Az újságíró szokásával ellentétben késésben volt, egy holokausztról szóló film forgatására igyekezett, leintette az első taxit, amelyben két idősödő férfi ült. Ikertestvéreknek látszottak. Az újságíró örömmel ismerte fel az egyikben a számára oly kedves színészt, a kiváló versmondót és Júdás alakítóját egy passióban, a szappanopera morgós, de aranyszívű doktorát, az Élet Menetének egyik hazai alapítóját és az öröm kölcsönös volt. A színész maga is szerepelt a filmben, és útközben saját túlélési élményeiről mesélt. Neki is munkaszolgálatban pusztult el az apja, mint az újságíró nagyapja.
A forgatás az első híd körforgalmánál zajlott, ott építettek fel egy pályaudvart, ahol bevagonírozzák a deportáltakat. Amikor kiszálltak, az eddig hallgató ikertestvér elnevette magát, levette parókáját, és megrótta az újságírót, hogy 60 évi barátság után nem ismerte fel. És ott állt előtte a sokleleményű ügyvéd, aki valójában egyáltalán nem hasonlított a színészhez, ráadásul kétszer akkora volt, mint ő.
Az újságíró követte barátait, sebtében elvállalt egy statisztaszerepet is a nagy tömegjelenetben. Már éppen leállították a kamerákat, amikor megjelent egy nárcisztikus mosolyú idegen producer, aki azt javasolta, hogy a gyermekek gázkamra-jelenetét musicalben adják elő, olyan stílusban, mint a Zene hangjai. Az újságíró, a színész és az ügyvéd döbbenten néztek egymásra, de még nagyobb iszonyattal figyelték, ahogyan a szereplők egyre szorosabb, egyre fenyegetőbb gyűrűt fonnak a nárcisztikus mosolyú idegen producer köré…
Babaarcú bikinis termékenység-istennő lebegett el az uszodában a költő mellett, majd súlyos termetét meghazudtolva könnyedén lépett ki valószínűtlenül kicsi lábain a medencéből. Domborulatai a Grande Maestrót is lenyűgözték volna, bőrén egyetlen ránc, vagy hájnyom sem látszott. A költő képzeletében Ginának hívták, és a középiskolában Gigabájnak csúfolták, de ő túltette magát ezen, mert tudta, hogy egyszer lesz valaki, aki felismeri az ő nem mindennapi szépségét.
Eljött a nagy találkozás napja a lángbőrű, sudáran is buja testű festőnővel, aki a Tahiti Remetétől és a Vámostól fogantatott aktönarcképein jáspisszemekkel követi a nézőt. És megjelent egy ördögszínekbe öltözött Madonna-arcú nő, akinek áldott méhének gyümölcse.
A költőnek sok-sok év után ismét kedve támadt gitározni és énekelni. Mivel már nagyon régóta nem pengette a húrokat, úgy gondolta, hogy az odesszai-minnesotai bárd hatvan évvel ezelőtti békedalával kezdi. Leült hangszerével egy belvárosi téren egy gimnázium és egy templom közötti buszmegállóban, és nem jutottak eszébe az akkordok. Egy hajléktalan ült le mellé, aki megmutatta neki azt a néhány fogást. Akkor meg a szöveg esett ki az emlékezetéből. Jött egy másik hajléktalan és felidézte neki a sorokat. Végre nekikezdhetett a dalnak, de ekkor a szemközti ház ablakában megjelent teljes létszámban őfelsége kvartettje és egy több szólamú dalt adtak elő csak úgy a capella a maguk összetéveszthetetlen stílusában. A költő nem adta fel, járta a várost a piacoktól a templomokig, de amint belekezdett a dalba, valami erős ének, vagy ordenáré zene mindig elnyomta. Végül egy parkban ült le, ahol hajléktalanok aludtak a gyenge őszi napfényben. Gondolta, majd halkan játszik, halkan énekel, de amint elkezdte az első sort, csak hamis hangok jöttek ki a torkán. Feladta. Szomorúan hazament, kinyitotta hűtőszekrénye fagyasztóját, mert úgy rémlett, még valamikor iszákos korában ott felejtett egy üveg vodkát. A fagyasztóból azonban csak megdermedt hangjegyek potyogtak ki kopogva a lába elé.
Az élete virágjában lévő Pirkadat Doktornő és az öregedő Szindbád meglátták egymást egy nagy üvegfalon keresztül, és az asszony rögtön elhatározta, hogy megünneplik plátói szerelmük tizedik évfordulóját. Mivel azonban mindketten hűségesek voltak Életük Párjához, titkukat ezután is megőrizték. A korai téli naplementekor találkoztak, egy szót sem szóltak, csak tekintetük beszélt, majd kézen fogva elindultak, csak ők tudták, melyik háztetőt választják, ahonnan magukénak mondhatták az egész várost. Amikor felértek, kitárták kabátjukat, amely alatt csak meztelen lelkük lapult, hogy még tisztábbra mossa őket az év első hóesése.
Az igazmondó politikus magasított cipőben járja az utcákat, rikkancsként kínálja programját, de a járókelők rá se hederítenek. Egy békés otthon éjszakai csendjét olasz neorealista perpatvar veri fel, de csak a falak visszhangja szól. Egy házibuliban, miután kifogytak a zenékből, az egyik vendég a Kalinkát kezdi ordítani egy másik vendég harmonika-kíséretével, a társaság bohóca azonban ráveszi, hogy kornyikálása közben mindenféle akrobatikus tánclépéseket mutasson be, így aztán hamarosan elhallgat és restelkedve meghúzza magát egy sarokban. A Nagy Vizsgálóbírónő magáévá teszi a köztes lét hajléktalan-szállóján az összes gyanúsítottat, a magukat bűntelennek vallók nem kis irigységére, de őket feltartóztatja felhúzott fogínnyel Rex felügyelő.
Újra forgatták az együgyűen bölcs futóbolond történetét, de ezúttal a költő hazájában. Mivel tudták róla, hogy igencsak jártas annak a korszaknak a zenéjében, őt kérték fel, hogy válassza ki a legjellemzőbb dalokat, nem törődve az eredeti változattal. Bár a költő nem értette, hogy miért van erre szükség, vállalta a feladatot. A hajdan volt egyetemi színpadon, diákok körében nézte a már elkészült új felvételeket, és agyában megszólaltak a beköszöntő Vízöntő-korszak dallamai. Ekkor lépett be a terembe a Gyöngyhajú Asszony ifjúsága teljes tündöklésében, de a költőn kívül senki sem ismerte őt fel. A Gyöngyhajú azonnal hősünkhöz sietett, leült mellé, megfogták egymás kezét és szinte egymásnak adták a dalok címeit és szövegét, hol angolul, hol magyarul. Ahogyan ezeket kimondták, már a többiek is ott hallották a vágatlan filmjelenetek alatt és még meglepődni is elfelejtettek. Ekkor a Gyöngyhajú átadott a költőnek egy kulcsot, amelyre az ő nevét vésték. „Mindent nyit, csak a zárat ne keresd” – mondta a maga éteri hangján, és úgy tűnt el, mintha soha nem is lett volna ott.
Kép: GNL
