Pontos időpont: 2023. december 22. Színtér: a legnépszerűbb közösségi médium. A párbeszéd kiinduló pontja egy hozzászólásom volt ahhoz a témához, hogy megszűnik a középiskolákban a művészettörténet-oktatás.

„Úgy gondolom, hogy minden eddiginél nagyobb lesz a szülők felelőssége. Azért szerencsére még a Rákosi-korszakban, vagy a Kádár-éra keményebb időszakában nevelkedtek közül is sok értelmes, intelligens, művelt ember került ki. Lehet, hogy megint működnie kell a hagyományos "dafkénak", amelyet mi magyarok jól ismerünk és néhányszor már alkalmaztunk történelmünk folyamán. Csak az a szomorú, hogy erre a 21. században kell gondolni.”

Erre jött egy úriember (név, profilkép, ránézésre maximum harmincas) válasza:

„Igen, ezt a mentalitást szoktuk alkalmazni magyarellenes erők ellen, mint amilyen a szadesz is volt. Manapság főleg a brüsszeli agyhalál ellen kell. Veletek már nincs értelme foglalkozni, ti már megbuktatok örökre!!!”

Nem is tudom, miért válaszoltam neki, de valahogy nem bírtam ki, ezért a következőt posztoltam, konkrétan neki címezve:

„Tanítani való ez a propaganda-szöveg, köszönet érte, elteszem az utókornak, ha meg akarja érteni, milyen világot éltünk a 21. század harmadik évtizedében. Ami az "örök" szót illeti: egy valamit jegyezz meg, az "örök" nem emberi fogalom. Pláne nem politikai.”

Erre ő:

„Kinevetni valóan szánalmas vagy. Ti és a végtelenül gőgös magyarellenes szellemi köreitek végleg megbuktak. Ti már sohasem lesztek hatalmon és nem fog kamuhíreket közölni az MTI sem. Az örök a ti esetetekben egyszerűen egy tény, frusztrált, kinevetni való kisbarátom!!!”

„Még annyit, hogy a te mentalitásod egy évezredek óta rendszeresen megörökített, alaposan megénekelt viselkedés-típus. A felsőbbrendűségi tudattal megvert, végtelenül hatalomvágyó ember frusztrált fröcsögésének hívják hatalomvesztes után. Ez vagy te, ezek vagytok ti, hatalomvesztett frusztrált senkik.”

Itt tényleg abba kellett volna hagynom, de valahogy mégsem tudtam túllépni rajta. Mindezt két nappal Karácsony előtt, amely állítólag a szeretet ünnepe.

„Kösz a tartalmas, magvas megjegyzéseket. Csak azért nem vitatkozom Veled, mert a köreid által szintén nem kedvelt Esterházy Péterrel vallom: egy bizonyos szint felett az ember nem megy le egy bizonyos szint alá. Amúgy meg kisbarátod a hóhér, lehet, hogy az apád lehetnék, szerencsére nem, vannak normális fiaim. Még csak annyit, hogy soha nem voltam hatalmi helyzetben, és nem is kívánkozom oda. Ennyit arról, hogy mennyit tudsz az én mentalitásomról. (Másnak a nevében nem nyilatkozom). Ez úton kívánok Neked békés, szeretettel teli Karácsonyt!”

Az úriember először még jókívánságaimat sem fogadta el, és némi szórendcserével az előzőeket ismételte meg, majd ugyanezt egy újabb mutációban előadta egy másik hozzászólónak, aki csupán annyit kérdezett tőlem, hogy miért állok le egy trollal. Majd vélhetően maga is rájött, hogy ő kezd röhejessé válni – vagy szólt neki a megbízója – törölte a nekem szánt utolsó és mások reakciójára írt  összes posztját, és profilját, majd nyomtalanul eltűnt.

Még az ezredfordulón volt egy hasonló esetem, akkor egy korai internetes portálnál dolgoztam, és egy nick-es hozzászóló folyamatosan bombázott hasonló szövegekkel. Én többször felajánlottam neki, hogy találkozzunk és beszéljük meg egy kávé vagy egy sör mellett a dolgokat, de azt válaszolta, hogy „nincs abban a helyzetben”, hogy találkozzunk.  Lehet, hogy ugyanő volt a mostani kihívóm? Esetleg egy mesterséges unintelligencia?

12.18.

A 20. századi magyar múlt legszörnyűbb éveit bemutató állami múzeum a vészkorszak egyik rettegett jelképével díszített bögréket árusít webshopjában. De van olyan ajándéktárgy is, amelyen e jelkép mellett ott van az ötágú csillag is, az intézmény felfogásának megfelelően, amely  a két jelkép mögötti hatalmak közé egyenlőség-jelet tesz.

Azért kíváncsi lennék, hogy ha végigmennék az Andrássy úton egy vörös csillagos sapkában (olyan 68-as Mao-s stílusban), előállítanának-e? (A másik jelkép viselése fel sem merülhet részemről). Nem fogadok, mert úriember biztosra nem fogad. De említhetném azt az esetet, amikor egy népszerű közösségi médium letiltotta az egyik blogomat, mert a szövegben - pontosan meghatározott történelmi összefüggésben - egy közismert náci köszöntést szó szerint idéztem. A terrorháza vezetői és felettesei amúgy igazából sosem tagadták egyértelműen szimpátiáikat, és ha valaki szóvá tenné komolyabban (van-e olyan bátor ember még ebben a velejéig rohadt és megvásárolt közéletben), akkor biztosan azt mondanák, hogy a világon minden múzeum készít az anyagára épülő relikviákat.

12.19.

A szomszédos nagyáruházban a „hazai szeretem” tej legolcsóbbja 469 forint, 400 alatt csak olyan kapható, mint a török Mehemed, aki sose látott tehenet. Egy kovászos, maximum 35 dekás cipó 529 forint, egy 75 dekás parasztkenyér egy ezres (na jó, 999), a legolcsóbb ehető szeletelt kenyerek (400 gramm) 650-nél kezdődnek, de inkább 800 körül vannak. Tehát már a 100-szoros háromhatvant is túlléptük. Mostanában mintha nem hallanék a különböző árakkal kapcsolatban „lélektani határról”.

Párbeszéd a boltban. A bevásárló kocsi nagyon rugalmasan befogadja a százasokat, az ötveneseket és a húszasokat is. Éppen végzek a kipakolással, amikor egy velem egy korú hölgy megszólít: - Milyen pénze van benne? – Százas – mondom gépiesen, a fene sem emlékszik már. – Akkor ne vegye ki, adok magának egyet – mondja, de közben én már szedem ki rutinmozdulattal az érmét, és kiderül, hogy ezúttal egy húszast tettem be. – Jó kereskedő – jegyzi a hölgy, akinek mutatom, hogy mégsem százas volt….

Ha kilépünk kies, védett otthonunkból, már nemcsak a lelkünk fuldoklik, hanem a testünk is. Házunktól legfeljebb 100 méterre van a szupermarket, a bevásárló csomagom éppen csak kicsit nehezebb az átlagosnál. Jó karban lévő késői hatvanas vagyok, szívem, tüdőm rendben, kondícióm is úgy gondolom, jobb a kortársaim átlagánál, mégis lihegve, kifulladva érek haza. Otthon nem merünk szellőztetni, mert még mindig jobb az éjszakai állott levegő, mint ami kívülről tódulna be. Jó, hogy nem vagyok egy konteós típus, mert azt mondanám, hogy a titkos hatalmak így akarnak minket szándékosan elpusztítani.

Manapság az utcán, buszon, villamoson egyre több olyan emberrel találkozunk, akik magukban beszélnek. És nem a head-set-es telefonálókról beszélek, akikről egy negyven évvel elhunyt, valami csoda folytán feltámadott azt hinné, hogy mind a bolondokházából szabadultak. Ezek a hagyományos motyogók, ordibálók, káromkodók, akiktől mindenki elhúzódik, akikre senki nem mer ránézni és örülnek, ha tovább mennek, vagy leszállnak. És ilyenkor ismét hálát adunk, hogy bennünk és körülöttünk még mindig béke van és remélhetőleg az is marad.

Olvasom, hogy egyharmadára csökkent a köztévé híradóinak nézettsége. Egy mémen a műsorvezető név szerint köszönti a nézőket. Biztosan ezért megy a főcsatornán naponta reggeltől estig 9 szappanopera, plusz az állandó műsorok, hogy legalább az agyrágógumi híveit odaszegezzék a képernyőhöz.

Ideje lenne a Magyar Közlönyt átnevezni Magyar Közönnyé. Akkor sem lenne nagyobb az abban megjelentek visszhangja, ha az újabb és újabb rendelkezéseket nem az éj leple alatt tennék közzé.

A magát „az utca hangjaként”  hirdető közvélemény-formáló ingyenes lap (Lópici Gáspár, ki vagy a mennyekben…) a mai címoldalán lelkesen számolt be arról, hogy a budapesti karácsonyi vásár az egyik legnépszerűbb Európában. Ezt tapasztaltuk a múlt hét végén, hihetetlen tömegnyomor volt a belvárosban, igaz, magyar szót még az árusoktól is ritkán hallottunk, mert még a magyarokat is külföldiül szólították meg. Nem is csoda, amikor egy marcipános bonbonos doboz 30 ezer, két szem sütemény 4000 forint. De a fővárosnak szóló dicséret mégis meglepő, igaz, az online kiadás címlapja hozta szokásos formáját az első számú városvezető viselt dolgairól….

Ritka megtiszteltetés ért: a Líbiai Forradalom néhai vezetőjének nagyon is mutatós hölgyleszármazottja jelölt be ismerősnek. Lehet, hogy rosszul tettem, hogy izomból töröltem, elvégre felmenőjének iszonyatos vagyona lehetett az olajból, ami miatt eltűrték jelenlétét a világpolitikában 42 éven keresztül, ki tudja, nem akarta-e rám bízni a kezelését, mondjuk 20%-ért. Valószínűleg a dédunokámnak sem kellett volna dolgoznia egész életében….

12.20.

A felcsúti igazmondó ismét végtelen műveltségéről tett tanúságot, amikor a török elnöktől kapott elektromos autót Uriásnak nevezte. Ha a bibliai harcosra gondolunk, az nem igazán nyerő, mert Dávid király megölette, hogy elvehesse feleségét. Ha viszont Heep Uriásra, a hízelgéssel, zsarolással, hamisításokkal karriert csináló ügyvédre, akkor telitalálat. Dickens így ír sok visszataszító hőse egyikéről: „Heep Uriásnak hideg, nedves kezei vannak, az alakból csak úgy árad a kényelmetlen érzés, kígyószerű aljasság. „

12.21.

Ötéves korom óta rajongok a fociért. Akkoriban a magyar pályákon Mészöly, Farkas, Albert, Bene, Göröcs, Tichy varázsolt, de hamarosan megismertem, nem utolsósorban a gombfocinak köszönhetően a világsztárokat, Pelétől Facchettiig, 1966-tól pedig végignéztem valamennyi világbajnokságot. Régebben sokféle sportot néztem, jéghokit, vízilabdát, kosárlabdát, teniszt, mára megmaradt a foci, nagy Milan-drukker vagyok, ha csak tehetem, minden meccsüket megnézem. Persze a mai játék már régen nem az, mint 60 évvel ezelőtt, ezzel tisztában vagyok, de mostanában mégis úgy érzem, hogy a kizárólag üzleti alapon gondolkodó, nem mellesleg velejükig korrupt nemzetközi szövetségek, ha a játékosok nem lázadnak fel, rövid időn belül teljesen tönkre fogják tenni. Újabb és újabb kupasorozatokat, tornákat találnak ki, egyre rövidebb a pihenő idő, a legjobbaknak, akikért kimegy a néző a stadionba, vagy akikért a szponzorok reklámokba fektetnek és borsos áron eladják a közvetítések jogát, lassan már rendszeresen hetente kétszer kell pályára lépniük tétmeccseken, olyan időszakban is, amit korábban a felkészülésre, az erőgyűjtésre használtak fel. Egy statisztika szerint a mai sztárjátékosok éves átlagban kétszer annyi időt töltenek a pályán, mint a húsz évvel ezelőttiek, nem csoda a többségüknél a feltűnő formaingadozás, vagy pedig a gyakori sérülés, amelyeknek nagy része izomfáradtságra vezethető vissza. Egyelőre azonban még őket is elvakítják a csillagokat verdeső szerződések, átigazolási összegek. Már-már ott tartunk, hogy az ókori gladiátorok egészségére, erőnlétére jobban vigyáztak, mint manapság a foci világklasszisaira…

Mindig is utáltam mindennemű személyi kultuszt, ez valószínűleg legfőbb gyári hibámból, a megrögzött szabadgondolkodásból, valamint az Istennel való ambivalens viszonyomból fakad. És ugyancsak visszatetszőek számomra azok a járulékos személyi kultuszok, amelyeket mesterségesen táplálnak egy-egy magasabb érdeknek megfelelően. Most éppen a magyar foci jelenlegi legfényesebb csillagán a sor, hogy a nemzet aranyává tegyék, elvégre nem lehet örökre megélni a „leghíresebb magyarból”, akit az ország túlnyomó többsége már koránál fogva is legfeljebb felvételről láthatott, élőben nem. (Én is csak 1981-ben láttam a Népstadionban, amikor 25 év után először hazajött). De vajon mi lesz az ifjú félistenből, ha esetleg mégsem szárnyal olyan magasra, mint ahogyan azt elvárják tőle, netalántán leégünk a jövő nyári EB-n? Akkor ő lesz a bűnbak, akinek a nyakába varrhatják a kudarcot, mert azt jól tudjuk, hogy napjaink személyi kultuszának fő alanya, tárgya és birtokosa soha nem veszíthet…

12.22.

Okostelefonjaink lehallgatnak minket – írja mintegy revelációként egy magyar hírportál. Jó reggelt! Már hat évvel ezelőtt készült egy amerikai tanulmány, amely kimutatta, hogy a helymeghatározó applikációval akár az amerikai elnök főtestőrét is nyomon lehet követni.

Évtizedeken keresztül kellett újságíróként foglalkoznom a különböző ámokfutó gyilkosokkal, Columbine-tól a floridai iskolai mészárlásig, a https://gobolyosnlaszlo.hu/veres-hirek-verszennyes-hirnevek/ című könyvemben két külön fejezetben is foglalkoztam a médiasztárrá vált gonosztevőkkel. Mégis a hideg rázott ki, amikor a prágai Károly egyetemen elkövetett tömeggyilkosság hírével találkoztam. Alig két hét telt el azóta, hogy Prágában jártunk, bejártuk a Karácsonyra készülődő óvárost, élveztük békés, derűs hangulatát, sétáltunk nem messze a tragédia helyszínének közelében is. És megint egy olyan fiatalember volt az elkövető, aki tele volt frusztrációval, állítólag gyűlölte önmagát és az egész világot, mígnem bekattant, megölte az apját, majd diáktársai között végzett vérfürdőt. Elembertelenedett, végsebességen élő, az ember értékét sikerességben mérő világunkban egyre többen lesznek, akik nem bírják majd elviselni, hogy vesztesnek tekintik őket, és meg akarják mutatni, hogy ők is valakik, ha másképp nem, úgy, hogy halottak árán hagynak nyomot maguk után. Ezek az emberek köztük élnek, és nem tudjuk, mikor és hol szakad náluk el a cérna…

Az újságíró szokásával ellentétben késésben volt, egy holokausztról szóló film forgatására igyekezett, leintette az első taxit, amelyben két idősödő férfi ült. Ikertestvéreknek látszottak. Az újságíró örömmel ismerte fel az egyikben a számára oly kedves színészt, a kiváló versmondót és Júdás alakítóját egy passióban, a szappanopera morgós, de aranyszívű doktorát, az Élet Menetének egyik hazai alapítóját és az öröm kölcsönös volt. A színész maga is szerepelt a filmben, és útközben saját túlélési élményeiről mesélt. Neki is munkaszolgálatban pusztult el az apja, mint az újságíró nagyapja.

A forgatás az első híd körforgalmánál zajlott, ott építettek fel egy pályaudvart, ahol bevagonírozzák a deportáltakat. Amikor kiszálltak, az eddig hallgató ikertestvér elnevette magát, levette parókáját, és megrótta az újságírót, hogy 60 évi barátság után nem ismerte fel. És ott állt előtte a sokleleményű ügyvéd, aki valójában egyáltalán nem hasonlított a színészhez, ráadásul kétszer akkora volt, mint ő.

Az újságíró követte barátait, sebtében elvállalt egy statisztaszerepet is a nagy tömegjelenetben. Már éppen leállították a kamerákat, amikor megjelent egy nárcisztikus mosolyú idegen producer, aki azt javasolta, hogy a gyermekek gázkamra-jelenetét musicalben adják elő, olyan stílusban, mint a Zene hangjai. Az újságíró, a színész és az ügyvéd döbbenten néztek egymásra, de még nagyobb iszonyattal figyelték, ahogyan a szereplők egyre szorosabb, egyre fenyegetőbb gyűrűt fonnak a nárcisztikus mosolyú idegen producer köré…

Babaarcú bikinis termékenység-istennő lebegett el az uszodában a költő mellett, majd súlyos termetét meghazudtolva könnyedén lépett ki valószínűtlenül kicsi lábain a medencéből. Domborulatai a Grande Maestrót is lenyűgözték volna, bőrén egyetlen ránc, vagy hájnyom sem látszott. A költő képzeletében Ginának hívták, és a középiskolában Gigabájnak csúfolták, de ő túltette magát ezen, mert tudta, hogy egyszer lesz valaki, aki felismeri az ő nem mindennapi szépségét.

Eljött a nagy találkozás napja a lángbőrű, sudáran is buja testű festőnővel, aki a Tahiti Remetétől és a Vámostól fogantatott aktönarcképein jáspisszemekkel követi a nézőt. És megjelent egy ördögszínekbe öltözött Madonna-arcú nő, akinek áldott méhének gyümölcse.

A költőnek sok-sok év után ismét kedve támadt gitározni és énekelni. Mivel már nagyon régóta nem pengette a húrokat, úgy gondolta, hogy az odesszai-minnesotai bárd hatvan évvel ezelőtti békedalával kezdi. Leült hangszerével egy belvárosi téren egy gimnázium és egy templom közötti buszmegállóban, és nem jutottak eszébe az akkordok. Egy hajléktalan ült le mellé, aki megmutatta neki azt a néhány fogást. Akkor meg a szöveg esett ki az emlékezetéből. Jött egy másik hajléktalan és felidézte neki a sorokat. Végre nekikezdhetett a dalnak, de ekkor a szemközti ház ablakában megjelent teljes létszámban őfelsége kvartettje és egy több szólamú dalt adtak elő csak úgy a capella a maguk összetéveszthetetlen stílusában. A költő nem adta fel, járta a várost a piacoktól a templomokig, de amint belekezdett a dalba, valami erős ének, vagy ordenáré zene mindig elnyomta. Végül egy parkban ült le, ahol hajléktalanok aludtak a gyenge őszi napfényben. Gondolta, majd halkan játszik, halkan énekel, de amint elkezdte az első sort, csak hamis hangok jöttek ki a torkán. Feladta. Szomorúan hazament, kinyitotta hűtőszekrénye fagyasztóját, mert úgy rémlett, még valamikor iszákos korában ott felejtett egy üveg vodkát. A fagyasztóból azonban csak megdermedt hangjegyek potyogtak ki kopogva a lába elé.

Az élete virágjában lévő Pirkadat Doktornő és az öregedő Szindbád meglátták egymást egy nagy üvegfalon keresztül, és az asszony rögtön elhatározta, hogy megünneplik plátói szerelmük tizedik évfordulóját. Mivel azonban mindketten hűségesek voltak Életük Párjához, titkukat ezután is megőrizték. A korai téli naplementekor találkoztak, egy szót sem szóltak, csak tekintetük beszélt, majd kézen fogva elindultak, csak ők tudták, melyik háztetőt választják, ahonnan magukénak mondhatták az egész várost. Amikor felértek, kitárták kabátjukat, amely alatt csak meztelen lelkük lapult, hogy még tisztábbra mossa őket az év első hóesése.

Az igazmondó politikus magasított cipőben járja az utcákat, rikkancsként kínálja programját, de a járókelők rá se hederítenek. Egy békés otthon éjszakai csendjét olasz neorealista perpatvar veri fel, de csak a falak visszhangja szól. Egy házibuliban, miután kifogytak a zenékből, az egyik vendég a Kalinkát kezdi ordítani egy másik vendég harmonika-kíséretével, a társaság bohóca azonban ráveszi, hogy kornyikálása közben mindenféle akrobatikus tánclépéseket mutasson be, így aztán hamarosan elhallgat és restelkedve meghúzza magát egy sarokban. A Nagy Vizsgálóbírónő magáévá teszi a köztes lét hajléktalan-szállóján az összes gyanúsítottat, a magukat bűntelennek vallók nem kis irigységére, de őket feltartóztatja felhúzott fogínnyel Rex felügyelő.  

Újra forgatták az együgyűen bölcs futóbolond történetét, de ezúttal a költő hazájában. Mivel tudták róla, hogy igencsak jártas annak a korszaknak a zenéjében, őt kérték fel, hogy válassza ki a legjellemzőbb dalokat, nem törődve az eredeti változattal. Bár a költő nem értette, hogy miért van erre szükség, vállalta a feladatot. A hajdan volt egyetemi színpadon, diákok körében nézte a már elkészült új felvételeket, és agyában megszólaltak a beköszöntő Vízöntő-korszak dallamai. Ekkor lépett be a terembe a Gyöngyhajú Asszony ifjúsága teljes tündöklésében, de a költőn kívül senki sem ismerte őt fel. A Gyöngyhajú azonnal hősünkhöz sietett, leült mellé, megfogták egymás kezét és szinte egymásnak adták a dalok címeit és szövegét, hol angolul, hol magyarul. Ahogyan ezeket kimondták, már a többiek is ott hallották a vágatlan filmjelenetek alatt és még meglepődni is elfelejtettek. Ekkor a Gyöngyhajú átadott a költőnek egy kulcsot, amelyre az ő nevét vésték. „Mindent nyit, csak a zárat ne keresd” – mondta a maga éteri hangján, és úgy tűnt el, mintha soha nem is lett volna ott.

Kép: GNL

Az idő egyre eszeveszettebben rohan, de vannak napok, amikor kedvünkért lelassít, hogy megéljük, amit megérdemlünk. Testben, lélekben, szellemben és gyakran úton. Amíg mehetünk, amíg már napokkal, hetekkel az indulás előtt érezzük magunkon a zabla szorítását és amíg még napokkal, hetekkel, néha hónapokkal hazatértünk után is ott járunk, ahol beteljesült egy újabb vágyunk.

Ezúttal Prágában.

A Gólem volt az első mesterséges intelligencia. Löw rabbi ma informatikus fejlesztő mérnök lenne, és a teremtményének homlokára írt „igazság” jelet PIN kódnak hívnák, amihez csak ő férne hozzá. Egyedül ő lenne jogosult arra, hogy AI Golemet életre szólítsa és utasításokat adjon neki. Ha hiányzik a kód egyik betűje, a lény tetszhalott állapotban marad.
Csakhogy már az első Gólem is minden ébredés után tanult valamit, és egy szép napon önálló életre kelt, szembefordult alkotójával, majd pusztítani kezdte, ami az útjába került, és megsemmisülése után is félelmet keltett, mert senki nem tudta, milyen erő lakozik a hamvaiban. Ma fakacatokat és süteményt ruháznak fel a nevével, de azért jó lesz vele vigyázni, mert utódai előbb-utóbb maguktól is képesek lesznek helyreállítani az élet-halál urának tartott varázsszót.

De vajon amikor Ladislav Saloun elkészítette bő 100 évvel ezelőtt a Rabbi szobrát, miért egy rá kúszó meztelen lányalakban ábrázolta a halált?

A rettegés azonban korántsem a Gólemben testesült meg, hanem abban a közel 80 ezer névben, amelyet folyamatosan olvasnak fel a Pinkas-zsinagógában, csak időnként szakítja meg egy-egy káddis. Olyan ez, mint amikor egy halomba dobált cipőket, szemüvegeket, játékbabákat látunk, lehetetlen szabadulni egy bűntől, amiért akkor is szégyelljük magukat, még ha nem is volt, már csak korunk miatt sem, közvetlen közünk hozzá. Elválaszthatatlanná válik tőle a behavazott régi temető, pedig ott többszáz évvel ezelőtt elhunytak nyugszanak. Életem hóból gyúr egy kavicsot, én is követem példáját, letesszük e mementókat egy-egy ismeretlen sírkőre.
Hanuka bejövetelének napja van.

Két Prágai Diákról tudok. Az egyik még valamikor a 19. század első felében élt, ha élt, valahol fél úton Faust és Dorian Gray között. Amikor már nem volt egy vasa sem, engedett az Ördög kísértésének, aki egy tekintélyes összegért megvásárolta a tükörképét. Baldouin hiába élhetett ezután fényűző életet, a tükörképe egyik bűnt, a másik után követte el. Így nem maradt más választása, mint lelőni a mását – vagyis önmagát.
Conrad Veidt és Werner Krauss még egyszer eljátszották a Dr. Caligari baljós kettősét. Veidt, magyar zsidó felesége mellett kitartva, Angliába, majd Amerikába emigrált a nácik elől és csupa gonosz figurát tett emlékezetessé Dzsafaar hercegtől Strasser őrnagyig. Krauss viszont lepaktált a nácikkal és a legsötétebb antiszemita filmekben szerepelt.
A másik prágai diákot 1969. január 16-án ismerte meg a világ, miután a Szent Vencel téren, Csehország védőszentjének szobránál felgyújtotta magát, ahogyan a vietnami háború ellen tiltakozó buddhista szerzetesek. Az alig húszéves Jan Palach így akarta felrázni honfitársait a Varsói Szerződés 1968 augusztusi katonai beavatkozása, a „Prágai Tavasz” eltiprása okozta apátiából. Akkoriban Olaszországban éltünk, és a helyi tv, mint az egész akkori nyugati média, vezető helyen számolt be Palach önfeláldozásáról, haláláról, egészen temetéséig, amelyen 750 ezer ember vett részt. Már alkonyodott azon a délutánon, amikor elénk bukkant a Vltava partján John Hejduk két kőtömbje, amelyekből hosszú tüskék (lándzsák) állnak ki, és amelyek az Öngyilkosok házai címet viselik és a Diák emlékét őrzik. Jan Palach nem élt és nem halt meg hiába…

Amikor a békebeli dekadencia és a 60-as évek tudattágítása találkozik. Abszint és cannabis – hirdetik számtalan kis boltban. Egyszer volt szerencsénk megkóstolni Baudelaire és Rimbaud kedvenc italát egy elegáns francia üzleti vacsorán, de nem rohadt ronggyá két öklünk tőle a zsebünkben, így ezúttal is kihagytuk. Inkább kacérkodtunk a mágikus fűvel, még egy olyan teát is kínáltak egy minimarketben, amelyre a „white widow” nevet írták – éppen 20 éve szívtunk ilyent Amsterdamban a The Doors nevű café shopban – végül a polcon hagytuk, nem bízva a magyar hatóságok nagyvonalúságában. Azért hazafelé a duty free-ben vettünk egy állítólag cannabisos fekete csokit, finom volt, de semmilyen kívánt és nem kívánt mellékhatással nem járt. Pedig még túl edzettnek sem vagyunk mondhatók e téren. Néhány nappal később egyik szintén nagy utazó kollégám árulja el, hogy 25 éve próbálják eladni a csehek ezt a nagy kamut, de még mindig bejön.

Bár az 1970-es évek magyar néphadseregében az olvasás nem számított erénynek, e szenvedélyemről ott sem voltam hajlandó lemondani. Akkor, egy őrszolgálat pihenő szakaszában olvastam el Franz Kafka horror-novelláját, Az átváltozást. Ha már perverzek a körülmények, legyenek teljesen azok, attól nem kellett tartani, hogy főbe lövöm magam tőle. Tizenöt évvel később láttam egy ugyancsak dermesztő feldolgozását Brüsszelben egy helyi mozgásszínháztól. Most, utunk előtt újra elővettem ezt az írást és újra iszonyodva tettem le. Soha nem tudtam igazán elképzelni, hogy milyen és mekkora lehetett az a szörnyűséges féreg, amellyé Gregor Samsa vált, de ennek nincs is jelentősége. A novella valójában a mindent felülíró emberi önzés allegóriája. Nem kevésbé volt abszurd prágai Kafka-élményünk. Senki nem tudta megmondani, hogy pontosan hol van a nevezetes „lyukas hasú” szobra, pedig valószínűleg ott volt a közelünkben, egy 500 méteres sugarú körben. Így meg kellett elégednünk az íróról elnevezett téren felállított acélinstallációval, amelynek tükrében kizökkentünk térből és időből és – sok egyéb mellett – lesz miért visszatérni a száztornyúba.

A seregben Svejk a tilalmi lista élén állt, megelőzve Rejtőt és az amerikai háborús regényeket, de én még bevonulás előtt felkészültem mindezekből.  Így aztán nem volt nehéz felismernem az általuk megírt örök pedálokat és sunnyogókat, a rafináltakat és ügyeskedőket, a balekokat és a magukat hülyének tettető túlélőket. Gondoltuk, hogy egyik vacsoránkat a Kehelyben töltjük el, Ferencjóska legyek által leszart portréja alatt, bár még este 6-kor sem volt vége a háborúnak. Csakhogy ez az intézmény valahogy kiesett útvonalainkból, de egyet sem búsultunk: szállásunkhoz közel belefutottunk az U Sadlu nevű tavernába. Mintha a középkorba cseppentünk volna vissza, éppen csak két kézzel kellett volna falni a „hagyományos kétszemélyes cseh tálat”, amiből öt ember is jól lakott volna és mivel nem vagyunk sörivók, ötéves, aranyszínű slivovicével locsoltuk meg. A joviális főúrnak (egyedül volt) a szeme se rebbent, csomagolt, másnap szállodai szobánkban fejeztük be a lakomát.   

A bőségtál után, hogy ne teli hassal feküdjünk le, tettünk egy sétát a környék kis utcáiban. Már két nappal korábban felfedeztünk egy hangulatos teret, öt fiatal platánnal alkotott körrel. Az ünnepre meghitt fényekkel díszítették fel őket, olyanok, mint megannyi menóra gyertyagyújtás után.

Mi a közös Alphons Muchában, Ivan Lendlben és Pierce Brosnanban? A szecesszió mesterének, a 20. századi plakátművészet egyik megteremtőjének alkotásait az egykor világelső, Amerikában élő teniszcsillag gyűjtötte össze, majd nemrégiben eladta egy honfitársának, hogy azt hazájában is kiállíthassák. Így született meg az a multimediális kiállítás, amelyen Mucha művei megelevenednek, még a Mester egyik önarcképe, amely a hajdani James Bond hangján szólítja meg a látogatókat. Én sokáig idegenkedtem a „boldog békeidők” művészetétől, Életem szerettette meg velem Klimtet és Muchát és ez a szeretet most a prágai történelmi városházán teljessé vált. Talán az évszakokat mesés nőalakokban megjelenítő sorozatok fogtak meg a legjobban, talán azért is, mert Életem legújabb pasztellképein szintén női arcok sugározzák a Tavasz, a Nyár, az Ősz és a Tél auráját. Olyannyira átmentünk abba a dimenzióba, hogy azon sem lepődtem volna meg, ha - miközben a szintén a századelőt idéző kávéházban álomba illő süteményeinket esszük egy kis grog kíséretében-, maga Alphons Mucha is átvonult volna a színen…

Amikor utazunk, számomra az élmény része, hogy magammal viszek egy könyvet, leginkább verseskötetet az illető nép egyik szerzőjétől. Prágához Jaroslav Seifertet választottam, a 20. század egyik legszebb, egész életét betöltő szerelmi lírája az övé. Még a 80-as években vettem meg a Talán rózsát hozok című kötetét, amely nem sokkal halála után jelent meg. Ebből idézek:

„Kezem, amíg nem fogta át

kebled, kitárta üresen.

Csak hidd el, megőrjít a vágy,

hogy szemed mosolygós legyen”

(Ferencz Győző fordítása).

A szerelem és halál elválaszthatatlan kettőssége jelenik meg öregkori verseiben, azokban az éveiben, amelyeket én is ilyen érzékenyen szeretnék megérni. És van két másik közös vonásunk: én is imádom Mozartot és a suhanó szép női lábakat…

A Zene a legjobb – mondta Frank Zappa, aki élete utolsó turnéján meglátogatta a Vasfüggönytől megszabadult országokat. Prágában is járt, ahol nagy kultusza volt a Velvet Undergrounddal együtt. Zappát és Lou Reedet maga Vacláv Hável elnök hívta meg, mint „a nyugti kultúra nagyköveteit”. Mi is rajongtunk diákkorunkban a cseh jazz-rockért, Radim Hladikért, Martin Kratochvillért, Jiri Stivinért. A Cseh Zene Házában mégsem az ő felidézésük a legizgalmasabb, hanem – a számtalan gyönyörű régi hangszer mellett – egy stúdió, amelynek a közepén egy theremin áll. Véletlenül jövök rá, hogy az, amikor túl közel megyek hozzá és megszólal. Próbálok néhány „vezénylő” mozdulatot tenni, ahogyan Jimmy Page-től láttam, Életem azonban valóságos hangvarázslatot ad elő, úgy érzem, a különleges hangszerlény szinte alázatosan engedelmeskedik neki és teljes összhang születik néhány pillanat alatt közöttük.

Az óváros főtere.
Karácsonyi kirakodó vásár, a téli délutánt betölti a fűszeres forralt bor, másutt a pecsenyék és a sült kolbászok illata, de van kürtőskalács és lángos is. Ez utóbbi szinte magyarul írva, csak épp az „s”-nek van egy kis cseh ékezete. A tér egyik sarkán egy étteremre leszek figyelmes: Lippert. Mintha már hallottam volna ezt a nevet. Hát persze, Krúdy Gyula/Szindbád mesél róla az Isten veletek, boldog Vendelinek című novellájában és Huszárik Zoltán filmjének ínycsiklandó jelenetében: miközben a szomorú pincér balszerencsés magánéletét, a Patience nevű állhatatlan nővel való találkozását meséli, a 103 nőt szerető vendég tobzódik az étlap kínálatában, és megemlíti, hogy a Lippert-féle vendéglőbe járt vadnyulat enni, mivel maga a tulajdonos volt a vadász. És a végén bevallja, hogy Vendelin után ő lett Patience második férje, de őt is elhagyta…

Utolsó esténken benézünk a közelünkben álló kis barokk Szent József templomba. Éppen mise van, a prédikációba csöppenünk bele, amiből persze nem értünk semmit, de azért a hagyományos katolikus rituálét tudjuk nagyjából követni. Feltűnik, hogy itt nincs „hiszekegy”, és az áldozás után néhány percig teljes a csend, van egy kis idő a valódi spirituális elmélyülésre. A szentbeszéd közben bejön egy hajléktalan, két nagy táskával, úgy tűnik, inkább melegedni jött. Amikor elhangzik az „Úr békéje legyen veletek”, a jelenlévők kezet nyújtanak egymásnak – nálunk ez már a covid óta nem szokás – majd a csöves felpattan a helyéről, és mindenkivel kezet fog…A templom egyik oldalkápolnájában meglátok egy díszes piros palástba öltöztetett gyermek Jézust. Bambino di Praga. Nem tudok nem gondolni Bohumil Hrabalra és karrierjüket elmegyógyintézetben végző szélhámosaira…

„De ott a magasban gyönyörű lehetett…” – ábrándozott a Sörgyári capriccio poétikus doktora, miután a huszonötöt érdemlő, égetni való asszonyszemély lejött a kéményből és huncut mosollyal összekente korommal a derék férfiú arcát. Bár pontban este hétkor odaértünk az asztrológiai órához, már túl sötét volt ahhoz, hogy lássuk a kis nyíláson megjelenő apostolokat. Kárpótlásul viszont felmentünk a torony tetejére és elénk tárult az egész, karácsony előtti fényekben úszó Prága az óváros forgatagától egészen a sokféle színben pompázó Várig.

Az idő egyre eszeveszettebben rohan, de vannak napok, amikor kedvünkért lelassít, hogy megéljük, amit megérdemlünk. Testben, lélekben, szellemben és gyakran úton. Amíg mehetünk, amíg már napokkal, hetekkel az indulás előtt érezzük magunkon a zabla szorítását és amíg még napokkal, hetekkel, néha hónapokkal hazatértünk után is ott járunk, ahol beteljesült egy újabb vágyunk.

Ezúttal Prágában.

Fotók: Benke Rita, GNL

Jim elővette legjobbik énjét és végtelen türelemmel lenyalogatta Sinéad testéről összes boldogtalan tetoválását, és kicsókolta belőle valamennyi megvallott és elhagyott hitét.

Sinéad méhében a közös örömünnepen megfogant a pokoli mennyek gyönyörű törvénytelen gyermeke, akiért a lány hálából pikkelyenként szedte le Jimről a Sárkánygyík kísértő árnyékát.

A mindenütt árva John itt hagyta nekem szemüvegét, hogy öregedvén és távollétében is láthassak színről színre. A Kedvet és a Vég körhintájában állva küldte üdvözletét a szikrázó Gyémánt-Egektől egészen a szüretre illatozó Eperföldekig.

Örök ébredésünkre vár terített asztalfővel a Barátok Tora.

Prága, 2023. december 8

11.29.

Régóta tapasztalom, hogy azoknak, akik a különböző műsorújságokban és más ajánlókban meghatározzák a filmek műfaját, súlyos fogalomzavarban szenvednek. Nagy érdeklődéssel kezdtük el nézni a Tiszta szívvel című magyar filmet, amelyet akcióvígjátékként hirdettek meg. Már csak azért is, mert volt két mozgássérült haverom - sajnos már egyikük sem él – és ők belekeveredtek egy bűnügybe, amihez semmi közük nem volt, és az egészből egy abszurdot lehetett volna írni. Hát itt nem erről volt szó.  Szűk félórát bírtunk ki belőle, ilyen tömény erőszakot, ennyi véresen brutális képsort nem sokszor  láttunk és még egy beszólás sem volt benne, amin akár elmosolyodhattunk volna. Elképzeltem, hogy túlképzett műsorösszeállítóink ezek után még a Mechanikus narancsot is akcióvígjátéknak neveznék, mert ott vannak olyan durva jelenetek, amelyek „poénra” vannak véve, persze nagyon kegyetlen, fekete humorral, nem is szólva az eltorzított orosz szavakkal teletűzdelt szövegről. Ezek után  hová tegyük Ötvös Csöpit, Bud Spencert és Terence Hillt, Jackie Chant, a Csupasz pisztolyt, vagy a Beverly Hills-i zsarut?

Akkor lennék igazán elégedett a magyar közélettel, ha a folyton emlegetett szuverenitás helyett inkább az emlegetők szuterrénben való elhelyezése kerülne napirendre. Persze régi igazság, hogy minél nagyobb a zűrzavar akár a jogi fogalmak terén, annál könnyebb benne halászni. Másfelől viszont annak is bizonyítéka a nemzeti önazonosságunkra  folyton-folyvást való emlékeztetés, hogy az említett urakban egyre nő a félelem, mert a szívük mélyén jól tudják, hogy ez a sok hanta egyszer vissza fog ütni és nem kicsit. Most még csak azt vallják be akaratlanul is, ami annak idején a seregben szállóige volt: „Hogy fosni, mint beszarni”.

 Ebben a szellemben hozták létre a kíbernyomozó irodát is, amely egy újabb teljesen felesleges pénzkidobás – a benne lévő csókosoknak persze nem az – a közösségi média ingyen és bérmentve elvégzi azt a munkát.

Volt kollégám felidézte egy FB-posztjában a Huckleberry Finnt, amelyben két, magát királynak és hercegnek beállító szélhámos a legordenárébb trükkökkel eteti a népet. Csakhogy ott a nép, amint arra ő is felhívja a figyelmet, a végén elkapja a két gazembert, és tollba, szurokba forgatva vezeti őket végig az utcákon. 

Már nem csodálkozunk azon, hogy a médiában mindenütt megspórolják az olvasószerkesztőt. Akkor miért csodálkozunk azon, hogy a szomszédos szupermarketben a következő felirat fogad az (automata) pénztáraknál: SZÉP-kártyával alkoholt vásárólni nem lehet. Így, hosszú ó-val. És hogy biztosak legyünk benne, a nagybetűs felirat alatt ugyanezt ugyanígy megismétlik.

Ugyancsak szupermarketes észrevétel: az ingyenes manipulatív lapot korábban a bejárathoz tették ki. Aztán a kasszákhoz került, még mielőtt a számlával a vevő kilép a digitális kapun. Néhány nap múlva áttették a külső rakodó pultokhoz. Ma már ismét a bejáratnál kínálják.

Fiatal nő áll az utcán, fülében zsinór, amely okostelefonjához csatlakozik, a telefon pedig egy laptophoz, így beszélget valakivel egy harmadik személy kórházi ápolásáról. Az alkoholizmus és a drogfüggőség lassan nálunk is háttérbe szorul.

Az utóbbi időkben rendre jobbra-balra dőlnek a könyveim a polcokon. Igaz, hogy már nem szorulnak annyira egymáshoz, mint egy évvel ezelőtt, amikor – leendő örököseim helyzetét megkönnyítendő – elkezdtem kiszórni, eladományozni vagy könyvmegállóba vinni azokat a köteteket, amelyek már most feleslegesnek tűnnek. De még nem tudtam rájönni arra, hogy mikor, miért és merre dőlnek. Már gondoltam földrengésekre is, de ahhoz túl gyakori ez a jelenség, hogy mindegyiket valamilyen földmozgásnak tudjam be. Lehet, hogy ott, ahol dőlnek, figyelmeztetni akarnak valamelyik könyvre, hogy mielőbb olvassam el?

11.30.

Megörököltem egy altatót Édesanyámtól, halála előtt néhány hónappal számomra érthetetlen okból négy dobozzal rendelt. Lassan egy éve próbálkozom vele. Hol segít elaludni, hol pedig egyáltalán nem. Még nem jöttem rá, hogy mikor igen, mikor nem. Lehet, hogy csupán egy placebo és minden azon múlik, hogy az Álomtündér mikor tisztel meg a figyelmével, és mikor nem férek be a rendelési idejébe.

A szuperboltban időzavarba is kerültek. Egy hatalmas kosárba csupa Anyák Napjára szánt párnát, törülközőt és egyéb használati tárgyat pakoltak, sok-sok szívecskével és szívhez szóló közhely-mondattal. Ha emlékezetem nem csal, az az ünnep hat hónap múlva lesz. Még megérjük, hogy májusban kiteszik a Mikulás-csomagokat.

Elém került egy írás John Lennon küzdelmes gyerekkoráról, ami ugyan nem mondott nekem különösebben újat, de mégis elgondolkodtatott magamról. Érdekes, hogy szinte semmit sem tudtam még Lennonról, amikor 12 évesen kiválasztottam magamnak a Beatles-ből és ez azóta is tart. Pedig én teljes, szerető családban nőttem fel, nem voltam sem rövidlátó, sem diszlexiás, legfeljebb balkezes, viszont valami, számomra érthetetlen okból az óvodában fekete báránynak számítottam, tán azért, mert ügyetlen voltam, vagy túl lassan ettem, de tán azért, mert a vasfegyelmet akkor sem tűrtem, pedig egykeségem ellenére nem voltam elkényeztetett gyerek. Már akkor kialakult bennem, hogy nem érdekel, mit csinál a többség, nekem megvan a magam útja. És ez így is volt az azóta eltelt 62 évben, és valószínűleg így is lesz, amíg még élek.

12.02.

Vajon minek minősül a folyamatos háborús uszítás egyes médiumok részéről a "szuverenitásvédelem" szempontjából?

Borús, nyirkos decemberi este. A Flórián aluljárójától hazáig az út legfeljebb 300 méter, mégis alig várom, hogy beessek a házunk kapuján. Egyszerűen nem kapok levegőt. Ugyanez a helyzet a Bécsi útnál a villamosmegállótól az Eurocenterig, pedig az még annyi sincsen. Néhány éve az Árpád-hídi feljáró előtt még volt egy oszlop, amely a hőmérséklet mellett a levegőminőséget is jelezte. Aztán egyik napról a másikra leszerelték…

A rendszerváltás óta utálom a tv-reklámokat. Előtte még volt néhány aranyos, Alfonzótól a bontott csirkéig. Korunk tv-reklámjai hangosak, agresszívek és manipulatívak, vagy pedig, főleg a karácsonyi időszakban, elviselhetetlenül negédesek. Most végre született egy szívet melengető két morgós öregemberrel, akik persze tele vannak szeretettel egymás és a világ iránt. Sok-sok nagyszerű színházi és filmes élményt kaptunk tőlük, most, életük alkonyán, több mint nyolc évtized bölcsességét és öniróniáját vitték bele ebbe a kis szerepbe. A Vén Bolond és a Nyikhaj valamit visszahozott a Karácsony meghittségéből, még ha azt egy reklámfilmben tették is.

A költő megírta végső számadását egy vékony kötetben, amelynek kemény fedelű zöld borítót készíttetett és rajta egy ismeretlen szó foszforeszkált arany betűkkel, mint az a bizonyos írás a falon. Elhatározta, hogy valamennyi hajdan volt szerelmének ad belőle egy dedikált példányt. El is jöttek mind a lányok, asszonyok, aki egymást soha nem látták, mind nagyon örültek, hogy a költő egyiküket sem felejtette el, csak akkor tört ki a haddelhadd, amikor megnézték az ajánlásokat és azonnal mindegyikükön a féltékenység lett úrrá. Haragjuk végül együttesen az ellen fordult, akinek véletlenül a mű kéziratos változata jutott. Magának a költőnek sem volt tudomása arról, hogy a magánjellegű megjegyzésekkel teli kézirat hogyan került a nyomdába, azt pedig végképp nem értette, hogy ő miért nem vette észre ezt a súlyos tévedést, ráadásul éppen ebbe írta a legszebb sorokat. Alig tudta kimenteni sorstársnői karmai közül az áldozatot, aki egy hosszú, fullasztó csókkal hálálta meg jótettét. És a költő múltjából nem emlékezett e lány nevére, de még az arcára sem. Lehet, hogy csak a képzelete szülte. Vagy a lelkiismerete?

Egy cinke belekeveredett egy hálóba, ezért le kellett vágni a szárnya tövét. De így is azonnal felreppent, kihussant az ablakon, majd egyenesen nekiment az erkélyen forgó ventilátornak és sértetlenül suhant át a gyilkosan forgó kerekek között.

Óriás vadászok üldöztek végig a Szerelmesek Lagunáinak hídjain, vérszomjasnak hitt  kutyáik azonban érintésemre megszelídültek és többé semmilyen parancsnak nem engedelmeskedtek.

A költőt egykor egy rajongóvá vált gyógyító Asszony Szindbádnak nevezte. Ebből csupán az álmatlanság maradt.

Egy városnyi szókirakós játék állt előttünk. Kezünkben volt a teljes ábécé, és mégsem jött ki a szabadon hagyott szóvégekből egyetlen értelmes kifejezés.

A vese órája ébresztett fel, és nem találtam a szoba kijáratát. Mintha Életem Párjának helyéről keltem volna fel és ez felborította az automatikussá vált útvonalat, pedig csak a félig nyitott ajtón beszűrődő éjszakai világosságot kellett volna követni, de egy pillanatra ez is eltűnt. Lehet, hogy egy új gyógyszer felborította a térérzékelésemet?

Egy elmegyógyintézetből szabadult orvos mindenáron rá akarta bizonyítani a költőre, hogy szodomita, holott ordított róla, hogy neki vannak ilyen, nem is titkolt vágyai.

A család egy békebeli előkelő szálloda halljában kártyázott, de lapok helyett törött porcelán csészealjakat tartottak a kezükben. Apa nyert, a Fiú hiába jött el a piros ultijával, nem versenyezhetett a húszszáz-redurchmarssal.

A költő, ahogyan ezt ifjú korában megálmodta, feláldozott életéből tíz évet azért, hogy tökéletesen megtanuljon basszusgitározni, és énekéről is messze földön híres legyen. Egy buzgó menedzser el is hívta mellé a rövidlátó szerelmes bolondot és a pudingképű balkezest, hogy közös koncertet adjanak a költő otthonának erkélyén, és a két kikötővárosi legenda csak kísérte hősünket. De ő még ennél is többre vágyott: el akarta énekelni egy nagy koncerten azt a dalt, amelynek riffje kétszer két hangból áll, és amelytől a hard-rockot eredeztetik. A buzgó menedzser szerint azonban ezt a költő nem tudná elénekelni, és későn derült ki, hogy összetévesztette az egyenváltóáramos banda egyik számával, ami pedig még nyomokban sem hasonlított a költő régi kedvencére…

Egy óceánjáró fedélzetén látom magunkat. Lehet, hogy a Titanic, de lehet, hogy a Bolondok vagy az Elátkozottak Hajója. Körülöttünk nagy tömeg, de minden arc és alak homályban marad, csak mi ketten látszunk tisztán és világosan.

Azt tudtad, hogy tabunak nyilvánított személyről még rosszat álmodni sem szabad?

A költő elutazott a városba, ahol annyira szerették a forradalmat, de 55 évvel az utolsó nagy lángba borulás után már ott is csak kis utcai gyülekezések maradtak a haragvóknak. A költő az egyik kávéház teraszán fiatal apját pillantotta meg, akinek mély sebhely volt a homlokán, mert ki tudja, mikor, fejbe dobták egy kővel, de azóta sem törődött vele.

Tanítani hívnának egy iskolába, de már nem akarok semmilyen állandó kötöttséget. Nem is kell, mondják, akkor mennék, amikor akarok, és arról tartanék előadást, amiről akarok. Ez már jobban tetszik, de azért szétnézek egy kicsit. Az iskolának hatalmas füves udvara van, inkább nagy szabad rétnek tűnik, ahol a diákok és a tanárok éppen nagy kört alkotva csi-kungoznak, és körülöttük négy mesés ló köröz a lovasával. Az egyik ló fehér, a másik fekete, a harmadik almásderes, a negyedik pej. Mindegyiknek nyergében egy-egy fiatal lány ül, és mindegyiknek rengeteg, derékig érő haja van, a ló színével ellentétes színű. Tekintetem találkozik a fehér lovon ülő, fekete loboncú lányéval, aki egyszerre gyönyörű és félelmetes.  Lehet, hogy a Végítélet lovasai köröznek előttem?

Múzeumba indulunk Szüleimmel, csak induláskor veszem észre, hogy elfelejtettem felöltözni. Apám huncut mosollyal nyugtázza feledékenységemet, a korral jár, gondolja. A múzeum kertjében nagy színpad várja a látogatókat, és maga Lady Soul lép fel, fiatalon, ereje teljében egy gospel-kórus élén. Nem bírom ki, hogy az előadás után ne rohanjak oda régi nagy kedvencemhez, aki szenvedélyesen magához ölel és valami eddig általam soha nem érzett illata van a bőrének. Lady Soul kézen fog, és én nem törődve családommal, követem őt egy igazi fekete negyedbe, ahol mindenki franciául szólít meg, mígnem egy gangos ház ugyanolyan gospel-kórus fogad, mint a múzeumkertben.

A menekülő útvonalakat szakadékok szabdalták szét, az ösvényeket pedig terepszínű egérfogókkal szórták tele.

Belenéztem testembe és csupa méhviaszba ragadt fogaskereket láttam magamban.

A királynő gonosz tükörképe feldúlta a költő otthonát, hogy megtalálja mind a száz levelét, amellyel egykori szerelmét elkábította és kivetkőztette józanságából. És még mindig nem volt képes elképzelni, hogy valamennyi levél, még a száz oldalasak is, az enyészeté lett.

Kihívnám a süketnémavak Pinball Wizardot egy Klondike-ra, de belőlem akkor sem lenne álhamis próféta, ha elérném a századik aranymesteri fokozatot, mert utálom az arctalan tömeget, még akkor is, ha követőknek hívják őket. És a szemétdombon való tántorgást is meghagyom neki, meg Macieknek. Addig is elértem ezredik győzelmemet egy sokadik álmatlan éjszakán.

A költő egy kánikulai napon betévedt egy hűvös bazilikába, ahol maga a Szentatya kérte fel arra, hogy legyen a klímaváltozás elleni kampányának arca, még attól is tekintett, hogy bepótolja elmulasztott keresztségét. Csupán annyit kért tőle, hogy tegyen egyetemi vizsgát meteorológiából. A költő be is jelentkezett az egyik legnevesebb professzorhoz, aki rögtön neki is szegezte a kérdést, hogy mi a véleménye a 200 év múlva bekövetkezendő jégkorszakról szóló jóslatokról, amelyek szerint az emberek olyanokká válnak, mint a túlfőzött széles metélt.  Hősünk szemrebbenés nélkül kifejtette, hogy ez ugyanolyan ostoba, félelemkeltő elmélet, mint a világjárványok híresztelése, de az embereknek szükségük van arra, hogy valamitől rettegjenek, mert enélkül egyetlen hatalom sem működne, csak az anarchia uralkodna szerte a világon….

Egy rémálom akkor a legszörnyűbb, ha egyetlen mozzanatára sem emlékszel, mégis boldog vagy, hogy felébredtél belőle, és félsz visszaaludni…

 Kép: GNL