1998 zaklatott évem volt. Egyfelől elértem egyfajta szakmai csúcsra: megjelent régóta dédelgetett könyvtervem a 68-as évekről (© GNL) Karel barátom azóta is felülmúlhatatlan grafikusi-képszerkesztői közreműködésével (Hatvannyolc! – Mozaikok egy igazi forradalomról), elkészült legjobb zenész cimborám, Török Ádám 50. születésnapjára életrajzi interjúkötete (Fuvolalovag), - szerintem azóta is áldanak minket a Fő utcai Horgásztanya vendéglőben, legalább két tucat rántott borjúlábat és egyéb finomságokat fogyasztottunk ott el - és ennek kapcsán felkértek a Bem-rockpart történetének megírására is (Parttalan rakparty), amelyben megszólaltathattam a legendás alapító Margó nénit, azaz Kuhajda Istvánnét, és a néhány év múlva tragikus véget ért igazgatónőt, Markó Arankát is.  És közben ott volt a Kurír, újságírói pályám legkreatívabb korszaka.

Nem voltam „alapító atya”, de már három hónappal az 1990. július 2-i indulás után cikkeket írtam a Lapnak, londoni élményeimet osztottam meg az olvasókkal. 1991. február 1-től lettem állandó belső munkatárs, és egy idő után kivívtam magamnak egy olyan „szabad” státust, amely révén, a belpolitikát kivéve, szinte valamennyi rovatba írhattam, bár kétségtelen, hogy a leggyakrabban a kulturális és a sportoldalakon jelentem meg. Jó néhány kedvenc interjúalanyommal így találkozhattam Jancsó Miklóstól Gigi Buffonig, az Omega-tagoktól Sir Stanley Matthews-ig, de gyakran írtam tv-jegyzeteket, film- és színházi kritikákat, sok zenei tárgyú cikket, kisebb tárcákat, voltak úti naplóim, utcai elmélkedéseim, fantáziám, néha egy-egy szocio-írásom. Mindez belefért a lapba és az én lelkembe, szellemembe is.

Végigjártam négy szerkesztőséget, a Hajós utcát, a Hajnóczy utcát, a Köztársaság teret és végül a Visegrádi utcát. Bár ez utóbbi volt a legközelebb hozzám – alig két villamosmegállónyira – talán a Hajnóczyt szerettem legjobban, lehet, hogy azért, mert félúton volt „TóthPista” és a Szent Jupát étterme között, egy kőhajításnyira az öt perc alatt tíz témát adó Moszkva tértől?

És akkor még nem is szóltam arról, hogy milyen szerkesztőségbe kerültem be. Főszerkesztőnk, Szücs Gábor fantasztikus csapatot hozott össze. Együtt dolgozhattam az interjúkészítés olyan nagymestereivel, mint László Ági és Szegő András, vagy a magyar sajtófotó élő legendájával, Szalay Zolival; tegnap még az ÉS-ben olvastam Szále Laci írásait, másnap pedig rovatvezetőm lett; a zenei témákban osztozhattam a bársonyos hangú, szüntelenül vibráló Baróti Évával, akivel már évek óta rendszeresen együtt voltunk minden jelentős eseményen, de itt indította be az alternatívoknak is teret adó Maximum Rock and Roll rovatot a kiismerhetetlen zseni, Hetesi Péter Pál; élmény volt látni és hallani, ahogyan Szilágyi Béla bulldog szívóssággal oknyomozott egy-egy kényes belpolitikai ügyben, halálra röhögtük magunkat Szántó Péter mikszáthosra vett parlamenti tudósításain, majd a Föld S. Péter vezette Elefánton, amelyet mimózalelkű politikusaink jó néhányszor bepereltek; az azóta is mindenki által csak „piros hajúként” emlegetett Tóth Ildi és Oláh Zoli érzékeny riportjai mellett kedvelt olvasmányok voltak Guba Zoli „kocsmai tudósításai” is; Karácsony Ágival később többször keresztezték útjaink, legutóbb a Rózsavölgyi Irodalmi Szalonban, Bihari Tomival a Népszavánál húztuk együtt az igát, Bányai Gyuri Gábor fiam szakdolgozati konzulense lett; amikor a sportrovatban kollektíven totóztunk, Katona Horváth Jani (KHJ), mint a Bundesliga, Csurka Gergő, mint a Premier League, én pedig mint a Serie A szakértője adtuk a tippeket, aztán vasárnap este a többiek rendszerint közölték velünk, hogy mit csináljunk a tudományunkkal. A csapat egyik legifjabb tagja, Ganczer Gabi, aki egyszer poénból beíratta a totóba, hogy Füst – Milan 1-2, 2,  azóta az ausztrál női futball elismert szakembere.

A fotósok közül két szép, különleges látásmódú hölgyhöz, Bege Nórához és Szegő Erikához fűznek emlékezetes munkák, nagyszerű koncerteken voltunk a jazz-rajongó Kallus Gyurival, azaz Lusival, aztán 1993-ban megjelent egy lakli, csupaideg fiatalember, akivel a következő öt évben állandó párost alkottunk, mi vittük egyebek között a Szigetet. Hegedűs Ákos/morpho ma már nemzetközileg elismert fotográfus, több közös könyvünk is született, jelenleg Amsterdamban él, de ha csak néhány napra hazaugrik, mindig találkozunk és onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk.  

Egy tv-jegyzet kapcsán ismerkedtem meg az akkor még beíróként dolgozó Kajcsos Zsönivel, aki előbb riporter-, majd élettársam lett, de ma is előttem van a parányi szépség Takács Krisztike és a finom lelkű, kicsit titokzatos Papp Ildi. Sajnos neki kegyetlenül rövidre szabta életét a sors, miként a Hölgykurír két szerkesztőjének, V. Polgár Jucinak és Zentai Mariskának is.  

A Kurír 1998-ban már túl volt a zenitjén, sokan távoztak az alapítók közül (többen sajnos már addigra örökre  elmentek, mint Kardos G. Gyuri, Varjas Edu, a „piaci hírnök” és sztorikirály T.Szabó Ervin, vagy két kiváló belpolos, Iván Pista és Cseri Pista – ők ketten alig 37 évesen hagyták itt a földi létet), de azért még mindig remek dolgokat lehetett művelni a rendszerváltás utáni egyetlen „intelligens bulvárlapjában”.

 Ekkorra viszont a magánéletem már romokban hevert, tehetetlenségem értelemetlen önpusztításba fordult, szó szerint belebetegedtem, bár odáig soha nem jutottam el, hogy ez a munkában is visszavetett volna, sőt, voltak hónapok, amikor leginkább a munka éltetett. De azért úgy éreztem, külső segítséget kell kérnem egy általam a mai napig nagyra becsült pszichológustól, dr. Valkay Zsuzsannától, az ország egyik legnevesebb addiktológusától.

Éppen aznap, 1998. szeptember 30-án délután is nála jártam. Szabad munkatársi státusommal (vissza)élve ezekben a hónapokban többnyire csak annyi időt töltöttem a Visegrádi utcában, amennyit az aznapi írásaim igényeltek. Valahogy nem vágytam nagy társaságra, valószínűleg ez is hiba volt, az egyedüllét nem jó tanácsadó…Aznap délelőtt, bár még csak szerda volt, más dolgom nem lévén, megírtam egy jó kis olasz focis cikket a következő hétfői sportmellékletbe, aztán irány a pesthidegkúti rendelő. Még a tömeges mobiltelefon kora előtt voltunk, nekem amúgy is későn, csak 2006-ban lett…

Délután fél 5 körül értem haza, és láttam, hogy villog az üzenetrögzítőm. Visszahallgattam és megállt bennem az ütő: Vincze Attila sportos kollégám volt: „Gyere be gyorsan a szerkesztőségbe, megszűnt a Kurír”.

Azonnal visszahívtam Vinyót, de addigra már kiürült második otthonunk. Másnap délelőtt 10-re hívta össze Szücs Gábor a társaságot, hogy próbáljuk menteni a menthetőt.

Aligha kell mondani, hogy ez a nap életem egyik mélypontja volt, pedig nem is éltem át ott a helyszínen azt a sokkot, amit a többiek. Persze azóta sokszor hallottam a hiteles történetet és a láttam fotókat is, amelyek aztán, ha jól tudom, valami díjat is hoztak gátlástalan szerzőjének. Pedig a viharfelhők már augusztustól gyülekeztek felettünk, amikor az új kormány leváltotta a korábban államilag megmentett Postabank éléről Princz Gábort. Princzet nem mindig szerettük, de azért mégis elég megbízható kenyéradó gazdánknak bizonyult közel nyolc éven át. A tavaszi választások idején terjedt az a folyosói pletyka, mely szerint a Nagyfőnök a szélsőjobboldali „nemzeti” pártot kivéve minden parlamenti pártnak adott egy kis „támogatást”, „biztos, ami biztos” alapon. Azt azonban jól tudjuk, hogy a hála nem politikai kategória…

Hivatalos indoklás szerint azért kellett bezárni a Kurírt, mert „veszteséget” hozott, a Postabank média-portfóliójának. Valójában azonban  az volt a bűnünk, hogy több cikk is megjelent a belügyminiszter és ama bizonyos német „bombagyáros” kapcsolatairól, (akit néhány éve  be is pereltek „rágalmazásért”) és az a kör már akkor is nehezen viselte a kritikát, még kevésbé a leleplezési szándékot. És ezek elfojtásában már akkor sem voltak gátlásaik. Tehát szinte pontosan ugyanaz történt, mint 18 évvel később a Népszabadság esetében, amelyet az új pártállam egyik főideológusának viselt dolgai miatt végeztek ki, ugyanolyan brutálisan, egyik napról a másikra, mint bennünket. De említhetném a Klubrádió, a 168 óra és más, nem „udvarhű” médiumok eseteit, a közmédia és népszerű online felületek megszállását is…Mára e téren is a „tudomásulvételek országa” lettünk, és mindez azon a szerdán kezdődött.

Másnap egy emberként ott voltunk a szerkesztőségben. Nagy taps fogadta Gábort. Aznapra egy négyoldalas kis lap jelezte, hogy még élünk. Főnökünk minden követ megmozgatott, hogy életbe lehessen tartani a lapot, aki tehette, mozgósította saját köreit, hátha lehet valami erős befektetőt találni. De sem a közvélemény, sem az üzleti világ, sem az újságíró társadalom nem álltak ki a Kurír mellett. Mi több, még a magukat liberálisnak tartó politikusokra sem számíthattunk. Nem vették észre, vagy nem akarták észrevenni, hogy ez volt az első tőrdöfés a rendszerváltással kivívott sajtószabadságba, a szakma egy része nyilván csak azt vette észre, hogy egy lappal, esetleg egy konkurenssel kevesebb lesz az újságos standokon.

A Kurír felszámolásának hátterét Főszerkesztőnk írta le a 20. évfordulón, sajnos, túlságosan is tanulságos. https://merce.hu/2018/09/30/a-kurir-sztori-ma-20-eve-hallgattatta-el-az-elso-lapot-a-fidesz/ A magam részéről jó néhány sztorit összegyűjtöttem ezekből az évekből, egy részük be is került a Hírértékek könyve című „szakmai önéletírásomba”, Ákos barátom is rendszeresen felidézi kalandjait online Kép-regényében https://www.morphoto.hu/hu/morphoblog/ , de egy igazi nagy Kurír-könyv még mindig várat magára. És közben egyre kevesebben leszünk…

Akkor, 1998 őszén nem maradt más vigaszunk, mint az, hogy kilenc év alatt történelmet írtunk, és nyomot hagytunk a rendszerváltás utáni magyar sajtóban. És furcsa (?) módon azóta is mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a Kurír létét, örökségét elhallgassák. A most felnövő, médiapályára készülő nemzedék szinte semmit sem tud róla, vagy amit tud, azt is rosszul, elferdítve. Úgy látszik, még az emlékétől is félnek egy olyan széles orientációjú, a komoly tényfeltárástól sem visszariadó, ráadásul jól olvasható, szórakoztató, az olvasót tisztelő laptól, mint amilyen a Kurír volt. Mi, akik őrzünk bekötött példányokat, vagy legalább saját cikkeinket eltettük házi archívumunkba, kicsit olyanok vagyunk, mint a Fahrenheit 451 átnevelő táborának lakói, akik megtanulnak egy-egy könyvet, hogy ne merülhessenek feledésbe…És ha már a régi lapszámok szóba kerültek: néha előveszem egyiket-másikat és meglátom benne hajdan médiasztár közéleti személyiségek nevét, akikre ma már szinte senki nem emlékszik…

Utolsó szerkesztőségünk épülete azóta kormányhivatal lett. Jó, hogy nem hintették be sóval…

Nem tudom, hogy Gábor komolyan hitte-e vagy csak lelket akart verni belénk azzal, hogy azt mondta: „két kézzel fognak kapkodni utánatok”, de ez egyáltalán nem így volt. Én a szerencsésebbek közé tartoztam, mert viszonylag hamar munkát kaptam a Blikknél, ahol akkor éppen a Kurír egykori „rettegett” főszerkesztő-helyettese, Müller Tibor töltött be hasonló funkciót. Persze ordító volt a különbség a két lap szellemisége, stílusa, színvonala és nem utolsósorban tisztessége között. Mivel én bíztam abban, hogy valamit vissza lehet hozni, amit a Kurírral elvesztettünk, 10 hónap után kirúgtak. Ekkor visszatértem nevelőegyesületembe, az MTI-be, ahol egészen 2009-ig dolgoztam. „Létszámleépítés” címen küldtek el – a legjobbkor. Arra hivatkoztak, hogy mint „sokoldalú ember” biztosan könnyen találok magamnak munkát.…De ez már egy másik, hosszú és kacskaringós személyes történet.

Az Édenkertről, ahol az emberiség megszületik és az első emberpár boldogan él, amíg a Tudás Fája el nem csábítja őket, sokféle képzet él bennünk, fantáziánknak és a képzőművészeti világörökségnek köszönhetően. Előttem egy olyan hely jelenik meg, ahol a természet színei, hangjai, illatai és ízei csodás, békés harmóniában élnek, és ahol az embernek nincs is más dolga, mint magába szívni mindezeket, átadni magát a testi-lelki megnyugvásnak.

A mi Édenkertünk nem bibliai tájakon fekszik, hanem a magyar Dunántúlon, a Bakony egyik völgyében, Ajkarendek lankáin. És ha már az ószövetségi hasonlatnál tartunk: megteremtőjének nem egyetlen napra, hanem évekre volt szüksége, és bár, mint ősapánk, „homloka verítékével” dolgozott, a kert minden fája, bokra, cserjéje iránti végtelen, a növények által hálával viszonzott szeretet, e kincsek megosztásának öröme fáradozásainak a jutalma.

A mi édenkertészünknek, Benke Györgynek nem ez az első ilyen műve. Közel negyedszázadig dolgozott egy másikon, Ajka határában, ahol már csodájára jártunk számtalan fajta alma- és körtefáinak, zsenge zöldségeinek. Aztán egy szép napon „kisajátították” ipari területnek (végül parkoló lett belőle). Így vágták tönkre egy ember élete álmát, amit csak részben lehet pénzzel kárpótolni, a beletett munkát, lelkesedést, fantáziát soha. Gyurkánk elkeseredése azonban szerencsére nem tartott sokáig. A kárpótlásból vett Ajkarendeken egy új telket, egy olyan gyönyörű, zölden áradó domboldalon, ahol az ember akár órákat eltölthetne semmi mással, mint a táj szemlélésével, önmagunk beleolvasztásával. A régi kertből átültetett fák jelentették az első lépést, miközben megépítette rá – lévén ács az eredeti szakmája – azt a kis házikót, amelyet a telek előző tulajdonosa félbehagyott.  

Gyurka kertje talán nyár végén, ősz elején a leggyönyörűbb, szemnek-szájnak egyaránt, hiszen ilyenkor teljesedik ki a Föld színorgiája. Nem tudom, hogy mekkora területű ez a dombtetőről lefelé terjedő kert, de ennek nincs is jelentősége, hiszen vendéglátónk jószerével minden egyes növényről tud valami történetet, az ültetésétől a termésig, megtudjuk, hogy melyek a számára a legkedvesebbek – sok van ilyen – némelyik kiselőadás felér egy szerelmi vallomással. De ez érthető, hiszen micsoda felemelő érzés lehet, amikor az emberi munka és Természet, a napfény, a szél, az eső, a beporzó rovarok tudása egyesül egy fürt szőlőben, egy mézédes, puha körtében vagy egy vérvörös, lédús, tenyérnyi vagy éppen csak gyűszűnyi paradicsomban.

Azám, paradicsom! Édesanyám, aki Zalában töltötte tizenéveit, még idős korában is gyakran emlegette, hogy nem véletlenül ugyanaz a neve (legalábbis magyarul) az Édenkertnek és a veteményeskert gyöngyének, és hogy Nagyapámmal alig várták, hogy megérjen a kertben és mentek dézsmálni egyenesen a bokrokról. Életem Párjának is van ilyen gyerekkori élménye, most is így szereti a paradicsomot legjobban, napmelegen és sótlanul. Gyurkánk piros, sárga, fekete paradicsomjai nemcsak esztétikailag elégítenek ki mindent igényt, de már felvágatlanul is csábító illatot árasztanak. Ízük pedig olyan, hogy az ember nyersen legszívesebben a legapróbb falatokban enné, hogy minél tovább tartson, de a belőle készült lecsónak vagy olasz mártásnak is egészen más zamata van, mint amit a városi emberrel etetnek a szupermarketek. Lehet, hogy ezzel is úgy leszek majd, mint hajdan a pálinkával: nagyfiúskodásunk idején (az 1970-es évekről beszélek) a „bolti” cseresznyét, barackot, szilvát ittuk, aztán egyszer megkóstoltuk egyik haverunk tanyán élő apjának saját főzését… De ugyanez a rég nem érzett élményt nyújtják a paprikák is, a halványsárgától a haragoszöldig, miközben kéjesen ropog a húsuk a fogunk alatt.

A futó paradicsom is mesés látvány, de Gyurkánk a legbüszkébb talán arra, ahogyan szőlőtőkéi árnyas lugassá nőtték ki magukat háza teraszán. Már csak a középkori lovag hiányzik belőle, amint szíve hölgyét, esetleg magát a királynét várja epekedve… itt könnyű beleesni a torkosság bűnébe a Muskotálytól az Izabelláig (más is van, de ez az kettő, aminek nem tudok ellenállni…) és közben nézni a házigazda arcát, aki a reakcióinkat lesi. És ha már kísértés: a minap egy mennyei szederbokor kínálta magát. Ez az abszolút kedvencem a gyümölcsök között a meggy mellett. Kényelmesen leültem a bokor tövébe, mint egy medve, és csupán a nagy mennyiség metabolikus hatásától tartva tanúsítottam némi mértékletességet. Ha felfelé nézünk, a ház körül, kivik zöldültek, fügék duzzadnak, közben a lábunk előtt egy kis pálmafa élvezi a domboldal mediterrán klímáját. Ha tavaly eltávozott Édesapám ezt látta volna, rögtön idézte volna kedvenc Arany-balladájából, a Szondi két apródjából, hogy „serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs/Mit csak terem a nagy szultán birodalma”.

Megér egy mondatot, vagy fotót, amikor tenyeréből eteti nővérét, Életem Párját, vagy a Kisunokáját.
Jártunkban-keltünkben vendéglátónk felkap néhány uborkát, cukkinit, fénylő padlizsánt és lelki szemeink előtt már e csemegék konyhai sorsa lebeg.
Mind ez idő alatt bográcsban rotyog valami ínyencség, birkagulyás, halászlé, gombapörkölt, mert Gyurkánk a konyhaművészetben is remekel. És koccinthatunk tucatnyi féle pálinkája egyikével, amelyek mind kiállják a „száraz pohár” próbáját, de ha valaki nem él alkohollal, ihat ízes házi almalevet is.

Amikor hosszú ölelések után búcsúzunk, már a következő találkozásra gondolunk, hogy ismét feltöltődjünk mindazzal a szeretettel, amely Gyurkából és kertjéből árad. És visszanézve újra elámulunk azon, hogy országunk csupán e kicsiny szegletének mennyi nekünk szóló árnyalata van, amit nagyon meg kellene becsülni, a benne élő emberekkel együtt.

09.07.

Jézus szórólapokon keres híveket a lakótelepen. Igéje ugyanarra a sorsra jut, mint a többi reklámcetli.

09.09.

Életemmel először néztük meg együtt a Madárka című filmet, amit én még új korában láttam 1985-ben Rómában, és rögtön meg is szerettem, nem utolsósorban Peter Gabriel zenéje miatt. Egyike volt azoknak a Vietnam-filmeknek, amelyekkel a 80-as évek közepétől próbálták feldolgozni ezt az értelmetlen háborút, holott az eredeti könyv a II.világháború idején játszódik. Azóta is sok-sok értelmetlen háború jutott az emberiségnek, még békeidőkre is. Amikor Madárka végül megszólal, elárulja, hogy azért nem beszélt, mert nem volt mit mondania. Ki értette volna a szavait egy olyan világban, amelyben ő, akit őrültnek tartottak, egyike volt a kevés normálisoknak?

Szörnyű földrengés volt Marrákes környékén, több mint 600 halottal. A hír sokkal jobban megdöbbentett, mint más katasztrófák szoktak, mert 2001. január 1-én ebben a csodás városban történt velem egy olyan varázslat, amely elvezetett új életemhez és régóta tervezzük, hogy Életemmel is elmegyünk oda. Talán még megadatik nekünk hátralévő éveinkben egy nyugodt, felhőtlen pillanatban.

Már megint kezdődik a coviddal való ijesztgetés, miközben már ki tudja, hanyadik mutánsánál tartunk és még mindig nem tudjuk sem az eredetét, sem pedig azt, hogy az oltásoknak milyen hatása és mellékhatása van. Lényeg, hogy mindig legyen mitől félnünk.

És ha konteó, akkor itt az orosz zsoldosvezér? Meghalt-e vagy csak el akarják hitetni híveivel? Mi lesz, ha egyszer csak megjelenik és közli, hogy „nu sto vi, galubcsiki?”. Tényleg, Putyin él még, vagy csak valamelyik hasonmását adják el annak?

09.10.

A minap azt álmodtam, hogy L.C. lengyel zsidó ősökkel rendelkező kanadai költő-énekes, aki hosszú évek óta szinte mindennapi kenyerem, mércém és ihletőm, francia nyelvű verset írt az orosz diktátor ellen. Legalábbis ezt állította egy ismeretlen, aki átadta nekem a kéziratot, hogy fordítsam le magyarra. Bár a stílusa a megtévesztésig hasonlított, rögtön tudtam, hogy hamisítvány, mert a Gyönyörű vesztesek szerzője soha nem alacsonyodott le odáig, hogy direkt politikai dalt írjon, még ha néha meg is ihlették bizonyos események a Jom Kipur-i háborútól 9/11-ig…

Már kétezer halottja van a marokkói földrengésnek.

Elküldték szupershop pontegyenlegemet, ami pontosan 0. Évek óta nincsen szupershop-kártyám, mert amikor sokadszorra elhagytam, úgy döntöttem, hogy nem lesz több. De úgy látszik, továbbra is nyilvántartanak. És még mindig van, aki szóba meri hozni a személyiségi jogokat és az adatvédelmet…

Ez a tiszta beszéd. Kormányzás 34 ig. Ha megéri, persze. De akkor minek a választásokkal, a parlamenttel komédiázni? Nem kérdés, azért, hogy kapjon Brüsszel utálatos pénzéből.

Unokám három hónappal . születésnapja előtt volt először Apjával válogatott futball-meccsen. Engem kilenc évesen vitt el Apám egy magyar-osztrákra -  előtte SZÚR-on voltunk – 3-0-ra nyertünk. Szép is lenne egyszer, ha a három nemzedék együtt szurkolhatna a lelátókon, de amig a karlengető feketeingesekkel énekli együtt nemzeti csapatunk a Himnuszt, rám nem számítsanak.

Amikor a Margitsziget egyik büféjében megláttam a kiírást, hogy Pork Poutine, megállt bennem az ütő. Ennyire nyalunk már az új cár atyuskának? Csak utólag tudtam meg, hogy a nevét viselő kaja québec-i sajtos krumpli, némi disznóhússal. Hívhatnák inkább patate fromagée-nak, de hát úgy tűnik, így ismerik a sztrítfúd szerelmesei…még jó, hogy a mai nemzedékek már nem tudják, hogy mi az a Hitler-szalonna…

09.11

„Bátyja képe és a halál közelsége újra felidézte Levin lelkében a borzadást, amely a halál megfoghatatlansága s ugyanakkor közelsége és kikerülhetetlen volta miatt fogta el azon az őszi estén, amikor a bátyja megérkezett hozzá. Ez az érzés most még erősebb volt, mint akkor; most még kevésbé volt képes a halál gondolatát megérteni, kikerülhetetlenségét még szörnyűbb volt elképzelnie; de hála felesége közelségének, ez az érzés nem ejtette most kétségbe; ha van is halál, a kényszert is érezte, hogy éljen és szeressen. Úgy érezte, hogy a szerelem megmentette a kétségbeeséstől és hogy a kétségbeesés fenyegetésében ez a szerelem még erősebbé és tisztábbá vált” – írja Lev Tolsztoj az Anna Kareninában. Ugyanígy éreztem tavaly nyáron, amikor haldokló Apámtól búcsúztunk el, de ott volt mellettem Életem Párja, akinek szeretetével mindent könnyebb volt elviselni.

09.13.

Megérkezett Vlagyivosztokba III.Kim, akinek van egy tömzsi hasonmása Közép-Európában és találkozik Utolsó Vlagyimirral. Helló, Oszama sejk? Allah növessze földig szakálladat, volna egy kis meló….

Az egyik nagy könyvesbolt-hálózatnál Móricz Zsigmond művei átkerültek a 18 éven felüliek kategóriájába. Nem is olyan régen a Légy jó mindhalálig még kötelező olvasmány volt 8. általánosban. De lehet, hogy a Rózsa Sándortól, esetleg az Úri muritól féltik az ifjúságot? Vagy attól tartanak, hogy az Árvácska nyomán elgondolkodnak a fedezett pedofilokról? És ha már Légy jó mindhalálig: „ők kenték a legjobban, oszt a végén még ránk kennék…”

09.14.

Piliscsabán volt dolgom, busszal mentem, busszal jöttem. Nem figyeltem, hogy amikor visszafelé megyek Óbudára, csak óránként jár a távolsági. Volt még közel 40 percem az indulásig. Gondoltam, megpróbálok stoppolni, ifjú koromban sűrűn éltem ezzel a közlekedésmóddal. De hiába lengettem a hüvelykujjamat, pedig sokkal konszolidáltabb a külsőm, mint harminc-negyven évvel ezelőtt. Lehet, hogy a mai autósok már nem is ismerik ezt a kommunikációs eszközt?

Mint mondottam volt, Piliscsabán jártam, keresztül mentem a Pázmány campuson. Mintha egy kísértetvárosban jártam volna. Bár Makovecz nem a kedvenc építészem, csak halkan jegyzem meg: tényleg ennyire gazdagok vagyunk?

09.15.

„Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten” – írja Szent Pál apostol a Korinthusbélieknek írt 1. levelében.

„Ha megtisztulnának az érzékelés ajtói, minden úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen valójában: végtelennek” – írja William Blake a Menny és Pokol házasságában.

Mindkettőt rengetegen idézik, Ingmar Bergman, illetve Aldous Huxley és Jim Morrison nyomán is.

Nem ugyanarról beszélnek-e mindannyian?

Harminc évvel ezelőtt éppen ezekben a napokban volt egy olyan estém, amikor féltem elaludni. Rövid idő alatt hárman haltak meg körülöttem 37 évesen, és én is annyi idős voltam. Most 30 év után jött rám megint ez a félelem, de Életem mellett el mertem aludni, és amikor felébredtem, boldogan tapasztaltam, hogy élek és ugyanilyen boldogan vállaltam néhány óra álmatlanságot.

Özönvíz zúdult Líbiára. Húszezer halottról beszélnek. Az apokalipszis kezdete?

Tüntettek a diákok az oktatás szabadságáért, a környezet megóvásáért, felmentek a Karmelitáig, kiabáltak mindenfélét, aztán – hazamentek. Mi lenne, ha egyszer a tüntetők nem mennének haza és a kiabálást sem hagynák abba?

09.16.

Chilében élő olasz fotós barátnőm osztotta meg a következő rajzot. Lovagol az Apokalipszis Négy Lovasa: a Háború, a Halál, az Éhínség és a Pestis. Csatlakozik hozzájuk egy ötödik. „Te ki vagy?” – kérdezi tőle a Pestis. „A Dezinformáció” – feleli. Ha maradunk a bibliai négyesnél, akár le is lehetne cserélni az előbbit az utóbbira. Hogy a covid az új pestis? Ugyan már, nem ez lesz az „a” világjárvány, ami kiírtja az emberiséget. Ellenben a dezinformációnak milliárdok eshetnek áldozatul.

Végstádiumban lévő alkoholista jön oda hozzám a buszmegállóban, pénzzel a kezében, hogy vegyek neki cigarettát, mert őt kitiltották a boltból. Első kézből visszautasítom: nem azért, mert undorodom tőle, hanem azért, mert nem teszem be a lábam egy „nemzeti” dohányboltba…

09.17.

Vasárnapi bolt. Egy masszív, normálisan öltözött, színjózan ötvenes  férfi téblábol előttem, szeretnék továbbmenni a kocsimmal. „Bocsánat” – szólok neki, mire a válasz: „Mi a f…t pattogsz itt, ki a f…nak képzeled magad?” „Mióta tegeződünk?” – kérdezek vissza ösztönösen, mire a nem egészen egy éve meghalt anyámat kezdi emlegetni. Kezemben egy méretes kígyóuborka, szívesen pofán vágnám vele, de ahogy elnézem, én járnék rosszabbul. Inkább otthagyom, ő még utánam szór néhány jelzőt. Jó néhány évtizede egy jó barátom egy ilyen eset után költözött el Budapestről, igaz, nála fordított volna a helyzet: ha ő megüti a beszólót, annak valószínűleg az utolsó beszólása lett volna. Akkor még reménykedtünk, hogy csak a rendszerváltás traumája hozta a felszínre a sok sötét agyút, és hogy idővel leülepszenek, mint kosz a víz fenekén. Milyen naívak voltunk, te jó ég…

Álmomban a tél kellős közepén szabadon engedtem egy seregnyi munkaszolgálatost, menjenek, amerre látnak. Előtte azonban előállítottam a gyilkosokat és a kegyetlenkedőket, akik közül az egyik még a nevét sem tudta. Utána egy társammal behúzódtunk egy kunyhóba, ahol nekiálltunk bakancsokat készíteni.

Álmomban egy rosszhírű város egyik sötét utcájában jártam, ahová még a késesek is csak kísérettel mernek bemenni. Az egyik kapualjban üdvözöltünk egymást a bostoni rémmel, aki éppen két csábítóan kancsal ikerlány elkábításával volt elfoglalva, de elmulasztottam figyelmeztetni a hölgyeket.

Álmomban vállaltam, hogy egy tv-műsorban vitatkozzam a csillagszemű kopasz énekesnővel a monoteista vallások tarthatatlanságáról, vállalva azt is, hogy ebből a kamerák előtt tett megkésett és felesleges szerelmi vallomás lesz, hiszen ő már odaát van, én még remélem, jó ideig a záróvonal eme oldalán.

Álmomban néhai Szüleimmel együtt pakoltuk ki egykori lakásukat, de akárhogyan igyekeztem, mindig újabb és újabb polcok teltek meg könyvekkel, levelekkel, amelyeket nem tudtam és nem is akartam kidobni. Anyám megunta a sziszifuszi munkát és javasolta, hogy inkább sakkozzunk egyet Apámmal. Csakhogy kedvenc sakktáblánk már haláluk óta az én otthonomban van, miként Apám zsebsakkja is, amelyet kezdetben utazásain, az utolsó időkben pedig az orvosi várókba vitt magával…

(Ami a Másutt című kollázsregényemből kimaradt)

https://gobolyosnlaszlo.hu/masutt-kollazsregeny/

Ha azt mondjuk, szeptember 11, akkor a világ nagyobbik része a 2001-es New York-i és washingtoni terrortámadásra gondol, az Ikertornyok leomlására, a Ground Zeróra, a 3000 halálos áldozatra. Csakhogy volt egy másik, 28 évvel korábbi szeptember 11. Egy évvel az amerikai sebezhetetlenség mítoszának megdőlése után világhírű filmesek fogtak össze, hogy 9 percben, 11 másodpercben és egy vágóképben mondják el, mi jut eszükbe ezt az egész emberiséget megrázó akciósorozatról. Olyan nagy művészek csatlakoztak a kezdeményezéshez, mint Claude Lelouch, Alejandro González Inárritu, Youssef Chanine, Sean Penn, Imamura Sohei, Amos Gitai és Ken Loach. A brit szociofilm nagymestere Londonba helyezte a maga történetét: megszólaltatott egy chilei emigránst, aki átélte az 1973-as Pinochet-féle puccsot, a diktatúra börtöneinek kínzásait, majd öt év után száműzetésre ítélték. A szigetországot választotta új hazájául, itt születtek meg gyermekei és soha többé nem akar visszatérni Chilébe.  A filmben Pablo levelet ír az amerikai áldozatok hozzátartozóinak, amelyben elmondja nekik, miként támogatta az akkori kormányuk és a CIA a törvényesen megválasztott Salvador Allende elnök ellen lázadó chilei hadsereget, a különböző szélsőjobboldali csoportokat, amelyek a puccs után halálbrigádokat hoztak létre és hogy miként szították az országot amúgy is sújtó gazdasági válságot. A levél végén arra szólítja fel az amerikaiakat: gyászolják meg együtt a két 9/11 áldozatait.

Akkoriban harmadikos gimnazista voltam, de, némileg már későbbi életpályámra készülve folyamatosan figyeltem a világ eseményeit. 1973-ban sok minden történt: Nagy-Britannia belépett az Európai Gazdasági Közösségbe, megszületett a béke az Egyesült Államok és Észak-Vietnam között, Uruguay-ban és Argentínában megbukott a katonai diktatúra, Helsinkiben megtartották az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet első külügyminiszteri szintű tanácskozását, a Watergate-ügyben fény derült Richard Nixon elnök által készíttetett titkos hangfelvételekre, kitört a Jom Kipuri háború Izrael, Szíria és Egyiptom között, majd ennek következményeként a nemzetközi olajválság, Spanyolországban a baszk ETA terrorszervezet meggyilkolta José Carrero Blanco spanyol miniszterelnököt. A legnagyobb sokk mégis Allende meggyilkolása és a hatalomra került katonai diktatúra vérfürdője volt.

Talán azért is, mert diplomata Édesapám éppen egy évvel korábban járt Chilében is találkozott is Allende elnökkel. Szüleim halála után meg is találtam náluk az akkor készült amatőr filmet. Aztán azért, mert valósággal beleégtek az agyamba a Moneda palota ostromáról készült híradófilmek, az a kép, ahol az orvosból lett elnök fegyverrel a kezében áll a rommá lőtt épület egyik termében, miként a haláltáborrá átalakított santiagoi stadionnál készült iszonytató hangfelvételek. Nem kevésbé rázott meg Pablo Neruda néhány nappal később bekövetkezett halála, hiszen tizenévesen faltam a verseit, különösen a 100 szerelmes szonettet.

 „Mezítlenül, akár a kezed, oly egyszerű vagy,

parányi, sima, földi, áttetsző és kerekded”

(Somlyó György fordítása)

Ma már tudjuk, hogy a többségükben amerikai érdekeltségű rézbányák államosítása mindjárt Allende 1970-es megválasztása után végzetes hiba volt, Washington nem akart saját érdekszférájában egy újabb Kubát. És azt is tudja a világ, hogy Augusto Pinochet, akit egy hónappal korábban maga Allende nevezett ki a hadsereg főparancsnokának, ezreket gyilkoltatott meg, tízezrek kerültek koncentrációs táborokba és kínzókamrákba, és ki tudja, hányan tűntek el nyomtalanul, örökre. Mindezekben még a II.világháború után Chilébe szökött volt nácik is a rezsim szolgálatába álltak.

A szocialista tábor „szolidaritása” nem terjedt tovább az emigrációba kényszerítetteknek adott politikai menedékjog, és néhány fogolycsere, amelyek során chilei kommunista és baloldali vezetőkért szovjet ellenzékieket engedtek szabadon. Jalta és a Truman-elv ezúttal is működött. Így történhetett meg, hogy az évekig tartó terror után Pinochet 17 évig tarthatta fenn diktatúráját, amelyet az ország szintén amerikai támogatással történt gazdasági felemelésével igyekezett szalonképessé tenni. És miközben jöttek új borzalmak a szomszédos Argentínától Kambodzsáig, a világ lassan elfeledkezett Chiléről. Pinochet ellen bukása után több, nemzetközi jogi precedenst teremtő eljárást indítottak, megfosztották vagyonától, de végül megúszta egy házi őrizettel és ágyban, párnák közt halhatott meg.

Az én emlékezetemből azonban nem törlődhetett ki ez a tragédia.  Már csak azért sem, mert 1975-ben a házunkba költözött egy chilei család, egy kommunista szenátor, felesége és két lánya. Nagyon hamar barátságot kötöttünk ezekkel a kedves, szép emberekkel, kisebbik lányuk, az érkezésükkor alig ötéves Valentina a szemünk láttára vált gyönyörű ifjú hölggyé. Ő már szinte magyarrá vált, tökéletesen beszélte nyelvünket, imádta a magyar irodalmat, nővére, Carmen Lía már orvosként dolgozott a budapesti klinikákon, de a család soha egy percig nem mondott le arról, hogy egyszer hazatérjenek. Végül 1990-ben újra chilei földre léphettek, sikerült visszailleszkedniük, a szülőknek megadatott a békés öregkor. Az ő 9/11-üket, ahogy a filmbeli Pablóét azonban semmi sem teheti meg nem történtté.

09.01.

„Magyarok törvényei” címszó alatt függesztették fel egy középiskolában a magyarok „elejének” bölcs mondásait. Láttunk már ilyent e honban, akkor egy hozzá hasonlóan zömök alkatú, de némileg ritkább hajú embert idéztek nagy bajuszú tanítómesterével együtt. Aztán ez utóbbi meghalt – vagy átsegítették a túlvilágra, ki tudja? – az előbbit pedig három évvel később örök száműzetésre ítélték. Csak a mihez tartás végett.

Ugyancsak a magyarok „eleje” hitelért kuncsorog az ezerszer megátkozott Brüsszelnél. Olyan ez, mint amikor valakinek az ablaka alá szarunk, aztán becsengetünk papírért.

09.02.

„Jézus gyilkosainak mai utódai – és itt politikai alagsorunk királyának felsorolása következik – ki akarják ölni belőlünk az isten utáni vágyat.” Tudod, mit? Azt az istent, akire ti esküsztök, tartsátok meg magatoknak, majd megleszünk az iránta való vágyakozás nélkül.

Valaki a jelenlegi totális agymosást és annak mozgatóit fertőző vírusnak nevezte a nagy közösségin. Én meg azt mondom, hogy akinek nincsen ez ellen szellemi-lelki immunrendszere és nem is akarja ezt erősíteni, annak úgy kell. Csak az a szörnyű, hogy úgy tűnik: jelenleg ők vannak többségben. Amíg egyszer csak meg nem fordul a világ, esetleg egy olyan pillanatban, amikor senki sem számít rá.

Éjszakai futást rendeztek Budapesten, tűzijátékkal. Támogatnék egy ilyen kezdeményezést, amelyben a résztvevők a haza árulói és tolvajai lennének, a durrogtatásról pedig a nép gondoskodna.

09.03.

Tizennyolc évvel ezelőtt kiültettük a fenyőnket, amelyben előtte három Karácsonyon át gyönyörködhettünk. A ház mögötti kertben a szemünk előtt gyarapodott, nőtt egészen a második emeleti magasságig. Egy-két évvel ezelőtt a gyerekkert kialakítása címén valakik barbár módon levágták az alsó ágait, még be is kenték valamivel, hogy nehogy újra nőhessenek. Már korábban is észrevettük, hogy néhány ága beteg, hullajtja a tűleveleit, amikor a többin rügyek vannak. Mostanra már szinte az egész fa sorvadni kezdett, előbb-utóbb el fog pusztulni a körülötte lévő sok negatív energiától. Nem is olyan régen még öröm volt hazafelé megnézni, megsimogatni, most a szívünk szakad meg.

Vajon a miséken miért nem idézik soha legalább olvasmányként a Jelenések Könyvét?

És a vérlázítás egyre durvább, csak éppen a vér nem lázad. A strómanhoz közelálló csatorna sorozatot indít olyan fiatalokról, akik nyakló nélkül költik apuka-anyuka „csakazelsőmilliótnefirtasd” pénzét. Miközben egyre többen vannak, akiknek a havi megélhetés is gond lesz és szinte hetente emelkednek az élelmiszerárak, akkor gőgös ifjoncok pénzszórásából csinálnak tv-műsort?

09.04.

Anyai Nagyanyám, Rozália névnapján megfogadom, hogy soha többé nem veszek kaparós sorsjegyet és lottót is csak heti egyet. Igaza van azoknak, akik szerint ez a hülyék adója és egyre többet gombolnak le a szerencsejátékban reménykedőkről is.

09.05.

Fóliázók és ellenfóliázók vitájának elsimítására javaslom, hogy fóliázzuk be a "rendszergazdát", mint a reptéri csomagot, aztán adjuk fel valahová jó messzire. Valakinek el is kell kísérnie és meg kell várni, amíg leszáll a gép, nehogy mint gazdátlan csomagot, levegyékróla, csak a célállomáson nem kell már a pakkot átvenni...A kísérő oda-vissza útjára pedig már holnap elkezdhetnénk a közösségi gyűjtést.

09.06

Megy az onlinekávéházi felháborodás a Horthy-megemlékezés kapcsán. Azt azért ne feledjük, hogy az egész Horthy-reneszánszt anno az első demokratikus népnemzeti kormány kezdte és a kormányfőnek egy szava sem volt ellene, holott tudtommal, apja zsidókat mentett a vészkorszak idején.  Akkor a temetésen több kormánytag is ott volt azzal a falmelléki dumával, hogy magánemberként vettek részt rajta. Miután a lánglelkűnek látszó és bandája betöltötte az első demokratikus népnemzeti kormány  által hagyott űrt, ezt is vitték tovább. Hogy az ellenzék kussol? Az ellenzékről pedig, mivel ilyen nem létezik, több szó ne essék, hogy néhai nagy királyunkat idézzem...