„Az idő a legjobb kritikus” – hangzott el az Amikor Galéria Pozsonyi úti új kiállítótermének megnyitóján, ahol a 20. század második felének egyik legeredetibb alkotója, Percz János képzőművész hatalmas életművébe tekinthettünk be.

A tárlat, amellyel a műgyűjtőként ismert, napjainkban a TV2 Kincsvadászok című antikvitás-értékmentő műsorának egyik állandó résztvevőjeként a széles nyilvánosság előtt is bemutatkozó Molnár Viktor megindította az elmúlt 80 év és napjaink művészete zárt ajtóinak kinyitását, ismét bebizonyította a fenti régi igazságot: bár egy alkotót, legyen az író, zenész, filmes vagy képzőművész, meghatározza a kor és annak társadalmi-politikai viszonyai, közízlése, elvárásai és szellemi befogadóképessége, az igazi értékek fennmaradnak a kor elmúlásával és mondanivalójuk van a későbbi nemzedékek számára is.

Percz János műveivel először 1968-ban találkoztam a római Magyar Akadémián. Akkoriban az Örök Városban éltünk, Édesapám a nagykövetségen dolgozott, és az Akadémián laktunk, amelynek egyik szárnyán rendszeresen ösztöndíjas magyar művészek tartózkodtak. Egy másik kiváló szobrászművésszel, Mészáros Dezsővel közeli barátságba is kerültünk. Percz alkotásai talán csak 12 éves tudatalattimat ragadták meg, a mostani kiállításon azonban néhány kisebb darabnál előjött az a bizonyos „dézsávü” érzés.

A művész élete utolsó két évtizedében visszavonultan élt, 2000-ben bekövetkezett halála óta életműve feledésbe merült. Molnár Viktor 2020-ban fedezte fel műtermét és eltökélt szándéka volt, hogy ismét megmutatja ezeket a különleges, többségükben fémből készült alkotásokat.

Határátlépés – ez a címe a kiállításnak. Az idősebbeknek ehhez a szóhoz a „tiltott” szó kapcsolódik, és innen már csak egy lépés az a bizonyos „három t” (támogatás, tűrés, tiltás), amellyel az 1956 utáni korszak kultúrpolitikáját jellemezni szokták. Percz János valójában egyikhez sem tartozott, és munkássága jól példázza azt, hogy az igazi tehetségek szocializmusnak nevezett rendszerben is tudtak élni a művészi szabadság lehetőségeivel, sőt, át is tudtak lépni bizonyos határokat. Bár a magyar szobrászt „magyar Giacomettiként” is emlegetik, úgy érzem, hogy a svájci pályatárssal való közös pontokon túl Percz ízig-vérig közép-európai, aki, mint szülőhazája és annak régiója magába szívja számtalan modern és ősi kultúra örökségét.

Megférnek egymás mellett olyan szobrok, amelyekből a keleti Jin-Jang gondolat elválaszthatatlansága vagy a Húsvét-szigeti figurák rejtelmessége tükröződik Dózsa György tragikus magyar mítoszával, vagy a Kisfaludy Strobl Zsigmond Szabadság-szobra által ihletett Ikarusz – az igazi, korlátlan szabadságvágy örök szimbóluma. Ezt látván idéződött fel bennem egy XVI. századi francia költő, Philippe Desportes verse:

„Ikárusz hullt le itt, az ifjú vakmerő,

Ki bátran égre szállt, gátat se nézve hol lát,

S bár teste mélybe dőlt, veszítve gyenge tollát,

A bátorak szívében irigy vágyat ver ő”

(Tóth Árpád fordítása)

Megragadó volt számunkra a Meteor, amelyről nekem Fellini Zenekari próbájának nyomasztó vége jutott eszembe. Életem Párja az egyik rajzon olyan Janus-arcot fedezett fel, mint amilyenek a római Akadémia tetőteraszát díszítik. Rá talán a feszületszerű alakok gyakorolták a legnagyobb benyomást, valamint a kéz, amely hullámok fölé nyúlik. Míg az én kedvencem az a pár, amely hullámok között áll, és együttlétüknek semmi sem árthat. A „határátlépés” egyik kiváló eszköze, hogy a művész számos alkotásának nem adott címet, így mindenki saját énjére fordíthatta le a látványt.

Ahogyan az várható volt, a megnyitóra a Galéria méreteit meghaladó tömeg érkezett és még így is ennyi minden átjött Percz János művészetéből, hogy kerülgetnünk kellett a többieket. Biztosan visszamegyünk még a tárlat egy hónapig tartó nyitvatartása alatt, hogy élményeink letisztulhassanak.