07.06.
A briteknek ismét munkáspárti kormányuk van, az egyik udvarhű hírportálunk ezt úgy kommentálta, hogy a szavazatok alig több mint egyharmadával szereztek kétharmadot a rendkívül torz választási rendszerben….
Olvasom továbbá, hogy micsoda hallatlan dolog történik Franciaországban: a jobboldali elnök kimutatta foga fehérjét és a kommunista jelöltet támogatja vezérlőnk barátnőjével szemben. Miközben említett vezérlőnk rendkívüli békemissziót teljesít Moszkvában. Azt persze nem verik nagydobra, hogy elhalasztották a magyar-német külügyminiszteri találkozót, mert a magyar félnek más dolga van. Biztosan az „elcsalt” EB-meccs miatt. Azt fel sem merem tételezni, hogy előbb kikérik a gazda véleményét…
07.08.
Egy ismerősöm a könyvégetés korát emlegeti, miután valaki kukák mellé lerakott könyvek fotóját posztolta. Rohadt világot élünk, de úgy vélem, ott még nem tartunk, bár, ahogy a régi vicc mondja, „lenne rá igény”, és akkor sem azoktól kell félteni a könyveket, akik a kukák mellé rakják le megunt, értéktelen, csak a helyet foglaló köteteket. Még akkor sem, ha én soha nem tennék ilyent. Mi néhány éve egy felújitáskor 700 könyvtől szabadultunk meg, vittünk el könyvmegállóba vagy adományboltba, de túlnyomó többségben olyanokat, amelyekhez így vagy úgy jutottunk hozzá. Én például rengeteg kiadói példányt kaptam, hogy írjak róluk kritikákat, vagy olyanokat, amit az ember egyszer olvas el életében. Ugyanezt megéltem, amikor Szüleim meghaltak es az ő könyvtárukat kellett felszámolni es az értekesebbeknek helyet kellett találni véges otthonunkban. No és gyermekeinkre is kell már gondolni, hogy ne hagyjunk rájuk sok bóvlit. Persze van olyan, nem kevés, amitől soha nem fogok megválni, amíg élek..
A liberális internacionálé egykori alelnöke eurofasiszta frakciót hoz létre, a „hazaffyság” és szuverenitás jegyében. Mit csodálkozunk ezen? Mussolini is szocialistaként kezdte. Közben újabb keleti gazdánál fullajtárkodik nemes küldetése biztos tudatában. Biztosan nagyon hiányzik a vitrinjéből egy Béke Nobel-díj….Állítólag egy Kremlhez közelálló portál már el is kezdett erről egy szavazást. Azt pedig soha nem fogjuk megtudni, hogy mibe kerül ez nekünk.
Közben az is eszembe jutott, hogy a régi szép időkben a küldöncöknek egy lyukas garast sem ért az élete, ha urának rossz hírt vitt…
80 évvel a háború után még mindig nem lehet a fasizmust eladni a franciáknak. 2002-ben, amikor az a veszély fenyegetett, hogy Le Pen lesz az elnök, a második fordulóra megmozdult az ország és a hivatalban lévő Chirac a szavazatok 82%-át kapta. 22 évvel később, most, hogy a lánya fenyegetett hatalomra jutással, a demokratikus erők ismét össze tudtak állni, hogy ezt megakadályozzák. Olaszország is sikeresen fékezi a vezérlő másik barátnőjének ambícióit. Azért nem veszett el még minden európai remény, még van hová menni, menekülni….
„Másfél milliárd eurót ér az angol válogatott” – hallom a neves tv-kommentátortól, miközben a háromoroszlánosok az EB-n nem először antifutballt játszanak, és csak akkor mutatnak valami játékra emlékeztetőt, amikor baj van. És nemcsak ők. Az utóbbi 40 év legrosszabb kontinensviadalát szenvedjük végig, a végsőkig kizsigerelt rabszolgákat látunk, akiknek legfőbb célja a vereség elkerülése. Még a 90-es években írtam felkérésre egy kis futballtörténeti könyvet, amelynek lektora hajdani szövetségi kapitányunk volt. Egyetlen kérdésben támadt vitánk, a futballisták árában, fizetésével. A hazai béreket már akkor is túlzásnak tartottam, a nemzetközi futballpiac még előtte volt a minden képzeletet felülmúló árrobbanásnak. 2001-ben éppen Párizsban voltam, amikor minden újság szalagcímében ez áll: Zinedine Zidane-t egy Airbus áráért vásárolta meg a Juventus. Hol voltunk ekkor még Messi, Ronaldo, Mbappé 100 millióitól…Közben egyre több a tétmeccs, amelyeken a sztároknak kötelező részt venni, és a belőlük élő pénzemberek egyre újabb és újabb tornákat eszelnek ki, hogy még nagyobb legyen a bevétel. Közben nem veszik észre, mert nem akarják észrevenni, hogy a legnépszerűbb sportágat, százmilliók szórakozását teszik végérvényesen tönkre.
Minden eddiginél nagyobb tűzijáték lesz augusztus 20-án, négy napos ünnepségsorozat – olvasom az ingyenes nyomtatott agymosó címlapján. Micsoda kicsinyesség, miért nem mindjárt egy hétig ünnepeljük a semmit? Remélem, belefér az eseményekbe egy erőt sugárzó díszszemle is…
07.09.
Az éjjel lopakodó hivatalos lap (rockereknek csak „I talk about the midnight rambler…”) szerint „a kormány döntött arról, hogy fel kell lépni a háborús propaganda ellen.” Szóról szóra egyetértek ezzel. Mondom, szóról szóra. Mert bizony az értelmezésünkből nem biztos, hogy ugyanaz jön ki.
Túlélők, túlélők gyermekei, unokái jöttünk össze 80 évvel azután, hogy Budapestre érkezett Raul Wallenberg. Sokan vannak, sokan vagyunk, akik nélküle talán nem is léteznénk. Mint ahogyan a nagytiszteletű Sztehlo Gábor nélkül sem, aki ugyanolyan halálmegvető bátorsággal mentett gyermekeket a legsötétebb időkben, mint a tragikus sorsú svéd diplomata, majd létrehozta árvák és félárvák gyermekköztársaságát, amelyről Édesapám haláláig úgy beszélt, mint ifjúsága legszebb időszakáról. Az összegyűlt túlélők között ott voltak egykori Gaudiopolisos polgártársai, akik máig őrzik jó emlékezetükben „Göbit” – már őt is csak így emlegették, ahogyan ma a dédunokáit. Amikor a gyerekek nem értették, hogy hány embert pusztítottak el a holokauszt során, a városalapító azt a „játékot” találta ki, hogy kezdjenek el gyufaszálakat egymás mellé tenni, és meglátják, hogy milyen iszonyatos hosszú sor lesz belőle. A megmentettek nekikezdtek, de feladták, mert ilyen nagy számokat még így sem tudtak felfogni. És vajon milyen érzés lehetett annak a fiatal lánynak elmesélni a Duna-partról megmentett nyolcéves kisfiú történetét, aki nem volt más, mint az ő nagyapja? Vagy annak az idegenvezetőnek, aki szülei halála után egy cipősdobozban találta meg azt a svéd menlevelet, amelynek az ő nagyapja az életét köszönhette? És hányan lehetnek, lehetünk, akik még félnek a maguk cipősdobozának felnyitásásától? Egy olyan korban, amikor a gyűlölet, az intolerancia újult erővel támad. „Hányszor mondjuk, hogy soha többé, de kikre számíthatunk?” – tette fel a kérdést egy 80 éves asszony, aki épp a legpokolibb napokban jött a világra. Bízhatunk-e még valaha a józan emberi észben? Itt élnünk és halnunk kell?
