Zsúfolásig telt vörös bársonyos, aranyozott színházban vagyunk. Nemcsak a nézőtéren nincs egy szabad hely, hanem szinte a színpadon sem. Egy kórusra és szólóhangokra írt drámában egy nép felett ítélkeznek, védővel, vádlóval, tanúkkal, de azt senki nem tudja, hogy ki a bíró, aki a döntő szót kimondja. Talán a híres tenor, aki messze zengő, férfiasan érzelmes hangján a nép történelmét idézi fel ezúttal prózában és szigorúan a tényeket követve. A szünetben szeretnénk vele néhány szót váltani, ha már ilyen közel kerültünk hozzá, de Életem Párja nem meri elhagyni a helyünket a tömegben. Elindulok a színház folyosóin, de csak egy végeláthatatlan labirintusban kötök ki, tétova emberek és videójáték-hősök között bolyongva. Mire nagy nehezen visszavergődöm Életem Párja mellé, már folytatódott az előadás. Egy pillanatnyi csend után a színpadon egy fiatal, szakállas férfi Káddist kezd énekelni, erre a közönség egy része pánikszerűen rohanni kezd a kijáratok felé, másik része pedig a színpadot lepi el. A távozók között egyetlen ember van, aki nem siet, a Holokauszt-túlélő törékeny filozófusnő. „Már vége?” – kérdezem tőle. „Remélem” – feleli.

Egy pár jó állapotban lévő fehér edzőcipő, benne sötétszürke sportzoknival a Duna-parton. Három lépcsőfokkal a víztől. Felette félig üres ásványvizes palack, benne tea színű folyadékkal. A füves rakparton, a parkoló mögötti egyik pad támláján két amerikai zászlós fehér póló gondosan kiterítve. Ennyi lehetett egy élet?

Hajdan volt szerelmek, szeretők, kétéjszakás kalandok szereplői lepik el otthonomat és saját nyomaik után kutatnak. Könyveket, lemezeket, leveleket, borítékba zárt erotikus üzeneteket, kóbor ruhadarabokat keresnek és találnak, hogy egyszer s mindenkorra magukhoz vegyék, mert ezekre már épp úgy nincsen szükségem, mint rájuk. Még egy fotóst is magukkal hoztak, hogy pontos leltárt készíthessenek e lommá vált ereklyékről. Ki tudja, nem lesz-e egyszer újra nagy értékük.

Levélládák libasorban, növekvő sorrendben a kijárat felé. Kulcs egyiken sincsen, a legnagyobb nyílásába már egy kisgyermek keze se férne be.

Az Apát Fia tudta nélkül szállították be egy intézetbe, ott kopaszra nyírták és összezárták magatehetetlenekkel. De még csodájára jártak, hogy mennyire őrizte méltóságát. A Fiú, amint megtudta a borzalmas hírt, azonnal Apjához sietett, és amikor az orvosoknak nevezett őrök éppen saját magukkal voltak elfoglalva, kimenekítette. Elhatározta, hogy magához veszi, és a világtól elvonulva, a sakktörténet legjobb partijaival, köztük saját közös ötven évnyi játszmájukkal élik le hátralévő életüket.

Ágnes asszony magára vette a világ szennyesét és örökre bemocskolta vele a szentelt vizek patakját.

A Költő és Egyetlenje egy derűs napon hegyen-völgyön sétált, ahol minden a Kerek Szemüveges Lázadó Dalnokról és Felkelőnap Múzsájáról szólt. A végén az ő egyetlen ősfából faragott menedékházukba tértek be megpihenni és négyen együtt dúdoltak egy ismeretlen dalt, hogy nőjön az emberek szívében a szeretet, a megértés, az együttérzés.  

„Halálos beteg vagy” – mondta az orvos a betegnek. „Mi bajom?” – kérdezte egykedvűen a beteg. „Majd kitalálod” – felelte az orvos, mire a betegből kiszakadt egy életmentő nevetés.

Utazunk, csomagolunk. Mindent, azt is, amire már nincsen is igazán szükségünk. Ránézek a könyvtárunkra, a Nagy Utaztató csak annyit mond: kezdd el bepakolni, mind elfér. Csak azt nem árulja el, hogy mikor indul a repülőnk.

Utazunk, valahová megérkezünk, egyesek egy kaukázusi országot emlegetnek, de semmi nem bizonyítja, hogy valóban ott is vagyunk. Rozsdaszínű sikátorban sétálunk, felettünk körös-körül magas, fehéren csillámló hegyek. A ragyogás azonban nem hótól való, hanem sok ezernyi kristálytól, amelyek egyetlen vakító hegylánccá állnak össze.

Atyai pofon egy előre be nem jelentett orgia miatt. Még egy hínáros, medúzás tengerben is megtaláljuk a tiszta, türkízkék áramlatot, amelyen kijuthatunk a nyílt vizekre.

A hajdan iszákos költő két napon belül másodszor találkozott egykori ivócimborájával, akivel egyaránt szerették a jó zenét és az irodalmat. A cimbora, aki évek óta nem ivott, most második napja részeg volt és ugyanazokat a moslékokat itta, mint amiket annak idején együtt. Miközben rögeszmésen hajtogatta, hogy írnia kell, azt állította, hogy az egyik italt egy hajléktalan barátjának viszi, és három nap után ugyanúgy le fog állni, mint eddig. Egy pillanatra mintha kivilágosodott volna, amikor megemlékeztek a többi régi kocsmatöltelékről, akik között volt, aki meghalt, volt, aki meghülyült, és olyan is akadt, aki megtért. Ez utóbbin jót nevetett, pedig akkoriban együtt énekeltek Elvist, bluesokat és spirituálékat. A költő számára ez nem volt nevetséges, pedig neki csak Élete Párjának végtelen szeretete és saját akarata kellett, hogy ne igya magát halálra, de úgy vélte: ha a havernak ez volt az útja, hát legyen. Azzal búcsúztak el, hogy a költő figyelmeztette a magáról alig tudó fickót: utál temetésekre járni és csak reménykedett, hogy utoljára látja őt ilyen állapotban.

Egyetlen zenekarban egyesült összes kibékíthetetlen ellenségem. Mielőtt színpadra lépnek, mindegyiknek békejobbot nyújtok és megkérdezem tőlük: „Akkor nincs harag?” Mindannyian néma biccentéssel válaszolnak, de azt sem tudják, ki vagyok.

225 gyászoló érkezik a búcsúztatóra. Valamennyien tetovált fehér iskolaköpenyt viselnek. Partra vetett vízi liliomokkal bástyázzák körül a szerelmi fészekből lett kápolna oltárán felállított névtelen urnát.

Bronzos hajzuhataga tűnt fel legelőször, márványbőrére csak később figyeltünk fel. A gimnáziumban zárkózottságát rátartiságnak éreztük, és ahogy teltek az évek, és egymást követték az osztálytalálkozók úgy nyílt ki előttünk rejtélyes szépsége, ragyogó szelleme, bőven túl az egykori eminensen, és humorért sem ment a szomszédba. Egy szép napon ismét feltűnt, felvett autójába, hogy együtt menjünk az Alma Materbe. Út közben hosszan szabadkozott, hogy nem tartott nekünk idegenvezetést Prágában Löw rabbi és a Gólem-legenda körül, de megígérte, hogy egyszer még sort kerítünk rá, ha újra egy dimenzióban leszünk.

Színes hangyaboly-körforgalom egy aranykeretbe zárt, kijáratok nélküli labirintusban. Ezeréves fákat vágnak ki a gazdagság megszállottjai, hogy felgyorsítsák a gyémántok születését.

Hajnali szirénák sem fojthatják el az álomillatú lélegzetet.