Amikor ránézek dolgozószobánk könyvespolcára – és akkor még a nappali és a hálószoba nincs is előttem – mindig arra gondolok, hogy minimum 90 éves koromig kell élnem ahhoz, hogy minden el tudjak olvasni, amit szeretnék. Bár az elmúlt évtizedben sok olyan könyvtől szabadultunk meg, amit az ember egyszer elolvas, vagy egyszer sem, utána csak a helyet foglalja, így sem volt egyszerű kiválogatni azokat a köteteket, amelyek szintén lelkes olvasói Szüleim után maradtak, és ezekkel együtt némi rendet tenni könyvtárunkban, legalább annyira, hogy nagyjából tudjunk, mi a kínálat. Egy komolyabb katalogizálás még várat magára, de most, hogy már sem Párom, sem én nem dolgozunk, több időt szánhatunk az olvasásra, ellentétben a korábbi évekkel, amikor szinte lopni kell az időt e nemes tevékenységre.

Szüleim könyvtárából hoztam el régi adósságomat, Lev Tolsztoj Anna Karenináját. A Háború és békét már 18 évesen elolvastam, hála egy három hetes, tüdőgyulladással súlyosbított kanyaró miatti kórháznak, és már akkor rajongtam érte. Néhány évvel ezelőtt újra elolvastam, és nemhogy kopott a rajongás, hanem még felerősödött, megértettem belőle olyan mélyebb filozofikus gondolatokat, amelyek akkor nem jutottak el hozzám, bár a naplopó lumpból az emberek iránt érzékeny, felelősséget érző férfivá érő, a háború szörnyűségeit megérteni képtelen Pierre Bezuhov figurájával már tizenévesen is azonosulni tudtam. Ehhez képest az Anna Karenina némiképp csalódást okozott.

Talán túlságosan is nagy volt a várakozás, amit még egy személyes élmény is erősített. Az általam olvasott fordítás Németh László munkája, amelyet hódmezővásárhelyi évei alatt készített, és segítői Alma Materem, a Bethlen Gábor Gimnázium legendás tanárpárosa, Sipka Sándor és felesége, Serfőző Rózsa, az én később angol tanárnőm voltak. Rózsi néni sokat mesélt erről a közös alkotásról, így, amikor olvastam, mindig előttem volt az ő, sajnos immár 30 éve eltávozott alakja, magával ragadó személyisége és lenyűgöző tudása.

Kétségtelen, hogy Tolsztoj hihetetlenül pontos korrajzot készít a 19.század utolsó évtizedeinek Oroszországáról, a nemesi társadalom kiüresedéséről épp úgy, mint a jobbágysorból éppen csak felszabadított parasztság mozdíthatatlanságáról, de sokszor már az elviselhetőség határát súrolja az a részletesség, ahogyan egy előkelő bált vagy más társasági eseményt, egy vadászatot, egy aratást leír. Végig olyan érzésem volt, hogy az író valójában két regényt írt egyszerre, amelyeknek alig-alig volt találkozási pontja, és azok is elvarratlanok maradtak, miközben nagyon izgalmas végigkövetni a szerelméért még katonai karrierjét is feladó, ám végül beléje rögzült életét feladni nem tudó Vronszkij, és az új eszmék által megérintett Levin sorsát, a nőkhöz való viszonyuk alakulását.

No és maga Anna Karenina? A 850 oldalas regény hősnője csak a 60.oldalon jelenik meg, és végzetes tette elkövetése után még további 50 oldal vár ránk a befejezésig, miközben hosszú időkre el is tűnik a szemünk elől, főleg a Levin-szál miatt. Ennek az orosz Emma Bovary-nak a tragédiája szinte „ürügy” csupán a kor társadalmi szemléletének, erkölcseinek, a nők megítélésének, kirekesztettségének, testi-lelki rabságának szemléltetésére, és persze ez sem kevés, hiszen miközben olvassuk, rádöbbenünk: nem sokat változott a világ e téren azóta sem. Lehet a cári Oroszország végtelen elmaradottságán szörnyülködni, de ha belegondolunk, hogy a globalizáció évszázadában is megmaradt az emberiség férfiközpontúsága, hogy a nők emancipációját még ma sem hajlandó elfogadni a „teremtés koronáinak” többsége. Arról nem is szólva, hogy a „látszat” fenntartása a társadalmi megbecsülés érdekében, amelyhez a megcsalt Karenin betegesen ragaszkodik, napjainkban ugyanúgy működik – akár elmehetünk egészen a közösségi médiában mutatott imázskényszerig is, amely egyes embereket érdemtelenül kiemel a semmiből, másokat pedig minden gátlás nélkül tönkretesz. Ma is bátorság kell egy nőnek ahhoz, hogy ne törődjön bele a sorsába, hanem merjen és tudjon új életet kezdeni és még mindig többen vannak azok, akik inkább leélik boldogtalanságban az életüket, mert „nekik ez jutott”. Ha mindezt végiggondoljuk, máris egész más szemmel nézzük Lev Tolsztoj e klasszikusát. És a Feltámadás még hátra van tőle…

Jack London még régebbi kötődés. Már gyerekkoromban megvolt diafilmen a Farkasvér (Fehér agyar), és máig emlékszem, hogy a kutyaviadalos „Szépséges Smithről” így szólt a felirat: „A reszkető térdű gyávák leggyávábbja volt” ezt azóta elővettem egy-egy politikai kommenthez. Később láttam filmen is Klaus Maria Brandauerrel, miként a Vadon szavát is, Charlton Hestonnal. Persze könyvben is olvastam mindkettőt, később, Hódmezővásárhelyen, koleszos koromban, ahol egymás kezébe adtuk a jobbnál jobb könyveket, imádtam az aranyásós történeteket, később nagyon izgalmasnak találtam a Vaspata utópiáját, amelyről nekem egy kicsit Fritz Lang Metropolisa jutott eszembe. Amikor Jim Morrison-monográfiámat írtam, és igyekeztem hősöm minden kedvenc könyvét elolvasni, a kezembe került Irving Stone Sailor On Horseback című Jack London-utópiája – persze a végtelen kalandvágy és nem kevésbé az önpusztítás összekötötte őket. Sok-sok évvel ezelőtt, amikor még minden antikváriumba betértem, és szinte soha nem távoztam üres kézzel, vettem meg A korhely és a tündér című novelláskötetét, amely az 1920-as évek Athenaeum-sorozatának része volt, Tersánszky Józsi Jenő fordításában. Ebben az alig 170 oldalas könyvben is kiderül, hogy az alig négy évtizedet élt író mestere volt a tömör, mégis költői mélységű fogalmazásnak – nyilván a magyar változatban ezt erősítette Tersánszky is, aki ugyanolyan otthon volt a különös figurák ábrázolásában, mint amerikai kollégája – és micsoda érzékenységgel emberi sorsokat, a lelkek és az érzelmek mélyére ásva. A címadó nyitó novella számomra arról szól, hogy néha egy véglénynek elég egy apró emberi élmény, hogy visszatérjen bele az élni akarás.  A tékozló atya kifordítja a bibliai példázatot és egy zsarnok asszonyt és fiát elhagyó férfiban feltámad a lelkiismeret, hogy a fiút is kimentse a rabságból. Az Elbeszélik a hülyék intézetében című elbeszélést olvasva nekem óhatatlanul a Száll a kakukk fészkére jutott eszembe, a Tragédia a messze északon egy aranyásó végnapjait beszéli el kegyetlen aprólékossággal, szigorúan egyensúlyozva a tárgyilagosság és az együttérzés között. Ezt a stílust lehet tetten érni Ernest Hemingway legjobb írásaiban is.  A történet vége egy nem mindennapi szerelmi háromszög. A Tasman gyöngyei az emberi létezés két ellentétes pólusának eldönthetetlen küzdelme. Két fivér története, az egyiknek egész életét a kemény munka, a rend, a jól megszervezett élet, az anyagi biztonság  határozta meg, míg a másik, aki meghalni tér vissza a családi farmra,  egyik kockázatos utat a másik után járta, soha nem volt semmije, nagy álmai nem valósultak meg, mégis őt irigyli az öccse, mert legalább „élt”. Végül A formák örökkévalósága egy rejtélyes gyilkosság, olyan ravaszul megírva, hogy egy Edgar Allan Poe vagy egy Robert Louis Stevenson is megirigyelhette volna. Csoda hát, hogy e könyv, miután nagy örömömre előkerült, Jack Kerouac regényei mellett foglal helyet a polcomon?

Nagyobb prózák között szívesen olvasok verseket, és szeretem kedvenc költőimet is újra felfedezni. Ady Endre szintén tizenéves korom óta áll közel hozzám, nem csupán azért, mert magam is átéltem „héja-nászokat”, és nekem is nagy ihletőm volt Párizs, nem is szólva a szintén azokban az éveimben felfedezett francia „elátkozott költőknek”. És nem volt mindegy egy olyan korban felnőni, amikor Ady Endre hangjává Latinovits Zoltán lényegült át. Aztán, már készültem újságírói pályámra, amikor a kezembe kerültek Ady publicisztikái. Azóta állítom, hogy aki ma magyar létére ezt a hivatást választja és meg akarja érteni hazáját, nemcsak a múltját, hanem a jelenét is, nem kerülheti meg ezeket az írásokat. Az egyik legnagyobb hatást Bíró Lajosról szóló írása, az Egy cinikus ember meséi tette, amelyben azt írja: „Megnőtt a világ, megsokasodtak az írástudók és a farizeusok…a világ istállói tele vannak ordítozó marhákkal. Ezek között kisdeddé soha nem lesz az új megváltás embriója” – mintha a globalizációról, az influenszerekről írna! De olvassunk bele tovább is: „Prédikáltunk, erőlködtünk, bolondoskodtunk. De annyi hit egyikünkben sem volt, hogy megfeszíttessünk. Nekimentünk a koponyánkkal a falnak. Vagy megszédítettük, vagy beszakítottuk. Lettek belőlünk mártírok, keresztes vitézek, égetnivaló poéták, elátkozott bölcseskedők, kisded reformátorok, mi egyebek. Messiás nem lett egyikünk sem. Nem is lesz soha…”

De most a verseiről beszélek. Gyakran előfordul velem, hogy ránézek a polcra, és egy lemez, vagy egy könyv rám köszön. Most így voltam néhány hónapja Ady elegáns, fehér színű, fekete szalagcímes összkiadásával, amelyből először a versek jelentek meg két kötetben 1972-ben. Most az 1908-as gyűjteménynél, Az Illés szekerénnél tartok, és a jól ismert költemények mellett/helyett különösen felkelti a figyelmemet a költő Isten-keresése, amely időnként a baudelaire-i, nietzsche-i tagadásba csap át.

„Ő: Minden, de áldani nem tud,

Ő: Minden, de senkit se büntet,

Ő teljesíti az Időt,

S nem érti meg a mi szívünket…

Úgy forgatja a Mindenséget,

Mintha unott játékot űzne,

Egy-egy világot megfagyaszt,

S ötöt-hatot hajít a tűzbe”.

(Isten, a vigasztalan)

És megint itt bolyong a 21.században:

„Ha van isten, földtől a fényes égig

Rángasson minket végig.

Ne legyen egy félpercnyi békességünk,

Mert akkor végünk, végünk”

-írja a Nekünk Mohács kell című versében. Nem siratjuk-e folyton a múltat és nem uszítanak-e bennünket folytonosan ki tudja ki elleni harcra Csák Máté öröknek látszó földjén? Egy olyan országban, ahol egyre több a híg fejű törpe és egyre kevesebb a Muszáj-Herkules?

 Amikor ifjú voltam, legszenvedélyesebb pillanataimban egy igazi Lédára vágytam, az „ájulásig-csók honára” – kár, hogy Jim Morrison nem tudott magyarul, biztosan nagy Ady-rajongó lett volna, hiszen neki is megvolt a maga Lédája – érett férfiként sem hunyt ki belőlem az erős vágy, de akkor és azóta már ezek az Ady-sorok szólítanak meg:

„Szeretnék egyszer a lelkeddel hálni,

Belopózni a fejedbe,

Szűz szeretnék maradni

S valami újat lelni, kitalálni.”

Mikor a Jack Londonról és Ady Endréről szóló sorokat írtam, két John Coltrane-lemezt hallgattam egymás után, az életműve egyik esszenciájának tartott a Love Supreme-t és a Live at Birdlandet. Mindkettő 1964-ben született. Miért éppen őt? Talán azért, mert amikor egy embernek végig kell gondolni, hogy mik a fontos dolgok az életben, ahhoz az ilyen szigorúan szabad és elmélyült zene illik. Abba csak utólag gondoltam végig, hogy Jack London 40, Ady 42, Coltrane pedig 41 évbe sűrítette bele életművét…

10.10.

Konteós haverom 500 ezer pakisztáni vendégmunkást vizionál az akkumálatorgyárakba, valamint egekbe emelt minimálbért. Ez utóbbi kapcsán viszont támadt egy ötlete. Legyen minden miniszter és parlamenti képviselő minimálbérre bejelentett kisvállalkozó, az utóbbiakra vonatkozó adózási szabályok szigorú betartásával. Szja, nyugdíj-, egészségügyi és szociális hozzájárulás, iparűzési adó, továbbá korlátozzák, ahogyan a kisvállalkozóknál, a kiadások leírhatóságát a telefontól a gépkocsi-használatig, és kötelezzék őket arra, hogy minden útjukról, legyen az személyautóval, vonattal, repülőgéppel, hajóval, állítsanak ki kiküldetési rendelvényt, a megtett úttal, annak idejével és költségével. És a legkisebb bevételüket és kiadásukat is számlával kelljen igazolni. Mindjárt csökkenne a költségvetési hiány…

Közben a szomszédos szupermarketben már 800 forint egy jégsaláta, egy ezres a Conference körte, míg egy 300 grammos koktélparadicsom a hét elején 1100, a hét második felében pedig már 1300.  Igaz, egyik sem magyar termék.

10.11.

Hol van most Isten?  - teszi fel a kérdést valaki Ukrajna és Izrael láttán. Boldogok a hitetlenek, mert nincsen hiányérzetük.

10.13.

Kirúgták a KSH osztályvezetőjét, aki 27 éve mérte Magyarország GDP-jét, mert azt találta közölni, hogy Románia megelőzte szép hazánkat. Lásd még a meteorológusokat, akiket azért rúgtak ki, mert vihart mondtak augusztus 20-ra, a tűzijáték idejére, és nem jött be, vagy amikor néhány éve a KSH-nak megtiltották, hogy a szegénységi adatokat közzé tegyék. Még jó, hogy nem dobták le az osztályvezetőt a Vár legmagasabb fokáról, ahogyan azt régen a rossz hír hozóival tették.

Azt hiszem, végleg megöregedtem. Olvasom, hogy A., a még szinte tinédzser bálvány kétszer megtöltené a Puskás Arénát, és a jegyigények alapján még három koncertje is telt házas lenne ugyanott. Rákerestem néhány dalára és egyiket sem tudtam végighallgatni…nem baj, megvannak nekem a több évtizedes zenei útitársaim, akik elkísérnek életem végéig…

Olvasom a legújabb sikertörténetet: január óta felére csökkent a forint inflációja. Akkor azt mondják meg, hogy mitől mennek felfelé azóta is az élelmiszerárak? Mondják meg, ne magyarázzák, magyarázni én is tudom, mint Kohn a marxizmust.

01.15.

Rózsa Sándor-élőképpel riogatták a magyar szurkolók a szerbek a Puskás Stadionban. Valaki a főközösségin emlékeztetett rá, hogy az illető közönséges útonálló és rablógyilkos volt. Az egyszerű nép mégis mítoszt csinál belőlük világszerte, Rinaldo Rinaldinitól Ned Kelly-ig és Jesse James-ig. A mi betyárunk, mint nemzeti hős és hivatkozási alap? Ő legalább nem mutatta magát másnak, mint ami volt.

Nem vagyok a fogadalmak embere, de úgy döntöttem: amíg a főlottóizgatóság a holdudvar kegyenceit támogatja súlyos tízmilliókkal, nem azokat, akik valóban rászorulnának, nem veszek semmilyen sorsjegyet. És közben havonta befizetem azt a csekket, amit a gyermekkórház, vagy a mentősök küldenek. Talán el is jut hozzájuk.

Továbbá,  amíg a nemzeti rockzenekar dalát egyfajta második himnuszként éneklik a magyar stadionokban, nem teszem be a lábam hazai válogatott meccsre. Jut eszembe, a magyar nemzeti csapat olasz szövetségi kapitánya érdemei elismeréséül (minden tisztelet az övé) megkapta a magyar állampolgárságot. Szívesen átvenném az ő olasz illetőségét.

10.17.

Már azt hittük Szlovákia után, hogy nem érvényes többé vagy csak enyhébb formában a maledictio orbaniensis. Szerencsére Lengyelország helyreállította hitünket.

A legújabbnál is újabb sikertörténet. A magyar családoknak átlagosan 13 millió forint megtakarítása van. Ebben is ugyanaz a kommunikációs csapda, mint az átlagjövedelemnél. Az összeg baromira jól hangzik, és az emberek többsége nem figyel az átlag szóra és bele sem gondol, hogy ebben benne vannak a milliárdosok „megspórolt pénzei” és azok is, akik egyik napról a másikra élnek. Bár lehet, hogy ez utóbbiakat eleve kihagyják, hogy ne rontsák az összképet. Mert mint tudjuk, akinek semmije sincsen, az annyit is ér.

Ha van magyar nemzeti sport, akkor az a hülyének nézés az élet valamennyi területén. Február óta kínlódom az új tv-s szolgáltatómmal, az utóbbi hetekben már naponta többször kell újraindítani a tv-t, mert lefagy, legtöbbször meg tudom csinálni házilag az általuk javasolt áramtalanítós módszerrel, de van, amikor kénytelen vagyok felhívni őket, hogy távbütyköljenek, vagy jöjjenek ki. Ha egy élő ügyfelessel beszélek, 8 hónapja minden alkalommal elmondják, hogy tesztelés alatt van egy szoftver, ami kiküszöböli ezeket a hibákat. Nem vagyok informatikus, de azt tudom, hogy milyen sebességgel fejlődik e terület, és ha tényleg igaz, akkor az a szegény szoftver már rég elavult, mire vége a tesztelésnek. Pedig egyszer már kicserélték a modememet és a set-boxot is. Egyszerűen szar a rendszer, de meg akarják magyarázni, hátha beveszem. Mint mindent ebben az országban.

10.18.

Csengetnek a kaputelefonon, nem várunk senkit. Kellemes fiatal női hang, mond egy nevet és hozzáteszi, még nem találkoztunk, de "ők" sok mindenkivel elbeszélgetnek arról, hogyan képzelik a jövőt. Mondom erre neki, hogy nekem ugyan van egy jövőképem, de az csak ránk tartozik. A hölgy ezt elfogadja, majd így folytatja: másokat is szívesen megkérdeznénk, esetleg beengedne a lépcsőházba? Engedje, akinek adatbázisba illő jövőképe van.

10.21.

Meghalt Sir Bobby Charlton, a futball igazi úriembere. Egyike azoknak az interjúalanyaimnak, akikre a legbüszkébb vagyok. Abban a Manchester Unitedben játszott, amelynek 3 aranylabdása volt és akkor nem úgy vásárolták őket össze ás nem is a játékosok marketingértékét nézték. A másik kettő Dennis Law és a bolond zseni, George Best volt. Sir Bobby 1991-ben már mint csapatvezető jött Magyarországra a MU-val, és nem ő volt a sztár, hanem egy újabb nem teljesen normális figura, Eric Cantona. Mindenki őrá volt kíváncsi, ezért mi nyugodtan beszélgethettünk az öreg gentlemannel. Amúgy azon a napon életem egyik nagy lehetőségét hagytam ki, mert meg sem próbáltam megközelíteni a csapatban egy 18 éves fiatalembert, akiről már akkor is csodákat regéltek és később dicsekedhettem volna azzal, hogy én már akkor meginterjúvoltam. A fiút Ryan Giggs-nek hívták.

10.23.

1956. október 23-ról nincsenek emlékeim, mert csecsemő voltam. 1989. október 23-ról csak halvány tv-s emlékeim vannak, mert részeg voltam, de az egész olyan nyomasztónak tűnt. 2006. október 23-ról csak arra emlékszem, hogy alig tudtunk a Déli-pályaudvarról taxival hazaérni Óbudára. Számomra október 23 nem ünnep, nem gyásznap, és már munkaszüneti nap sem, hiszen befejeztem az aktív munkát.

Bár soha nem voltam a modern technológiák rabja, csupán annyit használom őket, amennyire feltétlenül szükségesek, úgy hozta a sors, hogy újságírói pályafutásom utolsó évtizedében sokat kellett foglalkoznom fejlődésükkel, különösen a mesterséges intelligenciákkal. Sok izgalmas, lenyűgöző és legalább annyi riasztó dolgot olvastam, bizonyos szinten tapasztaltam is velük kapcsolatban. Elég egyfelől az orvostudomány előtt nyíló lehetőségekre, másfelől pedig az olyan helymeghatározó szoftverekre gondolni, amelyek alapján akár az amerikai elnök első számú testőrét is be tudják mérni.

Ezek alapján egyetértek azokkal, akik ma még elképzelhetetlen távlatokat jósolnak az MI-knek, de azokkal is, akik a veszélyeikre figyelmeztetnek arra az esetre, ha a ma az egyik legnagyobb csodának tekintett „gépi tanulás” kicsúszik az emberi ellenőrzés alól és ezáltal döntéshozóvá válhat olyan helyzetekben, amely után egy, akár az emberiség létét meghatározó hiba jóvátehetetlenné válik.

Néhány évtizeddel ezelőtt az önállósuló gépek még a sci-fi tárgykörébe tartoztak – legkedvesebb példám a 2001: Űrodüsszeia „bosszúálló” Hal 9000-e – de a horrorműfaj is szívesen riogatta velük nézőit, olvasóit. Most, amikor már az a tét, hogy mikor éri el, vagy szárnyalja túl az MI a teremtőjét, olyan művek is születhetnek, amelyeknek gépei már köztünk vannak, vagy pedig bármikor itt lehetnek, mert a fejlődés sebességét még megsaccolni sem tudjuk. Hogy saját példámmal éljek: pályám kezdetén, közel 50 évvel ezelőtt még mechanikus írógépen dolgoztunk, szigorúan szerkesztőségi körülmények között, ma pedig úgy is működhet egy médium, hogy munkatársai a világ különböző pontjairól valós időben kommunikálhatnak egymással. Nem is szólva arról, hogy otthonról bármikor belelapozhatok a világ valamennyi jelentős lapjába, mire kimondom, hogy kit vagy mit keresek, az internet már ki is dobja a több százezer, esetleg több millió találatot. Megtudhatunk mindent az adott témában, amit akarunk, és azt is, amit nem.

A mai MI-k egyik legnagyobb előnye (egyben legnagyobb kockázata is), hogy emberi aggyal szinte felfoghatatlan mennyiségű adatot tudnak tárolni, befogadni,  a beléjük táplált algoritmusok alapján értelmezni. Mindezekből folyamatosan és önállóan tanulnak, fejlesztik képességeiket, akár emberi beavatkozás nélkül is.

És így jutunk el Jo Callaghan: Egy szempillantás alatt című krimijéhez, amelynek egyik főszereplője ODA Lock, aki hologramként emberi alakot ölt, emberi módon beszél és a másodpercek tört része alatt néz át mindenféle dossziékat. Ma már megmosolyogtatónak tűnik például a Rex felügyelő joviális Höllerere, aki napokig görnyed egy üggyel összefüggő akták felett. ODA Lockot segéderőként kínálják fel egy tapasztalt főfelügyelőnő, Kat Frank mellé, hogy megoldja több fiatalember eltűnésének rejtélyét, mert megalkotójának meggyőződése, hogy a brit rendőrség módszerei elavultak, ráadásul tele vannak előítéletekkel. Innentől kezdve a nyomozás egyben a „gépi tanulás” és az emberi gondolkodás, a megérzések, ahogy Agatha Christie mondatja Hercule Poirot-val, a „kis szürke agysejtek” összecsapása is, nem beszélve az érzelmekről, az empátiáról, amelyek egy adott helyzetben segíthetnek, de félre is vihetnek. És közben folyik a versenyfutás az idővel, hiszen még azt sem tudják, hogy sorozatgyilkossal, valami elmeháborodott emberrablóval vagy egészen mással van-e dolguk, miként azt sem, hogy van-e összefüggés az eltűntek között, és ha igen, akkor mi az. Lehet-e ennek a vetélkedésnek győztese, felülírhatja-e az emberéleteket egy nyomozó vagy egy MI-tervező személyes presztizse?

Nehéz egy krimit úgy ajánlani, hogy az ember ne lője le a fordulatokat. Így csupán annyit árulhatok el, hogy az írónő nem sokkal a covid előtt kezdte el írni regényét, de aztán beleszőtte a pandémia fejleményeit, Kat történetében pedig egy kicsit önmagát, személyes drámáját jeleníti meg. A néha egészen meglepő fordulatok közben képet kapunk napjaink nemcsak a szigetországra jellemző társadalmi feszültségekről, a rasszizmus átkáról, a nők, az egyedülállók megítéléséről, a közösségi média áldásairól és árnyoldalairól, de elgondolkodhatunk a mesterséges intelligenciákat (is) érintő jogi és még inkább etikai kérdésekről, a felgyorsult világ felgyorsított  tudományos kísérleteiről, az oly sokat hangoztatott, de a digitális érában egyre gyakrabban semmibe vett személyiségi adatvédelemről. Mi több, még a filmklasszikus Casablancának is van szerepe a sztoriban. Így első hallásra felmerülhet az emberben, hogy az írónő túl sokat akar markolni, de végül minden a helyére kerül – ha nem is feltétlenül úgy, ahogyan a hagyományos krimikben megszokhattuk.

Ki merem jelenteni: Jo Callaghan: Egy szempillantás alatt című, 350 oldalas könyve, amely a 21.Század Kiadónál jelent meg Kövesdi Miklós igényes fordításában, letehetetlen. És nemcsak a bűnügyi műfaj kedvelőinek, hanem mindenkinek, akit érdekel a már jelen lévő jövőnk.

10.06.

Előbb ismertem a naplopó szót, mint a naplót. A népmesékből, amiket Nagymamám olvasott, majd 5 éves koromtól már magam is ráéreztem az olvasás gyönyörére és azóta is megmaradt. Amikor bekerültem az iskolába, és hallottam, hogy az ügyeletesnek, a hetesnek, a tanító néninek naplója van és nem mindig jó, ha az ember gyerekét oda beírják, először nem értettem, mi a köze mindennap a naplopáshoz.

A naplókba végül sokszor beírtak, de nem naplopás címen, ott azzal utoljára a seregben gyanúsítottak úgy négy és fél évtizede, de még szinte megtiszteltetésnek is vettem. Személyes naplót életem során hol vezettem, hol nem, Életem Párjával 15 éve örökítjük meg együttlétünk fontos eseményeit a közös utazásoktól, színházaktól, koncertektől a családi születésekig, esküvőkig, halálokig. A naplopás pedig nem lesz kenyerem ezután sem, hogy visszavonultam a médiától, mert a szememet, fülemet továbbra is nyitva tartom, mi több, még gondolkodom is. És néha csodálkozom.

Például ezen a napon. Egy különleges vérvételre küldött egy szakorvos, akihez 12 éve járok. Hamar kaptam időpontot az óbudai rendelő laborjától, meg is jelentem a megadott időben. A bejelentkezésnél kérték tőlem a beutalót, amit a doki, ahogyan ez mostanában szokás, feltett a „felhőbe”. Mondtam is a hölgyeknek, mire közölték, hogy ők onnan nem tudnak levenni semmit, kérjek egy nyomtatott változatot. Még szerencse, hogy a szakrendelésen éppen volt egy másik orvos, aki ezt a kérésüket teljesíteni tudta, különben mehettem volna vissza a következő héten, amikor az én orvosom rendel. Ezek után megkérdezték, hogy bejövök-e a leletért, vagy jó lesz-e e-mailben…

10.07.

Várható volt, hogy valami lesz a Jom Kipur-i háború 50. évfordulóján. Miért nem tudnak végre békében élni, mikor olyan csodálatos lehetne a  Közel-Kelet az összes közös kincsével…Miközben zsidók és arabok egyaránt „békével” köszönnek…Vajon miért van az, amikor már kézzel fogható távolságba kerül egy izraeli utazásunk, mindig történik valami, ami miatt nem mehetünk? Bízzunk benne, hogy ezúttal is hamar lecsitulnak a harcok, kérdés, hogy napjaink nagyhatalmainak mennyire lesz érdeke a béke, legalább úgy, mint öt évtizeddel ezelőtt…Persze, ha visszamegyünk még 25 évet a történelemben, a II.világháborús győztesek úgy adták áldásukat a holokauszt miatti lelkifurdalásukban a zsidó államra, hogy nem törődtek a már ott élőkkel és azok vallási-kulturális hagyományaival…

Elment az egyik legszebb, a legokosabb és egykor a legrejtélyesebb lány gimnáziumi osztályunkból. Évek óta valahol Prága közelében élt, és nagyon büszke volt arra, hogy első külföldiként kapott idegenvezetői engedélyt a város legendás zsidó műemlékeihez. Azt terveztem, hogy ha elmegyünk oda, megkérem, szegődjön mellénk kísérőnkként. Két éve az érettségi találkozónkon még tele volt élettel, szellemességgel, és talán szebb volt, mint valaha…

10.08.

„Florenzi húzza a belét” – mondja a sportcsatorna kommentátora a Genoa-Milan meccsen. Ennyi erővel elég lenne a szurkolói beszólásokat kihangosítani.

A magyar egyházügyi miniszter szerint Magyarországon üldözik a keresztényeket. A fene egye meg, ebből is kimaradok, pedig úgy szeretnék üldözött magyar keresztény lenni! Közben Bécsben afgán és csecsen bandák számolnak le egymással…

Mindeközben megtudtam egy óbudai plébánostól, hogy teokráciában élünk. Szerinte ugyanis közjogi értelmezése is van annak, hogy Szent István felajánlotta országát és koronáját Szűz Máriának, mert ezáltal ő a mi királynőnk lett. Én mostanság inkább azt veszem észre, hogy az ország bitorlói felajánlják – no persze nem ingyen – az általuk megvásárolt egyházaknak.

09.26.

Egy általam nagyra becsült közíróhoz fűzött kommentárom miatt demagógnak neveztek, mert fel mertem vetni, hogy az egész parlamentarizmus csak egy álca, bár annak is egyre rosszabb, hiszen a választási rendszert folyamatosan átalakítják, hogy még véletlenül se legyen esélye az ellenzéknek győznie, miközben szemrebbenés nélkül szállítják a kormánypárti szavazókat egy tál meleg ételért ide-oda, és ugyanilyen szemrebbenés nélkül használják fel a határon túliak szavazatait, akik sem nem munkavállalók, sem nem adó- és járulékfizetők Magyarországon. És az is demagógia szerintük, hogy az ellenzéknek ki kellene egyszer s mindenkorra vonulniuk ebből a cirkuszból, hiszen nem csekély javadalmazásuk is a mi pénzünkből megy, és semmit nem kapunk érte. Így aztán nem értelmezhető a kérdés, hogy havonta mekkora összeggel támogatnám e pártokat…

A parlament haszontalanságát az is mutatja, hogy folyamatos „vészhelyzet” van, ezt még maga Ross doktor sem tudná kezelni napi 24 órás ügyeletben. Nem demagógia viszont a folyamatos harc mindenki ellen, nem demagógia a magyar családok védelme, miként a keresztény értékrend sem…

Szó sem lehet megszorításokról – mondta felcsúti tökalsó. Azért valamit mégis csak tanult a jogi egyetemen: nem mindegy, hogy mit minek nevezünk, a jogalkotásban, jogértelmezésben minden szónak jelentősége van. Ha nem megszorításnak nevezzük, akkor nincs.  A pénzünk elértéktelenedéséhez nem kell megszorítás, szorulunk magunktól is, amikor vásárlunk, vagy számláinkat befizetjük. Persze, ez is demagógia, igaz?

A Prágában (nem eléggé) felpofozott, tisztességtelenségben megőszült ifjúnál már rég elmentek otthonról, de azért még mindig tud 30 éve tartó révületében okosságokat mondani. Hogy mi űztünk ki mindenkit, tatárt, törököt, Habsburgokat, nácikat, oroszokat. Remélhetőleg egy szép napon saját magukat is kiűzik.

09.27.

„Minden fénykép egy memento mori. Fényképezni annyi, mint részesévé válni valaki (vagy valami) halandóságának, sebezhetőségének, változékonyságának. Minden fénykép – éppen, mert kihasítja és megdermeszti a pillanatot – az idő minden felemésztő kérlelhetetlenségéről tanúskodik” – ezt a Susan Sontag-idézetet olvastuk az Esernyős Galéria legújabb kiállításán. Ennél pontosabban nem is találhatott volna belém ez a gondolat, miután lassan egy éve válogatok családom képei között, és tavaly eltávozott Szüleimről még mindig nehéz elhinni, hogy nincsenek többé.

Napjaink egyik legokosabb, legszélesebb látókörű író-történésze Yuval Noah Harari, akit volt szerencsém egyszer élőben is meghallgatni.  Szeretnék én negyedannyira okos és széles látókörű lenni, mint ő. Világszerte odafigyelnek minden mondatára, még akkor is, ha sokszor heves vitákat is kivált, de hát éppen ezért adatott meg az embernek a gondolkodás, hogy hangot adhasson egyet nem értésének és érvelhessen a saját igaza mellett.  Az ürügy a gyermekvédelmi törvénnyel az ő könyveinek befóliázására megint nem más, mint méretes kamuzás: egyszerűen félnek az észtől, az értelemtől. És bizony, Hararinak igaza van: ilyen alapon nyugodtan befóliázhatnák a Bibliát, hiszen abban van minden: vérfertőzés, többnejűség, házasságtörés, nem is szólva Szodomáról és Gomorráról…a végén még befóliázzák az almafákat, nehogy a gyerekeknek eszükbe jusson szakítani róluk…

Amúgy éppen a tegnap látott kiállításon volt egy olyan fotómontázs, amely – amolyan „gender-alapon” összevonta a Milói Vénuszt és Micheangelo Dávidját. Vénusz arca alatt Dávid meztelen felsőteste pompázott, az altestet pedig a szerelem istennőjének ruhája takarta…

Nagyon súlyos eset, hogy ha meghallom a „Hazám, hazám”-at, már nem hat meg, bármilyen gyönyörűen is éneklik, hanem inkább nyomaszt?

09.29.

V.V. Felcsutovszkij szerint a nemzeti banknak beletört a bicskája az infláció kezelésébe. Az euró eladási árfolyama azonnal 400-ra ugrott.

Gondoljunk bele, hogy minden gyerek előbb mondja ki azt, hogy nem, mint azt, hogy igen. Csak aztán megtanítják arra is, hogy igen. Mert így lesz belőle közösségi ember. Aki viszont nem tanulja meg e két szó alkalmazásának a helyes arányait, vagy kitaszított lesz, vagy pedig megalkuvó....

„Szemétdomb, szemétdomb az utca oldalán/a sok szemét ott hever az új kor hajnalán” – ez a régi Illés-nóta járt a fejemben, amikor egy langy éjjel hazafelé mentem a lomtalanítás napján és láttam nemzedékem legjobbjait haláltáncukat járni rajta, mint Zbigniew Cybulski a Hamu és gyémántban. (A lengyel James Dean, ha így mond még a neve valamit, őt másolja Peter Fonda az Easy Rider egyik jelenetében…) Ebből a sok szemétből a reciklálók már elvitték az értékeknek vélt dolgokat, minden más egy nagy hulladéktemetőbe kerül az irodaszékektől a megunt családi emlékekig. Megtisztulunk amolyan feng-sui alapon. Megkeményítjük szívünket, amikor meg kell válnunk valamitől, ami valamikor kedves volt, de már csak teher. És ezen túl?

09.30.

„Lipótmező, Mező Lipót” – kiabálta kétségbeesetten Márkus László a Doktor úr legendás Madách-színházbeli előadásán, amikor saját házából hurcolják el, mint betörőt. Bár a budai „Sárga házat”, vagy ahogy Csehov mondta volna, „zsoltij dom”-ot ugyan már régen bezárták, lassan az egész ország tébolyda lesz, még kényszerzubbony és gumiszoba sem kell hozzá. Van egy haverom, akivel rendszerint az utcán futunk össze boltból jövet-menet, és leragadunk félórákra szidni a rendszert. Most éppen az előző napi lomizás miatt volt kiakadva, főleg azért, hogy a szemetet elszállító főkefések milyen trehány munkát végeztek. Ebből kiindulva jutott el ahhoz a hírhez, mely szerint a WHO még az idén átveszi a világ felett a hatalmat, még a legnagyobb országoknak sem lesz beleszólásuk a döntéseibe, és a hadsereg kényszere alatt kiosztott injekciókkal kiírták az emberiséget, csak 500 milliónak kegyelmeznek meg. Bár utálom a kólát, egy üvegbe fogadtunk, hogy ha január 1-ig beindul ez a globális tömeggyilkosság, akkor én fizetek neki, ha neki. Amúgy meg közel 2000 éves „dézsávü”.  „És énekelnek vala mintegy új éneket a királyiszék előtt és a négy lelkes állat előtt, és senki meg nem tanulhatja vala azt az éneket, csak a száznegyvennégy ezer, a kik áron vétettek meg a földről” (Jelenések 14:3). Lehet, hogy haverom társasházi karbantartónak álcázott János apostol, aki eljött, hogy megjövendölje a végső nagy rendcsinálást?

10.01.

9-es busz, Zsigmond téri megálló. Hét végi első ajtós. Felszállna egy angolul beszélő középkorú hölgy, próbálja megtudakolni a sofőrtől, hogy jó-e neki ez a járat. A sofőr mondja magyarul, az idegen hölgy persze nem érti. Az egyik ülésről feláll egy ázsiai fiatalember és ékes angolsággal elmagyarázza, hogy merre visz a busz. Az idegen hölgy megköszöni az értékes információt és boldogan felszáll. Budapest, 2023 ősz.

10.02.

Voltak már úgy, hogy egy dallamra ébredtek, és nem tudták, mi az, pedig jól ismerték és szerették is? Így voltam én ezen a reggelen. Végigdaloltam magamban egy strófát és arra emlékeztem, hogy az van a végén: „In ninety-sixty-one”. Mire jó a Google? Beírtam ezt a keresőbe, hogy milyen dalokban szerepel ez a sor, kidobott közel 200-at, és első helyen szerepelt az én dalom, a Seems So Long Ago, Nancy Leonard Cohentől. És amikor rákerestem saját Cohen-összesemben, rádöbbentem, hogy valami miatt félbemaradt ennek a magyarra való átültetése.

„Oly messze tűnik már

erőtlenek voltunk mind

Nancy zöld harisnyában járt

s  kitárult  fekhelye

sosem mondta hogy reánk vár

bár nem volt senkije

azt hiszem belénk szeretett

kilencszáz-hatvanegyben

kilencszáz-hatvanegyben”

Most már tudom, mivel fogok emlékezni november 7-én a Mester halálának 7. évfordulóján. Az álom emlékeztetett arra, hogy az utóbbi időben egy kicsit elhanyagoltam őt, pedig még sok dolgunk van egymással.

Amikor a csuti haverja megnyerte az előrehozott szlovákiai választásokat, az egyik kormánylap azt írta, hogy milyen jó lesz a felvidéki magyaroknak. Erre a csuti haverja még meg sem alakította kormányát, máris közölte, hogy visszaállítja a határellenőrzést Magyarország és Szlovákia között. Hogy is mondta Voltaire: „Istenem, óvj meg a barátaimtól, az ellenségeimet elintézem.”

Örüljünk minden jó hírnek: ismét van, 21 után, Nobel-díjasunk. Nagy tisztelet Karikó Katalinnak, legyünk büszkék rá, ahogyan ő is büszke magyarságára. És ne fanyalogjunk azért, mert bizonyos körök most az ő dicsfényében fürdetik majd nagymagyarkodásukat. Ilyen alapon mi közünk lenne Gábor Déneshez, Kertész Mihályhoz, Zsigmond Vilmoshoz, vagy Solti Györgyhöz, akik szintén nem Magyarországon teljesedtek ki?

A csúcsot azért az a hajdan szebb napokat látott újságíró vitte el, aki így kommentálta az újabb magyar Nobel-díjat. „A technok-feudalista vállalatok a Coviddal bebizonyították, hogy képesek uralkodni a kormányok felett. Karikó a techno-feudalizmus első kitüntetettje”.  Csak nem ő is azokat a videókat nézte, mint karbantartó haverom? Hiába, nagy szellemek, ha találkoznak.

Ha valaki venné a fáradtságot, hogy a Karikó-Nobel-kommentetek összegyűjtené, nagydoktori szociográfiát írhatna Magyarország szellemi és nem utolsósorban lelkiállapotáról.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A minap láttunk egy amerikai filmet, amely egy hajdan szebb napokat látott hajléktalan, alkoholista férfiról szólt, aki próbál valahogy visszakapaszkodni az életbe, de sehogyan sem sikerül neki. Nem sokat tudunk meg arról,  hogy miként jutott ide, és Richard Gere-nek, aki pedig állítólag a film kedvéért egy ideig a homeless-ek között élt, egy percig sem tudtam elhinni, hogy valóban iszákos csöves.

A minap láttunk egy előadást a Nemzeti Színház Kaszás Attila termében, amely egy hajdan szebb napokat látott, alkoholista utcazenésszé süllyedt pop-sztárról szól, háttérben az elmúlt 60 év magyar valóságával. És Földes László Hobónak az első pillanattól kezdve elhittem, hogy ő ez a lepusztult figura, akit már csak a zene és a járókelők, köztük az őt néhanapján felismerő egykori rajongók szeretete tart életben.

Már a bevezető is olyan, mintha a nézők utcai járókelők lennének. Még csak áramlik be a közönség a terembe, de Hobo és Kiss Zoltán gitáros már dalokat próbálgatnak, például a Szomorú vasárnapot („alternatív” szöveggel), ez azonban még nem az előadás, mert meg kell várni, amíg „x elvtárs” megérkezik, ő pedig természetesen késik. Máris helyben vagyunk…

És miközben az Utcazenész mesél, szembesülünk önmagunkkal. Az pedig nem a világ legkellemesebb dolgainak egyike. Lehet, hogy ezért nem harsogtuk érctorkunkkal felszabadítóink hősi nevét, és csak kevesen énekeltük beintésére – a jobbak tercelve is – az amuri partizánok dalát. Pedig, ahogy elnéztem a közönség korátlagát, a többségnek tudnia kellett, mert ha csak nem volt mindenki magántanuló, akkor ott kellett lenni – általánosban még ünneplő ruhában! – az április 4-i és a november 7-i ünnepségeken. Mi még a 70-es években cimboráimmal osztályfőnöki intőt is kaptunk a gimiben, amikor a nagy októberi helyett törzskocsmánkat választottuk, és pechünkre az ünnepség után a fél tanári kar is oda tért be. Azért csak osztályfőnökit, mert hódmezővásárhelyi Alma Materünk híresen liberális volt… És nem csak azért kellemetlen felidézni a hajdani agitprop-titkárokat, kultúrkorifeusokat, mert egykor „jól felfogott érdekünkben” meghajoltuk elöttük, hanem azért, mert ma is az ilyenek osztják az észt, nem ritkán ugyanazok, vagy az ő egykori kifutófiúik. És már most is kínos visszaemlékezni a rendszerváltás utáni káoszra, a hatalmi alkukra, a szabad, demokratikus Magyarország megteremtése helyett az állig felfegyverzett politikai szekértáborok létrejöttére, amelyben már kezdettől fogva azt figyelték, hogy ki hová csatlakozik és nem azt, hogy mit csinál. Akkor, azokban az években született meg a ma már egy egész nemzetet darabokra tépő gyűlölködés, csak akkor még azt hittük, hogy ez csupán az új világ gyerekbetegsége. De nem nőttük ki, sőt krónikussá vált bennünk.

Utcazenészünk alakítója időnként átvedlik önmagává, ezt a nyomaték kedvéért egy „Hobo” feliratú táblával jelzi is, és elmesél a „fikció” közben egy valóságos sztorit, de vannak pillanatok, amikor a két szféra közti határ hajszálnál is vékonyabb. Közben időről időre ráirányíttatja a reflektorokat a közönségre. De nem úgy, mint amikor a rock-sztárok egy-egy nagy sláger közben látni akarják a vele együtt éneklő arcokat. Inkább úgy, ahogyan egy rendőrségi vallatószobában világítanak a makacsul tagadó gyanúsított szemébe.

Egy másik gimnáziumi emlék is eszembe jutott az Utcazenészről. Akkoriban minden másfeledik srác valamilyen zenekarban játszott, és később sokszor csodálkoztam, hogy némelyik zseniálisnak tűnő haver végül mégsem erre a pályára lépett. Ilyen volt például Vásárhelyen Kovács Imre Attila barátom, akivel magam is sokszor zenéltem együtt, neki volt egy Kintornás című dala. Ennek a szövegéből idéznék a szerző engedelmével:

"Egy kintornás áll, és nyaggatja dobozát, / eldalolt rongyokat, hazát és koronát. / Kezében fordul az egykedvű kerék, /megelevenednek a hajdanvolt mesék./ A történelem előre halad/feküdj alá és add meg magad”.

A darab első felében még többször felnevetünk, főleg a régi dalok, vagy az azokra utaló „átköltések” hallatán az Isztambultól a Csipcsiripen át (eredetileg Kutykurutty) a Joszip Kobzon-féle Fekete vonatig. A Nem leszek én huligánból kihalljuk az Azt mondta az anyukámat, a Mit tett velem ez a Jenő!-ről megtudhatjuk, hogy egyes apparatcsikok attól féltek, hogy az akkori miniszterelnök, Fock Jenő magára veszi… Még akár igaz is lehet: emlékszem, hogy amikor a 80-as évek elején a hírügynökségnél dolgoztam, és le kellett írni a libanoni elnök nevét, felhívták a figyelmünket, hogy nem „Szarkisz”, hanem „Szárkisz”…

Még nevethettünk a Vörös lámpa zenekar groteszkbe illő viszontagságain és kínrímein, aztán egyre sötétebb lesz a kép, ahogyan levitézlett sztárunk egyre lejjebb süllyed, és ugyanaz az ember, aki a „beszervezési vicc” hallatán még fohászkodik, hogy „és ne vigyél minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól”, a végén már azt hányja a Mindenható szemére, hogy miért nem hagyja végre meghalni? Sokszor gondolkodtam már azon, hogy miként maradhat meg a hite egy olyan embernek, akitől mindent és mindenkit elvettek, legyen az holokauszt-túlélő vagy hajléktalan. És ekkor a hit, remény, szeretet szentháromságának első tagját átveszi a Zene. És miben szólhatna másban, mint blues-ban, hogy „amíg élek, játszom, amíg játszom, élek”?

„A zene szült engem, s a nemzedékem,
A zene az utolsó menedékem,
Tudom, hogy egyszer a zene öl meg,
Zenével adjanak vissza a földnek!”

-énekelte Hobo jó három és fél évtizede a Csavargók könyvében. Ezen a lemezen hallható a Másik Magyarország című dal, amelynek minden szava igaz maradt ennyi idő elteltével is. Utcazenészünk beleillik ez utóbbi dal képeibe. Egyik dal hangzik el ezen az estén, de a hangulatuk visszaköszön.

Több színésztől hallottam már, hogy jobb lenne, ha a kritikusok nem a premierekről írnának, mert egy darab általában a 4.-5.előadás körül „áll össze” teljesen. Erre figyelmeztetett engem előzőleg Hobo is, aki néhány előzetes tavaszi előadás után most érkezett el az Utcazenész valódi premierjéhez. Furcsa módon azonban a bakik vagy ahogy újra elkezdett egy-egy mondatot, vagy dalt, nemhogy rontottak volna rajta, hanem még hitelesebbé tették az általa megélt figurát.  Bizony nem sok kellett volna, hogy pénzt tegyek a színpad közepére kitett kalapba – követvén a Csavargók Tízparancsolata nyomán a tanítást, hogy minden városban adjak pénzt egy utcazenésznek – de amikor a végén kijöttek a meghajlásra, egészen az első sorig, ahol ültünk, és Hobo fölénk magasodott, valahogy ínamba szállt a bátorságom…

Amikor némán kijöttünk a Nemzetiből, és megpillantottuk a vörös-arany fényű szuperholdat, nemcsak a lenyűgöző égi látványnak örültünk. Volt valami, amiért meg mertünk szólalni…