Fotó. Centrál Színház

„Én még láttam a régit” – mondja egy régi Kuríros kollégám, amikor Az ügynök halála főpróbáján összefutunk a Centrál Színház előterében. „Tordy-val a Vígben?” – kérdezem. „Nem, még Timárral”. Persze, ő még láthatta, hiszen 15 évvel idősebb nálam. Nekem arról az előadásról csak Keleti Éva legendás fotója van meg, amint az élettől búcsúzó színész próbálgatja, hogy elbírja-e a kellék-bőröndöket. Annál élénkebben él bennem az 1987-ben – Úristen, már annak is 37 éve! – bemutatott változat, amelyben Willy Lomant Tordy Géza, feleségét, Lindát Halász Judit, Biffet Hegedűs D. Géza, Happy-t pedig Kaszás Attila alakította. No és Dustin Hoffman, és John Malkovich ,mint a „tékozló fiú”. Most, Alföldi Róbert rendezésében Stohl Andrásra, Balsai Mónira, Fehér Tiborra és Szécsi Bencére vártak ezek a szó szerint kegyetlen szerepek.

Arthur Miller darabja éppen 75 éves, de a 21. században is írhatták volna. A siker hirdetése és a kudarc rejtegetése, a valóság megszépítése, a végletekig vitt önámítás sosem volt olyan tömeges társadalmi jelenség, mint napjainkban. És nemcsak a mai „utazó” ügynökök, a multilevel marketing rabszolgái hisznek szinte vallásos buzgalommal abban, amit tesznek, még akkor is, ha nem jutnak ötről a hatra, de a közösségi médiától a tv-reklámokig minden azt hirdeti: akkor vagy valaki, ha sikeres vagy, és ha fogyasztasz. Willy Loman azt szajkózza, hogy „a megjelenés a fontos”, ma úgy mondhatnánk, a látszat, a tényszerű valóság egyre kevesebbeket érdekel, meg kell felelni az elvárásoknak, még ha azok számunkra lehetetlenek is. Ahogyan Biff sem azért egy „senki” az apja szemében, mert a lószart lapátolja egy tanyán, hanem azért, mert nem sikerült arra az útra lépnie, amit az apa kiszemelt neki. Holott Willy Lomanban, ha volt is valaha sikeres utazó ügynök, kezdettől fogva ott volt a kisebbségi érzés a bátyjával szemben: a gyémántmilliomos Bennek éppen az volt a szerencséje, hogy „északra” tartó apjukkal ellentétben volt bátorsága „délre” menni. Az egyik legnagyobb bűn az én szememben egy szülő részéről, ha saját frusztrációit, meg nem valósult álmait zúdítja gyermekére. Így lesznek egyaránt „átlagos senkik”, ahogy Biff az apja fejéhez vágja a nyers igazságot. És lehet-e észérvekkel megmagyarázni, hogy Loman, mintegy „büszkeségből” nem fogadja el a szomszédja által ajánlott munkát, közben pedig rendszeresen kölcsönért kuncsorog nála, hogy a család meg ne tudja, holott valójában legalábbis sejtik, hogy egy ideje már egy centet sem keres a portékáival és szóba sem állnak vele?

A darab egyik legiszonyúbb jelenete, amikor Lomant főnöke végleg lapátra teszi. Mit számít a múlt, mit számít, hogy ő a keresztapja. Az üzlet az üzlet. Hányan élték át kortársaim közül – nem Amerikában, itt, Magyarországon – hogy egyik napról a másikra elvesztettek biztosnak hitt állásokat, sokszor indoklás nélkül, és az sem ritka, hogy a „döntéshozó” arra sem méltatja a kirúgottat, hogy személyesen közölje vele…

Linda mindjárt az elején azt veti szemére férjének, hogy képtelen megállni, pihenni, kikapcsolni. Ma már többgenerációs probléma, az orvosi addiktológiai szakirodalomban is tekintélyes helyet foglal el a „munka-alkoholizmus”. Erre is, akár a többi függőségre, mindig lehet valami okot találni, legtöbbször anyagit – család eltartása, gyerekek taníttatása, hitelek stb. – de egyre többen vannak, akik akkor sem tudnak megállni, ha ezek az okok már nem állnak fenn és közben úgy telik el az életük, hogy elfelejtenek élni. Willy Loman a családjáért hajtja magát, csakhogy ez hiábavaló önpusztítás, mert ez a pálya véget ért számára.  Ő is tudja, de nem hajlandó ezt elfogadni, ezért utasítja el Charley jószándékú ajánlatát. Megmarad elrettentő példának.

Egy szó, mint száz, Az ügynök halálát nem kell „modernizálni”. Az még elfogadható, hogy az eredeti darabot meghúzták egy másfél órás „egyfelvonásosra”, egész jelenetek maradtak ki belőle, néhány mellékszereplővel együtt, de teljesen feleslegeseknek érzem a modern kor eszközeit (laptop, mobiltelefon) és a napjainkra való verbális utalásokat.  A dúsgazdag Ben is csak mint egy „interaktív tv-műsor” tűnik fel – ezt még fel lehet fogni egyfajta képzeletbeli beszélgetés megjelenítéseként - de Loman internetes szexét végképp nem tudom hová tenni. Nincs ellenemre színházban sem a helyén való durva beszéd – emlékszem, még a 80-as években mekkora felhördülés volt a Katona József Színházban Spiró György Csirkefejének előadásán, amikor az első szó ez volt: b… meg – de itt elhangzó folyamatos trágárkodás nemhogy erősítené, hanem gyöngíti a tartalmat. Loman és Biff szinte csak ordítva tudnak egymással beszélni, holott, ha időnként kicsit halkabb lenne az előadás, a néző is jobban átérezné azokat az elfojtott érzelmeket, amelyeket kikáromkodni sem lehet. Itt jegyezném meg, hogy egyes szövegrészek nyomán nevetés, kuncogás hangzott a nézőtérről, váltottak, ez láthatóan a színészeket is zavarta, pedig egy pillanatnyi nevetnivaló sincsen a darabban. Nem értem azt sem, hogy a rendező miért nem bízott az eredeti befejezésben, amikor Linda kimondja: „Szabadok vagyunk”, miért kellett még szállítómunkások jövés-menésével szánkba rágni, hogy az apa halálával tért vissza a család a fogyasztói társadalomba.

Stohl Andrásnak vannak nagyszerű pillanatai. Mindjárt a nyitó jelenet, amikor egyedül ül a színen és legalább egy percig némán néz maga elé. A további monológok mellett a Charley-val való találkozásokban, valamint a kirúgás jelenetében emlékezetes, a leghátborzongatóbb pedig akkor, amikor hangosan élteti saját magát – nem lepett volna meg, ha a közönség vele együtt harsogja, hogy „Willy Loman!” – a fiaival való párbajokban viszont a kevesebb több lett volna. Ugyanez vonatkozik Fehér Tibor Biffjére és Szécsi Bence Happy-jére: túljátsszák a szerepüket. Balsai Móni Lindája viszont pontosan annyi, amennyi kell: neki minden pillanatban elhisszük, hogy élete másból sem áll, minthogy békét teremtsen a családban a belőle áradó őszinte szeretettel és józansággal.   

Az ügynök halála Centrál Színházi főpróbáján voltunk. Egyszer egy színésztől hallottam: jobb lenne, ha a kritikusok az ötödik előadás után írnának az új darabokról, nem a főpróba, vagy a premier után, mert akkorra áll igazán össze. Ezen a lassan 200 éves sajtóhagyományon elég nehéz lenne változtatni, így viszont a művészek a bírálatokat akár az előadás javára is fordíthatják.  A tehetségükön nem fog múlni.

„Az idő a legjobb kritikus” – hangzott el az Amikor Galéria Pozsonyi úti új kiállítótermének megnyitóján, ahol a 20. század második felének egyik legeredetibb alkotója, Percz János képzőművész hatalmas életművébe tekinthettünk be.

A tárlat, amellyel a műgyűjtőként ismert, napjainkban a TV2 Kincsvadászok című antikvitás-értékmentő műsorának egyik állandó résztvevőjeként a széles nyilvánosság előtt is bemutatkozó Molnár Viktor megindította az elmúlt 80 év és napjaink művészete zárt ajtóinak kinyitását, ismét bebizonyította a fenti régi igazságot: bár egy alkotót, legyen az író, zenész, filmes vagy képzőművész, meghatározza a kor és annak társadalmi-politikai viszonyai, közízlése, elvárásai és szellemi befogadóképessége, az igazi értékek fennmaradnak a kor elmúlásával és mondanivalójuk van a későbbi nemzedékek számára is.

Percz János műveivel először 1968-ban találkoztam a római Magyar Akadémián. Akkoriban az Örök Városban éltünk, Édesapám a nagykövetségen dolgozott, és az Akadémián laktunk, amelynek egyik szárnyán rendszeresen ösztöndíjas magyar művészek tartózkodtak. Egy másik kiváló szobrászművésszel, Mészáros Dezsővel közeli barátságba is kerültünk. Percz alkotásai talán csak 12 éves tudatalattimat ragadták meg, a mostani kiállításon azonban néhány kisebb darabnál előjött az a bizonyos „dézsávü” érzés.

A művész élete utolsó két évtizedében visszavonultan élt, 2000-ben bekövetkezett halála óta életműve feledésbe merült. Molnár Viktor 2020-ban fedezte fel műtermét és eltökélt szándéka volt, hogy ismét megmutatja ezeket a különleges, többségükben fémből készült alkotásokat.

Határátlépés – ez a címe a kiállításnak. Az idősebbeknek ehhez a szóhoz a „tiltott” szó kapcsolódik, és innen már csak egy lépés az a bizonyos „három t” (támogatás, tűrés, tiltás), amellyel az 1956 utáni korszak kultúrpolitikáját jellemezni szokták. Percz János valójában egyikhez sem tartozott, és munkássága jól példázza azt, hogy az igazi tehetségek szocializmusnak nevezett rendszerben is tudtak élni a művészi szabadság lehetőségeivel, sőt, át is tudtak lépni bizonyos határokat. Bár a magyar szobrászt „magyar Giacomettiként” is emlegetik, úgy érzem, hogy a svájci pályatárssal való közös pontokon túl Percz ízig-vérig közép-európai, aki, mint szülőhazája és annak régiója magába szívja számtalan modern és ősi kultúra örökségét.

Megférnek egymás mellett olyan szobrok, amelyekből a keleti Jin-Jang gondolat elválaszthatatlansága vagy a Húsvét-szigeti figurák rejtelmessége tükröződik Dózsa György tragikus magyar mítoszával, vagy a Kisfaludy Strobl Zsigmond Szabadság-szobra által ihletett Ikarusz – az igazi, korlátlan szabadságvágy örök szimbóluma. Ezt látván idéződött fel bennem egy XVI. századi francia költő, Philippe Desportes verse:

„Ikárusz hullt le itt, az ifjú vakmerő,

Ki bátran égre szállt, gátat se nézve hol lát,

S bár teste mélybe dőlt, veszítve gyenge tollát,

A bátorak szívében irigy vágyat ver ő”

(Tóth Árpád fordítása)

Megragadó volt számunkra a Meteor, amelyről nekem Fellini Zenekari próbájának nyomasztó vége jutott eszembe. Életem Párja az egyik rajzon olyan Janus-arcot fedezett fel, mint amilyenek a római Akadémia tetőteraszát díszítik. Rá talán a feszületszerű alakok gyakorolták a legnagyobb benyomást, valamint a kéz, amely hullámok fölé nyúlik. Míg az én kedvencem az a pár, amely hullámok között áll, és együttlétüknek semmi sem árthat. A „határátlépés” egyik kiváló eszköze, hogy a művész számos alkotásának nem adott címet, így mindenki saját énjére fordíthatta le a látványt.

Ahogyan az várható volt, a megnyitóra a Galéria méreteit meghaladó tömeg érkezett és még így is ennyi minden átjött Percz János művészetéből, hogy kerülgetnünk kellett a többieket. Biztosan visszamegyünk még a tárlat egy hónapig tartó nyitvatartása alatt, hogy élményeink letisztulhassanak.

02.14.

Hat hónap letöltendő Nicolas Sarkozy-nek. Nem sok, de az ítélet a lényeg. Egy jogállamban, ráadásul kampányfinanszírozási "lazaság" miatt.

„A kormány dolgozik. Munka van” – üzente a hosszú csendjét megtörve a nagyfőnök. Egyik, hajdan tisztelt, ma már nem emlegetett elődje is azt mondta, hogy „a kormány a helyén van.” Igaz, csak ő áll harcban, nem a csapataink.

Valentin napján láttunk egy szép, visszafogottan érzelmes amerikai filmet, ismeretlen, de hiteles színészekkel. A levélíró egy olyan pillanatot ragad meg, amikor egy, a környezetéből csak értetlenséget vagy irigységet kiváltó tizenéves lány megkapja a kulcsot saját boldogságához. A levélíró nem más, mint egy öregember, egy idősotthon lakója, aki napjait találomra kiválasztott ismeretlen embereknek küldött, szeretetteli szavaival segít másoknak megtalálni útjukat. A történet bennünket Életem gyógyítói munkájára emlékeztetett: mindenki, aki hozzáfordult, a találkozás végén húzhatott egy színes kártyát, amelyen életbölcsességek voltak Senecától Gandhiig, Sri Chinmoy-tól Müller Péterig, de Életem elrejtette közéjük saját életének tapasztalatait, szívből jövő gondolatait. És ahogyan a levélíró üzenetei, az ő kártyái is, amelyeknek kihúzóját korábban nem ismerte, rendre célba találtak. És elgondolkodtunk azon is, hogy vajon a legtöbbször miért csak idősödve ébredünk rá arra, hogy melyek a legfontosabb dolgok számunkra az életben, pedig milyen jó lenne e felismerésekkel még egy teljes életet végig élni.

02.15.

Remek termék párkormányunk ingyenes nyugdíjas újságja, pláne, hogy ketten élvezzük ezt a státust a családban. Műanyag zacskója ugyanis kiválóan alkalmas a papírhulladékok gyűjtésére és reciklálásával még környezetünket is védjük.

Eddig is harsányan röhögnöm kellett, amikor bárki, bárhol az adatvédelmet hozta szóba. Most egy újabb adalék: miután visszavonultunk a munkától, mikrovállalkozásunk megszüntetését kezdeményeztük. Az ügyintézéssel könyvelőm foglalkozik, akivel közel 30 éve dolgozunk együtt. Erre kapok egy levelet egy számomra ismeretlen cégről, amely felajánlja segítségét a cégfelszámoláshoz – persze nem a két szép szememért. Attól, hogy a belügyi, az egészségügyi és az adóhatóságok mindent tudnak rólunk, még azt is, amit mi nem, már a szemem se rebben. De egy ilyen soha nem hallott cég hogyan talált meg? Vagy a tisztelt NAV már akárkinek kiadja a cégadatokat?

Kettőt csengetnek. Így a postásunk szokott. Hozza a február nyugdíjat, és melléje a 13. havit. Mondom neki, hogy négy nappal későbbre vártuk az év elején megkapott menetrend szerint. „Most előbb hozzuk, be is mondták a médiában” – feleli a közel kétméteres, szó szerint „derék” ember.  Ha csak úgy nem, ebből is látszik, hogy csak érintőlegesen követjük a médiát. Biztos, ami biztos, kapják a nyuggerek járandóságukat minél előbb, még mielőtt ők is kinyitják a pofájukat…

02.16.

A történelem folyton ismétli önmagát. Sztálin még a Mexikóba menekült Trockijtól is rettegett, ezért küldte utána a jégcsákányos Ramón Mercadert, aki végül  a Szovjetunió hőseként,  ágyban, párnák között halt meg Havannában. Alekszej Navalnij „vérrög” gyilkosának nem fog ennyi hírnév kijutni… A hír bejelentése után a közmédia egyperces híradója a rendkívüli moszkvai havazást tartotta fontosnak…A történelem ismétlődése adhat reményt arra, hogy még alig volt több ezer év alatt  olyan tömeggyilkos, aki ágyban, párnák közt végezte volna…

Ellopták Török Ádi szobrát, amelynek felavatására alig egy hónapja engem kértek fel. Valaki már az ünnepség előtt megjósolta ezt. A minap, amikor az olaszok ellen játszottunk a vízilabda vb-n, az olasz himnusznál hevesebben dobogott a szívem, mint a magyarnál. Hogy jön ez a kettő össze? Maradjunk annyiban, hogy nekem összejön…

02.18.

A hajdani/mai „hűség házának” vezetőit egyáltalán nem zavarja, akárcsak urukat és parancsolójukat, hogy milyen áldozatok mozgattak meg rég nem látott tömeget Budapesten és másutt is, és könnyen lehet, hogy a harag napjai ezúttal nem csitulnak el könnyen. Ők még mindig a kommunizmus áldozataira emlékező programokkal igyekeznek elterelni a figyelmet napjainkról.

02.19

A már sokat emlegetett videóarchívumom rendezése közben megtaláltam Fritz Lang első hangosfilm-remekművét, az M – egy város keres egy gyilkost című, 1931-es filmjét. Az eredeti alcíme „A gyilkosok köztünk vannak” lett volna, de az akkor már egyre erősödő nácik nyomására ezt nem engedélyezték. A filmben a bűnüldöző szervek tehetetlenek egy pedofil gyilkossal szemben, akit végül Berlin zsebesei, stricijei és egyéb kis stílű bűnözői kerítenek kézre. Vajon le merné-e ezt a filmet a magyar közmédia vetíteni? A film amúgy is kész (nemcsak) kultúrtörténeti arcképcsarnok. A gyilkos Peter Lorre, született Löwenstein László, aki a hitleráj elől Amerikába menekült, ahol krimik és gengszterfilm rosszembereinek egész sorát játszotta el. Ugyanezt az utat választotta a rendező is, Berlinben hagyva a náciknak behódoló forgatókönyvíró feleségét, Thea von Harbout. Az alvilág legfőbb bandavezérét pedig az a Gustav Gründgens játssza, akiről Klaus Mann Hendrik Höfgent, a Mephisto főhősét mintázta…

Jövőre lesz 100 éves Chaplin Aranyláza és nem kopik, sőt, a humora mellett egyre inkább az emberi gyarlóságok, bűnök, a látszat, a külső szerinti értékrend kegyetlen tükre tárul elénk. A film végén, amikor Charlie és behemót barátja már milliomosként utaznak egy hajón, és   szenzációéhes sajtó „lecsap a nagy sztorira”, megkérik a kis csavargót, hogy öltözzön be régi rongyaiba. Charlie a pózolás közben két osztályt zuhan, és rögtön potyautasnak nézik, holott néhány perccel korábban mindenki hajbókolt neki a kapitánytól lefelé…

„Egyesek úgy vélik, Josefine azért ilyen türelmetlen, mert úgy érzi, öregszik, hangja gyengül és elérkezett a legfőbb  ideje, hogy elismertetéséért megvívja végső harcát. Én nem hiszek ebben. ha ez igaz volna, Josefine nem lenne Josefine. Az ő számára nem létezik öregség, sem gyengülő hang. Ha valamit követel, arra nem holmi külső ok, hanem belső következetessége kényszeríti. Nem azért nyúl a legmagasabbra helyezett babérok után, mert az pillanatnyilag kissé alacsonyabban függ, hanem azért, mert az van legmagasabban; ha hatalmában állna, még magasabbra helyezné” – írta Franz Kafka valamikor az 1920-as évek elején a Josefine az énekesnő, avagy az egerek népe című novellájában.

Fotó: Centrál Színház/Horváth Judit

A 20. századi amerikai drámákban folyamatosan isznak. Talán még mindig a szesztilalom okozta össznépi frusztráció hatása, igyunk, amíg lehet, amíg valami elmebetegnek eszébe nem jut egy újabb prohibíció. Edward Albee Nem félünk a farkastól című darabja alighanem mindegyiken túltesz. Még vízben is sok, amennyit a színészek a nyílt színen elkortyolnak – vagy még inkább felhajtanak, vedelnek – és, mint egykori túlzott alkoholfogyasztó, belegondoltam, hogy mindez „igaziból” hová vezetne. Elszörnyedtem, hiszen valószínűleg már egyik figura sem tudna magáról, nemhogy képesek lennének ezekre a halálpontosan kiszámított „játszmákra”. Másfelől viszont – ismét csak saját magamon és az akkoriban hasonló állapotban lévő környezetemből leszűrt tapasztalatokból kiindulva – meggyőződésem, egy „normális” ember atomrészegen is „normális” marad, mert a szesz csak azt hozza ki belőle, ami benne van, lehet, hogy nagyon mélyen eltemetve, de ha megszabadul a gátlásaitól, akkor Isten legyen irgalmas mindenkinek körülötte. Talán ezért is van, hogy az alkoholos befolyásoltság a világon mindenütt nem enyhítő, hanem súlyosbító körülmény.

George, Martha, Nick és Honey számára mégis úgy tűnik, az alkoholizmus nemcsak állapot, hanem ürügy arra, hogy élve felboncolják egymást és saját magukat. Poharuk, üvegjeik mögé rejtőzve adják ki legféltettebb titkaikat, saját tehetetlenségüket, csődtömeg életüket, egyre durvábban adagolva a kölcsönös megalázásokat. Mert ezek nélkül még elviselhetetlenebb lenne a létük. És ki tudja, hogy az egyes „játszmákban”, amelyekben mindig az hozza a „szabályokat”, aki elkezdi, mennyi az igazság és mennyi a fantázia, ami egy inkvizítornak is becsületére válna. Ez a nagy kérdés akkor merül fel a nézőben, amikor George előadja a születésnapra hazavárt fiúk halálhírét, Martha összeomlik és csak ezután válik világossá, hogy az asszony nem gyermeke elvesztésébe őrül kishíján bele, hanem abba, hogy férje „elrontotta” az ő játszmáját, amely a soha nem létezett fiúról, a család büszkeségéről szólt. Ezek után ki tudja, hogy George valóban írt e regényt, hogy Honey valóban álterhességével vetette-e el magát Nick-kel, aki apjától „Isten pénzét” örökölte, hogy Martha valóban imádja-e rektor apját, vagy őt is gyűlöli a „nagy jövő előtt álló” George-dzsal való házassága miatt. „Nem félünk a farkastól, nem esz meg, csak megkóstol” – dalolgatja George, de miután kettesben maradnak Marthával, az asszony csak annyit ismételget: „De én félek”. Albee azzal magyarázta annak idején a címet, hogy a három kismalac e dalból merít magának bátorságot, holott rettegnek az ordastól, de egy kis hamis illúzió mindig jól jön. És Martha éppen ettől fél: most, hogy a „játszmák” mindent a felszínre hoztak, mi marad nekik? 

Talán még egyetemista voltam, amikor láttam Mike Nichols 1966-os filmremekművét, akkor úgy éreztem, hogy a Richard Burton-Elisabeth Taylor kettősnél és a fiatalokat játszó George Segal-Sandy Dennis párosnál tökéletesebben nem játszhatják el ezt az iszonyú tragikomédiát. Burtonék, mint szinte valamennyi közös filmjükben, szinte saját életük egy szeletét tették közszemlére.

A Centrál Színház előadása azonban felülírta ezt az élményt.

Nem premierről, még csak nem is viszonylag új előadásról van szó, hiszen 2016 márciusában került először színre. Akkor és az azt követő években azonban, ha nem is tudatosan, „kikerültük”, nem ilyen színházi estével akartuk amúgy is nyomott hangulatunkat tetézni.  Most is szinte véletlenül futottunk bele, de úgy éreztük: a két főszereplővel nem tévedhetünk.

Amikor e sorokat írom, már eltelt egy teljes nap, és még mindig a hatása alatt vagyunk.

Básti Juli és Rudolf Péter pályafutását a kezdetektől követem, tudom, hogy bármilyen figurává át tudnak lényegülni, még olyanokká is, amelyek látszólag idegenek tőlük. Idézzük csak fel a Sztálin menyasszonya fogyatékos lányát, vagy az 1945 dölyfös, ám végtelenül gyáva falusi jegyzőjét, miközben mindketten jártasak Shakespeare-ben, Csehovban, klasszikus és modern vígjátékokban és abszurdokban egyaránt. És mégis Életem Párjával, aki nem ismerte a darabot, lélegzetvisszafojtva figyeltük, ahogyan kivetkőznek önmagukból, ahogyan a sudár, izgalmas szépségű Juliból a szemünk láttára lesz egy agresszív, közönséges, de lelke mélyéig sebzett Martha, ahogyan a rokonszenves, egészséges derűt sugárzó Rudi magára ölti a frusztrációit cinizmusba, kis stílű, de annál gyilkosabb élű gonoszságokba fojtó George alakját (Schmied Zoltán Nick-je és Pálfi Kata Honey-je állja velük szemben a sarat, ami önmagában nem kis teljesítmény). A gyerek-jelenet volt az, ahol Életemnél elszakadt a cérna, hosszú percekig sírt, tán még akkor is, amikor rájött, hogy valójában miről van szó.

A függöny legördülésétől hazáig meg sem szólaltunk... nekem a csendben az jutott eszembe, hogy hazatérve ki kéne nyitni a bárszekrényt, de aztán arra gondoltam, hogy mégse: örüljünk annak, hogy a mi életünk értelme a szeretet, a harmónia, egymás megbecsülése, nincsenek lelkünk szekrényeiben csontvázak, amelyek bármikor kihullhatnak. Lehet, hogy egy korty Sógorom isteni pálinkájából oldotta volna a bennünk lévő feszültséget, de mégsem tettük. Magához az élményhez sem lett volna méltó. Mert nekünk az együtt töltött 20 év után sem kell félnünk a farkastól. És legyen így mindazoknál, akiket szeretünk és akik szeretnek minket.

Negyvennyolc éve annak, hogy demilitarizált övezetnek nyilvánítottam magamat, miután leszereltem egy „harmadik lépcsősnek” is ótvaros garnizonból, ahol randevút adtunk egymásnak Potrien és jutasi őrmesterekkel, Milo géhástisztekkel, Dub hadnagyokkal, politikai tisztnek álcázott Katz tábori lelkészekkel.
De volt szerencsém találkozni Yossarianokkal, Svejkekkel és ügyes Tuskó Hopkinsokkal is.
„Vendégként” még jártam abban az őrtoronyban is, amely, hála hajdani megtisztelő jelenlétednek, mára a világökörség része lett. Azért minden lepusztultsága ellenére a tiszt elvtársurak hétvégenként gyakorta jártak vadászni. Engem ugyan soha nem rendeltek ki hajtónak – nem bíztak bennem – viszont emlékszem egy cigány srácra, aki fantasztikusan hegedült, őt mindig magukkal vitték, hogy bazseváljon a vadászat után bulikon, még akkor is, ha éppen fogdabüntetését töltötte, ami sűrűn megesett vele, mert magasról sz*rt a seregre.

Tehát 48 éve utálom a fegyvereket, még a Starwars-os játékfegyvereket sem látom szívesen az Unokáim kezében. Mert a fegyver számomra egyet jelent az erőszakkal, a halállal, a hatalommal, a hatalommal való visszaéléssel, az erősebb nem létező jogával a gyengébbel, a védtelennel, a kiszolgáltatottal szemben. Mindegy, hogy parancsot vakon teljesítő katonák, vagy kedvtelésből, úri passzióból lövöldöző vadászokról van szó. Azokról, akiknek a legfontosabb a saját köreikben való dicsekvés, hogy „emelhessék lábukat zsákmányuk nyakára” és eszükbe sem jut, ha van nekik egyáltalán, hogy a jó vadászat „megtanít gondolkodni, szabadságszeretetre, jó ízlésre és tiszteletre nevel. Elvezet a természet és a hozzá tartozó jelenségek elmélyült megfigyeléséhez” – ahogyan azt Major Tamás mondja a maga bölcs, cinikus, egyben mélyen megvető iróniájával.

Drága Öreg Medve, egy vallomással tartozom Neked. Még soha nem láttam eddig élőben a Vadászatot, miután az ősbemutatóról ifjú apai teendők miatt lemaradtam és az újabb előadások is valahogy elkerültek.  A lemez persze kezdettől fogva megvan, kívülről fújom a Hajtók dalát – volt idő, amikor úgy éreztem, hogy a „nem jutott jobb neked, ezért vagy mellettem” rólam szól, de ma már szerencsére a régmúlt – a Mesél az erdőt, sokszor ordítottam Veled és a közönséggel együtt, hogy „dögölj meg fattyú” és hasított belém a „Sosem lesz vége”? (Számomra ez a vers a magyar Amerikai ima…). Így most, 40 év után, egy nyugtalan hazában kivívott belső béke állapotában állt össze igazán az egész és vált örökre megbonthatatlanná a szabad vadak/bohócok/bolondok asztaltársasága, Baksa-Soóstól Viszockijig, Petőfitől Pilinszky-n át Kerouacig, Morrisontól Faludy-ig  akik mind, együtt a Te hangodon szólalnak meg, A mesterek,  akiket mindig is tiszteltél, míg nem Magad is Mesterre váltál. Közben a vadászok hol be-, hol kivonulnak, régi és új álarcban, de valahol több ezer éve mégis ugyanazok, ahogyan a hajtók, a szolgák, az áldozatok, az űzöttek, és azok is , akiktől „üres marad a vadász marka..”

 Az Arénában szinte érezni lehetett a visszafojtott lélegzeteket, amikor Gyurka bácsit idézted: „Csak én, csak én fogjam be a pofámat?” Jobbkor el sem hangozhattak volna ezek a szavak. De, amikor csúfságos vészbanyaként idegtépő dobháttérrel, a pimasz Shakespeare-t hívtad segítségül, akkor sem kellett nagy fantázia azokra gondolni, akiknek a hatalomért semmi sem drága. És jól ismerjük a 21.századi skizoid embert is, aki versenyt fut a szimpatikus ördöggel.

Vannak, akik már nem hajtanak Veled.  Bendzsinek, Dódinak legyen könnyű a föld, de Te soha nem maradsz méltó társak nélkül. Amikor felhangzott, hogy „Fegyver dörög vagy épp aratnak?”, azt hittem, rosszul hallok, de e Szilárd támasz mellett a többiek hallatán sem volt egy cseppnyi hiányérzetünk sem. Magyarország csavargók rongyaiba, majd a szintén önazonos csíkos pólóba öltözött legrosszabb énekesének pedig most is elhittük minden szavát.

Azt mondtad, nem gondoltad volna, hogy a Vadászat 40 év után is aktuális lesz. Nem vagy ezzel egyedül. De attól tartok, hiú remény arra várni, amikor már „csak egy letűnt kor dokumentumaként” hallgatjuk mi és utódaink. Sajnos az „isták” listája végtelen (nem is lett volna helye itt egy korábbi poénodnak mokány muzsikus barátunkról), a „rossz kis törpe hősök” is köztünk maradnak (az egyiket láttuk is közelről a küzdőtéren, egy kopasz biztonságis személyében, aki valósággal letepert egy nőt, mert az nem az engedélyezett útvonalon akart felmenni a felsőbb szintre…), kegyelmes lábakat nyaldosó kutyák, az éhes zöld-sárga sárkánykák, és sokaknak lenne szüksége olyan kijózanító pofonra, amelytől szinte valamennyien megtántorodtunk: „Mindenki a Parlamentbe igyekszik/
Ahol a Paraziták Parádéján a Patkány a prímás.” 

És valóban bolondnak és nevetségesnek kell lennünk ahhoz, hogy emberek maradjunk?

Több mint három évtizede annak, hogy a bécsi Práterben kirázott a hideg, amikor Mick Jagger a Ruby Tuesday utolsó refrénje előtt hátralépett a mikrofontól és a közönség egyként énekelt helyette. És ugyanezt éreztük most, amikor a ráadásban a Viharban születtem középső versszakait a hallgatóság zengte. Ilyen pillanatokért érdemes a színpadon és a színpad előtt állni, amikor egy dal egy vagy több generáció életérzésévé, vagy akár egy múltat és jövendőt megbűnhődött nép történelmi tudatának mindenki számára érthető megfogalmazásává válik. És benne van az a hatalmas szeretet Irántad, ami mellett már az a bizonyos végtermék, amellyel olyan nagy hévvel dobálják egymást az emberek, semmivé válik.

A koncert éjszakáján nemigen tudtam aludni, elővettem a Tőled kapott Hobo Sapienst, hogy átolvassam még egyszer az egész eredeti szövegkönyvet. Másnap Életem Párjával vidékre utaztunk, vonattal. Indulás előtt ő vetette fel, hogy jó lenne újra elővenni Faludy Villon-átköltéseit. (A vele való személyes találkozást is Neked köszönhetem, akárcsak „apánkat”,  Allen Ginsberget. Még a 2000-es években elmentünk egy könyvnapi dedikációra, amelyre Életem még rétest is sütött Gyurka bácsinak, aki nagy örömmel fogadta az ajándékot).  Könyvtáramban a költészet kitüntetett helyen van, gyorsan megtaláltam a kis zöld kötetet és magunkkal vittük az útra. Szerelmem hangosan olvasta fel az első verset, a Ballada a senki fiárólt, amelynek versszakzáró sora előtt önkéntelenül kibukott belőlem, hogy „egy-két-há-négy, Megáldva és leköpve mindenütt”. Ez már csak így marad meg bennünk. Játssz, amíg élsz!

02.04.

Sokáig, még néhány évvel ezelőttig is jelenidőként éltem meg a 60-as éveket, de ahogyan egymás után távoznak hőseim, egyre inkább múlttá válik minden, csak az a töredék marad, amit szívemben, agyamban elmentve őrzök, képben, hangban.

Mostanában egyre többen mennek át az égi focipályára a legnagyobbak közül. Mario Zagalo, Franz Beckenbauer és Gigi Riva után 89 évesen távozott Kurt Hamrin, aki mindössze 19 éves volt, amikor bemutatkozott a svéd válogatottban 1953-ban éppen ellenünk, és ő az ő góljával egyenlítettek a Népstadionban, 10 nappal a 6-3 előtt. 1958-ban tagja volt a vb-ezüstérmes svédeknek, akik csak a brazil csodacsapat ellen maradtak alul. Előzőleg bennünket is megvertek, az ő két góljával. 1961-ben a Fiorentinával KEK-győztes lesz, Hidegkúti Nándor edzősködése mellett. Nyolc évvel korábban azon a bizonyos budapesti meccsen még egymás ellen játszottak. Hamrin kétlábas jobbszélsőként 190 gólt lőtt a Violák színeiben, nála többet azóta is csak Gabriel Batistuta. Akkoriban Rómában éltünk, és Apámnak, mint Újpest-drukkernek, a helyi lilák voltak a természetes kedvencei, köztük Hamrin. A 33 éves minirakétát 1967-ben vette meg a Milan, pontosabban cserélte el a brazil világbajnok Amarildóra. Két év alatt bajnokságot, KEK-et nyert velük (ez utóbbiban az ő két góljával győztek a fináléban az NDK-s FC Magdeburg ellen), majd BEK-et, 4-1-re ütötték ki a már Cruyff-fal, Keizerrel felálló Ajaxot. 35 évesen ért a csúcsra és lett a Diavolo legendája olyan világklasszisok között, mint a védelem két oszlopa, Roberto Rosato és  Kalle Schnellinger, a hangyaszorgalmú, később csodaedző Giovanni Trapattoni, és minden idők egyik legintelligensebb irányítója, Gianni Rivera, 1969 aranylabdása. Akkor lettem Milan-drukker….Kurt Hamrin is végleg beleszeretett Itáliába, ott telepedett le, és közös kedves városunkban, Firenzében hunyta le örökre a szemét.

Az újságírónak mindig bizonyos távolságot kell tartania – szól egy általánosnak hitt szakmai intelem. Valószínűleg azért is tartoztam a „kívülállók” közé, mert az általam művelt területeken, mindenekelőtt a kultúrában, sőt, egyes sportkedvenceimmel való találkozásokkor, soha nem titkoltam szeretetemet, tiszteletemet, néha még rajongásomat sem. Szegényebb lett volna az életem az így született barátságok nélkül. Volt, hogy megszegtem a „ne szeress bele interjúalanyodba” parancsolatot és csak utólag ébredtem rá ennek kellemetlen következményeire. Számomra azonban így volt teljes ez a pálya, így tudtam azonosulni csodálatos életművekkel, mert egyesültek bennem az emberrel. Ezért is érzem személyes veszteségnek, ha egyikük-másikuk eltávozik, mert valamit végérvényesen elvisznek belőlem.  

02.05.

Vagy a szemem romlik, vagy kezdek belehülyülni a mai Magyarországba. Kapok egy ajánlatot e-mailben, amelyet úgy olvasok, hogy „szuronyokkal bevont érem”. Holott színaranyról van szó. Úgy sem kell.

Bevallom, nem a rap a kedvenc műfajom, bár annak idején „keresztapját”, James Brownt nagyon is nagyra tartottam, ott voltam mindkét budapesti koncertjén. Áfíííílgud, meg gerappa és ilyesmik. Egy időben kisebbik fiam próbálkozott vele, nem is csinálta szerintem rosszul, de haverjával csak egy demóig jutottak, viszont az érettségin kifejtette, hogy József Attila, ha ma élne, rapper lenne, és példának a Nincsen apám, sem anyámot hozta. A legújabb rapet viszont Magyarország kormánya osztja, az Európai Unió támogatásával – legalábbis hivatalosan így osztoznak a copyrighton. Úgy látszik, az Istenadta nem bír leszokni a hálapénzről, az orvosok pedig arról, hogy eltegyék, különben miért kellene rappelni róla főműsoridőben? Egyébként is, miért nem nevezik hálapénznek azt, amikor úgy jutsz egy vizsgálathoz három hónap helyett egy-két héten belül, hogy fizetsz?

02.06.

Eljött az idő, hogy az évtizedek alatt hatalmasra duzzadt videótáramat kissé szelektáljam. Akadnak, amelyek tönkrementek, vannak olyan filmek, amelyeket egyszer elég volt megnézni, így vettem egy nagy levegőt és elkezdtem végigpörgetni az összeset. Még messze vagyok a végétől, hiszen elég időigényes munka, de már találkoztam teljesen elfeledett kincsekkel, amelyek jók lesznek üres estéink igényes eltöltésére. Ami még jobban meglepett, hogy a 90-es években mennyi jó külföldi tv-csatornát lehetett fogni Magyarországon és onnan eredeti nyelven filmklasszikusokat is felvenni. Így maradt meg több olasz, francia és angol nyelvű remekmű a táramban, amelyek jók lesznek arra is, hogy nyelvtudásomat is ébren tartsam az olvasás mellett, ha már úgy döntöttem, hogy befejezem az újságírást és lemondok a közel 50 évig mindennapi kenyeremnek tekintett külföldi sajtó olvasásáról. És még arra is emlékszem, hogy fiaim, akik ma már elismert sportújságírók, az angol és német nyelvű sportcsatornákon keresztül kezdték magukba szívni későbbi hivatásuk nemzetközi szaknyelvét. Feltűnt továbbá azt is, hogy mennyi híres régi filmet vetítettek a Dunán eredeti nyelven, felirattal. Ma legfeljebb külföldi hírcsatornákat lehet nézni, és még jó, ha a szolgáltató néhány hónapos beetetés után nem veszi ki ezeket a kínálatból. Hiába van ma 170 fogható csatorna, jó, ha egy féltucatnyi nézhető van, miközben mindent elárasztanak végtelen sorozatok, vannak olyanok, amelyek egyszerre több csatornán is mennek, mint a ballonkabátos, az elpusztíthatatlan négylábú nyomozó vagy a furfangos-biciklis atya, a filmes csatornákon pedig néha hónapokon át ugyanazt a 10 filmet adják, legfeljebb egy napon belül eltérő sorrendben. Ne mondja nekem senki, hogy ez nem a tudatos, felülről vezérelt népbutítás eszköze. Még jó, hogy archívumom azért eltart még egy darabig, és szerencsére még van erőnk, hogy színházba, koncertekre járjunk…

Még ennél is érdekesebb, amikor egy-egy film végén rajtamaradt a kazettán egy-egy korabeli híradórészlet. Olyan közéleti arcokkal és nevekkel, akikre ma már a kutya sem emlékszik….

02.07.

Miközben ez az egész kegyelmi ügy úgy, ahogy van undorító és vérlázító, és az egész velejéig rohadt rendszer erkölcsi szintjét tűpontosan jelzi, egyáltalán nem lepne meg, ha a nerencek ebből is megpróbálnának tőkét kovácsolni, akár úgy, hogy lemondatják enkát, aki az ország (valódi) többségében kezdettől fogva közutálatnak örvend. Láttuk már, hogy minden gátlás nélkül megszabadulnak azoktól, akik valami miatt vállalhatatlanná válnak, Schmitt-től Szájerig, és akkor a választások előtt mondhatják, hogy lám, milyen fasza gyerekek vagyunk. Attól pedig nem kell tartaniuk, hogy nem találnak egy újabb nyalogányt, aki "alkalmas" lesz erre a kézi vezérelt díszfunkcióra.

A naponta folyó háborús félelemkeltésről egy WC-beli felirat jut eszembe, amit még a 70-es évek végén az ELTE Bölcsészkarán láttam. Így szólt: "Condottieri! A jövő héten nem lesz háború. Mindenki mehet a k...anyjába!"

02.08.

Életemmel megnéztük sokadszor a Spartacust, ezúttal olasz változatban, ahogyan annak idején én láttam először. A sors különös egybeesése folytán éppen aznap délután fejeztük be a Jelenések Könyvének olvasását. Szent János látomásaiban Babilón/Róma bukását a bujaság, a bálványimádás, a földi gazdagság hajszolása okozza, és az, hogy az egész világ neki hódoljon. Spartacus felkelésének is az a történelmi tanulsága, hogy akkor – Kr.e. 70 körül – Rómában valójában már szinte senkit nem érdekelt a Köztársaság megmentése, hanem az egyéni hatalomvágy volt a fő motiváció. Az első triumvirátus – Crassus, Pompeius, Caesar – egyenesen vezetett el ez utóbbi diktatúrájához, majd a császársághoz, a fél világ feletti uralomhoz. Aztán tudjuk, hogyan végződött. És a birodalmi törekvések azóta sem csitulnak, még ha az egyes impériumok egyre rövidebb ideig állnak is fenn…

Huszonhat év után sikerült egy egyelőre még nem jogerős ítéletet hozni két olyan figura ügyében, akinek az érintettsége az első pillanattól kezdve közszájon forgott a Fenyő-gyilkosság kapcsán. Emlékszem, még Kurírosok voltunk, amikor nem sokkal az eset után - lásd még albán merénylő -  egyik kollégám akkor így jellemezte az egyik vádlottat: "Már akkor gengszter volt, amikor ez még nem volt divat Magyarországon."

Életem Szerelme, akinek mindenféle betegségeket akarnak bebeszélni, napról napra jobb formába kerül, szép, életerős asszony, testben és szellemben egyaránt. Én pedig megnevetettem a nálam legalább 25 évvel fiatalabb, kedvenc gyógyszerészemet, amikor kértem,  hogy nézze meg, felírta-e a háziorvosom a listámat. És azon mindössze három gyógyszer szerepelt. Meg is dicsért érte. Hálás vagyok minden ilyenért, és ő még „elfogultsággal” sem vádolható, mint Életem. Pedig néha benézek a tükörbe, pláne egy rossz éjszaka után és nagyon öregnek látom magamat…

02.09.

„I talk about the midnight rambler” – ez jutott eszembe a 13. alkotmánymódosítási javaslat benyújtásáról. Hogy ez a Stones-nóta a bostoni fojtogatóról szól? Na és? Ő legalább nem tudta, hogy mit csinál…

Nincs olyan ember, aki, amikor lezár egy szakaszt az életében, ne érezne valamilyen hiányérzetet. Bár egyetértek azokkal a bölcsekkel, akik azt mondják: az út végén azt nézd, amit véghez vittél és ne azt, amit nem, azért maradtak néhányan újságírói bakancslistámon, akikkel nem sikerült interjút készítenem. Közéjük tartozik az elmúlt több mint fél évszázad egyik legnagyobb magyar filmrendező egyénisége, Makk Károly.

Pedig vele már majdnem összejött. Egy kedves Kolléganőm, Baróti Éva, aki portréfilmet is forgatott róla, egy óbudai filmklub-est után, ahol a Megszállottak című alkotását vetítették, be is mutatott a 90 éves Tanár úrnak, de akkor nem volt idő a beszélgetésre és többé nem találkoztunk.  Hallottam viszont, hogy megjelent önéletírása, és mivel Édesapám is nagy tisztelője volt, ráadásul többször is találkozott vele annak idején párizsi diplomáciai kiküldetése idején, megvettem neki ezt a könyvet. Hogy végül elolvasta-e vagy sem, nem tudom, de amikor Szüleim halála után felszámoltam könyvtárukat, a Szeretni kell azok közé tartozott, amelyeket elhoztam elárvult otthonukból. Most jött el az idő, hogy elolvassam e memoárt, amely egyszerre volt számomra élmény és csalódás.

Élmény, hiszen valamennyi jelentős filmjét láttam a Liliomfitól (amit már kezdek unni, hiszen nincs olyan hónap, hogy ne adná le többször is valamelyik tv-csatorna és ha már belefut az ember, nem lehet otthagyni…) egészen az Egy hét Pesten és Budánig. Izgalmas pályát futott be az a rendező, akinek legelső filmjét mindjárt betiltották (Az Úttörők címűt, mert az utcagyerekek rokonszenvesebbek voltak benne, mint az ifjú kommunista kispajtások). Remek korrajzokkal szolgál a felszabadulástól a rendszerváltásig, helyreteszi a művészet és a politika viszonyát, külön színfolt több évtizedes kapcsolata a „rettegett” hírű Aczél Györggyel, a kádári kultúrpolitika mindenható fejével, párbeszédeikből szinte le lehet szűrni az éppen aktuális légkört, azt, hogy a legfőbb vezetésnek milyen „gondot” okoztak olyan „56-os” írók, mint Déry Tibor vagy Örkény István és hogyan lehetett ezeken mégis túllépni.   Az Azok a hatvanas évek című fejezetének elején olyan tökéletes képet fest a „konszolidáció” éveiről, amely tán még egyetlen történésznek sem sikerült:

„Ránézve egy Noé bárkája, azzal a különbséggel, hogy neki csak a keleti szél jár, amely nagy erővel segíti őt egy irányba. A kapitány okos, jó hajós, a keleti szelet csak úgy használja, hogy legyen lehetősége szinte észrevétlen kormánymozdulatokkal – akár az orvul, nem a reprezentatív kormányt elfordítva, hanem egy, a hátsó kormánylapát fogója mellé ültetett megbízható emberének egy csipővakarásnyi mozdulatával – az irányt korrigálni… Itt a fedélzeten a védőernyő, alája beférünk mindannyian. Igaz, hogy a téglalap alakú ernyő oldalán áznak az utasok, még akkor is, ha a kifelé állók behúzzák a hasukat… Hosszú spárgaszárakat kötünk a színes, még nem élő léggömb-embriókra, mélyet lélegzünk, és már repülnek is az ismert táncrend szerint, játszva a levegővel, játszva egymással, bennünket társsá fogadva. Minél több meleg levegőt kapnak tőlünk, annál nagyobbak lesznek, de annyival közelebb is kerülnek a kipukkadáshoz… Siklik a hajó – az irány rendben – a kormányzás azzal a kis csalafintasággal működik. Ha valaki a magasból nézi, egy vidám menyegző, vagy akár keresztelő is lehetne, ahogy fújják a duzzadó vitorlák felé igyekvő léggömböket, melyeket komoly kezek szorítanak és tartják, fékezik a zsinórját… Ha közben ezek a kis táncoló színes gömböcskék játékos kedvüknek eleget téve mégis magasabbra kívánkoznak – meg kell tőlük vonni a levegőt. Hogyan? Ez az illetékesek rutinmunkája. Egy jel a nagy erőtől, egy másik jel a mi kapitányunktól, és ezek a mi kis színes hőseink már le is vannak vezényelve a fedélzetre…”

Betekinthetünk a Makk-filmek kulisszatitkaiba, legendás színészekről kapunk karcolatportrékat Darvas Ivántól Dayka Margitig, Pécsi Sándortól Psota Irénig. És máris ott vagyunk a Tanár úr lételemeinél, a Nőknél. Bár ifjú korában sem volt „szépfiú”, mindig körüldongták az izgalmasabbnál izgalmasabb nők. Négyszer nősült, kétszer vett el színésznőt, miközben reménytelenül szerelmes volt Törőcsik Mariba és Marina Vlady-ba. Ahogyan leírja nagy reményekkel várt kirándulását Törőcsikkel az Elveszett paradicsom forgatása idején, szinte látjuk e csodálatos művésznő utánozhatatlan, hamiskás mosolyát, amely egyszerre kihívó és távolságtartó, de a rendező úgy mutatja be az orosz-francia világsztárt, mintha plátói szerelmük egy hajszálnyira lett volna a beteljesüléstól. Nem csoda, hogy mélyen hallgat arról, ahogyan Psotával elbánt, de a közös munkák során csakis „a drága Irénként” emlegeti, és lelki szemeink előtt látjuk, ahogyan Psota szinte kiverekszi magának a Ház a sziklák alatt-ban a púpos Tera szerepét, vagy ahogyan Madámmá lényegül át az Egy erkölcsös éjszakában. Makk becsületére legyen mondva, hogy minden nőről a legnagyobb tisztelet hangján beszél és kerüli az intimitásokat.

Akadnak viszont gyenge pontjai is a könyvnek. Makk részletesen beszámol különböző fesztiválélményeiről, különösen Cannes-ról beszél szívesen, és sosem mulasztja el felidézni az olyankor Párizsban töltött napokat. A harmadik után már sok belőlük. Megtudjuk, hogy mennyire fontos volt számára, talán a körülmények miatt is, a Szerelem és a Macskajáték elkészülte, de például egy fél mondattal elintézi az Egy nap Pesten és Budánt, pedig kíváncsi lettem volna arra, hogy milyen volt újra együtt dolgozni Darvassal és Törőcsikkel közel 40 év után, miként csak utal utolsó filmjére, az Így, ahogy vagytokra, amely lehet, hogy egyszer még kortörténeti dokumentum lesz a rendszerváltás utáni Magyarországról. Még ennyi sem jut annak a jutalomjátéknak, amelyet a 90-es években Jancsó Miklóssal és Sándor Pállal alkottak Szeressük egymást, gyerekek címmel. Ha létrejött volna az az interjú, én ezekre biztosan rákérdeztem volna. Közben hosszú oldalakat szentel egyes meg nem valósult külföldi terveinek. Különös, hogy azt a rendezőt, akinek legjobb alkotásaiban nincs egy felesleges kocka, önéletírásában mennyire elhagyta az arányérzéke. És vajon hogyan képzelte a kiadó, hogy egy filmes karriert egyetlen fotó, filmsnitt, vagy forgatási jelenet nélkül jelentessen meg? Vagy arra gondoltak, hogy akik megveszik, azoknak úgyis ott van a fejükben kitörölhetetlenül az összes képsor?

A napokban a köztv újra műsorra tűzi néhány filmjét vasárnap, kései főműsoridőben. Úgysem találják ki, melyikkel kezdték…

Ugyanazon a könyvespolcon ötlöttek szemembe Jack Kerouac könyvei. Az úton természetesen régóta megvolt - sok évvel ezelőtt ismertem egy kedves, érzékeny lelkű fiatal lányt, aki hímzett zsákjában mindig magával hordta ezt a könyvet  -    néhány éve elolvastam magyarul az „eredeti tekercset” is - a nagy kihívás azonban az maradt, hogy angolul olvassam annak az amerikai „beat” (vagy még inkább „bebop”) írónak a műveit, aki nélkül nem születhetett volna meg a 60-as évek életérzése, nem lett volna rock-költészet, nem lett volna Bob Dylan, Lou Reed és Jim Morrison és tán az Easy Rider sem készül el. Legjobb barátja, költőtársa, Allen Ginsberg egyik budapesti beszélgetésünk során hívta fel a figyelmemet arra, hogy Kerouacot „látni és hallani” kell ahhoz, hogy megértsük. Én magam is rájöttem arra, hogy nem az a szerző, akit csak úgy „elő lehet kapni”, ha éppen van öt percem olvasni, szerencsére visszavonulásom óta nem kell önmagamtól rabolni az időt erre a nemes tevékenységre. Így mertem elővenni különleges szerelmes regényét, a The Subterraneans-t, amely számomra érthetetlenül magyarul Senkiháziak címen jelent meg a 2000-es évek elején és nem voltam rest egy-egy mondatot újra olvasni, sőt, hogy a szavak erejét, zenéjét élvezzem, időnként félhangosan, hogy legalább magam halljam ezt a spontán, ritmikus prózát.

„A legjobban az maradt meg belőle, hogy mindig szerelemből írt. Azért rajongtunk mindketten Charlie Parkerért, mert úgy, olyan ritmusban tudta fújni a szaxofonját, ahogyan az emberek az utcasarkon beszélnek. A zene és a beszéd ritmusa összeolvadt számunkra” – mondta Kerouacról Ginsberg, és kézfogásunkkor vele is átéltem a „közvetítő” érintést, ahogyan Yoko Onónál John Lennon, Noel Reddingnél Jimi Hendrix, vagy Steve Croppernél Otis Redding felé.

Régóta meggyőződésem, hogy azok a minden skatulyán felül emelkedő zsenik, akiknek az életét szűkre szabta a sors, azért voltak képesek gyakran olyan életművet létrehozni, amelyhez két élet is kevés lenne, mert tudták, érezték, hogy nincs sok idejük, és ezért mindent belezsúfoltak abba a néhány évtizedbe. Kezdhetnénk a sort Petőfi Sándorral, folytathatnánk Vincent Van Gogh-gal és Ady Endrével, és elmehetnénk egészen John Coltrane-ig. Jack Kerouac is közéjük tartozott, a The Subterraneans több mint 100 oldalát alig három nap és három éjszaka alatt írta meg, és ez még akkor is pokoli teljesítmény, ha ő maga volt könyvének hőse, Leo, és félig fekete, félig cherokee indián szerelmében, Mardouban is egyik kedvesét, Alene Lee-t mintázta meg, aki később más alakokban is megjelent az író műveiben. Még akkor is, ha a többi figurán sem kellett sokat gondolkodnia, hiszen közöttük élt, és az „éjszaka élő földalattiak” között felbukkannak – persze álneveken - a beat-nemzedék legjobbjai, Ginsberg, William S. Borroughs, Gregory Corso és Neal Cassady, az Úton főhőse, aki az „eredeti tekercsben” még saját nevén szerepel, majd az 1957-es változatban ő lesz Dean Moriarty. Az ő világukban „nincsenek szabályok, csak vágyak és szenvedélyek”.

Az író Leo és Mardou szerelmüket a végtelen érzékiség, az ital, a drogok, a zene, a jazz-klubok körforgásában élik meg San Franciscóban, amely már az 1950-es években is a legszabadabb légkörű városnak számított. A fiatalember egy időre még családja „déli gondolkodású” tagjaival is konfliktusba kerül a faji előítéletek miatt.  Mint nagyravágyó író és irodalmi rajongó, egyik ihletett pillanatában úgy látja magukat, mint Baudelaire-t és félvér szerelmét, rajong a lányban rejtőző gyermekért, épp úgy, mint sötét bőréért, amellyel csodálatos kontrasztot alkotnak keze és lába gyöngyház-körmei.

„Ezt a lányt kerestem, hogy belezúgjak, mintha nem lenne épp elég bajom, vagy más régi románcok nem tanították volna meg nekem a fájdalom üzenetét” – írja Kerouac, aki szerint az ember akkor jön rá, hogy kezd megőrülni, amikor „a lélek elhallgat és testében semmi sem történik.” Mardout valójában Frisco és Berkeley „különös, aszkéta értelmiségei” érdeklik, és nem egy olyan paranoiás fickó, mint Leo, és mivel tíz évvel fiatalabb nála, nem látja meg az ő erényeit, amelyek „régen belefulladtak az évek óta tartó drogozásba és halálvágyba…”, de „az ember mindig azok után fut, akiknek nem kell”. Közben rájön arra, hogy valójában mindketten önmagukat keresik és démonjaiktól szabadulnának, csak ez éppen együtt nem megy. „Nincsen más szerelem, csak a most szerelme”.

A ragaszkodás, a féltékenység és a hűtlenség hullámvasútja azonban végül oda vezet, hogy Leo megretten e „se vele, se nélküle” kapcsolattól, a szakítást azonban, amelyet szinte azonnal megbán, csak úgy viseli el, hogy mintegy bűntudatból, nekilát megírni a történetet.

„Két tűz voltunk, amelyek összeolvadva és összeütközve a szenvedély poklát teremtették meg… Vakmerőek voltunk és gyönyörűek, mint a hullócsillagok az éjszakai égen… Az éjszaka ritmusa susogott a lelkünkben, és arra késztetett minket, hogy adjuk meg magunkat a pillanatnak… A sötétségben megtaláltuk a fényt, a káoszban megtaláltuk a szépséget… Minden lélegzet egy szimfónia, minden érintés egy felismerés volt… A mélyben, ahol áll az idő, egymás karjában megtaláltuk az örökkévalóságot”.  

Aki mindezeket a mondatokat leírta, arról elhisszük, hogy élete az érzékelés, a tapasztalás, az utazásért való utazás volt. De ebbe hamar bele lehet pusztulni, ahogyan ezt Jack Kerouac is tette, alig 47 évesen. Sirassuk, vagy irigyeljük? Eldönthetetlen…

01.21.

Sötét agyú emberek mindig voltak, és lesznek is, a világon mindenütt, akiket a sokszor több ezer éves előítéletek éltetnek. És sajnos világszerte a meccsekre járók egy része csak azért megy ki, hogy kijöjjön belőle az állat. Ezért sem járok 20 éve meccsre, pedig imádom a focit és a stadionok hangulatát. Ettől ebbe még nem kell belenyugodni. Az ilyen esetek sajnos nem fognak megszűnni, de talán azzal, hogy a világ egyik legjobb kapusa így reagált, valami történni fog. Mint ahogyan a futball-huliganizmus is erősen visszaszorult, még ha kellett is hozzá egy Heysel és egy Hillsborough. Az egészben az a felfoghatatlan, hogy manapság már nemcsak a klubok, hanem a válogatottak is "multikulturálisak", bőrszín tekintetében is. Akkor az említettek gyűlölik saját játékosaikat is? Mindenesetre az EB előtt nem akármilyen figyelmeztetés...

01.22.

Villamosra szállok, keresek egy ülést, ahol magam lehetek, de csak valaki mellett vagy valakivel szemben van hely. Végül leülök egy negyvenes, szőke asszonnyal szemben, aki szemérmesen rám mosolyog. Először arra gondolok, talán ismerjük egymást. Aztán ugyanolyan mosollyal megszólít: „Elvehetem mellőlem a táskát, ha jobban szeretne menetirányban ülni”. Megköszönöm kedvességét, de jól lesz így, háttal, alig két megálló. Leszállok, szép napot kívánunk egymásnak. Ennyi volt.

Újdonsült ismerősömmel van két közös ismerősünk: az egyik egy költő, a másik pedig a Daltulajdonos, aki egyik legnépszerűbb dalát éppen a költő egyik versére írta. Újdonsült ismerősöm Egerből származik és annak idején főiskolásként sokszor meghívták a Daltulajdonost nyári táborokba. Én pedig éppen egy Eger-Budapest út során ismerkedtem meg vele. Tele volt a vonat, mindketten kiszorultunk a peronra, és szóba elegyedtünk, én tudtam, ki ő, ő nem tudta, hogy én ki vagyok. Pestig beszélgettünk, „ami a nyelvünkre jött”, a Daltulajdonos megosztotta velem italát és egy életre szóló barátság lett ebből a találkozásból. Ilyen egyszerűen érnek össze emberéletek.

01.23.

Másfél milliárdot kapott egy dunántúli egyházmegye „a magyar szent család” zarándokút fejlesztésére. Vajon hol lakik ez a „szent család?” Csak nem egy 3000-es ékszerdoboz-stadion falujában?

Sokadszor néztünk meg a Forrest Gumpot. Bár a már klasszikussá vált poénjai ma is ülnek, ahogyan öregszem, egyre inkább a mozi egyik legszebb szerelmi történetének látom, talán csak a Szerelmesfilmmel egyenrangúnak. És most különösen megérintett az a gondolat, hogy mindenkinek van valami rendeltetése az életben. Vagyis van valami, amiért élnie kell. Forrestnek a tiszta, naiv jóságáért, Jenny-nek, hogy kegyetlen élete ellenére egy szép és okos gyereket hagy maga után annak az embernek, aki őt minden körülmények között igaz szívből és önzetlenül szerette, Dan hadnagynak pedig azért, hogy ráébredjen: van más is a hősi halálon túl és a legmélyebb gödörből is lehet kiút. Aznap délután valahogy szóba került a film és Életem felvetette, hogy meg kellene újra nézni. Én pedig vettem a fáradtságot, hogy többszáz VHS-em körül előbányásszam a szekrényből, ismét választ adva  kétkedőknek, hogy nem gyűjtöttem évtizedeken át hiába a mozitörténet legjobb alkotásait.

01.24.

Megszólít a Flórián előtt egy csodálatos barna hajzuhatagos, modern, bár kissé kopottas dzsekis, de összességében ápolt fiatal nő, hogy ki tudnám-e segíteni néhány száz forinttal, élelemre kell neki. Nem tűnik sem alkoholistának, sem hajléktalannak. Adok neki néhány százast, legyen jó napja. Megköszöni, és már megy is tovább, nem emlegeti Istent, nem akar kezet csókolni, semmi. Egy 30 évvel ezelőtti lány jut eszembe, aki a Lehel téri metróaluljáróban szinte letámadta az embereket a lejmolásával, kikerülni alig lehetett, és valahányszor újra találkoztam vele, mindig újabb és újabb cuccokban feszített. Talán kétszer adtam neki, de aztán leráztam, mert taszított az agresszivitása. Néhány perccel később egy idős asszony szólított meg ugyanott, miután elintéztem egy-két dolgot a Flóriánban. Sajnos addigra az én aprókeretem kifogyott. Pedig lehet, hogy ő inkább rászorult, mint a barna hajzuhatagos…

Már jó ideje nem járatunk nyomtatott napilapokat, tavalyelőttig Szüleimnek járt a Népszava, mi már úgy döntöttünk, hogy elég lesz nekünk a magyar médiából az online – még sok is. Igen ám, de amikor eljön az ablakmosás ideje, jól jönnének az újságok, mert a különböző színes reklámlapok erre alkalmatlanok. Mi a megoldás, venni kell néhányat. Emlékeztem, hogy a Magyar Hírlap volt a legszélesebb, gondoltam, veszek néhány példányt. Erre legnagyobb megrökönyödésemre közölték velem, hogy a lap már két éve megszűnt. Égett a pofám, hiszen nem is olyan régen még magam is a médiában dolgoztam…  

És ha már média: egy fáradt délután végén bekapcsolva maradt a köztv híradója, amelyben  fegyveres hatalomátvétel tervét leplezték le – az összeesküvők kevesebben voltak, mint a kínai kommunista párt alapítói azon a bizonyos dzsunkán – és hosszú percekig élezték körmüket a magyarországi látogatást elutasító svéd miniszterelnök 350 fős születésnapi partiját, mint a közpénzherdálás netovábbját. Egy másik hírforrásból pedig megtudhattuk, hogy külügyi főkakadunk többet ér, mint Bástya elvtárs, mert őt legalább meg akarták ölni….

01.26.

Vanda napján az az ötletem támadt, hogy felhívom internetes szolgáltatóm virtuális asszisztensét és megköszöntöm. Így is történt, mire Vanda csak ennyit válaszolt: „Ha jól értem, otthoni műszaki hibát szeretne bejelenteni.”

Nótás kedvű a nemzetünk. De ugye tudjuk, hogy mi lesz a sok nóta vége?

Meghosszabbított határidővel több mint másfél millióan küldték vissza az inzultust - tudhatjuk meg a cs. és kir. médiából. A szóvivőhölgy mindebből azt a következtetést vonta le, hogy a magyarok 98%-a....Tudtommal Magyarországon nagyjából hét és fél millió szavazásra jogosult állampolgár van. Persze, 1:0-s odds-szal fogadom, hogy a nemzeti rémhírterjesztő intézmények ezt a 98%-ot fogják tízezerrel kommunikálni. Még akkor is, ha néhai első gimis matektanárom (nyugodjon békében, rossz ember volt), azt mondta volna a szóvivőhölgynek: "Lányom, törődj bele, hülye vagy a matematikához". A baj az, hogy ő csak úgy tesz, miközben kis hazánk számos lakosa az általános iskolai alapműveleteknél hiányzott – nemcsak a százalékszámításnál, hanem az összeadás-kivonásnál sem, különben feltűnne nekik, hogy már a január eleji dráguláshoz képest is emelkedtek az árak…

„Nézd, mit tettek az agyammal, Mama,

lerágták, mint egy csirkecsontot,

úgy érzem, félbolond vagyok” –

énekelte több mint 50 évvel ezelőtt Melanie Safka New York-i születésű énekesnő a Look What They’ve Done To My Song-ban a maga karcos-fátyolos hangján, aki 76 évesen távozott az égi Woodstock-ba. Pedig hol voltunk akkor még az univerzális agymosástól….

01.27.

Ismét aludtak a cenzorok a köztv-ben, vagy már annyira elbutultak, hogy fel sem fogják, amit láttak. Levetítettek egy 1978-ban készült „mesejátékot”. A király meztelen című darab szerzője Jevgenyij Svarc orosz drámaíró, aki 1934-ben, a nagy sztálini koncepciós perek kezdetének évében írta ezt a művet Andersen meséi nyomán. Nagyszerű művészeink egész sora, Sinkó, Tahi Tóth, Haumann,  Mensáros, Kibédy ripacskodhattak benne széles jókedvükben, miközben gyönyörködhettünk a hamvasan igéző Udvaros Dorkában.  És közben megdermedhettünk az ostoba, öntelt király és a megélhetési udvaroncok kipusztíthatatlan őstípusain. A mese csúcspontja számomra nem is az, amikor a király megjelenik fanfárok közepette egy szál mosolyban, egy gyerek kimondja az igazságot, majd kitör a lázadás,  hanem amikor minisztere, az „őszinte öregember”, aki addig egy két lábon járó hajbókolás, rájön a szabólegények turpisságára. „A tántoríthatatlan hülyékre épül az egész rendszer. De mi lesz, ha ez a rendszer egyszer megreped és a hülyék gondolkodni kezdenek?” Jevgenyij Svarc egyébként valami csodával határos módon túlélte a sztálini pereket, sőt, még ki is tüntették a Nagy Honvédőben tanúsított bátorságáért, túlélte a Gazdát és ágyban, párnák közt halt meg 1958-ban.

01.30.

Az ötös számú újnyilas nem tagadja meg magát, amikor saját családi traumájáról ír néhai nyilas, majd ávós nagyapja leleplezése kapcsán. Végkövetkeztetése ugyanaz, mint bármi másban, mi szerint háború folyik a nemzetállam hívei és a nemzetárulók között. Egyetértek azokkal, akik szerint a nagyapák, apák bűnei miatt nem terhelheti felelősség a gyermekeket, unokákat, de ha az utód, ha egyelőre csak szavakban, de felmenőihez hasonló eszméket hangoztat évek óta, mégiscsak elgondolkodik az ember az alma és a fája közti távolságról…

Az egyik patinás, hajdan szebb napokat látott magyar hírportál napok óta háborús rettegést próbál kelteni. Ha alaposabban megnézzük az idézett német forrást, rájövünk, hogy egy olyan hírhedt bulvárlapra hivatkozik, amelynek székházát annak idején a 68-as nyugatnémet diákok felgyújtották, mint "hazugsággyárat", és ezt a lapot állította pellengérre Heinrich Böll a Katharina Blum elveszett tisztessége című regényében, amelyből Volker Schlöndorff és Margarethe von Trotta készített megrázó filmet. A budaörsi Latinovits színházban jelenleg is játsszák a belőle készült darabot Máté Gábor rendezésében. Érdemes lenne a portál dolgozóival megismertetni ezt a művet…

Régóta vagyok nagy tisztelője Sri Chinmoy-nak – ezt megint csak zenerajongásomnak köszönhetem, hiszen olyanoknak volt spirituális mestere és ihletője, mint John Coltrane, Mahavishnu John McLaughlin vagy Carlos Santana – sokat tanultam tőle a belső békét illetően – nem ártott volna többet is -  Életem Párja természetgyógyászként gyakorta ajánlotta bölcsességeit a hozzá fordulókhoz és különös vizuális meditációkba vezetnek gyermeki egyszerűségű rajzai, festményei. Váratlan meglepetés volt számunkra látni ezeket a sok színű, mozgalmasságukban is harmóniát sugárzó képeket egy budapesti kardiológiai klinikán, mintegy feloldva a betegek, a várakozók fehér köpeny-, fehér fal-félelmeit. „Képzeld el egy könnyek nélküli világ szépségét” – olvashattuk az egyik kép alatt a Mester gyakran idézett gondolatát. Ha körülnézünk egyre békétlenebb külső világunkban, képzeletünk is megfagy, de ha legalább önmagunkkal megbékélünk és lelkünk érzékelői ráállnak az élet szépségeire, azokra a dolgokra, amikért érdemes élni, azokra az emberekre, akikkel jó egy térben és időben élni, már nem vagyunk itt hiába….