Zsúfolásig telt vörös bársonyos, aranyozott színházban vagyunk. Nemcsak a nézőtéren nincs egy szabad hely, hanem szinte a színpadon sem. Egy kórusra és szólóhangokra írt drámában egy nép felett ítélkeznek, védővel, vádlóval, tanúkkal, de azt senki nem tudja, hogy ki a bíró, aki a döntő szót kimondja. Talán a híres tenor, aki messze zengő, férfiasan érzelmes hangján a nép történelmét idézi fel ezúttal prózában és szigorúan a tényeket követve. A szünetben szeretnénk vele néhány szót váltani, ha már ilyen közel kerültünk hozzá, de Életem Párja nem meri elhagyni a helyünket a tömegben. Elindulok a színház folyosóin, de csak egy végeláthatatlan labirintusban kötök ki, tétova emberek és videójáték-hősök között bolyongva. Mire nagy nehezen visszavergődöm Életem Párja mellé, már folytatódott az előadás. Egy pillanatnyi csend után a színpadon egy fiatal, szakállas férfi Káddist kezd énekelni, erre a közönség egy része pánikszerűen rohanni kezd a kijáratok felé, másik része pedig a színpadot lepi el. A távozók között egyetlen ember van, aki nem siet, a Holokauszt-túlélő törékeny filozófusnő. „Már vége?” – kérdezem tőle. „Remélem” – feleli.

Egy pár jó állapotban lévő fehér edzőcipő, benne sötétszürke sportzoknival a Duna-parton. Három lépcsőfokkal a víztől. Felette félig üres ásványvizes palack, benne tea színű folyadékkal. A füves rakparton, a parkoló mögötti egyik pad támláján két amerikai zászlós fehér póló gondosan kiterítve. Ennyi lehetett egy élet?

Hajdan volt szerelmek, szeretők, kétéjszakás kalandok szereplői lepik el otthonomat és saját nyomaik után kutatnak. Könyveket, lemezeket, leveleket, borítékba zárt erotikus üzeneteket, kóbor ruhadarabokat keresnek és találnak, hogy egyszer s mindenkorra magukhoz vegyék, mert ezekre már épp úgy nincsen szükségem, mint rájuk. Még egy fotóst is magukkal hoztak, hogy pontos leltárt készíthessenek e lommá vált ereklyékről. Ki tudja, nem lesz-e egyszer újra nagy értékük.

Levélládák libasorban, növekvő sorrendben a kijárat felé. Kulcs egyiken sincsen, a legnagyobb nyílásába már egy kisgyermek keze se férne be.

Az Apát Fia tudta nélkül szállították be egy intézetbe, ott kopaszra nyírták és összezárták magatehetetlenekkel. De még csodájára jártak, hogy mennyire őrizte méltóságát. A Fiú, amint megtudta a borzalmas hírt, azonnal Apjához sietett, és amikor az orvosoknak nevezett őrök éppen saját magukkal voltak elfoglalva, kimenekítette. Elhatározta, hogy magához veszi, és a világtól elvonulva, a sakktörténet legjobb partijaival, köztük saját közös ötven évnyi játszmájukkal élik le hátralévő életüket.

Ágnes asszony magára vette a világ szennyesét és örökre bemocskolta vele a szentelt vizek patakját.

A Költő és Egyetlenje egy derűs napon hegyen-völgyön sétált, ahol minden a Kerek Szemüveges Lázadó Dalnokról és Felkelőnap Múzsájáról szólt. A végén az ő egyetlen ősfából faragott menedékházukba tértek be megpihenni és négyen együtt dúdoltak egy ismeretlen dalt, hogy nőjön az emberek szívében a szeretet, a megértés, az együttérzés.  

„Halálos beteg vagy” – mondta az orvos a betegnek. „Mi bajom?” – kérdezte egykedvűen a beteg. „Majd kitalálod” – felelte az orvos, mire a betegből kiszakadt egy életmentő nevetés.

Utazunk, csomagolunk. Mindent, azt is, amire már nincsen is igazán szükségünk. Ránézek a könyvtárunkra, a Nagy Utaztató csak annyit mond: kezdd el bepakolni, mind elfér. Csak azt nem árulja el, hogy mikor indul a repülőnk.

Utazunk, valahová megérkezünk, egyesek egy kaukázusi országot emlegetnek, de semmi nem bizonyítja, hogy valóban ott is vagyunk. Rozsdaszínű sikátorban sétálunk, felettünk körös-körül magas, fehéren csillámló hegyek. A ragyogás azonban nem hótól való, hanem sok ezernyi kristálytól, amelyek egyetlen vakító hegylánccá állnak össze.

Atyai pofon egy előre be nem jelentett orgia miatt. Még egy hínáros, medúzás tengerben is megtaláljuk a tiszta, türkízkék áramlatot, amelyen kijuthatunk a nyílt vizekre.

A hajdan iszákos költő két napon belül másodszor találkozott egykori ivócimborájával, akivel egyaránt szerették a jó zenét és az irodalmat. A cimbora, aki évek óta nem ivott, most második napja részeg volt és ugyanazokat a moslékokat itta, mint amiket annak idején együtt. Miközben rögeszmésen hajtogatta, hogy írnia kell, azt állította, hogy az egyik italt egy hajléktalan barátjának viszi, és három nap után ugyanúgy le fog állni, mint eddig. Egy pillanatra mintha kivilágosodott volna, amikor megemlékeztek a többi régi kocsmatöltelékről, akik között volt, aki meghalt, volt, aki meghülyült, és olyan is akadt, aki megtért. Ez utóbbin jót nevetett, pedig akkoriban együtt énekeltek Elvist, bluesokat és spirituálékat. A költő számára ez nem volt nevetséges, pedig neki csak Élete Párjának végtelen szeretete és saját akarata kellett, hogy ne igya magát halálra, de úgy vélte: ha a havernak ez volt az útja, hát legyen. Azzal búcsúztak el, hogy a költő figyelmeztette a magáról alig tudó fickót: utál temetésekre járni és csak reménykedett, hogy utoljára látja őt ilyen állapotban.

Egyetlen zenekarban egyesült összes kibékíthetetlen ellenségem. Mielőtt színpadra lépnek, mindegyiknek békejobbot nyújtok és megkérdezem tőlük: „Akkor nincs harag?” Mindannyian néma biccentéssel válaszolnak, de azt sem tudják, ki vagyok.

225 gyászoló érkezik a búcsúztatóra. Valamennyien tetovált fehér iskolaköpenyt viselnek. Partra vetett vízi liliomokkal bástyázzák körül a szerelmi fészekből lett kápolna oltárán felállított névtelen urnát.

Bronzos hajzuhataga tűnt fel legelőször, márványbőrére csak később figyeltünk fel. A gimnáziumban zárkózottságát rátartiságnak éreztük, és ahogy teltek az évek, és egymást követték az osztálytalálkozók úgy nyílt ki előttünk rejtélyes szépsége, ragyogó szelleme, bőven túl az egykori eminensen, és humorért sem ment a szomszédba. Egy szép napon ismét feltűnt, felvett autójába, hogy együtt menjünk az Alma Materbe. Út közben hosszan szabadkozott, hogy nem tartott nekünk idegenvezetést Prágában Löw rabbi és a Gólem-legenda körül, de megígérte, hogy egyszer még sort kerítünk rá, ha újra egy dimenzióban leszünk.

Színes hangyaboly-körforgalom egy aranykeretbe zárt, kijáratok nélküli labirintusban. Ezeréves fákat vágnak ki a gazdagság megszállottjai, hogy felgyorsítsák a gyémántok születését.

Hajnali szirénák sem fojthatják el az álomillatú lélegzetet.

Gyűlölöm a tűzijátékot. Nem az ideit. Nem az elmúlt másfél évtizedbelieket. Hanem immár 64 éve.

Akkoriban Édesapámat éppen a szófiai magyar kulturális intézetbe vezérelte diplomáciai küldetése. Édesanyám, aki féléves koromtól iskolakezdésig naplót vezetett rólam, ezt írta: „Aggasztóan fél minden hirtelen zajtól. Az augusztus 23-i tűzijátéktól annyira, hogy még hányt is. Az orvos szerint gyenge a szíve.” Ehhez némi magyarázat kell: augusztus 23 Bulgária 2.világháborús felszabadulásának ünnepe volt, lehet, még ma is az. Magára az eseményre nem emlékszem konkrétan, csak azt tudom, hogy a durranások, a váratlan robajok azóta is nyomasztóan hatnak rám.

Pedig közben katona is voltam, gépesített lövész (magyarul nyúl, bokorugró stb…) – annak is már 48 éve -  és nekem is kellett lőni géppisztolytól RPG-ig (vállról indítható páncéltörő). Ami a szívemet illeti: felnőtt koromban volt néhányszor szívritmus-zavarom, elsősorban pszicho-szomatikus alapon, de ezek, hála Életem Párjának és törhetetlen szerelmünknek közel negyedszázada elmúltak, a szívem köszöni, jól van.

De a mai napig gyűlölöm a hirtelen és erős robajokat. Még a színházban is befogom a fülemet, ha várható, hogy elsül az a bizonyos fegyver, aminek Csehov óta el kell sülnie. Fiaim még kiskamaszok voltak, amikor elmentem velük moziba egy akciófilmre, ahol egy robbanásos jelenetnél úgy éreztem, a szék robbant fel alattam. Az ilyeneket is kerülöm. Talán az Apokalipszis, most volt az egyetlen kivétel az extrém hanghatásaival.  A szilveszteri petárdázásokkal is ki lehet üldözni a világból. Sőt, azt sem tagadom, hogy a  lufikat is utálom gyerekkorom óta, kellemetlen pukkanásuk miatt, Unokáim kedvéért azért képes vagyok néha összeszedni magamat.

És természetesen gyűlölöm a tűzijátékokat. Emlékszem, hosszú éveken, évtizedeken át jártam a Tabánba augusztus 20-án, és amikor vége volt az utolsó koncertnek este 8 óra körül, igyekeztem minél előbb eljutni biztonságos otthonomba, hogy ne halljam és ne is lássam.  Még legkedvesebb rock-bandáimnál is utáltam minden pirotechnikai megoldást, amellett, hogy feleslegesnek is éreztem, Minek kell a jó zenét ezekkel „erősíteni”?  Egyszer a versailles-i kastély parkjában láttam egy „Hang és Fény” (son et lumiére) koncertet, csodálatos barokk zenékkel és fényjátékokkal, amelyek bevilágították a fákat, sétányokat, tavakat. Nem is volt ezzel semmi baj, amíg a végén el nem kezdődött a tűzijáték, ahogyan ez a Napkirály idején is szokásban volt.

A 90-es években aztán nálunk is divatba jöttek a privát tűzijátékok, Óbudán szinte nem volt olyan hétvége, amikor újgazdagok és újmaffiózók ne rendeztek volna valami durrogtatást születésnap vagy bármi más ürügyén. Emlékszem, egy alkalommal az a gondolat kísértett meg, hogy egy ilyen hangos látványosság remek alkalom lenne a rivális likvidálására. Jobb mint egy operaelőadás, ahogyan azt a Keresztapa III. végén láthatjuk. Erre két nappal később azt a hírt olvastam, hogy az említett időben véres leszámolás zajlott kerületünkben. Nagy szellemek, ha találkoznak.

Az idei pártnemzetállami tűzijáték során a nullával egyenlő annak az esélye, hogy a legitimizált alvilág kinyírja egymást. És ezúttal is milliók fogják nézni élőben, tévében nagyon sokan őszintén csodálják majd a pazar fénykoreográfiákat, amelyek Vesta-lángként hirdetik az égen, hogy él még a magyar, miként azt  szerencsétlen Hannibál tanár úr rebegte halálfélelmében az óbudai amfiteátrum végzetes kőfalának tetején.  És még mindig sokkal kevesebben lesznek azok, akiknek az ellopott milliárdjaink jutnak eszükbe, a magánnyugdíjpénztáraktól a vörösiszap-adományokon át a különböző „szociális hozzájárulások” címén kivetett adókig, a futballakadémiákig, és a határaink messze túl épített templomokig. Én majd keresek egy csendes zugot otthonunkban, ahová elvonulhatok valamelyik kedvenc költőmmel vagy ókori filozófusommal.

Bármit is hoz a jövő, abban nem reménykedem, hogy esetleg jövőre, két, öt vagy tíz év múlva nem lesz tűzijáték. Mert kell a népnek, én viszont aligha fogok megbarátkozni vele hátralévő éveimben. Legfeljebb abban bízom, hogy valamikor lesz majd mit valóban megünnepelni ezerszázakárhány évvel az államalapítás után.

08.10.

Egy olyan országban, amely jelenleg az európai közösség tagja, a Parlamentben tartották meg a magyar törzsi gyűlés, azaz a kurultáj megnyitóját. Ezt a kifejezést, mint politikai kategóriát valamikor a 90-es évek elején hallottam először, ennek egy előkészítő tanácskozására elküldtek akkori lapomtól, de mielőtt az érdemi megbeszélés elkezdődött volna, engem rövid úton eltávolítottak, mint oda nem illőt. Akkor csak röhögtünk az egészen, mint a világnemzeti népuralmista párton, ha emlékszik még valaki erre a korcs képződményre. Most pedig ezek az agyrémek elérték a nagypolitika szintjét. Semmi bajom a hagyományőrzéssel, a legendák ápolásával, de képzeljük el, hogy a brit parlamentben felállítják Arthur király Kerekasztalát, vagy a franciában a képviselők Astérixnek és Obélixnek öltöznek…

Megnéztünk egy brit romantikus drámát, amelyben – mint már nem először – lelki traumáktól gyötört apa és fia idegenként is Toszkánában találja meg a boldogságot. Pedig London is milyen isteni hely…Kiszámítható sztori, kiszámítható végkifejlettel, Liam Neeson és fia kicsit saját életét játssza el benne, de a nyolcadik felvillanó toszkán tájkép után legszívesebben azonnal rohantam volna két firenzei repülőjegyért.  Retúr nélkül.

08.11.

Vége az olimpiának, most kevesebb jutott érmes dicsőségből nekünk, még szerencse, hogy két fiatal lánynak köszönhetően a végére behúztuk a tokiói hatot. A korábban „tuti” érmek közül sok elszállt, de láthattunk csodálatosan küzdőket, akiknek sikere csak hajszálon múlt. De nem ezért búcsúzunk az idei ötkarikától kesernyés szájízzel. Kicsit olyan volt az egész, mint amikor az ember nagy izgalommal vár egy családi ünnepet, aztán jön valaki, aki még ilyenkor sem képes megfékezni rosszindulatát és hiába finom az ebéd, hiába szépek az ajándékok, a hangulatot megette a fene.  Mert a kétkedők, a kákán is csomót keresők, az álszentek, az erkölcsvédők hangosabbak voltak, mint azok, akik szívből szurkoltak, akik meg tudtak könnyezni egy győzelmet, egy félsikert, egy vereséget is. Köszönjük meg legalább most a végén az élményt minden győztesnek, érmesnek, helyezettnek! Mert nemcsak az első hely a dicsőség, ahogyan ezt egy bizonyos egyen közösségi oldala sugallja. Ha ő tizedannyit dolgozott volna azért, amit elért, lenne fogalma arról, hogy mit jelent a világon valamiben a 6. -nak lenni.

08.12.

Szittyavérünket újfent felpezsdítették olimpiai babérjaink. Nem szeretnék most a gazdagabb országok bőrében lenni, hiszen milyen megalázó érzés lehet bottal ütni a nyomunkat, mint ahogyan azt dúsképzeletűleg fuccálminiszterünk volt bátor nyilatkozni. Mert hogy jóval több érmet nyertünk, mert többségük. Az önálló véleményalkotásáról nevezetes sportnapilap még térképpel is illusztrálta, mely szerint a környező kelet-, közép-, és dél-európai országokat mind lepipáltuk. És még a franciákat vádolják azzal, hogy elviselhetetlenül nagyra vannak saját nagyságukkal. De valamit mégis csak sugallni kell a népnek így Szent István apánk ünnepe előtt, ami azt bizonyítja, hogy a magyarnál nincs különb nemzet széles e nagyvilágon. És ha belegondolunk, hogy e hazaffyas melldöngetők mennyit tettek sportolóink sikereiért, máris a néhai JFK juthat eszünkbe: „A győzelemnek sok apja van, de a vereség mindig árva…” Aztán a végén nehogy úgy járjunk – túl olimpiákon, EB-ken, VB-ken – ahogy a sajnos szintén néhai Hofi Géza mondta: „A Nyugat a szakadék szélén áll. Mi egy lépéssel előttük járunk…”

08.13.

„Valaki közeledik. Hogyan történhetett, hogy oly sokáig minden csöndben és szerencsésen folyt? Ki vezérelte útjukra ellenségeimet, hogy nagy kört írtak le tulajdonom körül? Miért védett oly sokáig a sors, ha most ennyire megrémít? Mit nyomnak a latban mindazok a kis veszedelmek, amelyek végiggondolásával az időt vesztegettem, ehhez az egyhez képest! Reméltem-e én, mint az odú tulajdonosa, hogy fölébe kerekedhetem mindenkinek, aki csak jön? Éppen mint e nagy, kényes mű tulajdonosa vagyok fegyvertelen, érhető módon, minden támadással szemben. Elkényeztetett a szerencse, hogy az én tulajdonom az odú, kényessége kényelmessé tett, sérülései úgy gyötörnek, mintha az enyéim volnának. Éppen ezt kellett volna előre látnom, nemcsak a maga védelmére kellett volna gondolnom – és még ezt is milyen könnyelműen és eredménytelenül tettem – hanem az odú védelmére is” – írta 100 évvel ezelőtt Franz Kafka. (Eörsi István fordítása). Vajon előre látta-e, hogy egy évszázaddal később még mindig lesznek, akik a saját maguk által kiásott odú illúziójában élnek? Pedig hol voltunk akkor még a médiaglobalizációtól, a Nagy Testvért leiskolázó közösségi médiától, amelynek pókhálója egy ártatlannak hitt kattintással foglyul ejthet?

08.02.

Már megvolt a 200 hát döntője Kós Hubert csodálatos úszásával és az első magyar párizsi aranyéremmel, amikor a 2. számú állami sportcsatornán a vízilabda-meccs szünetében bevágott egyperces vezető híre az előző napi két ezüstérem volt. Másnap reggel látom az ingyenes nyomtatott zöldségpucoló címlapját, amelyen szintén Milák amúgy minden elismerést megérdemlő ezüstérme szerepel, Kósról egy szó sem esik. Boldogult újságíró gyakornok koromból emlékszem, hogy a hírügynökség szerkesztőségében – jó 20 évvel az internet előtt – ki volt írva minden hírszerkesztő egyik legfőbb parancsolata: „A tegnapi hír már történelem”. Sőt, napilapos koromból még olyasmire is emlékszem, hogy ha fontos esemény volt, akkor – a nyomdával egyeztetve – eltolták a lapzártát, akár 1-2 órával is….

Másfél éve nem volt a kezemben Élet és Irodalom. Családunk évtizedeken át volt a lapnak előfizetője és lelkes olvasója, aztán Szüleim halála után lemondtam, mert az utóbbi években minden alkalommal rossz kedvem lett, mire végigolvastam az első felét a címlaptól a Páratlan oldalig. Ezen nem segítettek az olyan zseniális, szarkasztikus humorú és éleslátású publicisták sem, mint Váncsa István vagy Parti Nagy Lajos, hogy a korábban elhunyt Esterházy Péterről és Megyesi Gusztávról ne is beszéljek. Most ismét belenéztem az ÉS-be, amelynek címoldalán ezúttal is Váncsa adta elő akasztófahumorral meglátásait kis hazánk állapotáról. Semmit nem változott, sem ő, sem az ország, sem az én kedvem…

Egy hete már, hogy elkezdődött az olimpia és pártállamunk, híveivel és a szolgálatában álló közösségi médiával egyetemben még mindig a megnyitón rugózik. Ennek két oka lehet a hatalom részéről: 1. tudatosítani akarja az alattvalókkal, hogy nem tűrnek el semmiféle másságot (hangsúlyozom, semmifelét…). 2. Ezzel a műbalhéval valami nagy disznóságot akarnak elleplezni, amit hamarosan elkövetnek, vagy már el is követtek, csak szokás szerint nem vettük észre…

Még 1992-ben, a barcelonai olimpia idején történt. A Kurír sportrovata éjt nappallá téve dolgozott – ráadásul akkor még két lapot csináltunk, egy reggelit és egy estit – az én fő feladatom a kis színesek, az aranyköpések gyűjtése, továbbá egy napi glossza, amelyben abszolút szabad kezet kaptam. Már a vége felé jártunk, amikor elhatároztam, hogy írok egy kis ironikus szösszenetet arról, hogy a tv-ben ki hogyan közvetít. Az írás címe „Vitamindarázs” volt, és mindenki megkapta benne a maga néhány mondatos portréját a legnagyobb ászoktól a feltörekvő leendő sztárokig. Csupán egyetlen ember sértődött meg, aki az érmesek szeretteit hívogatta, folyamatosan jópofizott és bizalmaskodott – ezzel ki is rítt a profi mezőnyből. Én hülye, nem tudtam, hogy az illetőnek tulajdonosi érdekeltsége van, de a főszerkesztői intelem után is kitartottam a véleményem mellett és még további hat évig szolgáltam a lapot. Most arról jutott eszembe ez a több mint 30 éves eset, hogy a mai tévés utódok szinte versengenek a kínosan erőltetett szellemeskedésben – körülbelül azon a színvonalon, ahogyan egyes bulvárshow-ban a szereplők szórakoztatják önmagukat és közben jókat röhögnek egymás közt. Hogy közben zajlik egy pattanásig feszült küzdelem, a legkevésbé sem érdekli őket…

08.03.

„Borzasztó, hogy minden milyen drága. Még jó, hogy már öreg vagyok és nem vagyok annyira kívánós. Legfeljebb kolbászt szeretnék” – mondja a piacon egy idős hölgy.  Vajon a hajdan „kétforintosnak” csúfolt „lecsókolbászra” gondolt?

A másik rugótéma az algériai bunyós, aki állítólag férfiként indul a nők között. Nekem nem ez a gondom, hanem az, hogy egyáltalán minek kell nőknek olyan sportágakat űzni, mint a boksz, a kalapácsvetés vagy a súlyemelés? Volt idő, amikor nők közötti bokszot legfeljebb perverz ösztönöket serkentő lokálok színpadán lehetett látni…Ezek ugyanolyan bűntettek a nők ellen, mint amikor serdületlen gyereklányok jelentették a „női tornát”, ma már tudjuk, milyen módszerekkel „nevelték” őket…

A nagy genderharcosok esetében pedig motoszkál bennem a kisördög: nem lehet, hogy némelyik olyan, mint az Amerikai szépségben a kőkemény tengerészgyalogos szomszéd, aki puhánynak és melegnek tartja pacifista fiát?

Az „ellentmondásos” Milák Kristóf ugyanolyan pompás, taktikus versenyzéssel nyerte meg a 100 pillangót, mint két nappal korábban Kós Hubert a 200-at. Ehhez képest, miután győztesen, immár kétszeres olimpiai bajnokként kijött a vízből, a kommentátorok semmi mással nem foglalkoztak, mint a körülötte lévő „rejtélyekkel”. Ha már egy olimpiai győzelemnek sem tudunk szívből örülni, mi lesz velünk? Vagy esetleg az a baj vele, hogy „más” és nem áll be a sorba, ahogyan az manapság elvárható? Érthető-e, hogy elmegy a  kedvem attól, hogy tiszta szívemből szurkoljak a hazámat képviselő sportolóinak? Pedig milyen jó lenne ezekben a pillanatokban (is) magyarnak lenni…

08.04.

Minden idők legnagyobb nyerőeséllyel kecsegtető kaparós sorsjegyét reklámozza az illetékes, azt már nem, hogy ez minden idők legdrágább kaparósa. Nem készítettem statisztikát, hogy az idén már hányadik új sorsjegynél tartunk, de lehet, hogy már túl vagyunk a tucatnyin. Most megint belevág majd sok naiv szerencsétlen, abban bízva, hogy a sokféle játék közül valamelyik bejön, de a korábbi „sokféle” tapasztalatából kiindulva állítom, hogy ez még áttekinthetetlenebb lesz a földi halandó számára, mint az eddigiek. Kell a pénz Európa legnagyobb tűzijátékára, az istenadta még nagyobb kábítására….

08.05.

A hasbeszélő kakadu szerint Brüsszel összejátszik Kijevvel. Ő csak tudja, hiszen ő a küldönc Budapest és Moszkva összejátszásában. A rezsicsökkentés pankrátora 12. évadját futja, és még mindig van nézettsége, mert olyan pocsék, hogy az már szinte jó. Az euró pedig a hónap eleje óta állandóan 400 forint körül jár.

08.06.

Napról napra közelebb az atomháború - fokozza a rettegést a királyi híradó, éppen Hirosima emléknapján. De ne féljünk, a világ egyetlen békepárti kormánya csodás diplomáciával megoldja és Brösszel sem veheti el tőlünk a Nobel-békedíjat.

08.07.

Megnéztük a The Post című Spielberg-filmet. Egy amerikai szinten „helyi lap” azzal vált az Egyesült Államok sajtószabadságának zászlós hajójává, mert tulajdonosának és főszerkesztőjének volt bátorsága szembeszállni a Fehér Házzal és a Legfelsőbb Bírósággal, hogy ne tartsák hazugságban az amerikai népet a vietnami szennyes háború valódi céljait illetően. Nemhogy nem tudták megsemmisíteni, de a Washington Post előbb rászámolt Nixon elnökre a Pentagon-ügyirattal, majd kiütötte a Watergate-üggyel. A lapnak ma is ez a mottója: „A demokrácia meghal a sötétségben” és alapelvük, hogy ne a kormány irányítsa a sajtót, hanem a sajtó tartsa kordában a kormányt. Nálunk is lenne néhány „Pentagon-ügyirat”, már csak egy magyar Daniel Ellsberg kellene hozzá, aki illetékes helyről kilopja – ma már nem kellene nehéz csomagokat cipelnie, egy pendrive is elég lenne -  és egy semmitől meg nem riadó laptulajdonos meg főszerkesztő kellene, aki minden fenyegetés, zsarolás ellenére ezeket publikálni merné és elterjesztené az interneten a szélrózsa minden irányába. És a Post esetében az sem volt mindegy, hogy pillanatok alatt kialakult egy erős szakmai szolidaritás, amit nálunk jószerével a rendszerváltás pillanatában sikerült szétverni.

08.08.

Isten és összes államalapítónk kegyelméből az össznépnemzeti gerincünnepen az első szent királyunkról elnevezett bisztrókban 380 forint lesz a sör. Ennyiért utoljára 1972-ben Hódmezővásárhelyen a Zrínyi utcai Ifjúsági Házban ittam csapolt Kőbányait. Tehát most a panem folyékony lesz. Inni kell, ha meghalunk is, az legalább meglátszik rajtunk.

Út. Lao-cetől az El Caminóig. Damaszkusztól a Quo Vadis?-ig. Kerouactól Zampanóig. Keresztút, Nagypéntektől Robert Johnsonig. Utak, ahol jártunk és emlékezünk, utak, ahol nem jártunk, mégis dézsávü érzésünk van. A leggyorsabb az egyenes út, de ha a mellékutakon közelíted meg a célodat, sokkal több élménnyel gazdagodhatsz.

„Utazol, Arthur, letelt az évad” – énekelte Cseh Tamás, abszinttal poharában.  „Jó lenne elutazni önmagunkhoz” – írta József Attila, miközben a tehervonatra várt. Nagy utazás, amelyben sosem halunk meg, vagy ha mégis, úgysem vesszük észre azt a pillanatot, amikor már odaát vagyunk.

Mégis azt mondják: elindulni annyi, mint kicsit meghalni, de rögtön jöhet az újjászületés. Közel 7 évtizedem alatt többször kezdtem újra az életemet, más térben, más emberi közegben. De ez nem jelentette azt, hogy amit magam mögött hagytam, örökre elvesztettem volna. Az idő, a távolság arra is megtanít bennünket, hogy mik voltak addigi életünkben a fontos dolgok, melyek az egy életre szóló találkozások, kik azok, akikkel akár évek, évtizedek után is ott lehet folytatni, ahol abbahagytuk. A múltamnak ezt a részét a mai napig jelen idejűként élem meg, talán ez az oka annak, hogy fizikai és lelki idősíkjaim egyre távolodnak egymástól.

Ezek a gondolatok munkáltak bennem, miután megnéztem a Szent Efrém Férfikar klipjét, a Nagy utazást, Papp Viktor átdolgozásában Koltai Róbert keserédes komédiájának zenéje kezdettől fogva önálló életet élt, legtöbbünkben alighanem Presser Gábor rekedtes dörmögése maradt meg. E nyolc hangról viszont jól tudjuk, hogy bármilyen zenét képesek önmagukra hangszerelni kellő alázattal, érzékenységgel és ha kell, humorral. Már pedig egy kis mosolyra, kikacsintásra szükség van, hiszen az együttes hamarosan megválik alapító tagjától, egyik zenei pillérjétől, Bubnó Márktól, aki ausztrál származású feleségével annak hazájába költözik. Miközben peregnek az éjszakai képek a házról, a kertről, az együttes tagjairól, úgy érzem, mintha Bereményi Géza szavai róluk szólnának, az elválásról, a bizonytalanságról, de egyben a bennük élő optimizmusról, az „égi lázról”.

Marci csomagol, messziről dobálja be holmijait a bőröndjébe, majd leül rá a kertkapuban, menne is, maradna is, mögötte a kerítés fényárban úszik. A többiek pedig mintha nem találnák a helyüket. Máris érzik egymás hiányát… Az apa, Tamás pasziánszozik – vagy kártyát vet? – Péter egy vízzel teli kádban fekszik ruhástól, Edgár egy vödörrel jár-kel – végül ő önti le a tüzet, amit Ambrus gyújt meg és bámul elmélyülten – Lőrinc a konyhában dohányzik és kávét tölt bátyjának, Viktor ír, rajzol, majd összetépi a készülő műveket, Marcell sörrel öntöz meg egy virágot. Az egyetlen snitt kedvesen önironikus, emberi körpanorámát ad Efrémékről, akik egy trombitaszólóval színesített, pompás vokálhátterű, felelgetős szólóval adják elő a maguk Nagy utazását. A nyitó és a záró zengő kórus akár valamelyik ószláv liturgikus énekükbe is beleillene. Ez a jól kitalált kontraszt is enyhíti a nosztalgikus hangulatot.

Ez a közel öt perc megadja a hangot a Szent Efrém Férfikar szeptember 3-i MüPa-koncertjéhez, amelyen élőben is hallhatjuk a Nagy utazást a szerző, Dés László közreműködésével.
Marci búcsúelőadásának stílszerű a címe: Hello, Goodbye! Nocsak… 1967-ben jelent meg ez a játékos Beatles-dal, amelynek refrénje azt mondja: „Nem értem, miért mondod: viszlát, én azt mondom, helló”. Azt pedig fix egyesre veszem, hogy el fogják énekelni e ravaszdi szólamokkal teli mini-klasszikust…

Az örök győző huszárcsákóban vonult be posványosi udvarházába. Nemzeti háryjánosunk mostantól kezdve jogot formálhat az El Chaco előnévre.

A fősportcsatorna kommentátora az olimpiai megnyitó közvetítése közben azon háborgott, hogy már vagy negyedórája mutatják a táncosokat, miközben a magyar csapat hajós bevonulása mindössze 10 másodpercet kapott. Már megint a Magyarországot bántják…Közben többször összekeverte Tahitit és Haitit. Még jó, hogy nem akart Toussaint L’Ouverture festményeiről és szeretőiről beszélni és nem nevezte Paul Gauguint „Fekete Napóleonnak”.

Tudják, mit? Inkább osztozom Európa szellemi magányában. Továbbá inkább leszek poszáta, mint posztnemzeti. Esetleg Pospisil, a Mahác úr barátja…

Amikor jött a rendszerváltás és válogatás nélkül az ország keblére ölelt mindenféle hazatérő emigránst, talán Hofi tette fel a kérdést: "Tessék mondani, nem lesz nekem bajom abból, hogy itthon maradtam?". Most pedig a magyar "nagystratégia" kapcsán azt kérdezném: azért a kiterjesztett magyar támogatásból jut a nemzetközileg elismert határokon belül élőknek is?

07.29.

És még mindig a magyarokat bántják. A vasárnapi légpisztolyos döntő előtt az egyik lapunk azt találta írni, hogy „a francia pusztába száműzték aranyérmet nyerni….”. Lányunk aztán nem tudta hozni azt a formát, amit előző nap. Biztosan annak is Trianon az oka. Aztán a brazilok elleni kézilabda-meccsen egyik alkalommal legalább fél percig hüledezett a kommentátor, miután egyik játékosunk a nyakánál fogva rántotta le ellenfelét és a bírónak volt mersze két percre a magyart kiállítani. És persze elcsalták egyik szépreményű kardozónk asszóját is. Kétségtelen, hogy a vívóbírókat mindenki szidja, ez már csak egy ilyen sportág. Egy hazai szakember amúgy halkan megjegyezte: nem biztos, hogy sportdiplomatáink alkalmasak a rájuk bízott feladatra. Én pedig még halkabban megjegyezném, hogy amilyen népszerű manapság kis hazánk a nemzetközi téren hála miniszterelnökünk áldásos tevékenységének, ez még akár a sportban is visszaüthet.

„Megsértették a kereszténységet” – tajtékoznak azok, akik a kereszténység védelmezése címén naponta többször is semmibe veszik az evangéliumi eszméket. Ha Jézus egyszer valóban még egyszer eljönne, másra sem jutna ereje, mint a kufárok kiűzésére és a farizeusok leleplezésére…

Úgy látszik, Leonardo Utolsó vacsorája húsz évente valamilyen botrány középpontjába kerül Legutóbb Dan Brown A Da Vinci-kód kapcsán kezdték pedzegetni, hogy János apostol figurája valójában nő, és lehet, hogy maga Mária Magdolna. Másfél évvel ezelőtt volt szerencsénk látni Milánóban az eredeti remekművet, és őszintén szólva hajlottunk erre a magyarázatra. Hacsak Leonardo nem akarta egy arcban megszemélyesíteni a legfiatalabb apostolt és a bűnbánó asszonyt, akiknek élete Jézus kereszthalála után bizonyos fokig összeforrt. De a 60-as évek elején Luis Bunuelt gyakorlatilag kitiltották Spanyolországból, miután a Viridianában a birtokot elfoglaló tolvajok, koldusok, leprások ugyanúgy álltak össze egy csoportképre, mint Leonardónál Jézus és tanítványai. Az olimpiai megnyitón pedig belemagyarázták a szentségtörést a szemforgatók, mert azt akartak látni…

07.30

Érdekes, amikor a világ képzőművészeti örökségének legszebb darabjai, köztük számos vallási témájú alkotás, pólókon, csészéken, hűtőmágneseken virít, akkor nem kiáltanak tömegesen skandalumot. Vagy a fogyasztói társadalom szabályai mindent felülírnak? Az én felülmúlhatatlan élményem egy kocsi hátsó szélvédője mögé helyezhető bólogató pápa volt, amit még II.János Pál idején láttam a Vatikánban, a Via della Conciliazione egyik szuvenír-boltjában.

És mit mondott Ferenc pápa két nappal az ominózus eset után: „Miközben a világban rengeteg ember szenved az éhségtől és mindenféle szerencsétlenségektől, továbbra is folyik a fegyverkereskedelem, amely táplálja a kis és nagy háborúkat. Ez az a botrány, amit a nemzetek közösségének nem lenne szabad eltűrnie, és ez mond ellent a nemrég megkezdődött Olimpiai Játékok testvéri szellemének. Ne felejtsük el, testvéreim: a háború maga a vereség!”

Magyarország önellátóvá válhat a 30 milliméteres lőszerek gyártása terén – áradozott a honvédelmi miniszter. Tessék mondani, nem lehetne inkább újra önállóvá válni a zöldség, a gyümölcs terén, mint hajdanában, amikor a magyar mezőgazdaság csodájára jártak Közép- és Kelet-Európában és nem kellene éretlen, kőkemény barackot, felfújt szemektől roskadozó szőlőfürtöket olcsón importálni, miközben a magyar termék megfizethetetlen. Pedig közel 30 évvel ezelőtt még derültünk azon, hogy a főkisgazda (legyen neki könnyű a föld, amit élete utolsó percéig sosem látott közelről) Chiléből akart cseresznyét behozatni….

07.31.

A régi szép időkben a kémek diplomaták, tudósítók, üzletemberek, nyelvtanárok, könyvtárosok voltak. Esetleg hegedűművészek. Nemcsak a magas szőke férfi. Manapság vendégmunkások is megkaphatják ezt a megtisztelő státust. Feltéve, ha Keletről jönnek.

„A ma lehetséges szabadság hitvány kis sarjadék. De azért csak szabadság, csak birtokolható” – írta Franz Kafka 102 évvel ezelőtt az Egy kutya kutatásai című novellájának zárómondataként.

07.17.

Az egyik főtanácsadó szerint a Trump elleni merénylet az uszító politika következménye. El sem merem képzelni, mi ebből a tanulság a magyar emberek számára, akik napi szinten hallják legmagasabb illetékes helyről a különböző uszításokat az állandóan napirenden tartott ellenségekkel szemben.

07.18.

„Földi lét szeplőzte szemmel nézve mintha egy vonat utasai lennénk, akiket hosszú alagútban szerencsétlenség ért, méghozzá olyan helyen, ahová a bejárat fénye nem látszik már be, a kijáraté pedig oly parányi, hogy keresni kell, és egyre elvész, amikor is ráadásul még a kijárat és a bejárat iránya sem biztos” – írta több mint 100 évvel ezelőtt Franz Kafka, pedig soha nem járt a mai Magyarországon.

Úgy döntöttem, ma dőzsölünk, vettem 6 darab retrókilfit a szupermarketünkben, összesen 834 forintért. Ami 835. Bár a „spanyol bagett” mostanában bevált, de abból is kellene 3, az pedig már 900 forint. A kovászos cipó pedig, ami csak 530, észrevétlenül egyre zsugorodik  - ha ezt az öreg Marosán, a zsemle és a pofánk összevetője megérhette volna -  de ahogyan a nem szeletelt kenyereknél mostanában szokásba jött, egyikre sem írják rá a súlyát, tehát nem kell figyelmeztetni a nagyérdeműt, hogy a termék kisebb lett…De ennél is nagyobb dőzsölés, ha a magyar ember Közép-Európa egykori gyümölcsöskertjében nyáron friss, érett, gyümölcsízű gyümölcsöt akar enni….

07.20.

Egy szombat délelőttön a fenti üzletben nagy halomban állt az ingyenes nyomtatott agymosó pénteki száma a már hírérték nélküli főpolgizással és brüsszeli háborúpártisággal a címlapján. Uncsiból jelentjük?

Globális kék halál okozott káoszt az egész világ informatikai rendszerében, állítólag még egy hacker-támadás sem kellett hozzá. teljes bénultság néhány órára. És még arról álmodozunk, hogy emberi felügyelet nélkül dolgozhatnak a mesterséges intelligenciák…Igaz, már a Teremtő is teremtményével vitette el a balhét annak tökéletlensége miatt, abból lett az „eredendő bűn”. Löw rabbi, Dr.Frankenstein és dr. Jekyll legalább rádöbbentek arra, hogy milyen kockázatos dolog „istent játszani…”

A klasszikus Don Camillóban a kisváros kommunista polgármestere és a helyi katolikus plébános ott tesznek egymásnak keresztbe, ahol csak lehet, de amikor fontos ügyről van szó, például menteni kell az árvíz elől a lakosságot, az állatokat, összefognak és segítik egymást. Nem lenne szebb, ha arról írhatnánk, hogy az új ellenzéki tömörülés és a legnagyobb magyar sportklub közösen segített a gyermekkórházon?

07.21.

Egy konteóiról közismert közgazdász-történész az amerikai szélsőjobboldal legkedveltebb tv-műsorában kijelentette, hogy a Nyugat provokálta ki az ukrajnai háborút, és ez vezető hír lett a magyar közhíradóban. A végén még  kiderül, hogy VVP tulajdonképpen nagy honvédő háborút vív…Nekünk még azt tanították, hogy egy hírértéket alapjaiban határozza meg az, hogy ki mondta, hol, mikor, kinek, milyen körülmények között…

07.22.

Az öreg, beteg amerikai elnökkel végre megértették, hogy öreg és beteg, azért vissza kell vonulnia. Vannak olyan közép-európai kollégái, akikkel szintén meg kellene ezt értetni, még akkor is, ha nem olyan öregek és – legalábbis látszatra – nem olyan betegek.

07.24.

„Az ellenségem felesége a feleségem ellensége” – mondta Frédi, miután összeveszett Bénivel és azt akarta, hogy innentől kezdve Vilma se álljon szóba Irmával. Ez jut eszembe arról, ahogyan hatalmon lévők, valamint régi és új ellenzék osztják egymást. Sosem jutunk már túl a dedó kettőn?

07.25.

A reálkeresetek emelkedése kihat a fogyasztásra – lelkendezik a foglalkoztatáspolitikáért illetékes államtitkár, miután az udvari hivatal kihozta, hogy tavaly óta a nevezett keresetek közel több mint 10%-kal emelkedtek. Azok biztosan isszák a szavait, akik nem járnak bevásárolni, vagy járnak, de saját szemüknek és pénztárcájuknak sem hisznek, mert az nem lenne kompetens az Igével…Közben sunyiban egymilliárd eurós hitelt vesz fel a hazafias kormány Kínától, hogy lehetőleg dédunokáink is adósodjanak el életük végéig….

07.26.

Amikor több mint 40 éve bemutatták Peter Sellers talán legzseniálisabb filmjét, az Isten hozta, Mr…t (Being There) olyan olvasata volt, hogy bárki, még egy analfabéta is szép karriert csinálhat az átkos Nyugaton, ha valami miatt felfigyel rá a média. A négy évtized elteltével az „átkos Nyugatot” nyugodtan kitörölhetjük az értelmezésből, számomra a mostani vetítés kapcsán sokkal inkább az jött le, hogy „múlt nélküli”, a semmiből az élet körforgásába került ember a maga primitív őszinteségével, „nagy titkoknak” hitt egyszerű, a kertészetből vett bölcsességeivel képes társadalmi beidegződéseket, akár a fennálló rendet is megbolygatni, mert senki nem meri bevallani, hogy tulajdonképpen nem értik sem a szavait, sem a viselkedését. Így jutunk el a végső jelenetekig, amikor a hajdani „királycsinálót” búcsúztató elnököt a koporsóvívő szenátorok unalmasnak nevezik és megállapodnak, hogy a kertészt juttatják be a Fehér Házba. Azt a kertészt, aki az egészből semmit sem vesz észre, miközben gyermeki ártatlansággal a vízen járva vizsgálgatja a tóban álló növényeket. De tekinthetjük Hal Ashby filmjét profetikusnak is. Shirley MacLaine a sokféle tv-csatorna láttán arra panaszkodik, hogy lassan nem lehet eligazodni ebben az információáradatban. Mondja ezt 15 évvel az internet elterjedése előtt. És azt sem lehetett előre látni, hogy ma már nem kell „burokban élni”, mint a kertész élt gazdája halála előtt, hogy valaki potenciális analfabéta legyen és annyi jusson el hozzá a világból, amennyit a képernyők sugároznak…

magmát szült Ősanya

napkitörések

tűz-lábú óaranya

loboncos máglyaölő

gyarló lelkünknek

gyógyír a túlpart előtt

2024. július 19.

Macskaarcú nő áldozza fel magát férfiérzékeimen.

Elektromos vihar járja át meztelen testem, hogy elszakadhassak a valóságnak hazudott hullámoktól. A sírkövön és a villamosszékben  véghez vitt aktus még hiányzik életemből.

A Szülők kijöttek a halottasházból, mert rosszul bántak velük, visszatértek otthonukba és ott folytatták civódásukat, ahol fél évvel korábban abbahagyták. Csupán abban értettek egyet, hogy nincs feltámadás.

A felséges csinos kislány végighajtat nyitott autóban a zebrán, ahol a költő eddigi utolsó születésnapját ünnepelte, alattvalói és tisztelői ölelik-csókolják őt, a bobby-k sorfalat állnak nekik és nem avatkoznak közbe.

A költő nem vágyott az odaátra, még akkor sem, ha gyakran nem  érezte jól magát saját dimenziójában. Egy zaklatott nap után mégis másutt ébredt önmagára és mindig nagyobb és nagyobb hajókra kellett volna átszállnia. Az utolsó pillanatban azonban újra és újra visszafordult valami haszontalan tárgyért, amit akkor, ott nélkülözhetetlennek tartott és lekéste a Nagy Utazást. Egy másik zaklatott nap után ráköszöntött a magány, amelyben már hosszú ideje nem volt része és nem hitte, hogy még valaha hiányozni fog neki. De a nősténydémonok, akik nélkül egykor egy lépést sem tett, azonnal megérezték ezt a váratlanul támadt űrt, és, testet öltve a szuperügynök tengerből felbukkanó szeretőjében, majd egy soha nem létezett bűnbánó asszonyban, rögtön felhangosították csendjét és örökre vele akartak maradni. A költő úgy tett, mintha beletörődne, majd egy szemvillanás alatt léggé vált, hogy visszaszállhasson Élete Párjához, akivel álmukban sem engedték el soha egymást.

Jöhet-e a Teremtés és a Végítélet között egyetlen pillanat, amikor a ki nem mondott vágyak magukra zárhatják az ajtót a legfőbb együttlétre?

A tengerszemmel is rövidlátó színésznő kora reggeli intim interjúra hívta otthonába kedvenc riporterét, aki ezúttal is pontosan érkezett. Az ajtóhoz érve azonban szörnyű kiabálást és törés-zúzást hallott bentről. Mivel a bejáratot nyitva találta, vette magának  a bátorságot, hogy belépjen és elhűlt attól, amit látott. A színésznő egy sarokban összekuporodva zokogott, párja pedig, akinek elege lett szerelme szeszélyeiből, darabokra tört-tépett mindent, ami a keze ügyébe került és éppen egy könyvespolcot készült ledönteni. Ekkor vette észre a gyökeret vert lábú riportert. Egy pillanatra maga is megmerevedett, végigmérte a betolakodót, majd se szó, se beszéd, eloldalgott, és becsapta maga után a bejárati autót. A tengerszemmel is rövidlátó színésznő és a riporter percekig némán nézték egymást, majd a férfi magához ölelte a még mindig minden ízében reszkető nőt, aki csak nagysokára nyelte le könnyeit. Akkor ismét néma szemezés következett közöttük. „Most menj el és ne keress többé, mert úgy jársz, mint ő…” – suttogta szomorúan a színésznő és a riporter szíve szerint maradt volna, de önkéntelenül hátrált a kijárat felé…

Lódobogás a mennyei lépcsőúton. Eladósorba került lányok vetkőznek a számkivetettek barlangjában. Az aranyhajú király és a csavargók tízparancsolója négykezest játszanak, hogy elnyomják az erősödő csatazajt.

Tömegnyomor a buszon, amely végigaraszol a gyermekkor utcáján, ott, ahol sohasem járt. A költő megpillantja nemrég elhunyt iskolai barátjának házát, ablakában egykori játékaival, könyveivel és le szeretne szállni. A busz megáll, de a költő sehol nem lát rajta ajtót. Újraindulnak, a tömeg egyre sűrűbb, pedig nem szállt fel senki. Megérkeznek a hajdani iskola elé, a költő újra le akar szállni, most meg is pillant egy ajtót, de a tömeg visszafelé nyomja…

A szabadgondolkodó Írástudó néhány nap után észrevette, hogy bármerre jár, egy nővé vált sziámi macska mindenhová követi. Egyik este saját otthona ajtaja előtt találta őt, és mivel furdalta a kíváncsiság és a kívánság, behívta egy kávéra. A nő azt állította, hogy a szabadgondolkodó Írástudó feltétlen rajongója és nincs olyan sora, amit ne olvasott volna. A Férfi próbára tette, egymás után idézett saját műveiből és a sziámi nőstény mindre hibátlanul vágta a folytatást, miközben mindegyik válasz után megszabadult egy-egy ruhadarabjától. Az Írástudó, ahogyan egész életében, most sem volt képes ellenállni a selymesen dörgölőző kísértésnek. Csak a mocskosan izgalmas együttlét tetőpontján villant belé, hogy hódolója valójában legbelsőbb gondolatainak magas szinten kiképzett kémje. Máris kész volt a terve: elkészíti azt a különleges halpástétomot, amit még gyerekkorában tanult egy katonai attasénak álcázott hírszerző tiszttől, és hozzákever egy fűszert, amely a macskákra gyilkos hatást gyakorol. Miután az ínyencségből alaposan belakmároztak, a sziámi nőstény sóvár ölelések közepette távozott és megígérte, hogy még találkoznak.

Hetekkel később a Férfi egy író-olvasó találkozóra utazott vonattal az utolsó tanítási napon. Minden kupé zsúfolásig megtelt diákokkal, csupán egyet hagytak üresen. Alighogy leült, megjelent a rajongó kémnő. „Túléltem, de nem menekülhetsz megérdemelt sorsod elől” – dorombolta kéjesen gonosz mosollyal. A szabadgondolkodó Írástudó most már tudta, hogy semmi sem maradhat titokban üldözője előtt, azt is kiolvassa belőle, hogy itt, a vonaton fogja őt megölni, miközben a rendőrök már lesben állnak a folyosón és alig várják, hogy letartóztathassák….

A panelrengeteg árnyas játszóterét ezerszínű gombamező borítja el. Több tucatnyian gyönyörködnek a soha nem látott gombákban, de úgy tűnik, senki sem mer hozzájuk nyúlni, hiszen ki tudja, melyik az ehető, melyik a mérgező, esetleg nincs-e közöttük kiszámíthatatlan hatású szent lény. A költő azonban nem törődik a veszélyekkel, és lenvászon zsákjában találomra szedni akar belőlük, de bármelyikhez nyúl hozzá, valaki a bámészkodók közül megszólal: „Az az enyém!”

Rímbe szedett nevű barátja sugallatára egy hajóra jelentkezett a Messzikedvű. Egy félbe tört ropogós cipóval és üres hátizsákjával szállt fel, a hajó szinte azonnal indul is. Joviális csíkos pólós kapitány fogadta, de nem árult semmit sem a hajóról, sem annak úticéljáról, sem pedig a munkáról, amelyre a Messzikedvű jelentkezett. Elindultak észak felé a nagy európai folyón, majd letértek egy kisebb csatornára, hogy egy idő után ismét a főmederben haladjanak tovább. A folyó azonban elapadt, kifutottak a homokos partra, ahol egy fiatalember egyetlen kötéllel átemelte a hajót egy erdei vasúti sínre, hogy eljussanak a szélesebb, mélyebb vizekhez. Ekkor a kapitány és a Messzikedvű felmentek a fedélzetre, és gyönyörködtek egy ódon városban, amelynek partján újabb és újabb mesés kőszobrok, totemek és szent épületek emelkedtek közeledtükre. A Messzikedvű ekkor fedezte fel, hogy a hajó szinte végeláthatatlanul hosszú, mégis könnyedén fordul a folyó kanyarulataiban. Abban a pillanatban eszébe jutott, hogy a sietségben még útlevelét sem hozta magával. „Ne is törődj vele – mondta a kapitány – majd csináltatunk ott, ahová megyünk” . De csak sejtetni engedte, hogy a végállomás a végtelenen is túl van…

07.06.

A briteknek ismét munkáspárti kormányuk van, az egyik udvarhű hírportálunk ezt úgy kommentálta, hogy a szavazatok alig több mint egyharmadával szereztek kétharmadot a rendkívül torz választási rendszerben….

Olvasom továbbá, hogy micsoda hallatlan dolog történik Franciaországban: a jobboldali elnök kimutatta foga fehérjét és a kommunista jelöltet támogatja vezérlőnk barátnőjével szemben. Miközben említett vezérlőnk rendkívüli békemissziót teljesít Moszkvában. Azt persze nem verik nagydobra, hogy elhalasztották a magyar-német külügyminiszteri találkozót, mert a magyar félnek más dolga van. Biztosan az „elcsalt” EB-meccs miatt. Azt fel sem merem tételezni, hogy előbb kikérik a gazda véleményét…

07.08.

Egy ismerősöm a könyvégetés korát emlegeti, miután valaki kukák mellé lerakott könyvek fotóját posztolta. Rohadt világot élünk, de úgy vélem, ott még nem tartunk, bár, ahogy a régi vicc mondja, „lenne rá igény”, és akkor sem azoktól kell félteni a könyveket, akik a kukák mellé rakják le megunt, értéktelen, csak a helyet foglaló köteteket. Még akkor sem, ha én soha nem tennék ilyent. Mi néhány éve egy felújitáskor 700 könyvtől szabadultunk meg,  vittünk el könyvmegállóba vagy adományboltba, de túlnyomó többségben olyanokat, amelyekhez így vagy úgy jutottunk hozzá. Én például rengeteg kiadói példányt kaptam, hogy írjak róluk kritikákat, vagy olyanokat, amit az ember egyszer olvas el életében. Ugyanezt megéltem, amikor Szüleim meghaltak es az ő könyvtárukat kellett felszámolni es az értekesebbeknek helyet kellett találni véges otthonunkban. No és gyermekeinkre is kell már gondolni, hogy ne hagyjunk rájuk sok bóvlit. Persze van olyan, nem kevés, amitől soha nem fogok megválni, amíg élek..

A liberális internacionálé egykori alelnöke eurofasiszta frakciót hoz létre, a „hazaffyság” és szuverenitás jegyében. Mit csodálkozunk ezen? Mussolini is szocialistaként kezdte. Közben újabb keleti gazdánál fullajtárkodik nemes küldetése biztos tudatában. Biztosan nagyon hiányzik a vitrinjéből egy Béke Nobel-díj….Állítólag egy Kremlhez közelálló portál már el is kezdett erről egy szavazást. Azt pedig soha nem fogjuk megtudni, hogy mibe kerül ez nekünk.

Közben az is eszembe jutott, hogy a régi szép időkben a küldöncöknek egy lyukas garast sem ért az élete, ha urának rossz hírt vitt…

80 évvel a háború után még mindig nem lehet a fasizmust eladni a franciáknak. 2002-ben, amikor az a veszély fenyegetett, hogy Le Pen lesz az  elnök, a második fordulóra megmozdult az ország és a hivatalban lévő Chirac a szavazatok 82%-át kapta. 22 évvel később, most, hogy a lánya fenyegetett hatalomra jutással, a demokratikus erők ismét össze tudtak állni, hogy ezt megakadályozzák. Olaszország is sikeresen fékezi a vezérlő másik barátnőjének ambícióit. Azért nem veszett el még minden európai remény, még van hová menni, menekülni….

„Másfél milliárd eurót ér az angol válogatott” – hallom a neves tv-kommentátortól, miközben a háromoroszlánosok az EB-n nem először antifutballt játszanak, és csak akkor mutatnak valami játékra emlékeztetőt, amikor baj van. És nemcsak ők. Az utóbbi 40 év legrosszabb kontinensviadalát szenvedjük végig, a végsőkig kizsigerelt rabszolgákat látunk, akiknek legfőbb célja a vereség elkerülése. Még a 90-es években írtam felkérésre egy kis futballtörténeti könyvet, amelynek lektora hajdani szövetségi kapitányunk volt. Egyetlen kérdésben támadt vitánk, a futballisták árában, fizetésével. A hazai béreket már akkor is túlzásnak tartottam, a nemzetközi futballpiac még előtte volt a minden képzeletet felülmúló árrobbanásnak. 2001-ben éppen Párizsban voltam, amikor minden újság szalagcímében ez áll: Zinedine Zidane-t egy Airbus áráért vásárolta meg a Juventus. Hol voltunk ekkor még Messi, Ronaldo, Mbappé 100 millióitól…Közben egyre több a tétmeccs, amelyeken a sztároknak kötelező részt venni, és a belőlük élő pénzemberek egyre újabb és újabb tornákat eszelnek ki, hogy még nagyobb legyen a bevétel. Közben nem veszik észre, mert nem akarják észrevenni, hogy a legnépszerűbb sportágat, százmilliók szórakozását teszik végérvényesen tönkre.

Minden eddiginél nagyobb tűzijáték lesz augusztus 20-án, négy napos ünnepségsorozat – olvasom az ingyenes nyomtatott agymosó címlapján. Micsoda kicsinyesség, miért nem mindjárt egy hétig ünnepeljük a semmit? Remélem, belefér az eseményekbe egy erőt sugárzó díszszemle is…

07.09.

Az éjjel lopakodó hivatalos lap (rockereknek csak „I talk about the midnight rambler…”) szerint „a kormány döntött arról, hogy fel kell lépni a háborús propaganda ellen.” Szóról szóra egyetértek ezzel. Mondom, szóról szóra. Mert bizony az értelmezésünkből nem biztos, hogy ugyanaz jön ki.

Túlélők, túlélők gyermekei, unokái jöttünk össze 80 évvel azután, hogy Budapestre érkezett Raul Wallenberg. Sokan vannak, sokan vagyunk, akik nélküle talán nem is léteznénk. Mint ahogyan a nagytiszteletű Sztehlo Gábor nélkül sem, aki ugyanolyan halálmegvető bátorsággal mentett gyermekeket a legsötétebb időkben, mint a tragikus sorsú svéd diplomata, majd létrehozta árvák és félárvák gyermekköztársaságát, amelyről Édesapám haláláig úgy beszélt, mint ifjúsága legszebb időszakáról. Az összegyűlt túlélők között ott voltak egykori Gaudiopolisos polgártársai, akik máig őrzik jó emlékezetükben „Göbit” – már őt is csak így emlegették, ahogyan ma a dédunokáit. Amikor a gyerekek nem értették, hogy hány embert pusztítottak el a holokauszt során, a városalapító azt a „játékot” találta ki, hogy kezdjenek el gyufaszálakat egymás mellé tenni, és meglátják, hogy milyen iszonyatos hosszú sor lesz belőle. A megmentettek nekikezdtek, de feladták, mert ilyen nagy számokat még így sem tudtak felfogni. És vajon milyen érzés lehetett annak a fiatal lánynak elmesélni a Duna-partról megmentett nyolcéves kisfiú történetét, aki nem volt más, mint az ő nagyapja? Vagy annak az idegenvezetőnek, aki szülei halála után egy cipősdobozban találta meg azt a svéd menlevelet, amelynek az ő nagyapja az életét köszönhette? És hányan lehetnek, lehetünk, akik még félnek a maguk cipősdobozának felnyitásásától? Egy olyan korban, amikor a gyűlölet, az intolerancia újult erővel támad. „Hányszor mondjuk, hogy soha többé, de kikre számíthatunk?” – tette fel a kérdést egy 80 éves asszony, aki épp a legpokolibb napokban jött a világra. Bízhatunk-e még valaha a józan emberi észben? Itt élnünk és halnunk kell?