Az év végi ünnepek sem tántorítottak el olvasási szenvedélyemtől, hiszen ki tudja, meddig olvashatok még és annyi mindent jó lenne, túl az újra olvasandókon. És ezúttal sem maradtam élmények híján.

Még prágai utunkhoz kötődve folytattam Franz Kafka novelláinak kötetét, így jutottam el A fegyencgyarmaton című horrorhoz, amelyet, ha valakinek elég erős a vizuális képzelőereje, nem kis erőfeszítés kell ahhoz, hogy rosszullét nélkül végig olvassa. Még azokat is próbára teszi, akik szemében banalizálódtak az emberiség által több ezer év alatt kitalált kínzási és kivégzési módszerek. Talán ilyen iszonyat akkor fogott el utoljára, amikor a Peter Brook rendezte Marat-Sade filmben a baljós figurákra szakosodott Patrick Magee, mint Sade márki hosszasan meséli el XV. Lajos merénylője, Robert Damiens kínhalálát. (Ez volt az a nyilvános kivégzés, amely után Giacomo Casanova a világon elsőként emelt szót a halálbüntetések ellen). Kafka persze nem lenne Kafka, ha – túl azon, hogy az elítélt nem tudja, mi a bűne és védekezni sincs lehetősége a bíróság előtt – nem játszana el azzal a gondolattal, hogy bármikor lehet a bíróból vagy akár a hóhérból is áldozat, ha rosszkor van rossz helyen.

Ehhez képest Charles Dickens Karácsonyi éneke már-már hollywood-i érzelmességű történet. Ezzel a sokszor, sokféleképpen feldolgozott művel még gyerekkoromban találkoztam egy tv-filmben, amelyben Pécsi Sándor alakította nagyszerűen a szívtelen öreg uzsorást, majd néhány év múlva el is olvastam, de akkor nem tett rám olyan mély benyomást, mint a film. Most, túl a hatvanon Scrooge számomra inkább szerencsétlen, mint gyűlöletes figura, hiszen, mint a szellemidézésekből kiderül, gyerekkori nyomorúságáért, elhagyatottságáért próbál bosszút állni a világon azzal, hogy rögeszméje lesz a pénz és amikor jómódba kerül, többé más nem érdekli. Csak éppen azt nem veszi észre, hogy ezáltal ugyanolyan magányos és szeretetlen maradt, mint amilyen gyerekkorában volt. Lassan tárul fel előtte egész sivár élete, és az utolsó, néma szellem mutatja meg előtte a végzetét: úgy tűnik el a világból, mintha nem is létezett volna, senkinek sem fog hiányozni. Ezek az élmények vezetik oda, hogy élete hátralevő idejében csupa jót tegyen az emberekkel. Szép, megható a történet, az a gondolat, hogy még egy ilyen rideg, gonosz embernek is van lelkiismerete, csak kell valaki, vagy valami, ami felébreszti benne. Nem véletlen, hogy a kisregény 180 éve folyamatos siker, hogy maga Dickens is több száz felolvasó estet tartott belőle annak idején. Scrooge-okból van éppen elég napjainkban is, a viktoriánus korszak sokszorosa. Csak éppen a szellemekből van hiány. De minden romantikus naivitása ellenére érdemes ma is kézbe venni a Karácsonyi éneket, ha másért nem, azért, hogy elgondolkodjunk azon: értelmes, emberi életet élünk-e, és hagyunk-e magunk után olyan nyomot, amelyre az utódok szeretettel és tisztelettel emlékeznek majd.

Szüleim hagyatékából maradt egy Csehov-összes, régi biblia-papíron közel 6000 oldal apró betűs nyomtatás. A novelláit veszem elő időről időre, többnyire két nagyobb olvasmány között, és mindig eszembe jut, hogy a nagy orosz író drámáit vígjátékoknak nevezte, hiszen gyakran valóban megmosolyogtató, máskor egyszerűen nevetséges az a testi-lelki tunyaság, tehetetlenség, amelyben hősei élnek. A novellákban pedig tökéletes pontossággal írja le a kisvárosi-falusi élet figuráit a szabályok rabjaként élő hivatalnoktól a vándorprédikátoron át a szegény tolvajig, a szinte eseménytelen történetekben valósággal láthatóvá válnak az esendő emberek, akiknek ábrázolása nem nélkülözi a hol szeretetteljes, hol a kegyetlen humort. Most éppen az 1887-es évnél tartok. A titok című novella például akár egy 20.századi abszurd is lenne, egy mindenütt felbukkanó aláírásról, amelyről végül kiderül, hogy egy sokfelé járó küldöncé, aki, ha elé kerül egy névjegyzék, vagy egy vendéglista, nem bírja ki, hogy ne írja alá. A sorsjegy akár napjainkban is játszódhatna: egy házaspár egy napig abban a hiszemben él, hogy nagy nyeremény üti a markukat, mindketten álmodozni kezdenek, új életet kezdenének, miközben egyre utálatosabbnak látják egymást, és a hirtelen jött pénztől várnák a másiktól való megszabadulást. Mondani sem kell, hogy a sorsjegy számát félrenézték…

Életemtől Karácsonyra nagy meglepetést kaptam: egy általam eddig nem ismert fiatal dalszerző, költő verseit, amelynek már a címe is meghökkentő: Féyn. Szendrői Csabáról megtudtam, hogy a harmincas éveinek közepén jár és az Elefánt együttes frontembere, amelyről eddig még nem hallottam, pedig egy Youtube-on látott koncertfelvétel és néhány klipjük látogatottsága alapján elég jelentős táboruk lehet. (Be kell vallanom, hogy a magyar pop/rock világ fejleményeit az ezredforduló óta nem követem). Ez a kis kötet azonban – Csaba harmadik könyve – nagyon megfogott. Már a borítója is tetszik: Rebák Tamás címképe arra utal, hogy bármit is mondott Einstein, Isten nagyon is szerencsejátékos. A versek pedig amolyan „szabad ötletek jegyzékeként” állnak össze, hol hagyományosabb formákban, hol szinte odavetett sorokként, találomra kipattant gondolatokként, ahogyan például Jim Morrison művelte, mégis kerek egészet képeznek: egy, az ifjúság és az érett férfikor közötti mezsgyén  egyensúlyozó írástudóét, aki belső monológban kérdez és válaszolni próbál életről, halálról, Istenről, földi létről, a költészet korlátlanságáról vagy lehetetlenségéről -  egyszerre pimasz humorral és véresen komolyan. És gyakran van az olvasónak olyan érzése, hogy hiszen ezek a gondolatok bárkiben megszülethetnének, csak nem mindenki képes azokat kimondani, vagy általában szavakba önteni.

 Melyik kétkedő énünkben nem merült fel, hogy „Az Isten az ember nélkül kinek adhatna kegyelmet. Ha mi nem látnánk a művét és nem haragudnánk és nem lennénk hálásak neki, mondd, honnan tudhatnánk, hogy létezik.” Vagy meg lehet-e fogalmazni eképp az örökkévalóságot? „Gyerek még az idő/Most egy mózeskosárban vízre teszem/Nevelje fel az óceán.” Az elmúlást megragadni, akár a sajátunkat, akár a másét, a legsúlyosabb feladatok egyike, de talán segíthetnek az ilyen mondatok: „egy elhagyott bezárt lakat/-próbálj meg lélegezni-/szétpattan egy pillanat alatt.” 

Az egész alig 69 oldalas A6-os méretű könyvet egyetlen lendülettel is végig lehet olvasni, de csak úgy érdemes, ha néhány nappal később újra elővesszük, és elölről kezdjük, vagy szemezgetünk belőle. És tesszük fel tovább Szendrői Csabával, vagy az ő ösztönzésére a kérdéseket: valóban tőlünk függ a megélt idő sebessége, és mi lesz azután, hogy mindennek vége….