04.19.

Utazunk haza jól megérdemelt néhány napos wellness- és élménytúránkról. Már szállnánk fel kis gurulós bőröndjeinkkel a vonatra, amikor egy enyhén idegen akcentussal beszélő nyurga fiatalember felajánlja segítségét a nem éppen idősbarát felszállásnak, hogy feladja cókmókunkat. Három és fél órás útunk végén leszálláshoz készülődünk, amikor egy kissé dülöngélő fiatalember felajánlja, hogy segít levenni a bőröndjeinket, mert ő tiszteli az időseket. Még fel sem ocsúdunk, már kapja fel őket és lehozza az állomásra utánunk. Épp csak megköszönjük neki, de már tovább dülöngél valami angol dalt dúdolva, majd hirtelen odaszól nekünk: „Dícsértessék a Jézus Krisztus”. „Mindörökké” – szól vissza Párom. Mit tetszettek mondani a generációs szakadékról?

A vezérlő olyant tett, amit már régen nem – írta az egyik portál. Talán igazat mondott, gondoltam, de aztán kiderült, hogy csupán a közösségi oldalának profilképét változtatta meg két és fél év után. No, lett is mindjárt haddelhadd, mert néhány órával később már 400 feletti árfolyamot ért el az euró.

04.20.

Nagy meglepetés ért a Vörösvári úti MDF-piacon: kedvenc tavaszi lekváromhoz való rebarbarát találtunk. Nosza, meg is vettük a maradék két kilót – mások frissebbek voltak – és amikor délután neki akartunk állni a befőzésnek, döbbenten tapasztaltuk, hogy tavaly elfogyasztottuk az összes celofánunkat. Körbejártam a környék összes boltját, de úgy jártam, mint Freddie a Pygmalionban, aki elment a Charing Crosstól a Trafalgar Square-ig taxiért – lásd még Hofi halhatatlan sztoriját – és sehol nem kaptam. „Majd ha  befőzési szezon lesz” – közölte velem a legközelebbi szupermarket eladója. Igaz is, gondoltam, az epernek sincs szezonja, meg a szőlőnek és a körtének sem, mégis ott van a pulton…

De valójában minek is van szezonja? Épp a minap fotográfus testvérbarátom, aki néhány évvel ezelőtt tanúja volt annak, hogy Fokvárosban elfogyott a víz, írt egy bejegyzést blogjában arról, hogy pitypangot fényképezett, itt valahol Európában, de lehet, hogy néhány év múlva már csak Izlandon talál. Gyerekkoromban Nagymamám révén „kutyatejnek” ismertem, meg franciásan „piszálinak” (pisse-en-lit), ott éltek ugyanis 10 évig, Édesanyám arrafelé született, ahol az Isten hozott az isten háta mögött című film játszódik, később hallottam csak a gyermekláncfű nevet a Rolling Stones Dandelion című dala révén (így hívják Keith Richards lányát). Életem Párjával kezdtünk általában május elején a Hajógyári Szigeten zöld leveleiből szedni friss salátának. Most, amikor április közepén kint jártunk, már nemcsak sárga virága borította el a tisztást, hanem azok a kerek fejek is, amelyeket gyerekként oly lelkesen fújtunk szét a szélben. Apámmal annak idején versengtünk, hogy Anyám melyikünktől kap először gyöngyvirágot Anyák Napja körül (nem szerette a „hivatalos” ünnepeket, ezért gyakran megkerültük őket, hogy azért adjunk a hagyomány-tiszteletnek is), ha még élne, már hetekkel ezelőtt meg kellett volna kapnia a csokrát. Életem arra emlékszik, hogy május 22-én, a névnapján mindig kapott íriszt – most jó, ha az április végét megéri, az orgona talán már azt sem….Azt már alig merem megemlíteni, hogy amikor életemben először ettem friss, erdei medvehagymát, április második felében jártunk. Az idén először február végén jelent meg a piacon. Az árus esküdözött, hogy nem melegházi és tartok tőle, hogy nem hazudott…

Aminek viszont biztosan szezonja van, az a választási kampány. A már említett MDF-piacon – tudja még valaki, mi volt az MDF? – gyűjtötték az aláírásokat ide is, oda is, maga az aktív polgármester is megjelent személyesen, az arra járók pedig tették a megjegyzéseket – szintén ide is, oda is. Aztán láttuk, hogy megint mindent elborítanak a plakátok, soha nem látott arcokkal. Ha már nem veszünk tudomást a klímaváltozásról, legalább ne terheljük Földünket felesleges hulladékokkal, égéstermékekkel. Már megbocsásson mindenki, de a digitális korszakban ki az a hülye, aki a plakátok és a szórólapok hatására szavaz?  

4. 21.

Belenéztünk a Mephistóba és ott ragadtunk.  Ilyen tökéletes rajz a hatalom és kegyenceinek viszonyáról azóta sem készült. A két abszolút kulcsjelenet: a Tábornagy és Höfgen „privát” beszélgetése a színházról, a színészmesterségről, ahogyan az élet és halál ura a saját sikervágyától elvakított művész hiúságát legyezgeti, és Höfgen nem hallja meg, vagy nem akarja meghallani azt a bizonyos kibiztosított pisztolyt, majd az a fényképezésben is zseniális képsor, amikor a Tábornagy helyreteszi a színészt sokadik „okvetetlenkedése” után. A jovális, barátságos pártfogó egyszerre elérhetetlen távolságba kerül és a megalázkodás is hiábavaló. Először csak egy kis kompromisszum, vagy nevezzük nevén: megalkuvás, egy kis árulás, aztán egyre több és több, és még akkor is mentségeket keres, amikor már régen nem ő irányítja a sorsát, csak egy eszköz, egy látványelem, divatos szóval biodíszlet, aki bármikor eldobható és lecserélhető. És van a vége felé egy rövid, ám annál fontosabb jelenet, amikor az egykori színésztársát sirató Höfgent a felesége vigasztalja – akinek szinte olyan a kozmetikai maszkja, mint Mephistónak. Csakhogy azt könnyedén le lehet mosni, Höfgen viszont már azt sem tudja, hogy éppen milyen maszkot visel – színpadon kívül is…az egészben az a kellemetlen, hogy a hatalom által „kilóra megvettek” ma ugyanúgy köztünk vannak, mint 40, 80, 100 évvel ezelőtt, és amikor egy új korszak jön, ők is meg fogják magyarázni, hogy mit miért tettek és másokra fognak ujjal mutogatni. És akkor újra belenézünk a Mephistóba és megint ott ragadunk…

04.22

Lehetett valami sorsszerű abban, hogy az egyik korai gyerekkori zenei élményem Louis Armstrong Go Down, Moses - Let My People Go-ja volt. Édesapám szenvedélyes zenegyűjtő volt, tán ötéves lehettem, amikor már volt egy Terta szalagos magnója, és volt egy szalagja, amelyet soha nem törölt le, azt írta rá: "Marad a régi". Amikor már nem volt szalagos magnója, ezzel a címmel vettük át kazettára, majd CD-re. Még a dalok sorrendje is a fejemben van, ha meghallom az egyik dalt, furcsa lenne, ha más következne utána, mint az eredeti szalagon.

A vezérlő, akinek közösségi oldalát állítólag 12,5 millióan követik – hallottak már a hívek  csodás szaporításáról? – legújabb bejegyzésének első öt sorában nyolcszor használja a „háború” kifejezést. Ebben az égvilágon semmi meglepő nincsen. Abban már annál inkább, hogy a hozsannázások enyhén szólva csökkenő tendenciát mutatnak az anyázásokkal szemben….

Minden hatalom és minden istenhit alapja a félelem – ébredtem rá ismét, most, hogy Pészah bejövetelére újra olvastam Mózes II. könyvét. Ezért nem leszek soha egyetlen tételes vallás híve sem: hogyan lehet szeretni egy istent, akitől félünk? Hacsak nem vagyunk Stockholm-szindrómások…

Tudják, milyen finom a macesz humusszal és almával?

04.23.

Csuti emberünk berúgta a kampányt, mint Jean, az inas a motort az árokba. Egy magtárban szónokolt a gazdáknak, emlékeztetve arra, hogy ő az egyetlen falusi magyar miniszterelnök, (a hír igaz, csak nem első és nem falusi – teszi hozzá a jereváni rádió) tehát kihanemő, aki a magyar gazdák sorsát szívén viseli. Neki is elmondhatta volna rajongva-bőgve a Megint tanú pártelnöke: „Te, parasztok eleje, te, nagy magyar paraszt!”.

Hatalmas orosz szponzora lesz a legmagyarabb csapatnak. A nemzeti érzelmű zöld-fehér B-közép helyében én azt kiabáltám: „Ruszkik, haza!” Lehet, hogy még visszasírják néhai Torgyán Bubut?

04.24.

Van a Vörösvári úti piacon egy virágárus nő, akit mindenki mogorvának, utálatosnak tart, aki ki nem állhatja a vevőket. Tegnap nála vettem egy csokrot, miközben kötötte, morogni kezdett, hogy a jövő héten egyszerre lesz ballagás és anyák napja, jól kiszúrtak velük. Én csak felidéztem, hogy jövőre lesz 50 éve, hogy a gimiben elballagtunk, és rögtön kinyílt. Kiderült, hogy ő két évvel később, és olyan jó volt az osztályközösség, meg az énekkar, hogy a mai napig összejárnak, törődnek egymással. Innen már csak egy lépés volt a kertészkedés, a tavaszi légúti betegségek, a természetgyógyászat, a fitoterápia, a büki füves Gyuri bácsi, Életem hivatása. Mire a mogorva virágárusnő végzett a csokorral, egészen összebarátkoztunk…

Nem rajongok az önjelölt váteszekért, ettől persze még lehetnek hitelesek, miként attól is, hogy korábban másképpen éltek és másban hittek. Ha Paulus Saulus maradt volna, ma senki sem tudna róla, mint ahogyan arról az umbriai fiatalemberről sem, aki annyira elborzadt az itáliai városok közti háborútól, hogy megtagadta családját, rangját, majd kivonult a pusztába és megpróbálta visszaadni a kereszténység értelmét. De mehetünk még messzebbre: Mózes apánkat is a fáraó leánya nevelte fel saját gyermekeként…