Nincs olyan ember, aki, amikor lezár egy szakaszt az életében, ne érezne valamilyen hiányérzetet. Bár egyetértek azokkal a bölcsekkel, akik azt mondják: az út végén azt nézd, amit véghez vittél és ne azt, amit nem, azért maradtak néhányan újságírói bakancslistámon, akikkel nem sikerült interjút készítenem. Közéjük tartozik az elmúlt több mint fél évszázad egyik legnagyobb magyar filmrendező egyénisége, Makk Károly.

Pedig vele már majdnem összejött. Egy kedves Kolléganőm, Baróti Éva, aki portréfilmet is forgatott róla, egy óbudai filmklub-est után, ahol a Megszállottak című alkotását vetítették, be is mutatott a 90 éves Tanár úrnak, de akkor nem volt idő a beszélgetésre és többé nem találkoztunk.  Hallottam viszont, hogy megjelent önéletírása, és mivel Édesapám is nagy tisztelője volt, ráadásul többször is találkozott vele annak idején párizsi diplomáciai kiküldetése idején, megvettem neki ezt a könyvet. Hogy végül elolvasta-e vagy sem, nem tudom, de amikor Szüleim halála után felszámoltam könyvtárukat, a Szeretni kell azok közé tartozott, amelyeket elhoztam elárvult otthonukból. Most jött el az idő, hogy elolvassam e memoárt, amely egyszerre volt számomra élmény és csalódás.

Élmény, hiszen valamennyi jelentős filmjét láttam a Liliomfitól (amit már kezdek unni, hiszen nincs olyan hónap, hogy ne adná le többször is valamelyik tv-csatorna és ha már belefut az ember, nem lehet otthagyni…) egészen az Egy hét Pesten és Budánig. Izgalmas pályát futott be az a rendező, akinek legelső filmjét mindjárt betiltották (Az Úttörők címűt, mert az utcagyerekek rokonszenvesebbek voltak benne, mint az ifjú kommunista kispajtások). Remek korrajzokkal szolgál a felszabadulástól a rendszerváltásig, helyreteszi a művészet és a politika viszonyát, külön színfolt több évtizedes kapcsolata a „rettegett” hírű Aczél Györggyel, a kádári kultúrpolitika mindenható fejével, párbeszédeikből szinte le lehet szűrni az éppen aktuális légkört, azt, hogy a legfőbb vezetésnek milyen „gondot” okoztak olyan „56-os” írók, mint Déry Tibor vagy Örkény István és hogyan lehetett ezeken mégis túllépni.   Az Azok a hatvanas évek című fejezetének elején olyan tökéletes képet fest a „konszolidáció” éveiről, amely tán még egyetlen történésznek sem sikerült:

„Ránézve egy Noé bárkája, azzal a különbséggel, hogy neki csak a keleti szél jár, amely nagy erővel segíti őt egy irányba. A kapitány okos, jó hajós, a keleti szelet csak úgy használja, hogy legyen lehetősége szinte észrevétlen kormánymozdulatokkal – akár az orvul, nem a reprezentatív kormányt elfordítva, hanem egy, a hátsó kormánylapát fogója mellé ültetett megbízható emberének egy csipővakarásnyi mozdulatával – az irányt korrigálni… Itt a fedélzeten a védőernyő, alája beférünk mindannyian. Igaz, hogy a téglalap alakú ernyő oldalán áznak az utasok, még akkor is, ha a kifelé állók behúzzák a hasukat… Hosszú spárgaszárakat kötünk a színes, még nem élő léggömb-embriókra, mélyet lélegzünk, és már repülnek is az ismert táncrend szerint, játszva a levegővel, játszva egymással, bennünket társsá fogadva. Minél több meleg levegőt kapnak tőlünk, annál nagyobbak lesznek, de annyival közelebb is kerülnek a kipukkadáshoz… Siklik a hajó – az irány rendben – a kormányzás azzal a kis csalafintasággal működik. Ha valaki a magasból nézi, egy vidám menyegző, vagy akár keresztelő is lehetne, ahogy fújják a duzzadó vitorlák felé igyekvő léggömböket, melyeket komoly kezek szorítanak és tartják, fékezik a zsinórját… Ha közben ezek a kis táncoló színes gömböcskék játékos kedvüknek eleget téve mégis magasabbra kívánkoznak – meg kell tőlük vonni a levegőt. Hogyan? Ez az illetékesek rutinmunkája. Egy jel a nagy erőtől, egy másik jel a mi kapitányunktól, és ezek a mi kis színes hőseink már le is vannak vezényelve a fedélzetre…”

Betekinthetünk a Makk-filmek kulisszatitkaiba, legendás színészekről kapunk karcolatportrékat Darvas Ivántól Dayka Margitig, Pécsi Sándortól Psota Irénig. És máris ott vagyunk a Tanár úr lételemeinél, a Nőknél. Bár ifjú korában sem volt „szépfiú”, mindig körüldongták az izgalmasabbnál izgalmasabb nők. Négyszer nősült, kétszer vett el színésznőt, miközben reménytelenül szerelmes volt Törőcsik Mariba és Marina Vlady-ba. Ahogyan leírja nagy reményekkel várt kirándulását Törőcsikkel az Elveszett paradicsom forgatása idején, szinte látjuk e csodálatos művésznő utánozhatatlan, hamiskás mosolyát, amely egyszerre kihívó és távolságtartó, de a rendező úgy mutatja be az orosz-francia világsztárt, mintha plátói szerelmük egy hajszálnyira lett volna a beteljesüléstól. Nem csoda, hogy mélyen hallgat arról, ahogyan Psotával elbánt, de a közös munkák során csakis „a drága Irénként” emlegeti, és lelki szemeink előtt látjuk, ahogyan Psota szinte kiverekszi magának a Ház a sziklák alatt-ban a púpos Tera szerepét, vagy ahogyan Madámmá lényegül át az Egy erkölcsös éjszakában. Makk becsületére legyen mondva, hogy minden nőről a legnagyobb tisztelet hangján beszél és kerüli az intimitásokat.

Akadnak viszont gyenge pontjai is a könyvnek. Makk részletesen beszámol különböző fesztiválélményeiről, különösen Cannes-ról beszél szívesen, és sosem mulasztja el felidézni az olyankor Párizsban töltött napokat. A harmadik után már sok belőlük. Megtudjuk, hogy mennyire fontos volt számára, talán a körülmények miatt is, a Szerelem és a Macskajáték elkészülte, de például egy fél mondattal elintézi az Egy nap Pesten és Budánt, pedig kíváncsi lettem volna arra, hogy milyen volt újra együtt dolgozni Darvassal és Törőcsikkel közel 40 év után, miként csak utal utolsó filmjére, az Így, ahogy vagytokra, amely lehet, hogy egyszer még kortörténeti dokumentum lesz a rendszerváltás utáni Magyarországról. Még ennyi sem jut annak a jutalomjátéknak, amelyet a 90-es években Jancsó Miklóssal és Sándor Pállal alkottak Szeressük egymást, gyerekek címmel. Ha létrejött volna az az interjú, én ezekre biztosan rákérdeztem volna. Közben hosszú oldalakat szentel egyes meg nem valósult külföldi terveinek. Különös, hogy azt a rendezőt, akinek legjobb alkotásaiban nincs egy felesleges kocka, önéletírásában mennyire elhagyta az arányérzéke. És vajon hogyan képzelte a kiadó, hogy egy filmes karriert egyetlen fotó, filmsnitt, vagy forgatási jelenet nélkül jelentessen meg? Vagy arra gondoltak, hogy akik megveszik, azoknak úgyis ott van a fejükben kitörölhetetlenül az összes képsor?

A napokban a köztv újra műsorra tűzi néhány filmjét vasárnap, kései főműsoridőben. Úgysem találják ki, melyikkel kezdték…

Ugyanazon a könyvespolcon ötlöttek szemembe Jack Kerouac könyvei. Az úton természetesen régóta megvolt - sok évvel ezelőtt ismertem egy kedves, érzékeny lelkű fiatal lányt, aki hímzett zsákjában mindig magával hordta ezt a könyvet  -    néhány éve elolvastam magyarul az „eredeti tekercset” is - a nagy kihívás azonban az maradt, hogy angolul olvassam annak az amerikai „beat” (vagy még inkább „bebop”) írónak a műveit, aki nélkül nem születhetett volna meg a 60-as évek életérzése, nem lett volna rock-költészet, nem lett volna Bob Dylan, Lou Reed és Jim Morrison és tán az Easy Rider sem készül el. Legjobb barátja, költőtársa, Allen Ginsberg egyik budapesti beszélgetésünk során hívta fel a figyelmemet arra, hogy Kerouacot „látni és hallani” kell ahhoz, hogy megértsük. Én magam is rájöttem arra, hogy nem az a szerző, akit csak úgy „elő lehet kapni”, ha éppen van öt percem olvasni, szerencsére visszavonulásom óta nem kell önmagamtól rabolni az időt erre a nemes tevékenységre. Így mertem elővenni különleges szerelmes regényét, a The Subterraneans-t, amely számomra érthetetlenül magyarul Senkiháziak címen jelent meg a 2000-es évek elején és nem voltam rest egy-egy mondatot újra olvasni, sőt, hogy a szavak erejét, zenéjét élvezzem, időnként félhangosan, hogy legalább magam halljam ezt a spontán, ritmikus prózát.

„A legjobban az maradt meg belőle, hogy mindig szerelemből írt. Azért rajongtunk mindketten Charlie Parkerért, mert úgy, olyan ritmusban tudta fújni a szaxofonját, ahogyan az emberek az utcasarkon beszélnek. A zene és a beszéd ritmusa összeolvadt számunkra” – mondta Kerouacról Ginsberg, és kézfogásunkkor vele is átéltem a „közvetítő” érintést, ahogyan Yoko Onónál John Lennon, Noel Reddingnél Jimi Hendrix, vagy Steve Croppernél Otis Redding felé.

Régóta meggyőződésem, hogy azok a minden skatulyán felül emelkedő zsenik, akiknek az életét szűkre szabta a sors, azért voltak képesek gyakran olyan életművet létrehozni, amelyhez két élet is kevés lenne, mert tudták, érezték, hogy nincs sok idejük, és ezért mindent belezsúfoltak abba a néhány évtizedbe. Kezdhetnénk a sort Petőfi Sándorral, folytathatnánk Vincent Van Gogh-gal és Ady Endrével, és elmehetnénk egészen John Coltrane-ig. Jack Kerouac is közéjük tartozott, a The Subterraneans több mint 100 oldalát alig három nap és három éjszaka alatt írta meg, és ez még akkor is pokoli teljesítmény, ha ő maga volt könyvének hőse, Leo, és félig fekete, félig cherokee indián szerelmében, Mardouban is egyik kedvesét, Alene Lee-t mintázta meg, aki később más alakokban is megjelent az író műveiben. Még akkor is, ha a többi figurán sem kellett sokat gondolkodnia, hiszen közöttük élt, és az „éjszaka élő földalattiak” között felbukkannak – persze álneveken - a beat-nemzedék legjobbjai, Ginsberg, William S. Borroughs, Gregory Corso és Neal Cassady, az Úton főhőse, aki az „eredeti tekercsben” még saját nevén szerepel, majd az 1957-es változatban ő lesz Dean Moriarty. Az ő világukban „nincsenek szabályok, csak vágyak és szenvedélyek”.

Az író Leo és Mardou szerelmüket a végtelen érzékiség, az ital, a drogok, a zene, a jazz-klubok körforgásában élik meg San Franciscóban, amely már az 1950-es években is a legszabadabb légkörű városnak számított. A fiatalember egy időre még családja „déli gondolkodású” tagjaival is konfliktusba kerül a faji előítéletek miatt.  Mint nagyravágyó író és irodalmi rajongó, egyik ihletett pillanatában úgy látja magukat, mint Baudelaire-t és félvér szerelmét, rajong a lányban rejtőző gyermekért, épp úgy, mint sötét bőréért, amellyel csodálatos kontrasztot alkotnak keze és lába gyöngyház-körmei.

„Ezt a lányt kerestem, hogy belezúgjak, mintha nem lenne épp elég bajom, vagy más régi románcok nem tanították volna meg nekem a fájdalom üzenetét” – írja Kerouac, aki szerint az ember akkor jön rá, hogy kezd megőrülni, amikor „a lélek elhallgat és testében semmi sem történik.” Mardout valójában Frisco és Berkeley „különös, aszkéta értelmiségei” érdeklik, és nem egy olyan paranoiás fickó, mint Leo, és mivel tíz évvel fiatalabb nála, nem látja meg az ő erényeit, amelyek „régen belefulladtak az évek óta tartó drogozásba és halálvágyba…”, de „az ember mindig azok után fut, akiknek nem kell”. Közben rájön arra, hogy valójában mindketten önmagukat keresik és démonjaiktól szabadulnának, csak ez éppen együtt nem megy. „Nincsen más szerelem, csak a most szerelme”.

A ragaszkodás, a féltékenység és a hűtlenség hullámvasútja azonban végül oda vezet, hogy Leo megretten e „se vele, se nélküle” kapcsolattól, a szakítást azonban, amelyet szinte azonnal megbán, csak úgy viseli el, hogy mintegy bűntudatból, nekilát megírni a történetet.

„Két tűz voltunk, amelyek összeolvadva és összeütközve a szenvedély poklát teremtették meg… Vakmerőek voltunk és gyönyörűek, mint a hullócsillagok az éjszakai égen… Az éjszaka ritmusa susogott a lelkünkben, és arra késztetett minket, hogy adjuk meg magunkat a pillanatnak… A sötétségben megtaláltuk a fényt, a káoszban megtaláltuk a szépséget… Minden lélegzet egy szimfónia, minden érintés egy felismerés volt… A mélyben, ahol áll az idő, egymás karjában megtaláltuk az örökkévalóságot”.  

Aki mindezeket a mondatokat leírta, arról elhisszük, hogy élete az érzékelés, a tapasztalás, az utazásért való utazás volt. De ebbe hamar bele lehet pusztulni, ahogyan ezt Jack Kerouac is tette, alig 47 évesen. Sirassuk, vagy irigyeljük? Eldönthetetlen…

01.21.

Sötét agyú emberek mindig voltak, és lesznek is, a világon mindenütt, akiket a sokszor több ezer éves előítéletek éltetnek. És sajnos világszerte a meccsekre járók egy része csak azért megy ki, hogy kijöjjön belőle az állat. Ezért sem járok 20 éve meccsre, pedig imádom a focit és a stadionok hangulatát. Ettől ebbe még nem kell belenyugodni. Az ilyen esetek sajnos nem fognak megszűnni, de talán azzal, hogy a világ egyik legjobb kapusa így reagált, valami történni fog. Mint ahogyan a futball-huliganizmus is erősen visszaszorult, még ha kellett is hozzá egy Heysel és egy Hillsborough. Az egészben az a felfoghatatlan, hogy manapság már nemcsak a klubok, hanem a válogatottak is "multikulturálisak", bőrszín tekintetében is. Akkor az említettek gyűlölik saját játékosaikat is? Mindenesetre az EB előtt nem akármilyen figyelmeztetés...

01.22.

Villamosra szállok, keresek egy ülést, ahol magam lehetek, de csak valaki mellett vagy valakivel szemben van hely. Végül leülök egy negyvenes, szőke asszonnyal szemben, aki szemérmesen rám mosolyog. Először arra gondolok, talán ismerjük egymást. Aztán ugyanolyan mosollyal megszólít: „Elvehetem mellőlem a táskát, ha jobban szeretne menetirányban ülni”. Megköszönöm kedvességét, de jól lesz így, háttal, alig két megálló. Leszállok, szép napot kívánunk egymásnak. Ennyi volt.

Újdonsült ismerősömmel van két közös ismerősünk: az egyik egy költő, a másik pedig a Daltulajdonos, aki egyik legnépszerűbb dalát éppen a költő egyik versére írta. Újdonsült ismerősöm Egerből származik és annak idején főiskolásként sokszor meghívták a Daltulajdonost nyári táborokba. Én pedig éppen egy Eger-Budapest út során ismerkedtem meg vele. Tele volt a vonat, mindketten kiszorultunk a peronra, és szóba elegyedtünk, én tudtam, ki ő, ő nem tudta, hogy én ki vagyok. Pestig beszélgettünk, „ami a nyelvünkre jött”, a Daltulajdonos megosztotta velem italát és egy életre szóló barátság lett ebből a találkozásból. Ilyen egyszerűen érnek össze emberéletek.

01.23.

Másfél milliárdot kapott egy dunántúli egyházmegye „a magyar szent család” zarándokút fejlesztésére. Vajon hol lakik ez a „szent család?” Csak nem egy 3000-es ékszerdoboz-stadion falujában?

Sokadszor néztünk meg a Forrest Gumpot. Bár a már klasszikussá vált poénjai ma is ülnek, ahogyan öregszem, egyre inkább a mozi egyik legszebb szerelmi történetének látom, talán csak a Szerelmesfilmmel egyenrangúnak. És most különösen megérintett az a gondolat, hogy mindenkinek van valami rendeltetése az életben. Vagyis van valami, amiért élnie kell. Forrestnek a tiszta, naiv jóságáért, Jenny-nek, hogy kegyetlen élete ellenére egy szép és okos gyereket hagy maga után annak az embernek, aki őt minden körülmények között igaz szívből és önzetlenül szerette, Dan hadnagynak pedig azért, hogy ráébredjen: van más is a hősi halálon túl és a legmélyebb gödörből is lehet kiút. Aznap délután valahogy szóba került a film és Életem felvetette, hogy meg kellene újra nézni. Én pedig vettem a fáradtságot, hogy többszáz VHS-em körül előbányásszam a szekrényből, ismét választ adva  kétkedőknek, hogy nem gyűjtöttem évtizedeken át hiába a mozitörténet legjobb alkotásait.

01.24.

Megszólít a Flórián előtt egy csodálatos barna hajzuhatagos, modern, bár kissé kopottas dzsekis, de összességében ápolt fiatal nő, hogy ki tudnám-e segíteni néhány száz forinttal, élelemre kell neki. Nem tűnik sem alkoholistának, sem hajléktalannak. Adok neki néhány százast, legyen jó napja. Megköszöni, és már megy is tovább, nem emlegeti Istent, nem akar kezet csókolni, semmi. Egy 30 évvel ezelőtti lány jut eszembe, aki a Lehel téri metróaluljáróban szinte letámadta az embereket a lejmolásával, kikerülni alig lehetett, és valahányszor újra találkoztam vele, mindig újabb és újabb cuccokban feszített. Talán kétszer adtam neki, de aztán leráztam, mert taszított az agresszivitása. Néhány perccel később egy idős asszony szólított meg ugyanott, miután elintéztem egy-két dolgot a Flóriánban. Sajnos addigra az én aprókeretem kifogyott. Pedig lehet, hogy ő inkább rászorult, mint a barna hajzuhatagos…

Már jó ideje nem járatunk nyomtatott napilapokat, tavalyelőttig Szüleimnek járt a Népszava, mi már úgy döntöttünk, hogy elég lesz nekünk a magyar médiából az online – még sok is. Igen ám, de amikor eljön az ablakmosás ideje, jól jönnének az újságok, mert a különböző színes reklámlapok erre alkalmatlanok. Mi a megoldás, venni kell néhányat. Emlékeztem, hogy a Magyar Hírlap volt a legszélesebb, gondoltam, veszek néhány példányt. Erre legnagyobb megrökönyödésemre közölték velem, hogy a lap már két éve megszűnt. Égett a pofám, hiszen nem is olyan régen még magam is a médiában dolgoztam…  

És ha már média: egy fáradt délután végén bekapcsolva maradt a köztv híradója, amelyben  fegyveres hatalomátvétel tervét leplezték le – az összeesküvők kevesebben voltak, mint a kínai kommunista párt alapítói azon a bizonyos dzsunkán – és hosszú percekig élezték körmüket a magyarországi látogatást elutasító svéd miniszterelnök 350 fős születésnapi partiját, mint a közpénzherdálás netovábbját. Egy másik hírforrásból pedig megtudhattuk, hogy külügyi főkakadunk többet ér, mint Bástya elvtárs, mert őt legalább meg akarták ölni….

01.26.

Vanda napján az az ötletem támadt, hogy felhívom internetes szolgáltatóm virtuális asszisztensét és megköszöntöm. Így is történt, mire Vanda csak ennyit válaszolt: „Ha jól értem, otthoni műszaki hibát szeretne bejelenteni.”

Nótás kedvű a nemzetünk. De ugye tudjuk, hogy mi lesz a sok nóta vége?

Meghosszabbított határidővel több mint másfél millióan küldték vissza az inzultust - tudhatjuk meg a cs. és kir. médiából. A szóvivőhölgy mindebből azt a következtetést vonta le, hogy a magyarok 98%-a....Tudtommal Magyarországon nagyjából hét és fél millió szavazásra jogosult állampolgár van. Persze, 1:0-s odds-szal fogadom, hogy a nemzeti rémhírterjesztő intézmények ezt a 98%-ot fogják tízezerrel kommunikálni. Még akkor is, ha néhai első gimis matektanárom (nyugodjon békében, rossz ember volt), azt mondta volna a szóvivőhölgynek: "Lányom, törődj bele, hülye vagy a matematikához". A baj az, hogy ő csak úgy tesz, miközben kis hazánk számos lakosa az általános iskolai alapműveleteknél hiányzott – nemcsak a százalékszámításnál, hanem az összeadás-kivonásnál sem, különben feltűnne nekik, hogy már a január eleji dráguláshoz képest is emelkedtek az árak…

„Nézd, mit tettek az agyammal, Mama,

lerágták, mint egy csirkecsontot,

úgy érzem, félbolond vagyok” –

énekelte több mint 50 évvel ezelőtt Melanie Safka New York-i születésű énekesnő a Look What They’ve Done To My Song-ban a maga karcos-fátyolos hangján, aki 76 évesen távozott az égi Woodstock-ba. Pedig hol voltunk akkor még az univerzális agymosástól….

01.27.

Ismét aludtak a cenzorok a köztv-ben, vagy már annyira elbutultak, hogy fel sem fogják, amit láttak. Levetítettek egy 1978-ban készült „mesejátékot”. A király meztelen című darab szerzője Jevgenyij Svarc orosz drámaíró, aki 1934-ben, a nagy sztálini koncepciós perek kezdetének évében írta ezt a művet Andersen meséi nyomán. Nagyszerű művészeink egész sora, Sinkó, Tahi Tóth, Haumann,  Mensáros, Kibédy ripacskodhattak benne széles jókedvükben, miközben gyönyörködhettünk a hamvasan igéző Udvaros Dorkában.  És közben megdermedhettünk az ostoba, öntelt király és a megélhetési udvaroncok kipusztíthatatlan őstípusain. A mese csúcspontja számomra nem is az, amikor a király megjelenik fanfárok közepette egy szál mosolyban, egy gyerek kimondja az igazságot, majd kitör a lázadás,  hanem amikor minisztere, az „őszinte öregember”, aki addig egy két lábon járó hajbókolás, rájön a szabólegények turpisságára. „A tántoríthatatlan hülyékre épül az egész rendszer. De mi lesz, ha ez a rendszer egyszer megreped és a hülyék gondolkodni kezdenek?” Jevgenyij Svarc egyébként valami csodával határos módon túlélte a sztálini pereket, sőt, még ki is tüntették a Nagy Honvédőben tanúsított bátorságáért, túlélte a Gazdát és ágyban, párnák közt halt meg 1958-ban.

01.30.

Az ötös számú újnyilas nem tagadja meg magát, amikor saját családi traumájáról ír néhai nyilas, majd ávós nagyapja leleplezése kapcsán. Végkövetkeztetése ugyanaz, mint bármi másban, mi szerint háború folyik a nemzetállam hívei és a nemzetárulók között. Egyetértek azokkal, akik szerint a nagyapák, apák bűnei miatt nem terhelheti felelősség a gyermekeket, unokákat, de ha az utód, ha egyelőre csak szavakban, de felmenőihez hasonló eszméket hangoztat évek óta, mégiscsak elgondolkodik az ember az alma és a fája közti távolságról…

Az egyik patinás, hajdan szebb napokat látott magyar hírportál napok óta háborús rettegést próbál kelteni. Ha alaposabban megnézzük az idézett német forrást, rájövünk, hogy egy olyan hírhedt bulvárlapra hivatkozik, amelynek székházát annak idején a 68-as nyugatnémet diákok felgyújtották, mint "hazugsággyárat", és ezt a lapot állította pellengérre Heinrich Böll a Katharina Blum elveszett tisztessége című regényében, amelyből Volker Schlöndorff és Margarethe von Trotta készített megrázó filmet. A budaörsi Latinovits színházban jelenleg is játsszák a belőle készült darabot Máté Gábor rendezésében. Érdemes lenne a portál dolgozóival megismertetni ezt a művet…

Régóta vagyok nagy tisztelője Sri Chinmoy-nak – ezt megint csak zenerajongásomnak köszönhetem, hiszen olyanoknak volt spirituális mestere és ihletője, mint John Coltrane, Mahavishnu John McLaughlin vagy Carlos Santana – sokat tanultam tőle a belső békét illetően – nem ártott volna többet is -  Életem Párja természetgyógyászként gyakorta ajánlotta bölcsességeit a hozzá fordulókhoz és különös vizuális meditációkba vezetnek gyermeki egyszerűségű rajzai, festményei. Váratlan meglepetés volt számunkra látni ezeket a sok színű, mozgalmasságukban is harmóniát sugárzó képeket egy budapesti kardiológiai klinikán, mintegy feloldva a betegek, a várakozók fehér köpeny-, fehér fal-félelmeit. „Képzeld el egy könnyek nélküli világ szépségét” – olvashattuk az egyik kép alatt a Mester gyakran idézett gondolatát. Ha körülnézünk egyre békétlenebb külső világunkban, képzeletünk is megfagy, de ha legalább önmagunkkal megbékélünk és lelkünk érzékelői ráállnak az élet szépségeire, azokra a dolgokra, amikért érdemes élni, azokra az emberekre, akikkel jó egy térben és időben élni, már nem vagyunk itt hiába….

01.09.

Milyen jó, hogy már visszavonultam az újságírói pályától és nem kell nekrológokat (sem) írnom. Így az új év elején lenne dolgom bőven. Elment az a Nemecsek, akinek soha nem írták kisbetűvel a nevét, pedig látszólag szerényen meghúzódott sötét szemüvege és dobjai mögött a Mini első nagy formációjában, de ha eljöttek az ő percei, akkor aztán rászabadította a poklot a bőrökre. És elment a Színész, akinél tökéletesebben senki sem tudta adni a fanyar eleganciájú, a zajos világot elnézően lenéző úriembert. Tragikus sors jutott neki: 17 éves volt, amikor hipochondriába beleőrült apja véget vetett az életének, és el kellett temetnie fiát, minden idők egyik legnagyobb vízilabdázóját, a háromszoros olimpiai bajnokot. Még láthattam-hallhattam apját, Tibort, gúnyoros orrhangjával, emlegettük is mostanság, hogy „elmúltak az ünnepek, de nem múlt el a bájgli…”. És sokszor szurkoltam a tv előtt fiának, a balkezes csodának, aki ellen, ha jó napja volt, nem találtak ellenszert a medencében.  Közelről csak egyszer láttam, amikor családjával ebédelt az Eurocenterben. Az idősebb Tibor 52 évet élt, unokája csak 47-et. Ha Miklóst kell felidéznem, akkor két színházi szerep jut eszembe: Az úrhatnám polgár, amikor felsőbbrendűségének teljes tudatában lévő filozófusként oktatja a kőbunkó Mr. Jourdaint. Kettősüket Kállai Ferenccel  maga Moliére is megirigyelhette volna; a másik pedig a Mirandolina, amelyben nőgyűlölő Ripafratta lovagként esik végül áldozatul az ellenállhatatlan és rafinált Udvaros Dorottyának. No és ő hozta a leghitelesebben a rejtői figurát igazi Levinként A három testőr Afrikában filmadaptációjában. Apja a betegség-tudatot nem tudta elviselni, ő pedig fia elvesztését. Pedig még decemberben néztem, hogy mikor lehet jegyet kapni a Hárman a padon előadására, amelyről mindenki áradozott. Erről most már végleg lekéstünk…

Láttunk egy, az 1960-as évek végén játszódó amerikai filmet olyan kedvencekkel, mint Shirley MacLaine, Marcello Mastroianni és Kathy Bates. A romantikus-szatirikus film végén az olasz katolikus férfit és az amerikai zsidó nőt egy rabbi és egy pap együtt adja össze, a két vallás hagyományainak teljes semmibe vételével – ugyanis mindkét „szent ember” hippi. Mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha mindenki csak tisztelné a saját és mások identitását, de nem válna azok és az ebből fakadó meg nem értés, intolerancia foglyává…

01.11.

Lassan másfél éve lesz, hogy Szüleim örökre elhagyták otthonukat, ahol 50 évet éltek együtt a közös 70-ből. Immár csak egy fura mosolyú plüssmackó, Döme emlékeztet rájuk, meg néhány bútor, köztük egy ágy, amely gyerekkorom óta megvan. Dömével azóta is üdvözöljük egymást, ahogyan azt a Szüleim tették vele, lassan megszokja a magányt, de azért látszik rajta a szomorúság. Édesapám és Édesanyám egyaránt hosszú életet kapott a sorstól, 89, illetve 91 évet, lehet, hogy még mindig élnének, ha lelkiismeretlen háziorvosuk nem tömi őket agyon felesleges gyógyszerekkel. Minden látszat ellenére azért valószínűleg hallgattak rám, amikor utolsó éveikben többször szóvá tettem, hogy talán a gyógyszerek fele is elég lenne. Így is több zsák, nagy részt lejárt orvosságot vittem vissza haláluk után a patikába, csak néhány dobozzal vettünk magunkhoz azokból, amelyekről úgy gondoltuk: még jól jöhetnek nekünk. Így történt, hogy a napokban bontottam fel az utolsót abból a négy doboz altatóból, amit Édesanyám Apám halála után íratott fel. Előzőleg egyszer megkérdezte, hogy szerinte mennyit kellene neki bevennie, hogy örökre elaludjon, de miután közöltem vele, hogy ilyesmiben ne számítson rám és senkire se a családban, nem hozta elő többé a témát. Most, az utolsó doboz felbontásakor villant belém, hogy talán mégsem tett le az öngyilkosságról és be akarta biztosítani magát arra az esetre, ha túl sokáig élne Kenyeres Pajtása nélkül. A sors ebben is kegyes volt hozzá: alig három és fél hónap múlva úgy ment utána, hogy egy esés után kórházba került, a már akkor is alig 38 kilós asszonyból kiment minden erő és átaludta magát a halálba.

01.12.

Amikor az 1980-as években megjelent a videó és a VHS-kazetta, elhatároztam, hogy begyűjtöm a filmtörténet legfontosabb alkotásait. Előzőleg, az ELTE nagyszerű filmklubjában gyakorlatilag végignéztem minden maradandót a Lumiére-filmektől egészen az újhullámokig, Chaplintől Bergmanig, Hitchcock-tól Jancsóig.  A mai napig az igazi mozi szerelmese vagyok. Akkoriban úgy gondoltam, hogy ha majd megöregszem, nyugdíjas leszek és sok időm lesz, előveszem ezeket a csodálatos alkotásokat. Mostanra jött el ez az idő és mivel napjaink filmjei közül egyre kevesebb a nézhető, különösen azok, amelyeket a tv-ben adnak, elővesszük mesebeli archívumomat, amelyen ugyan gyermekeim mosolyognak – már maga a videó és a VHS is kövületnek számít – és eltöltünk velük egy-egy tartalmas estét. Szerencsére a kazetták többségének nem fogott az idő, a filmeken pedig még annyira sem. Ha belegondolok, hogy Charlie Chaplin csaknem 100 éve, 1928-ban készítette a minap látott Cirkuszt, ezt az egyszerre romantikus, szomorkás és fergeteges poénokkal teli némafilmet, amelyben a gesztusok, tekintetek, testtartások többet mondtak minden szónál…és mégis megérint, meghat és nevettet, mi több, emberségre is tanít. Erre is jó egy bolondos gyűjtő szenvedély…

01.13.

Egy nagypéldányszámú bulvárlap tudósított a szoboravatóról, amelyen én mondtam beszédet. Idézett is tőlem, kár, hogy az idézet köszönőviszonyban sem volt sem az elhangzottakkal, sem az én felfogásommal. Valamikor, anyagi kényszerből, 10 hónapig dolgoztam ennél a lapnál, már akkor is ugyanilyen gátlástalanul hazudtak és hamisítottak. Mégis veszik a lapot 30 éve. Talán ezért is szálltam ki a magyar médiából.

Megnéztünk egy 1970-ben készült, négy epizódból álló magyar tv-filmet, amelynek nemcsak az volt az érdekessége, hogy beidéztek a Pink Floyd Ummagummájából és a Colosseum Valentyne Suite-jéből,  hanem az, hogy olyan sci-fi novellákat dolgoztak fel, amelyek napjaink mesterséges intelligencia-kérdéseit feszegetik. Az egyikben például egy humanoid robotnő olyan tanulékony, hogy ellesi gazdája szexuális hevességét és a végén ölelés címén összeroppantja. A másikban egy fűzfapoéta úgy csinál karriert, hogy megvesz egy „verzifikátort”, amelynek csak a vers címét, témáját, formáját és néhány rímet kell megadni és megírja helyette a költeményt – 70 évvel később már az írók, újságírók féltik megélhetésüket a ChatGPT-től…Az utolsóban pedig már maguk az emberek sem tudják biztosan, hogy ki az ember, vagy ki az android, akiknek a vesztét éppen az okozhatja, ha maguk hoznak létre egy túl tökéletes humanoidot, amelynek érzelmei vannak. Néhány éve még hazugsággal vádolták azt a Szilíciumvölgy-beli fejlesztőt, aki azt állította, hogy a mesterséges intelligencia már érzelmekre képes, de az ellenkezőjét sem bizonyította be senki…

01.16.

A napelempályázat első beadási napján összeomlott az állami informatikai rendszer. Gyakorolnak a választásokra…

Amikor a magyar médiában folyó megállás nélküli, naponta durvuló háborús uszításról és félelemkeltésről olvasok, amelyek egy része nem más, mint egy szövegkörnyezetből önkényesen kiragadott idézet,  (egy másik oka a visszavonulásomnak), mindig eszembe jut a bizonyos körök által emlegetett „háttérhatalmak”. De talán jobb is, ha nem tudjuk, hogy kik ezek, annak azért örülnék, ha egyszer őket halálra rémíteni valaki…

Hírlik, hogy folytatni akarják a Szomszédokat, amely fennállásának 13 éve alatt minden naivsága ellenére egyfajta korképe volt Magyarországnak, de állítólag legfelsőbb szintű politikai döntés kellene hozzá. Nehogy véletlenül megint betöltse azt a szelepet, mint annak idején, és egy szelepnél sosem lehet tudni, hogy a gőzkieresztés helyett nem generál-e még nagyobb gőzt…Amúgy meg mit folytatnának Taki bácsi, Lenke néni, Etus, Virág doktor, Böhm bácsi és Kutya úr, Sümeghy Oszkár és Lillácska, vagy éppen Dénes bácsi és Oli úr nélkül?

01.18.

A minap a Műcsarnokban összefutottunk kiváló színészünkkel, akinek neve összeforrt Örkény István munkásságával. Néhány éve az Óbudai Társaskörben tartott egy remek előadást az egypercesekből és rögtön eszembe jutottak olyan klasszikusok, mint a „magyarni” szó nemzetközivé válása, természetesen a „hozott szalonnából egérírtást vállal doktor Varsányiné”. Tegnap óta egy újabb egyperces jár az eszemben, ebből idéznék néhány sort:

"– Kezét csókolom. Lehet itt felfújható gumimatracot bérelni?

– Mit mond?

– Rossz helyen járok? Pedig azt mondták, hogy ebben a zöld bódéban van a Belkereskedelmi Minisztérium strandlerakata.

– Ez itt a Belkereskedelmi Minisztérium strandlerakata. De mi csak nyugszékeket, vízisít és felfújható gumimatracot adunk bérbe.

– Nagyszerű. Nekünk két gumimatracra lenne szükségünk.

– Egy szavát sem értem. Sprechen Sie deutsch? "

Kezdem magamat úgy érezni, mint Örkény kabinosa. Próbálok néhány tárgyat eladni, már a hirdetésbe beleírom, hogy futárszolgálattal és bankszámla-kérelemmel kíméljenek meg, erre minden másfeledik potenciális vevő ezt a megoldást kínálja, és ha emlékeztetem a hirdetésben foglaltakra, újra megismétli. Szerencsére általában előbb feladják, mint az akadékoskodó strandvendég…

Fotó: Benke Rita

01.02.

Lehet hit nélkül élni, de nem érdemes – teljes mértékben egyetértek ezzel. Csakhogy hit sokféle van és nem kell, hogy feltétlenül Istenhez kötődjön. Az Újév első revelációja számomra az volt, hogy végre kaptam egy kulcsot „istentelenségemhez”. Ez pedig egy prédikációban elhangzott mondat volt: „Kétezer évvel ezelőtt Isten belépett a történelembe.” Mint történész, ezt a gondolatot nem tudom értelmezni, annak ellenére, hogy nem vitatom Jézus Krisztus létezését, számos tanítását minden ember számára követendőnek vagy legalábbis megfontolandónak tartom. Isten történelem-alakító szerepét pedig már azért sem tudom elfogadni, mert ennek semmi nyoma nincs, és valószínűleg nem is lesz, hiszen, ha valóban igazságos, ahogy tanítják, akkor sok minden meg sem történhetett volna az emberiséggel, vagy pedig a bűnösök valóban elnyerték volna méltó büntetésüket. Aztán a másik kérdés: az emberiség története mai tudásunk szerint 300 ezer éves, bár lehet, hogy ennél is több, Isten viszont állítólag az idők kezdete óta létezik, sőt, ő maga az idő. Akkor mire várt 298 ezer évig? Mindenesetre köszönet Z. atyának, legalább egy kérdéssel kevesebb foglalkoztat hátralévő éveimben.

Amikor meglátok egy fotót egy rég nem látott barátról, ismerősről, mindig megdöbbenek, hogy mennyire megöregedett. Aztán benézek a tükörbe, ahol saját apámat látom, és ránézek a kezemre. Kezdek úgy járni, mint Antoine, amikor rájön, hogy nemcsak Désiré öregedett meg az elszállt és a sok-sok év múlva visszatérő Alizra várva, hanem ő maga is.

Újév napján a köztv leadta A Noszty fiú esete Tóth Marival klasszikus, 1960-as feldolgozását. Mint Mikszáth számos műve, ez is erősen áthallásos, hiszen az urambátyámos világ, amelyben a legnagyobb gazembereket is kimossák, ha az ő kutyájuk kölyke, a regény megjelenése óta eltelt 115 évben  sem tűnt el.  De lehet, hogy azt üzenik vele, hogy jöhetnek időnként ilyen kellemetlen pofonok, de azért „elég nagy a világ, van még elég hozomány”, tehát minden marad a régiben és akinek ez nem tetszik, mehet az országból, ahová akar. Mindezt egy olyan napon, amikor sok helyütt felcsendül a Himnusz mellett a Szózat is, amely a lelkünkre köti: „A nagy világon e kívül nincsen számodra hely”. Persze azóta jól tudjuk, hogy Vörösmarty nagyot tévedett, mert a hazaszeretet, mint minden más szeretet is, csak akkor ér valamit, ha nem csupán egyirányú….

01.03.

„Valaki megőrült az Űrben,

Valamely Nap járja bolondját.

Valaki mindent összezavart

S üstökösök jövését mondják”

-írta Ady Endre 1910-ben A csodák esztendeje című versében.

Kedvenc (?) szupermarketünkben már 1400 forint egy kiló cukkini, a fél kiló termesztett csiperke gomba 900 forint, félzsíros túróból negyedkiló 44%-os árengedménnyel 500 forint, 10 dkg sonka 520 forint, a 450 grammos magyar tejföl 700 forint. A mag nélküli szőlőt most már Indiából hozzák, nem Olaszországból és 400 forinttal drágábban. Az egyik hűtőpult tele szilveszterre szánt több kilós virslicsomagokkal, az egyik polc tele pezsgővel, pedig az ünnep előtt 400 forinttal olcsóbbért adták. „Rezsicsökkentés” – jegyzi meg az egyik vevő. Hát igen, hogy mi tartozik a rezsihez, csak könyvelés és statisztika kérdése.

Mindeközben – olvasom – néhány kiváltságos vigalmi negyeddé alakította szilveszter éjszakáján az Operaház tetejét. Jó, hogy nem akartak a tető peremén egyensúlyozni, mint a hajdani léha orosz nemesifjak. De azért a Fantom feljöhetett volna értük….

01.06.

Napról napra olvasunk újabb híreket arról, hogy miként butítják tovább az országot, és hogy mennyire hódít az igénytelenség a kultúrában. Ehhez képest Budapest színházaiban valamire való előadásra hónapokra előre lehet jegyet kapni, és a színházak tele vannak fiatalokkal. És ugyanezt tapasztaljuk a múzeumokban is. Nincsen tehát minden veszve, ez az ország átélt már rosszabb időszakokat is.

De vajon hogyan lehetséges, hogy lehívok egy olasz lapot, és annak a sarkában – ugyanúgy, mint a youtube-on, témától függetlenül – megjelenik az a videó, amely azt állítja, hogy a magyar baloldal nem akarja, hogy a magyar emberek elmondják a véleményüket? Az csupán apró nüansz, hogy éppen e hirdetés megrendelői nem kíváncsiak ránk, csak úgy tesznek és azt hiszik, hogy a magyar emberek ezt nem veszik észre. Sok esetben sajnos jól hiszik.

Lassan krónikussá váló álmatlanságom eredménye: elértem a gyémánt nagymesteri fokozatot a Klondike játékban. Van-e ezek után tovább?

01.08.

Rövid időn belül kétszer is meglebegtette előttünk a média a nemzeti mézesmadzagot. Az első esetben egy vatikáni turisztikai magazint néztek hitelt érdemlő forrásnak, mely szerint hazánk szülötte a pápai trón legesélyesebb várományosa, holott még ez a lap is csupán az ABC-sorrend szerint sorolta fel a „papabiléket”. Aztán egy kicsit komolyabbnak tekintett lap arról elmélkedett, hogy az Európa Tanács más tisztségre pályázó elnöke helyét örökös miniszterelnökünk venné át, hiszen éppen akkor kerülne ránk a sor az EU soros elnökségében. Persze, ha végigolvassuk a cikket, kiderül, hogy ez legfeljebb egy „ügyvezetői” elnökség lenne, mert a 27-eknek kell megválasztani az igazi elnököt, és nem valószínű, hogy a Brüsszel bevételéről álmodozó utcai harcos lenne az első számú jelöltjük. Előbb válik valóra ama bizonyos agyaras éhes erdei vad álma a frissen lehullott makkról…Én könnyen beszélek, mert már gimnazista koromban történelemtanárom, az áldott emlékű Farkas Ferenc tanár úr felhívta a figyelmemet a forráskritika fontosságára. Ezt csak tovább erősítették bennem az egyetemen a történelem szakon, valamint a Magyar Távirati Iroda külpolitikai főszerkesztőségében.

Megnéztünk egy régi Belmondo-filmet, az Egy válás meglepetéseit, amely a francia forradalom idején játszódik. Réges-régen láttam már, jobbra emlékeztem, elég nagy blődli, Bébellel azért el lehet adni. Ellenben remekül mutatja be, hogy forradalom, köztársaság ide, monarchia, nemesség oda, sans-culotte-ok és huhogók amoda, senkit nem érdekel semmi más, csak a hatalom…

Január 2-től megindult hivatalosan az üvegváltás. Egy héttel később boltunkban kiírták: „Üzemen kívül”. Ügyes...

Három napon belül két focilegenda ment el: Mario Jorge Lobo Zagallo, az 1958-as brazil világbajnok csapat balszélsője, utolsó még életben lévő tagja, aki 1970-ben minden idők legszebben játszó aranymezeseivel nyerte el végleg a Rimet Kupát és Franz Beckenbauer, a futballtörténelem legnagyszerűbb irányító söprögetője, aki a nyugatnémet válogatottal és a Bayern Münchennel mindent megnyert, amit lehetett. Ketten abból a korból, amikor a foci még nemes játék volt. Mindketten megvoltak gombfociban, de a Császárt még sokszor láttam a pályán, egyszer még élőben is, a Népstadionban, egy Újpest-Bayern BEK-meccsen. Tavaly egy hasonló kaliberű világklasszist, Sir Bobby Charltont vesztettük el. Lassan mi is utánuk megyünk és akkor ki emlékszik majd ezekre a vérbeli úriemberekre napjaink felturbózott gladiátorai között?

…

12.18.

A 20. századi magyar múlt legszörnyűbb éveit bemutató állami múzeum a vészkorszak egyik rettegett jelképével díszített bögréket árusít webshopjában. De van olyan ajándéktárgy is, amelyen e jelkép mellett ott van az ötágú csillag is, az intézmény felfogásának megfelelően, amely  a két jelkép mögötti hatalmak közé egyenlőség-jelet tesz.

Azért kíváncsi lennék, hogy ha végigmennék az Andrássy úton egy vörös csillagos sapkában (olyan 68-as Mao-s stílusban), előállítanának-e? (A másik jelkép viselése fel sem merülhet részemről). Nem fogadok, mert úriember biztosra nem fogad. De említhetném azt az esetet, amikor egy népszerű közösségi médium letiltotta az egyik blogomat, mert a szövegben - pontosan meghatározott történelmi összefüggésben - egy közismert náci köszöntést szó szerint idéztem. A terrorháza vezetői és felettesei amúgy igazából sosem tagadták egyértelműen szimpátiáikat, és ha valaki szóvá tenné komolyabban (van-e olyan bátor ember még ebben a velejéig rohadt és megvásárolt közéletben), akkor biztosan azt mondanák, hogy a világon minden múzeum készít az anyagára épülő relikviákat.

12.19.

A szomszédos nagyáruházban a „hazai szeretem” tej legolcsóbbja 469 forint, 400 alatt csak olyan kapható, mint a török Mehemed, aki sose látott tehenet. Egy kovászos, maximum 35 dekás cipó 529 forint, egy 75 dekás parasztkenyér egy ezres (na jó, 999), a legolcsóbb ehető szeletelt kenyerek (400 gramm) 650-nél kezdődnek, de inkább 800 körül vannak. Tehát már a 100-szoros háromhatvant is túlléptük. Mostanában mintha nem hallanék a különböző árakkal kapcsolatban „lélektani határról”.

Párbeszéd a boltban. A bevásárló kocsi nagyon rugalmasan befogadja a százasokat, az ötveneseket és a húszasokat is. Éppen végzek a kipakolással, amikor egy velem egy korú hölgy megszólít: - Milyen pénze van benne? – Százas – mondom gépiesen, a fene sem emlékszik már. – Akkor ne vegye ki, adok magának egyet – mondja, de közben én már szedem ki rutinmozdulattal az érmét, és kiderül, hogy ezúttal egy húszast tettem be. – Jó kereskedő – jegyzi a hölgy, akinek mutatom, hogy mégsem százas volt….

Ha kilépünk kies, védett otthonunkból, már nemcsak a lelkünk fuldoklik, hanem a testünk is. Házunktól legfeljebb 100 méterre van a szupermarket, a bevásárló csomagom éppen csak kicsit nehezebb az átlagosnál. Jó karban lévő késői hatvanas vagyok, szívem, tüdőm rendben, kondícióm is úgy gondolom, jobb a kortársaim átlagánál, mégis lihegve, kifulladva érek haza. Otthon nem merünk szellőztetni, mert még mindig jobb az éjszakai állott levegő, mint ami kívülről tódulna be. Jó, hogy nem vagyok egy konteós típus, mert azt mondanám, hogy a titkos hatalmak így akarnak minket szándékosan elpusztítani.

Manapság az utcán, buszon, villamoson egyre több olyan emberrel találkozunk, akik magukban beszélnek. És nem a head-set-es telefonálókról beszélek, akikről egy negyven évvel elhunyt, valami csoda folytán feltámadott azt hinné, hogy mind a bolondokházából szabadultak. Ezek a hagyományos motyogók, ordibálók, káromkodók, akiktől mindenki elhúzódik, akikre senki nem mer ránézni és örülnek, ha tovább mennek, vagy leszállnak. És ilyenkor ismét hálát adunk, hogy bennünk és körülöttünk még mindig béke van és remélhetőleg az is marad.

Olvasom, hogy egyharmadára csökkent a köztévé híradóinak nézettsége. Egy mémen a műsorvezető név szerint köszönti a nézőket. Biztosan ezért megy a főcsatornán naponta reggeltől estig 9 szappanopera, plusz az állandó műsorok, hogy legalább az agyrágógumi híveit odaszegezzék a képernyőhöz.

Ideje lenne a Magyar Közlönyt átnevezni Magyar Közönnyé. Akkor sem lenne nagyobb az abban megjelentek visszhangja, ha az újabb és újabb rendelkezéseket nem az éj leple alatt tennék közzé.

A magát „az utca hangjaként”  hirdető közvélemény-formáló ingyenes lap (Lópici Gáspár, ki vagy a mennyekben…) a mai címoldalán lelkesen számolt be arról, hogy a budapesti karácsonyi vásár az egyik legnépszerűbb Európában. Ezt tapasztaltuk a múlt hét végén, hihetetlen tömegnyomor volt a belvárosban, igaz, magyar szót még az árusoktól is ritkán hallottunk, mert még a magyarokat is külföldiül szólították meg. Nem is csoda, amikor egy marcipános bonbonos doboz 30 ezer, két szem sütemény 4000 forint. De a fővárosnak szóló dicséret mégis meglepő, igaz, az online kiadás címlapja hozta szokásos formáját az első számú városvezető viselt dolgairól….

Ritka megtiszteltetés ért: a Líbiai Forradalom néhai vezetőjének nagyon is mutatós hölgyleszármazottja jelölt be ismerősnek. Lehet, hogy rosszul tettem, hogy izomból töröltem, elvégre felmenőjének iszonyatos vagyona lehetett az olajból, ami miatt eltűrték jelenlétét a világpolitikában 42 éven keresztül, ki tudja, nem akarta-e rám bízni a kezelését, mondjuk 20%-ért. Valószínűleg a dédunokámnak sem kellett volna dolgoznia egész életében….

12.20.

A felcsúti igazmondó ismét végtelen műveltségéről tett tanúságot, amikor a török elnöktől kapott elektromos autót Uriásnak nevezte. Ha a bibliai harcosra gondolunk, az nem igazán nyerő, mert Dávid király megölette, hogy elvehesse feleségét. Ha viszont Heep Uriásra, a hízelgéssel, zsarolással, hamisításokkal karriert csináló ügyvédre, akkor telitalálat. Dickens így ír sok visszataszító hőse egyikéről: „Heep Uriásnak hideg, nedves kezei vannak, az alakból csak úgy árad a kényelmetlen érzés, kígyószerű aljasság. „

12.21.

Ötéves korom óta rajongok a fociért. Akkoriban a magyar pályákon Mészöly, Farkas, Albert, Bene, Göröcs, Tichy varázsolt, de hamarosan megismertem, nem utolsósorban a gombfocinak köszönhetően a világsztárokat, Pelétől Facchettiig, 1966-tól pedig végignéztem valamennyi világbajnokságot. Régebben sokféle sportot néztem, jéghokit, vízilabdát, kosárlabdát, teniszt, mára megmaradt a foci, nagy Milan-drukker vagyok, ha csak tehetem, minden meccsüket megnézem. Persze a mai játék már régen nem az, mint 60 évvel ezelőtt, ezzel tisztában vagyok, de mostanában mégis úgy érzem, hogy a kizárólag üzleti alapon gondolkodó, nem mellesleg velejükig korrupt nemzetközi szövetségek, ha a játékosok nem lázadnak fel, rövid időn belül teljesen tönkre fogják tenni. Újabb és újabb kupasorozatokat, tornákat találnak ki, egyre rövidebb a pihenő idő, a legjobbaknak, akikért kimegy a néző a stadionba, vagy akikért a szponzorok reklámokba fektetnek és borsos áron eladják a közvetítések jogát, lassan már rendszeresen hetente kétszer kell pályára lépniük tétmeccseken, olyan időszakban is, amit korábban a felkészülésre, az erőgyűjtésre használtak fel. Egy statisztika szerint a mai sztárjátékosok éves átlagban kétszer annyi időt töltenek a pályán, mint a húsz évvel ezelőttiek, nem csoda a többségüknél a feltűnő formaingadozás, vagy pedig a gyakori sérülés, amelyeknek nagy része izomfáradtságra vezethető vissza. Egyelőre azonban még őket is elvakítják a csillagokat verdeső szerződések, átigazolási összegek. Már-már ott tartunk, hogy az ókori gladiátorok egészségére, erőnlétére jobban vigyáztak, mint manapság a foci világklasszisaira…

Mindig is utáltam mindennemű személyi kultuszt, ez valószínűleg legfőbb gyári hibámból, a megrögzött szabadgondolkodásból, valamint az Istennel való ambivalens viszonyomból fakad. És ugyancsak visszatetszőek számomra azok a járulékos személyi kultuszok, amelyeket mesterségesen táplálnak egy-egy magasabb érdeknek megfelelően. Most éppen a magyar foci jelenlegi legfényesebb csillagán a sor, hogy a nemzet aranyává tegyék, elvégre nem lehet örökre megélni a „leghíresebb magyarból”, akit az ország túlnyomó többsége már koránál fogva is legfeljebb felvételről láthatott, élőben nem. (Én is csak 1981-ben láttam a Népstadionban, amikor 25 év után először hazajött). De vajon mi lesz az ifjú félistenből, ha esetleg mégsem szárnyal olyan magasra, mint ahogyan azt elvárják tőle, netalántán leégünk a jövő nyári EB-n? Akkor ő lesz a bűnbak, akinek a nyakába varrhatják a kudarcot, mert azt jól tudjuk, hogy napjaink személyi kultuszának fő alanya, tárgya és birtokosa soha nem veszíthet…

12.22.

Okostelefonjaink lehallgatnak minket – írja mintegy revelációként egy magyar hírportál. Jó reggelt! Már hat évvel ezelőtt készült egy amerikai tanulmány, amely kimutatta, hogy a helymeghatározó applikációval akár az amerikai elnök főtestőrét is nyomon lehet követni.

Évtizedeken keresztül kellett újságíróként foglalkoznom a különböző ámokfutó gyilkosokkal, Columbine-tól a floridai iskolai mészárlásig, a https://gobolyosnlaszlo.hu/veres-hirek-verszennyes-hirnevek/ című könyvemben két külön fejezetben is foglalkoztam a médiasztárrá vált gonosztevőkkel. Mégis a hideg rázott ki, amikor a prágai Károly egyetemen elkövetett tömeggyilkosság hírével találkoztam. Alig két hét telt el azóta, hogy Prágában jártunk, bejártuk a Karácsonyra készülődő óvárost, élveztük békés, derűs hangulatát, sétáltunk nem messze a tragédia helyszínének közelében is. És megint egy olyan fiatalember volt az elkövető, aki tele volt frusztrációval, állítólag gyűlölte önmagát és az egész világot, mígnem bekattant, megölte az apját, majd diáktársai között végzett vérfürdőt. Elembertelenedett, végsebességen élő, az ember értékét sikerességben mérő világunkban egyre többen lesznek, akik nem bírják majd elviselni, hogy vesztesnek tekintik őket, és meg akarják mutatni, hogy ők is valakik, ha másképp nem, úgy, hogy halottak árán hagynak nyomot maguk után. Ezek az emberek köztük élnek, és nem tudjuk, mikor és hol szakad náluk el a cérna…

11.29.

Régóta tapasztalom, hogy azoknak, akik a különböző műsorújságokban és más ajánlókban meghatározzák a filmek műfaját, súlyos fogalomzavarban szenvednek. Nagy érdeklődéssel kezdtük el nézni a Tiszta szívvel című magyar filmet, amelyet akcióvígjátékként hirdettek meg. Már csak azért is, mert volt két mozgássérült haverom - sajnos már egyikük sem él – és ők belekeveredtek egy bűnügybe, amihez semmi közük nem volt, és az egészből egy abszurdot lehetett volna írni. Hát itt nem erről volt szó.  Szűk félórát bírtunk ki belőle, ilyen tömény erőszakot, ennyi véresen brutális képsort nem sokszor  láttunk és még egy beszólás sem volt benne, amin akár elmosolyodhattunk volna. Elképzeltem, hogy túlképzett műsorösszeállítóink ezek után még a Mechanikus narancsot is akcióvígjátéknak neveznék, mert ott vannak olyan durva jelenetek, amelyek „poénra” vannak véve, persze nagyon kegyetlen, fekete humorral, nem is szólva az eltorzított orosz szavakkal teletűzdelt szövegről. Ezek után  hová tegyük Ötvös Csöpit, Bud Spencert és Terence Hillt, Jackie Chant, a Csupasz pisztolyt, vagy a Beverly Hills-i zsarut?

Akkor lennék igazán elégedett a magyar közélettel, ha a folyton emlegetett szuverenitás helyett inkább az emlegetők szuterrénben való elhelyezése kerülne napirendre. Persze régi igazság, hogy minél nagyobb a zűrzavar akár a jogi fogalmak terén, annál könnyebb benne halászni. Másfelől viszont annak is bizonyítéka a nemzeti önazonosságunkra  folyton-folyvást való emlékeztetés, hogy az említett urakban egyre nő a félelem, mert a szívük mélyén jól tudják, hogy ez a sok hanta egyszer vissza fog ütni és nem kicsit. Most még csak azt vallják be akaratlanul is, ami annak idején a seregben szállóige volt: „Hogy fosni, mint beszarni”.

 Ebben a szellemben hozták létre a kíbernyomozó irodát is, amely egy újabb teljesen felesleges pénzkidobás – a benne lévő csókosoknak persze nem az – a közösségi média ingyen és bérmentve elvégzi azt a munkát.

Volt kollégám felidézte egy FB-posztjában a Huckleberry Finnt, amelyben két, magát királynak és hercegnek beállító szélhámos a legordenárébb trükkökkel eteti a népet. Csakhogy ott a nép, amint arra ő is felhívja a figyelmet, a végén elkapja a két gazembert, és tollba, szurokba forgatva vezeti őket végig az utcákon. 

Már nem csodálkozunk azon, hogy a médiában mindenütt megspórolják az olvasószerkesztőt. Akkor miért csodálkozunk azon, hogy a szomszédos szupermarketben a következő felirat fogad az (automata) pénztáraknál: SZÉP-kártyával alkoholt vásárólni nem lehet. Így, hosszú ó-val. És hogy biztosak legyünk benne, a nagybetűs felirat alatt ugyanezt ugyanígy megismétlik.

Ugyancsak szupermarketes észrevétel: az ingyenes manipulatív lapot korábban a bejárathoz tették ki. Aztán a kasszákhoz került, még mielőtt a számlával a vevő kilép a digitális kapun. Néhány nap múlva áttették a külső rakodó pultokhoz. Ma már ismét a bejáratnál kínálják.

Fiatal nő áll az utcán, fülében zsinór, amely okostelefonjához csatlakozik, a telefon pedig egy laptophoz, így beszélget valakivel egy harmadik személy kórházi ápolásáról. Az alkoholizmus és a drogfüggőség lassan nálunk is háttérbe szorul.

Az utóbbi időkben rendre jobbra-balra dőlnek a könyveim a polcokon. Igaz, hogy már nem szorulnak annyira egymáshoz, mint egy évvel ezelőtt, amikor – leendő örököseim helyzetét megkönnyítendő – elkezdtem kiszórni, eladományozni vagy könyvmegállóba vinni azokat a köteteket, amelyek már most feleslegesnek tűnnek. De még nem tudtam rájönni arra, hogy mikor, miért és merre dőlnek. Már gondoltam földrengésekre is, de ahhoz túl gyakori ez a jelenség, hogy mindegyiket valamilyen földmozgásnak tudjam be. Lehet, hogy ott, ahol dőlnek, figyelmeztetni akarnak valamelyik könyvre, hogy mielőbb olvassam el?

11.30.

Megörököltem egy altatót Édesanyámtól, halála előtt néhány hónappal számomra érthetetlen okból négy dobozzal rendelt. Lassan egy éve próbálkozom vele. Hol segít elaludni, hol pedig egyáltalán nem. Még nem jöttem rá, hogy mikor igen, mikor nem. Lehet, hogy csupán egy placebo és minden azon múlik, hogy az Álomtündér mikor tisztel meg a figyelmével, és mikor nem férek be a rendelési idejébe.

A szuperboltban időzavarba is kerültek. Egy hatalmas kosárba csupa Anyák Napjára szánt párnát, törülközőt és egyéb használati tárgyat pakoltak, sok-sok szívecskével és szívhez szóló közhely-mondattal. Ha emlékezetem nem csal, az az ünnep hat hónap múlva lesz. Még megérjük, hogy májusban kiteszik a Mikulás-csomagokat.

Elém került egy írás John Lennon küzdelmes gyerekkoráról, ami ugyan nem mondott nekem különösebben újat, de mégis elgondolkodtatott magamról. Érdekes, hogy szinte semmit sem tudtam még Lennonról, amikor 12 évesen kiválasztottam magamnak a Beatles-ből és ez azóta is tart. Pedig én teljes, szerető családban nőttem fel, nem voltam sem rövidlátó, sem diszlexiás, legfeljebb balkezes, viszont valami, számomra érthetetlen okból az óvodában fekete báránynak számítottam, tán azért, mert ügyetlen voltam, vagy túl lassan ettem, de tán azért, mert a vasfegyelmet akkor sem tűrtem, pedig egykeségem ellenére nem voltam elkényeztetett gyerek. Már akkor kialakult bennem, hogy nem érdekel, mit csinál a többség, nekem megvan a magam útja. És ez így is volt az azóta eltelt 62 évben, és valószínűleg így is lesz, amíg még élek.

12.02.

Vajon minek minősül a folyamatos háborús uszítás egyes médiumok részéről a "szuverenitásvédelem" szempontjából?

Borús, nyirkos decemberi este. A Flórián aluljárójától hazáig az út legfeljebb 300 méter, mégis alig várom, hogy beessek a házunk kapuján. Egyszerűen nem kapok levegőt. Ugyanez a helyzet a Bécsi útnál a villamosmegállótól az Eurocenterig, pedig az még annyi sincsen. Néhány éve az Árpád-hídi feljáró előtt még volt egy oszlop, amely a hőmérséklet mellett a levegőminőséget is jelezte. Aztán egyik napról a másikra leszerelték…

A rendszerváltás óta utálom a tv-reklámokat. Előtte még volt néhány aranyos, Alfonzótól a bontott csirkéig. Korunk tv-reklámjai hangosak, agresszívek és manipulatívak, vagy pedig, főleg a karácsonyi időszakban, elviselhetetlenül negédesek. Most végre született egy szívet melengető két morgós öregemberrel, akik persze tele vannak szeretettel egymás és a világ iránt. Sok-sok nagyszerű színházi és filmes élményt kaptunk tőlük, most, életük alkonyán, több mint nyolc évtized bölcsességét és öniróniáját vitték bele ebbe a kis szerepbe. A Vén Bolond és a Nyikhaj valamit visszahozott a Karácsony meghittségéből, még ha azt egy reklámfilmben tették is.

11.18.

Hallom a köztévé ajánlójában, hogy november 25-én ismét egész nap a 6-3-at ünnepeljük, azzal a felkiáltással, hogy "ez a mérkőzés tette fel végleg Magyarországot a futball világtérképére." Csak emlékeztetném a t. köztévéseket, hogy Magyarország már 15 évvel korábban vb-döntőt játszott, miközben Anglia először 1950-ben vett részt (azon mi nem voltunk), és kiestek a csoportkörben. Ugyancsak nem játszottak komoly szerepet 1954-ben, miközben mi kivertük az előző vb két döntősét, előbb Brazíliát, aztán Uruguay-t. Ráadásul a félistenként tisztelt Puskás nélkül. Persze, azokat a hőstetteket nem lehet megünnepelni, mert jött a berni döntő. Tehát egy akkor a világ élvonalától távol lévő ellenfél barátságos meccsen történt legyőzésére építünk ki tudja mióta egy nemzeti mítoszt. És csoda, hogy július 4-ét még nem nyilvánították nemzeti gyásznappá. Jövőre lesz 70 éve. Vagy ne adjak tippeket? Amúgy meg semmit nem változott a világ: az Aranycsapat, megadva a nekik járó tiszteletet, egészen ama berni döntőig a pártállami diktatúra engedelmes propaganda-eszköze volt....

A magyar válogatott olasz szövetségi kapitánya kioktatta magyarságból a magyarokat. Persze idegen nyelven, hiszen magyarul hat év alatt sem tanult meg. Igaz, a seggnyaláshoz nem kell nyelvtanfolyam.

11.19.

Koncert az arénában, 75 éves Bill, a király. Megérdemelt volna legalább egy becsületes hangosítást, amivel hallani lehetett volna őt. Az alaphangot a büfé adja meg, ahol csak bankkártyával lehet fizetni. Ha valakinek nincs kártyája, akkor kérjen meg valakit, hogy fizessen helyette, aztán kifizeti neki – javasolja az egyik hölgy. Na/sze, napjaink bizalmi légkörében bárki fizetne nekem egy ásványvizet…mindegy, kártya. Egy csapvízszintű ásványvíz 850 forint, arra még rájön a kötelező, visszaváltható pohár, 500-ért. A koncert végén visszaváltanánk, erre egy zsetont akarnak adni, hogy ha legközelebb jövünk…Ide? Soha többé. Persze nem ettől volt igazán szomorú az este, hanem attól, hogy közel 40 év és sok remek élmény után egy ilyen gyalázatos minőségű koncerten kellett utoljára hallanunk Billt, a királyt. A fülem nem hazudik: már legalább három órája kijöttünk, de még mindig fáj…

Hazafelé az 1-es villamoson. Egy fiatalembert és egy asszonyt hallok beszélni a hátunk mögött, és csak annyi jut el hozzám, hogy „azért elmondhatok Önökért egy imát?” A fiatalember hosszasan imádkozik azért, hogy anya és fia azt az utat járhassák be, amit szeretnék. A hittérítő előbb száll le, mint mi. Amikor az ajtó felé fordulunk, akkor látjuk az anya mosolygós, barátságos Down-kóros fiát…

Billről eszembe jutott a világ egykori legerősebb embereinek egyike, Ozy, aki valamikor soha nem hiányozhatott egyetlen jó koncertről sem. Időnként össze is keverték Billel, bár jóval fiatalabb volt nála, és neki a jobb lába hiányzott, szemben Bill bal lábával. Jó barátok voltak, előfordult, hogy direkt megosztoztak egy pár cipőn. És ott volt mellette kerekesszékes barátja, Szunyi, akinek a szövegét két percig sem lehetett kibírni röhögés nélkül. Már mindketten odaát vannak…

11.19.

Öt éve ilyenkor még volt egy Erzsébetünk, akit megköszönhettünk. Dr. Hös Erzsébet, nyugalmazott hódmezővásárhelyi főorvos, az egyik legcsodálatosabb ember, akit valaha ismertünk. 2019 februárjában hagyott minket örökre. Ő volt legjobb barátom, dr. Nagy András édesanyja, aki hihetetlen odaadással igyekezett szebbé tenné ASL-beteg fiának napjait. András 2002. február 27-én halt meg 47 éves korában, Erzsi néninek pedig volt ereje talpra állni, és élni az életét, megosztani nagy családjával, barátaival és a fia barátaival is végtelen szeretetét. Még szerepelt Pataki Béla Cseresnyés emlékezet című filmjében, ott lehetett a film vásárhelyi ősbemutatóján is. A sors kegyes volt hozzá: egyik pillanatról a másikra távozott el. András és Erzsi néni sírja a vásárhelyi unitárius temetőben van, a bejárathoz közel. Az idén sajnos nem tudtunk eljutni hozzájuk, de a szívünkben örökre ott maradnak.

Már szinte a hírérték küszöbét sem éri el, hogy a felcsúti igazmondót 35 évi főkegyúrság után ismét megválasztotta e méltóságra a kétharmados kisebbség pártja. Már három évet vert rá arra a pártvezetőre, akihez időnként méltatlanul hasonlítgatják, de ellentétben vele, ő nem is akart lemondani soha. Mert hogy a „golyózáporban is a legjobb elől lenni, mert onnan jobban lehet látni.”, elfeledkezve arról, amikor tényleg jön egy golyózápor, ő rendre óvatosan meglapul, mint süket disznó a búzában (hücski!)  és másokat küld golyófogónak. Azért megint dobott egy gumicsontot a médiának a „nindzsa-kormánnyal”, aminek ugyan az ég világon semmi értelme, de legalább lehet rajta csámcsogni. Biztosan nem véletlenül nem mondott szamurájt, mert nekik, mint az közismert, nekik van egy szigorú becsületkódexük. De mi lesz, ha egyszer mégsem választják újra? Az  minden bizonnyal azt fogja jelenteni, hogy maga az alakulat sem létezik többé. Nélküle „eloszlik, mint a buborék és marad mi volt, a puszta lég”.  Addig is igyunk!

11.21.

Figyelmeztetem környezetemet és azon túl is: nemcsak fegyver-, hanem Black Friday-mentes övezet is vagyok. Ez utóbbiban is a szombatos irányzathoz tartozom. Ozzy, Tony, Geezer, Billy forever!

„A 6:3 olyan, mint a Himnusz. Többet mond el a magyarságról, mint sok….” – mondta a m.kir. sportcsatorna kommentátora és itt váltottam a Rex felügyelőre.

11.22.

Orson Welles Aranypolgárának egyik kulcsjelenetében a lapalapító Charles Foster Kane felolvassa kiadói elveit. Barátja és lelkiismerete, Jedediah Leland egyszer csak közbeszól: „Már a harmadik mondatod kezdődik azzal, hogy én.” Ez jutott eszembe, kezembe véve a „nemzeti konzultációnak” mondott közvélemény-manipulációt, amelynek mind a 11 kérdése úgy kezdődik, hogy „Brüsszel”.  Címe pedig „Szuverenitásunk védelméről.” Ha van valaki, akitől meg kellene védenünk szuverenitásunkat, az éppen a felcsúti igazmondó.

Mellesleg a bátrak bátrának bátorsága odáig nem terjedt, hogy fel merje tenni a kérdést: akarja-e Ön, hogy Magyarország az Európai Unió tagja maradjon? Lehet, hogy azért, mert ezt a kérdést már nem lehetett volna Brüsszellel kezdeni…

"Idegrendszerünk elrongyolt, WC-papírunk kemény" - írta Esterházy Péter még valamikor az 1980-as évek fordulóján. Vajon miről jutott ez eszembe? Esetleg a papírrepülő jöhet még számításba, de inkább megkímélem tőle az unokáimat.

„A zuzmó szimbiózisból jön létre. Egy alga és egy gomba táplálja egymást. Átadják egymásnak, amit nyújtani tudnak, és elveszik egymástól, amire szükségük van. De mi történik, ha egyszer elhatározzák, hogy végső harcot folytatnak egymással a kő birtoklásáért, amelyen addig éltek? Csak a kő marad a helyén, csupaszon” – idézte néhai kollégám, Kardos G. György izraeli írótársát, Amosz Kenant.

Nem kellett hozzá még két hónap sem, hogy felfedezzem: milyen jól érezheti magát az ember akkor is, ha nem naprakész a világ dolgaiból.

10.10.

Konteós haverom 500 ezer pakisztáni vendégmunkást vizionál az akkumálatorgyárakba, valamint egekbe emelt minimálbért. Ez utóbbi kapcsán viszont támadt egy ötlete. Legyen minden miniszter és parlamenti képviselő minimálbérre bejelentett kisvállalkozó, az utóbbiakra vonatkozó adózási szabályok szigorú betartásával. Szja, nyugdíj-, egészségügyi és szociális hozzájárulás, iparűzési adó, továbbá korlátozzák, ahogyan a kisvállalkozóknál, a kiadások leírhatóságát a telefontól a gépkocsi-használatig, és kötelezzék őket arra, hogy minden útjukról, legyen az személyautóval, vonattal, repülőgéppel, hajóval, állítsanak ki kiküldetési rendelvényt, a megtett úttal, annak idejével és költségével. És a legkisebb bevételüket és kiadásukat is számlával kelljen igazolni. Mindjárt csökkenne a költségvetési hiány…

Közben a szomszédos szupermarketben már 800 forint egy jégsaláta, egy ezres a Conference körte, míg egy 300 grammos koktélparadicsom a hét elején 1100, a hét második felében pedig már 1300.  Igaz, egyik sem magyar termék.

10.11.

Hol van most Isten?  - teszi fel a kérdést valaki Ukrajna és Izrael láttán. Boldogok a hitetlenek, mert nincsen hiányérzetük.

10.13.

Kirúgták a KSH osztályvezetőjét, aki 27 éve mérte Magyarország GDP-jét, mert azt találta közölni, hogy Románia megelőzte szép hazánkat. Lásd még a meteorológusokat, akiket azért rúgtak ki, mert vihart mondtak augusztus 20-ra, a tűzijáték idejére, és nem jött be, vagy amikor néhány éve a KSH-nak megtiltották, hogy a szegénységi adatokat közzé tegyék. Még jó, hogy nem dobták le az osztályvezetőt a Vár legmagasabb fokáról, ahogyan azt régen a rossz hír hozóival tették.

Azt hiszem, végleg megöregedtem. Olvasom, hogy A., a még szinte tinédzser bálvány kétszer megtöltené a Puskás Arénát, és a jegyigények alapján még három koncertje is telt házas lenne ugyanott. Rákerestem néhány dalára és egyiket sem tudtam végighallgatni…nem baj, megvannak nekem a több évtizedes zenei útitársaim, akik elkísérnek életem végéig…

Olvasom a legújabb sikertörténetet: január óta felére csökkent a forint inflációja. Akkor azt mondják meg, hogy mitől mennek felfelé azóta is az élelmiszerárak? Mondják meg, ne magyarázzák, magyarázni én is tudom, mint Kohn a marxizmust.

01.15.

Rózsa Sándor-élőképpel riogatták a magyar szurkolók a szerbek a Puskás Stadionban. Valaki a főközösségin emlékeztetett rá, hogy az illető közönséges útonálló és rablógyilkos volt. Az egyszerű nép mégis mítoszt csinál belőlük világszerte, Rinaldo Rinaldinitól Ned Kelly-ig és Jesse James-ig. A mi betyárunk, mint nemzeti hős és hivatkozási alap? Ő legalább nem mutatta magát másnak, mint ami volt.

Nem vagyok a fogadalmak embere, de úgy döntöttem: amíg a főlottóizgatóság a holdudvar kegyenceit támogatja súlyos tízmilliókkal, nem azokat, akik valóban rászorulnának, nem veszek semmilyen sorsjegyet. És közben havonta befizetem azt a csekket, amit a gyermekkórház, vagy a mentősök küldenek. Talán el is jut hozzájuk.

Továbbá,  amíg a nemzeti rockzenekar dalát egyfajta második himnuszként éneklik a magyar stadionokban, nem teszem be a lábam hazai válogatott meccsre. Jut eszembe, a magyar nemzeti csapat olasz szövetségi kapitánya érdemei elismeréséül (minden tisztelet az övé) megkapta a magyar állampolgárságot. Szívesen átvenném az ő olasz illetőségét.

10.17.

Már azt hittük Szlovákia után, hogy nem érvényes többé vagy csak enyhébb formában a maledictio orbaniensis. Szerencsére Lengyelország helyreállította hitünket.

A legújabbnál is újabb sikertörténet. A magyar családoknak átlagosan 13 millió forint megtakarítása van. Ebben is ugyanaz a kommunikációs csapda, mint az átlagjövedelemnél. Az összeg baromira jól hangzik, és az emberek többsége nem figyel az átlag szóra és bele sem gondol, hogy ebben benne vannak a milliárdosok „megspórolt pénzei” és azok is, akik egyik napról a másikra élnek. Bár lehet, hogy ez utóbbiakat eleve kihagyják, hogy ne rontsák az összképet. Mert mint tudjuk, akinek semmije sincsen, az annyit is ér.

Ha van magyar nemzeti sport, akkor az a hülyének nézés az élet valamennyi területén. Február óta kínlódom az új tv-s szolgáltatómmal, az utóbbi hetekben már naponta többször kell újraindítani a tv-t, mert lefagy, legtöbbször meg tudom csinálni házilag az általuk javasolt áramtalanítós módszerrel, de van, amikor kénytelen vagyok felhívni őket, hogy távbütyköljenek, vagy jöjjenek ki. Ha egy élő ügyfelessel beszélek, 8 hónapja minden alkalommal elmondják, hogy tesztelés alatt van egy szoftver, ami kiküszöböli ezeket a hibákat. Nem vagyok informatikus, de azt tudom, hogy milyen sebességgel fejlődik e terület, és ha tényleg igaz, akkor az a szegény szoftver már rég elavult, mire vége a tesztelésnek. Pedig egyszer már kicserélték a modememet és a set-boxot is. Egyszerűen szar a rendszer, de meg akarják magyarázni, hátha beveszem. Mint mindent ebben az országban.

10.18.

Csengetnek a kaputelefonon, nem várunk senkit. Kellemes fiatal női hang, mond egy nevet és hozzáteszi, még nem találkoztunk, de "ők" sok mindenkivel elbeszélgetnek arról, hogyan képzelik a jövőt. Mondom erre neki, hogy nekem ugyan van egy jövőképem, de az csak ránk tartozik. A hölgy ezt elfogadja, majd így folytatja: másokat is szívesen megkérdeznénk, esetleg beengedne a lépcsőházba? Engedje, akinek adatbázisba illő jövőképe van.

10.21.

Meghalt Sir Bobby Charlton, a futball igazi úriembere. Egyike azoknak az interjúalanyaimnak, akikre a legbüszkébb vagyok. Abban a Manchester Unitedben játszott, amelynek 3 aranylabdása volt és akkor nem úgy vásárolták őket össze ás nem is a játékosok marketingértékét nézték. A másik kettő Dennis Law és a bolond zseni, George Best volt. Sir Bobby 1991-ben már mint csapatvezető jött Magyarországra a MU-val, és nem ő volt a sztár, hanem egy újabb nem teljesen normális figura, Eric Cantona. Mindenki őrá volt kíváncsi, ezért mi nyugodtan beszélgethettünk az öreg gentlemannel. Amúgy azon a napon életem egyik nagy lehetőségét hagytam ki, mert meg sem próbáltam megközelíteni a csapatban egy 18 éves fiatalembert, akiről már akkor is csodákat regéltek és később dicsekedhettem volna azzal, hogy én már akkor meginterjúvoltam. A fiút Ryan Giggs-nek hívták.

10.23.

1956. október 23-ról nincsenek emlékeim, mert csecsemő voltam. 1989. október 23-ról csak halvány tv-s emlékeim vannak, mert részeg voltam, de az egész olyan nyomasztónak tűnt. 2006. október 23-ról csak arra emlékszem, hogy alig tudtunk a Déli-pályaudvarról taxival hazaérni Óbudára. Számomra október 23 nem ünnep, nem gyásznap, és már munkaszüneti nap sem, hiszen befejeztem az aktív munkát.

10.06.

Előbb ismertem a naplopó szót, mint a naplót. A népmesékből, amiket Nagymamám olvasott, majd 5 éves koromtól már magam is ráéreztem az olvasás gyönyörére és azóta is megmaradt. Amikor bekerültem az iskolába, és hallottam, hogy az ügyeletesnek, a hetesnek, a tanító néninek naplója van és nem mindig jó, ha az ember gyerekét oda beírják, először nem értettem, mi a köze mindennap a naplopáshoz.

A naplókba végül sokszor beírtak, de nem naplopás címen, ott azzal utoljára a seregben gyanúsítottak úgy négy és fél évtizede, de még szinte megtiszteltetésnek is vettem. Személyes naplót életem során hol vezettem, hol nem, Életem Párjával 15 éve örökítjük meg együttlétünk fontos eseményeit a közös utazásoktól, színházaktól, koncertektől a családi születésekig, esküvőkig, halálokig. A naplopás pedig nem lesz kenyerem ezután sem, hogy visszavonultam a médiától, mert a szememet, fülemet továbbra is nyitva tartom, mi több, még gondolkodom is. És néha csodálkozom.

Például ezen a napon. Egy különleges vérvételre küldött egy szakorvos, akihez 12 éve járok. Hamar kaptam időpontot az óbudai rendelő laborjától, meg is jelentem a megadott időben. A bejelentkezésnél kérték tőlem a beutalót, amit a doki, ahogyan ez mostanában szokás, feltett a „felhőbe”. Mondtam is a hölgyeknek, mire közölték, hogy ők onnan nem tudnak levenni semmit, kérjek egy nyomtatott változatot. Még szerencse, hogy a szakrendelésen éppen volt egy másik orvos, aki ezt a kérésüket teljesíteni tudta, különben mehettem volna vissza a következő héten, amikor az én orvosom rendel. Ezek után megkérdezték, hogy bejövök-e a leletért, vagy jó lesz-e e-mailben…

10.07.

Várható volt, hogy valami lesz a Jom Kipur-i háború 50. évfordulóján. Miért nem tudnak végre békében élni, mikor olyan csodálatos lehetne a  Közel-Kelet az összes közös kincsével…Miközben zsidók és arabok egyaránt „békével” köszönnek…Vajon miért van az, amikor már kézzel fogható távolságba kerül egy izraeli utazásunk, mindig történik valami, ami miatt nem mehetünk? Bízzunk benne, hogy ezúttal is hamar lecsitulnak a harcok, kérdés, hogy napjaink nagyhatalmainak mennyire lesz érdeke a béke, legalább úgy, mint öt évtizeddel ezelőtt…Persze, ha visszamegyünk még 25 évet a történelemben, a II.világháborús győztesek úgy adták áldásukat a holokauszt miatti lelkifurdalásukban a zsidó államra, hogy nem törődtek a már ott élőkkel és azok vallási-kulturális hagyományaival…

Elment az egyik legszebb, a legokosabb és egykor a legrejtélyesebb lány gimnáziumi osztályunkból. Évek óta valahol Prága közelében élt, és nagyon büszke volt arra, hogy első külföldiként kapott idegenvezetői engedélyt a város legendás zsidó műemlékeihez. Azt terveztem, hogy ha elmegyünk oda, megkérem, szegődjön mellénk kísérőnkként. Két éve az érettségi találkozónkon még tele volt élettel, szellemességgel, és talán szebb volt, mint valaha…

10.08.

„Florenzi húzza a belét” – mondja a sportcsatorna kommentátora a Genoa-Milan meccsen. Ennyi erővel elég lenne a szurkolói beszólásokat kihangosítani.

A magyar egyházügyi miniszter szerint Magyarországon üldözik a keresztényeket. A fene egye meg, ebből is kimaradok, pedig úgy szeretnék üldözött magyar keresztény lenni! Közben Bécsben afgán és csecsen bandák számolnak le egymással…

Mindeközben megtudtam egy óbudai plébánostól, hogy teokráciában élünk. Szerinte ugyanis közjogi értelmezése is van annak, hogy Szent István felajánlotta országát és koronáját Szűz Máriának, mert ezáltal ő a mi királynőnk lett. Én mostanság inkább azt veszem észre, hogy az ország bitorlói felajánlják – no persze nem ingyen – az általuk megvásárolt egyházaknak.

09.26.

Egy általam nagyra becsült közíróhoz fűzött kommentárom miatt demagógnak neveztek, mert fel mertem vetni, hogy az egész parlamentarizmus csak egy álca, bár annak is egyre rosszabb, hiszen a választási rendszert folyamatosan átalakítják, hogy még véletlenül se legyen esélye az ellenzéknek győznie, miközben szemrebbenés nélkül szállítják a kormánypárti szavazókat egy tál meleg ételért ide-oda, és ugyanilyen szemrebbenés nélkül használják fel a határon túliak szavazatait, akik sem nem munkavállalók, sem nem adó- és járulékfizetők Magyarországon. És az is demagógia szerintük, hogy az ellenzéknek ki kellene egyszer s mindenkorra vonulniuk ebből a cirkuszból, hiszen nem csekély javadalmazásuk is a mi pénzünkből megy, és semmit nem kapunk érte. Így aztán nem értelmezhető a kérdés, hogy havonta mekkora összeggel támogatnám e pártokat…

A parlament haszontalanságát az is mutatja, hogy folyamatos „vészhelyzet” van, ezt még maga Ross doktor sem tudná kezelni napi 24 órás ügyeletben. Nem demagógia viszont a folyamatos harc mindenki ellen, nem demagógia a magyar családok védelme, miként a keresztény értékrend sem…

Szó sem lehet megszorításokról – mondta felcsúti tökalsó. Azért valamit mégis csak tanult a jogi egyetemen: nem mindegy, hogy mit minek nevezünk, a jogalkotásban, jogértelmezésben minden szónak jelentősége van. Ha nem megszorításnak nevezzük, akkor nincs.  A pénzünk elértéktelenedéséhez nem kell megszorítás, szorulunk magunktól is, amikor vásárlunk, vagy számláinkat befizetjük. Persze, ez is demagógia, igaz?

A Prágában (nem eléggé) felpofozott, tisztességtelenségben megőszült ifjúnál már rég elmentek otthonról, de azért még mindig tud 30 éve tartó révületében okosságokat mondani. Hogy mi űztünk ki mindenkit, tatárt, törököt, Habsburgokat, nácikat, oroszokat. Remélhetőleg egy szép napon saját magukat is kiűzik.

09.27.

„Minden fénykép egy memento mori. Fényképezni annyi, mint részesévé válni valaki (vagy valami) halandóságának, sebezhetőségének, változékonyságának. Minden fénykép – éppen, mert kihasítja és megdermeszti a pillanatot – az idő minden felemésztő kérlelhetetlenségéről tanúskodik” – ezt a Susan Sontag-idézetet olvastuk az Esernyős Galéria legújabb kiállításán. Ennél pontosabban nem is találhatott volna belém ez a gondolat, miután lassan egy éve válogatok családom képei között, és tavaly eltávozott Szüleimről még mindig nehéz elhinni, hogy nincsenek többé.

Napjaink egyik legokosabb, legszélesebb látókörű író-történésze Yuval Noah Harari, akit volt szerencsém egyszer élőben is meghallgatni.  Szeretnék én negyedannyira okos és széles látókörű lenni, mint ő. Világszerte odafigyelnek minden mondatára, még akkor is, ha sokszor heves vitákat is kivált, de hát éppen ezért adatott meg az embernek a gondolkodás, hogy hangot adhasson egyet nem értésének és érvelhessen a saját igaza mellett.  Az ürügy a gyermekvédelmi törvénnyel az ő könyveinek befóliázására megint nem más, mint méretes kamuzás: egyszerűen félnek az észtől, az értelemtől. És bizony, Hararinak igaza van: ilyen alapon nyugodtan befóliázhatnák a Bibliát, hiszen abban van minden: vérfertőzés, többnejűség, házasságtörés, nem is szólva Szodomáról és Gomorráról…a végén még befóliázzák az almafákat, nehogy a gyerekeknek eszükbe jusson szakítani róluk…

Amúgy éppen a tegnap látott kiállításon volt egy olyan fotómontázs, amely – amolyan „gender-alapon” összevonta a Milói Vénuszt és Micheangelo Dávidját. Vénusz arca alatt Dávid meztelen felsőteste pompázott, az altestet pedig a szerelem istennőjének ruhája takarta…

Nagyon súlyos eset, hogy ha meghallom a „Hazám, hazám”-at, már nem hat meg, bármilyen gyönyörűen is éneklik, hanem inkább nyomaszt?

09.29.

V.V. Felcsutovszkij szerint a nemzeti banknak beletört a bicskája az infláció kezelésébe. Az euró eladási árfolyama azonnal 400-ra ugrott.

Gondoljunk bele, hogy minden gyerek előbb mondja ki azt, hogy nem, mint azt, hogy igen. Csak aztán megtanítják arra is, hogy igen. Mert így lesz belőle közösségi ember. Aki viszont nem tanulja meg e két szó alkalmazásának a helyes arányait, vagy kitaszított lesz, vagy pedig megalkuvó....

„Szemétdomb, szemétdomb az utca oldalán/a sok szemét ott hever az új kor hajnalán” – ez a régi Illés-nóta járt a fejemben, amikor egy langy éjjel hazafelé mentem a lomtalanítás napján és láttam nemzedékem legjobbjait haláltáncukat járni rajta, mint Zbigniew Cybulski a Hamu és gyémántban. (A lengyel James Dean, ha így mond még a neve valamit, őt másolja Peter Fonda az Easy Rider egyik jelenetében…) Ebből a sok szemétből a reciklálók már elvitték az értékeknek vélt dolgokat, minden más egy nagy hulladéktemetőbe kerül az irodaszékektől a megunt családi emlékekig. Megtisztulunk amolyan feng-sui alapon. Megkeményítjük szívünket, amikor meg kell válnunk valamitől, ami valamikor kedves volt, de már csak teher. És ezen túl?

09.30.

„Lipótmező, Mező Lipót” – kiabálta kétségbeesetten Márkus László a Doktor úr legendás Madách-színházbeli előadásán, amikor saját házából hurcolják el, mint betörőt. Bár a budai „Sárga házat”, vagy ahogy Csehov mondta volna, „zsoltij dom”-ot ugyan már régen bezárták, lassan az egész ország tébolyda lesz, még kényszerzubbony és gumiszoba sem kell hozzá. Van egy haverom, akivel rendszerint az utcán futunk össze boltból jövet-menet, és leragadunk félórákra szidni a rendszert. Most éppen az előző napi lomizás miatt volt kiakadva, főleg azért, hogy a szemetet elszállító főkefések milyen trehány munkát végeztek. Ebből kiindulva jutott el ahhoz a hírhez, mely szerint a WHO még az idén átveszi a világ felett a hatalmat, még a legnagyobb országoknak sem lesz beleszólásuk a döntéseibe, és a hadsereg kényszere alatt kiosztott injekciókkal kiírták az emberiséget, csak 500 milliónak kegyelmeznek meg. Bár utálom a kólát, egy üvegbe fogadtunk, hogy ha január 1-ig beindul ez a globális tömeggyilkosság, akkor én fizetek neki, ha neki. Amúgy meg közel 2000 éves „dézsávü”.  „És énekelnek vala mintegy új éneket a királyiszék előtt és a négy lelkes állat előtt, és senki meg nem tanulhatja vala azt az éneket, csak a száznegyvennégy ezer, a kik áron vétettek meg a földről” (Jelenések 14:3). Lehet, hogy haverom társasházi karbantartónak álcázott János apostol, aki eljött, hogy megjövendölje a végső nagy rendcsinálást?

10.01.

9-es busz, Zsigmond téri megálló. Hét végi első ajtós. Felszállna egy angolul beszélő középkorú hölgy, próbálja megtudakolni a sofőrtől, hogy jó-e neki ez a járat. A sofőr mondja magyarul, az idegen hölgy persze nem érti. Az egyik ülésről feláll egy ázsiai fiatalember és ékes angolsággal elmagyarázza, hogy merre visz a busz. Az idegen hölgy megköszöni az értékes információt és boldogan felszáll. Budapest, 2023 ősz.

10.02.

Voltak már úgy, hogy egy dallamra ébredtek, és nem tudták, mi az, pedig jól ismerték és szerették is? Így voltam én ezen a reggelen. Végigdaloltam magamban egy strófát és arra emlékeztem, hogy az van a végén: „In ninety-sixty-one”. Mire jó a Google? Beírtam ezt a keresőbe, hogy milyen dalokban szerepel ez a sor, kidobott közel 200-at, és első helyen szerepelt az én dalom, a Seems So Long Ago, Nancy Leonard Cohentől. És amikor rákerestem saját Cohen-összesemben, rádöbbentem, hogy valami miatt félbemaradt ennek a magyarra való átültetése.

„Oly messze tűnik már

erőtlenek voltunk mind

Nancy zöld harisnyában járt

s  kitárult  fekhelye

sosem mondta hogy reánk vár

bár nem volt senkije

azt hiszem belénk szeretett

kilencszáz-hatvanegyben

kilencszáz-hatvanegyben”

Most már tudom, mivel fogok emlékezni november 7-én a Mester halálának 7. évfordulóján. Az álom emlékeztetett arra, hogy az utóbbi időben egy kicsit elhanyagoltam őt, pedig még sok dolgunk van egymással.

Amikor a csuti haverja megnyerte az előrehozott szlovákiai választásokat, az egyik kormánylap azt írta, hogy milyen jó lesz a felvidéki magyaroknak. Erre a csuti haverja még meg sem alakította kormányát, máris közölte, hogy visszaállítja a határellenőrzést Magyarország és Szlovákia között. Hogy is mondta Voltaire: „Istenem, óvj meg a barátaimtól, az ellenségeimet elintézem.”

Örüljünk minden jó hírnek: ismét van, 21 után, Nobel-díjasunk. Nagy tisztelet Karikó Katalinnak, legyünk büszkék rá, ahogyan ő is büszke magyarságára. És ne fanyalogjunk azért, mert bizonyos körök most az ő dicsfényében fürdetik majd nagymagyarkodásukat. Ilyen alapon mi közünk lenne Gábor Déneshez, Kertész Mihályhoz, Zsigmond Vilmoshoz, vagy Solti Györgyhöz, akik szintén nem Magyarországon teljesedtek ki?

A csúcsot azért az a hajdan szebb napokat látott újságíró vitte el, aki így kommentálta az újabb magyar Nobel-díjat. „A technok-feudalista vállalatok a Coviddal bebizonyították, hogy képesek uralkodni a kormányok felett. Karikó a techno-feudalizmus első kitüntetettje”.  Csak nem ő is azokat a videókat nézte, mint karbantartó haverom? Hiába, nagy szellemek, ha találkoznak.

Ha valaki venné a fáradtságot, hogy a Karikó-Nobel-kommentetek összegyűjtené, nagydoktori szociográfiát írhatna Magyarország szellemi és nem utolsósorban lelkiállapotáról.