11.18.

Hallom a köztévé ajánlójában, hogy november 25-én ismét egész nap a 6-3-at ünnepeljük, azzal a felkiáltással, hogy "ez a mérkőzés tette fel végleg Magyarországot a futball világtérképére." Csak emlékeztetném a t. köztévéseket, hogy Magyarország már 15 évvel korábban vb-döntőt játszott, miközben Anglia először 1950-ben vett részt (azon mi nem voltunk), és kiestek a csoportkörben. Ugyancsak nem játszottak komoly szerepet 1954-ben, miközben mi kivertük az előző vb két döntősét, előbb Brazíliát, aztán Uruguay-t. Ráadásul a félistenként tisztelt Puskás nélkül. Persze, azokat a hőstetteket nem lehet megünnepelni, mert jött a berni döntő. Tehát egy akkor a világ élvonalától távol lévő ellenfél barátságos meccsen történt legyőzésére építünk ki tudja mióta egy nemzeti mítoszt. És csoda, hogy július 4-ét még nem nyilvánították nemzeti gyásznappá. Jövőre lesz 70 éve. Vagy ne adjak tippeket? Amúgy meg semmit nem változott a világ: az Aranycsapat, megadva a nekik járó tiszteletet, egészen ama berni döntőig a pártállami diktatúra engedelmes propaganda-eszköze volt....

A magyar válogatott olasz szövetségi kapitánya kioktatta magyarságból a magyarokat. Persze idegen nyelven, hiszen magyarul hat év alatt sem tanult meg. Igaz, a seggnyaláshoz nem kell nyelvtanfolyam.

11.19.

Koncert az arénában, 75 éves Bill, a király. Megérdemelt volna legalább egy becsületes hangosítást, amivel hallani lehetett volna őt. Az alaphangot a büfé adja meg, ahol csak bankkártyával lehet fizetni. Ha valakinek nincs kártyája, akkor kérjen meg valakit, hogy fizessen helyette, aztán kifizeti neki – javasolja az egyik hölgy. Na/sze, napjaink bizalmi légkörében bárki fizetne nekem egy ásványvizet…mindegy, kártya. Egy csapvízszintű ásványvíz 850 forint, arra még rájön a kötelező, visszaváltható pohár, 500-ért. A koncert végén visszaváltanánk, erre egy zsetont akarnak adni, hogy ha legközelebb jövünk…Ide? Soha többé. Persze nem ettől volt igazán szomorú az este, hanem attól, hogy közel 40 év és sok remek élmény után egy ilyen gyalázatos minőségű koncerten kellett utoljára hallanunk Billt, a királyt. A fülem nem hazudik: már legalább három órája kijöttünk, de még mindig fáj…

Hazafelé az 1-es villamoson. Egy fiatalembert és egy asszonyt hallok beszélni a hátunk mögött, és csak annyi jut el hozzám, hogy „azért elmondhatok Önökért egy imát?” A fiatalember hosszasan imádkozik azért, hogy anya és fia azt az utat járhassák be, amit szeretnék. A hittérítő előbb száll le, mint mi. Amikor az ajtó felé fordulunk, akkor látjuk az anya mosolygós, barátságos Down-kóros fiát…

Billről eszembe jutott a világ egykori legerősebb embereinek egyike, Ozy, aki valamikor soha nem hiányozhatott egyetlen jó koncertről sem. Időnként össze is keverték Billel, bár jóval fiatalabb volt nála, és neki a jobb lába hiányzott, szemben Bill bal lábával. Jó barátok voltak, előfordult, hogy direkt megosztoztak egy pár cipőn. És ott volt mellette kerekesszékes barátja, Szunyi, akinek a szövegét két percig sem lehetett kibírni röhögés nélkül. Már mindketten odaát vannak…

11.19.

Öt éve ilyenkor még volt egy Erzsébetünk, akit megköszönhettünk. Dr. Hös Erzsébet, nyugalmazott hódmezővásárhelyi főorvos, az egyik legcsodálatosabb ember, akit valaha ismertünk. 2019 februárjában hagyott minket örökre. Ő volt legjobb barátom, dr. Nagy András édesanyja, aki hihetetlen odaadással igyekezett szebbé tenné ASL-beteg fiának napjait. András 2002. február 27-én halt meg 47 éves korában, Erzsi néninek pedig volt ereje talpra állni, és élni az életét, megosztani nagy családjával, barátaival és a fia barátaival is végtelen szeretetét. Még szerepelt Pataki Béla Cseresnyés emlékezet című filmjében, ott lehetett a film vásárhelyi ősbemutatóján is. A sors kegyes volt hozzá: egyik pillanatról a másikra távozott el. András és Erzsi néni sírja a vásárhelyi unitárius temetőben van, a bejárathoz közel. Az idén sajnos nem tudtunk eljutni hozzájuk, de a szívünkben örökre ott maradnak.

Már szinte a hírérték küszöbét sem éri el, hogy a felcsúti igazmondót 35 évi főkegyúrság után ismét megválasztotta e méltóságra a kétharmados kisebbség pártja. Már három évet vert rá arra a pártvezetőre, akihez időnként méltatlanul hasonlítgatják, de ellentétben vele, ő nem is akart lemondani soha. Mert hogy a „golyózáporban is a legjobb elől lenni, mert onnan jobban lehet látni.”, elfeledkezve arról, amikor tényleg jön egy golyózápor, ő rendre óvatosan meglapul, mint süket disznó a búzában (hücski!)  és másokat küld golyófogónak. Azért megint dobott egy gumicsontot a médiának a „nindzsa-kormánnyal”, aminek ugyan az ég világon semmi értelme, de legalább lehet rajta csámcsogni. Biztosan nem véletlenül nem mondott szamurájt, mert nekik, mint az közismert, nekik van egy szigorú becsületkódexük. De mi lesz, ha egyszer mégsem választják újra? Az  minden bizonnyal azt fogja jelenteni, hogy maga az alakulat sem létezik többé. Nélküle „eloszlik, mint a buborék és marad mi volt, a puszta lég”.  Addig is igyunk!

11.21.

Figyelmeztetem környezetemet és azon túl is: nemcsak fegyver-, hanem Black Friday-mentes övezet is vagyok. Ez utóbbiban is a szombatos irányzathoz tartozom. Ozzy, Tony, Geezer, Billy forever!

„A 6:3 olyan, mint a Himnusz. Többet mond el a magyarságról, mint sok….” – mondta a m.kir. sportcsatorna kommentátora és itt váltottam a Rex felügyelőre.

11.22.

Orson Welles Aranypolgárának egyik kulcsjelenetében a lapalapító Charles Foster Kane felolvassa kiadói elveit. Barátja és lelkiismerete, Jedediah Leland egyszer csak közbeszól: „Már a harmadik mondatod kezdődik azzal, hogy én.” Ez jutott eszembe, kezembe véve a „nemzeti konzultációnak” mondott közvélemény-manipulációt, amelynek mind a 11 kérdése úgy kezdődik, hogy „Brüsszel”.  Címe pedig „Szuverenitásunk védelméről.” Ha van valaki, akitől meg kellene védenünk szuverenitásunkat, az éppen a felcsúti igazmondó.

Mellesleg a bátrak bátrának bátorsága odáig nem terjedt, hogy fel merje tenni a kérdést: akarja-e Ön, hogy Magyarország az Európai Unió tagja maradjon? Lehet, hogy azért, mert ezt a kérdést már nem lehetett volna Brüsszellel kezdeni…

"Idegrendszerünk elrongyolt, WC-papírunk kemény" - írta Esterházy Péter még valamikor az 1980-as évek fordulóján. Vajon miről jutott ez eszembe? Esetleg a papírrepülő jöhet még számításba, de inkább megkímélem tőle az unokáimat.

„A zuzmó szimbiózisból jön létre. Egy alga és egy gomba táplálja egymást. Átadják egymásnak, amit nyújtani tudnak, és elveszik egymástól, amire szükségük van. De mi történik, ha egyszer elhatározzák, hogy végső harcot folytatnak egymással a kő birtoklásáért, amelyen addig éltek? Csak a kő marad a helyén, csupaszon” – idézte néhai kollégám, Kardos G. György izraeli írótársát, Amosz Kenant.

Nem kellett hozzá még két hónap sem, hogy felfedezzem: milyen jól érezheti magát az ember akkor is, ha nem naprakész a világ dolgaiból.

Fogalmam sincs, hogyan kerültem oda.

Úgy tűnt, nem lesz semmi gond a mai éjszakámmal. Életemmel ölelésben aludtunk el. Hajnali 2-ig minden rendben volt, akkor telefonom Messengerének csengője ébresztett fel, buta módon elfelejtettem éjjelre kikapcsolni. Pedig nem várok éjjeli csörgést, amióta Szüleim meghaltak, és már vezetékes telefonunk sem volt. Mégsem tudtam visszaaludni, felkeltem, megnéztem az üzenetet, a küldőnek is ráért volna bőven reggelig. Gondoltam, egy kis Klondike-kal újra álomba fárasztom magam, ez be szokott válni. Egy óra után éreztem, hogy nehezül a fejem, visszamentem az ágyba, ahol Életem édesen duruzsolt, talán észre sem vette, hogy kint voltam.

Az álmom azonban nem akart visszatérni. Próbáltam felidézni számomra kedves eseményeket, embereket, aztán az jutott eszembe, hogy nem jó az új regényem címe, amelyből eddig csak két vázlat készült el, és úgy tűnt, megtaláltam az igazit. Akkor úgy éreztem, mintha Életem fogná a kezemet, vagy átölelne, de a párnát szorítottam erősen. Valószínűleg ez volt az elalvásom előtti pillanat.

Együtt voltunk egy hatalmas, zajos csarnokban, valami előadás zajlott, amiből azonban semmit sem lehetett hallani. Egy padsor szélén ültünk, körülöttünk jártak-keltek. Egyszer csak egy ismeretlen odalépett hozzám és ráncigálni kezdett válogatott mocskolódások közepette. Körülöttünk senki sem reagált, mintha Életem sem látott volna semmit, és éppen csak kitéptem magam a gazember kezéből, jött egy másik, aki folytatta az ütlegelést, mígnem a kezem ügyébe került egy azonosítatlan kemény tárgy, amit az arcába vághattam.

Felriadtam, Életem ott volt mellettem, és összemosolyogtunk. „Milyen jó, hogy csak egy rossz álom volt” – mondtam neki, mire ő megrázta a fejét. „Nézz csak körül, nem otthon vagyunk”. És eltűnt az előbb még tisztán látott, biztonságot adó szobánk, újra ott voltunk a hatalmas, zajos csarnokban és mintha mindenki rám szegezte volna rosszindulatú tekintetét, de Életem arcán egy szemernyi félelem sem mutatkozott. „Gyere!” – kiáltottam felé kétségbeesetten, a kezemet is nyújtottam, de elsodort bennünket egymástól a tömeg, őt befelé nyomta, engem a kijárat felé taszított a sokaság.

Egy hajnali ködös, sűrű fák szegélyezte útra keveredtem, fogalmam sem volt, hogy merre vagyok. A homályból egy motor zúgott ki, láttam, hogy egyenesen nekem jön, próbáltam félreugrani, de a kerék pereme elért, amitől nagyot repültem, de a motoros, egy türkízkék bőrruhás fickó is hatalmasat esett. Azonnal felpattant, úgy tűnt, kétszer akkora, mint én – „megöllek” – üvöltötte, már éppen torkon  ragadott, amikor az ellenkező irányból átszáguldott egy másik motor és csak úgy tudott elvetődni előle, hogy engem elengedett.

Nem is néztem hátra, csak a menekülő út járt az agyamban. Egy kis épület derengett fel a pirkadatban. Záróra utáni, nyitás előtti kocsmának tűnt és mintha Életem dúdolását hallottam volna, ahogy beléptem. De egy hatalmas szőke hajkoronát viselő nő volt, akinek túlvilágian sápadt arca sem hasonlított őrá. Nyílt az ajtó, egy ápolatlan, borostás, avítt kockás télikabátot viselő középkorú férfi lépett be, hozzám sietett, elkapta a kezemet, megcsókolta, majd követelte, hogy én is csókoljak neki kezet. „Hagyjon békén, vonja vissza a kézcsókját, aztán húzzon el innen a redvesbe” – fakadt ki belőlem, és ezt nyilván sértésnek vette, mert ököllel az arcomba vágott, és ahogy elestem, rugdosni kezdett. Valaki feltépte az ajtót, egy kopott irhabundát viselő alak rontott be, egyetlen mozdulattal odébb taszította bántalmazómat, de csak azért, hogy ő folytathassa. Ezalatt a dudorászás abbamaradt és szőke hajkoronát viselő nő is eltűnt, pedig az ajtón biztosan nem ment ki.

Felriadtam, de most tényleg, mégis percekbe telt, amíg nyugtáztam, hogy tényleg saját szobánkban vagyok és Életem ott alszik békésen mellettem. Nem kis erőfeszítésembe telt, hogy ne zuhanjak vissza az álomba és felkelhessek, hogy mindezt leírjam.

Néhány perc elteltével Életem megjelent a dolgozószoba ajtajában, majd visszamentünk, összebújtunk és hamarosan visszatért féltve őrzött harmóniánk.

Lehet, hogy a Farkasok Órájában meghaltam, de túléltem. Pedig nem is hiszek a feltámadásban és az utolsó ítélet is csak egy szürreális vízióként él bennem.  

Boldogok a lázálmodók, mert övék a túlélés öröme.

(2023. november 17)

Szentendre évtizedeken óta családunk kedvenc kiránduló helyeinek egyike. Amikor ifjú koromban arra jártunk, soha nem hagytuk a Templomdombra vezető út elágazásánál lévő antikváriumot, ahol könyvtáram ma is féltve őrzött több gyöngyszemét is beszereztem. Ezek egyike volt egy kék színű, gerincén arany motívumokkal díszített kötet, Oscar Wilde versei, Radó Antal fordításaival, a Franklin Társulat kiadásában.

Wilde nevét először még korai tizenéveimben hallottam, amikor egy mozielőadás előzetesében hirdették A zöld szegfű című filmet, amely az író peréről szólt. A filmet azóta sem láttam, pedig több nagy kedvencem is szerepel benne, köztük Peter Finch (A hálózat „dühös prófétája”) és James Mason (Nemo kapitány). Valamivel később kezembe került A canterville-i kísértet abszurdja, jókat nevettem az amerikai racionalitással és reklámszövegekkel halálba kergetett kísértet sztoriján. Aztán gimnazistaként, amikor a hódmezővásárhelyi kollégiumban a haveri körben kézről kézre jártak a jobbnál jobb könyvek, egyikünk. két amerikai háborús regény között, ajánlotta A reading-i fegyház balladáját. (Megyer, legyen Neked könnyű a föld). Ez rendkívüli hatást gyakorolt rám, akkor kezdtem el igazán érdeklődni e különc zseni, a szépség szerelmese iránt, akihez hasonlóval csak a szintén ekkortájt felfedezett Charles Baudelaire-ben találkoztam. Bár az öltözködés, vele ellentétben, számomra mindig egyfajta szükséges rossz volt, én sem szerettem soha elvegyülni a szürke tömegben, sem pedig azt megmagyarázni, hogy miért vagyok olyan, amilyen.

Sokan ma is főleg híres aforizmáiról ismerik, legtöbbször azt idézik, hogy „mindennek képes vagyok ellenállni, kivéve a kísértésnek”, holott vannak ennél sokkal fontosabbak, például: „Az életet nem lehet megírni, csak megélni”. „Az ember tökéletessége nem abban rejlik, amit birtokol, hanem ami ő maga”, és nem utolsósorban: „Azok a könyvek, amelyeket a világ erkölcstelennek nevez, olyan könyvek, amelyek megmutatják a világ hitványságát.” Ő csak tudta, hiszen pere és elítélése után számkivetett lett, és műveit tilalom sújtotta a viktoriánus Angliában.

Mindig szerettem a felnőtteknek szóló meséket az Ezeregyéjszakától Andersenig. Már régóta szemeztem a könyvespolcomon A boldog herceggel, amelynek meséit Oscar Wilde 1888-ban, még nagy regénye, a Dorian Gray arcképe előtt írta. Ez a kilenc mese nemcsak nyelvezetében gyönyörű a maga látnoki  burjánzásában – Lengyel Balázs szívhez szóló fordításaiban – hanem a jóságról, az önzetlenségről, a szeretetről, az igaz hitről szóló példázatai is megragadják az érző embert. A kötet olvasása közben szinte állandóan az járt az eszemben, hogy Wilde szinte mindegyik, többnyire szomorú sorsú hősében önmagát írta meg, hiszen e történetekben a legnemesebb emberi tulajdonságok és cselekedetek már-már „másságként” nyilvánulnak meg, és alakjai is valami módon kilógnak saját körükből, akár külsejükkel, mint Az infánsnő születésnapjának törpéje, vagy Az Ifjú király, aki nem akar mások nyomorúsága, szenvedése révén gazdagon, pompában élni, és alattvalói mégis a halálát akarják, amikor rongyokba öltözik, mert hisz abban, hogy a királyi jellem a bensőben lakozik. De akár a Dorian Gray egyfajta előzményének is tekinthetjük A halász lelkét, aki, hogy megszabaduljon lelkétől, amely óvja a hableány iránti szerelmétől, egy boszorkány sugallatára tengerbe veti azt, elszakítva szívétől, és a lélek ettől kezdve csak rosszat cselekszik, míg a végzetes tévedésbe mindenki belepusztul.

És akadnak kifejezetten tanmesék is. Az önfeláldozás allegóriája a címadó történet és Az önző óriás, a kizsákmányolást állítja pellengérre Az önfeláldozó jóbarát, a talmi csillogás gőgjét pedig a híres-nevezetes rakéta, aki a király születésnapi ünnepsége fénypontjának hiszi magát, de végül senki sem figyel rá, és ócskavas lesz belőle. És elgondolkodhatunk A csillagfiú tragédiáján is: a mindenkit megvető szépséges fiúból egyszer csak világ csúfsága lesz, és kamatostól visszakap minden rosszat, amit addig mások ellen elkövetett. Csak így mentheti meg átok sújtotta királyi szüleit és foglalhatja el trónját, hogy becsületben uralkodjon, még sincsen boldog vég: belehal a sok szenvedésbe, és utóda gonosz király lesz. Mert a jó király csak a mesében létezik – int bennünket Oscar Wilde.

A 2017-ben a Librinél megjelent könyv legalább olyan kincse könyvtáramnak, mint a múlt századi verseskötet. Orosz István fekete-óarany grafikái még láthatóbbá teszik ezt a különleges mesevilágot az olvasó szemében.

Kilenc éves lehettem, amikor Dante Alighieri nevével először találkoztam. Egy nagy vastag szürkészöld kötet volt, amelyet talán a klasszikusokat nagyra becsülő Édesapám kapott születésnapjára. Egy évvel később már gyakrabban hallottam a középkori költőóriásról, mivel négy évre Rómába költöztünk, és így hívták például azt az intézetet, ahol Szüleim olasz nyelvtudásukat erősítették. Közben eljutottunk Firenzébe, láttuk Dante házát, majd Ravennában a sírját is, ahová száműzöttként temették.

Magával az Isteni színjátékkal először középiskolásként találkoztam, persze csak részleteket olvastam a műből, de a Pokol víziói már akkor is magukkal ragadtak Babits Mihály fordításában. A 80-as évek végén egy újabb csodálatos magyar Divina Commedia-kiadás került a tulajdonunkba, bársonykötésben, Salvador Dalí akvarelljeivel. Néhány évvel korábban egy spanyolországi körút során eljutottunk Figueras-ba, az akkor alig néhány hónapja megnyílt Dalí-színházmúzeumba, és lenyűgöztek bennünket a katalán festőzseni művei, köztük irodalmi illusztrációi. Így lett ebből karácsonyi ajándék, ezúttal Édesanyámnak. E gyönyörű kötet is csattanós válasz azoknak, akik lekicsinylően beszélnek ma a rendszerváltás előtti könyvkiadásról. Néhány évvel később pedig engem tisztelt meg a család egy újabb, művészeti albumnak is beillő Commediával, amelynek rézkarcait a 19. századi francia mester, Gustave Doré készítette. Ebből a példányból olvastam végig végre néhány évvel ezelőtt Dante remekművét, miközben meghallgattam néhány éneket Roberto Benigni vagy Vittorio Gassman szuggesztív előadásában. Szüleim eltávozása után mindhárom kötet az én könyvtáramat ékesíti. A 2000-es évek elején, amikor Életem Párjával először eljutottunk együtt Firenzébe, szintén ellátogattunk Dante házához, és lefotóztunk egy angol fiatalembert, aki a küszöbén olvasta ezt a megismételhetetlen középkori víziót.

Az idei budapesti olasz filmszemléből nem csupán a Commediához való vonzódásom miatt választottam a Dante című filmet, legalább ilyen fontos hívó szó volt Pupi Avati, az egyik legegyénibb hangú olasz filmrendező és Boccaccio, aki már kamaszkoromban belopta magát a szívembe a Dekameronnal, és erre csak ráerősített Pier Paolo Pasolini – Anyám szavaival – „egészségesen malac” filmváltozata. Csak amíg Boccaccio „szentségtöréseinek” nem voltak végzetes következményei, addig Dante örök számkivetettségre ítéltetett azért, mert az isteni küldetést kérte számon VIII. Bonifác pápától, aki számára a világi hatalom fontosabb volt, és azoknak az évezredes sorsában osztozott, akiket azért gyűlöltek, mert békét hirdettek a gyűlölettel, a gyilkolással szemben.

Maestro Avati tehát Dante ihletett és rajongó életrajzírójának, a novella műfaj megteremtőjének szemszögéből mutatja be a tragikus sorsú nagy előd életét, reménytelen szerelmét, szerencsétlen házasságát, a firenzeiek értelmetlen háborúit és pártoskodását, amelyben a legmélyebb barátság sem számít egészen a pápa „árulásáig” és az egy életen át tartó menekülésig. Valószínűleg a Commedia soha nem született volna meg e szenvedések nélkül. Műveit átok sújtotta, csak titokban terjeszthették őket, pedig, mint ahogy Boccaccio az egyik Dante-kódexet rejtegető szerzetesnek kifejti, a költő valójában Istent kereste.

A filmbeli Boccacciót, akit Sergio Castellito személyesít meg visszafogottságában és mély átéléssel, szintén nem kímélte az élet, hiszen Firenze még ki sem heverte a pestisjárványt (aminek a Dekameront köszönhetjük), ő maga csak egy rejtett pincében találja meg apja holttestét, nem is teljesen egészséges, mégis elindul egy zarándokútra, útba ejtve azokat az állomásokat, ahol Danténak menedéket adtak, egészen Ravennáig. Közben felidéződnek Dante ifjúi évei (Alessandro Sperduti még egy tiszta, szinte ártatlan arcú, ábrándos fiatalembert jelenít meg, legfeljebb az orra hasonlít az általunk jól ismert kemény, keserű Dante-képhez), szembesülünk a háború borzalmaival és a hatalmasok álszentségével – a firenzei kapitány 10 aranyat küld kárpótlásul a költő apácává lett lányának – Dante és Beatrice éteri, beteljesületlen szerelmével, és közben feltesszük magunknak a máig megválaszolhatatlan kérdéseket: ha egy kisebb közösség, amelynek tagjait elvileg semmi nem választja el, képtelen túllépni önös érdekein, hogyan várhatjuk el ezt az egész világtól? Miért rettegünk a „másképp gondolkodástól”, holott éppen az gazdagítaná szellemünket, hogy a dolgokat nemcsak egy szemszögből nézzük? És nem utolsósorban: tényleg van mindenre bocsánat? Egy halálba küldött ember, egy tönkretett élet utólagos rehabilitációja nem más-e, mint a túlélők lelkiismeretének olcsó kielégítése?

És még egy nyomasztó párhuzam: a film bemutatóját eredetileg 2021-re, Dante halálának 700. évfordulójára terveztek, de közbeszólt a covid, így a forgatást csak a pandémia levonulásával lehetett befejezni. Bár a covid korántsem végzett olyan pusztítást, mint a középkori pestisjárványok (abban a bizonyosban például, amely elől Boccaccio hősei egy kastélyba menekülnek, Firenze lakosságának egyharmada elpusztult), elég félelmetes összevetni a középkori városiasodás egészségügyi következményeit a mai megállíthatatlan urbanizációéval. Akkor a mai szemmel alapvető higiéniai körülmények hiánya volt, ma pedig a vírusok, baktériumok természetes előhelyeinek elpusztítása az, ami elvezethet oda, hogy az emberi túlzsúfoltság a fertőzések terjedésének melegágya lehet.

Szép film Avati Dantéja, amelyet Lucio Gregoretti ízlésesen érzelmes zenéje kísér (a főtémánál mintha Morricone szellemét éreztem volna), a számtalan helyszínről, kis borgóról, középkori templomról, kolostorról pedig saját közép-itáliai utazásaink jutottak eszünkbe Cutignanótól Ortéig, olyan településekről, amelyekről nem sokan hallottak, mégis a középkori-reneszánsz kultúra csodálatos emlékeit őrzik. Akad azért néhány sokkoló hatású jelenet, ezek nem uralják ugyan a filmet, de azért emlékeztetnek arra, hogy az Inferno nemcsak Dante látomásaiban létezett, hanem bennünk volt évszázadokkal ezelőtt is, és velünk is maradt.

10.27.

Manapság, ha az egyik nagy kereskedelmi csatorna holdudvarába tartozó műsort nézünk felvételről, és elérkezik az ajánló-reklám blokk, amit természetesen átpörgetünk, szinte mindig a következő felirat jelenik meg: „A következő percekben a nyugalom megzavarására alkalmas képsorok jelennek meg.” Ezt akár ki lehetne írni az egész médiára, hiszen mindent megtesznek, hogy erősödjön bennünk félelem- és a bizonytalanság érzése. Milyen jó, hogy már csak távolról figyelem, ha egyáltalán…

10.31.

Ritka megtiszteltetésben volt részem: maga Howard G. Buffet milliárdos, filantróp adományozott nekem 3 millió dollárt, mint érvényes e-maillel rendelkezők közül kiválasztott 15 személy egyikének. Kár, hogy a levél fölöttébb rossz magyarsággal íródott…

Az amerikai ihletésű halogén ünnep kapcsán a közösségi médiában a csúti harcos kifaragott változatával riogatnak. Csak az a baj, hogy nem ő a tökfej, hanem azok a milliók, akik még mindig hatalomban tartják, meg azok, akik ezt eltűrik…

Egyes, magukat gyermekvédőnek láttató politikusok is védik ifjúságunk nyugalmát, amikor keresztül vitték, hogy 18 éven aluliak ne látogathassák a World Press Photo kiállítást. Tény, hogy ezek az évenkénti tárlatok, amelyek pontos kifejezői a „gonosz világ-szindrómának”, valóban mindig felzaklatóak, hiszen a képek többsége vérről, halálról, katasztrófákról szól, és én, aki életem nagyobbik részét a médiában töltöttem, általában csak kétévente mentem el megnézni, mert nem akartam, hogy elmenjen a maradék életkedvem is. Mondanom sem kell, hogy a magukat gyermekvédőnek láttató politikusok nem az általam említett fotótémák miatt csörtették meg fakardjukat, hanem azért, hogy az ifjak ne szembesüljenek a másság tényével. Vagyis megint „fóliáznak”, csak éppen kitiltással. Régi szép idők, amikor a filmek korhatárát egy csupasz női test, esetleg egy túlságosan hiteles nemi aktus határozta meg. És a magyar média legfőbb „érdekvédelmi szervezete” a cenzúra újabb merényletével, a fiatal nemzedékek sötétségben tartásával szemben újra csak kiadott egy közleményt, ami senkit sem érdekel…. Végül ostobaságukkal hatalmas ingyen reklámot csináltak a World Press Photónak, az is elment, akit nem érdekelt. Hiába, a tiltott gyümölcs még mindig édesebb, és ez már nem is fog változni, amíg ember lesz a Földön. Az említett, magukat gyermekvédőnek láttató politikusok pedig jobban tennék, ha inkább a bántalmazott kiskorúak megvédésével törődnének többet.

11.01.

Hitbuzgómócsingok méricskélik a távolságot egy „bűnös” könyvesbolt és egy katolikus templom között. Az illető elvtársurak/hölgyek  figyelmébe ajánlanám Victor Hugo Párizsi Notre-Dame-ját, amelyben nem elég, hogy a pap Frollo egy törvénytelen torzszülött apja, hanem még bűnös szenvedélyre is gerjed egy jött-ment cigánylány iránt. Ezenkívül pedig azon elmélkedik, hogy lejár a katedrálisok ideje, mert a könyvnyomtatás új szellemi táplálékot ad az embereknek és bár ez szomorú, nem lehet az időt megállítani. Ami pedig a távolságot illeti: érdemes lenne lemérni sok helyütt, hogy milyen messze van a templomtól a kocsma. Mert ugyebár régi hagyomány, hogy az áhítat után a magyar ember a csapszékben dicséri tovább az Urat, ahogyan arra már Petőfi is rámutat A helység kalapácsában…

Egyre fogynak a barátok, a kedves kollégák, a kortársak. Most az interjúk legnagyobb zsenije ment el, akinél szellemesebb, önironikusabb fazont nemigen láttam. Két nagy írót is szóra bírt a halálos ágyukon, még sosem láttam, hogy valakik ennyire ki tudnák röhögni az elmúlást. Most már együtt mutathatnak be a Kaszásnak odaát. Vajon ki lesz a következő, akit rossz könyvbe írt be az Örökkévaló?

11.03.

Halottak napján megnéztük újra Életemmel Bergman Hetedik pecsétjét, régi-régi kedvencemet. És öregedvén, már közelebb a halálhoz, mint az ifjúkorhoz, úgy érzem, még jobban erősödnek bennem a kérdések, amelyekre hívő ember ugyanúgy nem tudja a választ, mint aki számára Isten csupán egy elvont fogalom, vagy, még rosszabb, a képzelet szülötte.  Honnan tudja egy istenfélő ember, hogy cselekedetei Istennek tetszők, túl a saját hitén? Vajon a Mennyország nem csupán olyan alternatívája a Pokolnak, mint a fény az árnyéknak, amelyek egymás nélkül ugyancsak nem értelmezhetők? Miért van szükségünk arra, hogy féljünk valamitől, miért kell, hogy ezt még erősítsék is bennünk szűntelenül? Azt tudjuk, hogy nem lehet becsapni a Halált, mert minden lépésünkre emlékszik, de azt nem, hogy mikor jár le az időnk, miért akkor és miért ugyanúgy? És hogy a filmnél maradjunk: miért a komédiások élik túl a végítéletet? Mert ők a Szent Család reinkarnációi? Vagy ők testesítik meg a 3. és a 6. boldogságot: „Boldogok a szelídek, mert övék a Föld”, „Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent”? Tehát kérdezzünk csak tovább, amíg lehet…

Immár több mint egy éve, hogy Szüleim elmentek. Előbb Édesapám távozott egy csendes, napfényes júniusi napon, majd Édesanyám, aki 70 éven át volt a társa, követte őt egy hasonlóan csendes, napsütéses októberi délelőttön. Mindkettejükhöz kegyes volt a sors, hiszen Apámnak 28, Anyámnak 40 napot kellett még élnie egyaránt végzetes balesetük után, és míg Apám utolsó napjára ma is iszonyodva gondolok, Anyám békésen átaludta magát odaátra, és amikor utoljára láttuk, bár már nem reagált semmire, valami földön túli derű ült ki az arcára.

Már évekkel korábban lelkünkre kötötték, hogy szórjuk szét a hamvaikat. Így is történt, hogy a Család jelenlétében a Duna fogadta be földi maradványaikat. Amikor a dédunokák utánuk dobtak egy-egy szál szellőrózsát, az egyik virág elindult lefelé a folyón, a másik viszont elakadt egy kőben. Ekkor hirtelen az első virág visszafordult e sekély öbölhöz. Még itt sem hagyták el egymást.

Anyám halálának napján Életemmel újra kimentünk ugyanoda, aznap különösen alacsony volt a Duna. Most is hullámokba vetettünk két szál virágot, azok azonban nem akartak eltávolodni a parttól. Talán nekünk akartak üzenni valamit.

Szüleimnek hosszú, tartalmas, gazdag életük volt – ahogyan ezt Apám mondta, amikor utoljára kórházba került. Ő a 90. évében távozott el, Anyám már a 92.-ben volt. Apám előre látta, hogy ő fog elmenni előbb. Még akkor sem gondoltam arra, hogy egyszer elveszthetem őket, ahogyan egyre idősödtek és ahogy testben egyre kisebbek, gyengébbek lettek, talán azért sem, mert szellemük tisztaságát az utolsó pillanatig megőrizték. És talán azért sem, mert azzal, hogy az ő gyerekük voltam, engem is megőriztek fiatalnak. Aztán, amikor Apám örökre lehunyta a szemét, tudtam, hogy csupán idő kérdése, hogy Anyám utána menjen, és az ő elvesztésének elviselése azért volt könnyebb, ha lehet egyáltalán ilyent kimondani, mert tudtam, hogy egy másik dimenzióban újra együtt vannak. Lehet, hogy ezt akarta Anyám is közölni velünk derűs arcával utolsó óráiban.  De amikor benyitok elhagyott otthonukba, még mindig nehezemre esik elképzelni azt, nincsenek és hogy én is elmúltam már 67 éves.

Hosszú, tartalmas, gazdag életük volt, és itt hagyták nekünk a hűség, a tisztesség, az egymás iránti szeretet és  tisztelet, a tudásvágy példáját. Nem voltak szentek, Apámban éles ellentétben éltek hirtelen haragjai sikeres diplomata életművével, Anyám meleg szívénél csak önfejűsége volt nagyobb. De hét évtizedes együttlétükkel megmutatták, hogy mik a fontos dolgok az életben és mi az, ami megmarad az élőkben.

Ha valamit örökre megtanultam ebben a több mint egy évben, az, hogy közel sincsen akkora jelentősége a tárgyaknak, mint amekkorát hajlamosak vagyunk tulajdonítani nekik. Amikor nekiláttunk feltárni az árván maradt lakást, magunk is megdöbbentünk, hogy két olyan ember is, akik nem voltak sem feleslegesen költekezők, sem pedig felhalmozók, mennyi mindent tudnak összegyűjteni hosszú évek alatt, ami elmúlásukkal értékét, értelmét veszti. És ez még a fennmaradt családi fotókra, levelekre is érvényes. Kezdetben még törekedtem arra, hogy ez utóbbiakból próbáljak mindent megőrizni, aztán amikor belefutottam ismétlődő képekbe, vagy olyanokba, amelyek még a családi legendáriumok alapján sem mondtak nekem semmit, rájöttem: csak azok maradjanak, amelyek valóban hozzátesznek valamit életünkhöz, történetünkhöz, minden egyébtől meg kell szabadulni.

Ugyanígy jártunk a könyvtárukkal is. Ha az összes kötetet megőrizzük, amiről valami eszembe jutott a Szülőkről, alighanem új lakásba kellett volna költöznünk. És közben Életem Párjával arra is rájöttünk, hogy mi mennyi felesleges holmit őrizgetünk és egy nagy levegőt véve nekiálltunk saját otthonunkban is rendet csinálni, mielőtt még múzeummá kellene nyilvánítanunk, hogy lomok, terhek helyett olyasmiket hagyjunk magunk után, amelyek nemcsak anyagiakban, hanem lélekben is gazdagítják az utánunk következőket.

Halottak napja körül mindig elmegyünk a devecseri temetőbe, hogy Életem szeretteiről is megemlékezzünk. És vannak mindkettőnknek más veszteségeink is, hajdani jó barátaink, akiket csak magunkban tudunk felidézni. Sajnos az idő múlásával ők is egyre többen lesznek és mi örülünk, hogy még itt vagyunk, épségben, egészségben, teli tervekkel, megbecsüljük az életet és köszönetet mondunk érte annak, akiben hiszünk, vagy akinek sejtjük létezését.  És reméljük, hogy ha egyszer majd nem leszünk, gyermekeink, unokáink ugyanúgy mesélik a régi történeteket, emlegetik családi szállóigévé vált mondatainkat, az együtt töltött éveket, napokat, órákat, a hozzánk kötődő ízeket és színeket, mint ahogy azt mi tesszük az előttünk jártakkal, hogy halálukban is élők maradjanak.