Gyűlölöm a tűzijátékot. Nem az ideit. Nem az elmúlt másfél évtizedbelieket. Hanem immár 64 éve.
Akkoriban Édesapámat éppen a szófiai magyar kulturális intézetbe vezérelte diplomáciai küldetése. Édesanyám, aki féléves koromtól iskolakezdésig naplót vezetett rólam, ezt írta: „Aggasztóan fél minden hirtelen zajtól. Az augusztus 23-i tűzijátéktól annyira, hogy még hányt is. Az orvos szerint gyenge a szíve.” Ehhez némi magyarázat kell: augusztus 23 Bulgária 2.világháborús felszabadulásának ünnepe volt, lehet, még ma is az. Magára az eseményre nem emlékszem konkrétan, csak azt tudom, hogy a durranások, a váratlan robajok azóta is nyomasztóan hatnak rám.
Pedig közben katona is voltam, gépesített lövész (magyarul nyúl, bokorugró stb…) – annak is már 48 éve - és nekem is kellett lőni géppisztolytól RPG-ig (vállról indítható páncéltörő). Ami a szívemet illeti: felnőtt koromban volt néhányszor szívritmus-zavarom, elsősorban pszicho-szomatikus alapon, de ezek, hála Életem Párjának és törhetetlen szerelmünknek közel negyedszázada elmúltak, a szívem köszöni, jól van.
De a mai napig gyűlölöm a hirtelen és erős robajokat. Még a színházban is befogom a fülemet, ha várható, hogy elsül az a bizonyos fegyver, aminek Csehov óta el kell sülnie. Fiaim még kiskamaszok voltak, amikor elmentem velük moziba egy akciófilmre, ahol egy robbanásos jelenetnél úgy éreztem, a szék robbant fel alattam. Az ilyeneket is kerülöm. Talán az Apokalipszis, most volt az egyetlen kivétel az extrém hanghatásaival. A szilveszteri petárdázásokkal is ki lehet üldözni a világból. Sőt, azt sem tagadom, hogy a lufikat is utálom gyerekkorom óta, kellemetlen pukkanásuk miatt, Unokáim kedvéért azért képes vagyok néha összeszedni magamat.
És természetesen gyűlölöm a tűzijátékokat. Emlékszem, hosszú éveken, évtizedeken át jártam a Tabánba augusztus 20-án, és amikor vége volt az utolsó koncertnek este 8 óra körül, igyekeztem minél előbb eljutni biztonságos otthonomba, hogy ne halljam és ne is lássam. Még legkedvesebb rock-bandáimnál is utáltam minden pirotechnikai megoldást, amellett, hogy feleslegesnek is éreztem, Minek kell a jó zenét ezekkel „erősíteni”? Egyszer a versailles-i kastély parkjában láttam egy „Hang és Fény” (son et lumiére) koncertet, csodálatos barokk zenékkel és fényjátékokkal, amelyek bevilágították a fákat, sétányokat, tavakat. Nem is volt ezzel semmi baj, amíg a végén el nem kezdődött a tűzijáték, ahogyan ez a Napkirály idején is szokásban volt.
A 90-es években aztán nálunk is divatba jöttek a privát tűzijátékok, Óbudán szinte nem volt olyan hétvége, amikor újgazdagok és újmaffiózók ne rendeztek volna valami durrogtatást születésnap vagy bármi más ürügyén. Emlékszem, egy alkalommal az a gondolat kísértett meg, hogy egy ilyen hangos látványosság remek alkalom lenne a rivális likvidálására. Jobb mint egy operaelőadás, ahogyan azt a Keresztapa III. végén láthatjuk. Erre két nappal később azt a hírt olvastam, hogy az említett időben véres leszámolás zajlott kerületünkben. Nagy szellemek, ha találkoznak.
Az idei pártnemzetállami tűzijáték során a nullával egyenlő annak az esélye, hogy a legitimizált alvilág kinyírja egymást. És ezúttal is milliók fogják nézni élőben, tévében nagyon sokan őszintén csodálják majd a pazar fénykoreográfiákat, amelyek Vesta-lángként hirdetik az égen, hogy él még a magyar, miként azt szerencsétlen Hannibál tanár úr rebegte halálfélelmében az óbudai amfiteátrum végzetes kőfalának tetején. És még mindig sokkal kevesebben lesznek azok, akiknek az ellopott milliárdjaink jutnak eszükbe, a magánnyugdíjpénztáraktól a vörösiszap-adományokon át a különböző „szociális hozzájárulások” címén kivetett adókig, a futballakadémiákig, és a határaink messze túl épített templomokig. Én majd keresek egy csendes zugot otthonunkban, ahová elvonulhatok valamelyik kedvenc költőmmel vagy ókori filozófusommal.
Bármit is hoz a jövő, abban nem reménykedem, hogy esetleg jövőre, két, öt vagy tíz év múlva nem lesz tűzijáték. Mert kell a népnek, én viszont aligha fogok megbarátkozni vele hátralévő éveimben. Legfeljebb abban bízom, hogy valamikor lesz majd mit valóban megünnepelni ezerszázakárhány évvel az államalapítás után.
