Bőven lejárat előtti fájdalom- és lázcsillapító gyógyszerek, bontatlan doboz altatók, többszáz pirulával, amelyeket Anyám rendelt az Apám halála utáni hetekben – meg akart ő is halni, de végül megvárta, amíg 4 hónap múlva a halál magától eljön érte - túl azon a 7-8 zacskónyi dobozon, amelyek a gyógyszertárunk hulladékgyűjtőjébe kerültek, mert kiváltották ugyan a sok feleslegest, amit háziorvosuk rájuk erőltetett az orvoslátogatók nyomására, de a többségüket sosem szedték be.

Fém és színes műanyag gémkapcsok százai, kifogyhatatlanul. Szappanok tömkelege, amelyekkel ruhás szekrényeiket, ágynemű-tartóikat illatosították.

Elegáns és hétköznapi dossziék tucatjai, újságemlékekkel, történelmi-politikai jelentőségű dokumentumokkal, magán- és közérdekű feljegyzésekkel, fotókkal, amelyek a család múltjáról, és a 20. század második felének diplomáciatörténetéről árulkodnak. Üres CD-k, amelyeket Apám különböző ünnepekre kapott, mert amíg tudta, szenvedélyesen gyűjtötte internetről kedvenc zenéit, unokái tanították meg a letöltésre, meg is töltött belőlük jó néhányat, de egy tucatnyit bontatlanul hagyott, és ezek már úgy is maradnak. Egy CD- és kazettatartó kisszekrény, az egyetlen bútor, amihez ragaszkodtam, most az én kedvenc zenéim kaptak benne helyet.

Tollak a világ minden táján tartott konferenciákról. Egyik szebb, mint a másik, de alig van közöttük, ami ír. Kifogytak, vagy véglegesen beszáradtak évtizedekre a fiókokba zárva.

Csak egyik oldalra gépelt írásokkal, Anyám rádiójátéknak készült novellafordításaival teli, reciklálható papírhegyek, amelyekre unokáink kedvükre firkálhatnak, mi pedig fotókat nyomtatunk ki rajtuk családi naplónkba vagy bevásárló céduláknak használjuk fel őket.

Rajzmappák, rajzlapok minden mennyiségben, mindössze néhány vázlat maradt fenn bennük. Színes és fekete ceruzák, amelyekkel Anyám éppen csak rajzolt valamit, vagy már egyáltalán nem, de azt szerettük volna, hogy az alkotás lekösse, amikor ő már régen nyugdíjban volt, Apám pedig még ereje teljében, 70 felett is dolgozott.  És mert nemcsak a nyelvekhez volt tehetsége, hanem a rajzoláshoz és a fotózáshoz is. Legjobb képeiből egy könyvet csináltunk neki 85. születésnapjára, a tőle maradt diákat még megszámolni sem mertem, nemhogy végignézni.

Apám novella-, dráma és szocio-krimipróbálkozásai az 1950-es évekből. Mindig is szeretett olvasni, egyik álma az volt, hogy színházi rendező lesz, fél árvaként leendő írókkal és más művészekkel, köztük Molnár Ferenc unokáival, Horváth Ádámmal és Sárközy Mátyással töltötte kamaszkorát Sztehlo Gábor Gaudiopolisában. Visszavonulása után krimiötletek foglalkoztatták, de sajnos ennél tovább nem jutott. Egyiket, másikat elmesélte közös uszodai délelőttjeinken, de nem figyeltem eléggé ahhoz, hogy emlékezzem rájuk és esetleg kibontsam őket. Csak halála után találtam meg a szinte sortáv nélküli, kissé elmosódott, több mint 60 éves szövegeket. Vajon milyen titkokat rejtegetnek?

Igazolványok, bizonyítványok, a katolikus népiskolától az egyetemig. Hárman voltak akkor, ott a később tv-székházként működő egyetemen vörös diplomások. A harmadikból ismert politikus lett, aki a rendszerváltás után sem váltott köpönyeget, és két héttel Apám után halt meg.  Nyelvvizsgák, valamennyi felső fokon. Anyai Nagyapám és Nagyanyám házassági levele. Az egykori oroszországi hadifogoly és a hadiözvegy 10 évvel az első világháború befejezése után találkoztak, és együtt kezdtek új életet Franciaországban. Rendszerető Szüleim házassági anyakönyvi kivonata egészen lehetetlen helyről, Anyám lánykori levelei közül kerül elő.

Néhány vadonatúj edény, amelyeket a régi, kopottak helyett vettek, de Mama ragaszkodott a jók beváltakhoz, így épségben megmaradtak. Néhány érintetlen étkészlet között volt az az apró virágokkal díszített tányér, amely gyerekkoromtól kezdve az enyém volt, és amelyben mindig enni kaptam, ha náluk voltam, de tudtam, hogy ennek a lelki terhét nem szabad magamban tovább vinni.

 Hosszú életű konyharuhák, amelyek között még megvolt két, piros szegéllyel ellátott vászon, amelyeken a K.R. monogram olvasható. Nagyanyám gyerekkoromban dicsekedett is ezekkel, hogy még lánykorából valók – Kiss Rozáliának hívták – amikor 1909 és 1913 között  Szabadkán szolgált pesztonkaként a gyurgyókai nemesi előnevet viselő Zilahy-családnál. A ház ura, dr. Zilahy Jenő volt, aki az első világháború idején ezredorvosként szolgált, de nem a harctéren esett el, hanem egy féltékeny férj áldozata lett.  A boldog békeidőkből származó kendők tehát már több mint 100 évesek és még mindig egyben vannak.

Egy kisrádió, amelyet Életem vett Apámnak, amikor kórházba került,  mert, ellentétben velünk, neki a rádióhallgatás lételeme volt, otthon, kocsiban, bárhol. A Klubrádió volt a kedvence, majd a Retro lett. Egy nagyobb rádió, kazetta- és CD-lejátszóval, ez utóbbi vette át az én tönkrement lejátszóm szerepét.

Vázák, egy apró kis üvegtől, amelybe Anyám minden évben megkapta ibolyáit és gyöngyvirágait, egy nagy karcsú, kék kerámiáig, amely az idén első ízben a húsvéti barkás tojásfánknak ad otthont. Mosolygós, éneklő figurák, amelyek Életem nagyon szeret, ők könyveink között találták meg a helyüket.

Egy nagy vörösréz falikép, amelyet Apám még 1972-ben Chiléből hozott, amikor találkozott Salvador Allende elnökkel. A kép egy földművest ábrázol, erről Victor Jara Plegaria a un labrador című forradalmi dala jut eszembe. Egy évvel később mindkettőjüket meggyilkolták a junta halálbrigádjai.

Egy színes römikártya, amelyet Apám még a KLM légitársaságtól kapott egyik nyugati utazása során. Sokat kanasztáztunk vele a családban, Anyám szerint a királynak olyan volt a feje, mint egy rablóvezérnek. Közel 40 év után vettem újra e lapokat a kezembe, hogy Életemmel ezzel is színesítsük a visszavonulásunk után bevezetett játék-estéinket.

És könyvek, a legnagyobb kincsek, hiszen az olvasás iránti rajongást is tőlük örököltem. Petőfi, József Attila, Radnóti, Arany János balladái és Madách összes Zichy Mihály illusztrációival, Füst Milán-novellák, Shakespeare-összes klasszikus fordításokban, Andersen meséi felnőtt kiadásban, Svejk, Dante Isteni színjátéka Dalí rajzaival, Tolsztoj, Csehov, Dosztojevszkij, Dürrenmatt, A Most és mindörökké, Örkény az Egypercesektől a posztumuszokig, García Márquez a Száz év magánytól a Pátriárka alkonyáig és egy 1940-es kiadású Larousse lexikon, amelynek történeti részében Adolf Hitler „német államférfiként” szerepel – a kötet nyilván még Franciaország náci megszállása előtt jelent meg. Az utolsó emléke szülőhazájáról Anyámnak, mielőtt Nagyapámat, mint ellenséges ország polgárát hazatoloncolták.

És a számomra legszomorúbb emlékek, amelyektől, ha akarnék, sem tudnék megválni. Egy fából faragott sakk, amelyet Apám egyik nemzetközi munkahelyén kapott búcsúajándékba és amelyen 57 évig játszottunk, még egy nappal végzetes esése után, egy nappal utolsó kórházba kerülése előtt is. Azt a játszmát én nyertem meg, de az évtizedek során mindig hatalmas küzdelmeket vívtunk, a legjobb partikat éppen az utolsó években játszottuk, pedig Apám akkor már jóval 80 felett volt. E készlet párja egy kis piros tokos zsebsakk, amelyet Apám zakója belső zsebében hordott, erre régebbi, hosszú repülőútjai során szokott rá. Mindig nála volt, amikor élete utolsó évében kontrollra járt és ilyenkor, amíg az orvosra várakoztunk, ezen játszottunk, és egy-egy vizit között nem is kellett újra felállítani a kicsi, gitárpengetőre emlékeztető figurákat. Halála előtt egy héttel a kórházban elővettem ezt a kis zsebsakkot, remélve, hogy még belé tudok lehelni vele egy kis életet, de, bár szelleme nem hunyt ki az utolsó pillanatig, lélekben már nem volt itt…

A kiürített lakás utolsó lakója Döme, a posztómackó volt.  Ennek az emberi tekintetű kis lénynek, akit Anyám mindenféle jó tulajdonságokkal ruházott fel, megígértem, hogy amikor végleg bezárom magam mögött az ajtót, ő velem jön…

A többi idebent, sokszor fennhangon, de még többször csendben…

03.01.

A Sándor-palota új lakója beismerte, hogy egykor MLM-hálózatot vezetett, de „jogszerűen senkinek sem okozott veszteséget” Hát persze, jól tudjuk, hogy az MLM-ben csak a felső szint jár jól, a „cseresznyék” csak gürcölnek. Az a bizonyos salamoni „vaj” tehát nála is megvan, nyilván ezért költözhetett be a Várba, hogy ha esetleg kedve szottyanna túlságosan jogvédeni, akkor legyen mivel zsarolni.

Villamos végállomás Óbudán, este 8 óra után. Nagyhangú, nagydarab vezető rivall rá egy alvó emberre. „Ébresztő föl, leszállás! Megmondtam, hogy ne szállj fel többet. Sajnálom, hogy nem jöttem előbb hátra! Na, nyomás lefelé!” Az ember lassan magához tér, kínkeservesen belekapaszkodik két mankójába és leszáll. Arcát nem látjuk, öltözete egy fokkal jobb, mint a hajléktalanoké. A vezető elégedetten száll le ugyanannál az ajtónál, hogy előre menjen a vezetői fülkébe, kishíján fellöki intézkedése tárgyát.

03.02.

A vezér Floridába készül, hogy meglátogassa a narancshajú bukottat. És közben minden fórrumot felhasznál, hogy dicsőítse. Lehet, hogy el is dönti ezzel az amerikai elnökválasztás sorsát? Az utazás bejelentésének másnapján a narancshajú máris elvesztette első előválasztását.

A legújabb szupermarket-trükk: akcióként hirdetnek meg egy terméket az eredeti áron, majd emelnek rajta egy jókorát. Az akció rég lejárt, de a gyengébb látásúak ezt nem tudják, mert a dátumot kellően apró betűkkel és számokkal írják. Amikor megjegyzem az egyik eladónak, hogy ez az akció 10 napja lejárt, először kétszer az új akciót kezdi ecsetelni, de kitartásomra azt mondja, hogy az előzőt nem lehet levenni, mert egy sínen van valamennyi árkód. Akkor, lenne a következő kérdésem, de már nem hallja meg, hogyan tették rá a sínre az új akciót?

Nálunk még a bukott politikusnak is bőségesen emelik a fizetését. Mert az jár neki. Inkább élnék Opátijában, ahová Nagyanyám pesztonka korában járt gazdáival, mint Apátijában.

03.03.

Kétszáz napig nem volt telitalálat az ötöslottón. Aztán egyszer csak két egymást követő héten lett. Milyen érdekes…

És újra csak elérhetetlen filmes ideálom, Orson Welles. Videó-archívumomban megtaláltam egy 1955-ös három epizódból álló filmet. A gyilkosságok három szólamra harmadik részében egy nagyhatalmú külügyminisztert alakít, aki egy idő után betegesen rettegni kezd egyik politikai ellenfelétől, rémálmok gyötrik, amelyben a pimasz fiatalember, akinek állítólag ő tette tönkre a karrierjét, ahol csak teheti, nevetségessé teszi. Hihetetlen, ahogyan ez a nagyhangú, magabiztos figura fokozatosan összeomlik – Welles minden arcrándulása, testbeszéde zseniális – pszichiáterhez készül, akinek végső kétségbeesésében elárulja, hogy meg fogja ölni ellenfelét. Utolsó parlamenti fellépését azonban megzavarja, hogy a fiatalember széke üres, be sem fejezi beszédét, kitántorog, leesik a lépcsőn és összetöri magát. Utolsó pillanataiban tudja meg, hogy kísértőjét holtan találták egy vasúti alagútban. „Akkor mégsem szabadultam meg tőle” – mondja, mielőtt kileheli a lelkét, hiszen nem ő végzett vele, hanem valaki más, egy vétlen baleset, esetleg öngyilkosság és abban a tudatban hal meg, örökre nevetségessé vált. Ha visszamegyünk az időben 15 évet, valóságos példát is tudunk idézni: Amikor Hitler megnézte Chaplin Diktátorát, dührohamot kapott, mert minden idők legnagyobb bohóca ország-világ előtt nevetségessé tette őt és parancsot adott Chaplin ölésére. Nincs nagyobb félelme egy rettegett embernek, hogy egyszer csak elkezdenek tőle nem rettegni, hanem kinevetik és minden csak azon múlik, mikor merik először kinevetni…

Belenéztünk A Dal utolsó selejtezőjébe. És nem értettem, hogy a zsűri tagjai – köztük három kiváló zenész – mitől ájultak el. Az egy Roy volt az, aki valóban  nyújtott valami őszintét, ami megfogja az embert. Tudom, hogy elfogult vagyok, de a 2000-es évek végén leálltam azzal, hogy új zenéket hallgassak, mert egy idő óta semmit nem találtam bennük. És ez sajnos azóta is így van. Szerencsére az előző évtizedekből van mit hallgatnom, akár életem végéig, nem is szólva a klasszikusokig…És egy csendes vasárnap délutánon viszont a Classicán élvezhettük egy Kanadából élő koreai lányokból álló zongorás kvartettet, remekül vegyítették a kortárs zenei elemeket rock-riffekkel és blues-motívumokkal.

„Nem volt éj, nem veszett ki szeme világa,
Hanem hogy ez volt a sötétség országa”

– mondhatnánk Petőfivel, csak éppen a János vitézek hiányoznak, meg az óriások, akik a segítségére sietnek.

03.04.

Évtizedek óta nem született két nap alatt annyi politikai töltetű vicc/mém kis hazánkban, mint az operabüfé-ügyben. Jellemző, hogy mi veri ki nálunk a biztosítékot. Nálam már el is érte az unalom küszöbét. Pedig ez a többi affér mellett valóban „műbalhé”, ahogy a direktor úr mondani méltóztatott. És az sem kizárt, mivel abban a hatalom urai zseniálisak, hogy az egészet arra találták ki, hogy legyen min felháborodnia az istenadtának, miközben valami sokkal nagyobb gazságra készülnek a háttérben. Egy vazallust legalább sikerült nevetségessé tenni, de ő csak egy lépcsőfok ama magaslathoz, még csak középtájon sem.

03.05

Újabb tanulságos filmet láttunk, A csalót, az elmúlt 40 év legnagyobb amerikai pénzügyi csalásainak kitervelőjéről, Barry Minkow-ról. Valójában kezdettől fogva mindenki, aki üzleti kapcsolatba kerül vele, tudja, vagy legalábbis sejti, hogy minden lépése mögött van valami „kis csalás”, de saját hasznukat nézve elfogadják, így a fiatalember egyre nagyobb dobásokat hajt végre, nem létező cégekkel, munkákkal és befektetésekkel. Végül saját nagyravágyásának áldozata lesz, túl nagyot akar kaszálni a tőzsdén. Barry-t, akit felnőttként maga a reflektorfényt imádó férfi alakítja, bebörtönzik, ott megtér, végül 25 év helyett csak nyolcat kell lehúznia (ő az időt az évenként rendezett Superbowlokban méri), lelkész lesz, közben az FBI-nál előadásokat tart a különböző csalástechnikákról, de amint megszagolja újra a nagy pénz lehetőségét, ugyanott folytatja, ahol abbahagyja és újra börtönben végzi. Kíváncsi lennék, hogy egy olyan országban, ahol a pénzügyi- és adóhatóságok könnyebben szemet hunynak az ilyen nagystílű csalók felett, mint az Államokban, mennyi Barry Minkow sütögetheti háborítatlanul luxuspecsenyéjét sok-sok, soha ki nem fizetett károsulttal, esetleg állami támogatással…

03.06.

A szívem megszakad, amikor azt olvasom, hogy a főközösségiportálos milliárdokat veszített két óra alatt, amikor összeomlottak oldalai. Arról nem szól a fáma, hogy mennyi maradt neki, és mennyit vesztettek azok – esetleg az anyagiakon túl is – akik az egész életüket ezekre az oldalakra alapozták.

Hallgattunk egy csodaszép portréfilmet Horváth Terivel, akit volt szerencsém látni színpadon is a Kalevalában Ilmatár anyaként. Vajon a „nagy magyarok” értették volna az anyanyelvünket gyönyörű tisztasággal beszélő színésznő minden mondatát, szívből jövő népi hasonlatait? Amikor ilyent hallok, mindig eszembe jut, hogy számomra magyarnak lenni éppen e nyelv adományát jelenti, amelyre egész pályámat rátettem, kozmopolitika lelkemmel és világképemmel összhangban, és nem azzal ellentétben.

Szörnyű, mennyire aktuálisak ötvenéves vagy még régebbi filmek: a Keselyű három napját, amely 1975-ben készült, napjainkban is elkészíthették volna a világ bármelyik titkos szolgálatáról, amelyen belül újabb szolgálatok léteznek, és ezekről csak a legbeavatottabbnak tudnak, és jaj azoknak, akik a körön kívül esnek és többet tudnak a kelleténél…És az is elgondolkodtató, hogy hányszor jelent meg már a filmvásznon a minden érzelem nélküli, csak a „munkáját” végző bérgyilkos: Alain Delon és Lee van Cleef még csak hagyján, belőlük „kinézzük”, de a mindig elegáns Edward Foxból vagy a tépelődő Bergman-hősből, Max von Sydow-ból?...

Csak ne szidjuk Operaházunk fantomját. A 20. századi rock egyik legszebb művét 24 perce alatt 2x szakították félbe reklámmal. a Youtube-on. Jut eszembe, ugye már köztudott, hogy a Fantom szerzője éppen az Echoes-ból "vette kölcsön" főtémáját?

Bedobozoljuk, majd miszlikbe aprítjuk adatvédelmi paranoiánkat, pedig még Őrnagyunk sincsen.

A megöregedett Medve álmában új hazát választott, mint világcsavargó költő példaképe, pedig magyarul álmodik, magyarul fél. Ott, az isten háta mögött még egyszer fogadta fiatalabb, de már szintén megöregedett barátját, felfedte olyan titkait, amelyeket ő maga sem tudott magáról, hiszen sosem jutott el odáig, hogy átnézze a történelmi emlékezet róla készült dossziéit. Ezek lapozása közben az utolsó pillanatban indult el a szigetre telepített repülőtérre, de az öreg Medve ragaszkodott hozzá, hogy a duty free-ben vegyen neki két plüsskutyát, valamint két három ágú korbácsot, amelyeknek használatát fiatalabb barátjára bízta. Már búcsút intettek egymásnak, amikor az utazó, aki 125 repülőgép-felszállással dicsekedett, rutinmozdulattal mellénye belső zsebéhez nyúlt, ahol útlevelét és beszálló kártyáját, valamint telefonját tartotta, de csak az üres zsebet tapogatta. És elkezdett foglalkozni a gondolattal, hogy ő is új hazát választ, pedig magyarul álmodik és magyarul fél.  

A púpos ministráns ritmustalanul rázza csengőjét. A kántor átkomponálja a Gloriát, amitől nemcsak a hívek zavarodnak meg, hanem ő maga is, mert félelmetes falsokat fog az orgonán. Az Isten kegyelmében kételkedők belülről fáznak a jéghideg templomban. Pedig nem is kellene más, csak hogy felharsanjon a G-L-O-R-I-A….

Vincent otthagyta bakancsát a postaládák alatt egy üres Tokaji Édes Szamorodni üveg kíséretében. Egy óra múlva valaki mindent elvitt.

A költő harminc évet ment vissza saját életében, egy kocsmában felszedett egy bolondos nőt, ahogyan akkortájt többször is megtette, majd felment vele szülei kiürített lakásába, hogy a gyerekkorából megmaradt heverőn keféljenek egy egészségeset. Csakhogy a két idősík nem volt hajlandó összemosódni.

Katonai hadoszlop foglalja el a Scrabble-tábla függőleges középső sorát. Egyetlen értelmes emberi szót sem lehet hozzájuk csatlakoztatni, mert a harcosok mindannyian ugyanazt a senki által nem ismert betűtípust képviselik. A játékosok megpróbálják a táblát függőlegesen felállítani, hátha akkor  felbomlik a hadoszlop, de valami mágneses erő fenntartja őket, míg az értelmes, emberi szavak betűi mind lepotyognak körülöttük.

A költő az első sorban ült A Mélyfolyókmagashegyek Királynőjének koncertjén, és az járt az eszében, mi lenne, ha a Csúzliszájú megjelenne és megint eljátszanák azt a nyíltszíni szexet, mint hajdan a jótékonysági világbulin. Szinte végig sem gondolta, amikor megjelent a megidézett, de nem egyedül, hanem a Kapcarongy-kövek mind egy szálig kockás skótszoknyában, hogy vokálozzanak a Királynőnek. A szünetben a költő észrevette, hogy a színpad szélén is vannak ülőhelyek és az egyik éppen üresen maradt egy magas, szőke amerikai katonatiszt mellett, akiben kedvenc háborús filmje legundorítóbb figurájának szédületes alakítóját vélte felismerni. Rögtön felszaladt a színpadra, autogramot kért tőle, mire a színész bevallotta: azért jár a gyűlölt géhástiszt ruhájában, mert ez volt élete legkedvesebb szerepe.  Innentől együtt élvezték végig a Mélyfolyókmagashegyek Királynőjének és a Kapcarongy-köveknek blues-zal teljes előadását, majd udvarias búcsút vettek egymástól. A költő még várt a színpadi fények kihunyása után, szerette volna még közelebbről látni a Királynőt, akinek imádta rekedt, buja hangját, de még sosem találkoztak. Egyszer csak egy oldallépcsőn megjelent, és a költő meglepve fedezte fel mellette elsőszülött fiát. „Egy csinos magyar fiút kértem kísérőnek” – árulta el 18 éven felülieknek szóló mosollyal a Királynő, majd egy-egy cuppanós puszit nyomott apa és fia fejére.  

A fiú 11 éves volt, amikor egy vele egykorú lány macskát dobot az arcába és hajszálon múlt, hogy a szeme ép maradt. Ez volt a harmadik trauma, a gyűlölködő tekintetű óvónő pofonja, majd a kulcscsomóját dobáló tanárnő után, amelyek nyomán látens szadizmus alakult ki benne a nők után, miközben egész életében rajongott a másik nemért, és már idős férfi lett, mire megszabadult ettől a démonjától. Aztán egy délután azt álmodta, hogy egy fiatal nő egy kölyökmacskát dobott az arcába, és az ártatlan állat ösztönösen végigkarmolta a fejét.

Egy táguló falú terembe vonultak be a költő valaha volt tanárai, osztálytársai, az élen néhai osztályfőnöke férjével. A férfi részvétét nyilvánította neki, holott valójában ő halt meg előbb és osztályfőnöke, aki még hetven felett is mutatós nő volt, az ő elvesztésébe halt bele.

A Szülők kihalt otthonában generációk feletti klubok nyitnak. A fellépőknek még csak játszaniuk sem kell, elég, ha meghallják a falakban őrzött zenéket, és verseket, hogy azok mindenki örömére megszólaljanak.

Az iszákos testőrt, miután kiürítette szívébe utolsó üvegét, egy óriás almához láncolva lőtték ki az űrbe. A detonáció helyén hatalmas csiliszósz folt maradt.

A költő és az elgázolt fiú együtt árulják nyitott végű életüket, de becsületüket megtartják maguknak. Valaki poháralátétekké aprított egy réges-régi falvédő perzsaszőnyeget.

A búskomor ember pénz és iratok nélkül sétált ki a házból, pedig aznap rengeteg dolga lett volna, elindult toronyiránt, mígnem egy pályaudvarra érkezett, és felszállt az első vonatra. Csak azután tért magához alvajáró állapotából, amikor a vonat elindult és megtudta, hogy egy kedvenc városa felé tart. Amikor megérkezett, rögtön azt nézte, hogy mikor indul vissza vonat, mert nem szerette semmilyen dolgát elhalasztani, de közben úgy érezte, ha már itt van, felhívja itt élő barátait, ki tudja, találkozhat-e még velük valaha.

„Piros és zöld láb a szurdokban” – mondta álmában a Férfi, de azt nem árulta el, kinek a lába és hol van az a meredély.

Az öregedő üvegtörő sosem volt punk, mégis előbb egy régi jénai edény vált ketté kezében, majd teáskannának alátétje és egy lázmérő, végül a kamra polcáról vert le egy őrölt csilivel teli kis üveget. Néha úgy érezte, hogy mozdulatai nem érzik a tárgyak közti távolságot, elvétette az ajtófélfát, vagy amikor kivett valamit a szekrényből, vagy amikor asztalt terített, gyakran összekoccantotta őket. Rettegett minden leépüléstől és ezeket rossz jelként élte meg, de még hitt Élete megnyugtató szavaiban és nem utolsósorban végtelen szeretetében.

Párducok őrzik a betondzsungel almáskertjét. A költő végre szemébe nézhet gyerekkori szerelmének, a félelmetesen doromboló Bagirának, aki pillantásaik kereszteződésétől átváltozhat álmai napfény-talpú fekete nőjévé.

02.25

„Háromféle gazember van a világon. Van naiv gazember, tudniillik olyan, aki szentül hiszi, hogy gazsága fennkölten nemes cselekedet; van szemérmes gazember, aki szégyelli gazságát, de azért eltökélt szándéka, hogy véghez viszi, s végül van az igazi, vérbeli gazember” – írta Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij úgy 150 éve A kamasz című regényében. Ugyanő, ugyanott, néhány oldallal később: „A mai kor az arany középszer és az érzéketlenség kora, a lustaságnak, a tudatlanság dicsőítésének, a munkára való alkalmatlanságnak, a készen kapott eszmék és eszmények fogyasztásának kora. Senki sem gondolkodik, ritka az olyan ember, aki valamiféle eszmét termel ki magából.”

„Agazigazagazigazság” – hadarja az egyik fiatal stand-up-jelölt Griffith: Komédiások című darabjában.

„A nők miatt lettem gazember” – énekelte Hobo, Willie Dixon és Jim Morrison után szabadon (Backdoor Man).

És ha már klasszikusok és kortárs remekművek: Orson Welles 1947-ben készült krimije, A sanghaji asszony, amelyben csak a végén derül ki, hogy a nő a legfőbb bestia, Rita Hayworth remek megszemélyesítésében aki akkortájt épp Welles felesége volt. A többszörösen megcsavart sztori fő tanulsága: a gazdagok mindent megengedhetnek maguknak emberek megvásárlásától egészen addig, hogy saját aljas játékaik miatt ártatlanok bűnhődjenek, miközben semmi más nem érdekli őket, mint a pénz és a még több pénz. Sajnos az élet nem szolgáltat mindig olyan igazságot, mint a film, hogy a gazemberek végül egymást nyírják ki.  

„Ezek az én elveim, de ha Önnek nem tetszenek, vannak más elveim is” – mondta Groucho Marx. Ez jutott eszembe arról az emberről, akinek legújabb árfolyama 4 Gripen.

Ha mindazok előtt leróná az ország a kegyeletét, akik az elmúlt 100 évben valamelyik magyar rendszer áldozatai voltak, naptárunk nem állna másból, csak emléknapokból. A kommunizmus áldozatainak emléknapja pedig nem más, mint egy elterelő hadművelet egy neokommunista egyeduralmi rendszerről.

Egy szebb napokat látott politikus szerint a vezér remek formában van, akár még 30 is benne lehet. Ha jól számolom, akkor 91 éves lesz. Csak nem veri ennyire az a bizonyos a magyart..vagy tán a szebb napokat látott politikusnak is ígértek valamit, hogy ilyen szépeket mond? De eszembe jutott az a szinte mindig elfelejtett történelmi tanulság, mely szerint egy-egy birodalom, vagy uralom, a legritkább esetben tartott addig, amíg meghirdették…

02.27.

“Magyarságom emberi létem alapvető mozgásformája” – mondotta volna a Sándor-palota új lakója. Akkor jöhet a hazafias csárdás és a csűrdöngölő.

Az influencerek legalább kétszer annyi embert vittek az utcára, mint az ellenzékinek mondott, lassan másfél évtizede egymással marakodó pártok. Most sem telt tőlük többre, mint egy „elegáns” kivonulásra az úgynevezett államfő megválasztásáról. Nem ártana, ha ezen mindenki elgondolkodna. Csak nehogy az influencerek pártba akarjanak tömörülni…

Meghalt egy régi-régi barátom, általános iskolai osztálytársam, a költő fia, a tűztáncosé, akinek a Villa Negrát is köszönhetjük. Tragédiák övezték életét, kétévesen gyermekbénulás sújtotta – apja egyik legszebb, „ráolvasó” versét írta neki – harmincas éveinek elején vesztette el Édesapját – gyönyörű Édesanyjáról semmit sem tudok -  bölcs életkedve azonban soha nem hagyta el. Gyerekkorunkból is emlékszem szelíd humorára, játékos verseire Mazsoláról és a doktorságról – egyszer farsangon annak is öltözött – és a hatalmas gombfoci-csatákra. Tőle kaptam kedvet a képes gombfocikhoz, amelyekkel aztán Apámmal éveken át komoly bajnokságokat rendeztünk. Attilának már a 60-as évek első felében olyan Real Madridja volt, amelyben látható volt Puskás is, de a legnagyobb becsben a Fradit tartotta, de nem a Császár volt a kedvence, hanem a Doktor, aki a közelünkben lakott, és rendszeresen láttuk a játszótéren tanulni. Kiskamasz korunkban, amikor külföldi éveim során hazalátogattam, hatalmas lórum-partikat vívtunk náluk. Nagyanyáink jó barátságba kerültek mindjárt elsőben, az ő nagyanyja, Eta néni, hajdan előadóművész, kirítt az iskolához járó nagymamák közül sminkjével, kis tokkalapjaival, de máig emlékszem eleven mozgására, beszédére és azokra a fájdalmas versekre, amelyeket a Költő írt halálakor az őt egyedül felnevelő asszonyról. Végül biológus lett, a veganizmus egyik hazai hirdetője, költészetből csak az olvasás tisztelete maradt meg, míg az én poétai utamat egy ideig Apja próbálta egyengetni, de aztán elvesztettük egymást.  Attilával is nagyon régen találkoztunk utoljára személyesen, a FB-on azonban rendszeresen beszélgettünk, a covid idején nagyon hasznos szakmai tanácsokkal látott el. Most, hogy ő is elment, találomra elővettem Apja egyik kötetét, amit talán 40 éve olvastam, és magam is meglepődtem, hogy sorai mennyire megmaradtak bennem.

02.28.

Régen nem fordult elő, hogy két filmet is megnéztünk egyetlen este. Én 42 év után láttam újra A Koncertet. Akkoriban a szenzáció erejével hatott – a buli harangozása volt az első olyan reklám Magyarországon, amelynek indító plakátjáról csak a beavatottak tudták, hogy miről van szó -  most hatalmas csalódás volt. És erről Illésék tehetnek a legkevésbé. Sohasem tartoztam a nagy rajongói körbe, egyetlen koncertjükön sem voltam – Életem Párja legalább ott volt a 2001 Népstadion-beli nagy hármas bulin, néhány hónappal azelőtt, hogy egymásra találtunk - valahogy engem kamaszkoromban inkább az Omega, majd a korai LGT és a Mini tudott megszólítani, nem tagadom, hogy bár voltak számomra már akkor is nagyon kedves dalaik, igazi jelentőségüket csak később fogtam fel.  Például akkor, amikor a seregben esti bakancspucolás közben énekeltük, hogy „el ne hidd, hogy megváltoztunk vezényszóra”. A szereplőkkel, a teljes Fonográffal, mindkét Tolcsvay-val és Koncz Zsuzsával volt szerencsém együtt lelkesedni 1978-ban a havannai VIT-en a kubai forradalomért, (Csak Illés Lajos és Pásztory Zoltán nem voltak ott), később bejáratos voltam szegény Németh Oszi és Tolcsvay Béla lemezboltjába egyaránt.  Koltay Gábor egyszerre próbált egy dokumentum-portré-riportfilmet és egy koncertfilmet csinálni. Egyik sem sikerült. Nyilván meg akarta csinálni a magyar Woodstock-filmet (bár annak  első változatával szintén vannak fenntartásaim)....Mint említettem, magán az eseményen nem voltam jelen, de szívesen megnézném egyszer az egész koncertet az elejétől a végéig, vágatlanul, minden hűhó és „művészkedés” nélkül. Biztosan megvan az eredeti felvétel valahol. A zenék, a szövegek túlélték őket.  És, ahogyan a Vadászat40 kapcsán is leírtam, mennyire jó lenne, ha nem kellene a mában gondolkodnunk amikor azt halljuk, hogy „miért hagytuk, hogy így legyen”, hogy „mások dolgoznak helyetted, míg szerepedet játszod”, hogy „nem lennék játéka mindenféle szélnek”, vagy az itt el nem hangzottak közül, hogy „nem akarok állni, ha fordul a Föld” vagy hogy „szemétládák egy új kor hajnalán”. És miért voltak áthallásaim, amikor Tolcsvay Laca azt üvöltötte, hogy „sehonnai bitang ember…”? Mondjam még?

Rögtön utána megnéztük Szász Attila Örök tél című filmjét. A Saul fia méltó párja, szikárságával, szűkszavúságával, az érzelmek és a vizuális atrocitások visszafogásával hat. És tökéletes a befejezése: vannak olyan történelmi helyzetek, amikor egy túlélés kevés egy élethez.  És amikor a film elején az elhurcolt nők egy dombon vonulnak egy orosz lovaskatona mögött, mindkettőnknek Bergman Hetedik pecsétjének haláltánca jutott eszébe…

Fotó. Centrál Színház

„Én még láttam a régit” – mondja egy régi Kuríros kollégám, amikor Az ügynök halála főpróbáján összefutunk a Centrál Színház előterében. „Tordy-val a Vígben?” – kérdezem. „Nem, még Timárral”. Persze, ő még láthatta, hiszen 15 évvel idősebb nálam. Nekem arról az előadásról csak Keleti Éva legendás fotója van meg, amint az élettől búcsúzó színész próbálgatja, hogy elbírja-e a kellék-bőröndöket. Annál élénkebben él bennem az 1987-ben – Úristen, már annak is 37 éve! – bemutatott változat, amelyben Willy Lomant Tordy Géza, feleségét, Lindát Halász Judit, Biffet Hegedűs D. Géza, Happy-t pedig Kaszás Attila alakította. No és Dustin Hoffman, és John Malkovich ,mint a „tékozló fiú”. Most, Alföldi Róbert rendezésében Stohl Andrásra, Balsai Mónira, Fehér Tiborra és Szécsi Bencére vártak ezek a szó szerint kegyetlen szerepek.

Arthur Miller darabja éppen 75 éves, de a 21. században is írhatták volna. A siker hirdetése és a kudarc rejtegetése, a valóság megszépítése, a végletekig vitt önámítás sosem volt olyan tömeges társadalmi jelenség, mint napjainkban. És nemcsak a mai „utazó” ügynökök, a multilevel marketing rabszolgái hisznek szinte vallásos buzgalommal abban, amit tesznek, még akkor is, ha nem jutnak ötről a hatra, de a közösségi médiától a tv-reklámokig minden azt hirdeti: akkor vagy valaki, ha sikeres vagy, és ha fogyasztasz. Willy Loman azt szajkózza, hogy „a megjelenés a fontos”, ma úgy mondhatnánk, a látszat, a tényszerű valóság egyre kevesebbeket érdekel, meg kell felelni az elvárásoknak, még ha azok számunkra lehetetlenek is. Ahogyan Biff sem azért egy „senki” az apja szemében, mert a lószart lapátolja egy tanyán, hanem azért, mert nem sikerült arra az útra lépnie, amit az apa kiszemelt neki. Holott Willy Lomanban, ha volt is valaha sikeres utazó ügynök, kezdettől fogva ott volt a kisebbségi érzés a bátyjával szemben: a gyémántmilliomos Bennek éppen az volt a szerencséje, hogy „északra” tartó apjukkal ellentétben volt bátorsága „délre” menni. Az egyik legnagyobb bűn az én szememben egy szülő részéről, ha saját frusztrációit, meg nem valósult álmait zúdítja gyermekére. Így lesznek egyaránt „átlagos senkik”, ahogy Biff az apja fejéhez vágja a nyers igazságot. És lehet-e észérvekkel megmagyarázni, hogy Loman, mintegy „büszkeségből” nem fogadja el a szomszédja által ajánlott munkát, közben pedig rendszeresen kölcsönért kuncsorog nála, hogy a család meg ne tudja, holott valójában legalábbis sejtik, hogy egy ideje már egy centet sem keres a portékáival és szóba sem állnak vele?

A darab egyik legiszonyúbb jelenete, amikor Lomant főnöke végleg lapátra teszi. Mit számít a múlt, mit számít, hogy ő a keresztapja. Az üzlet az üzlet. Hányan élték át kortársaim közül – nem Amerikában, itt, Magyarországon – hogy egyik napról a másikra elvesztettek biztosnak hitt állásokat, sokszor indoklás nélkül, és az sem ritka, hogy a „döntéshozó” arra sem méltatja a kirúgottat, hogy személyesen közölje vele…

Linda mindjárt az elején azt veti szemére férjének, hogy képtelen megállni, pihenni, kikapcsolni. Ma már többgenerációs probléma, az orvosi addiktológiai szakirodalomban is tekintélyes helyet foglal el a „munka-alkoholizmus”. Erre is, akár a többi függőségre, mindig lehet valami okot találni, legtöbbször anyagit – család eltartása, gyerekek taníttatása, hitelek stb. – de egyre többen vannak, akik akkor sem tudnak megállni, ha ezek az okok már nem állnak fenn és közben úgy telik el az életük, hogy elfelejtenek élni. Willy Loman a családjáért hajtja magát, csakhogy ez hiábavaló önpusztítás, mert ez a pálya véget ért számára.  Ő is tudja, de nem hajlandó ezt elfogadni, ezért utasítja el Charley jószándékú ajánlatát. Megmarad elrettentő példának.

Egy szó, mint száz, Az ügynök halálát nem kell „modernizálni”. Az még elfogadható, hogy az eredeti darabot meghúzták egy másfél órás „egyfelvonásosra”, egész jelenetek maradtak ki belőle, néhány mellékszereplővel együtt, de teljesen feleslegeseknek érzem a modern kor eszközeit (laptop, mobiltelefon) és a napjainkra való verbális utalásokat.  A dúsgazdag Ben is csak mint egy „interaktív tv-műsor” tűnik fel – ezt még fel lehet fogni egyfajta képzeletbeli beszélgetés megjelenítéseként - de Loman internetes szexét végképp nem tudom hová tenni. Nincs ellenemre színházban sem a helyén való durva beszéd – emlékszem, még a 80-as években mekkora felhördülés volt a Katona József Színházban Spiró György Csirkefejének előadásán, amikor az első szó ez volt: b… meg – de itt elhangzó folyamatos trágárkodás nemhogy erősítené, hanem gyöngíti a tartalmat. Loman és Biff szinte csak ordítva tudnak egymással beszélni, holott, ha időnként kicsit halkabb lenne az előadás, a néző is jobban átérezné azokat az elfojtott érzelmeket, amelyeket kikáromkodni sem lehet. Itt jegyezném meg, hogy egyes szövegrészek nyomán nevetés, kuncogás hangzott a nézőtérről, váltottak, ez láthatóan a színészeket is zavarta, pedig egy pillanatnyi nevetnivaló sincsen a darabban. Nem értem azt sem, hogy a rendező miért nem bízott az eredeti befejezésben, amikor Linda kimondja: „Szabadok vagyunk”, miért kellett még szállítómunkások jövés-menésével szánkba rágni, hogy az apa halálával tért vissza a család a fogyasztói társadalomba.

Stohl Andrásnak vannak nagyszerű pillanatai. Mindjárt a nyitó jelenet, amikor egyedül ül a színen és legalább egy percig némán néz maga elé. A további monológok mellett a Charley-val való találkozásokban, valamint a kirúgás jelenetében emlékezetes, a leghátborzongatóbb pedig akkor, amikor hangosan élteti saját magát – nem lepett volna meg, ha a közönség vele együtt harsogja, hogy „Willy Loman!” – a fiaival való párbajokban viszont a kevesebb több lett volna. Ugyanez vonatkozik Fehér Tibor Biffjére és Szécsi Bence Happy-jére: túljátsszák a szerepüket. Balsai Móni Lindája viszont pontosan annyi, amennyi kell: neki minden pillanatban elhisszük, hogy élete másból sem áll, minthogy békét teremtsen a családban a belőle áradó őszinte szeretettel és józansággal.   

Az ügynök halála Centrál Színházi főpróbáján voltunk. Egyszer egy színésztől hallottam: jobb lenne, ha a kritikusok az ötödik előadás után írnának az új darabokról, nem a főpróba, vagy a premier után, mert akkorra áll igazán össze. Ezen a lassan 200 éves sajtóhagyományon elég nehéz lenne változtatni, így viszont a művészek a bírálatokat akár az előadás javára is fordíthatják.  A tehetségükön nem fog múlni.

„Az idő a legjobb kritikus” – hangzott el az Amikor Galéria Pozsonyi úti új kiállítótermének megnyitóján, ahol a 20. század második felének egyik legeredetibb alkotója, Percz János képzőművész hatalmas életművébe tekinthettünk be.

A tárlat, amellyel a műgyűjtőként ismert, napjainkban a TV2 Kincsvadászok című antikvitás-értékmentő műsorának egyik állandó résztvevőjeként a széles nyilvánosság előtt is bemutatkozó Molnár Viktor megindította az elmúlt 80 év és napjaink művészete zárt ajtóinak kinyitását, ismét bebizonyította a fenti régi igazságot: bár egy alkotót, legyen az író, zenész, filmes vagy képzőművész, meghatározza a kor és annak társadalmi-politikai viszonyai, közízlése, elvárásai és szellemi befogadóképessége, az igazi értékek fennmaradnak a kor elmúlásával és mondanivalójuk van a későbbi nemzedékek számára is.

Percz János műveivel először 1968-ban találkoztam a római Magyar Akadémián. Akkoriban az Örök Városban éltünk, Édesapám a nagykövetségen dolgozott, és az Akadémián laktunk, amelynek egyik szárnyán rendszeresen ösztöndíjas magyar művészek tartózkodtak. Egy másik kiváló szobrászművésszel, Mészáros Dezsővel közeli barátságba is kerültünk. Percz alkotásai talán csak 12 éves tudatalattimat ragadták meg, a mostani kiállításon azonban néhány kisebb darabnál előjött az a bizonyos „dézsávü” érzés.

A művész élete utolsó két évtizedében visszavonultan élt, 2000-ben bekövetkezett halála óta életműve feledésbe merült. Molnár Viktor 2020-ban fedezte fel műtermét és eltökélt szándéka volt, hogy ismét megmutatja ezeket a különleges, többségükben fémből készült alkotásokat.

Határátlépés – ez a címe a kiállításnak. Az idősebbeknek ehhez a szóhoz a „tiltott” szó kapcsolódik, és innen már csak egy lépés az a bizonyos „három t” (támogatás, tűrés, tiltás), amellyel az 1956 utáni korszak kultúrpolitikáját jellemezni szokták. Percz János valójában egyikhez sem tartozott, és munkássága jól példázza azt, hogy az igazi tehetségek szocializmusnak nevezett rendszerben is tudtak élni a művészi szabadság lehetőségeivel, sőt, át is tudtak lépni bizonyos határokat. Bár a magyar szobrászt „magyar Giacomettiként” is emlegetik, úgy érzem, hogy a svájci pályatárssal való közös pontokon túl Percz ízig-vérig közép-európai, aki, mint szülőhazája és annak régiója magába szívja számtalan modern és ősi kultúra örökségét.

Megférnek egymás mellett olyan szobrok, amelyekből a keleti Jin-Jang gondolat elválaszthatatlansága vagy a Húsvét-szigeti figurák rejtelmessége tükröződik Dózsa György tragikus magyar mítoszával, vagy a Kisfaludy Strobl Zsigmond Szabadság-szobra által ihletett Ikarusz – az igazi, korlátlan szabadságvágy örök szimbóluma. Ezt látván idéződött fel bennem egy XVI. századi francia költő, Philippe Desportes verse:

„Ikárusz hullt le itt, az ifjú vakmerő,

Ki bátran égre szállt, gátat se nézve hol lát,

S bár teste mélybe dőlt, veszítve gyenge tollát,

A bátorak szívében irigy vágyat ver ő”

(Tóth Árpád fordítása)

Megragadó volt számunkra a Meteor, amelyről nekem Fellini Zenekari próbájának nyomasztó vége jutott eszembe. Életem Párja az egyik rajzon olyan Janus-arcot fedezett fel, mint amilyenek a római Akadémia tetőteraszát díszítik. Rá talán a feszületszerű alakok gyakorolták a legnagyobb benyomást, valamint a kéz, amely hullámok fölé nyúlik. Míg az én kedvencem az a pár, amely hullámok között áll, és együttlétüknek semmi sem árthat. A „határátlépés” egyik kiváló eszköze, hogy a művész számos alkotásának nem adott címet, így mindenki saját énjére fordíthatta le a látványt.

Ahogyan az várható volt, a megnyitóra a Galéria méreteit meghaladó tömeg érkezett és még így is ennyi minden átjött Percz János művészetéből, hogy kerülgetnünk kellett a többieket. Biztosan visszamegyünk még a tárlat egy hónapig tartó nyitvatartása alatt, hogy élményeink letisztulhassanak.

02.14.

Hat hónap letöltendő Nicolas Sarkozy-nek. Nem sok, de az ítélet a lényeg. Egy jogállamban, ráadásul kampányfinanszírozási "lazaság" miatt.

„A kormány dolgozik. Munka van” – üzente a hosszú csendjét megtörve a nagyfőnök. Egyik, hajdan tisztelt, ma már nem emlegetett elődje is azt mondta, hogy „a kormány a helyén van.” Igaz, csak ő áll harcban, nem a csapataink.

Valentin napján láttunk egy szép, visszafogottan érzelmes amerikai filmet, ismeretlen, de hiteles színészekkel. A levélíró egy olyan pillanatot ragad meg, amikor egy, a környezetéből csak értetlenséget vagy irigységet kiváltó tizenéves lány megkapja a kulcsot saját boldogságához. A levélíró nem más, mint egy öregember, egy idősotthon lakója, aki napjait találomra kiválasztott ismeretlen embereknek küldött, szeretetteli szavaival segít másoknak megtalálni útjukat. A történet bennünket Életem gyógyítói munkájára emlékeztetett: mindenki, aki hozzáfordult, a találkozás végén húzhatott egy színes kártyát, amelyen életbölcsességek voltak Senecától Gandhiig, Sri Chinmoy-tól Müller Péterig, de Életem elrejtette közéjük saját életének tapasztalatait, szívből jövő gondolatait. És ahogyan a levélíró üzenetei, az ő kártyái is, amelyeknek kihúzóját korábban nem ismerte, rendre célba találtak. És elgondolkodtunk azon is, hogy vajon a legtöbbször miért csak idősödve ébredünk rá arra, hogy melyek a legfontosabb dolgok számunkra az életben, pedig milyen jó lenne e felismerésekkel még egy teljes életet végig élni.

02.15.

Remek termék párkormányunk ingyenes nyugdíjas újságja, pláne, hogy ketten élvezzük ezt a státust a családban. Műanyag zacskója ugyanis kiválóan alkalmas a papírhulladékok gyűjtésére és reciklálásával még környezetünket is védjük.

Eddig is harsányan röhögnöm kellett, amikor bárki, bárhol az adatvédelmet hozta szóba. Most egy újabb adalék: miután visszavonultunk a munkától, mikrovállalkozásunk megszüntetését kezdeményeztük. Az ügyintézéssel könyvelőm foglalkozik, akivel közel 30 éve dolgozunk együtt. Erre kapok egy levelet egy számomra ismeretlen cégről, amely felajánlja segítségét a cégfelszámoláshoz – persze nem a két szép szememért. Attól, hogy a belügyi, az egészségügyi és az adóhatóságok mindent tudnak rólunk, még azt is, amit mi nem, már a szemem se rebben. De egy ilyen soha nem hallott cég hogyan talált meg? Vagy a tisztelt NAV már akárkinek kiadja a cégadatokat?

Kettőt csengetnek. Így a postásunk szokott. Hozza a február nyugdíjat, és melléje a 13. havit. Mondom neki, hogy négy nappal későbbre vártuk az év elején megkapott menetrend szerint. „Most előbb hozzuk, be is mondták a médiában” – feleli a közel kétméteres, szó szerint „derék” ember.  Ha csak úgy nem, ebből is látszik, hogy csak érintőlegesen követjük a médiát. Biztos, ami biztos, kapják a nyuggerek járandóságukat minél előbb, még mielőtt ők is kinyitják a pofájukat…

02.16.

A történelem folyton ismétli önmagát. Sztálin még a Mexikóba menekült Trockijtól is rettegett, ezért küldte utána a jégcsákányos Ramón Mercadert, aki végül  a Szovjetunió hőseként,  ágyban, párnák között halt meg Havannában. Alekszej Navalnij „vérrög” gyilkosának nem fog ennyi hírnév kijutni… A hír bejelentése után a közmédia egyperces híradója a rendkívüli moszkvai havazást tartotta fontosnak…A történelem ismétlődése adhat reményt arra, hogy még alig volt több ezer év alatt  olyan tömeggyilkos, aki ágyban, párnák közt végezte volna…

Ellopták Török Ádi szobrát, amelynek felavatására alig egy hónapja engem kértek fel. Valaki már az ünnepség előtt megjósolta ezt. A minap, amikor az olaszok ellen játszottunk a vízilabda vb-n, az olasz himnusznál hevesebben dobogott a szívem, mint a magyarnál. Hogy jön ez a kettő össze? Maradjunk annyiban, hogy nekem összejön…

02.18.

A hajdani/mai „hűség házának” vezetőit egyáltalán nem zavarja, akárcsak urukat és parancsolójukat, hogy milyen áldozatok mozgattak meg rég nem látott tömeget Budapesten és másutt is, és könnyen lehet, hogy a harag napjai ezúttal nem csitulnak el könnyen. Ők még mindig a kommunizmus áldozataira emlékező programokkal igyekeznek elterelni a figyelmet napjainkról.

02.19

A már sokat emlegetett videóarchívumom rendezése közben megtaláltam Fritz Lang első hangosfilm-remekművét, az M – egy város keres egy gyilkost című, 1931-es filmjét. Az eredeti alcíme „A gyilkosok köztünk vannak” lett volna, de az akkor már egyre erősödő nácik nyomására ezt nem engedélyezték. A filmben a bűnüldöző szervek tehetetlenek egy pedofil gyilkossal szemben, akit végül Berlin zsebesei, stricijei és egyéb kis stílű bűnözői kerítenek kézre. Vajon le merné-e ezt a filmet a magyar közmédia vetíteni? A film amúgy is kész (nemcsak) kultúrtörténeti arcképcsarnok. A gyilkos Peter Lorre, született Löwenstein László, aki a hitleráj elől Amerikába menekült, ahol krimik és gengszterfilm rosszembereinek egész sorát játszotta el. Ugyanezt az utat választotta a rendező is, Berlinben hagyva a náciknak behódoló forgatókönyvíró feleségét, Thea von Harbout. Az alvilág legfőbb bandavezérét pedig az a Gustav Gründgens játssza, akiről Klaus Mann Hendrik Höfgent, a Mephisto főhősét mintázta…

Jövőre lesz 100 éves Chaplin Aranyláza és nem kopik, sőt, a humora mellett egyre inkább az emberi gyarlóságok, bűnök, a látszat, a külső szerinti értékrend kegyetlen tükre tárul elénk. A film végén, amikor Charlie és behemót barátja már milliomosként utaznak egy hajón, és   szenzációéhes sajtó „lecsap a nagy sztorira”, megkérik a kis csavargót, hogy öltözzön be régi rongyaiba. Charlie a pózolás közben két osztályt zuhan, és rögtön potyautasnak nézik, holott néhány perccel korábban mindenki hajbókolt neki a kapitánytól lefelé…

„Egyesek úgy vélik, Josefine azért ilyen türelmetlen, mert úgy érzi, öregszik, hangja gyengül és elérkezett a legfőbb  ideje, hogy elismertetéséért megvívja végső harcát. Én nem hiszek ebben. ha ez igaz volna, Josefine nem lenne Josefine. Az ő számára nem létezik öregség, sem gyengülő hang. Ha valamit követel, arra nem holmi külső ok, hanem belső következetessége kényszeríti. Nem azért nyúl a legmagasabbra helyezett babérok után, mert az pillanatnyilag kissé alacsonyabban függ, hanem azért, mert az van legmagasabban; ha hatalmában állna, még magasabbra helyezné” – írta Franz Kafka valamikor az 1920-as évek elején a Josefine az énekesnő, avagy az egerek népe című novellájában.

Fotó: Centrál Színház/Horváth Judit

A 20. századi amerikai drámákban folyamatosan isznak. Talán még mindig a szesztilalom okozta össznépi frusztráció hatása, igyunk, amíg lehet, amíg valami elmebetegnek eszébe nem jut egy újabb prohibíció. Edward Albee Nem félünk a farkastól című darabja alighanem mindegyiken túltesz. Még vízben is sok, amennyit a színészek a nyílt színen elkortyolnak – vagy még inkább felhajtanak, vedelnek – és, mint egykori túlzott alkoholfogyasztó, belegondoltam, hogy mindez „igaziból” hová vezetne. Elszörnyedtem, hiszen valószínűleg már egyik figura sem tudna magáról, nemhogy képesek lennének ezekre a halálpontosan kiszámított „játszmákra”. Másfelől viszont – ismét csak saját magamon és az akkoriban hasonló állapotban lévő környezetemből leszűrt tapasztalatokból kiindulva – meggyőződésem, egy „normális” ember atomrészegen is „normális” marad, mert a szesz csak azt hozza ki belőle, ami benne van, lehet, hogy nagyon mélyen eltemetve, de ha megszabadul a gátlásaitól, akkor Isten legyen irgalmas mindenkinek körülötte. Talán ezért is van, hogy az alkoholos befolyásoltság a világon mindenütt nem enyhítő, hanem súlyosbító körülmény.

George, Martha, Nick és Honey számára mégis úgy tűnik, az alkoholizmus nemcsak állapot, hanem ürügy arra, hogy élve felboncolják egymást és saját magukat. Poharuk, üvegjeik mögé rejtőzve adják ki legféltettebb titkaikat, saját tehetetlenségüket, csődtömeg életüket, egyre durvábban adagolva a kölcsönös megalázásokat. Mert ezek nélkül még elviselhetetlenebb lenne a létük. És ki tudja, hogy az egyes „játszmákban”, amelyekben mindig az hozza a „szabályokat”, aki elkezdi, mennyi az igazság és mennyi a fantázia, ami egy inkvizítornak is becsületére válna. Ez a nagy kérdés akkor merül fel a nézőben, amikor George előadja a születésnapra hazavárt fiúk halálhírét, Martha összeomlik és csak ezután válik világossá, hogy az asszony nem gyermeke elvesztésébe őrül kishíján bele, hanem abba, hogy férje „elrontotta” az ő játszmáját, amely a soha nem létezett fiúról, a család büszkeségéről szólt. Ezek után ki tudja, hogy George valóban írt e regényt, hogy Honey valóban álterhességével vetette-e el magát Nick-kel, aki apjától „Isten pénzét” örökölte, hogy Martha valóban imádja-e rektor apját, vagy őt is gyűlöli a „nagy jövő előtt álló” George-dzsal való házassága miatt. „Nem félünk a farkastól, nem esz meg, csak megkóstol” – dalolgatja George, de miután kettesben maradnak Marthával, az asszony csak annyit ismételget: „De én félek”. Albee azzal magyarázta annak idején a címet, hogy a három kismalac e dalból merít magának bátorságot, holott rettegnek az ordastól, de egy kis hamis illúzió mindig jól jön. És Martha éppen ettől fél: most, hogy a „játszmák” mindent a felszínre hoztak, mi marad nekik? 

Talán még egyetemista voltam, amikor láttam Mike Nichols 1966-os filmremekművét, akkor úgy éreztem, hogy a Richard Burton-Elisabeth Taylor kettősnél és a fiatalokat játszó George Segal-Sandy Dennis párosnál tökéletesebben nem játszhatják el ezt az iszonyú tragikomédiát. Burtonék, mint szinte valamennyi közös filmjükben, szinte saját életük egy szeletét tették közszemlére.

A Centrál Színház előadása azonban felülírta ezt az élményt.

Nem premierről, még csak nem is viszonylag új előadásról van szó, hiszen 2016 márciusában került először színre. Akkor és az azt követő években azonban, ha nem is tudatosan, „kikerültük”, nem ilyen színházi estével akartuk amúgy is nyomott hangulatunkat tetézni.  Most is szinte véletlenül futottunk bele, de úgy éreztük: a két főszereplővel nem tévedhetünk.

Amikor e sorokat írom, már eltelt egy teljes nap, és még mindig a hatása alatt vagyunk.

Básti Juli és Rudolf Péter pályafutását a kezdetektől követem, tudom, hogy bármilyen figurává át tudnak lényegülni, még olyanokká is, amelyek látszólag idegenek tőlük. Idézzük csak fel a Sztálin menyasszonya fogyatékos lányát, vagy az 1945 dölyfös, ám végtelenül gyáva falusi jegyzőjét, miközben mindketten jártasak Shakespeare-ben, Csehovban, klasszikus és modern vígjátékokban és abszurdokban egyaránt. És mégis Életem Párjával, aki nem ismerte a darabot, lélegzetvisszafojtva figyeltük, ahogyan kivetkőznek önmagukból, ahogyan a sudár, izgalmas szépségű Juliból a szemünk láttára lesz egy agresszív, közönséges, de lelke mélyéig sebzett Martha, ahogyan a rokonszenves, egészséges derűt sugárzó Rudi magára ölti a frusztrációit cinizmusba, kis stílű, de annál gyilkosabb élű gonoszságokba fojtó George alakját (Schmied Zoltán Nick-je és Pálfi Kata Honey-je állja velük szemben a sarat, ami önmagában nem kis teljesítmény). A gyerek-jelenet volt az, ahol Életemnél elszakadt a cérna, hosszú percekig sírt, tán még akkor is, amikor rájött, hogy valójában miről van szó.

A függöny legördülésétől hazáig meg sem szólaltunk... nekem a csendben az jutott eszembe, hogy hazatérve ki kéne nyitni a bárszekrényt, de aztán arra gondoltam, hogy mégse: örüljünk annak, hogy a mi életünk értelme a szeretet, a harmónia, egymás megbecsülése, nincsenek lelkünk szekrényeiben csontvázak, amelyek bármikor kihullhatnak. Lehet, hogy egy korty Sógorom isteni pálinkájából oldotta volna a bennünk lévő feszültséget, de mégsem tettük. Magához az élményhez sem lett volna méltó. Mert nekünk az együtt töltött 20 év után sem kell félnünk a farkastól. És legyen így mindazoknál, akiket szeretünk és akik szeretnek minket.

Negyvennyolc éve annak, hogy demilitarizált övezetnek nyilvánítottam magamat, miután leszereltem egy „harmadik lépcsősnek” is ótvaros garnizonból, ahol randevút adtunk egymásnak Potrien és jutasi őrmesterekkel, Milo géhástisztekkel, Dub hadnagyokkal, politikai tisztnek álcázott Katz tábori lelkészekkel.
De volt szerencsém találkozni Yossarianokkal, Svejkekkel és ügyes Tuskó Hopkinsokkal is.
„Vendégként” még jártam abban az őrtoronyban is, amely, hála hajdani megtisztelő jelenlétednek, mára a világökörség része lett. Azért minden lepusztultsága ellenére a tiszt elvtársurak hétvégenként gyakorta jártak vadászni. Engem ugyan soha nem rendeltek ki hajtónak – nem bíztak bennem – viszont emlékszem egy cigány srácra, aki fantasztikusan hegedült, őt mindig magukkal vitték, hogy bazseváljon a vadászat után bulikon, még akkor is, ha éppen fogdabüntetését töltötte, ami sűrűn megesett vele, mert magasról sz*rt a seregre.

Tehát 48 éve utálom a fegyvereket, még a Starwars-os játékfegyvereket sem látom szívesen az Unokáim kezében. Mert a fegyver számomra egyet jelent az erőszakkal, a halállal, a hatalommal, a hatalommal való visszaéléssel, az erősebb nem létező jogával a gyengébbel, a védtelennel, a kiszolgáltatottal szemben. Mindegy, hogy parancsot vakon teljesítő katonák, vagy kedvtelésből, úri passzióból lövöldöző vadászokról van szó. Azokról, akiknek a legfontosabb a saját köreikben való dicsekvés, hogy „emelhessék lábukat zsákmányuk nyakára” és eszükbe sem jut, ha van nekik egyáltalán, hogy a jó vadászat „megtanít gondolkodni, szabadságszeretetre, jó ízlésre és tiszteletre nevel. Elvezet a természet és a hozzá tartozó jelenségek elmélyült megfigyeléséhez” – ahogyan azt Major Tamás mondja a maga bölcs, cinikus, egyben mélyen megvető iróniájával.

Drága Öreg Medve, egy vallomással tartozom Neked. Még soha nem láttam eddig élőben a Vadászatot, miután az ősbemutatóról ifjú apai teendők miatt lemaradtam és az újabb előadások is valahogy elkerültek.  A lemez persze kezdettől fogva megvan, kívülről fújom a Hajtók dalát – volt idő, amikor úgy éreztem, hogy a „nem jutott jobb neked, ezért vagy mellettem” rólam szól, de ma már szerencsére a régmúlt – a Mesél az erdőt, sokszor ordítottam Veled és a közönséggel együtt, hogy „dögölj meg fattyú” és hasított belém a „Sosem lesz vége”? (Számomra ez a vers a magyar Amerikai ima…). Így most, 40 év után, egy nyugtalan hazában kivívott belső béke állapotában állt össze igazán az egész és vált örökre megbonthatatlanná a szabad vadak/bohócok/bolondok asztaltársasága, Baksa-Soóstól Viszockijig, Petőfitől Pilinszky-n át Kerouacig, Morrisontól Faludy-ig  akik mind, együtt a Te hangodon szólalnak meg, A mesterek,  akiket mindig is tiszteltél, míg nem Magad is Mesterre váltál. Közben a vadászok hol be-, hol kivonulnak, régi és új álarcban, de valahol több ezer éve mégis ugyanazok, ahogyan a hajtók, a szolgák, az áldozatok, az űzöttek, és azok is , akiktől „üres marad a vadász marka..”

 Az Arénában szinte érezni lehetett a visszafojtott lélegzeteket, amikor Gyurka bácsit idézted: „Csak én, csak én fogjam be a pofámat?” Jobbkor el sem hangozhattak volna ezek a szavak. De, amikor csúfságos vészbanyaként idegtépő dobháttérrel, a pimasz Shakespeare-t hívtad segítségül, akkor sem kellett nagy fantázia azokra gondolni, akiknek a hatalomért semmi sem drága. És jól ismerjük a 21.századi skizoid embert is, aki versenyt fut a szimpatikus ördöggel.

Vannak, akik már nem hajtanak Veled.  Bendzsinek, Dódinak legyen könnyű a föld, de Te soha nem maradsz méltó társak nélkül. Amikor felhangzott, hogy „Fegyver dörög vagy épp aratnak?”, azt hittem, rosszul hallok, de e Szilárd támasz mellett a többiek hallatán sem volt egy cseppnyi hiányérzetünk sem. Magyarország csavargók rongyaiba, majd a szintén önazonos csíkos pólóba öltözött legrosszabb énekesének pedig most is elhittük minden szavát.

Azt mondtad, nem gondoltad volna, hogy a Vadászat 40 év után is aktuális lesz. Nem vagy ezzel egyedül. De attól tartok, hiú remény arra várni, amikor már „csak egy letűnt kor dokumentumaként” hallgatjuk mi és utódaink. Sajnos az „isták” listája végtelen (nem is lett volna helye itt egy korábbi poénodnak mokány muzsikus barátunkról), a „rossz kis törpe hősök” is köztünk maradnak (az egyiket láttuk is közelről a küzdőtéren, egy kopasz biztonságis személyében, aki valósággal letepert egy nőt, mert az nem az engedélyezett útvonalon akart felmenni a felsőbb szintre…), kegyelmes lábakat nyaldosó kutyák, az éhes zöld-sárga sárkánykák, és sokaknak lenne szüksége olyan kijózanító pofonra, amelytől szinte valamennyien megtántorodtunk: „Mindenki a Parlamentbe igyekszik/
Ahol a Paraziták Parádéján a Patkány a prímás.” 

És valóban bolondnak és nevetségesnek kell lennünk ahhoz, hogy emberek maradjunk?

Több mint három évtizede annak, hogy a bécsi Práterben kirázott a hideg, amikor Mick Jagger a Ruby Tuesday utolsó refrénje előtt hátralépett a mikrofontól és a közönség egyként énekelt helyette. És ugyanezt éreztük most, amikor a ráadásban a Viharban születtem középső versszakait a hallgatóság zengte. Ilyen pillanatokért érdemes a színpadon és a színpad előtt állni, amikor egy dal egy vagy több generáció életérzésévé, vagy akár egy múltat és jövendőt megbűnhődött nép történelmi tudatának mindenki számára érthető megfogalmazásává válik. És benne van az a hatalmas szeretet Irántad, ami mellett már az a bizonyos végtermék, amellyel olyan nagy hévvel dobálják egymást az emberek, semmivé válik.

A koncert éjszakáján nemigen tudtam aludni, elővettem a Tőled kapott Hobo Sapienst, hogy átolvassam még egyszer az egész eredeti szövegkönyvet. Másnap Életem Párjával vidékre utaztunk, vonattal. Indulás előtt ő vetette fel, hogy jó lenne újra elővenni Faludy Villon-átköltéseit. (A vele való személyes találkozást is Neked köszönhetem, akárcsak „apánkat”,  Allen Ginsberget. Még a 2000-es években elmentünk egy könyvnapi dedikációra, amelyre Életem még rétest is sütött Gyurka bácsinak, aki nagy örömmel fogadta az ajándékot).  Könyvtáramban a költészet kitüntetett helyen van, gyorsan megtaláltam a kis zöld kötetet és magunkkal vittük az útra. Szerelmem hangosan olvasta fel az első verset, a Ballada a senki fiárólt, amelynek versszakzáró sora előtt önkéntelenül kibukott belőlem, hogy „egy-két-há-négy, Megáldva és leköpve mindenütt”. Ez már csak így marad meg bennünk. Játssz, amíg élsz!

02.04.

Sokáig, még néhány évvel ezelőttig is jelenidőként éltem meg a 60-as éveket, de ahogyan egymás után távoznak hőseim, egyre inkább múlttá válik minden, csak az a töredék marad, amit szívemben, agyamban elmentve őrzök, képben, hangban.

Mostanában egyre többen mennek át az égi focipályára a legnagyobbak közül. Mario Zagalo, Franz Beckenbauer és Gigi Riva után 89 évesen távozott Kurt Hamrin, aki mindössze 19 éves volt, amikor bemutatkozott a svéd válogatottban 1953-ban éppen ellenünk, és ő az ő góljával egyenlítettek a Népstadionban, 10 nappal a 6-3 előtt. 1958-ban tagja volt a vb-ezüstérmes svédeknek, akik csak a brazil csodacsapat ellen maradtak alul. Előzőleg bennünket is megvertek, az ő két góljával. 1961-ben a Fiorentinával KEK-győztes lesz, Hidegkúti Nándor edzősködése mellett. Nyolc évvel korábban azon a bizonyos budapesti meccsen még egymás ellen játszottak. Hamrin kétlábas jobbszélsőként 190 gólt lőtt a Violák színeiben, nála többet azóta is csak Gabriel Batistuta. Akkoriban Rómában éltünk, és Apámnak, mint Újpest-drukkernek, a helyi lilák voltak a természetes kedvencei, köztük Hamrin. A 33 éves minirakétát 1967-ben vette meg a Milan, pontosabban cserélte el a brazil világbajnok Amarildóra. Két év alatt bajnokságot, KEK-et nyert velük (ez utóbbiban az ő két góljával győztek a fináléban az NDK-s FC Magdeburg ellen), majd BEK-et, 4-1-re ütötték ki a már Cruyff-fal, Keizerrel felálló Ajaxot. 35 évesen ért a csúcsra és lett a Diavolo legendája olyan világklasszisok között, mint a védelem két oszlopa, Roberto Rosato és  Kalle Schnellinger, a hangyaszorgalmú, később csodaedző Giovanni Trapattoni, és minden idők egyik legintelligensebb irányítója, Gianni Rivera, 1969 aranylabdása. Akkor lettem Milan-drukker….Kurt Hamrin is végleg beleszeretett Itáliába, ott telepedett le, és közös kedves városunkban, Firenzében hunyta le örökre a szemét.

Az újságírónak mindig bizonyos távolságot kell tartania – szól egy általánosnak hitt szakmai intelem. Valószínűleg azért is tartoztam a „kívülállók” közé, mert az általam művelt területeken, mindenekelőtt a kultúrában, sőt, egyes sportkedvenceimmel való találkozásokkor, soha nem titkoltam szeretetemet, tiszteletemet, néha még rajongásomat sem. Szegényebb lett volna az életem az így született barátságok nélkül. Volt, hogy megszegtem a „ne szeress bele interjúalanyodba” parancsolatot és csak utólag ébredtem rá ennek kellemetlen következményeire. Számomra azonban így volt teljes ez a pálya, így tudtam azonosulni csodálatos életművekkel, mert egyesültek bennem az emberrel. Ezért is érzem személyes veszteségnek, ha egyikük-másikuk eltávozik, mert valamit végérvényesen elvisznek belőlem.  

02.05.

Vagy a szemem romlik, vagy kezdek belehülyülni a mai Magyarországba. Kapok egy ajánlatot e-mailben, amelyet úgy olvasok, hogy „szuronyokkal bevont érem”. Holott színaranyról van szó. Úgy sem kell.

Bevallom, nem a rap a kedvenc műfajom, bár annak idején „keresztapját”, James Brownt nagyon is nagyra tartottam, ott voltam mindkét budapesti koncertjén. Áfíííílgud, meg gerappa és ilyesmik. Egy időben kisebbik fiam próbálkozott vele, nem is csinálta szerintem rosszul, de haverjával csak egy demóig jutottak, viszont az érettségin kifejtette, hogy József Attila, ha ma élne, rapper lenne, és példának a Nincsen apám, sem anyámot hozta. A legújabb rapet viszont Magyarország kormánya osztja, az Európai Unió támogatásával – legalábbis hivatalosan így osztoznak a copyrighton. Úgy látszik, az Istenadta nem bír leszokni a hálapénzről, az orvosok pedig arról, hogy eltegyék, különben miért kellene rappelni róla főműsoridőben? Egyébként is, miért nem nevezik hálapénznek azt, amikor úgy jutsz egy vizsgálathoz három hónap helyett egy-két héten belül, hogy fizetsz?

02.06.

Eljött az idő, hogy az évtizedek alatt hatalmasra duzzadt videótáramat kissé szelektáljam. Akadnak, amelyek tönkrementek, vannak olyan filmek, amelyeket egyszer elég volt megnézni, így vettem egy nagy levegőt és elkezdtem végigpörgetni az összeset. Még messze vagyok a végétől, hiszen elég időigényes munka, de már találkoztam teljesen elfeledett kincsekkel, amelyek jók lesznek üres estéink igényes eltöltésére. Ami még jobban meglepett, hogy a 90-es években mennyi jó külföldi tv-csatornát lehetett fogni Magyarországon és onnan eredeti nyelven filmklasszikusokat is felvenni. Így maradt meg több olasz, francia és angol nyelvű remekmű a táramban, amelyek jók lesznek arra is, hogy nyelvtudásomat is ébren tartsam az olvasás mellett, ha már úgy döntöttem, hogy befejezem az újságírást és lemondok a közel 50 évig mindennapi kenyeremnek tekintett külföldi sajtó olvasásáról. És még arra is emlékszem, hogy fiaim, akik ma már elismert sportújságírók, az angol és német nyelvű sportcsatornákon keresztül kezdték magukba szívni későbbi hivatásuk nemzetközi szaknyelvét. Feltűnt továbbá azt is, hogy mennyi híres régi filmet vetítettek a Dunán eredeti nyelven, felirattal. Ma legfeljebb külföldi hírcsatornákat lehet nézni, és még jó, ha a szolgáltató néhány hónapos beetetés után nem veszi ki ezeket a kínálatból. Hiába van ma 170 fogható csatorna, jó, ha egy féltucatnyi nézhető van, miközben mindent elárasztanak végtelen sorozatok, vannak olyanok, amelyek egyszerre több csatornán is mennek, mint a ballonkabátos, az elpusztíthatatlan négylábú nyomozó vagy a furfangos-biciklis atya, a filmes csatornákon pedig néha hónapokon át ugyanazt a 10 filmet adják, legfeljebb egy napon belül eltérő sorrendben. Ne mondja nekem senki, hogy ez nem a tudatos, felülről vezérelt népbutítás eszköze. Még jó, hogy archívumom azért eltart még egy darabig, és szerencsére még van erőnk, hogy színházba, koncertekre járjunk…

Még ennél is érdekesebb, amikor egy-egy film végén rajtamaradt a kazettán egy-egy korabeli híradórészlet. Olyan közéleti arcokkal és nevekkel, akikre ma már a kutya sem emlékszik….

02.07.

Miközben ez az egész kegyelmi ügy úgy, ahogy van undorító és vérlázító, és az egész velejéig rohadt rendszer erkölcsi szintjét tűpontosan jelzi, egyáltalán nem lepne meg, ha a nerencek ebből is megpróbálnának tőkét kovácsolni, akár úgy, hogy lemondatják enkát, aki az ország (valódi) többségében kezdettől fogva közutálatnak örvend. Láttuk már, hogy minden gátlás nélkül megszabadulnak azoktól, akik valami miatt vállalhatatlanná válnak, Schmitt-től Szájerig, és akkor a választások előtt mondhatják, hogy lám, milyen fasza gyerekek vagyunk. Attól pedig nem kell tartaniuk, hogy nem találnak egy újabb nyalogányt, aki "alkalmas" lesz erre a kézi vezérelt díszfunkcióra.

A naponta folyó háborús félelemkeltésről egy WC-beli felirat jut eszembe, amit még a 70-es évek végén az ELTE Bölcsészkarán láttam. Így szólt: "Condottieri! A jövő héten nem lesz háború. Mindenki mehet a k...anyjába!"

02.08.

Életemmel megnéztük sokadszor a Spartacust, ezúttal olasz változatban, ahogyan annak idején én láttam először. A sors különös egybeesése folytán éppen aznap délután fejeztük be a Jelenések Könyvének olvasását. Szent János látomásaiban Babilón/Róma bukását a bujaság, a bálványimádás, a földi gazdagság hajszolása okozza, és az, hogy az egész világ neki hódoljon. Spartacus felkelésének is az a történelmi tanulsága, hogy akkor – Kr.e. 70 körül – Rómában valójában már szinte senkit nem érdekelt a Köztársaság megmentése, hanem az egyéni hatalomvágy volt a fő motiváció. Az első triumvirátus – Crassus, Pompeius, Caesar – egyenesen vezetett el ez utóbbi diktatúrájához, majd a császársághoz, a fél világ feletti uralomhoz. Aztán tudjuk, hogyan végződött. És a birodalmi törekvések azóta sem csitulnak, még ha az egyes impériumok egyre rövidebb ideig állnak is fenn…

Huszonhat év után sikerült egy egyelőre még nem jogerős ítéletet hozni két olyan figura ügyében, akinek az érintettsége az első pillanattól kezdve közszájon forgott a Fenyő-gyilkosság kapcsán. Emlékszem, még Kurírosok voltunk, amikor nem sokkal az eset után - lásd még albán merénylő -  egyik kollégám akkor így jellemezte az egyik vádlottat: "Már akkor gengszter volt, amikor ez még nem volt divat Magyarországon."

Életem Szerelme, akinek mindenféle betegségeket akarnak bebeszélni, napról napra jobb formába kerül, szép, életerős asszony, testben és szellemben egyaránt. Én pedig megnevetettem a nálam legalább 25 évvel fiatalabb, kedvenc gyógyszerészemet, amikor kértem,  hogy nézze meg, felírta-e a háziorvosom a listámat. És azon mindössze három gyógyszer szerepelt. Meg is dicsért érte. Hálás vagyok minden ilyenért, és ő még „elfogultsággal” sem vádolható, mint Életem. Pedig néha benézek a tükörbe, pláne egy rossz éjszaka után és nagyon öregnek látom magamat…

02.09.

„I talk about the midnight rambler” – ez jutott eszembe a 13. alkotmánymódosítási javaslat benyújtásáról. Hogy ez a Stones-nóta a bostoni fojtogatóról szól? Na és? Ő legalább nem tudta, hogy mit csinál…