A költő egy mesés öbölben ébredt fel, ahol a tenger árnyalatai a haragos kékes-szürkétől a derűs türkízig terjedtek a napfény és a felhők váltakozásában. Nem tudta, hogyan került oda, csak sejtette, hogy az öblön túl a Csendes-óceán van, ahová mindig vágyott, de eddig még a közelébe sem jutott. Egy dús fűvel benőtt sziklán feküdt, alatta jókedvű emberek jártak-keltek. „Mi ez a hely?” – kiáltott le nekik, válaszoltak, de csak annyit értett, hogy „beach”, ezt maga is gondolta, de ezzel nem volt kisegítve.

Amikor felocsúdott a tenger gyönyörétől, belé hasított: nemcsak azt nem tudja, hogy hol van, de azt sem, hogy hová lett a holmija, ruhái, iratai, pénze, telefonja. Elindult toronyiránt, hátha eljut egy településre, ahol útba igazítják egy kikötő, egy repülőtér felé, bár abba sem volt biztos, hogy mivel érkezett ide. Végül felbukkant egy benzinkút, mellette egy szokásos kis bevásárló központtal, ahol egy asztal mögött néhány barátságos fiatalember ült. A költő elmondta, hogy jutott el idáig, hogy semmije sincsen és segítséget kér. Az egyik fiatalember kezébe nyomott egy nagy szatyrot tele a tengeren túliak kedvenc ételével és italával, amelyekkel hősünk soha nem élt, de most elfogadta, mintegy túlélő csomagot. Arról azonban egy szó sem esett, hogy hol van, még egy térképet sem kapott, és már elindult tovább toronyiránt, amikor eszébe jutott: fel kellett volna hívatni a telefonját, hátha a helymeghatározóból kiderül, hogy hol hagyta. Visszafordult volna, de már sehol nem látta a benzinkutat, sem pedig a kis bevásárló központot, még a tenger is eltűnt, csak egy egyenes, kihalt út állt előtte.

A plébánia iszákos koldusa két marékkal szórta az ezüstpénzeket a miséről kitóduló hívek elé, akik rávetették magukat az áldatlan kincsekre, és csak a földharc közben vették észre, hogy mindegyiket kettévágták, és egyik félérme sem ér semmit a másik fele nélkül. És nem lehetett bármelyiket összepárosítani, mert mindegyiket máskor, máshol, más arcképpel és más nyelven verték.

A Kapcarongy-kövek, a Csúzliszájú, a Múmiajelölt, a Szőke Lepke, a Nagy Hallgatag és Lóképű egy külvárosi metróaluljáróban készülődtek első lemezfelvételükre. Egy ismeretlen közép-európai rajongójuk is csatlakozott hozzájuk, mert ott akart lenni a történelmi pillanatban, amelyről még senki nem tudott. Súlyos kopogással bicegett oda a féllábú Mennydörgés és kérte a rajongót: beszéljen a Kapcarongy-kövekkel, hogy legalább egy háttérvokál-lehetőséget adjanak neki. Ez lehetetlen kívánság lett volna, hiszen ha csak suttog, hangja akkor is elnyomta volna a többieket. Az öt fiatalember mégis lelkesen fogadta őt, azt hitték, egyenesen a Mississippi Deltából érkezett, és egyike a tanítómestereiknek. A stúdiószalagok azonban már az indulás pillanatában elszakadtak a Zene erejétől és csak a külvárosi metróaluljáró falai őrizték meg ezt a lassú blues-t.

A férfi és a színésznő, akik között minden vágy beteljesületlen maradt, egyetlen éjszakára újra fiatal testet öltöttek, holott mindketten tudták, hogy már túl vannak életük nagyobbik felén, de szemtől szembe, félszavakkal betöltötték az űrt, amelyet évtizedeken át egymásban hagytak.

A késeléses gyilkosság vádja megdőlni látszott, amikor az ügyvéd felhívta a figyelmet a vádlott balkezességére. Az ügyész szerint azonban a tettet jobb kézzel, hátrafelé nyúlva, mintegy svédcsavarral is elkövethette.

Az Eperajkú Lány közel 50 évvel később jött rá, hogy nem a város legmenőbb srácát szerette, hanem annak a legjobb barátját, de ekkor már csak egy virtuális csókban reménykedhetett, mert a kegyetlen téridő immár örökre elválasztotta őket egymástól.  

A szabadgondolkodás történelem-tanára élete utolsó órájára meghívta hosszú pályafutásának legkedvesebb tanítványait, majd „éljen az anarchia’” felkiáltással fél kézzel szétdobálta a katedrát és a padokat, majd diákjaival együtt belevágott egy büdös lábú rock and rollba.

Egyetemes ünnepre érkezett egy égföldi városba a költő, ahol templomok, zsinagógák, mecsetek és buddhista kolostorok nyíltak egymásba és olvasztották egybe imádságaikat. Itt kellett volna találkoznia azokkal, akik csak a Békében, a Szeretetben és az a Zenében hittek. A találkozó pontos helyét azonban elfelejtette, és ahogyan körbe-körbe járta a szentély-utcákat egyre jobban eltévedt. Végül egy több ezer éves katakomba bejáratához ért, ahol egy földön túli lány nyújtotta felé a kezét, mintha öröktől fogva ismerte volna őt. Fehér bőrénél csak glóriás arany haja vakított jobban. „Te hozod el nekem a Gyermeket, akire valamennyien várunk” – mondta a lány a költőnek, aki valósággal megrémült e küldetéstől, hiszen rögtön ráébredt, bár férfivágyai még idősödvén is éltek benne, hogy ezúttal nem egy folytatás és következmények nélküli néhány órás együttlét vár rá. Kétségbeesetten keresett tekintetével a romok között egy másik férfit, hogy átruházhassa rá a parancsot, de a glóriás aranyhajú ellentmondást nem tűrően őt akarta. Kézen fogta őt, és elindultak egy kibombázott gangos ház felé, amelyet véletlenül vagy akarattal ott felejtettek a szentélyutcák között, és a költő úgy érezte, hogy a lába alatt valamikor az Édenkert virágozhatott és hogy ők lehetnek az utolsó emberpár…  

Valahol a távolban megfogant egy rég várt magzat, világra jöttének helye és ideje még titok.

Kép: Benke Rita

01.09.

Milyen jó, hogy már visszavonultam az újságírói pályától és nem kell nekrológokat (sem) írnom. Így az új év elején lenne dolgom bőven. Elment az a Nemecsek, akinek soha nem írták kisbetűvel a nevét, pedig látszólag szerényen meghúzódott sötét szemüvege és dobjai mögött a Mini első nagy formációjában, de ha eljöttek az ő percei, akkor aztán rászabadította a poklot a bőrökre. És elment a Színész, akinél tökéletesebben senki sem tudta adni a fanyar eleganciájú, a zajos világot elnézően lenéző úriembert. Tragikus sors jutott neki: 17 éves volt, amikor hipochondriába beleőrült apja véget vetett az életének, és el kellett temetnie fiát, minden idők egyik legnagyobb vízilabdázóját, a háromszoros olimpiai bajnokot. Még láthattam-hallhattam apját, Tibort, gúnyoros orrhangjával, emlegettük is mostanság, hogy „elmúltak az ünnepek, de nem múlt el a bájgli…”. És sokszor szurkoltam a tv előtt fiának, a balkezes csodának, aki ellen, ha jó napja volt, nem találtak ellenszert a medencében.  Közelről csak egyszer láttam, amikor családjával ebédelt az Eurocenterben. Az idősebb Tibor 52 évet élt, unokája csak 47-et. Ha Miklóst kell felidéznem, akkor két színházi szerep jut eszembe: Az úrhatnám polgár, amikor felsőbbrendűségének teljes tudatában lévő filozófusként oktatja a kőbunkó Mr. Jourdaint. Kettősüket Kállai Ferenccel  maga Moliére is megirigyelhette volna; a másik pedig a Mirandolina, amelyben nőgyűlölő Ripafratta lovagként esik végül áldozatul az ellenállhatatlan és rafinált Udvaros Dorottyának. No és ő hozta a leghitelesebben a rejtői figurát igazi Levinként A három testőr Afrikában filmadaptációjában. Apja a betegség-tudatot nem tudta elviselni, ő pedig fia elvesztését. Pedig még decemberben néztem, hogy mikor lehet jegyet kapni a Hárman a padon előadására, amelyről mindenki áradozott. Erről most már végleg lekéstünk…

Láttunk egy, az 1960-as évek végén játszódó amerikai filmet olyan kedvencekkel, mint Shirley MacLaine, Marcello Mastroianni és Kathy Bates. A romantikus-szatirikus film végén az olasz katolikus férfit és az amerikai zsidó nőt egy rabbi és egy pap együtt adja össze, a két vallás hagyományainak teljes semmibe vételével – ugyanis mindkét „szent ember” hippi. Mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha mindenki csak tisztelné a saját és mások identitását, de nem válna azok és az ebből fakadó meg nem értés, intolerancia foglyává…

01.11.

Lassan másfél éve lesz, hogy Szüleim örökre elhagyták otthonukat, ahol 50 évet éltek együtt a közös 70-ből. Immár csak egy fura mosolyú plüssmackó, Döme emlékeztet rájuk, meg néhány bútor, köztük egy ágy, amely gyerekkorom óta megvan. Dömével azóta is üdvözöljük egymást, ahogyan azt a Szüleim tették vele, lassan megszokja a magányt, de azért látszik rajta a szomorúság. Édesapám és Édesanyám egyaránt hosszú életet kapott a sorstól, 89, illetve 91 évet, lehet, hogy még mindig élnének, ha lelkiismeretlen háziorvosuk nem tömi őket agyon felesleges gyógyszerekkel. Minden látszat ellenére azért valószínűleg hallgattak rám, amikor utolsó éveikben többször szóvá tettem, hogy talán a gyógyszerek fele is elég lenne. Így is több zsák, nagy részt lejárt orvosságot vittem vissza haláluk után a patikába, csak néhány dobozzal vettünk magunkhoz azokból, amelyekről úgy gondoltuk: még jól jöhetnek nekünk. Így történt, hogy a napokban bontottam fel az utolsót abból a négy doboz altatóból, amit Édesanyám Apám halála után íratott fel. Előzőleg egyszer megkérdezte, hogy szerinte mennyit kellene neki bevennie, hogy örökre elaludjon, de miután közöltem vele, hogy ilyesmiben ne számítson rám és senkire se a családban, nem hozta elő többé a témát. Most, az utolsó doboz felbontásakor villant belém, hogy talán mégsem tett le az öngyilkosságról és be akarta biztosítani magát arra az esetre, ha túl sokáig élne Kenyeres Pajtása nélkül. A sors ebben is kegyes volt hozzá: alig három és fél hónap múlva úgy ment utána, hogy egy esés után kórházba került, a már akkor is alig 38 kilós asszonyból kiment minden erő és átaludta magát a halálba.

01.12.

Amikor az 1980-as években megjelent a videó és a VHS-kazetta, elhatároztam, hogy begyűjtöm a filmtörténet legfontosabb alkotásait. Előzőleg, az ELTE nagyszerű filmklubjában gyakorlatilag végignéztem minden maradandót a Lumiére-filmektől egészen az újhullámokig, Chaplintől Bergmanig, Hitchcock-tól Jancsóig.  A mai napig az igazi mozi szerelmese vagyok. Akkoriban úgy gondoltam, hogy ha majd megöregszem, nyugdíjas leszek és sok időm lesz, előveszem ezeket a csodálatos alkotásokat. Mostanra jött el ez az idő és mivel napjaink filmjei közül egyre kevesebb a nézhető, különösen azok, amelyeket a tv-ben adnak, elővesszük mesebeli archívumomat, amelyen ugyan gyermekeim mosolyognak – már maga a videó és a VHS is kövületnek számít – és eltöltünk velük egy-egy tartalmas estét. Szerencsére a kazetták többségének nem fogott az idő, a filmeken pedig még annyira sem. Ha belegondolok, hogy Charlie Chaplin csaknem 100 éve, 1928-ban készítette a minap látott Cirkuszt, ezt az egyszerre romantikus, szomorkás és fergeteges poénokkal teli némafilmet, amelyben a gesztusok, tekintetek, testtartások többet mondtak minden szónál…és mégis megérint, meghat és nevettet, mi több, emberségre is tanít. Erre is jó egy bolondos gyűjtő szenvedély…

01.13.

Egy nagypéldányszámú bulvárlap tudósított a szoboravatóról, amelyen én mondtam beszédet. Idézett is tőlem, kár, hogy az idézet köszönőviszonyban sem volt sem az elhangzottakkal, sem az én felfogásommal. Valamikor, anyagi kényszerből, 10 hónapig dolgoztam ennél a lapnál, már akkor is ugyanilyen gátlástalanul hazudtak és hamisítottak. Mégis veszik a lapot 30 éve. Talán ezért is szálltam ki a magyar médiából.

Megnéztünk egy 1970-ben készült, négy epizódból álló magyar tv-filmet, amelynek nemcsak az volt az érdekessége, hogy beidéztek a Pink Floyd Ummagummájából és a Colosseum Valentyne Suite-jéből,  hanem az, hogy olyan sci-fi novellákat dolgoztak fel, amelyek napjaink mesterséges intelligencia-kérdéseit feszegetik. Az egyikben például egy humanoid robotnő olyan tanulékony, hogy ellesi gazdája szexuális hevességét és a végén ölelés címén összeroppantja. A másikban egy fűzfapoéta úgy csinál karriert, hogy megvesz egy „verzifikátort”, amelynek csak a vers címét, témáját, formáját és néhány rímet kell megadni és megírja helyette a költeményt – 70 évvel később már az írók, újságírók féltik megélhetésüket a ChatGPT-től…Az utolsóban pedig már maguk az emberek sem tudják biztosan, hogy ki az ember, vagy ki az android, akiknek a vesztét éppen az okozhatja, ha maguk hoznak létre egy túl tökéletes humanoidot, amelynek érzelmei vannak. Néhány éve még hazugsággal vádolták azt a Szilíciumvölgy-beli fejlesztőt, aki azt állította, hogy a mesterséges intelligencia már érzelmekre képes, de az ellenkezőjét sem bizonyította be senki…

01.16.

A napelempályázat első beadási napján összeomlott az állami informatikai rendszer. Gyakorolnak a választásokra…

Amikor a magyar médiában folyó megállás nélküli, naponta durvuló háborús uszításról és félelemkeltésről olvasok, amelyek egy része nem más, mint egy szövegkörnyezetből önkényesen kiragadott idézet,  (egy másik oka a visszavonulásomnak), mindig eszembe jut a bizonyos körök által emlegetett „háttérhatalmak”. De talán jobb is, ha nem tudjuk, hogy kik ezek, annak azért örülnék, ha egyszer őket halálra rémíteni valaki…

Hírlik, hogy folytatni akarják a Szomszédokat, amely fennállásának 13 éve alatt minden naivsága ellenére egyfajta korképe volt Magyarországnak, de állítólag legfelsőbb szintű politikai döntés kellene hozzá. Nehogy véletlenül megint betöltse azt a szelepet, mint annak idején, és egy szelepnél sosem lehet tudni, hogy a gőzkieresztés helyett nem generál-e még nagyobb gőzt…Amúgy meg mit folytatnának Taki bácsi, Lenke néni, Etus, Virág doktor, Böhm bácsi és Kutya úr, Sümeghy Oszkár és Lillácska, vagy éppen Dénes bácsi és Oli úr nélkül?

01.18.

A minap a Műcsarnokban összefutottunk kiváló színészünkkel, akinek neve összeforrt Örkény István munkásságával. Néhány éve az Óbudai Társaskörben tartott egy remek előadást az egypercesekből és rögtön eszembe jutottak olyan klasszikusok, mint a „magyarni” szó nemzetközivé válása, természetesen a „hozott szalonnából egérírtást vállal doktor Varsányiné”. Tegnap óta egy újabb egyperces jár az eszemben, ebből idéznék néhány sort:

"– Kezét csókolom. Lehet itt felfújható gumimatracot bérelni?

– Mit mond?

– Rossz helyen járok? Pedig azt mondták, hogy ebben a zöld bódéban van a Belkereskedelmi Minisztérium strandlerakata.

– Ez itt a Belkereskedelmi Minisztérium strandlerakata. De mi csak nyugszékeket, vízisít és felfújható gumimatracot adunk bérbe.

– Nagyszerű. Nekünk két gumimatracra lenne szükségünk.

– Egy szavát sem értem. Sprechen Sie deutsch? "

Kezdem magamat úgy érezni, mint Örkény kabinosa. Próbálok néhány tárgyat eladni, már a hirdetésbe beleírom, hogy futárszolgálattal és bankszámla-kérelemmel kíméljenek meg, erre minden másfeledik potenciális vevő ezt a megoldást kínálja, és ha emlékeztetem a hirdetésben foglaltakra, újra megismétli. Szerencsére általában előbb feladják, mint az akadékoskodó strandvendég…

Fotó: Benke Rita

A Múzsa hivatása évezredek óta, hogy ihletet adjon a Mesternek, közvetítse neki azt a bizonyos isteni szikrát. És ez az égi-földi lény sok-sok időn át tudta is a maga helyét. Még Ady Endre is úgy búcsúzott Lédától, akinek nemcsak szerelmet, világlátást, hanem legszebb verseit is köszönhette: „Általam vagy, mert meg én láttalak/S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.”  A nők 20.századi ébredése megváltoztatta a Múzsák szerepét is, és ezt a férfi mesterek ritkán viselték méltósággal. Megjelentek ugyan azok az alkotópárosok, akik gyakran egy életen át egymást táplálták, hol „héja-nászban”, mint Ted Hughes és Sylvia Plath, vagy nehezen megtalált harmóniában, mint John Lennon és Yoko Ono, voltak nem kevesen, akik sem emberi, sem művészi értelemben nem léteztek egymás nélkül, de ismerünk jó néhány tragikus történetet, talán a leghíresebb Auguste Rodin és Camille Claudel esete. Volt azonban egy Nő, aki, amikor megérezte, hogy eljött az ideje és több ő annál, mint rettegve tisztelt és szeretett Mestere, kiszabadult az aranykalitkából és 70 éven szárnyalt, csodálatos önálló életművet hagyva maga után.

Françoise Gilot A Főnix felszállása című tárlata a Műcsarnokban talán azért is gyakorolt ránk olyan nagy hatást Életem Párjával, Benke Ritával egyetemben, mert szerelmünkbe már mindketten alkotó emberekként érkeztünk, és e vénánk is nem mindennapi vérfrissítést kapott és kap azóta is. Ritám, aki addig szinte légüres térben mozgott, együttlétünkben olyan lett, mint egy hosszú ideig kifeszített íj, amit hirtelen elengednek. Bennem pedig nemcsak verseivel talált partnerre, hanem számtalan írásom született az ő rajzai, festményei nyomán, és arra is ráébresztett, hogy nincsen szükségem „mesterséges paradicsomokra”, ellentétben azzal, amit Baudelaire vagy Jim Morrison nyomán elhittem magamról. Közel negyedszázados testlélek-egységünk naponta táplált erejével érkeztünk meg a kiállításra, hogy befogadjuk ezt a mindössze három termet, amely egy szinte intim közegben adott számot egy nagy művész számtalan rétegéről, belső harcairól és letisztulásairól.

Ritámat legjobban az univerzális mozgások képei, a fekete-fehér fényárnyékok ragadták meg, némelyik képben saját rajzvilágát véltük felfedezni, holott ő korábban Françoise egyetlen művét sem látta. Ugyanez az érzés töltötte el az Íves kapu című mediterrán kép előtt, amelyet mintha a francia művésznő egyik kedvenc nyaralóhelyünkön, a tunéziai Port-el-Kantaoui-ban festett volna, ahol Életem is sokat alkotott. Így találkozott benne a reveláció és a dézsávü. Az én agyamban a Főnix repülése láttán rögtön bekapcsolt a Grand Funk Railroad azonos című instrumentális felvétele, a két Gordiuszi csomó-festmény kapcsán arra gondoltam, hogy sokszor magunknak bonyolítjuk túl az életet, pedig időnként a legjobb megoldás a gondok egyszerű és végleges elvágása. És úgy éreztem, név szerint szólítanak meg az Utazás-sorozat kissé lázálom-szerű képei, mert sosem féltem elindulni olyan utakon, amelyről nem lehetett tudni, hová vezetnek, és ha lemerészkedtem egy „sötét barlangba”, a legkevésbé sem érdekelt, hogy mikor találom meg a kijáratot.

És a miénk volt a legnagyobb kép, a Tűzmadár, amely szerelmünk hajnalát idézte, amikor Stravinsky csodálatos zenéje egyesült szenvedélyünkkel és közös újjászületésünkkel.

Françoise Gilot életének 102. évében hunyt el, a tárlat egyik csendes szegletében 95 évesen beszélt lenyűgöző tisztasággal, teli életerővel alkotói munkájáról. Láttunk olyan képét is, amelyet 90 körül festett. Mi még mindketten hetvenen innen vagyunk – van tehát időnk bőven….

Kedves Megjelentek, Családtagok, Barátok, Bem-rockpartiak!

Egy olyan muzsikusról beszélek, aki soha nem törekedett arra, hogy saját emlékművét építgesse.

Egy olyan emberről beszélek, akinek nemcsak egy dalszöveg, hanem lételeme volt az, hogy „kell a barátság”.

Gyerekkorom egyik kedves könyve volt a Lassie hazatér és nagyon megragadott engem az a visszatérő jelenet, amikor a hűséges skót juhászban megszólalt az időérzéke: „Itt az idő, hogy…itt az idő, hogy…”. Mennie kellett a gazdájáért az iskola elé. Nem hittem volna, hogy néhány évtizeddel később bennem is megszólal ez a belső óra, szombat este felé, még akkor is, ha nem terveztem elmenni otthonról. „Itt az idő, hogy indulj a Bem-rockpartra”. És akkor az agyamban már éreztem is azt a semmihez sem hasonlítható sűrű levegőt, amelynek jellegzetessége megmaradt még akkor is, amikor már kitiltották onnan a dohányzókat.

Igyekeztem mindig előbb érkezni, mint a buli kezdése. Azok közé tartoztam, akiknek szabad bejárása volt az öltözőbe, és évtizedeken át megvolt annak a rituáléja, ahogyan Török Ádámmal megöleltük egymást, megittunk valamit, és még mielőtt hangolni kezdett volna, gyorsan megbeszéltük a világ folyását. De ugyanezt a szeretetet kaptam a sok-sok Mini- és RABBocska-tagtól, Závodi Janótól Papp Gyuszkóig, Németh Karcsikától Mukiig és szegény Fülesig. Valamiképpen hozzájuk tartoztam, miként magához az egész Bem-rockparthoz, azokhoz, akikkel szinte csak itt, vagy a Tabánban, Badacsonyban, később a Zichy-kastélyban, Pakson, az óbudai Globe Royalban találkoztunk. Sokszor egymás nevét sem tudtuk, van, akinek a mai napig csak a becenevére emlékszem, mégis tudtunk minden lényegeset a másikról. Így születtek komoly barátságok, néha könnyednek látszó, mégis súlyos szerelmek.  Ez a közösség egy kicsit olyan volt, mint Amerikában a Deadhead-ek, a Grateful Dead hívei, akik mindenhová követték a bandát és együtt lélegeztek velük. És nem volt két egyforma koncert, még azok a dalok is, amelyek vérünkké váltak, a Gőzhajó, a Kereszteslovag, a Vissza a városba, a Kell a barátság, vagy a sokáig „tiltott gyümölcs” Este a székelyeknél, minden este másképpen szólaltak meg. És miután a legbensőbb kör még osztozott a bandával a lecsendesülésben vagy éppen valami zajosabb ünneplésben, feltöltődött szívvel-lélekkel indultunk el haza az éjszakában, amíg az a bizonyos belső óra meg nem szólalt újra.

És Ádám nemcsak azzal újult meg állandóan, hogy újabb és újabb formációkkal állt színpadra, és minden érkező zenész beoltotta a maga karakterét a Mini-hangba, hanem autodidaktaként ő maga is folyamatosan tanult, hallgatta a kortársakat, a fiatalokat. Amikor Budapestre látogatott egy-egy nagy rock, vagy jazz-ikon, szinte soha nem hagyta ki a koncertjeiket, gyermeki kíváncsisággal és őszinte alázattal hallgatta őket. Emlékszem, milyen meghatottan mesélte, hogy 1994-ben a Bem-rockparton próbált a Diáksziget-Eurowoodstock-i fellépése előtt a Jethro Tull és ő közelről nézhette egyik nagy tanítómesterét, Ian Andersont, aki nem mellesleg maga sem iskolában tanult fuvolázni.

Talán arra volt a legbüszkébb, hogy néhány évvel ezelőtt az amerikai fuvolisták szövetsége beválasztotta őt minden idők legnagyobb rock-fuvolásai közé és hogy a Kereszteslovagot beszavazták a legmaradandóbb magyar rock-dalok listájába.

Így lett a „ordibáló rockerből”, ahogy önmagát gyakran emlegette, a magyar progresszív rock rendíthetetlen hirdetője, de bennem szólnak elektronikus szólókísérletei, a RABB örömzenéje, és végül eljutott a művészi beteljesedésig Kézdy Lucával és Papp Gyuszkóval a Nyitott kapu Bartók költői világára című remekművel.  Miközben kitartott a Bem rockpart utolsó leheletéig, amikor a bezárás előtt már csak a Mini léphetett fel évente kétszer rendes hangosítással. Ádi azonban ekkor sem, sőt, súlyos betegsége után sem adta fel. „Csináljuk, ameddig lehet” – mondta még tavaly januárban, amikor 75. születésnapja alkalmából adta nekem utolsó interjúját.

„És megint jönnek a jó napok,
mert én mindig a régi maradok.
Fogadj újra el, és őszintébb leszel”

Személyes kapcsolatunk úgy kezdődött, hogy egy, az óbudai házunk közelében lévő dühöngőben focizott a haverjaival, és egy kirepült labdát visszarúgtam neki. Aztán azon kevesek egyike lett, akivel egy riport csak a találkozásunk töredékét tette ki, a többi olyan sztorizgatás, múltidézés és világmegváltás volt, ami csak kettőnkre tartozott, országunk állapotától a női szépség dicséretéig. Mert egy húron pendültünk, mindketten voltunk fent és lent, de velünk született szabadságunkat sosem adtuk fel.

Török Ádám, ahogy ő mondta magáról, „megmaradt félnótás hippinek”, nem készült arra, hogy szobrot kapjon, és talán a szilárd anyag helyett jobb lett volna, ha hangokból önthették volna ki.  

Az agyamban meg is született egy gondolat: mi lenne, hogy ha valaki ránéz, akkor az a Mini-dal szólalna meg belőle, amelyet az illető a legjobban szeret? Vagy bennünk enélkül is megszólal, úgy, ahogyan azt a fekete ruhás, fekete szemüveges muzsikus megfújja?

Ámmer Gergő alkotása csupa lebegés, mint a fuvola hangja. Élete örök virágjában ábrázolja Ádit, amikor valósággal szárnyalt, eggyé vált hangszerével, zenéjével és hallgatóságával is. „Adom a bluest, kapom a bluest” – énekelte számtalanszor, és ez a kölcsönhatás az utolsó koncertekig megmaradt.  „Úgy éreztem, van még néhány hang a zsákomban, és szerettem volna még tovább zenélni. És úgy tűnik, ha vannak is még kisebb-nagyobb gondok, sikerül” – mondta nekem alig egy éve, miközben a régi, jól bevált rántott borjúláb helyett, amely szinte már kihozta magát nekünk a Horgásztanyában,  spenótos tapast majszoltunk a Pata Negrában. Egyikünk sem gondolta, hogy most utoljára. És néhány nappal ezelőtt tudtam meg, hogy az ős-Mini újabb tagja lépett át egy másik dimenzióba. Doxa, Czipó Tibi, Füles, Kunu Lacika  és Gazdag Viktor után  Nemecsek is már odaát rakja össze dobcuccát és várja a Főnök jeladását..

Amikor Életem Párjával megtudtuk, hogy Ádit álmában érte a halál, a végtelen szomorúság közepette az volt az első gondolatunk, hogy talán nem kellett volna magát a végsőkig hajszolnia. Aztán meg arra gondoltunk, hogy egy ember élete akkor teljes, ha adhat valamit másoknak önmagából. Talán, ha kicsit lassít,  tovább maradhat. De a lassító Ádi már nem ő lett volna. Azt azonban elárulhatom, hogy az ő váratlan elmúlása vezetett minket arra az elhatározásra, hogy mindketten visszavonulunk választott hivatásunktól, és bár nem zárkózunk be elefántcsonttoronyba, másképpen, nyugodtabb körülmények között visszük és adjuk tovább, amit magunkból fontosnak tartunk.

Ez a szobor a Bem-rockpartot is felidézi azoknak a nemzedékeknek, akik itt nőttek fel, akik felejthetetlen órákat töltöttek e Monarchia-beli falak között és egy különleges „kommuna” tagjai voltak, akiknek olyan otthona volt itt, mint a Pál utcai fiúknak az „Édes Grund”.  

Én hiszek abban, hogy egy épület kövei megőrzik mindazt, amit láttak és hallottak. Bármi is lesz a jövőben az Andrássy-palota sorsa, valahol mindig ott fognak lebegni benne a Fuvolalovag dallamai.

Fotó: Benke Rita

01.02.

Lehet hit nélkül élni, de nem érdemes – teljes mértékben egyetértek ezzel. Csakhogy hit sokféle van és nem kell, hogy feltétlenül Istenhez kötődjön. Az Újév első revelációja számomra az volt, hogy végre kaptam egy kulcsot „istentelenségemhez”. Ez pedig egy prédikációban elhangzott mondat volt: „Kétezer évvel ezelőtt Isten belépett a történelembe.” Mint történész, ezt a gondolatot nem tudom értelmezni, annak ellenére, hogy nem vitatom Jézus Krisztus létezését, számos tanítását minden ember számára követendőnek vagy legalábbis megfontolandónak tartom. Isten történelem-alakító szerepét pedig már azért sem tudom elfogadni, mert ennek semmi nyoma nincs, és valószínűleg nem is lesz, hiszen, ha valóban igazságos, ahogy tanítják, akkor sok minden meg sem történhetett volna az emberiséggel, vagy pedig a bűnösök valóban elnyerték volna méltó büntetésüket. Aztán a másik kérdés: az emberiség története mai tudásunk szerint 300 ezer éves, bár lehet, hogy ennél is több, Isten viszont állítólag az idők kezdete óta létezik, sőt, ő maga az idő. Akkor mire várt 298 ezer évig? Mindenesetre köszönet Z. atyának, legalább egy kérdéssel kevesebb foglalkoztat hátralévő éveimben.

Amikor meglátok egy fotót egy rég nem látott barátról, ismerősről, mindig megdöbbenek, hogy mennyire megöregedett. Aztán benézek a tükörbe, ahol saját apámat látom, és ránézek a kezemre. Kezdek úgy járni, mint Antoine, amikor rájön, hogy nemcsak Désiré öregedett meg az elszállt és a sok-sok év múlva visszatérő Alizra várva, hanem ő maga is.

Újév napján a köztv leadta A Noszty fiú esete Tóth Marival klasszikus, 1960-as feldolgozását. Mint Mikszáth számos műve, ez is erősen áthallásos, hiszen az urambátyámos világ, amelyben a legnagyobb gazembereket is kimossák, ha az ő kutyájuk kölyke, a regény megjelenése óta eltelt 115 évben  sem tűnt el.  De lehet, hogy azt üzenik vele, hogy jöhetnek időnként ilyen kellemetlen pofonok, de azért „elég nagy a világ, van még elég hozomány”, tehát minden marad a régiben és akinek ez nem tetszik, mehet az országból, ahová akar. Mindezt egy olyan napon, amikor sok helyütt felcsendül a Himnusz mellett a Szózat is, amely a lelkünkre köti: „A nagy világon e kívül nincsen számodra hely”. Persze azóta jól tudjuk, hogy Vörösmarty nagyot tévedett, mert a hazaszeretet, mint minden más szeretet is, csak akkor ér valamit, ha nem csupán egyirányú….

01.03.

„Valaki megőrült az Űrben,

Valamely Nap járja bolondját.

Valaki mindent összezavart

S üstökösök jövését mondják”

-írta Ady Endre 1910-ben A csodák esztendeje című versében.

Kedvenc (?) szupermarketünkben már 1400 forint egy kiló cukkini, a fél kiló termesztett csiperke gomba 900 forint, félzsíros túróból negyedkiló 44%-os árengedménnyel 500 forint, 10 dkg sonka 520 forint, a 450 grammos magyar tejföl 700 forint. A mag nélküli szőlőt most már Indiából hozzák, nem Olaszországból és 400 forinttal drágábban. Az egyik hűtőpult tele szilveszterre szánt több kilós virslicsomagokkal, az egyik polc tele pezsgővel, pedig az ünnep előtt 400 forinttal olcsóbbért adták. „Rezsicsökkentés” – jegyzi meg az egyik vevő. Hát igen, hogy mi tartozik a rezsihez, csak könyvelés és statisztika kérdése.

Mindeközben – olvasom – néhány kiváltságos vigalmi negyeddé alakította szilveszter éjszakáján az Operaház tetejét. Jó, hogy nem akartak a tető peremén egyensúlyozni, mint a hajdani léha orosz nemesifjak. De azért a Fantom feljöhetett volna értük….

01.06.

Napról napra olvasunk újabb híreket arról, hogy miként butítják tovább az országot, és hogy mennyire hódít az igénytelenség a kultúrában. Ehhez képest Budapest színházaiban valamire való előadásra hónapokra előre lehet jegyet kapni, és a színházak tele vannak fiatalokkal. És ugyanezt tapasztaljuk a múzeumokban is. Nincsen tehát minden veszve, ez az ország átélt már rosszabb időszakokat is.

De vajon hogyan lehetséges, hogy lehívok egy olasz lapot, és annak a sarkában – ugyanúgy, mint a youtube-on, témától függetlenül – megjelenik az a videó, amely azt állítja, hogy a magyar baloldal nem akarja, hogy a magyar emberek elmondják a véleményüket? Az csupán apró nüansz, hogy éppen e hirdetés megrendelői nem kíváncsiak ránk, csak úgy tesznek és azt hiszik, hogy a magyar emberek ezt nem veszik észre. Sok esetben sajnos jól hiszik.

Lassan krónikussá váló álmatlanságom eredménye: elértem a gyémánt nagymesteri fokozatot a Klondike játékban. Van-e ezek után tovább?

01.08.

Rövid időn belül kétszer is meglebegtette előttünk a média a nemzeti mézesmadzagot. Az első esetben egy vatikáni turisztikai magazint néztek hitelt érdemlő forrásnak, mely szerint hazánk szülötte a pápai trón legesélyesebb várományosa, holott még ez a lap is csupán az ABC-sorrend szerint sorolta fel a „papabiléket”. Aztán egy kicsit komolyabbnak tekintett lap arról elmélkedett, hogy az Európa Tanács más tisztségre pályázó elnöke helyét örökös miniszterelnökünk venné át, hiszen éppen akkor kerülne ránk a sor az EU soros elnökségében. Persze, ha végigolvassuk a cikket, kiderül, hogy ez legfeljebb egy „ügyvezetői” elnökség lenne, mert a 27-eknek kell megválasztani az igazi elnököt, és nem valószínű, hogy a Brüsszel bevételéről álmodozó utcai harcos lenne az első számú jelöltjük. Előbb válik valóra ama bizonyos agyaras éhes erdei vad álma a frissen lehullott makkról…Én könnyen beszélek, mert már gimnazista koromban történelemtanárom, az áldott emlékű Farkas Ferenc tanár úr felhívta a figyelmemet a forráskritika fontosságára. Ezt csak tovább erősítették bennem az egyetemen a történelem szakon, valamint a Magyar Távirati Iroda külpolitikai főszerkesztőségében.

Megnéztünk egy régi Belmondo-filmet, az Egy válás meglepetéseit, amely a francia forradalom idején játszódik. Réges-régen láttam már, jobbra emlékeztem, elég nagy blődli, Bébellel azért el lehet adni. Ellenben remekül mutatja be, hogy forradalom, köztársaság ide, monarchia, nemesség oda, sans-culotte-ok és huhogók amoda, senkit nem érdekel semmi más, csak a hatalom…

Január 2-től megindult hivatalosan az üvegváltás. Egy héttel később boltunkban kiírták: „Üzemen kívül”. Ügyes...

Három napon belül két focilegenda ment el: Mario Jorge Lobo Zagallo, az 1958-as brazil világbajnok csapat balszélsője, utolsó még életben lévő tagja, aki 1970-ben minden idők legszebben játszó aranymezeseivel nyerte el végleg a Rimet Kupát és Franz Beckenbauer, a futballtörténelem legnagyszerűbb irányító söprögetője, aki a nyugatnémet válogatottal és a Bayern Münchennel mindent megnyert, amit lehetett. Ketten abból a korból, amikor a foci még nemes játék volt. Mindketten megvoltak gombfociban, de a Császárt még sokszor láttam a pályán, egyszer még élőben is, a Népstadionban, egy Újpest-Bayern BEK-meccsen. Tavaly egy hasonló kaliberű világklasszist, Sir Bobby Charltont vesztettük el. Lassan mi is utánuk megyünk és akkor ki emlékszik majd ezekre a vérbeli úriemberekre napjaink felturbózott gladiátorai között?

…

Az év végi ünnepek sem tántorítottak el olvasási szenvedélyemtől, hiszen ki tudja, meddig olvashatok még és annyi mindent jó lenne, túl az újra olvasandókon. És ezúttal sem maradtam élmények híján.

Még prágai utunkhoz kötődve folytattam Franz Kafka novelláinak kötetét, így jutottam el A fegyencgyarmaton című horrorhoz, amelyet, ha valakinek elég erős a vizuális képzelőereje, nem kis erőfeszítés kell ahhoz, hogy rosszullét nélkül végig olvassa. Még azokat is próbára teszi, akik szemében banalizálódtak az emberiség által több ezer év alatt kitalált kínzási és kivégzési módszerek. Talán ilyen iszonyat akkor fogott el utoljára, amikor a Peter Brook rendezte Marat-Sade filmben a baljós figurákra szakosodott Patrick Magee, mint Sade márki hosszasan meséli el XV. Lajos merénylője, Robert Damiens kínhalálát. (Ez volt az a nyilvános kivégzés, amely után Giacomo Casanova a világon elsőként emelt szót a halálbüntetések ellen). Kafka persze nem lenne Kafka, ha – túl azon, hogy az elítélt nem tudja, mi a bűne és védekezni sincs lehetősége a bíróság előtt – nem játszana el azzal a gondolattal, hogy bármikor lehet a bíróból vagy akár a hóhérból is áldozat, ha rosszkor van rossz helyen.

Ehhez képest Charles Dickens Karácsonyi éneke már-már hollywood-i érzelmességű történet. Ezzel a sokszor, sokféleképpen feldolgozott művel még gyerekkoromban találkoztam egy tv-filmben, amelyben Pécsi Sándor alakította nagyszerűen a szívtelen öreg uzsorást, majd néhány év múlva el is olvastam, de akkor nem tett rám olyan mély benyomást, mint a film. Most, túl a hatvanon Scrooge számomra inkább szerencsétlen, mint gyűlöletes figura, hiszen, mint a szellemidézésekből kiderül, gyerekkori nyomorúságáért, elhagyatottságáért próbál bosszút állni a világon azzal, hogy rögeszméje lesz a pénz és amikor jómódba kerül, többé más nem érdekli. Csak éppen azt nem veszi észre, hogy ezáltal ugyanolyan magányos és szeretetlen maradt, mint amilyen gyerekkorában volt. Lassan tárul fel előtte egész sivár élete, és az utolsó, néma szellem mutatja meg előtte a végzetét: úgy tűnik el a világból, mintha nem is létezett volna, senkinek sem fog hiányozni. Ezek az élmények vezetik oda, hogy élete hátralevő idejében csupa jót tegyen az emberekkel. Szép, megható a történet, az a gondolat, hogy még egy ilyen rideg, gonosz embernek is van lelkiismerete, csak kell valaki, vagy valami, ami felébreszti benne. Nem véletlen, hogy a kisregény 180 éve folyamatos siker, hogy maga Dickens is több száz felolvasó estet tartott belőle annak idején. Scrooge-okból van éppen elég napjainkban is, a viktoriánus korszak sokszorosa. Csak éppen a szellemekből van hiány. De minden romantikus naivitása ellenére érdemes ma is kézbe venni a Karácsonyi éneket, ha másért nem, azért, hogy elgondolkodjunk azon: értelmes, emberi életet élünk-e, és hagyunk-e magunk után olyan nyomot, amelyre az utódok szeretettel és tisztelettel emlékeznek majd.

Szüleim hagyatékából maradt egy Csehov-összes, régi biblia-papíron közel 6000 oldal apró betűs nyomtatás. A novelláit veszem elő időről időre, többnyire két nagyobb olvasmány között, és mindig eszembe jut, hogy a nagy orosz író drámáit vígjátékoknak nevezte, hiszen gyakran valóban megmosolyogtató, máskor egyszerűen nevetséges az a testi-lelki tunyaság, tehetetlenség, amelyben hősei élnek. A novellákban pedig tökéletes pontossággal írja le a kisvárosi-falusi élet figuráit a szabályok rabjaként élő hivatalnoktól a vándorprédikátoron át a szegény tolvajig, a szinte eseménytelen történetekben valósággal láthatóvá válnak az esendő emberek, akiknek ábrázolása nem nélkülözi a hol szeretetteljes, hol a kegyetlen humort. Most éppen az 1887-es évnél tartok. A titok című novella például akár egy 20.századi abszurd is lenne, egy mindenütt felbukkanó aláírásról, amelyről végül kiderül, hogy egy sokfelé járó küldöncé, aki, ha elé kerül egy névjegyzék, vagy egy vendéglista, nem bírja ki, hogy ne írja alá. A sorsjegy akár napjainkban is játszódhatna: egy házaspár egy napig abban a hiszemben él, hogy nagy nyeremény üti a markukat, mindketten álmodozni kezdenek, új életet kezdenének, miközben egyre utálatosabbnak látják egymást, és a hirtelen jött pénztől várnák a másiktól való megszabadulást. Mondani sem kell, hogy a sorsjegy számát félrenézték…

Életemtől Karácsonyra nagy meglepetést kaptam: egy általam eddig nem ismert fiatal dalszerző, költő verseit, amelynek már a címe is meghökkentő: Féyn. Szendrői Csabáról megtudtam, hogy a harmincas éveinek közepén jár és az Elefánt együttes frontembere, amelyről eddig még nem hallottam, pedig egy Youtube-on látott koncertfelvétel és néhány klipjük látogatottsága alapján elég jelentős táboruk lehet. (Be kell vallanom, hogy a magyar pop/rock világ fejleményeit az ezredforduló óta nem követem). Ez a kis kötet azonban – Csaba harmadik könyve – nagyon megfogott. Már a borítója is tetszik: Rebák Tamás címképe arra utal, hogy bármit is mondott Einstein, Isten nagyon is szerencsejátékos. A versek pedig amolyan „szabad ötletek jegyzékeként” állnak össze, hol hagyományosabb formákban, hol szinte odavetett sorokként, találomra kipattant gondolatokként, ahogyan például Jim Morrison művelte, mégis kerek egészet képeznek: egy, az ifjúság és az érett férfikor közötti mezsgyén  egyensúlyozó írástudóét, aki belső monológban kérdez és válaszolni próbál életről, halálról, Istenről, földi létről, a költészet korlátlanságáról vagy lehetetlenségéről -  egyszerre pimasz humorral és véresen komolyan. És gyakran van az olvasónak olyan érzése, hogy hiszen ezek a gondolatok bárkiben megszülethetnének, csak nem mindenki képes azokat kimondani, vagy általában szavakba önteni.

 Melyik kétkedő énünkben nem merült fel, hogy „Az Isten az ember nélkül kinek adhatna kegyelmet. Ha mi nem látnánk a művét és nem haragudnánk és nem lennénk hálásak neki, mondd, honnan tudhatnánk, hogy létezik.” Vagy meg lehet-e fogalmazni eképp az örökkévalóságot? „Gyerek még az idő/Most egy mózeskosárban vízre teszem/Nevelje fel az óceán.” Az elmúlást megragadni, akár a sajátunkat, akár a másét, a legsúlyosabb feladatok egyike, de talán segíthetnek az ilyen mondatok: „egy elhagyott bezárt lakat/-próbálj meg lélegezni-/szétpattan egy pillanat alatt.” 

Az egész alig 69 oldalas A6-os méretű könyvet egyetlen lendülettel is végig lehet olvasni, de csak úgy érdemes, ha néhány nappal később újra elővesszük, és elölről kezdjük, vagy szemezgetünk belőle. És tesszük fel tovább Szendrői Csabával, vagy az ő ösztönzésére a kérdéseket: valóban tőlünk függ a megélt idő sebessége, és mi lesz azután, hogy mindennek vége….