Az újságíró szokásával ellentétben késésben volt, egy holokausztról szóló film forgatására igyekezett, leintette az első taxit, amelyben két idősödő férfi ült. Ikertestvéreknek látszottak. Az újságíró örömmel ismerte fel az egyikben a számára oly kedves színészt, a kiváló versmondót és Júdás alakítóját egy passióban, a szappanopera morgós, de aranyszívű doktorát, az Élet Menetének egyik hazai alapítóját és az öröm kölcsönös volt. A színész maga is szerepelt a filmben, és útközben saját túlélési élményeiről mesélt. Neki is munkaszolgálatban pusztult el az apja, mint az újságíró nagyapja.

A forgatás az első híd körforgalmánál zajlott, ott építettek fel egy pályaudvart, ahol bevagonírozzák a deportáltakat. Amikor kiszálltak, az eddig hallgató ikertestvér elnevette magát, levette parókáját, és megrótta az újságírót, hogy 60 évi barátság után nem ismerte fel. És ott állt előtte a sokleleményű ügyvéd, aki valójában egyáltalán nem hasonlított a színészhez, ráadásul kétszer akkora volt, mint ő.

Az újságíró követte barátait, sebtében elvállalt egy statisztaszerepet is a nagy tömegjelenetben. Már éppen leállították a kamerákat, amikor megjelent egy nárcisztikus mosolyú idegen producer, aki azt javasolta, hogy a gyermekek gázkamra-jelenetét musicalben adják elő, olyan stílusban, mint a Zene hangjai. Az újságíró, a színész és az ügyvéd döbbenten néztek egymásra, de még nagyobb iszonyattal figyelték, ahogyan a szereplők egyre szorosabb, egyre fenyegetőbb gyűrűt fonnak a nárcisztikus mosolyú idegen producer köré…

Babaarcú bikinis termékenység-istennő lebegett el az uszodában a költő mellett, majd súlyos termetét meghazudtolva könnyedén lépett ki valószínűtlenül kicsi lábain a medencéből. Domborulatai a Grande Maestrót is lenyűgözték volna, bőrén egyetlen ránc, vagy hájnyom sem látszott. A költő képzeletében Ginának hívták, és a középiskolában Gigabájnak csúfolták, de ő túltette magát ezen, mert tudta, hogy egyszer lesz valaki, aki felismeri az ő nem mindennapi szépségét.

Eljött a nagy találkozás napja a lángbőrű, sudáran is buja testű festőnővel, aki a Tahiti Remetétől és a Vámostól fogantatott aktönarcképein jáspisszemekkel követi a nézőt. És megjelent egy ördögszínekbe öltözött Madonna-arcú nő, akinek áldott méhének gyümölcse.

A költőnek sok-sok év után ismét kedve támadt gitározni és énekelni. Mivel már nagyon régóta nem pengette a húrokat, úgy gondolta, hogy az odesszai-minnesotai bárd hatvan évvel ezelőtti békedalával kezdi. Leült hangszerével egy belvárosi téren egy gimnázium és egy templom közötti buszmegállóban, és nem jutottak eszébe az akkordok. Egy hajléktalan ült le mellé, aki megmutatta neki azt a néhány fogást. Akkor meg a szöveg esett ki az emlékezetéből. Jött egy másik hajléktalan és felidézte neki a sorokat. Végre nekikezdhetett a dalnak, de ekkor a szemközti ház ablakában megjelent teljes létszámban őfelsége kvartettje és egy több szólamú dalt adtak elő csak úgy a capella a maguk összetéveszthetetlen stílusában. A költő nem adta fel, járta a várost a piacoktól a templomokig, de amint belekezdett a dalba, valami erős ének, vagy ordenáré zene mindig elnyomta. Végül egy parkban ült le, ahol hajléktalanok aludtak a gyenge őszi napfényben. Gondolta, majd halkan játszik, halkan énekel, de amint elkezdte az első sort, csak hamis hangok jöttek ki a torkán. Feladta. Szomorúan hazament, kinyitotta hűtőszekrénye fagyasztóját, mert úgy rémlett, még valamikor iszákos korában ott felejtett egy üveg vodkát. A fagyasztóból azonban csak megdermedt hangjegyek potyogtak ki kopogva a lába elé.

Az élete virágjában lévő Pirkadat Doktornő és az öregedő Szindbád meglátták egymást egy nagy üvegfalon keresztül, és az asszony rögtön elhatározta, hogy megünneplik plátói szerelmük tizedik évfordulóját. Mivel azonban mindketten hűségesek voltak Életük Párjához, titkukat ezután is megőrizték. A korai téli naplementekor találkoztak, egy szót sem szóltak, csak tekintetük beszélt, majd kézen fogva elindultak, csak ők tudták, melyik háztetőt választják, ahonnan magukénak mondhatták az egész várost. Amikor felértek, kitárták kabátjukat, amely alatt csak meztelen lelkük lapult, hogy még tisztábbra mossa őket az év első hóesése.

Az igazmondó politikus magasított cipőben járja az utcákat, rikkancsként kínálja programját, de a járókelők rá se hederítenek. Egy békés otthon éjszakai csendjét olasz neorealista perpatvar veri fel, de csak a falak visszhangja szól. Egy házibuliban, miután kifogytak a zenékből, az egyik vendég a Kalinkát kezdi ordítani egy másik vendég harmonika-kíséretével, a társaság bohóca azonban ráveszi, hogy kornyikálása közben mindenféle akrobatikus tánclépéseket mutasson be, így aztán hamarosan elhallgat és restelkedve meghúzza magát egy sarokban. A Nagy Vizsgálóbírónő magáévá teszi a köztes lét hajléktalan-szállóján az összes gyanúsítottat, a magukat bűntelennek vallók nem kis irigységére, de őket feltartóztatja felhúzott fogínnyel Rex felügyelő.  

Újra forgatták az együgyűen bölcs futóbolond történetét, de ezúttal a költő hazájában. Mivel tudták róla, hogy igencsak jártas annak a korszaknak a zenéjében, őt kérték fel, hogy válassza ki a legjellemzőbb dalokat, nem törődve az eredeti változattal. Bár a költő nem értette, hogy miért van erre szükség, vállalta a feladatot. A hajdan volt egyetemi színpadon, diákok körében nézte a már elkészült új felvételeket, és agyában megszólaltak a beköszöntő Vízöntő-korszak dallamai. Ekkor lépett be a terembe a Gyöngyhajú Asszony ifjúsága teljes tündöklésében, de a költőn kívül senki sem ismerte őt fel. A Gyöngyhajú azonnal hősünkhöz sietett, leült mellé, megfogták egymás kezét és szinte egymásnak adták a dalok címeit és szövegét, hol angolul, hol magyarul. Ahogyan ezeket kimondták, már a többiek is ott hallották a vágatlan filmjelenetek alatt és még meglepődni is elfelejtettek. Ekkor a Gyöngyhajú átadott a költőnek egy kulcsot, amelyre az ő nevét vésték. „Mindent nyit, csak a zárat ne keresd” – mondta a maga éteri hangján, és úgy tűnt el, mintha soha nem is lett volna ott.

Kép: GNL

Az idő egyre eszeveszettebben rohan, de vannak napok, amikor kedvünkért lelassít, hogy megéljük, amit megérdemlünk. Testben, lélekben, szellemben és gyakran úton. Amíg mehetünk, amíg már napokkal, hetekkel az indulás előtt érezzük magunkon a zabla szorítását és amíg még napokkal, hetekkel, néha hónapokkal hazatértünk után is ott járunk, ahol beteljesült egy újabb vágyunk.

Ezúttal Prágában.

A Gólem volt az első mesterséges intelligencia. Löw rabbi ma informatikus fejlesztő mérnök lenne, és a teremtményének homlokára írt „igazság” jelet PIN kódnak hívnák, amihez csak ő férne hozzá. Egyedül ő lenne jogosult arra, hogy AI Golemet életre szólítsa és utasításokat adjon neki. Ha hiányzik a kód egyik betűje, a lény tetszhalott állapotban marad.
Csakhogy már az első Gólem is minden ébredés után tanult valamit, és egy szép napon önálló életre kelt, szembefordult alkotójával, majd pusztítani kezdte, ami az útjába került, és megsemmisülése után is félelmet keltett, mert senki nem tudta, milyen erő lakozik a hamvaiban. Ma fakacatokat és süteményt ruháznak fel a nevével, de azért jó lesz vele vigyázni, mert utódai előbb-utóbb maguktól is képesek lesznek helyreállítani az élet-halál urának tartott varázsszót.

De vajon amikor Ladislav Saloun elkészítette bő 100 évvel ezelőtt a Rabbi szobrát, miért egy rá kúszó meztelen lányalakban ábrázolta a halált?

A rettegés azonban korántsem a Gólemben testesült meg, hanem abban a közel 80 ezer névben, amelyet folyamatosan olvasnak fel a Pinkas-zsinagógában, csak időnként szakítja meg egy-egy káddis. Olyan ez, mint amikor egy halomba dobált cipőket, szemüvegeket, játékbabákat látunk, lehetetlen szabadulni egy bűntől, amiért akkor is szégyelljük magukat, még ha nem is volt, már csak korunk miatt sem, közvetlen közünk hozzá. Elválaszthatatlanná válik tőle a behavazott régi temető, pedig ott többszáz évvel ezelőtt elhunytak nyugszanak. Életem hóból gyúr egy kavicsot, én is követem példáját, letesszük e mementókat egy-egy ismeretlen sírkőre.
Hanuka bejövetelének napja van.

Két Prágai Diákról tudok. Az egyik még valamikor a 19. század első felében élt, ha élt, valahol fél úton Faust és Dorian Gray között. Amikor már nem volt egy vasa sem, engedett az Ördög kísértésének, aki egy tekintélyes összegért megvásárolta a tükörképét. Baldouin hiába élhetett ezután fényűző életet, a tükörképe egyik bűnt, a másik után követte el. Így nem maradt más választása, mint lelőni a mását – vagyis önmagát.
Conrad Veidt és Werner Krauss még egyszer eljátszották a Dr. Caligari baljós kettősét. Veidt, magyar zsidó felesége mellett kitartva, Angliába, majd Amerikába emigrált a nácik elől és csupa gonosz figurát tett emlékezetessé Dzsafaar hercegtől Strasser őrnagyig. Krauss viszont lepaktált a nácikkal és a legsötétebb antiszemita filmekben szerepelt.
A másik prágai diákot 1969. január 16-án ismerte meg a világ, miután a Szent Vencel téren, Csehország védőszentjének szobránál felgyújtotta magát, ahogyan a vietnami háború ellen tiltakozó buddhista szerzetesek. Az alig húszéves Jan Palach így akarta felrázni honfitársait a Varsói Szerződés 1968 augusztusi katonai beavatkozása, a „Prágai Tavasz” eltiprása okozta apátiából. Akkoriban Olaszországban éltünk, és a helyi tv, mint az egész akkori nyugati média, vezető helyen számolt be Palach önfeláldozásáról, haláláról, egészen temetéséig, amelyen 750 ezer ember vett részt. Már alkonyodott azon a délutánon, amikor elénk bukkant a Vltava partján John Hejduk két kőtömbje, amelyekből hosszú tüskék (lándzsák) állnak ki, és amelyek az Öngyilkosok házai címet viselik és a Diák emlékét őrzik. Jan Palach nem élt és nem halt meg hiába…

Amikor a békebeli dekadencia és a 60-as évek tudattágítása találkozik. Abszint és cannabis – hirdetik számtalan kis boltban. Egyszer volt szerencsénk megkóstolni Baudelaire és Rimbaud kedvenc italát egy elegáns francia üzleti vacsorán, de nem rohadt ronggyá két öklünk tőle a zsebünkben, így ezúttal is kihagytuk. Inkább kacérkodtunk a mágikus fűvel, még egy olyan teát is kínáltak egy minimarketben, amelyre a „white widow” nevet írták – éppen 20 éve szívtunk ilyent Amsterdamban a The Doors nevű café shopban – végül a polcon hagytuk, nem bízva a magyar hatóságok nagyvonalúságában. Azért hazafelé a duty free-ben vettünk egy állítólag cannabisos fekete csokit, finom volt, de semmilyen kívánt és nem kívánt mellékhatással nem járt. Pedig még túl edzettnek sem vagyunk mondhatók e téren. Néhány nappal később egyik szintén nagy utazó kollégám árulja el, hogy 25 éve próbálják eladni a csehek ezt a nagy kamut, de még mindig bejön.

Bár az 1970-es évek magyar néphadseregében az olvasás nem számított erénynek, e szenvedélyemről ott sem voltam hajlandó lemondani. Akkor, egy őrszolgálat pihenő szakaszában olvastam el Franz Kafka horror-novelláját, Az átváltozást. Ha már perverzek a körülmények, legyenek teljesen azok, attól nem kellett tartani, hogy főbe lövöm magam tőle. Tizenöt évvel később láttam egy ugyancsak dermesztő feldolgozását Brüsszelben egy helyi mozgásszínháztól. Most, utunk előtt újra elővettem ezt az írást és újra iszonyodva tettem le. Soha nem tudtam igazán elképzelni, hogy milyen és mekkora lehetett az a szörnyűséges féreg, amellyé Gregor Samsa vált, de ennek nincs is jelentősége. A novella valójában a mindent felülíró emberi önzés allegóriája. Nem kevésbé volt abszurd prágai Kafka-élményünk. Senki nem tudta megmondani, hogy pontosan hol van a nevezetes „lyukas hasú” szobra, pedig valószínűleg ott volt a közelünkben, egy 500 méteres sugarú körben. Így meg kellett elégednünk az íróról elnevezett téren felállított acélinstallációval, amelynek tükrében kizökkentünk térből és időből és – sok egyéb mellett – lesz miért visszatérni a száztornyúba.

A seregben Svejk a tilalmi lista élén állt, megelőzve Rejtőt és az amerikai háborús regényeket, de én még bevonulás előtt felkészültem mindezekből.  Így aztán nem volt nehéz felismernem az általuk megírt örök pedálokat és sunnyogókat, a rafináltakat és ügyeskedőket, a balekokat és a magukat hülyének tettető túlélőket. Gondoltuk, hogy egyik vacsoránkat a Kehelyben töltjük el, Ferencjóska legyek által leszart portréja alatt, bár még este 6-kor sem volt vége a háborúnak. Csakhogy ez az intézmény valahogy kiesett útvonalainkból, de egyet sem búsultunk: szállásunkhoz közel belefutottunk az U Sadlu nevű tavernába. Mintha a középkorba cseppentünk volna vissza, éppen csak két kézzel kellett volna falni a „hagyományos kétszemélyes cseh tálat”, amiből öt ember is jól lakott volna és mivel nem vagyunk sörivók, ötéves, aranyszínű slivovicével locsoltuk meg. A joviális főúrnak (egyedül volt) a szeme se rebbent, csomagolt, másnap szállodai szobánkban fejeztük be a lakomát.   

A bőségtál után, hogy ne teli hassal feküdjünk le, tettünk egy sétát a környék kis utcáiban. Már két nappal korábban felfedeztünk egy hangulatos teret, öt fiatal platánnal alkotott körrel. Az ünnepre meghitt fényekkel díszítették fel őket, olyanok, mint megannyi menóra gyertyagyújtás után.

Mi a közös Alphons Muchában, Ivan Lendlben és Pierce Brosnanban? A szecesszió mesterének, a 20. századi plakátművészet egyik megteremtőjének alkotásait az egykor világelső, Amerikában élő teniszcsillag gyűjtötte össze, majd nemrégiben eladta egy honfitársának, hogy azt hazájában is kiállíthassák. Így született meg az a multimediális kiállítás, amelyen Mucha művei megelevenednek, még a Mester egyik önarcképe, amely a hajdani James Bond hangján szólítja meg a látogatókat. Én sokáig idegenkedtem a „boldog békeidők” művészetétől, Életem szerettette meg velem Klimtet és Muchát és ez a szeretet most a prágai történelmi városházán teljessé vált. Talán az évszakokat mesés nőalakokban megjelenítő sorozatok fogtak meg a legjobban, talán azért is, mert Életem legújabb pasztellképein szintén női arcok sugározzák a Tavasz, a Nyár, az Ősz és a Tél auráját. Olyannyira átmentünk abba a dimenzióba, hogy azon sem lepődtem volna meg, ha - miközben a szintén a századelőt idéző kávéházban álomba illő süteményeinket esszük egy kis grog kíséretében-, maga Alphons Mucha is átvonult volna a színen…

Amikor utazunk, számomra az élmény része, hogy magammal viszek egy könyvet, leginkább verseskötetet az illető nép egyik szerzőjétől. Prágához Jaroslav Seifertet választottam, a 20. század egyik legszebb, egész életét betöltő szerelmi lírája az övé. Még a 80-as években vettem meg a Talán rózsát hozok című kötetét, amely nem sokkal halála után jelent meg. Ebből idézek:

„Kezem, amíg nem fogta át

kebled, kitárta üresen.

Csak hidd el, megőrjít a vágy,

hogy szemed mosolygós legyen”

(Ferencz Győző fordítása).

A szerelem és halál elválaszthatatlan kettőssége jelenik meg öregkori verseiben, azokban az éveiben, amelyeket én is ilyen érzékenyen szeretnék megérni. És van két másik közös vonásunk: én is imádom Mozartot és a suhanó szép női lábakat…

A Zene a legjobb – mondta Frank Zappa, aki élete utolsó turnéján meglátogatta a Vasfüggönytől megszabadult országokat. Prágában is járt, ahol nagy kultusza volt a Velvet Undergrounddal együtt. Zappát és Lou Reedet maga Vacláv Hável elnök hívta meg, mint „a nyugti kultúra nagyköveteit”. Mi is rajongtunk diákkorunkban a cseh jazz-rockért, Radim Hladikért, Martin Kratochvillért, Jiri Stivinért. A Cseh Zene Házában mégsem az ő felidézésük a legizgalmasabb, hanem – a számtalan gyönyörű régi hangszer mellett – egy stúdió, amelynek a közepén egy theremin áll. Véletlenül jövök rá, hogy az, amikor túl közel megyek hozzá és megszólal. Próbálok néhány „vezénylő” mozdulatot tenni, ahogyan Jimmy Page-től láttam, Életem azonban valóságos hangvarázslatot ad elő, úgy érzem, a különleges hangszerlény szinte alázatosan engedelmeskedik neki és teljes összhang születik néhány pillanat alatt közöttük.

Az óváros főtere.
Karácsonyi kirakodó vásár, a téli délutánt betölti a fűszeres forralt bor, másutt a pecsenyék és a sült kolbászok illata, de van kürtőskalács és lángos is. Ez utóbbi szinte magyarul írva, csak épp az „s”-nek van egy kis cseh ékezete. A tér egyik sarkán egy étteremre leszek figyelmes: Lippert. Mintha már hallottam volna ezt a nevet. Hát persze, Krúdy Gyula/Szindbád mesél róla az Isten veletek, boldog Vendelinek című novellájában és Huszárik Zoltán filmjének ínycsiklandó jelenetében: miközben a szomorú pincér balszerencsés magánéletét, a Patience nevű állhatatlan nővel való találkozását meséli, a 103 nőt szerető vendég tobzódik az étlap kínálatában, és megemlíti, hogy a Lippert-féle vendéglőbe járt vadnyulat enni, mivel maga a tulajdonos volt a vadász. És a végén bevallja, hogy Vendelin után ő lett Patience második férje, de őt is elhagyta…

Utolsó esténken benézünk a közelünkben álló kis barokk Szent József templomba. Éppen mise van, a prédikációba csöppenünk bele, amiből persze nem értünk semmit, de azért a hagyományos katolikus rituálét tudjuk nagyjából követni. Feltűnik, hogy itt nincs „hiszekegy”, és az áldozás után néhány percig teljes a csend, van egy kis idő a valódi spirituális elmélyülésre. A szentbeszéd közben bejön egy hajléktalan, két nagy táskával, úgy tűnik, inkább melegedni jött. Amikor elhangzik az „Úr békéje legyen veletek”, a jelenlévők kezet nyújtanak egymásnak – nálunk ez már a covid óta nem szokás – majd a csöves felpattan a helyéről, és mindenkivel kezet fog…A templom egyik oldalkápolnájában meglátok egy díszes piros palástba öltöztetett gyermek Jézust. Bambino di Praga. Nem tudok nem gondolni Bohumil Hrabalra és karrierjüket elmegyógyintézetben végző szélhámosaira…

„De ott a magasban gyönyörű lehetett…” – ábrándozott a Sörgyári capriccio poétikus doktora, miután a huszonötöt érdemlő, égetni való asszonyszemély lejött a kéményből és huncut mosollyal összekente korommal a derék férfiú arcát. Bár pontban este hétkor odaértünk az asztrológiai órához, már túl sötét volt ahhoz, hogy lássuk a kis nyíláson megjelenő apostolokat. Kárpótlásul viszont felmentünk a torony tetejére és elénk tárult az egész, karácsony előtti fényekben úszó Prága az óváros forgatagától egészen a sokféle színben pompázó Várig.

Az idő egyre eszeveszettebben rohan, de vannak napok, amikor kedvünkért lelassít, hogy megéljük, amit megérdemlünk. Testben, lélekben, szellemben és gyakran úton. Amíg mehetünk, amíg már napokkal, hetekkel az indulás előtt érezzük magunkon a zabla szorítását és amíg még napokkal, hetekkel, néha hónapokkal hazatértünk után is ott járunk, ahol beteljesült egy újabb vágyunk.

Ezúttal Prágában.

Fotók: Benke Rita, GNL

Jim elővette legjobbik énjét és végtelen türelemmel lenyalogatta Sinéad testéről összes boldogtalan tetoválását, és kicsókolta belőle valamennyi megvallott és elhagyott hitét.

Sinéad méhében a közös örömünnepen megfogant a pokoli mennyek gyönyörű törvénytelen gyermeke, akiért a lány hálából pikkelyenként szedte le Jimről a Sárkánygyík kísértő árnyékát.

A mindenütt árva John itt hagyta nekem szemüvegét, hogy öregedvén és távollétében is láthassak színről színre. A Kedvet és a Vég körhintájában állva küldte üdvözletét a szikrázó Gyémánt-Egektől egészen a szüretre illatozó Eperföldekig.

Örök ébredésünkre vár terített asztalfővel a Barátok Tora.

Prága, 2023. december 8

A költő megírta végső számadását egy vékony kötetben, amelynek kemény fedelű zöld borítót készíttetett és rajta egy ismeretlen szó foszforeszkált arany betűkkel, mint az a bizonyos írás a falon. Elhatározta, hogy valamennyi hajdan volt szerelmének ad belőle egy dedikált példányt. El is jöttek mind a lányok, asszonyok, aki egymást soha nem látták, mind nagyon örültek, hogy a költő egyiküket sem felejtette el, csak akkor tört ki a haddelhadd, amikor megnézték az ajánlásokat és azonnal mindegyikükön a féltékenység lett úrrá. Haragjuk végül együttesen az ellen fordult, akinek véletlenül a mű kéziratos változata jutott. Magának a költőnek sem volt tudomása arról, hogy a magánjellegű megjegyzésekkel teli kézirat hogyan került a nyomdába, azt pedig végképp nem értette, hogy ő miért nem vette észre ezt a súlyos tévedést, ráadásul éppen ebbe írta a legszebb sorokat. Alig tudta kimenteni sorstársnői karmai közül az áldozatot, aki egy hosszú, fullasztó csókkal hálálta meg jótettét. És a költő múltjából nem emlékezett e lány nevére, de még az arcára sem. Lehet, hogy csak a képzelete szülte. Vagy a lelkiismerete?

Egy cinke belekeveredett egy hálóba, ezért le kellett vágni a szárnya tövét. De így is azonnal felreppent, kihussant az ablakon, majd egyenesen nekiment az erkélyen forgó ventilátornak és sértetlenül suhant át a gyilkosan forgó kerekek között.

Óriás vadászok üldöztek végig a Szerelmesek Lagunáinak hídjain, vérszomjasnak hitt  kutyáik azonban érintésemre megszelídültek és többé semmilyen parancsnak nem engedelmeskedtek.

A költőt egykor egy rajongóvá vált gyógyító Asszony Szindbádnak nevezte. Ebből csupán az álmatlanság maradt.

Egy városnyi szókirakós játék állt előttünk. Kezünkben volt a teljes ábécé, és mégsem jött ki a szabadon hagyott szóvégekből egyetlen értelmes kifejezés.

A vese órája ébresztett fel, és nem találtam a szoba kijáratát. Mintha Életem Párjának helyéről keltem volna fel és ez felborította az automatikussá vált útvonalat, pedig csak a félig nyitott ajtón beszűrődő éjszakai világosságot kellett volna követni, de egy pillanatra ez is eltűnt. Lehet, hogy egy új gyógyszer felborította a térérzékelésemet?

Egy elmegyógyintézetből szabadult orvos mindenáron rá akarta bizonyítani a költőre, hogy szodomita, holott ordított róla, hogy neki vannak ilyen, nem is titkolt vágyai.

A család egy békebeli előkelő szálloda halljában kártyázott, de lapok helyett törött porcelán csészealjakat tartottak a kezükben. Apa nyert, a Fiú hiába jött el a piros ultijával, nem versenyezhetett a húszszáz-redurchmarssal.

A költő, ahogyan ezt ifjú korában megálmodta, feláldozott életéből tíz évet azért, hogy tökéletesen megtanuljon basszusgitározni, és énekéről is messze földön híres legyen. Egy buzgó menedzser el is hívta mellé a rövidlátó szerelmes bolondot és a pudingképű balkezest, hogy közös koncertet adjanak a költő otthonának erkélyén, és a két kikötővárosi legenda csak kísérte hősünket. De ő még ennél is többre vágyott: el akarta énekelni egy nagy koncerten azt a dalt, amelynek riffje kétszer két hangból áll, és amelytől a hard-rockot eredeztetik. A buzgó menedzser szerint azonban ezt a költő nem tudná elénekelni, és későn derült ki, hogy összetévesztette az egyenváltóáramos banda egyik számával, ami pedig még nyomokban sem hasonlított a költő régi kedvencére…

Egy óceánjáró fedélzetén látom magunkat. Lehet, hogy a Titanic, de lehet, hogy a Bolondok vagy az Elátkozottak Hajója. Körülöttünk nagy tömeg, de minden arc és alak homályban marad, csak mi ketten látszunk tisztán és világosan.

Azt tudtad, hogy tabunak nyilvánított személyről még rosszat álmodni sem szabad?

A költő elutazott a városba, ahol annyira szerették a forradalmat, de 55 évvel az utolsó nagy lángba borulás után már ott is csak kis utcai gyülekezések maradtak a haragvóknak. A költő az egyik kávéház teraszán fiatal apját pillantotta meg, akinek mély sebhely volt a homlokán, mert ki tudja, mikor, fejbe dobták egy kővel, de azóta sem törődött vele.

Tanítani hívnának egy iskolába, de már nem akarok semmilyen állandó kötöttséget. Nem is kell, mondják, akkor mennék, amikor akarok, és arról tartanék előadást, amiről akarok. Ez már jobban tetszik, de azért szétnézek egy kicsit. Az iskolának hatalmas füves udvara van, inkább nagy szabad rétnek tűnik, ahol a diákok és a tanárok éppen nagy kört alkotva csi-kungoznak, és körülöttük négy mesés ló köröz a lovasával. Az egyik ló fehér, a másik fekete, a harmadik almásderes, a negyedik pej. Mindegyiknek nyergében egy-egy fiatal lány ül, és mindegyiknek rengeteg, derékig érő haja van, a ló színével ellentétes színű. Tekintetem találkozik a fehér lovon ülő, fekete loboncú lányéval, aki egyszerre gyönyörű és félelmetes.  Lehet, hogy a Végítélet lovasai köröznek előttem?

Múzeumba indulunk Szüleimmel, csak induláskor veszem észre, hogy elfelejtettem felöltözni. Apám huncut mosollyal nyugtázza feledékenységemet, a korral jár, gondolja. A múzeum kertjében nagy színpad várja a látogatókat, és maga Lady Soul lép fel, fiatalon, ereje teljében egy gospel-kórus élén. Nem bírom ki, hogy az előadás után ne rohanjak oda régi nagy kedvencemhez, aki szenvedélyesen magához ölel és valami eddig általam soha nem érzett illata van a bőrének. Lady Soul kézen fog, és én nem törődve családommal, követem őt egy igazi fekete negyedbe, ahol mindenki franciául szólít meg, mígnem egy gangos ház ugyanolyan gospel-kórus fogad, mint a múzeumkertben.

A menekülő útvonalakat szakadékok szabdalták szét, az ösvényeket pedig terepszínű egérfogókkal szórták tele.

Belenéztem testembe és csupa méhviaszba ragadt fogaskereket láttam magamban.

A királynő gonosz tükörképe feldúlta a költő otthonát, hogy megtalálja mind a száz levelét, amellyel egykori szerelmét elkábította és kivetkőztette józanságából. És még mindig nem volt képes elképzelni, hogy valamennyi levél, még a száz oldalasak is, az enyészeté lett.

Kihívnám a süketnémavak Pinball Wizardot egy Klondike-ra, de belőlem akkor sem lenne álhamis próféta, ha elérném a századik aranymesteri fokozatot, mert utálom az arctalan tömeget, még akkor is, ha követőknek hívják őket. És a szemétdombon való tántorgást is meghagyom neki, meg Macieknek. Addig is elértem ezredik győzelmemet egy sokadik álmatlan éjszakán.

A költő egy kánikulai napon betévedt egy hűvös bazilikába, ahol maga a Szentatya kérte fel arra, hogy legyen a klímaváltozás elleni kampányának arca, még attól is tekintett, hogy bepótolja elmulasztott keresztségét. Csupán annyit kért tőle, hogy tegyen egyetemi vizsgát meteorológiából. A költő be is jelentkezett az egyik legnevesebb professzorhoz, aki rögtön neki is szegezte a kérdést, hogy mi a véleménye a 200 év múlva bekövetkezendő jégkorszakról szóló jóslatokról, amelyek szerint az emberek olyanokká válnak, mint a túlfőzött széles metélt.  Hősünk szemrebbenés nélkül kifejtette, hogy ez ugyanolyan ostoba, félelemkeltő elmélet, mint a világjárványok híresztelése, de az embereknek szükségük van arra, hogy valamitől rettegjenek, mert enélkül egyetlen hatalom sem működne, csak az anarchia uralkodna szerte a világon….

Egy rémálom akkor a legszörnyűbb, ha egyetlen mozzanatára sem emlékszel, mégis boldog vagy, hogy felébredtél belőle, és félsz visszaaludni…

 Kép: GNL

Fogalmam sincs, hogyan kerültem oda.

Úgy tűnt, nem lesz semmi gond a mai éjszakámmal. Életemmel ölelésben aludtunk el. Hajnali 2-ig minden rendben volt, akkor telefonom Messengerének csengője ébresztett fel, buta módon elfelejtettem éjjelre kikapcsolni. Pedig nem várok éjjeli csörgést, amióta Szüleim meghaltak, és már vezetékes telefonunk sem volt. Mégsem tudtam visszaaludni, felkeltem, megnéztem az üzenetet, a küldőnek is ráért volna bőven reggelig. Gondoltam, egy kis Klondike-kal újra álomba fárasztom magam, ez be szokott válni. Egy óra után éreztem, hogy nehezül a fejem, visszamentem az ágyba, ahol Életem édesen duruzsolt, talán észre sem vette, hogy kint voltam.

Az álmom azonban nem akart visszatérni. Próbáltam felidézni számomra kedves eseményeket, embereket, aztán az jutott eszembe, hogy nem jó az új regényem címe, amelyből eddig csak két vázlat készült el, és úgy tűnt, megtaláltam az igazit. Akkor úgy éreztem, mintha Életem fogná a kezemet, vagy átölelne, de a párnát szorítottam erősen. Valószínűleg ez volt az elalvásom előtti pillanat.

Együtt voltunk egy hatalmas, zajos csarnokban, valami előadás zajlott, amiből azonban semmit sem lehetett hallani. Egy padsor szélén ültünk, körülöttünk jártak-keltek. Egyszer csak egy ismeretlen odalépett hozzám és ráncigálni kezdett válogatott mocskolódások közepette. Körülöttünk senki sem reagált, mintha Életem sem látott volna semmit, és éppen csak kitéptem magam a gazember kezéből, jött egy másik, aki folytatta az ütlegelést, mígnem a kezem ügyébe került egy azonosítatlan kemény tárgy, amit az arcába vághattam.

Felriadtam, Életem ott volt mellettem, és összemosolyogtunk. „Milyen jó, hogy csak egy rossz álom volt” – mondtam neki, mire ő megrázta a fejét. „Nézz csak körül, nem otthon vagyunk”. És eltűnt az előbb még tisztán látott, biztonságot adó szobánk, újra ott voltunk a hatalmas, zajos csarnokban és mintha mindenki rám szegezte volna rosszindulatú tekintetét, de Életem arcán egy szemernyi félelem sem mutatkozott. „Gyere!” – kiáltottam felé kétségbeesetten, a kezemet is nyújtottam, de elsodort bennünket egymástól a tömeg, őt befelé nyomta, engem a kijárat felé taszított a sokaság.

Egy hajnali ködös, sűrű fák szegélyezte útra keveredtem, fogalmam sem volt, hogy merre vagyok. A homályból egy motor zúgott ki, láttam, hogy egyenesen nekem jön, próbáltam félreugrani, de a kerék pereme elért, amitől nagyot repültem, de a motoros, egy türkízkék bőrruhás fickó is hatalmasat esett. Azonnal felpattant, úgy tűnt, kétszer akkora, mint én – „megöllek” – üvöltötte, már éppen torkon  ragadott, amikor az ellenkező irányból átszáguldott egy másik motor és csak úgy tudott elvetődni előle, hogy engem elengedett.

Nem is néztem hátra, csak a menekülő út járt az agyamban. Egy kis épület derengett fel a pirkadatban. Záróra utáni, nyitás előtti kocsmának tűnt és mintha Életem dúdolását hallottam volna, ahogy beléptem. De egy hatalmas szőke hajkoronát viselő nő volt, akinek túlvilágian sápadt arca sem hasonlított őrá. Nyílt az ajtó, egy ápolatlan, borostás, avítt kockás télikabátot viselő középkorú férfi lépett be, hozzám sietett, elkapta a kezemet, megcsókolta, majd követelte, hogy én is csókoljak neki kezet. „Hagyjon békén, vonja vissza a kézcsókját, aztán húzzon el innen a redvesbe” – fakadt ki belőlem, és ezt nyilván sértésnek vette, mert ököllel az arcomba vágott, és ahogy elestem, rugdosni kezdett. Valaki feltépte az ajtót, egy kopott irhabundát viselő alak rontott be, egyetlen mozdulattal odébb taszította bántalmazómat, de csak azért, hogy ő folytathassa. Ezalatt a dudorászás abbamaradt és szőke hajkoronát viselő nő is eltűnt, pedig az ajtón biztosan nem ment ki.

Felriadtam, de most tényleg, mégis percekbe telt, amíg nyugtáztam, hogy tényleg saját szobánkban vagyok és Életem ott alszik békésen mellettem. Nem kis erőfeszítésembe telt, hogy ne zuhanjak vissza az álomba és felkelhessek, hogy mindezt leírjam.

Néhány perc elteltével Életem megjelent a dolgozószoba ajtajában, majd visszamentünk, összebújtunk és hamarosan visszatért féltve őrzött harmóniánk.

Lehet, hogy a Farkasok Órájában meghaltam, de túléltem. Pedig nem is hiszek a feltámadásban és az utolsó ítélet is csak egy szürreális vízióként él bennem.  

Boldogok a lázálmodók, mert övék a túlélés öröme.

(2023. november 17)

Szentendre évtizedeken óta családunk kedvenc kiránduló helyeinek egyike. Amikor ifjú koromban arra jártunk, soha nem hagytuk a Templomdombra vezető út elágazásánál lévő antikváriumot, ahol könyvtáram ma is féltve őrzött több gyöngyszemét is beszereztem. Ezek egyike volt egy kék színű, gerincén arany motívumokkal díszített kötet, Oscar Wilde versei, Radó Antal fordításaival, a Franklin Társulat kiadásában.

Wilde nevét először még korai tizenéveimben hallottam, amikor egy mozielőadás előzetesében hirdették A zöld szegfű című filmet, amely az író peréről szólt. A filmet azóta sem láttam, pedig több nagy kedvencem is szerepel benne, köztük Peter Finch (A hálózat „dühös prófétája”) és James Mason (Nemo kapitány). Valamivel később kezembe került A canterville-i kísértet abszurdja, jókat nevettem az amerikai racionalitással és reklámszövegekkel halálba kergetett kísértet sztoriján. Aztán gimnazistaként, amikor a hódmezővásárhelyi kollégiumban a haveri körben kézről kézre jártak a jobbnál jobb könyvek, egyikünk. két amerikai háborús regény között, ajánlotta A reading-i fegyház balladáját. (Megyer, legyen Neked könnyű a föld). Ez rendkívüli hatást gyakorolt rám, akkor kezdtem el igazán érdeklődni e különc zseni, a szépség szerelmese iránt, akihez hasonlóval csak a szintén ekkortájt felfedezett Charles Baudelaire-ben találkoztam. Bár az öltözködés, vele ellentétben, számomra mindig egyfajta szükséges rossz volt, én sem szerettem soha elvegyülni a szürke tömegben, sem pedig azt megmagyarázni, hogy miért vagyok olyan, amilyen.

Sokan ma is főleg híres aforizmáiról ismerik, legtöbbször azt idézik, hogy „mindennek képes vagyok ellenállni, kivéve a kísértésnek”, holott vannak ennél sokkal fontosabbak, például: „Az életet nem lehet megírni, csak megélni”. „Az ember tökéletessége nem abban rejlik, amit birtokol, hanem ami ő maga”, és nem utolsósorban: „Azok a könyvek, amelyeket a világ erkölcstelennek nevez, olyan könyvek, amelyek megmutatják a világ hitványságát.” Ő csak tudta, hiszen pere és elítélése után számkivetett lett, és műveit tilalom sújtotta a viktoriánus Angliában.

Mindig szerettem a felnőtteknek szóló meséket az Ezeregyéjszakától Andersenig. Már régóta szemeztem a könyvespolcomon A boldog herceggel, amelynek meséit Oscar Wilde 1888-ban, még nagy regénye, a Dorian Gray arcképe előtt írta. Ez a kilenc mese nemcsak nyelvezetében gyönyörű a maga látnoki  burjánzásában – Lengyel Balázs szívhez szóló fordításaiban – hanem a jóságról, az önzetlenségről, a szeretetről, az igaz hitről szóló példázatai is megragadják az érző embert. A kötet olvasása közben szinte állandóan az járt az eszemben, hogy Wilde szinte mindegyik, többnyire szomorú sorsú hősében önmagát írta meg, hiszen e történetekben a legnemesebb emberi tulajdonságok és cselekedetek már-már „másságként” nyilvánulnak meg, és alakjai is valami módon kilógnak saját körükből, akár külsejükkel, mint Az infánsnő születésnapjának törpéje, vagy Az Ifjú király, aki nem akar mások nyomorúsága, szenvedése révén gazdagon, pompában élni, és alattvalói mégis a halálát akarják, amikor rongyokba öltözik, mert hisz abban, hogy a királyi jellem a bensőben lakozik. De akár a Dorian Gray egyfajta előzményének is tekinthetjük A halász lelkét, aki, hogy megszabaduljon lelkétől, amely óvja a hableány iránti szerelmétől, egy boszorkány sugallatára tengerbe veti azt, elszakítva szívétől, és a lélek ettől kezdve csak rosszat cselekszik, míg a végzetes tévedésbe mindenki belepusztul.

És akadnak kifejezetten tanmesék is. Az önfeláldozás allegóriája a címadó történet és Az önző óriás, a kizsákmányolást állítja pellengérre Az önfeláldozó jóbarát, a talmi csillogás gőgjét pedig a híres-nevezetes rakéta, aki a király születésnapi ünnepsége fénypontjának hiszi magát, de végül senki sem figyel rá, és ócskavas lesz belőle. És elgondolkodhatunk A csillagfiú tragédiáján is: a mindenkit megvető szépséges fiúból egyszer csak világ csúfsága lesz, és kamatostól visszakap minden rosszat, amit addig mások ellen elkövetett. Csak így mentheti meg átok sújtotta királyi szüleit és foglalhatja el trónját, hogy becsületben uralkodjon, még sincsen boldog vég: belehal a sok szenvedésbe, és utóda gonosz király lesz. Mert a jó király csak a mesében létezik – int bennünket Oscar Wilde.

A 2017-ben a Librinél megjelent könyv legalább olyan kincse könyvtáramnak, mint a múlt századi verseskötet. Orosz István fekete-óarany grafikái még láthatóbbá teszik ezt a különleges mesevilágot az olvasó szemében.

Kilenc éves lehettem, amikor Dante Alighieri nevével először találkoztam. Egy nagy vastag szürkészöld kötet volt, amelyet talán a klasszikusokat nagyra becsülő Édesapám kapott születésnapjára. Egy évvel később már gyakrabban hallottam a középkori költőóriásról, mivel négy évre Rómába költöztünk, és így hívták például azt az intézetet, ahol Szüleim olasz nyelvtudásukat erősítették. Közben eljutottunk Firenzébe, láttuk Dante házát, majd Ravennában a sírját is, ahová száműzöttként temették.

Magával az Isteni színjátékkal először középiskolásként találkoztam, persze csak részleteket olvastam a műből, de a Pokol víziói már akkor is magukkal ragadtak Babits Mihály fordításában. A 80-as évek végén egy újabb csodálatos magyar Divina Commedia-kiadás került a tulajdonunkba, bársonykötésben, Salvador Dalí akvarelljeivel. Néhány évvel korábban egy spanyolországi körút során eljutottunk Figueras-ba, az akkor alig néhány hónapja megnyílt Dalí-színházmúzeumba, és lenyűgöztek bennünket a katalán festőzseni művei, köztük irodalmi illusztrációi. Így lett ebből karácsonyi ajándék, ezúttal Édesanyámnak. E gyönyörű kötet is csattanós válasz azoknak, akik lekicsinylően beszélnek ma a rendszerváltás előtti könyvkiadásról. Néhány évvel később pedig engem tisztelt meg a család egy újabb, művészeti albumnak is beillő Commediával, amelynek rézkarcait a 19. századi francia mester, Gustave Doré készítette. Ebből a példányból olvastam végig végre néhány évvel ezelőtt Dante remekművét, miközben meghallgattam néhány éneket Roberto Benigni vagy Vittorio Gassman szuggesztív előadásában. Szüleim eltávozása után mindhárom kötet az én könyvtáramat ékesíti. A 2000-es évek elején, amikor Életem Párjával először eljutottunk együtt Firenzébe, szintén ellátogattunk Dante házához, és lefotóztunk egy angol fiatalembert, aki a küszöbén olvasta ezt a megismételhetetlen középkori víziót.

Az idei budapesti olasz filmszemléből nem csupán a Commediához való vonzódásom miatt választottam a Dante című filmet, legalább ilyen fontos hívó szó volt Pupi Avati, az egyik legegyénibb hangú olasz filmrendező és Boccaccio, aki már kamaszkoromban belopta magát a szívembe a Dekameronnal, és erre csak ráerősített Pier Paolo Pasolini – Anyám szavaival – „egészségesen malac” filmváltozata. Csak amíg Boccaccio „szentségtöréseinek” nem voltak végzetes következményei, addig Dante örök számkivetettségre ítéltetett azért, mert az isteni küldetést kérte számon VIII. Bonifác pápától, aki számára a világi hatalom fontosabb volt, és azoknak az évezredes sorsában osztozott, akiket azért gyűlöltek, mert békét hirdettek a gyűlölettel, a gyilkolással szemben.

Maestro Avati tehát Dante ihletett és rajongó életrajzírójának, a novella műfaj megteremtőjének szemszögéből mutatja be a tragikus sorsú nagy előd életét, reménytelen szerelmét, szerencsétlen házasságát, a firenzeiek értelmetlen háborúit és pártoskodását, amelyben a legmélyebb barátság sem számít egészen a pápa „árulásáig” és az egy életen át tartó menekülésig. Valószínűleg a Commedia soha nem született volna meg e szenvedések nélkül. Műveit átok sújtotta, csak titokban terjeszthették őket, pedig, mint ahogy Boccaccio az egyik Dante-kódexet rejtegető szerzetesnek kifejti, a költő valójában Istent kereste.

A filmbeli Boccacciót, akit Sergio Castellito személyesít meg visszafogottságában és mély átéléssel, szintén nem kímélte az élet, hiszen Firenze még ki sem heverte a pestisjárványt (aminek a Dekameront köszönhetjük), ő maga csak egy rejtett pincében találja meg apja holttestét, nem is teljesen egészséges, mégis elindul egy zarándokútra, útba ejtve azokat az állomásokat, ahol Danténak menedéket adtak, egészen Ravennáig. Közben felidéződnek Dante ifjúi évei (Alessandro Sperduti még egy tiszta, szinte ártatlan arcú, ábrándos fiatalembert jelenít meg, legfeljebb az orra hasonlít az általunk jól ismert kemény, keserű Dante-képhez), szembesülünk a háború borzalmaival és a hatalmasok álszentségével – a firenzei kapitány 10 aranyat küld kárpótlásul a költő apácává lett lányának – Dante és Beatrice éteri, beteljesületlen szerelmével, és közben feltesszük magunknak a máig megválaszolhatatlan kérdéseket: ha egy kisebb közösség, amelynek tagjait elvileg semmi nem választja el, képtelen túllépni önös érdekein, hogyan várhatjuk el ezt az egész világtól? Miért rettegünk a „másképp gondolkodástól”, holott éppen az gazdagítaná szellemünket, hogy a dolgokat nemcsak egy szemszögből nézzük? És nem utolsósorban: tényleg van mindenre bocsánat? Egy halálba küldött ember, egy tönkretett élet utólagos rehabilitációja nem más-e, mint a túlélők lelkiismeretének olcsó kielégítése?

És még egy nyomasztó párhuzam: a film bemutatóját eredetileg 2021-re, Dante halálának 700. évfordulójára terveztek, de közbeszólt a covid, így a forgatást csak a pandémia levonulásával lehetett befejezni. Bár a covid korántsem végzett olyan pusztítást, mint a középkori pestisjárványok (abban a bizonyosban például, amely elől Boccaccio hősei egy kastélyba menekülnek, Firenze lakosságának egyharmada elpusztult), elég félelmetes összevetni a középkori városiasodás egészségügyi következményeit a mai megállíthatatlan urbanizációéval. Akkor a mai szemmel alapvető higiéniai körülmények hiánya volt, ma pedig a vírusok, baktériumok természetes előhelyeinek elpusztítása az, ami elvezethet oda, hogy az emberi túlzsúfoltság a fertőzések terjedésének melegágya lehet.

Szép film Avati Dantéja, amelyet Lucio Gregoretti ízlésesen érzelmes zenéje kísér (a főtémánál mintha Morricone szellemét éreztem volna), a számtalan helyszínről, kis borgóról, középkori templomról, kolostorról pedig saját közép-itáliai utazásaink jutottak eszünkbe Cutignanótól Ortéig, olyan településekről, amelyekről nem sokan hallottak, mégis a középkori-reneszánsz kultúra csodálatos emlékeit őrzik. Akad azért néhány sokkoló hatású jelenet, ezek nem uralják ugyan a filmet, de azért emlékeztetnek arra, hogy az Inferno nemcsak Dante látomásaiban létezett, hanem bennünk volt évszázadokkal ezelőtt is, és velünk is maradt.

Amikor ránézek dolgozószobánk könyvespolcára – és akkor még a nappali és a hálószoba nincs is előttem – mindig arra gondolok, hogy minimum 90 éves koromig kell élnem ahhoz, hogy minden el tudjak olvasni, amit szeretnék. Bár az elmúlt évtizedben sok olyan könyvtől szabadultunk meg, amit az ember egyszer elolvas, vagy egyszer sem, utána csak a helyet foglalja, így sem volt egyszerű kiválogatni azokat a köteteket, amelyek szintén lelkes olvasói Szüleim után maradtak, és ezekkel együtt némi rendet tenni könyvtárunkban, legalább annyira, hogy nagyjából tudjunk, mi a kínálat. Egy komolyabb katalogizálás még várat magára, de most, hogy már sem Párom, sem én nem dolgozunk, több időt szánhatunk az olvasásra, ellentétben a korábbi évekkel, amikor szinte lopni kell az időt e nemes tevékenységre.

Szüleim könyvtárából hoztam el régi adósságomat, Lev Tolsztoj Anna Karenináját. A Háború és békét már 18 évesen elolvastam, hála egy három hetes, tüdőgyulladással súlyosbított kanyaró miatti kórháznak, és már akkor rajongtam érte. Néhány évvel ezelőtt újra elolvastam, és nemhogy kopott a rajongás, hanem még felerősödött, megértettem belőle olyan mélyebb filozofikus gondolatokat, amelyek akkor nem jutottak el hozzám, bár a naplopó lumpból az emberek iránt érzékeny, felelősséget érző férfivá érő, a háború szörnyűségeit megérteni képtelen Pierre Bezuhov figurájával már tizenévesen is azonosulni tudtam. Ehhez képest az Anna Karenina némiképp csalódást okozott.

Talán túlságosan is nagy volt a várakozás, amit még egy személyes élmény is erősített. Az általam olvasott fordítás Németh László munkája, amelyet hódmezővásárhelyi évei alatt készített, és segítői Alma Materem, a Bethlen Gábor Gimnázium legendás tanárpárosa, Sipka Sándor és felesége, Serfőző Rózsa, az én később angol tanárnőm voltak. Rózsi néni sokat mesélt erről a közös alkotásról, így, amikor olvastam, mindig előttem volt az ő, sajnos immár 30 éve eltávozott alakja, magával ragadó személyisége és lenyűgöző tudása.

Kétségtelen, hogy Tolsztoj hihetetlenül pontos korrajzot készít a 19.század utolsó évtizedeinek Oroszországáról, a nemesi társadalom kiüresedéséről épp úgy, mint a jobbágysorból éppen csak felszabadított parasztság mozdíthatatlanságáról, de sokszor már az elviselhetőség határát súrolja az a részletesség, ahogyan egy előkelő bált vagy más társasági eseményt, egy vadászatot, egy aratást leír. Végig olyan érzésem volt, hogy az író valójában két regényt írt egyszerre, amelyeknek alig-alig volt találkozási pontja, és azok is elvarratlanok maradtak, miközben nagyon izgalmas végigkövetni a szerelméért még katonai karrierjét is feladó, ám végül beléje rögzült életét feladni nem tudó Vronszkij, és az új eszmék által megérintett Levin sorsát, a nőkhöz való viszonyuk alakulását.

No és maga Anna Karenina? A 850 oldalas regény hősnője csak a 60.oldalon jelenik meg, és végzetes tette elkövetése után még további 50 oldal vár ránk a befejezésig, miközben hosszú időkre el is tűnik a szemünk elől, főleg a Levin-szál miatt. Ennek az orosz Emma Bovary-nak a tragédiája szinte „ürügy” csupán a kor társadalmi szemléletének, erkölcseinek, a nők megítélésének, kirekesztettségének, testi-lelki rabságának szemléltetésére, és persze ez sem kevés, hiszen miközben olvassuk, rádöbbenünk: nem sokat változott a világ e téren azóta sem. Lehet a cári Oroszország végtelen elmaradottságán szörnyülködni, de ha belegondolunk, hogy a globalizáció évszázadában is megmaradt az emberiség férfiközpontúsága, hogy a nők emancipációját még ma sem hajlandó elfogadni a „teremtés koronáinak” többsége. Arról nem is szólva, hogy a „látszat” fenntartása a társadalmi megbecsülés érdekében, amelyhez a megcsalt Karenin betegesen ragaszkodik, napjainkban ugyanúgy működik – akár elmehetünk egészen a közösségi médiában mutatott imázskényszerig is, amely egyes embereket érdemtelenül kiemel a semmiből, másokat pedig minden gátlás nélkül tönkretesz. Ma is bátorság kell egy nőnek ahhoz, hogy ne törődjön bele a sorsába, hanem merjen és tudjon új életet kezdeni és még mindig többen vannak azok, akik inkább leélik boldogtalanságban az életüket, mert „nekik ez jutott”. Ha mindezt végiggondoljuk, máris egész más szemmel nézzük Lev Tolsztoj e klasszikusát. És a Feltámadás még hátra van tőle…

Jack London még régebbi kötődés. Már gyerekkoromban megvolt diafilmen a Farkasvér (Fehér agyar), és máig emlékszem, hogy a kutyaviadalos „Szépséges Smithről” így szólt a felirat: „A reszkető térdű gyávák leggyávábbja volt” ezt azóta elővettem egy-egy politikai kommenthez. Később láttam filmen is Klaus Maria Brandauerrel, miként a Vadon szavát is, Charlton Hestonnal. Persze könyvben is olvastam mindkettőt, később, Hódmezővásárhelyen, koleszos koromban, ahol egymás kezébe adtuk a jobbnál jobb könyveket, imádtam az aranyásós történeteket, később nagyon izgalmasnak találtam a Vaspata utópiáját, amelyről nekem egy kicsit Fritz Lang Metropolisa jutott eszembe. Amikor Jim Morrison-monográfiámat írtam, és igyekeztem hősöm minden kedvenc könyvét elolvasni, a kezembe került Irving Stone Sailor On Horseback című Jack London-utópiája – persze a végtelen kalandvágy és nem kevésbé az önpusztítás összekötötte őket. Sok-sok évvel ezelőtt, amikor még minden antikváriumba betértem, és szinte soha nem távoztam üres kézzel, vettem meg A korhely és a tündér című novelláskötetét, amely az 1920-as évek Athenaeum-sorozatának része volt, Tersánszky Józsi Jenő fordításában. Ebben az alig 170 oldalas könyvben is kiderül, hogy az alig négy évtizedet élt író mestere volt a tömör, mégis költői mélységű fogalmazásnak – nyilván a magyar változatban ezt erősítette Tersánszky is, aki ugyanolyan otthon volt a különös figurák ábrázolásában, mint amerikai kollégája – és micsoda érzékenységgel emberi sorsokat, a lelkek és az érzelmek mélyére ásva. A címadó nyitó novella számomra arról szól, hogy néha egy véglénynek elég egy apró emberi élmény, hogy visszatérjen bele az élni akarás.  A tékozló atya kifordítja a bibliai példázatot és egy zsarnok asszonyt és fiát elhagyó férfiban feltámad a lelkiismeret, hogy a fiút is kimentse a rabságból. Az Elbeszélik a hülyék intézetében című elbeszélést olvasva nekem óhatatlanul a Száll a kakukk fészkére jutott eszembe, a Tragédia a messze északon egy aranyásó végnapjait beszéli el kegyetlen aprólékossággal, szigorúan egyensúlyozva a tárgyilagosság és az együttérzés között. Ezt a stílust lehet tetten érni Ernest Hemingway legjobb írásaiban is.  A történet vége egy nem mindennapi szerelmi háromszög. A Tasman gyöngyei az emberi létezés két ellentétes pólusának eldönthetetlen küzdelme. Két fivér története, az egyiknek egész életét a kemény munka, a rend, a jól megszervezett élet, az anyagi biztonság  határozta meg, míg a másik, aki meghalni tér vissza a családi farmra,  egyik kockázatos utat a másik után járta, soha nem volt semmije, nagy álmai nem valósultak meg, mégis őt irigyli az öccse, mert legalább „élt”. Végül A formák örökkévalósága egy rejtélyes gyilkosság, olyan ravaszul megírva, hogy egy Edgar Allan Poe vagy egy Robert Louis Stevenson is megirigyelhette volna. Csoda hát, hogy e könyv, miután nagy örömömre előkerült, Jack Kerouac regényei mellett foglal helyet a polcomon?

Nagyobb prózák között szívesen olvasok verseket, és szeretem kedvenc költőimet is újra felfedezni. Ady Endre szintén tizenéves korom óta áll közel hozzám, nem csupán azért, mert magam is átéltem „héja-nászokat”, és nekem is nagy ihletőm volt Párizs, nem is szólva a szintén azokban az éveimben felfedezett francia „elátkozott költőknek”. És nem volt mindegy egy olyan korban felnőni, amikor Ady Endre hangjává Latinovits Zoltán lényegült át. Aztán, már készültem újságírói pályámra, amikor a kezembe kerültek Ady publicisztikái. Azóta állítom, hogy aki ma magyar létére ezt a hivatást választja és meg akarja érteni hazáját, nemcsak a múltját, hanem a jelenét is, nem kerülheti meg ezeket az írásokat. Az egyik legnagyobb hatást Bíró Lajosról szóló írása, az Egy cinikus ember meséi tette, amelyben azt írja: „Megnőtt a világ, megsokasodtak az írástudók és a farizeusok…a világ istállói tele vannak ordítozó marhákkal. Ezek között kisdeddé soha nem lesz az új megváltás embriója” – mintha a globalizációról, az influenszerekről írna! De olvassunk bele tovább is: „Prédikáltunk, erőlködtünk, bolondoskodtunk. De annyi hit egyikünkben sem volt, hogy megfeszíttessünk. Nekimentünk a koponyánkkal a falnak. Vagy megszédítettük, vagy beszakítottuk. Lettek belőlünk mártírok, keresztes vitézek, égetnivaló poéták, elátkozott bölcseskedők, kisded reformátorok, mi egyebek. Messiás nem lett egyikünk sem. Nem is lesz soha…”

De most a verseiről beszélek. Gyakran előfordul velem, hogy ránézek a polcra, és egy lemez, vagy egy könyv rám köszön. Most így voltam néhány hónapja Ady elegáns, fehér színű, fekete szalagcímes összkiadásával, amelyből először a versek jelentek meg két kötetben 1972-ben. Most az 1908-as gyűjteménynél, Az Illés szekerénnél tartok, és a jól ismert költemények mellett/helyett különösen felkelti a figyelmemet a költő Isten-keresése, amely időnként a baudelaire-i, nietzsche-i tagadásba csap át.

„Ő: Minden, de áldani nem tud,

Ő: Minden, de senkit se büntet,

Ő teljesíti az Időt,

S nem érti meg a mi szívünket…

Úgy forgatja a Mindenséget,

Mintha unott játékot űzne,

Egy-egy világot megfagyaszt,

S ötöt-hatot hajít a tűzbe”.

(Isten, a vigasztalan)

És megint itt bolyong a 21.században:

„Ha van isten, földtől a fényes égig

Rángasson minket végig.

Ne legyen egy félpercnyi békességünk,

Mert akkor végünk, végünk”

-írja a Nekünk Mohács kell című versében. Nem siratjuk-e folyton a múltat és nem uszítanak-e bennünket folytonosan ki tudja ki elleni harcra Csák Máté öröknek látszó földjén? Egy olyan országban, ahol egyre több a híg fejű törpe és egyre kevesebb a Muszáj-Herkules?

 Amikor ifjú voltam, legszenvedélyesebb pillanataimban egy igazi Lédára vágytam, az „ájulásig-csók honára” – kár, hogy Jim Morrison nem tudott magyarul, biztosan nagy Ady-rajongó lett volna, hiszen neki is megvolt a maga Lédája – érett férfiként sem hunyt ki belőlem az erős vágy, de akkor és azóta már ezek az Ady-sorok szólítanak meg:

„Szeretnék egyszer a lelkeddel hálni,

Belopózni a fejedbe,

Szűz szeretnék maradni

S valami újat lelni, kitalálni.”

Mikor a Jack Londonról és Ady Endréről szóló sorokat írtam, két John Coltrane-lemezt hallgattam egymás után, az életműve egyik esszenciájának tartott a Love Supreme-t és a Live at Birdlandet. Mindkettő 1964-ben született. Miért éppen őt? Talán azért, mert amikor egy embernek végig kell gondolni, hogy mik a fontos dolgok az életben, ahhoz az ilyen szigorúan szabad és elmélyült zene illik. Abba csak utólag gondoltam végig, hogy Jack London 40, Ady 42, Coltrane pedig 41 évbe sűrítette bele életművét…

Álmomban a tél kellős közepén szabadon engedtem egy seregnyi munkaszolgálatost, menjenek, amerre látnak. Előtte azonban előállítottam a gyilkosokat és a kegyetlenkedőket, akik közül az egyik még a nevét sem tudta. Utána egy társammal behúzódtunk egy kunyhóba, ahol nekiálltunk bakancsokat készíteni.

Álmomban egy rosszhírű város egyik sötét utcájában jártam, ahová még a késesek is csak kísérettel mernek bemenni. Az egyik kapualjban üdvözöltünk egymást a bostoni rémmel, aki éppen két csábítóan kancsal ikerlány elkábításával volt elfoglalva, de elmulasztottam figyelmeztetni a hölgyeket.

Álmomban vállaltam, hogy egy tv-műsorban vitatkozzam a csillagszemű kopasz énekesnővel a monoteista vallások tarthatatlanságáról, vállalva azt is, hogy ebből a kamerák előtt tett megkésett és felesleges szerelmi vallomás lesz, hiszen ő már odaát van, én még remélem, jó ideig a záróvonal eme oldalán.

Álmomban néhai Szüleimmel együtt pakoltuk ki egykori lakásukat, de akárhogyan igyekeztem, mindig újabb és újabb polcok teltek meg könyvekkel, levelekkel, amelyeket nem tudtam és nem is akartam kidobni. Anyám megunta a sziszifuszi munkát és javasolta, hogy inkább sakkozzunk egyet Apámmal. Csakhogy kedvenc sakktáblánk már haláluk óta az én otthonomban van, miként Apám zsebsakkja is, amelyet kezdetben utazásain, az utolsó időkben pedig az orvosi várókba vitt magával…

(Ami a Másutt című kollázsregényemből kimaradt)

https://gobolyosnlaszlo.hu/masutt-kollazsregeny/

Valami ösztönös módon őt választottam ki a négy Beatle közül, pedig még szinte semmit sem tudtam róla. Igazából akkor kezdtem őt beazonosítani, amikor már jobban megismertem a dalaikat, és egyre több fotót láttam róla, azokban az években, amikor Yokóval még szerelmük hajnalán tartottak. Lehet, hogy megéreztem: őt is rossz gyereknek és hülyének tartották gyerekkorában, nem tudott és nem akart beilleszkedni a szürke átlagba és aztán az élet őt igazolta. Mert itt hagyott valamit magából, zenében, szövegekben, rajzokban, nonszensz írásokban és olyan gondolatokban, amelyekért érdemes élni. Finnországi éveim alatt John-nak hívattam magamat, és örültem, amikor egy orvosi tévedés miatt egy ideig szemüveget kellett viselnem, mert ezzel is ráhasonlíthattam egy kicsit. Amikor végleg szemüvegessé váltam bő 20 évvel ezelőtt, nem is volt kérdés, hogy kerek szemüvegem lesz, amit addig fogok viselni, amíg egy kicsit is látok vele. A Beatles és az ő dalai mindennapi kenyeremmé váltak, angol nyelvtudásomat pedig legelőször éppen az ő szövegein csiszoltam. Egyike volt azon hőseimnek, akikkel soha nem találkozhattam, de amikor 1993-ban Yokónak a szemébe néztem és kezet fogtam vele, talán átjött valami belém John-ból is. És az sem lehetett véletlen, hogy Életemmel éppen az ő, meg nem ért 51. születésnapján teljesedett be máig tartó szerelmünk.

Amikor nemrégiben Londonban jártunk, szinte folyamatosan láttam, éreztem olyan dolgokat, amelyekre egy Lennon-szöveg volt a válasz a fejemből. Az évtizedek során szinte minden olvastam, láttam, hallottam, amit érdemes volt vele kapcsolatban. Egyetlen könyv hiányzott csupán, második kötete, az A Spaniard In The Works, amelyre rábukkantunk az Abbey Road stúdió ajándékboltjában, és amellyel Életem szintén meglepett születésnapom alkalmából.

A könyv 1965 júniusában jelent meg, akkor John Lennon 25 éves volt, abszolút világsztár, mai kifejezéssel azt mondhatnánk, hogy „influencer”, hiszen minden tettére, szavára, külső megjelenésének változásaira azonnal milliók figyeltek fel. Miközben az öt világrész bármely pontján lépett fel a Beatles, sikítozó rajongók tömegei fogadták őket a koncerteken és azon kívül is, és ebben a légkörben kellett folyamatosan mélyíteni zenéjüket, Lennon már egy évvel korábban kiadott egy gonoszul röhögtető, karikatúrákkal illusztrált könyvet, In His Own Write címmel. Ennek folytatása lett az A Spaniard, amely még angol anyanyelvűeknek is kemény megpróbáltatás, hiszen nem csupán a folyamatos nyelvi csavarokban van a humora, hanem megértéséhez komoly társadalmi-politikai, sőt vallási ismeretekre is szükség van. Lefordítása, vagy akár más nyelvre való átültetése gyakorlatilag reménytelen vállalkozás. Nemcsak apránként érdemes olvasni, hanem hangosan is, a szövegösszefüggések felfedezéséért és a humor erősebb hatásáért. A korabeli kritikusok sem intézték el azzal, hogy „egy popsztár ráérő idejében könyveket dob össze”, hanem nagyra értékelték nyelvi leleményeit, volt, aki egyenesen Lewis Carroll utódának tekintette, mások pedig később ebben a kötetben vélték felfedezni az olyan szürreális szövegeinek csíráit, mint a Lucy In The Sky With Diamonds, a Being For The Benefit of Mr.Kite, és mindenekelőtt az I Am The Walrus.

A címadó novella egy skóciai nemeshez kocsisnak szerződő vendégmunkás nem is olyan abszurd története, akit mellesleg Jesusnek hívnak.  A We must Not Forget The General Erection annak a politikusnak, Harold Wilsonnak a választási („állasztási”) győzelmét figurázza ki az egész brit parlamenti bagázzsal együtt, aki felterjesztette a Beatles-t a Member of British Empire (MBE) rendre. Az Our Dead a gyermeki hálátlanság költeménye, a The Singular Experience of Miss Anne Buffiece egy Sherlock Holmes-sztori paródiája, amelyben megjelenik Hasfelmetsző Jack (Jack The Ripper, itt Jack the Nipple, azaz Mellbimbó Jack). De a Monty Pythonhoz méltó az Araminta Ditch is, amelyben egy nő 80 éven keresztül vihog és amikor végül belehal a vihogásba, a szomszédai sem tudnak már neki örülni, mert előzőleg mind elpusztultak tőle…

Nála Hófehérke (Snow White) Horkoló Feleség (Snore Wife), a testamentum here (testicle) Isten (God) pedig Griff. Az utolsó írásban (I Believe, Boot...) egy újabb idegen és egy tiszteletes a bűn és a megbocsátás mibenlétéről, Isten alkalmasságából tv-kamerák előtt vitatkoznak, közben Szent Alfréd evangéliumára hivatkoznak – ez volt a neve Lennon apjának, aki születésekor elhagyta az anyját és csak akkor bukkant fel újra, amikor a fia már sztár volt – végül a „tartsd oda a másik orcádat” elv alapján jóízűen felpofozzák egymást, mert azt hiszik, hogy már nincsenek adásban…

John Lennon, ez a nagyszájú, hatalmat, tekintélyt nem ismerő, a lelke mélyén azonban félénk, sebezhető ember egész életében azért küzdött, hogy önmaga lehessen, míg nem jött egy elmebeteg, aki megszabadította tőle az elmebeteg világot. Értünk halt meg, akiknek nincsen nagyobb vágyunk a külső-belső békénél és az akarat szabadságánál. Vajon megérdemeljük-e még őt?