Több mint másfél évtized után újra megnéztük Godfrey Reggio apokaliptikus filmkölteményét, a Koyaanisqatsit, Philip Glass hideglelősen igaz zenéjével. Annak idején Életem, Beke Ritamegfestette a vég utáni lényeket – most is itt van a kép felettünk a dolgozószobánkban – és portrét készített a Magyarországra látogató mesterrel is, akivel a Leonard Cohen verseire írt darabjának bemutatója előtt találkoztunk, én pedig egy meditációs versben éltem tovább az élményt. A minap, miközben régi VSH-kazettáim között válogattam, belenéztem az egyikbe és Életem rögtön kiszúrta a Koyaanisqatsi befejező képsorát, az égő, semmibe keringő űrhajót, amelynek nem adatik meg az újjászületés úgy, mint a 2001: Űrodüsszeia fényfolyosón áthatoló utolsó túlélő asztronautának. Rögtön műsorra is tűztük másnap estére, kezünk összekulcsolásával enyhítve szívverésünket. Reggio és Glass már 40 évvel ezelőtt vádiratot készített a természet pusztításáról, a mindent elsöprő iparosodásról (beleértve a fegyverkezést – a fentről matchboxoknak látszó színes autók végtelen sorát váratlanul váltja fel tankok és harckocsik végtelen sora), a megalomán építkezésekről, az emberi élet józan ésszel már követhetetlen felgyorsulásáról, a szalagmunkán hajszoltakról, amelyet Chaplin már 50 évvel korábban pellengérre állított a Modern időkben – a sors fintora, hogy a kazettán a Koyaanisqatsi előtt éppen a Modern idők látható - a végtelen elidegenedésről, amelyhez képest Bergman, Fassbinder és Antonioni történetei könnyed komédiák. Pedig még csak akkoriban, az 1980-as évek első felében kezdtek széles körben elterjedni a személyi számítógépek – az már csak városi legenda, hogy Bill Gates állítólag kijelentette: mindenkinek elég lesz 640 KB memória – és még másfél évtized kellett az internet diadalához, a globális és korlátlan kommunikáció megszületéséhez, amely összességében nem hozta közelebb egymáshoz az embereket, ellenben tovább súlyosbította a világban uralkodó értékválságot. Jellemző, hogy csupán a film felénél látunk jól kivehető, a kamerával szembenéző emberi arcokat, igaz, a leghosszabban egy harci pilóta tekintetét pásztázzák, majd a vége felé, amikor szemünk, fülünk, agyunk egy lélegzetvételnyi szünethez jut a pokoli száguldástól, újra szembe nézhetünk néhány, vélhetően szegény sorsú emberrel, akikből azonban még nem veszett ki a másik iránti együttérzés. A New York-i felhőkarcolókra vetülő árnyak láttán pedig nem tudtunk nem gondolni 9/11-re.

A film befejezésekor nemcsak a mélytorkú, fenyegető mantra tér vissza, hanem azok a bábú vagy űrlény (?) szerű barlangrajzok is, amelyeket az első képsorban látunk. Ha minden szó, kép, elrettentés hiábavaló, visszatérünk oda, ahová eleink és kezdhetjük elölről felépíteni a civilizációnkat. A kérdés csak, hogy kikkel és miből. A bemutató óta eltelt 42 alatt sem tanultunk semmiből, pedig volt tananyag bőven a dél-ázsiai cunamitól a covidon át a már a mérsékelt égövön is egyre elviselhetetlenebb hőségig és aszályokig. A csodára várunk vagy abban bízunk, hogy ha megúsztunk több 10 ezer évet, minket már semmi baj nem érhet?