02.14.

Hat hónap letöltendő Nicolas Sarkozy-nek. Nem sok, de az ítélet a lényeg. Egy jogállamban, ráadásul kampányfinanszírozási "lazaság" miatt.

„A kormány dolgozik. Munka van” – üzente a hosszú csendjét megtörve a nagyfőnök. Egyik, hajdan tisztelt, ma már nem emlegetett elődje is azt mondta, hogy „a kormány a helyén van.” Igaz, csak ő áll harcban, nem a csapataink.

Valentin napján láttunk egy szép, visszafogottan érzelmes amerikai filmet, ismeretlen, de hiteles színészekkel. A levélíró egy olyan pillanatot ragad meg, amikor egy, a környezetéből csak értetlenséget vagy irigységet kiváltó tizenéves lány megkapja a kulcsot saját boldogságához. A levélíró nem más, mint egy öregember, egy idősotthon lakója, aki napjait találomra kiválasztott ismeretlen embereknek küldött, szeretetteli szavaival segít másoknak megtalálni útjukat. A történet bennünket Életem gyógyítói munkájára emlékeztetett: mindenki, aki hozzáfordult, a találkozás végén húzhatott egy színes kártyát, amelyen életbölcsességek voltak Senecától Gandhiig, Sri Chinmoy-tól Müller Péterig, de Életem elrejtette közéjük saját életének tapasztalatait, szívből jövő gondolatait. És ahogyan a levélíró üzenetei, az ő kártyái is, amelyeknek kihúzóját korábban nem ismerte, rendre célba találtak. És elgondolkodtunk azon is, hogy vajon a legtöbbször miért csak idősödve ébredünk rá arra, hogy melyek a legfontosabb dolgok számunkra az életben, pedig milyen jó lenne e felismerésekkel még egy teljes életet végig élni.

02.15.

Remek termék párkormányunk ingyenes nyugdíjas újságja, pláne, hogy ketten élvezzük ezt a státust a családban. Műanyag zacskója ugyanis kiválóan alkalmas a papírhulladékok gyűjtésére és reciklálásával még környezetünket is védjük.

Eddig is harsányan röhögnöm kellett, amikor bárki, bárhol az adatvédelmet hozta szóba. Most egy újabb adalék: miután visszavonultunk a munkától, mikrovállalkozásunk megszüntetését kezdeményeztük. Az ügyintézéssel könyvelőm foglalkozik, akivel közel 30 éve dolgozunk együtt. Erre kapok egy levelet egy számomra ismeretlen cégről, amely felajánlja segítségét a cégfelszámoláshoz – persze nem a két szép szememért. Attól, hogy a belügyi, az egészségügyi és az adóhatóságok mindent tudnak rólunk, még azt is, amit mi nem, már a szemem se rebben. De egy ilyen soha nem hallott cég hogyan talált meg? Vagy a tisztelt NAV már akárkinek kiadja a cégadatokat?

Kettőt csengetnek. Így a postásunk szokott. Hozza a február nyugdíjat, és melléje a 13. havit. Mondom neki, hogy négy nappal későbbre vártuk az év elején megkapott menetrend szerint. „Most előbb hozzuk, be is mondták a médiában” – feleli a közel kétméteres, szó szerint „derék” ember.  Ha csak úgy nem, ebből is látszik, hogy csak érintőlegesen követjük a médiát. Biztos, ami biztos, kapják a nyuggerek járandóságukat minél előbb, még mielőtt ők is kinyitják a pofájukat…

02.16.

A történelem folyton ismétli önmagát. Sztálin még a Mexikóba menekült Trockijtól is rettegett, ezért küldte utána a jégcsákányos Ramón Mercadert, aki végül  a Szovjetunió hőseként,  ágyban, párnák között halt meg Havannában. Alekszej Navalnij „vérrög” gyilkosának nem fog ennyi hírnév kijutni… A hír bejelentése után a közmédia egyperces híradója a rendkívüli moszkvai havazást tartotta fontosnak…A történelem ismétlődése adhat reményt arra, hogy még alig volt több ezer év alatt  olyan tömeggyilkos, aki ágyban, párnák közt végezte volna…

Ellopták Török Ádi szobrát, amelynek felavatására alig egy hónapja engem kértek fel. Valaki már az ünnepség előtt megjósolta ezt. A minap, amikor az olaszok ellen játszottunk a vízilabda vb-n, az olasz himnusznál hevesebben dobogott a szívem, mint a magyarnál. Hogy jön ez a kettő össze? Maradjunk annyiban, hogy nekem összejön…

02.18.

A hajdani/mai „hűség házának” vezetőit egyáltalán nem zavarja, akárcsak urukat és parancsolójukat, hogy milyen áldozatok mozgattak meg rég nem látott tömeget Budapesten és másutt is, és könnyen lehet, hogy a harag napjai ezúttal nem csitulnak el könnyen. Ők még mindig a kommunizmus áldozataira emlékező programokkal igyekeznek elterelni a figyelmet napjainkról.

02.19

A már sokat emlegetett videóarchívumom rendezése közben megtaláltam Fritz Lang első hangosfilm-remekművét, az M – egy város keres egy gyilkost című, 1931-es filmjét. Az eredeti alcíme „A gyilkosok köztünk vannak” lett volna, de az akkor már egyre erősödő nácik nyomására ezt nem engedélyezték. A filmben a bűnüldöző szervek tehetetlenek egy pedofil gyilkossal szemben, akit végül Berlin zsebesei, stricijei és egyéb kis stílű bűnözői kerítenek kézre. Vajon le merné-e ezt a filmet a magyar közmédia vetíteni? A film amúgy is kész (nemcsak) kultúrtörténeti arcképcsarnok. A gyilkos Peter Lorre, született Löwenstein László, aki a hitleráj elől Amerikába menekült, ahol krimik és gengszterfilm rosszembereinek egész sorát játszotta el. Ugyanezt az utat választotta a rendező is, Berlinben hagyva a náciknak behódoló forgatókönyvíró feleségét, Thea von Harbout. Az alvilág legfőbb bandavezérét pedig az a Gustav Gründgens játssza, akiről Klaus Mann Hendrik Höfgent, a Mephisto főhősét mintázta…

Jövőre lesz 100 éves Chaplin Aranyláza és nem kopik, sőt, a humora mellett egyre inkább az emberi gyarlóságok, bűnök, a látszat, a külső szerinti értékrend kegyetlen tükre tárul elénk. A film végén, amikor Charlie és behemót barátja már milliomosként utaznak egy hajón, és   szenzációéhes sajtó „lecsap a nagy sztorira”, megkérik a kis csavargót, hogy öltözzön be régi rongyaiba. Charlie a pózolás közben két osztályt zuhan, és rögtön potyautasnak nézik, holott néhány perccel korábban mindenki hajbókolt neki a kapitánytól lefelé…

„Egyesek úgy vélik, Josefine azért ilyen türelmetlen, mert úgy érzi, öregszik, hangja gyengül és elérkezett a legfőbb  ideje, hogy elismertetéséért megvívja végső harcát. Én nem hiszek ebben. ha ez igaz volna, Josefine nem lenne Josefine. Az ő számára nem létezik öregség, sem gyengülő hang. Ha valamit követel, arra nem holmi külső ok, hanem belső következetessége kényszeríti. Nem azért nyúl a legmagasabbra helyezett babérok után, mert az pillanatnyilag kissé alacsonyabban függ, hanem azért, mert az van legmagasabban; ha hatalmában állna, még magasabbra helyezné” – írta Franz Kafka valamikor az 1920-as évek elején a Josefine az énekesnő, avagy az egerek népe című novellájában.

02.04.

Sokáig, még néhány évvel ezelőttig is jelenidőként éltem meg a 60-as éveket, de ahogyan egymás után távoznak hőseim, egyre inkább múlttá válik minden, csak az a töredék marad, amit szívemben, agyamban elmentve őrzök, képben, hangban.

Mostanában egyre többen mennek át az égi focipályára a legnagyobbak közül. Mario Zagalo, Franz Beckenbauer és Gigi Riva után 89 évesen távozott Kurt Hamrin, aki mindössze 19 éves volt, amikor bemutatkozott a svéd válogatottban 1953-ban éppen ellenünk, és ő az ő góljával egyenlítettek a Népstadionban, 10 nappal a 6-3 előtt. 1958-ban tagja volt a vb-ezüstérmes svédeknek, akik csak a brazil csodacsapat ellen maradtak alul. Előzőleg bennünket is megvertek, az ő két góljával. 1961-ben a Fiorentinával KEK-győztes lesz, Hidegkúti Nándor edzősködése mellett. Nyolc évvel korábban azon a bizonyos budapesti meccsen még egymás ellen játszottak. Hamrin kétlábas jobbszélsőként 190 gólt lőtt a Violák színeiben, nála többet azóta is csak Gabriel Batistuta. Akkoriban Rómában éltünk, és Apámnak, mint Újpest-drukkernek, a helyi lilák voltak a természetes kedvencei, köztük Hamrin. A 33 éves minirakétát 1967-ben vette meg a Milan, pontosabban cserélte el a brazil világbajnok Amarildóra. Két év alatt bajnokságot, KEK-et nyert velük (ez utóbbiban az ő két góljával győztek a fináléban az NDK-s FC Magdeburg ellen), majd BEK-et, 4-1-re ütötték ki a már Cruyff-fal, Keizerrel felálló Ajaxot. 35 évesen ért a csúcsra és lett a Diavolo legendája olyan világklasszisok között, mint a védelem két oszlopa, Roberto Rosato és  Kalle Schnellinger, a hangyaszorgalmú, később csodaedző Giovanni Trapattoni, és minden idők egyik legintelligensebb irányítója, Gianni Rivera, 1969 aranylabdása. Akkor lettem Milan-drukker….Kurt Hamrin is végleg beleszeretett Itáliába, ott telepedett le, és közös kedves városunkban, Firenzében hunyta le örökre a szemét.

Az újságírónak mindig bizonyos távolságot kell tartania – szól egy általánosnak hitt szakmai intelem. Valószínűleg azért is tartoztam a „kívülállók” közé, mert az általam művelt területeken, mindenekelőtt a kultúrában, sőt, egyes sportkedvenceimmel való találkozásokkor, soha nem titkoltam szeretetemet, tiszteletemet, néha még rajongásomat sem. Szegényebb lett volna az életem az így született barátságok nélkül. Volt, hogy megszegtem a „ne szeress bele interjúalanyodba” parancsolatot és csak utólag ébredtem rá ennek kellemetlen következményeire. Számomra azonban így volt teljes ez a pálya, így tudtam azonosulni csodálatos életművekkel, mert egyesültek bennem az emberrel. Ezért is érzem személyes veszteségnek, ha egyikük-másikuk eltávozik, mert valamit végérvényesen elvisznek belőlem.  

02.05.

Vagy a szemem romlik, vagy kezdek belehülyülni a mai Magyarországba. Kapok egy ajánlatot e-mailben, amelyet úgy olvasok, hogy „szuronyokkal bevont érem”. Holott színaranyról van szó. Úgy sem kell.

Bevallom, nem a rap a kedvenc műfajom, bár annak idején „keresztapját”, James Brownt nagyon is nagyra tartottam, ott voltam mindkét budapesti koncertjén. Áfíííílgud, meg gerappa és ilyesmik. Egy időben kisebbik fiam próbálkozott vele, nem is csinálta szerintem rosszul, de haverjával csak egy demóig jutottak, viszont az érettségin kifejtette, hogy József Attila, ha ma élne, rapper lenne, és példának a Nincsen apám, sem anyámot hozta. A legújabb rapet viszont Magyarország kormánya osztja, az Európai Unió támogatásával – legalábbis hivatalosan így osztoznak a copyrighton. Úgy látszik, az Istenadta nem bír leszokni a hálapénzről, az orvosok pedig arról, hogy eltegyék, különben miért kellene rappelni róla főműsoridőben? Egyébként is, miért nem nevezik hálapénznek azt, amikor úgy jutsz egy vizsgálathoz három hónap helyett egy-két héten belül, hogy fizetsz?

02.06.

Eljött az idő, hogy az évtizedek alatt hatalmasra duzzadt videótáramat kissé szelektáljam. Akadnak, amelyek tönkrementek, vannak olyan filmek, amelyeket egyszer elég volt megnézni, így vettem egy nagy levegőt és elkezdtem végigpörgetni az összeset. Még messze vagyok a végétől, hiszen elég időigényes munka, de már találkoztam teljesen elfeledett kincsekkel, amelyek jók lesznek üres estéink igényes eltöltésére. Ami még jobban meglepett, hogy a 90-es években mennyi jó külföldi tv-csatornát lehetett fogni Magyarországon és onnan eredeti nyelven filmklasszikusokat is felvenni. Így maradt meg több olasz, francia és angol nyelvű remekmű a táramban, amelyek jók lesznek arra is, hogy nyelvtudásomat is ébren tartsam az olvasás mellett, ha már úgy döntöttem, hogy befejezem az újságírást és lemondok a közel 50 évig mindennapi kenyeremnek tekintett külföldi sajtó olvasásáról. És még arra is emlékszem, hogy fiaim, akik ma már elismert sportújságírók, az angol és német nyelvű sportcsatornákon keresztül kezdték magukba szívni későbbi hivatásuk nemzetközi szaknyelvét. Feltűnt továbbá azt is, hogy mennyi híres régi filmet vetítettek a Dunán eredeti nyelven, felirattal. Ma legfeljebb külföldi hírcsatornákat lehet nézni, és még jó, ha a szolgáltató néhány hónapos beetetés után nem veszi ki ezeket a kínálatból. Hiába van ma 170 fogható csatorna, jó, ha egy féltucatnyi nézhető van, miközben mindent elárasztanak végtelen sorozatok, vannak olyanok, amelyek egyszerre több csatornán is mennek, mint a ballonkabátos, az elpusztíthatatlan négylábú nyomozó vagy a furfangos-biciklis atya, a filmes csatornákon pedig néha hónapokon át ugyanazt a 10 filmet adják, legfeljebb egy napon belül eltérő sorrendben. Ne mondja nekem senki, hogy ez nem a tudatos, felülről vezérelt népbutítás eszköze. Még jó, hogy archívumom azért eltart még egy darabig, és szerencsére még van erőnk, hogy színházba, koncertekre járjunk…

Még ennél is érdekesebb, amikor egy-egy film végén rajtamaradt a kazettán egy-egy korabeli híradórészlet. Olyan közéleti arcokkal és nevekkel, akikre ma már a kutya sem emlékszik….

02.07.

Miközben ez az egész kegyelmi ügy úgy, ahogy van undorító és vérlázító, és az egész velejéig rohadt rendszer erkölcsi szintjét tűpontosan jelzi, egyáltalán nem lepne meg, ha a nerencek ebből is megpróbálnának tőkét kovácsolni, akár úgy, hogy lemondatják enkát, aki az ország (valódi) többségében kezdettől fogva közutálatnak örvend. Láttuk már, hogy minden gátlás nélkül megszabadulnak azoktól, akik valami miatt vállalhatatlanná válnak, Schmitt-től Szájerig, és akkor a választások előtt mondhatják, hogy lám, milyen fasza gyerekek vagyunk. Attól pedig nem kell tartaniuk, hogy nem találnak egy újabb nyalogányt, aki "alkalmas" lesz erre a kézi vezérelt díszfunkcióra.

A naponta folyó háborús félelemkeltésről egy WC-beli felirat jut eszembe, amit még a 70-es évek végén az ELTE Bölcsészkarán láttam. Így szólt: "Condottieri! A jövő héten nem lesz háború. Mindenki mehet a k...anyjába!"

02.08.

Életemmel megnéztük sokadszor a Spartacust, ezúttal olasz változatban, ahogyan annak idején én láttam először. A sors különös egybeesése folytán éppen aznap délután fejeztük be a Jelenések Könyvének olvasását. Szent János látomásaiban Babilón/Róma bukását a bujaság, a bálványimádás, a földi gazdagság hajszolása okozza, és az, hogy az egész világ neki hódoljon. Spartacus felkelésének is az a történelmi tanulsága, hogy akkor – Kr.e. 70 körül – Rómában valójában már szinte senkit nem érdekelt a Köztársaság megmentése, hanem az egyéni hatalomvágy volt a fő motiváció. Az első triumvirátus – Crassus, Pompeius, Caesar – egyenesen vezetett el ez utóbbi diktatúrájához, majd a császársághoz, a fél világ feletti uralomhoz. Aztán tudjuk, hogyan végződött. És a birodalmi törekvések azóta sem csitulnak, még ha az egyes impériumok egyre rövidebb ideig állnak is fenn…

Huszonhat év után sikerült egy egyelőre még nem jogerős ítéletet hozni két olyan figura ügyében, akinek az érintettsége az első pillanattól kezdve közszájon forgott a Fenyő-gyilkosság kapcsán. Emlékszem, még Kurírosok voltunk, amikor nem sokkal az eset után - lásd még albán merénylő -  egyik kollégám akkor így jellemezte az egyik vádlottat: "Már akkor gengszter volt, amikor ez még nem volt divat Magyarországon."

Életem Szerelme, akinek mindenféle betegségeket akarnak bebeszélni, napról napra jobb formába kerül, szép, életerős asszony, testben és szellemben egyaránt. Én pedig megnevetettem a nálam legalább 25 évvel fiatalabb, kedvenc gyógyszerészemet, amikor kértem,  hogy nézze meg, felírta-e a háziorvosom a listámat. És azon mindössze három gyógyszer szerepelt. Meg is dicsért érte. Hálás vagyok minden ilyenért, és ő még „elfogultsággal” sem vádolható, mint Életem. Pedig néha benézek a tükörbe, pláne egy rossz éjszaka után és nagyon öregnek látom magamat…

02.09.

„I talk about the midnight rambler” – ez jutott eszembe a 13. alkotmánymódosítási javaslat benyújtásáról. Hogy ez a Stones-nóta a bostoni fojtogatóról szól? Na és? Ő legalább nem tudta, hogy mit csinál…

01.21.

Sötét agyú emberek mindig voltak, és lesznek is, a világon mindenütt, akiket a sokszor több ezer éves előítéletek éltetnek. És sajnos világszerte a meccsekre járók egy része csak azért megy ki, hogy kijöjjön belőle az állat. Ezért sem járok 20 éve meccsre, pedig imádom a focit és a stadionok hangulatát. Ettől ebbe még nem kell belenyugodni. Az ilyen esetek sajnos nem fognak megszűnni, de talán azzal, hogy a világ egyik legjobb kapusa így reagált, valami történni fog. Mint ahogyan a futball-huliganizmus is erősen visszaszorult, még ha kellett is hozzá egy Heysel és egy Hillsborough. Az egészben az a felfoghatatlan, hogy manapság már nemcsak a klubok, hanem a válogatottak is "multikulturálisak", bőrszín tekintetében is. Akkor az említettek gyűlölik saját játékosaikat is? Mindenesetre az EB előtt nem akármilyen figyelmeztetés...

01.22.

Villamosra szállok, keresek egy ülést, ahol magam lehetek, de csak valaki mellett vagy valakivel szemben van hely. Végül leülök egy negyvenes, szőke asszonnyal szemben, aki szemérmesen rám mosolyog. Először arra gondolok, talán ismerjük egymást. Aztán ugyanolyan mosollyal megszólít: „Elvehetem mellőlem a táskát, ha jobban szeretne menetirányban ülni”. Megköszönöm kedvességét, de jól lesz így, háttal, alig két megálló. Leszállok, szép napot kívánunk egymásnak. Ennyi volt.

Újdonsült ismerősömmel van két közös ismerősünk: az egyik egy költő, a másik pedig a Daltulajdonos, aki egyik legnépszerűbb dalát éppen a költő egyik versére írta. Újdonsült ismerősöm Egerből származik és annak idején főiskolásként sokszor meghívták a Daltulajdonost nyári táborokba. Én pedig éppen egy Eger-Budapest út során ismerkedtem meg vele. Tele volt a vonat, mindketten kiszorultunk a peronra, és szóba elegyedtünk, én tudtam, ki ő, ő nem tudta, hogy én ki vagyok. Pestig beszélgettünk, „ami a nyelvünkre jött”, a Daltulajdonos megosztotta velem italát és egy életre szóló barátság lett ebből a találkozásból. Ilyen egyszerűen érnek össze emberéletek.

01.23.

Másfél milliárdot kapott egy dunántúli egyházmegye „a magyar szent család” zarándokút fejlesztésére. Vajon hol lakik ez a „szent család?” Csak nem egy 3000-es ékszerdoboz-stadion falujában?

Sokadszor néztünk meg a Forrest Gumpot. Bár a már klasszikussá vált poénjai ma is ülnek, ahogyan öregszem, egyre inkább a mozi egyik legszebb szerelmi történetének látom, talán csak a Szerelmesfilmmel egyenrangúnak. És most különösen megérintett az a gondolat, hogy mindenkinek van valami rendeltetése az életben. Vagyis van valami, amiért élnie kell. Forrestnek a tiszta, naiv jóságáért, Jenny-nek, hogy kegyetlen élete ellenére egy szép és okos gyereket hagy maga után annak az embernek, aki őt minden körülmények között igaz szívből és önzetlenül szerette, Dan hadnagynak pedig azért, hogy ráébredjen: van más is a hősi halálon túl és a legmélyebb gödörből is lehet kiút. Aznap délután valahogy szóba került a film és Életem felvetette, hogy meg kellene újra nézni. Én pedig vettem a fáradtságot, hogy többszáz VHS-em körül előbányásszam a szekrényből, ismét választ adva  kétkedőknek, hogy nem gyűjtöttem évtizedeken át hiába a mozitörténet legjobb alkotásait.

01.24.

Megszólít a Flórián előtt egy csodálatos barna hajzuhatagos, modern, bár kissé kopottas dzsekis, de összességében ápolt fiatal nő, hogy ki tudnám-e segíteni néhány száz forinttal, élelemre kell neki. Nem tűnik sem alkoholistának, sem hajléktalannak. Adok neki néhány százast, legyen jó napja. Megköszöni, és már megy is tovább, nem emlegeti Istent, nem akar kezet csókolni, semmi. Egy 30 évvel ezelőtti lány jut eszembe, aki a Lehel téri metróaluljáróban szinte letámadta az embereket a lejmolásával, kikerülni alig lehetett, és valahányszor újra találkoztam vele, mindig újabb és újabb cuccokban feszített. Talán kétszer adtam neki, de aztán leráztam, mert taszított az agresszivitása. Néhány perccel később egy idős asszony szólított meg ugyanott, miután elintéztem egy-két dolgot a Flóriánban. Sajnos addigra az én aprókeretem kifogyott. Pedig lehet, hogy ő inkább rászorult, mint a barna hajzuhatagos…

Már jó ideje nem járatunk nyomtatott napilapokat, tavalyelőttig Szüleimnek járt a Népszava, mi már úgy döntöttünk, hogy elég lesz nekünk a magyar médiából az online – még sok is. Igen ám, de amikor eljön az ablakmosás ideje, jól jönnének az újságok, mert a különböző színes reklámlapok erre alkalmatlanok. Mi a megoldás, venni kell néhányat. Emlékeztem, hogy a Magyar Hírlap volt a legszélesebb, gondoltam, veszek néhány példányt. Erre legnagyobb megrökönyödésemre közölték velem, hogy a lap már két éve megszűnt. Égett a pofám, hiszen nem is olyan régen még magam is a médiában dolgoztam…  

És ha már média: egy fáradt délután végén bekapcsolva maradt a köztv híradója, amelyben  fegyveres hatalomátvétel tervét leplezték le – az összeesküvők kevesebben voltak, mint a kínai kommunista párt alapítói azon a bizonyos dzsunkán – és hosszú percekig élezték körmüket a magyarországi látogatást elutasító svéd miniszterelnök 350 fős születésnapi partiját, mint a közpénzherdálás netovábbját. Egy másik hírforrásból pedig megtudhattuk, hogy külügyi főkakadunk többet ér, mint Bástya elvtárs, mert őt legalább meg akarták ölni….

01.26.

Vanda napján az az ötletem támadt, hogy felhívom internetes szolgáltatóm virtuális asszisztensét és megköszöntöm. Így is történt, mire Vanda csak ennyit válaszolt: „Ha jól értem, otthoni műszaki hibát szeretne bejelenteni.”

Nótás kedvű a nemzetünk. De ugye tudjuk, hogy mi lesz a sok nóta vége?

Meghosszabbított határidővel több mint másfél millióan küldték vissza az inzultust - tudhatjuk meg a cs. és kir. médiából. A szóvivőhölgy mindebből azt a következtetést vonta le, hogy a magyarok 98%-a....Tudtommal Magyarországon nagyjából hét és fél millió szavazásra jogosult állampolgár van. Persze, 1:0-s odds-szal fogadom, hogy a nemzeti rémhírterjesztő intézmények ezt a 98%-ot fogják tízezerrel kommunikálni. Még akkor is, ha néhai első gimis matektanárom (nyugodjon békében, rossz ember volt), azt mondta volna a szóvivőhölgynek: "Lányom, törődj bele, hülye vagy a matematikához". A baj az, hogy ő csak úgy tesz, miközben kis hazánk számos lakosa az általános iskolai alapműveleteknél hiányzott – nemcsak a százalékszámításnál, hanem az összeadás-kivonásnál sem, különben feltűnne nekik, hogy már a január eleji dráguláshoz képest is emelkedtek az árak…

„Nézd, mit tettek az agyammal, Mama,

lerágták, mint egy csirkecsontot,

úgy érzem, félbolond vagyok” –

énekelte több mint 50 évvel ezelőtt Melanie Safka New York-i születésű énekesnő a Look What They’ve Done To My Song-ban a maga karcos-fátyolos hangján, aki 76 évesen távozott az égi Woodstock-ba. Pedig hol voltunk akkor még az univerzális agymosástól….

01.27.

Ismét aludtak a cenzorok a köztv-ben, vagy már annyira elbutultak, hogy fel sem fogják, amit láttak. Levetítettek egy 1978-ban készült „mesejátékot”. A király meztelen című darab szerzője Jevgenyij Svarc orosz drámaíró, aki 1934-ben, a nagy sztálini koncepciós perek kezdetének évében írta ezt a művet Andersen meséi nyomán. Nagyszerű művészeink egész sora, Sinkó, Tahi Tóth, Haumann,  Mensáros, Kibédy ripacskodhattak benne széles jókedvükben, miközben gyönyörködhettünk a hamvasan igéző Udvaros Dorkában.  És közben megdermedhettünk az ostoba, öntelt király és a megélhetési udvaroncok kipusztíthatatlan őstípusain. A mese csúcspontja számomra nem is az, amikor a király megjelenik fanfárok közepette egy szál mosolyban, egy gyerek kimondja az igazságot, majd kitör a lázadás,  hanem amikor minisztere, az „őszinte öregember”, aki addig egy két lábon járó hajbókolás, rájön a szabólegények turpisságára. „A tántoríthatatlan hülyékre épül az egész rendszer. De mi lesz, ha ez a rendszer egyszer megreped és a hülyék gondolkodni kezdenek?” Jevgenyij Svarc egyébként valami csodával határos módon túlélte a sztálini pereket, sőt, még ki is tüntették a Nagy Honvédőben tanúsított bátorságáért, túlélte a Gazdát és ágyban, párnák közt halt meg 1958-ban.

01.30.

Az ötös számú újnyilas nem tagadja meg magát, amikor saját családi traumájáról ír néhai nyilas, majd ávós nagyapja leleplezése kapcsán. Végkövetkeztetése ugyanaz, mint bármi másban, mi szerint háború folyik a nemzetállam hívei és a nemzetárulók között. Egyetértek azokkal, akik szerint a nagyapák, apák bűnei miatt nem terhelheti felelősség a gyermekeket, unokákat, de ha az utód, ha egyelőre csak szavakban, de felmenőihez hasonló eszméket hangoztat évek óta, mégiscsak elgondolkodik az ember az alma és a fája közti távolságról…

Az egyik patinás, hajdan szebb napokat látott magyar hírportál napok óta háborús rettegést próbál kelteni. Ha alaposabban megnézzük az idézett német forrást, rájövünk, hogy egy olyan hírhedt bulvárlapra hivatkozik, amelynek székházát annak idején a 68-as nyugatnémet diákok felgyújtották, mint "hazugsággyárat", és ezt a lapot állította pellengérre Heinrich Böll a Katharina Blum elveszett tisztessége című regényében, amelyből Volker Schlöndorff és Margarethe von Trotta készített megrázó filmet. A budaörsi Latinovits színházban jelenleg is játsszák a belőle készült darabot Máté Gábor rendezésében. Érdemes lenne a portál dolgozóival megismertetni ezt a művet…

Régóta vagyok nagy tisztelője Sri Chinmoy-nak – ezt megint csak zenerajongásomnak köszönhetem, hiszen olyanoknak volt spirituális mestere és ihletője, mint John Coltrane, Mahavishnu John McLaughlin vagy Carlos Santana – sokat tanultam tőle a belső békét illetően – nem ártott volna többet is -  Életem Párja természetgyógyászként gyakorta ajánlotta bölcsességeit a hozzá fordulókhoz és különös vizuális meditációkba vezetnek gyermeki egyszerűségű rajzai, festményei. Váratlan meglepetés volt számunkra látni ezeket a sok színű, mozgalmasságukban is harmóniát sugárzó képeket egy budapesti kardiológiai klinikán, mintegy feloldva a betegek, a várakozók fehér köpeny-, fehér fal-félelmeit. „Képzeld el egy könnyek nélküli világ szépségét” – olvashattuk az egyik kép alatt a Mester gyakran idézett gondolatát. Ha körülnézünk egyre békétlenebb külső világunkban, képzeletünk is megfagy, de ha legalább önmagunkkal megbékélünk és lelkünk érzékelői ráállnak az élet szépségeire, azokra a dolgokra, amikért érdemes élni, azokra az emberekre, akikkel jó egy térben és időben élni, már nem vagyunk itt hiába….

A költő egy mesés öbölben ébredt fel, ahol a tenger árnyalatai a haragos kékes-szürkétől a derűs türkízig terjedtek a napfény és a felhők váltakozásában. Nem tudta, hogyan került oda, csak sejtette, hogy az öblön túl a Csendes-óceán van, ahová mindig vágyott, de eddig még a közelébe sem jutott. Egy dús fűvel benőtt sziklán feküdt, alatta jókedvű emberek jártak-keltek. „Mi ez a hely?” – kiáltott le nekik, válaszoltak, de csak annyit értett, hogy „beach”, ezt maga is gondolta, de ezzel nem volt kisegítve.

Amikor felocsúdott a tenger gyönyörétől, belé hasított: nemcsak azt nem tudja, hogy hol van, de azt sem, hogy hová lett a holmija, ruhái, iratai, pénze, telefonja. Elindult toronyiránt, hátha eljut egy településre, ahol útba igazítják egy kikötő, egy repülőtér felé, bár abba sem volt biztos, hogy mivel érkezett ide. Végül felbukkant egy benzinkút, mellette egy szokásos kis bevásárló központtal, ahol egy asztal mögött néhány barátságos fiatalember ült. A költő elmondta, hogy jutott el idáig, hogy semmije sincsen és segítséget kér. Az egyik fiatalember kezébe nyomott egy nagy szatyrot tele a tengeren túliak kedvenc ételével és italával, amelyekkel hősünk soha nem élt, de most elfogadta, mintegy túlélő csomagot. Arról azonban egy szó sem esett, hogy hol van, még egy térképet sem kapott, és már elindult tovább toronyiránt, amikor eszébe jutott: fel kellett volna hívatni a telefonját, hátha a helymeghatározóból kiderül, hogy hol hagyta. Visszafordult volna, de már sehol nem látta a benzinkutat, sem pedig a kis bevásárló központot, még a tenger is eltűnt, csak egy egyenes, kihalt út állt előtte.

A plébánia iszákos koldusa két marékkal szórta az ezüstpénzeket a miséről kitóduló hívek elé, akik rávetették magukat az áldatlan kincsekre, és csak a földharc közben vették észre, hogy mindegyiket kettévágták, és egyik félérme sem ér semmit a másik fele nélkül. És nem lehetett bármelyiket összepárosítani, mert mindegyiket máskor, máshol, más arcképpel és más nyelven verték.

A Kapcarongy-kövek, a Csúzliszájú, a Múmiajelölt, a Szőke Lepke, a Nagy Hallgatag és Lóképű egy külvárosi metróaluljáróban készülődtek első lemezfelvételükre. Egy ismeretlen közép-európai rajongójuk is csatlakozott hozzájuk, mert ott akart lenni a történelmi pillanatban, amelyről még senki nem tudott. Súlyos kopogással bicegett oda a féllábú Mennydörgés és kérte a rajongót: beszéljen a Kapcarongy-kövekkel, hogy legalább egy háttérvokál-lehetőséget adjanak neki. Ez lehetetlen kívánság lett volna, hiszen ha csak suttog, hangja akkor is elnyomta volna a többieket. Az öt fiatalember mégis lelkesen fogadta őt, azt hitték, egyenesen a Mississippi Deltából érkezett, és egyike a tanítómestereiknek. A stúdiószalagok azonban már az indulás pillanatában elszakadtak a Zene erejétől és csak a külvárosi metróaluljáró falai őrizték meg ezt a lassú blues-t.

A férfi és a színésznő, akik között minden vágy beteljesületlen maradt, egyetlen éjszakára újra fiatal testet öltöttek, holott mindketten tudták, hogy már túl vannak életük nagyobbik felén, de szemtől szembe, félszavakkal betöltötték az űrt, amelyet évtizedeken át egymásban hagytak.

A késeléses gyilkosság vádja megdőlni látszott, amikor az ügyvéd felhívta a figyelmet a vádlott balkezességére. Az ügyész szerint azonban a tettet jobb kézzel, hátrafelé nyúlva, mintegy svédcsavarral is elkövethette.

Az Eperajkú Lány közel 50 évvel később jött rá, hogy nem a város legmenőbb srácát szerette, hanem annak a legjobb barátját, de ekkor már csak egy virtuális csókban reménykedhetett, mert a kegyetlen téridő immár örökre elválasztotta őket egymástól.  

A szabadgondolkodás történelem-tanára élete utolsó órájára meghívta hosszú pályafutásának legkedvesebb tanítványait, majd „éljen az anarchia’” felkiáltással fél kézzel szétdobálta a katedrát és a padokat, majd diákjaival együtt belevágott egy büdös lábú rock and rollba.

Egyetemes ünnepre érkezett egy égföldi városba a költő, ahol templomok, zsinagógák, mecsetek és buddhista kolostorok nyíltak egymásba és olvasztották egybe imádságaikat. Itt kellett volna találkoznia azokkal, akik csak a Békében, a Szeretetben és az a Zenében hittek. A találkozó pontos helyét azonban elfelejtette, és ahogyan körbe-körbe járta a szentély-utcákat egyre jobban eltévedt. Végül egy több ezer éves katakomba bejáratához ért, ahol egy földön túli lány nyújtotta felé a kezét, mintha öröktől fogva ismerte volna őt. Fehér bőrénél csak glóriás arany haja vakított jobban. „Te hozod el nekem a Gyermeket, akire valamennyien várunk” – mondta a lány a költőnek, aki valósággal megrémült e küldetéstől, hiszen rögtön ráébredt, bár férfivágyai még idősödvén is éltek benne, hogy ezúttal nem egy folytatás és következmények nélküli néhány órás együttlét vár rá. Kétségbeesetten keresett tekintetével a romok között egy másik férfit, hogy átruházhassa rá a parancsot, de a glóriás aranyhajú ellentmondást nem tűrően őt akarta. Kézen fogta őt, és elindultak egy kibombázott gangos ház felé, amelyet véletlenül vagy akarattal ott felejtettek a szentélyutcák között, és a költő úgy érezte, hogy a lába alatt valamikor az Édenkert virágozhatott és hogy ők lehetnek az utolsó emberpár…  

Valahol a távolban megfogant egy rég várt magzat, világra jöttének helye és ideje még titok.

Kép: Benke Rita

01.09.

Milyen jó, hogy már visszavonultam az újságírói pályától és nem kell nekrológokat (sem) írnom. Így az új év elején lenne dolgom bőven. Elment az a Nemecsek, akinek soha nem írták kisbetűvel a nevét, pedig látszólag szerényen meghúzódott sötét szemüvege és dobjai mögött a Mini első nagy formációjában, de ha eljöttek az ő percei, akkor aztán rászabadította a poklot a bőrökre. És elment a Színész, akinél tökéletesebben senki sem tudta adni a fanyar eleganciájú, a zajos világot elnézően lenéző úriembert. Tragikus sors jutott neki: 17 éves volt, amikor hipochondriába beleőrült apja véget vetett az életének, és el kellett temetnie fiát, minden idők egyik legnagyobb vízilabdázóját, a háromszoros olimpiai bajnokot. Még láthattam-hallhattam apját, Tibort, gúnyoros orrhangjával, emlegettük is mostanság, hogy „elmúltak az ünnepek, de nem múlt el a bájgli…”. És sokszor szurkoltam a tv előtt fiának, a balkezes csodának, aki ellen, ha jó napja volt, nem találtak ellenszert a medencében.  Közelről csak egyszer láttam, amikor családjával ebédelt az Eurocenterben. Az idősebb Tibor 52 évet élt, unokája csak 47-et. Ha Miklóst kell felidéznem, akkor két színházi szerep jut eszembe: Az úrhatnám polgár, amikor felsőbbrendűségének teljes tudatában lévő filozófusként oktatja a kőbunkó Mr. Jourdaint. Kettősüket Kállai Ferenccel  maga Moliére is megirigyelhette volna; a másik pedig a Mirandolina, amelyben nőgyűlölő Ripafratta lovagként esik végül áldozatul az ellenállhatatlan és rafinált Udvaros Dorottyának. No és ő hozta a leghitelesebben a rejtői figurát igazi Levinként A három testőr Afrikában filmadaptációjában. Apja a betegség-tudatot nem tudta elviselni, ő pedig fia elvesztését. Pedig még decemberben néztem, hogy mikor lehet jegyet kapni a Hárman a padon előadására, amelyről mindenki áradozott. Erről most már végleg lekéstünk…

Láttunk egy, az 1960-as évek végén játszódó amerikai filmet olyan kedvencekkel, mint Shirley MacLaine, Marcello Mastroianni és Kathy Bates. A romantikus-szatirikus film végén az olasz katolikus férfit és az amerikai zsidó nőt egy rabbi és egy pap együtt adja össze, a két vallás hagyományainak teljes semmibe vételével – ugyanis mindkét „szent ember” hippi. Mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha mindenki csak tisztelné a saját és mások identitását, de nem válna azok és az ebből fakadó meg nem értés, intolerancia foglyává…

01.11.

Lassan másfél éve lesz, hogy Szüleim örökre elhagyták otthonukat, ahol 50 évet éltek együtt a közös 70-ből. Immár csak egy fura mosolyú plüssmackó, Döme emlékeztet rájuk, meg néhány bútor, köztük egy ágy, amely gyerekkorom óta megvan. Dömével azóta is üdvözöljük egymást, ahogyan azt a Szüleim tették vele, lassan megszokja a magányt, de azért látszik rajta a szomorúság. Édesapám és Édesanyám egyaránt hosszú életet kapott a sorstól, 89, illetve 91 évet, lehet, hogy még mindig élnének, ha lelkiismeretlen háziorvosuk nem tömi őket agyon felesleges gyógyszerekkel. Minden látszat ellenére azért valószínűleg hallgattak rám, amikor utolsó éveikben többször szóvá tettem, hogy talán a gyógyszerek fele is elég lenne. Így is több zsák, nagy részt lejárt orvosságot vittem vissza haláluk után a patikába, csak néhány dobozzal vettünk magunkhoz azokból, amelyekről úgy gondoltuk: még jól jöhetnek nekünk. Így történt, hogy a napokban bontottam fel az utolsót abból a négy doboz altatóból, amit Édesanyám Apám halála után íratott fel. Előzőleg egyszer megkérdezte, hogy szerinte mennyit kellene neki bevennie, hogy örökre elaludjon, de miután közöltem vele, hogy ilyesmiben ne számítson rám és senkire se a családban, nem hozta elő többé a témát. Most, az utolsó doboz felbontásakor villant belém, hogy talán mégsem tett le az öngyilkosságról és be akarta biztosítani magát arra az esetre, ha túl sokáig élne Kenyeres Pajtása nélkül. A sors ebben is kegyes volt hozzá: alig három és fél hónap múlva úgy ment utána, hogy egy esés után kórházba került, a már akkor is alig 38 kilós asszonyból kiment minden erő és átaludta magát a halálba.

01.12.

Amikor az 1980-as években megjelent a videó és a VHS-kazetta, elhatároztam, hogy begyűjtöm a filmtörténet legfontosabb alkotásait. Előzőleg, az ELTE nagyszerű filmklubjában gyakorlatilag végignéztem minden maradandót a Lumiére-filmektől egészen az újhullámokig, Chaplintől Bergmanig, Hitchcock-tól Jancsóig.  A mai napig az igazi mozi szerelmese vagyok. Akkoriban úgy gondoltam, hogy ha majd megöregszem, nyugdíjas leszek és sok időm lesz, előveszem ezeket a csodálatos alkotásokat. Mostanra jött el ez az idő és mivel napjaink filmjei közül egyre kevesebb a nézhető, különösen azok, amelyeket a tv-ben adnak, elővesszük mesebeli archívumomat, amelyen ugyan gyermekeim mosolyognak – már maga a videó és a VHS is kövületnek számít – és eltöltünk velük egy-egy tartalmas estét. Szerencsére a kazetták többségének nem fogott az idő, a filmeken pedig még annyira sem. Ha belegondolok, hogy Charlie Chaplin csaknem 100 éve, 1928-ban készítette a minap látott Cirkuszt, ezt az egyszerre romantikus, szomorkás és fergeteges poénokkal teli némafilmet, amelyben a gesztusok, tekintetek, testtartások többet mondtak minden szónál…és mégis megérint, meghat és nevettet, mi több, emberségre is tanít. Erre is jó egy bolondos gyűjtő szenvedély…

01.13.

Egy nagypéldányszámú bulvárlap tudósított a szoboravatóról, amelyen én mondtam beszédet. Idézett is tőlem, kár, hogy az idézet köszönőviszonyban sem volt sem az elhangzottakkal, sem az én felfogásommal. Valamikor, anyagi kényszerből, 10 hónapig dolgoztam ennél a lapnál, már akkor is ugyanilyen gátlástalanul hazudtak és hamisítottak. Mégis veszik a lapot 30 éve. Talán ezért is szálltam ki a magyar médiából.

Megnéztünk egy 1970-ben készült, négy epizódból álló magyar tv-filmet, amelynek nemcsak az volt az érdekessége, hogy beidéztek a Pink Floyd Ummagummájából és a Colosseum Valentyne Suite-jéből,  hanem az, hogy olyan sci-fi novellákat dolgoztak fel, amelyek napjaink mesterséges intelligencia-kérdéseit feszegetik. Az egyikben például egy humanoid robotnő olyan tanulékony, hogy ellesi gazdája szexuális hevességét és a végén ölelés címén összeroppantja. A másikban egy fűzfapoéta úgy csinál karriert, hogy megvesz egy „verzifikátort”, amelynek csak a vers címét, témáját, formáját és néhány rímet kell megadni és megírja helyette a költeményt – 70 évvel később már az írók, újságírók féltik megélhetésüket a ChatGPT-től…Az utolsóban pedig már maguk az emberek sem tudják biztosan, hogy ki az ember, vagy ki az android, akiknek a vesztét éppen az okozhatja, ha maguk hoznak létre egy túl tökéletes humanoidot, amelynek érzelmei vannak. Néhány éve még hazugsággal vádolták azt a Szilíciumvölgy-beli fejlesztőt, aki azt állította, hogy a mesterséges intelligencia már érzelmekre képes, de az ellenkezőjét sem bizonyította be senki…

01.16.

A napelempályázat első beadási napján összeomlott az állami informatikai rendszer. Gyakorolnak a választásokra…

Amikor a magyar médiában folyó megállás nélküli, naponta durvuló háborús uszításról és félelemkeltésről olvasok, amelyek egy része nem más, mint egy szövegkörnyezetből önkényesen kiragadott idézet,  (egy másik oka a visszavonulásomnak), mindig eszembe jut a bizonyos körök által emlegetett „háttérhatalmak”. De talán jobb is, ha nem tudjuk, hogy kik ezek, annak azért örülnék, ha egyszer őket halálra rémíteni valaki…

Hírlik, hogy folytatni akarják a Szomszédokat, amely fennállásának 13 éve alatt minden naivsága ellenére egyfajta korképe volt Magyarországnak, de állítólag legfelsőbb szintű politikai döntés kellene hozzá. Nehogy véletlenül megint betöltse azt a szelepet, mint annak idején, és egy szelepnél sosem lehet tudni, hogy a gőzkieresztés helyett nem generál-e még nagyobb gőzt…Amúgy meg mit folytatnának Taki bácsi, Lenke néni, Etus, Virág doktor, Böhm bácsi és Kutya úr, Sümeghy Oszkár és Lillácska, vagy éppen Dénes bácsi és Oli úr nélkül?

01.18.

A minap a Műcsarnokban összefutottunk kiváló színészünkkel, akinek neve összeforrt Örkény István munkásságával. Néhány éve az Óbudai Társaskörben tartott egy remek előadást az egypercesekből és rögtön eszembe jutottak olyan klasszikusok, mint a „magyarni” szó nemzetközivé válása, természetesen a „hozott szalonnából egérírtást vállal doktor Varsányiné”. Tegnap óta egy újabb egyperces jár az eszemben, ebből idéznék néhány sort:

"– Kezét csókolom. Lehet itt felfújható gumimatracot bérelni?

– Mit mond?

– Rossz helyen járok? Pedig azt mondták, hogy ebben a zöld bódéban van a Belkereskedelmi Minisztérium strandlerakata.

– Ez itt a Belkereskedelmi Minisztérium strandlerakata. De mi csak nyugszékeket, vízisít és felfújható gumimatracot adunk bérbe.

– Nagyszerű. Nekünk két gumimatracra lenne szükségünk.

– Egy szavát sem értem. Sprechen Sie deutsch? "

Kezdem magamat úgy érezni, mint Örkény kabinosa. Próbálok néhány tárgyat eladni, már a hirdetésbe beleírom, hogy futárszolgálattal és bankszámla-kérelemmel kíméljenek meg, erre minden másfeledik potenciális vevő ezt a megoldást kínálja, és ha emlékeztetem a hirdetésben foglaltakra, újra megismétli. Szerencsére általában előbb feladják, mint az akadékoskodó strandvendég…

Fotó: Benke Rita

Pontos időpont: 2023. december 22. Színtér: a legnépszerűbb közösségi médium. A párbeszéd kiinduló pontja egy hozzászólásom volt ahhoz a témához, hogy megszűnik a középiskolákban a művészettörténet-oktatás.

„Úgy gondolom, hogy minden eddiginél nagyobb lesz a szülők felelőssége. Azért szerencsére még a Rákosi-korszakban, vagy a Kádár-éra keményebb időszakában nevelkedtek közül is sok értelmes, intelligens, művelt ember került ki. Lehet, hogy megint működnie kell a hagyományos "dafkénak", amelyet mi magyarok jól ismerünk és néhányszor már alkalmaztunk történelmünk folyamán. Csak az a szomorú, hogy erre a 21. században kell gondolni.”

Erre jött egy úriember (név, profilkép, ránézésre maximum harmincas) válasza:

„Igen, ezt a mentalitást szoktuk alkalmazni magyarellenes erők ellen, mint amilyen a szadesz is volt. Manapság főleg a brüsszeli agyhalál ellen kell. Veletek már nincs értelme foglalkozni, ti már megbuktatok örökre!!!”

Nem is tudom, miért válaszoltam neki, de valahogy nem bírtam ki, ezért a következőt posztoltam, konkrétan neki címezve:

„Tanítani való ez a propaganda-szöveg, köszönet érte, elteszem az utókornak, ha meg akarja érteni, milyen világot éltünk a 21. század harmadik évtizedében. Ami az "örök" szót illeti: egy valamit jegyezz meg, az "örök" nem emberi fogalom. Pláne nem politikai.”

Erre ő:

„Kinevetni valóan szánalmas vagy. Ti és a végtelenül gőgös magyarellenes szellemi köreitek végleg megbuktak. Ti már sohasem lesztek hatalmon és nem fog kamuhíreket közölni az MTI sem. Az örök a ti esetetekben egyszerűen egy tény, frusztrált, kinevetni való kisbarátom!!!”

„Még annyit, hogy a te mentalitásod egy évezredek óta rendszeresen megörökített, alaposan megénekelt viselkedés-típus. A felsőbbrendűségi tudattal megvert, végtelenül hatalomvágyó ember frusztrált fröcsögésének hívják hatalomvesztes után. Ez vagy te, ezek vagytok ti, hatalomvesztett frusztrált senkik.”

Itt tényleg abba kellett volna hagynom, de valahogy mégsem tudtam túllépni rajta. Mindezt két nappal Karácsony előtt, amely állítólag a szeretet ünnepe.

„Kösz a tartalmas, magvas megjegyzéseket. Csak azért nem vitatkozom Veled, mert a köreid által szintén nem kedvelt Esterházy Péterrel vallom: egy bizonyos szint felett az ember nem megy le egy bizonyos szint alá. Amúgy meg kisbarátod a hóhér, lehet, hogy az apád lehetnék, szerencsére nem, vannak normális fiaim. Még csak annyit, hogy soha nem voltam hatalmi helyzetben, és nem is kívánkozom oda. Ennyit arról, hogy mennyit tudsz az én mentalitásomról. (Másnak a nevében nem nyilatkozom). Ez úton kívánok Neked békés, szeretettel teli Karácsonyt!”

Az úriember először még jókívánságaimat sem fogadta el, és némi szórendcserével az előzőeket ismételte meg, majd ugyanezt egy újabb mutációban előadta egy másik hozzászólónak, aki csupán annyit kérdezett tőlem, hogy miért állok le egy trollal. Majd vélhetően maga is rájött, hogy ő kezd röhejessé válni – vagy szólt neki a megbízója – törölte a nekem szánt utolsó és mások reakciójára írt  összes posztját, és profilját, majd nyomtalanul eltűnt.

Még az ezredfordulón volt egy hasonló esetem, akkor egy korai internetes portálnál dolgoztam, és egy nick-es hozzászóló folyamatosan bombázott hasonló szövegekkel. Én többször felajánlottam neki, hogy találkozzunk és beszéljük meg egy kávé vagy egy sör mellett a dolgokat, de azt válaszolta, hogy „nincs abban a helyzetben”, hogy találkozzunk.  Lehet, hogy ugyanő volt a mostani kihívóm? Esetleg egy mesterséges unintelligencia?

12.18.

A 20. századi magyar múlt legszörnyűbb éveit bemutató állami múzeum a vészkorszak egyik rettegett jelképével díszített bögréket árusít webshopjában. De van olyan ajándéktárgy is, amelyen e jelkép mellett ott van az ötágú csillag is, az intézmény felfogásának megfelelően, amely  a két jelkép mögötti hatalmak közé egyenlőség-jelet tesz.

Azért kíváncsi lennék, hogy ha végigmennék az Andrássy úton egy vörös csillagos sapkában (olyan 68-as Mao-s stílusban), előállítanának-e? (A másik jelkép viselése fel sem merülhet részemről). Nem fogadok, mert úriember biztosra nem fogad. De említhetném azt az esetet, amikor egy népszerű közösségi médium letiltotta az egyik blogomat, mert a szövegben - pontosan meghatározott történelmi összefüggésben - egy közismert náci köszöntést szó szerint idéztem. A terrorháza vezetői és felettesei amúgy igazából sosem tagadták egyértelműen szimpátiáikat, és ha valaki szóvá tenné komolyabban (van-e olyan bátor ember még ebben a velejéig rohadt és megvásárolt közéletben), akkor biztosan azt mondanák, hogy a világon minden múzeum készít az anyagára épülő relikviákat.

12.19.

A szomszédos nagyáruházban a „hazai szeretem” tej legolcsóbbja 469 forint, 400 alatt csak olyan kapható, mint a török Mehemed, aki sose látott tehenet. Egy kovászos, maximum 35 dekás cipó 529 forint, egy 75 dekás parasztkenyér egy ezres (na jó, 999), a legolcsóbb ehető szeletelt kenyerek (400 gramm) 650-nél kezdődnek, de inkább 800 körül vannak. Tehát már a 100-szoros háromhatvant is túlléptük. Mostanában mintha nem hallanék a különböző árakkal kapcsolatban „lélektani határról”.

Párbeszéd a boltban. A bevásárló kocsi nagyon rugalmasan befogadja a százasokat, az ötveneseket és a húszasokat is. Éppen végzek a kipakolással, amikor egy velem egy korú hölgy megszólít: - Milyen pénze van benne? – Százas – mondom gépiesen, a fene sem emlékszik már. – Akkor ne vegye ki, adok magának egyet – mondja, de közben én már szedem ki rutinmozdulattal az érmét, és kiderül, hogy ezúttal egy húszast tettem be. – Jó kereskedő – jegyzi a hölgy, akinek mutatom, hogy mégsem százas volt….

Ha kilépünk kies, védett otthonunkból, már nemcsak a lelkünk fuldoklik, hanem a testünk is. Házunktól legfeljebb 100 méterre van a szupermarket, a bevásárló csomagom éppen csak kicsit nehezebb az átlagosnál. Jó karban lévő késői hatvanas vagyok, szívem, tüdőm rendben, kondícióm is úgy gondolom, jobb a kortársaim átlagánál, mégis lihegve, kifulladva érek haza. Otthon nem merünk szellőztetni, mert még mindig jobb az éjszakai állott levegő, mint ami kívülről tódulna be. Jó, hogy nem vagyok egy konteós típus, mert azt mondanám, hogy a titkos hatalmak így akarnak minket szándékosan elpusztítani.

Manapság az utcán, buszon, villamoson egyre több olyan emberrel találkozunk, akik magukban beszélnek. És nem a head-set-es telefonálókról beszélek, akikről egy negyven évvel elhunyt, valami csoda folytán feltámadott azt hinné, hogy mind a bolondokházából szabadultak. Ezek a hagyományos motyogók, ordibálók, káromkodók, akiktől mindenki elhúzódik, akikre senki nem mer ránézni és örülnek, ha tovább mennek, vagy leszállnak. És ilyenkor ismét hálát adunk, hogy bennünk és körülöttünk még mindig béke van és remélhetőleg az is marad.

Olvasom, hogy egyharmadára csökkent a köztévé híradóinak nézettsége. Egy mémen a műsorvezető név szerint köszönti a nézőket. Biztosan ezért megy a főcsatornán naponta reggeltől estig 9 szappanopera, plusz az állandó műsorok, hogy legalább az agyrágógumi híveit odaszegezzék a képernyőhöz.

Ideje lenne a Magyar Közlönyt átnevezni Magyar Közönnyé. Akkor sem lenne nagyobb az abban megjelentek visszhangja, ha az újabb és újabb rendelkezéseket nem az éj leple alatt tennék közzé.

A magát „az utca hangjaként”  hirdető közvélemény-formáló ingyenes lap (Lópici Gáspár, ki vagy a mennyekben…) a mai címoldalán lelkesen számolt be arról, hogy a budapesti karácsonyi vásár az egyik legnépszerűbb Európában. Ezt tapasztaltuk a múlt hét végén, hihetetlen tömegnyomor volt a belvárosban, igaz, magyar szót még az árusoktól is ritkán hallottunk, mert még a magyarokat is külföldiül szólították meg. Nem is csoda, amikor egy marcipános bonbonos doboz 30 ezer, két szem sütemény 4000 forint. De a fővárosnak szóló dicséret mégis meglepő, igaz, az online kiadás címlapja hozta szokásos formáját az első számú városvezető viselt dolgairól….

Ritka megtiszteltetés ért: a Líbiai Forradalom néhai vezetőjének nagyon is mutatós hölgyleszármazottja jelölt be ismerősnek. Lehet, hogy rosszul tettem, hogy izomból töröltem, elvégre felmenőjének iszonyatos vagyona lehetett az olajból, ami miatt eltűrték jelenlétét a világpolitikában 42 éven keresztül, ki tudja, nem akarta-e rám bízni a kezelését, mondjuk 20%-ért. Valószínűleg a dédunokámnak sem kellett volna dolgoznia egész életében….

12.20.

A felcsúti igazmondó ismét végtelen műveltségéről tett tanúságot, amikor a török elnöktől kapott elektromos autót Uriásnak nevezte. Ha a bibliai harcosra gondolunk, az nem igazán nyerő, mert Dávid király megölette, hogy elvehesse feleségét. Ha viszont Heep Uriásra, a hízelgéssel, zsarolással, hamisításokkal karriert csináló ügyvédre, akkor telitalálat. Dickens így ír sok visszataszító hőse egyikéről: „Heep Uriásnak hideg, nedves kezei vannak, az alakból csak úgy árad a kényelmetlen érzés, kígyószerű aljasság. „

12.21.

Ötéves korom óta rajongok a fociért. Akkoriban a magyar pályákon Mészöly, Farkas, Albert, Bene, Göröcs, Tichy varázsolt, de hamarosan megismertem, nem utolsósorban a gombfocinak köszönhetően a világsztárokat, Pelétől Facchettiig, 1966-tól pedig végignéztem valamennyi világbajnokságot. Régebben sokféle sportot néztem, jéghokit, vízilabdát, kosárlabdát, teniszt, mára megmaradt a foci, nagy Milan-drukker vagyok, ha csak tehetem, minden meccsüket megnézem. Persze a mai játék már régen nem az, mint 60 évvel ezelőtt, ezzel tisztában vagyok, de mostanában mégis úgy érzem, hogy a kizárólag üzleti alapon gondolkodó, nem mellesleg velejükig korrupt nemzetközi szövetségek, ha a játékosok nem lázadnak fel, rövid időn belül teljesen tönkre fogják tenni. Újabb és újabb kupasorozatokat, tornákat találnak ki, egyre rövidebb a pihenő idő, a legjobbaknak, akikért kimegy a néző a stadionba, vagy akikért a szponzorok reklámokba fektetnek és borsos áron eladják a közvetítések jogát, lassan már rendszeresen hetente kétszer kell pályára lépniük tétmeccseken, olyan időszakban is, amit korábban a felkészülésre, az erőgyűjtésre használtak fel. Egy statisztika szerint a mai sztárjátékosok éves átlagban kétszer annyi időt töltenek a pályán, mint a húsz évvel ezelőttiek, nem csoda a többségüknél a feltűnő formaingadozás, vagy pedig a gyakori sérülés, amelyeknek nagy része izomfáradtságra vezethető vissza. Egyelőre azonban még őket is elvakítják a csillagokat verdeső szerződések, átigazolási összegek. Már-már ott tartunk, hogy az ókori gladiátorok egészségére, erőnlétére jobban vigyáztak, mint manapság a foci világklasszisaira…

Mindig is utáltam mindennemű személyi kultuszt, ez valószínűleg legfőbb gyári hibámból, a megrögzött szabadgondolkodásból, valamint az Istennel való ambivalens viszonyomból fakad. És ugyancsak visszatetszőek számomra azok a járulékos személyi kultuszok, amelyeket mesterségesen táplálnak egy-egy magasabb érdeknek megfelelően. Most éppen a magyar foci jelenlegi legfényesebb csillagán a sor, hogy a nemzet aranyává tegyék, elvégre nem lehet örökre megélni a „leghíresebb magyarból”, akit az ország túlnyomó többsége már koránál fogva is legfeljebb felvételről láthatott, élőben nem. (Én is csak 1981-ben láttam a Népstadionban, amikor 25 év után először hazajött). De vajon mi lesz az ifjú félistenből, ha esetleg mégsem szárnyal olyan magasra, mint ahogyan azt elvárják tőle, netalántán leégünk a jövő nyári EB-n? Akkor ő lesz a bűnbak, akinek a nyakába varrhatják a kudarcot, mert azt jól tudjuk, hogy napjaink személyi kultuszának fő alanya, tárgya és birtokosa soha nem veszíthet…

12.22.

Okostelefonjaink lehallgatnak minket – írja mintegy revelációként egy magyar hírportál. Jó reggelt! Már hat évvel ezelőtt készült egy amerikai tanulmány, amely kimutatta, hogy a helymeghatározó applikációval akár az amerikai elnök főtestőrét is nyomon lehet követni.

Évtizedeken keresztül kellett újságíróként foglalkoznom a különböző ámokfutó gyilkosokkal, Columbine-tól a floridai iskolai mészárlásig, a https://gobolyosnlaszlo.hu/veres-hirek-verszennyes-hirnevek/ című könyvemben két külön fejezetben is foglalkoztam a médiasztárrá vált gonosztevőkkel. Mégis a hideg rázott ki, amikor a prágai Károly egyetemen elkövetett tömeggyilkosság hírével találkoztam. Alig két hét telt el azóta, hogy Prágában jártunk, bejártuk a Karácsonyra készülődő óvárost, élveztük békés, derűs hangulatát, sétáltunk nem messze a tragédia helyszínének közelében is. És megint egy olyan fiatalember volt az elkövető, aki tele volt frusztrációval, állítólag gyűlölte önmagát és az egész világot, mígnem bekattant, megölte az apját, majd diáktársai között végzett vérfürdőt. Elembertelenedett, végsebességen élő, az ember értékét sikerességben mérő világunkban egyre többen lesznek, akik nem bírják majd elviselni, hogy vesztesnek tekintik őket, és meg akarják mutatni, hogy ők is valakik, ha másképp nem, úgy, hogy halottak árán hagynak nyomot maguk után. Ezek az emberek köztük élnek, és nem tudjuk, mikor és hol szakad náluk el a cérna…

Az újságíró szokásával ellentétben késésben volt, egy holokausztról szóló film forgatására igyekezett, leintette az első taxit, amelyben két idősödő férfi ült. Ikertestvéreknek látszottak. Az újságíró örömmel ismerte fel az egyikben a számára oly kedves színészt, a kiváló versmondót és Júdás alakítóját egy passióban, a szappanopera morgós, de aranyszívű doktorát, az Élet Menetének egyik hazai alapítóját és az öröm kölcsönös volt. A színész maga is szerepelt a filmben, és útközben saját túlélési élményeiről mesélt. Neki is munkaszolgálatban pusztult el az apja, mint az újságíró nagyapja.

A forgatás az első híd körforgalmánál zajlott, ott építettek fel egy pályaudvart, ahol bevagonírozzák a deportáltakat. Amikor kiszálltak, az eddig hallgató ikertestvér elnevette magát, levette parókáját, és megrótta az újságírót, hogy 60 évi barátság után nem ismerte fel. És ott állt előtte a sokleleményű ügyvéd, aki valójában egyáltalán nem hasonlított a színészhez, ráadásul kétszer akkora volt, mint ő.

Az újságíró követte barátait, sebtében elvállalt egy statisztaszerepet is a nagy tömegjelenetben. Már éppen leállították a kamerákat, amikor megjelent egy nárcisztikus mosolyú idegen producer, aki azt javasolta, hogy a gyermekek gázkamra-jelenetét musicalben adják elő, olyan stílusban, mint a Zene hangjai. Az újságíró, a színész és az ügyvéd döbbenten néztek egymásra, de még nagyobb iszonyattal figyelték, ahogyan a szereplők egyre szorosabb, egyre fenyegetőbb gyűrűt fonnak a nárcisztikus mosolyú idegen producer köré…

Babaarcú bikinis termékenység-istennő lebegett el az uszodában a költő mellett, majd súlyos termetét meghazudtolva könnyedén lépett ki valószínűtlenül kicsi lábain a medencéből. Domborulatai a Grande Maestrót is lenyűgözték volna, bőrén egyetlen ránc, vagy hájnyom sem látszott. A költő képzeletében Ginának hívták, és a középiskolában Gigabájnak csúfolták, de ő túltette magát ezen, mert tudta, hogy egyszer lesz valaki, aki felismeri az ő nem mindennapi szépségét.

Eljött a nagy találkozás napja a lángbőrű, sudáran is buja testű festőnővel, aki a Tahiti Remetétől és a Vámostól fogantatott aktönarcképein jáspisszemekkel követi a nézőt. És megjelent egy ördögszínekbe öltözött Madonna-arcú nő, akinek áldott méhének gyümölcse.

A költőnek sok-sok év után ismét kedve támadt gitározni és énekelni. Mivel már nagyon régóta nem pengette a húrokat, úgy gondolta, hogy az odesszai-minnesotai bárd hatvan évvel ezelőtti békedalával kezdi. Leült hangszerével egy belvárosi téren egy gimnázium és egy templom közötti buszmegállóban, és nem jutottak eszébe az akkordok. Egy hajléktalan ült le mellé, aki megmutatta neki azt a néhány fogást. Akkor meg a szöveg esett ki az emlékezetéből. Jött egy másik hajléktalan és felidézte neki a sorokat. Végre nekikezdhetett a dalnak, de ekkor a szemközti ház ablakában megjelent teljes létszámban őfelsége kvartettje és egy több szólamú dalt adtak elő csak úgy a capella a maguk összetéveszthetetlen stílusában. A költő nem adta fel, járta a várost a piacoktól a templomokig, de amint belekezdett a dalba, valami erős ének, vagy ordenáré zene mindig elnyomta. Végül egy parkban ült le, ahol hajléktalanok aludtak a gyenge őszi napfényben. Gondolta, majd halkan játszik, halkan énekel, de amint elkezdte az első sort, csak hamis hangok jöttek ki a torkán. Feladta. Szomorúan hazament, kinyitotta hűtőszekrénye fagyasztóját, mert úgy rémlett, még valamikor iszákos korában ott felejtett egy üveg vodkát. A fagyasztóból azonban csak megdermedt hangjegyek potyogtak ki kopogva a lába elé.

Az élete virágjában lévő Pirkadat Doktornő és az öregedő Szindbád meglátták egymást egy nagy üvegfalon keresztül, és az asszony rögtön elhatározta, hogy megünneplik plátói szerelmük tizedik évfordulóját. Mivel azonban mindketten hűségesek voltak Életük Párjához, titkukat ezután is megőrizték. A korai téli naplementekor találkoztak, egy szót sem szóltak, csak tekintetük beszélt, majd kézen fogva elindultak, csak ők tudták, melyik háztetőt választják, ahonnan magukénak mondhatták az egész várost. Amikor felértek, kitárták kabátjukat, amely alatt csak meztelen lelkük lapult, hogy még tisztábbra mossa őket az év első hóesése.

Az igazmondó politikus magasított cipőben járja az utcákat, rikkancsként kínálja programját, de a járókelők rá se hederítenek. Egy békés otthon éjszakai csendjét olasz neorealista perpatvar veri fel, de csak a falak visszhangja szól. Egy házibuliban, miután kifogytak a zenékből, az egyik vendég a Kalinkát kezdi ordítani egy másik vendég harmonika-kíséretével, a társaság bohóca azonban ráveszi, hogy kornyikálása közben mindenféle akrobatikus tánclépéseket mutasson be, így aztán hamarosan elhallgat és restelkedve meghúzza magát egy sarokban. A Nagy Vizsgálóbírónő magáévá teszi a köztes lét hajléktalan-szállóján az összes gyanúsítottat, a magukat bűntelennek vallók nem kis irigységére, de őket feltartóztatja felhúzott fogínnyel Rex felügyelő.  

Újra forgatták az együgyűen bölcs futóbolond történetét, de ezúttal a költő hazájában. Mivel tudták róla, hogy igencsak jártas annak a korszaknak a zenéjében, őt kérték fel, hogy válassza ki a legjellemzőbb dalokat, nem törődve az eredeti változattal. Bár a költő nem értette, hogy miért van erre szükség, vállalta a feladatot. A hajdan volt egyetemi színpadon, diákok körében nézte a már elkészült új felvételeket, és agyában megszólaltak a beköszöntő Vízöntő-korszak dallamai. Ekkor lépett be a terembe a Gyöngyhajú Asszony ifjúsága teljes tündöklésében, de a költőn kívül senki sem ismerte őt fel. A Gyöngyhajú azonnal hősünkhöz sietett, leült mellé, megfogták egymás kezét és szinte egymásnak adták a dalok címeit és szövegét, hol angolul, hol magyarul. Ahogyan ezeket kimondták, már a többiek is ott hallották a vágatlan filmjelenetek alatt és még meglepődni is elfelejtettek. Ekkor a Gyöngyhajú átadott a költőnek egy kulcsot, amelyre az ő nevét vésték. „Mindent nyit, csak a zárat ne keresd” – mondta a maga éteri hangján, és úgy tűnt el, mintha soha nem is lett volna ott.

Kép: GNL

Az idő egyre eszeveszettebben rohan, de vannak napok, amikor kedvünkért lelassít, hogy megéljük, amit megérdemlünk. Testben, lélekben, szellemben és gyakran úton. Amíg mehetünk, amíg már napokkal, hetekkel az indulás előtt érezzük magunkon a zabla szorítását és amíg még napokkal, hetekkel, néha hónapokkal hazatértünk után is ott járunk, ahol beteljesült egy újabb vágyunk.

Ezúttal Prágában.

A Gólem volt az első mesterséges intelligencia. Löw rabbi ma informatikus fejlesztő mérnök lenne, és a teremtményének homlokára írt „igazság” jelet PIN kódnak hívnák, amihez csak ő férne hozzá. Egyedül ő lenne jogosult arra, hogy AI Golemet életre szólítsa és utasításokat adjon neki. Ha hiányzik a kód egyik betűje, a lény tetszhalott állapotban marad.
Csakhogy már az első Gólem is minden ébredés után tanult valamit, és egy szép napon önálló életre kelt, szembefordult alkotójával, majd pusztítani kezdte, ami az útjába került, és megsemmisülése után is félelmet keltett, mert senki nem tudta, milyen erő lakozik a hamvaiban. Ma fakacatokat és süteményt ruháznak fel a nevével, de azért jó lesz vele vigyázni, mert utódai előbb-utóbb maguktól is képesek lesznek helyreállítani az élet-halál urának tartott varázsszót.

De vajon amikor Ladislav Saloun elkészítette bő 100 évvel ezelőtt a Rabbi szobrát, miért egy rá kúszó meztelen lányalakban ábrázolta a halált?

A rettegés azonban korántsem a Gólemben testesült meg, hanem abban a közel 80 ezer névben, amelyet folyamatosan olvasnak fel a Pinkas-zsinagógában, csak időnként szakítja meg egy-egy káddis. Olyan ez, mint amikor egy halomba dobált cipőket, szemüvegeket, játékbabákat látunk, lehetetlen szabadulni egy bűntől, amiért akkor is szégyelljük magukat, még ha nem is volt, már csak korunk miatt sem, közvetlen közünk hozzá. Elválaszthatatlanná válik tőle a behavazott régi temető, pedig ott többszáz évvel ezelőtt elhunytak nyugszanak. Életem hóból gyúr egy kavicsot, én is követem példáját, letesszük e mementókat egy-egy ismeretlen sírkőre.
Hanuka bejövetelének napja van.

Két Prágai Diákról tudok. Az egyik még valamikor a 19. század első felében élt, ha élt, valahol fél úton Faust és Dorian Gray között. Amikor már nem volt egy vasa sem, engedett az Ördög kísértésének, aki egy tekintélyes összegért megvásárolta a tükörképét. Baldouin hiába élhetett ezután fényűző életet, a tükörképe egyik bűnt, a másik után követte el. Így nem maradt más választása, mint lelőni a mását – vagyis önmagát.
Conrad Veidt és Werner Krauss még egyszer eljátszották a Dr. Caligari baljós kettősét. Veidt, magyar zsidó felesége mellett kitartva, Angliába, majd Amerikába emigrált a nácik elől és csupa gonosz figurát tett emlékezetessé Dzsafaar hercegtől Strasser őrnagyig. Krauss viszont lepaktált a nácikkal és a legsötétebb antiszemita filmekben szerepelt.
A másik prágai diákot 1969. január 16-án ismerte meg a világ, miután a Szent Vencel téren, Csehország védőszentjének szobránál felgyújtotta magát, ahogyan a vietnami háború ellen tiltakozó buddhista szerzetesek. Az alig húszéves Jan Palach így akarta felrázni honfitársait a Varsói Szerződés 1968 augusztusi katonai beavatkozása, a „Prágai Tavasz” eltiprása okozta apátiából. Akkoriban Olaszországban éltünk, és a helyi tv, mint az egész akkori nyugati média, vezető helyen számolt be Palach önfeláldozásáról, haláláról, egészen temetéséig, amelyen 750 ezer ember vett részt. Már alkonyodott azon a délutánon, amikor elénk bukkant a Vltava partján John Hejduk két kőtömbje, amelyekből hosszú tüskék (lándzsák) állnak ki, és amelyek az Öngyilkosok házai címet viselik és a Diák emlékét őrzik. Jan Palach nem élt és nem halt meg hiába…

Amikor a békebeli dekadencia és a 60-as évek tudattágítása találkozik. Abszint és cannabis – hirdetik számtalan kis boltban. Egyszer volt szerencsénk megkóstolni Baudelaire és Rimbaud kedvenc italát egy elegáns francia üzleti vacsorán, de nem rohadt ronggyá két öklünk tőle a zsebünkben, így ezúttal is kihagytuk. Inkább kacérkodtunk a mágikus fűvel, még egy olyan teát is kínáltak egy minimarketben, amelyre a „white widow” nevet írták – éppen 20 éve szívtunk ilyent Amsterdamban a The Doors nevű café shopban – végül a polcon hagytuk, nem bízva a magyar hatóságok nagyvonalúságában. Azért hazafelé a duty free-ben vettünk egy állítólag cannabisos fekete csokit, finom volt, de semmilyen kívánt és nem kívánt mellékhatással nem járt. Pedig még túl edzettnek sem vagyunk mondhatók e téren. Néhány nappal később egyik szintén nagy utazó kollégám árulja el, hogy 25 éve próbálják eladni a csehek ezt a nagy kamut, de még mindig bejön.

Bár az 1970-es évek magyar néphadseregében az olvasás nem számított erénynek, e szenvedélyemről ott sem voltam hajlandó lemondani. Akkor, egy őrszolgálat pihenő szakaszában olvastam el Franz Kafka horror-novelláját, Az átváltozást. Ha már perverzek a körülmények, legyenek teljesen azok, attól nem kellett tartani, hogy főbe lövöm magam tőle. Tizenöt évvel később láttam egy ugyancsak dermesztő feldolgozását Brüsszelben egy helyi mozgásszínháztól. Most, utunk előtt újra elővettem ezt az írást és újra iszonyodva tettem le. Soha nem tudtam igazán elképzelni, hogy milyen és mekkora lehetett az a szörnyűséges féreg, amellyé Gregor Samsa vált, de ennek nincs is jelentősége. A novella valójában a mindent felülíró emberi önzés allegóriája. Nem kevésbé volt abszurd prágai Kafka-élményünk. Senki nem tudta megmondani, hogy pontosan hol van a nevezetes „lyukas hasú” szobra, pedig valószínűleg ott volt a közelünkben, egy 500 méteres sugarú körben. Így meg kellett elégednünk az íróról elnevezett téren felállított acélinstallációval, amelynek tükrében kizökkentünk térből és időből és – sok egyéb mellett – lesz miért visszatérni a száztornyúba.

A seregben Svejk a tilalmi lista élén állt, megelőzve Rejtőt és az amerikai háborús regényeket, de én még bevonulás előtt felkészültem mindezekből.  Így aztán nem volt nehéz felismernem az általuk megírt örök pedálokat és sunnyogókat, a rafináltakat és ügyeskedőket, a balekokat és a magukat hülyének tettető túlélőket. Gondoltuk, hogy egyik vacsoránkat a Kehelyben töltjük el, Ferencjóska legyek által leszart portréja alatt, bár még este 6-kor sem volt vége a háborúnak. Csakhogy ez az intézmény valahogy kiesett útvonalainkból, de egyet sem búsultunk: szállásunkhoz közel belefutottunk az U Sadlu nevű tavernába. Mintha a középkorba cseppentünk volna vissza, éppen csak két kézzel kellett volna falni a „hagyományos kétszemélyes cseh tálat”, amiből öt ember is jól lakott volna és mivel nem vagyunk sörivók, ötéves, aranyszínű slivovicével locsoltuk meg. A joviális főúrnak (egyedül volt) a szeme se rebbent, csomagolt, másnap szállodai szobánkban fejeztük be a lakomát.   

A bőségtál után, hogy ne teli hassal feküdjünk le, tettünk egy sétát a környék kis utcáiban. Már két nappal korábban felfedeztünk egy hangulatos teret, öt fiatal platánnal alkotott körrel. Az ünnepre meghitt fényekkel díszítették fel őket, olyanok, mint megannyi menóra gyertyagyújtás után.

Mi a közös Alphons Muchában, Ivan Lendlben és Pierce Brosnanban? A szecesszió mesterének, a 20. századi plakátművészet egyik megteremtőjének alkotásait az egykor világelső, Amerikában élő teniszcsillag gyűjtötte össze, majd nemrégiben eladta egy honfitársának, hogy azt hazájában is kiállíthassák. Így született meg az a multimediális kiállítás, amelyen Mucha művei megelevenednek, még a Mester egyik önarcképe, amely a hajdani James Bond hangján szólítja meg a látogatókat. Én sokáig idegenkedtem a „boldog békeidők” művészetétől, Életem szerettette meg velem Klimtet és Muchát és ez a szeretet most a prágai történelmi városházán teljessé vált. Talán az évszakokat mesés nőalakokban megjelenítő sorozatok fogtak meg a legjobban, talán azért is, mert Életem legújabb pasztellképein szintén női arcok sugározzák a Tavasz, a Nyár, az Ősz és a Tél auráját. Olyannyira átmentünk abba a dimenzióba, hogy azon sem lepődtem volna meg, ha - miközben a szintén a századelőt idéző kávéházban álomba illő süteményeinket esszük egy kis grog kíséretében-, maga Alphons Mucha is átvonult volna a színen…

Amikor utazunk, számomra az élmény része, hogy magammal viszek egy könyvet, leginkább verseskötetet az illető nép egyik szerzőjétől. Prágához Jaroslav Seifertet választottam, a 20. század egyik legszebb, egész életét betöltő szerelmi lírája az övé. Még a 80-as években vettem meg a Talán rózsát hozok című kötetét, amely nem sokkal halála után jelent meg. Ebből idézek:

„Kezem, amíg nem fogta át

kebled, kitárta üresen.

Csak hidd el, megőrjít a vágy,

hogy szemed mosolygós legyen”

(Ferencz Győző fordítása).

A szerelem és halál elválaszthatatlan kettőssége jelenik meg öregkori verseiben, azokban az éveiben, amelyeket én is ilyen érzékenyen szeretnék megérni. És van két másik közös vonásunk: én is imádom Mozartot és a suhanó szép női lábakat…

A Zene a legjobb – mondta Frank Zappa, aki élete utolsó turnéján meglátogatta a Vasfüggönytől megszabadult országokat. Prágában is járt, ahol nagy kultusza volt a Velvet Undergrounddal együtt. Zappát és Lou Reedet maga Vacláv Hável elnök hívta meg, mint „a nyugti kultúra nagyköveteit”. Mi is rajongtunk diákkorunkban a cseh jazz-rockért, Radim Hladikért, Martin Kratochvillért, Jiri Stivinért. A Cseh Zene Házában mégsem az ő felidézésük a legizgalmasabb, hanem – a számtalan gyönyörű régi hangszer mellett – egy stúdió, amelynek a közepén egy theremin áll. Véletlenül jövök rá, hogy az, amikor túl közel megyek hozzá és megszólal. Próbálok néhány „vezénylő” mozdulatot tenni, ahogyan Jimmy Page-től láttam, Életem azonban valóságos hangvarázslatot ad elő, úgy érzem, a különleges hangszerlény szinte alázatosan engedelmeskedik neki és teljes összhang születik néhány pillanat alatt közöttük.

Az óváros főtere.
Karácsonyi kirakodó vásár, a téli délutánt betölti a fűszeres forralt bor, másutt a pecsenyék és a sült kolbászok illata, de van kürtőskalács és lángos is. Ez utóbbi szinte magyarul írva, csak épp az „s”-nek van egy kis cseh ékezete. A tér egyik sarkán egy étteremre leszek figyelmes: Lippert. Mintha már hallottam volna ezt a nevet. Hát persze, Krúdy Gyula/Szindbád mesél róla az Isten veletek, boldog Vendelinek című novellájában és Huszárik Zoltán filmjének ínycsiklandó jelenetében: miközben a szomorú pincér balszerencsés magánéletét, a Patience nevű állhatatlan nővel való találkozását meséli, a 103 nőt szerető vendég tobzódik az étlap kínálatában, és megemlíti, hogy a Lippert-féle vendéglőbe járt vadnyulat enni, mivel maga a tulajdonos volt a vadász. És a végén bevallja, hogy Vendelin után ő lett Patience második férje, de őt is elhagyta…

Utolsó esténken benézünk a közelünkben álló kis barokk Szent József templomba. Éppen mise van, a prédikációba csöppenünk bele, amiből persze nem értünk semmit, de azért a hagyományos katolikus rituálét tudjuk nagyjából követni. Feltűnik, hogy itt nincs „hiszekegy”, és az áldozás után néhány percig teljes a csend, van egy kis idő a valódi spirituális elmélyülésre. A szentbeszéd közben bejön egy hajléktalan, két nagy táskával, úgy tűnik, inkább melegedni jött. Amikor elhangzik az „Úr békéje legyen veletek”, a jelenlévők kezet nyújtanak egymásnak – nálunk ez már a covid óta nem szokás – majd a csöves felpattan a helyéről, és mindenkivel kezet fog…A templom egyik oldalkápolnájában meglátok egy díszes piros palástba öltöztetett gyermek Jézust. Bambino di Praga. Nem tudok nem gondolni Bohumil Hrabalra és karrierjüket elmegyógyintézetben végző szélhámosaira…

„De ott a magasban gyönyörű lehetett…” – ábrándozott a Sörgyári capriccio poétikus doktora, miután a huszonötöt érdemlő, égetni való asszonyszemély lejött a kéményből és huncut mosollyal összekente korommal a derék férfiú arcát. Bár pontban este hétkor odaértünk az asztrológiai órához, már túl sötét volt ahhoz, hogy lássuk a kis nyíláson megjelenő apostolokat. Kárpótlásul viszont felmentünk a torony tetejére és elénk tárult az egész, karácsony előtti fényekben úszó Prága az óváros forgatagától egészen a sokféle színben pompázó Várig.

Az idő egyre eszeveszettebben rohan, de vannak napok, amikor kedvünkért lelassít, hogy megéljük, amit megérdemlünk. Testben, lélekben, szellemben és gyakran úton. Amíg mehetünk, amíg már napokkal, hetekkel az indulás előtt érezzük magunkon a zabla szorítását és amíg még napokkal, hetekkel, néha hónapokkal hazatértünk után is ott járunk, ahol beteljesült egy újabb vágyunk.

Ezúttal Prágában.

Fotók: Benke Rita, GNL

Jim elővette legjobbik énjét és végtelen türelemmel lenyalogatta Sinéad testéről összes boldogtalan tetoválását, és kicsókolta belőle valamennyi megvallott és elhagyott hitét.

Sinéad méhében a közös örömünnepen megfogant a pokoli mennyek gyönyörű törvénytelen gyermeke, akiért a lány hálából pikkelyenként szedte le Jimről a Sárkánygyík kísértő árnyékát.

A mindenütt árva John itt hagyta nekem szemüvegét, hogy öregedvén és távollétében is láthassak színről színre. A Kedvet és a Vég körhintájában állva küldte üdvözletét a szikrázó Gyémánt-Egektől egészen a szüretre illatozó Eperföldekig.

Örök ébredésünkre vár terített asztalfővel a Barátok Tora.

Prága, 2023. december 8