Már boldog római francia iskolás koromban megismerkedtem a „nagy évszázaddal” (Le grand siécle), XIII. és XIV. Lajos korával, amely ugyan egyfelől véres kül- és belháborúk sora volt (hugenották, a nemesi Fronde), másfelől viszont a francia szellemi élet igazi aranykora volt. Máig emlékszem, hogy francia irodalomórán mekkora élvezettel játszottunk jeleneteket Moliére Scapin furfangjaiból és a Fösvényből, olvastuk La Fontaine meséit, és jókat szórakoztunk La Bruyére Karakterein, amelynek forrásai ugyanúgy az ókori görögségben gyökereztek, mint az állatmesék. A 17. század francia moralistáihoz később is nagy barátság fűzött, az ELTE bölcsészkarának francia nyelv és irodalom szakán eltöltött évek e téren sem múltak el nyomtalanul. Descartes és Pascal a szívemből szólnak a szabad gondolkodásról, mint legfontosabb emberi tevékenységről szóló szavaikkal. Az elmúlt hetekben pedig újra a kezembe került egy másik kedvencem, François de  La Rochefoucauld Maximák című gyűjteménye, amelyet ezúttal egy 1994-ben párizsi kiadású zsebkönyvből olvastam újra.  

A kalandos életű, többszörösen kegyvesztett, de a legfelsőbb körökben is jártas, nemesi szeretőket tartó herceg 1659-ben megjelent, előbb betiltott, majd újra, különböző összeállításokban kiadott aforizma-gyűjtemény ékes bizonysága annak, hogy bizony, mi emberek, a legfényesebb aranykorban is gyarlók vagyunk a magánéletben és a társadalomban egyaránt. Nem kell sok fantázia ahhoz, hogy e több mint 350 évvel ezelőtt megjelent megállapításokban magunkra, környezetünkre, vagy akár politikai viszonyainkra, vezetőinkre és környezetünkre ismerjünk.

A Maximák sajátossága, hogy összességükben nincsenek tematika szerint rendszerezve, így ezt a módszert követem, amikor idézek belőlük saját fordításomban,  önmagam és olvasóim okulására. Felesleges bármilyen kommentárt fűzni hozzájuk.

„Az önimádat a hízelgők legnagyobbika”

„A hízelgés olyan hamis pénz, amelynek csak hiúságunk előtt van értéke”

„Mindig szeretjük azokat, akik csodálnak minket, de nem mindig szeretjük azokat, akiket csodálunk.”

„Dicsérni a hercegeknek olyan tulajdonságait, amelyekkel nem rendelkeznek annyi,  mint büntetlenül szidalmazni őket”

„Sem a nappal, sem a halállal nem vagyunk képesek hosszan szembenézni”

„Valamennyiünkben elég erő van ahhoz, hogy elviseljük mások bajait”

„A rossz, amit teszünk, sokkal kevesebb üldöztetést és gyűlöletet von magunkra, mint a jó tulajdonságaink.”

„Az irigység kibékíthetetlenebb a gyűlöletnél”.

„A közepes szellemek elítélnek mindent, ami túllép rajtuk”

„Az igazság nem tesz annyi jót a világnak, mint amennyi rosszat annak látszatai.”

„Gyakran szégyellnénk legjobb cselekedeteinket, ha a világ tudná, hogy milyen szándékok állnak mögöttük.”

„Egy embert nem kiváló tulajdonságai alapján kell megítélni, hanem aszerint, hogy mire használja őket.”

„Akik túl sokat szorgoskodnak a kis dolgok véghezvitelében, legtöbbször képtelenek nagy dolgokra”.

„A szerelem, akárcsak a tűz, nem létezhet állandó mozgás nélkül: megszűnik élni, amint elmúlik belőle a remény, vagy a félelem.”

„A barátságban, akárcsak a szerelemben, néha boldogabbá tesznek azok a dolgok, amelyekről nem tudunk, mint azok, amelyekről tudunk.”

„Az öregek szeretnek jó tanácsokat adni, így vigasztalják magukat, hogy már nem tudnak rossz példát mutatni.”

„Minden életkorba újoncként érkezünk, és az eltelt évek ellenére tapasztalatlanul”

„Annyira megszoktuk, hogy másnak mutatjuk magunkat, hogy a végén már önmagunk álcái leszünk.”

„Akiben nincs őrület, nem olyan bölcs, mint amilyennek hiszi magát”

„Az ifjúság állandó részegség: ez az ész láza”

„Vannak olyan gonoszok, akik kevésbé lennének veszélyesek, ha nem lenne bennük némi jóság”

„Vannak olyan őrületek, amelyeket úgy kapunk el, mint a fertőző betegségeket.”

„A nevetségesség jobban megszégyenít, mint maga a szégyen”

„Csak a kis hibáinkat ismerjük el, hogy meggyőzhessük magunkat: nincsenek nagy hibáink.”

„Egy ember, akinek senki nem tetszik, sokkal boldogtalanabb, mint az aki nem tetszik senkinek”.

„Néha jobban tudunk bosszút állni ellenségeinken azzal, hogy jó teszünk velünk, mintha rosszat tennénk.”

„Isten, hogy megbüntesse az embert az eredendő bűne miatt, megengedte neki, hogy istent csináljon saját önimádatából, hogy aztán élete minden cselekedetében ez nyomassza.”

„Félünk mindentől, mint afféle halandók, és közben mindenre vágyunk, mintha halhatatlanok lennénk.”

„Nem szabad felháborodni azon, ha mások elrejtenek előlünk igazságokat, mivel mi magunk is gyakran elrejtjük azokat saját magunk elől”.

„Szeretünk leleplezni másokat, de nem szeretjük, ha bennünket lepleznek le”.

„A királyok úgy bánnak az emberekkel, mint a pénzzel: ők mondják meg, mennyit érnek, és kénytelenek vagyunk elfogadni ezt az értéket, nem a valódit.”

„Amikor az ember nem talál önmagában megnyugvást, felesleges másutt keresnie”.

„Vannak szép dolgok, amelyek jobban ragyognak, ha befejezetlenek, mint akkor, amikor túlságosan is tökéletesek lesznek.”

„A fényűző temetések inkább szólnak az élők hiúságának, mint a holtak tiszteletének”

„Nem kérkedhetünk bátorságunkkal, ha még soha nem voltunk veszélyben.”

„Az, amit a világ erénynek nevez, nem más, mint a szenvedélyeink által alkotott kísértet, amelynek tisztességes nevet adunk, hogy aztán a nevében bármit büntetlenül elkövethessünk.”

„Hogy is lehetne válaszolni arra a kérdésre, hogy mit várunk a jövőtől, amikor azt sem tudjuk, hogy mit akarunk a jelenben?”

Gonda János és Édesapám, Göbölyös Gábor kortársak voltak. A zongorista 1932-ben, Édesapám egy évvel később született. Mindketten 90. életévük második hónapjában mentek el, szintén egy év különbséggel. Egyaránt kamaszként élték át a vészkorszakot, a családban „Hansinak” hívott Gondát 15 éves korában szakította el apjától a történelem, az én Édesapám soha nem tudta meg, ki volt a biológiai apja, nevelőapja valahol Ukrajnában pusztult el munkaszolgálatosként. Mindkettejüknek erőt adott választott hivatásuk, a zene, illetve a diplomácia és széles, mondhatnánk kozmopolita világlátásuk, miközben ott maradtak bennük a feldolgozhatatlan traumák és a magukban őrzött titkok. Amikor Édesapámat négy héttel halála előtt bevittem a kórházba, azt mondta nekem: „Tulajdonképpen tartalmas, gazdag, boldog életem volt.” Alighanem Gonda János, Szántó T. Gábor új regényének, A jazzprofesszornak hőse is elmondhatta, hogy élete tartalmas és gazdag volt. De vajon érezte-e magát valaha igazán boldognak?

Egy család történetének feltárása önmagában is embert próbáló feladat, hiszen soha nem tudhatjuk, hogy még a jól ismertnek vélt személyek, történetek mögött is nem húzódik-e valami, ami egészen más megvilágításba helyezi múltunkat, vagy ami, érezhetően vagy akár rejtőzködőn hatással van jelenünkre, az identitástól az egészségünkig. Gonda Péter, a jazzprofesszor fia nemcsak megosztotta saját terhét az íróval, hanem - látván empátiáját - rábízta, hogy írja meg ezt a történetet, amelyben elválaszthatatlan lesz egy hagyományos polgári értékrendben felnőtt, klasszikus műveltségű zenész alkotói és emberi útkeresése a magyar történelem, a hatalmi és kultúrpolitikai játszmák fél évszázadától, amelyben, ahogy a könyvbemutatón maga a szerző is megerősítette, a fikciós részek sem állnak messze a valóságtól.

Amikor a harmincas éveim közepén több olyan életrajzi könyvet írtam, melynek hősei nem két, hanem négy végén égették az életüket, és én próbáltam belülről megalkotni portréjukat, ez a beleélés időnként kezdett életveszélyessé válni, és nem kis erőfeszítésembe került elhitetni magammal, hogy X nem én vagyok. Szántó T. Gábor egy olyan, a magyar jazztörténetet meghatározó muzsikus legbelső lényével azonosult, akit egész életében kétségek gyötörtek, még saját tehetségét illetően is, miközben ólomsúllyal nehezedett rá egyfelől a szörnyű családi örökség, másfelől pedig az a küldetés, amelyet a magyar jazz kiteljesedése érdekében vállalt magára.

„Itt mindig valakinek ellenében kell játszani”.  „Mintha állandóan küzdenénk, pedig a jazz csak játék” – ezek a mondatok valóságos kulcsok a regény megértéséhez. Sok művészt ismertem meg, akik magát az életet is játéknak tekintették, Gonda János azonban a zenében is csak ritkán jutott el a vágyott belső szabadságig, még ha a kezében volt a legfőbb eszköz, a rögtönzés, és magánéletében is csak kivételes pillanatokban tudott megszabadulni szorongásaitól, a sors és a negatív érzések teremtő ereje mintha átokként ült volna rajta.

Miközben a regény pillére egyetlen nap, amelynek során a zongorista bátyja, tőle sok ezer kilométerre elkövetett öngyilkosságának hírére számot vet életével, szigorú kronológiával végig követhetjük a zűrzavaros magyarországi évtizedeket, benne az ő privát történelmét is. A tragikus, vagy előre láthatatlan sorsfordító események mellett tele vagyunk közép-európai abszurdokkal: hogyan válik például a korábban tiltott, „imperialista mételynek” tekintett jazz előbb tűrté, majd támogatottá – nem elsősorban művészeti sokszínűsége miatt, hanem azért, hogy „ellensúlyozza” az ifjúság sokkal szélesebb rétegeit megmozgató „beatet”. De legalább ugyanilyen nonszensz, hogy egy időben egyfajta ellenségeskedés, de legalábbis meg nem értés alakul ki az amerikai/kozmopolita hagyományok és a magyar zenébe oltott jazz művelői között, holott a jazz lényege nemcsak a rögtönzés lehetőségeinek, hanem a motívumforrásoknak a végtelensége is. Persze az én korosztályom emlékezhet a „népies” Illés és a „nyugatias” Omega híveinek kibékíthetetlen ellentétére, holott valójában egyik zenekar sem volt „vegytiszta”. Hogy napjaink mesterségesen hasított magyar szakadékairól ne is beszéljünk…

A könyv „zeneiségét” nemcsak ez a struktúra adja, hanem több a belső monológban sokszor visszatérő mondat, gondolatfűzér is.  Ezek tűnhetnek az összhatást tekintve önismétlésnek, De gondoljunk bele, hogy egy ember akár egyetlen nap alatt is hányszor fogalmazza meg magának az őt foglalkoztató dolgokat anélkül, hogy egyről a kettőre jutna…

Olvasás közben felrémlett bennem egy koncert, amelynek Kétkezes, négykezes, nyolckezes volt a címe. Először Gonda János játszott egyedül, majd Vukán Györggyel kettesben, végül Csík Gusztáv és Szakcsi Lakatos Béla is csatlakoztak hozzájuk. Megszólalt bennem a Sámánének című lemez, Gonda munkásságának egyik csúcspontja, Berki Tamás szenvedélyes énekével, előjöttek villanások Köllő Miklós Egyetemi Színpadi előadásaiból, Szabó István két remekművéből, az Apából és a Szerelmesfilmből. Ez utóbbit szinte már kívülről tudom, de talán érdemes lenne egyszer csak a zenére koncentrálva végig nézni. 

Szüleim halála után az egyik szekrényben megtaláltam Édesapám néhány fiatalkori irodalmi próbálkozását, egy kisregényt, egy drámát, egy krimit és az Ember Tragédiája paródiáját, amelyet még külügyes gyakornok korában írt. E művét, amit kollégáival elő is adtak, gyakran emlegette, mert csak az egyik főnökének humorérzékén múlt, hogy nem rúgták ki őket (1956-ot írunk, még az „események előtt”), még idézni is tudott belőle. A többiről soha nem beszélt. Két éve már, hogy nincs velünk, de még nem tudtam rávenni magamat, hogy a vékony másolópapírra gépelt, itt-ott elmosódó írásokat elolvassam. Pedig még az sem kizárt, hogy választ kapok olyan kérdésekre, amelyekre nem kaptam választ tőle, vagy fel sem tettem neki. De vajon tudni akarom-e ezeket a titkokat?

Ha egyszer eljutok odáig, lehet, hogy A jazzprofesszornak köszönhetem.

(Szántó T. Gábor: A jazzprofesszor, Gondolat Kiadó, 2024)

06.19.

Szeretem a vonuló felhőket, mint Baudelaire idegenje, és a vonuló madarakat is. Az emberek vonulásától azonban irtózom.

A magyar-német meccs után a tévénk set box-a beadta a kulcsot. Elege lett a sok hazudozásból és önámításból.

06.20.

Szerencsénk volt ezzel a csakis „gyalázatos” jelzővel illetett holland bíróval. Ha nem adja meg a németek első gólját, kénytelenek lennénk bevallani, hogy esélyünk sem volt. És 0-2-nél még egy 11-est egy megúsztunk…

A becsületes állampárti média lelkesen harsogja, hogy tíz gyanúsítottja van baloldali vezetésű kerületünk korrupciós botránynak és hogy az alpolgármestert bilincsben vitték el. Megvan a példamutatás a korrupció elleni harcra. Lehetne esetleg néhány szinttel feljebb is harcolni? Csak nem félnek egy magyar Tangentopolitól?

06.21.

Talán 4-5 éves lehettem, amikor valami rossz fát tettem a tűzre, mire Édesanyám úgy döntött, hogy büntetésből elveszi az egyik kedvenc játékomat, egy sárga favillamost. Én pedig egy merész húzással úgy döntöttem, hogy ez most nekem nem kell, ezért odaadom neki. ő ragaszkodott az elvhez, hogy ő veszi el, én meg ahhoz, hogy én adom oda. Végül Édesanyám nem bírta ki nevetés nélkül kitartásomat, és túlléptünk az eseten, de még felnőtt koromban is emlegettük. Ilyesmi játszódhatott le a vezérlő és olasz barátnője között, a különbség az előbbi életkorában és a végkifejletben van. Érdekes módon több mint egymilliós követőt számláló oldalán egy szó nincsen. Túl sok lenne egy hét alatt a vereségekből a győzelmek emberének belátni, hogy Európában már a kutyának sem kell. Csak a  háborúpártiságot, ismételgeti, mint egy végstádiumban lévő demens,  miközben legfőbb támogatója naponta fenyeget atomháborúval, és a Föld talán legsötétebb diktátorával szövetkezik…

Ki tudja, miért, a moziban mindig szerettem azokat a színészeket, akiket lehetett gyűlölni. Talán azért, mert a rossz embereket is vonzóvá tudták tenni bizonyos értelemben, akár úgy, hogy nem lehetett elvonatkoztatni a figurától. Így vált kedvencemmé Erich von Stroheim, Franco Citti vagy Malcolm McDowell. Donald Sutherland egy külön kategória volt. Igaz, hogy miután láttam Bertolucci Novecentójának perverz fasisztájaként, egy darabig nem is voltam hajlandó olyan filmet megnézni, amiben ő játszott. Amikor meghallottam, hogy Fellini vele játszatta Casanovát, gondoltam, már a Maestro sem hülyül meg…aztán megnéztem, és onnantól kezdve megbocsátottam ennek a hórihorgas, lóképű, gülüszemű kanadainak, akit  hazájában először eltanácsoltak a pályáról, mondván, ilyen pofával nem lehet színész – még akkor is, ha később is lehetett gyűlölni, például a Vírusban. Most mindenki a M.A.S.H-ról, a Kelly hőseiről és a Tűről beszél – amelyet állítólag Ken Follett eleve az ő figurájára írt, és akinek minden gonoszsága ellenére még szurkolni is lehetett – de bennem legalább annyira megmaradt a Farkas az ajtó mögött Gauguinje, vagy az Északi fény demens öregembere. Most visszanéz a Mennyek Kapujából, amiben soha nem hitt és hülyegyerek-kalapja alól elengedi azt a bizonyos füttyöt, mint csalhatatlan véleményt…

Vörösvári úti piac. „Aranyoskám” standjának egyetlen férfi eladója, Sanyi éppen szilvát mér ki az egyik törzsvásárlónak. „Három héttel előre vagyunk. Mit fogunk árulni augusztusban? Legjobb, ha bezárunk” – mondja. A hét elején a legutolsó epret vettük be befőzni, lassan már a sárgabarack is lecseng, megjelent a fehér húsú őszibarack. Odakint forró, sirokkó-szerű szél, ilyent korábban csak Dél-Olaszországban éreztem. Úgy látszik, a klímaváltozásba is beletörődünk. Amíg tudunk.

„Mehetsz Ukrajnába golyófogónak” – közölte velem egy „lelkes követő”, akinek állítólag doktorátusa is van, miután bátorkodtam kifejteni a hazaárulás mibenlétét. Nem tudnak véletlenül egy üres házat egy toszkán faluban, ahol nyugalomban élhetnénk száz éves korunkig?

06.11.

A választások után valaki azt írta, hogy Magyarország még soha nem volt ennyire megosztott. A média gondoskodik róla, hogy mielőbb megosszák azokat, akik komoly változásban reménykednek. Miközben újra elszabadulni látszik az euró, ismét átléptük a 400-as eladási árat. Az inflációt pedig jól jelzi, hogy hétfő a szupermarketben a kb. 400 grammos cipó ára 450-ről 520 forintra, a piacon egy cső kukorica ára a tavalyi 250-300-ról 500-ra emelkedett, a gyümölcsárakról nem is beszélve. Mindenki győztesként ünnepli magát, csak az állampolgár megy házhoz azért a bizonyosért….

Nagyon büszke vagyok arra, hogy a rendszerváltásnak mondott sumákolás 34 éve alatt sem a családom, sem a legfontosabb barátaimmal való kapcsolataim nem estek áldozatul a politikai szakadékoknak. Ezúton közlöm, hogy ez a jövőben sem fog senkinek sem sikerülni.

Az elmúlt hetekben  Aiszóposz meséit olvastam. Történetei jól ismertek a farkast kiáltó pásztorfiútól az ostobák majomkirályáig,  sokukból népmese, közmondás lett, de belőle élt jó 2000 évvel később La Fontaine is. Amikor előveszem a klasszikus ókori szerzőket, mindig megdöbbenek, hogy mennyire ismerték az emberi természetet, szinte nincs olyan, amit ne tudtak volna róla. És ilyenkor jön a második döbbenet: 20-25 évszázad felhalmozott tudása, a felfedezések, találmányok ezrei, birodalmak és népek sokaságának tündöklése és bukása, a szűk közösségektől a globalizációig semmit sem változtatott rajtunk?

06.12.

Életemmel jó másfél éve hetente többször is Scrabble-ozunk. Korábban én sosem játszottam, a sakk volt az abszolút szellemi sportom, de amióta Édesapám elment, nincs kivel játszanom. A Scrabble-t viszont Szüleimtől örököltük, ők játszottak néha, de igazából nem lett szenvedélyük. Mi már ott tartunk, hogy ha kimarad egy játékos este, hiányzik. Jól esik agyunkat tornáztatni, miközben magunknak is felfedezzük a magyar nyelv szépségeit, a régies, a tájnyelvi szavakat, a régi és új szlengeket és büszkék vagyunk szókincsünk gazdagságára. Ilyenkor az sem számít, hogy ki győz és ki veszít. Nem ezt kellene átélni az ország mindennapjaiban is?

06.13.

Mostanában ismerősöktől és ismeretlenektől annyi bajról, betegségről, halálról hallottunk. Hetvenhez közeledve próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy velünk ezek nem történhet meg, mert jócskán van még dolgunk a világban, örülünk minden dicsérő szónak és igyekszünk élni tartalmas gazdasággal élni életünket. Számunkra csakis így érdemes.

Amikor májusban néhány napot ismét Itáliában tölthettünk, megint elfogott az az érzés, ami már oly sokszor: otthon vagyok, a hazámban. Tény, hogy kiskamaszként egy csodálatos korszakban, a 60-as évek második felében éltem ott négy évet és ez nemcsak az Olaszországhoz és az olaszokhoz való viszonyomat határozta meg egy életre, hanem az egész életemet is. Amikor Rómában voltunk, ott is készültek az európai választásokra, és ugyanúgy ezzel egy időben tartották a helyhatósági voksolást is, mégsem borított el mindent a politika szennye, az Örök Város élete ugyanúgy zajlott tovább, mint máskor.  És mennyire más volt az a gyermekkórus, amely a Szent Péter téren, miközben Ferenc pápa a Gyermekek Világnapja alkalmából celebrált mise és a Szentatyának két puszit nyomó Roberto Benigni monológja utáni áldásosztás közepette a We Are The World-öt énekelte a jelenlévő negyedmillió emberrel együtt…

Mentősök, gyermekkórházak, szeretetszolgálatok immár havi rendszerességgel küldenek nekünk támogatás-kérést csekk kíséretében. A piacunkon ma megtudtuk, hogy az egyik melegkonyhás minden héten lejár falura szegényeknek főzni…

Milyen az, amikor notórius csalók vádolnak másokat csalással? Milyen az, amikor köztörvényes bűnözők kiszolgálója nevez köztörvényes bűnözőnek valakit, aki nem bírja elviselni, hogy fasiszták szabadon grasszálnak? Mikor lesz már béke ebben a szerencsétlen országban? Vagy megvárják, amíg minden normális ember elmenekül innen?

06.14.

Hallom az erre legilletékesebbtől, hogy elmúlt a háborús veszély. Akkor tessék azt is megmondani, hogy meddig élünk még veszélyhelyzet által indokolt rendeleti kormányzásban. Vagy majd kitalálnak egy másik veszélyzetet?

06.15.

Öregapám sem látott olyant, hogy egy választás győztese megfellebbezné a saját győzelmét és új szavazást kér. Oké, 41 szavazat az nem sok, de ha arra gondolunk, hogy annak idején John F. Kennedy a szavazatok 0,2%-ával lett elnök…Erről a többségről azóta is sok szó esik, mégsem kérdőjelezi meg senki JFK legitimitását. De hát Közép-Kelet-Abszurdisztánban minden másképpen működik, vagy nem működik….A tusakodó feleknek pedig ajánlanék egy közös filmnézést: A döntő szavazatot, Kevin Costnerrel a főszerepben…

06.16.

Így rabolták el a kommunisták a magyar családok vagyonát – idézi a múltat az egyik nemzeti portál. Az akasztott ember házában lógó kötél köszöni jól van.

Most csak június 16 emlékéről feledkeztek meg az egykori álforradalmárok. Ha nem vigyázunk, a végén március 15 is feledésbe megy.

06.17.

Minden személyi kultusz hamis, mivel alapja soha nem az illető valóságos értéke. És ha a kultusz véget ér, akkor a nevezett minimum maga az ördög lesz, de legalábbis minden rossznak az okozója. Ez a sors vár a legújabb magyar világsztárra is.

hajnal-tengerem

ébresszük hanggá hímes

hullámainkat

hársfa-virágom

töltsük fel vérkörünket

illó lélekkel

nyári gyöngyfelhőm

itass örökkön szerelmed

szent esőjével

(2024. június 10)

06.09.

Mára virradóra azt álmodtam, hogy egy katonai aktatáskát kell átvennem, ami jóval nagyobb, mint egy hagyományos diplomatatáska, de megnyugtattak, hogy minden bele fog férni, ami kell. Aztán kiderült, hogy mégsem, mert egész fegyverdobozokat kellene belerakni, amelyeket amúgy sem tennék el, mert ellenkeznek több évtizedes meggyőződésemmel. Ébredés után viszont olyan morajokat hallottam hosszú percekig, amelyekben még soha nem volt részem, és a kora reggeli misére hívó harangozás is egészen másképpen szólt, mint ahogyan megszoktuk vasárnaponként. Aztán szerencsére megszólaltak a fecskék, és az ő csivitelésük mellett bújtunk össze Életemmel. Talán soha nem tudjuk meg, hogy mik voltak ezek a morajok, mint ahogyan azt sem, hogy hová tűnt hirtelen laptop-képernyőm háttérképe a Sorrentói-öbölről, két választási zaklatás között.

Aztán a délután régi-régi barátainknál töltöttünk, egykori zenésztársammal meghallgattuk közös kedvencünket, a Uriah Heep July Morningját, és ez a júniusi reggel már nem is volt érdekes.

Dolmányos Varjú alászállt és karmaival megsebezte a kutyát sétáltató Vörös Rébék fejét. A kutya megrettent, és Rebi néni is csak annyit mondott: „Hess, madár”.  Dolmányos Varjú leszállt egy bodzafa ágára és onnan szólt vissza: „Kár”.  Senki nem tudta meg soha, melyikük a boszorkány.

Megtelt a száműzöttek hajója, de még újabb és újabb egyének, családok, falvak, városok szálltak fel rá. A Költő és Élete Párja is kiszorult a fedélzet peremére és jobbnak látták elindulni a kikötőt övező mocsár felett egy keskeny pallón. Nemcsak lépteikre kellett ügyelniük, hanem arra is, hogy ne kerüljenek szemkontaktusba az ingoványban elmerültek élőhalott szellemeivel.

Húsz év késéssel érkezett meg egy levél, amelyet egy szerelmes lány élő virágokkal tűzdelt meg, és szerelme olyan erős volt, hogy még ennyi év után is édes illatot árasztottak, amikor  kedvese felbontotta és betöltötték a kopár mezőt, ahová a férfi visszavonult a soha be nem teljesült szerelem felett érzett bánatában.

Magányosan halt meg a költő kamaszkorának boxerkutyás lánya. A végtelen jámbor, barátságos eb hozta össze az egy házban lakó két családot, a költő Édesanyja és a lány kertészkedő Apja életük végéig kedvelték egymást. A fiú akkoriban még csak hazajáró volt a vidéki kollégiumból, de ha otthon volt és összefutottak, megigézte őt a lány különös szürke szeme, nyáridőben pedig elmerengett a blúza alatt szabadon hullámzó mellein, finom ívű csupasz lábfején. Mire a fiú végleg hazatért, a lány már mást szeretett, senki sem sejtette akkor, hogy számára egy életre szóló csalódás lesz belőle. Miután a költő végleg elköltözött házból, már csak akkor találkoztak, ha a fiú a szüleihez ment. Előbb a fiúnak kellett megküzdenie az ital gyilkos démonaival, majd a lányt is erre az útra lökte az egyedüllét. Már mindketten túl voltak az ötvenen, még mindig összefutottak, és a költő, immár testben-lélekben kitisztulva, egyre szomorúbban vált el a hajdan kedvesen izgató lánytól, aki már meg sem ismerte mindig. Volt egy utolsó jócselekedete: ő támogatta haza a költő Édesapját egy utcai esés után, amely az idős ember számára végzetessé vált. Most a lány odaát sétáltatja könnyed ruhájában jámbor, nagyfejű boxerkutyáját, aki lelkesen lihegve szalad üdvözölni a költő Szüleit.

Feltolulnak az egy éves kor alatti emlékek. Anya és gyermeke egy vödörben szállnak le egy mély kútba, ami első otthonuk közepén állt. A régi könyvtárból előkerül egy 56-ban Budapesten meghalt szovjet katona özvegyének könyve, Bugyonnij marsall memoárja lovashadseregéről, gyermekrajzokkal illusztrálva.

Lengyel lélektani erotikus horror, 18 éven felülieknek is csak szülői kísérettel, a kéjgyilkos pszichiátert az Ördögarcú játssza és egy-egy jelenetben feltűnik csupa ránc arcával Bíró Máté szerelme Jules és Jim hasonlóan gyönyörűen megöregedett imádottjával, csupán eldohányzott hangjukat cserélik ki egymás közt.

Egy vasúti töltés mellett félig homokba ásott telefonok, fényképezőgépek, kamerák. Egy fejkendős anyóka matat a hulladékok között, megpróbál összerakni belőlük egy-egy működő eszközt.

A vakmerő fotográfuslány számára nem létezett olyan hely, ahová ne tudott volna bejutni. Egyszer egy hatalmas ókori romvárosban járt, amely alkonyatkor teljes sötétségbe borult, csupán egy helyütt világított valami ismeretlen fény. Ahogy a vakmerő fotográfuslány közelebb ment, egy ezüstösen ragyogó szobát látott, amelyet ritka rácsok védtek. Be kellett ide jutnia mindenáron! Hogy elnyerje az ókori istenek kegyelmét, a lány mezítláb, rabszolganőnek öltözve csusszant be két rács között. Csak akkor vette észre, hogy a padló ferde és jégből van, amikor  egész testével nekivágódott a rácsoknak és véresre zúzta magát. Egy iszonyú külsejű kutya bukkant elő pokoli morgással és neki is ugrott volna, ha egy mélyből felzengő hang nem parancsol neki megálljt. A fenevad meghunyászkodva tűnt el a semmibe és a hang a lányt szólította. Nemcsak szépségét dicsérte, hanem bátorságát és az istenek iránti alázatát, amellyel az Élet és a Halál síkos mezsgyéjére lépett és ezért visszatérhet a rácsokon túlra. A vakmerő fotográfuslány legalább egy öleléssel szerette volna leróni háláját a mélyből felzengő hang gazdájának, de csak egyre halványodó árnyakat látott a ferde jogszoba falain. Ahogy visszalépett a vaksötét romváros kövére, halk, ám annál gonoszabb szándékú moraj kezdte őt körülvenni. Mintha százak, ezrek hitték volna igazi rabszolgának, és elindult volna érte egy gyalázatos marakodás.

A szabadság muszáj-bajnoka egy merész ötlettől vezérelve figyelmeztette a neocár legbelsőbb köreit, hogy uralkodójuk az életükre tör, mert saját rongy életét félti tőlük. Meglepetésére azonban nemhogy palotaforradalom nem tört ki, hanem először neki akarták megadni magukat, mert azt hitték: ő az új kegyenc. Majd hanyatt-homlok futásnak eredtek, hogy saját bőrüket mentsék. A szabadság muszáj-bajnoka pedig ott maradt magában és élete egy fabatkát sem ért többé.

Agyhalott nők kapják vissza elektrosokkal velük született nimfomániájukat. A költő, aki látta nemzedéke véglényeit az őrület romjaiból feltámadni, udvariasan előre engedi őket, mielőtt végleg megszökik.

Egy mélytengeri szörnyön kell mélyaltatásos epekőműtétet végrehajtani. A költő Élete Párja habozás nélkül elvállalja, szerelmének sem kérdés, hogy ő fog asszisztálni. Egyikük sem emlékszik arra, hogy miként kerültek a szörny belsejébe. Amikor a mélytengeri lény felébred a mélyaltatásból a sikeres operáció végén, nekik is fel kell ébredniük, hogy kijussanak egy tengeráramlaton át a friss levegőre.

(Óbuda, Földközi-tenger, Róma)

Nincs az a csodálatos utazás, amely után ne kellene felébredni és kijózanodni, miután hazatértünk. Aligha kívánhat az ember szebbet és izgalmasabbat, teljesebb testi-lelki-spirituális feltöltődést, mint egy Földközi-tengeri hajóút, meghosszabbítva néhány napos római  barangolással. Különösen úgy, hogy az ember önkéntes médiastopban él. Aztán leszállunk Ferihegyen, elindulunk taxival hazafelé és máris látjuk, hogy hol vagyunk: 10-20 méterenként sorozatban kirakott harciaskodó választási plakátok, a gyűlöletbeszéd sulykolásának látványa fogad minket.

Otthonunkba érve nem győzzük levélládánkat kiüríteni a hasonló szellemű szórólapoktól és füzetecskéktől, a liftben pedig a választási jelöltek összefirkált portréi fogadnak minket. Hazatérésünk után 24 órán belül előbb egy bolti eladónak csúfolt mázsás barom nevez csalónak, miután rosszul ütök be egy gyümölcskódot (ráadásul csak magamat csapnám be, mert így drágább a kiválasztott termék), majd egy használt műszaki cikk kereskedő néz hülyének, miután rám sózott egy kamerát, ami hol működik, hol nem, ahogy éppen a kedve tartja és be akarja bizonyítani, hogy az áru hibátlan.  Alig 24 óra alatt a korábban hónapok óta húzódó, majd a tengeren és az Örök Városban szinte teljesen elmúló köhögésem is visszatér.

És akkor most itt ez a margitszigeti dzsembori, ahol a főcserkész könnyet töröl ki a szeméből, annyira meghatja őt az éljenzés.

Nagyon közel van hozzánk Budapest legszebb szigete. Fizikai és lelki értelemben egyaránt. Még gyalog sincsen többre 20 percnél, ezért jó időben otthonunktól lesétálunk, és végigmegyünk az Árpád-hídi lejárótól a Margit-hídig. Megállunk a Zenélő kútnál, ahol már többször hallgattunk élő koncerteket, beszívjuk a kis tó körüli fűszerdomb illatait, szemezünk a köveken ülő békákkal, és megállapítjuk, hogy nem kell Monet Giverny-jébe menni színpompás vízililiomokért. Betérünk a Szent Mihály kápolnába, bejárjuk a régi kolostor romjait, amelynél sok-sok évvel ezelőtt egy nagy meditációs együttléten is részt vettünk. Nézzük a csi-kungozókat, időnként nekünk is kedvünk támad megcsinálni a nyolc alapgyakorlatot. És mindenekelőtt ott vannak az évszázados fák, alattuk költők, írók szellemei, a „régi szerelmek lábnyoma”, Föld Anyánk egész testünkkel érezhető energia-áramlása, fenséges ikerplatánjaink a nagyrét peremén, amelyek mellett nem tudunk úgy elmenni, hogy meg ne öleljük őket.

És most ezt az imádnivaló teret is meggyalázták békének hazudott háborús uszítással, az évtizedek óta közönségre találó  félelemkeltéssel, verbális erőszakkal, vezérkultusszal.

Itthon vagyunk?

Gyerekkorom óta jóban vagyok az orosz irodalommal. A klasszikusoktól a 20. századig, Puskintól Suksinig. A népmesékkel és egy Pinokkió-átdolgozással kezdődött, de bejött Vera Panova bájos gyerekkönyve, a Messzi utca, sőt, néhány polgárháborús kalandregény is. Csapajev, Scsorsz, ha még mondanak ezek a nevek valamit… ez utóbbi hősökről még filmet is láttam, érdekes lenne, hogy ma hogyan hatnak rám, akkor nagyon tetszettek. A mozi számomra ugyanolyan alapélmény, mint az irodalom és az oroszoknál igen gyakran együtt, vagy egymás után jelentkezett.   Aztán egyszer csak feltűnt az első igazán nagy író, Maxim Gorkij, miután láttam az Életem-trilógiából az 1930-as évek végén készült kegyetlenül szép filmet. Le sem tudtam tenni a vaskos kötetet, egy kicsit neki is köszönhetem, hogy az írás lett az életem, először ugyanis én is saját életemet kezdtem papírra vetni tizenéves korom kezdetétől. E zsengém szerencsére elveszett, az írás szeretete azonban megmaradt. Ugyancsak a filmváltozat után jött könyvben a Zord folyó, Vljacseszlav Siskov szibériai regénye a nagyapa bűnétől átok sújtotta családról, amelynek egyes jelenetei szinte macbeth-i horrorra emlékeztettek és durva erotikája sem volt éppen serdületlen ifjaknak való…

Már gimnazista voltam Hódmezővásárhelyen, amikor egy felettem járó, a többség által különcnek tartott lány felhívta a figyelmemet Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkijre és A félkegyelműre. „Olvasd el, rólad szól” – mondta Edit, aki engem valami miatt olyan tiszta lelkű naivnak tartott, mint Miskin herceget. Ez a plátóinál is lehetetlenebb vonzalom ajándékozott meg egy újabb, soha nem múló élménnyel. Nem sokkal később megnéztem két filmváltozatot is, Gérard Philipe-pel és Jurij Jakovlevvel, mit tagadjam, ez utóbbi jobban tetszett, pedig nagy rajongója vagyok a tragikus sorsú francia színészzseninek. Valóban szívembe zártam a herceget, de azért együtt éreztem a Bűn és Bűnhődést olvasva Raszkolnyikovval is, mert bár aligha hiszem, hogy képes lennék embert ölni, vannak olyan helyzetek az életben, amikor a gyilkos inkább tekinthető áldozatnak, mint bűnösnek…

Közben Nyikolaj Gogol is beköszönt, többnyire a színház felől: pompásan adta Kállai Ferenc A revizor felfelé hajbókoló, lefelé taposó, alapvetően gyáva polgármesterét, Darvas Iván zsigereiben élte meg és adta tovább Popriscsin tragikomikus figuráját az Egy őrült naplójában, Haumann Péter simulékony, nagystílű szélhámos volt a Holt lelkekben, míg lebuktatója, a szenilisnek hitt grófnő szerepében a rajongva szeretett Dayka Margit parádézott. És nagykorúságom közeledtével érkezett meg igazán Lev Tolsztoj.

Itt is a film volt meg előbb: különösebb nehézség nélkül néztem végig a Háború és béke Szergej Bondarcsuk-féle négyrészes mozieposzát (Talán csak a borogyinói csatajelenet időtartamát sokalltam elsőre, később már azt sem…), és innentől kezdve nem volt nehéz Pierre Bezuhovot a rendezővel azonosítani, már csak azért sem, mert a Szüleim könyvtárában talált kétkötetes mű illusztrációján a megszólalásig hasonlított Bondarcsukra. De ugyanígy nekem Bolkonszkij herceg örökre Vjacseszlav Tyihonov marad (kortársaimnak Stirlitz, a szuperkém is), miként Ljudmilla Szaveljeva Natasa és Oleg Tabakov Nyikolaj Rosztov, bár ő egyet jelent nekem a vándorszínész Mokiszinnel a Ragyogj, ragyogj csillagomból, aki művészi megszállottságában szinte fel sem fogja, hogy élethalálharc folyik a vörösök és a fehérek között… Ahhoz azonban, hogy Tolsztoj több mint ezer oldalas regényét elolvassam, egy meglepő betegség kellett fél évvel 18. születésnapon előtt: tüdőgyulladással kombinált kanyaró. Három hétig a hódmezővásárhelyi kórház lakója voltam, a gyermekosztályon, ahol kaptam egy külön szobát, mert mégis, hogy nézett volna ki egy pelyhedző állú fiatalember a 4-6 éves kicsik között. Máig látom magam előtt áttetsző fehér köpenyében a gyönyörű Ági nővért: nemcsak ő volt rám üdítő hatással, hanem én is őrá a sok síró, hisztiző kicsi mellett. Valószínűleg ott álmodtam meg, hogy egyszer egy gyógyító lesz Életem Párja… Jó előrelátással akkori otthonomból, a Szántó Kovács Kollégiumból jócskán vittem magammal olvasnivalót: Plutarkhosz párhuzamos életrajzait (az is volt vagy 1500 oldal) a Háború és béke négykötetes kiadását, amelyet több mint 40 évvel később, amikor Pataki Béla tanár úr filmet forgatott a Kollégiumról (Cseresnyés emlékezet), újra a kezembe vehettem.

Ha Miskin herceg története rólam szólt, akkor Pierre Bezuhov még inkább én voltam/vagyok. Egy ember, aki miközben szüntelenül vágyik arra, hogy elfogadja a környezete és ezért néha olyan dolgokat is tesz, ami igaz akarata ellen való – én csak asztalon táncoltam, az ablakpárkányra nem álltam ki virtusból - valahol megmarad örök kívülállónak és igazi énjét csak nagyon kevesen ismerik. Viselkedése, tettei sokszor már-már komikusak, az idő azonban végül őt igazolja. És enyém az ő végtelen békeszeretete: valószínűleg, ha én egyszer egy csatamezőre kerülnék - utódaimnak se legyen ezeríziglen ilyen élménye - ugyanúgy értetlenül téblábolnék, mint ő, hiszen nem is lehet épp ésszel felfogni, hogy emberek bármilyen „magasabb cél” érdekében halomra gyilkolják egymást. És ha belegondolok, a napóleoni háború különösen abszurd lehetett az orosz elit számára, hiszen köreikben, mint a regényből is kiderül, a „francia műveltség” kötelező volt és még Tolsztoj is elmereng azon, hogy a bimbózó Natasából hogyan áradhat a legmélyebb orosz lélek…

Most kinyitom Szüleim 1955-ös kiadású példányát, hogy idézzem Pierre-t az utolsó fejezetből:

„Csak azt akartam mondani, hogy minden olyan gondolat, amelynek óriási következményei vannak, mindig egyszerű… ha a becstelen emberek kapcsolatba lépnek egymással és nagy erőt alkotnak, akkor a becsületes embereknek is csupán ugyanezt kell tenniük. Olyan egyszerű ez!”

És egy gondolat az epilógusból:

„Az embert, akinek nincsen szabadsága, nem lehet elképzelni másképpen, csak halottnak.”

Fél évvel ezelőtt már hangot adtam némi csalódásomnak az Anna Karenina kapcsán, valahogy a két szál – Annáé és Leviné – nemigen ért számomra össze. Különös módon éppen az 1997-ben Sophie Marceau főszereplésével készült angol filmváltozat után jöttem rá arra, hogy valójában Tolsztoj számára a Levin-szál fontosabb volt, mint Annáé, és a kapocs nem más, minthogy mindketten a társadalmi konvenciókkal, a csontig beivódott hagyományokkal szembe mennek, és egyaránt elutasítással találkoznak.  De ahogy Anna nem talál más megoldást csak a halált, Levin megerősödik istenhitében és az egyszerű dolgozó emberek iránti együttérzésben. Számomra azonban az a mondata a kulcs, hogy „Legnagyobb bűnöm a kétely. Kételkedem mindenben, kétségeim vannak időm nagy részében.”

Az ő alakját viszi tovább Tolsztoj a Feltámadásban, Nyehljudov herceg alakjában. Nem állíthatom, hogy olvastam teljes egészében a művet, Szüleim könyvei között találtam egy 1912-es magyar fordítást (egy időben sokat jártunk antikváriumba, együtt is, külön is…), de ez, mint hamarosan rájöttem, csupán egy kb. felére rövidített változat.  Nyehjludovban az elnyomottak, a testi-lelki kizsákmányoltak miatti bűntudat olyan fokra jut, hogy mindenáron meg akarja védeni a száműzetésből azt a nőt, akinek romlásáért magát tartja felelősnek, kész elkísérni őt még Szibériába is.  Dacol az igazságszolgáltatással, a korrupt hivatalnokokkal, még feleségül is venné Katyusát, de egykori áldozatáról szinte lepereg minden jóság, mintha nem is értené, mit akar tőle és egy szintén száműzött „forradalmárba” lesz szerelmes. De ugyanígy értetlenség fogadja a herceget, aki felosztaná birtokát a parasztok között, ők azonban képtelenek élni a lehetőséggel, mivel számukra felfoghatatlan, hogy Nyehljudovnak semmi haszna ebből, csupán a lelkiismeretére hallgat.  Tolsztoj, túl a hetvenen, mikorra a léha nőbolondból kiábrándult öregember lett, tulajdonképpen saját vezeklését írta meg, Nyehljudovot és Tolsztojt egyaránt bolondnak tartotta környezete, az írót, amikor evangéliumi alapon kezdte istent keresni, a pravoszláv egyház kiközösítette. E könyv kapcsán nekünk, akik nagyapáinkkal, apáinkkal átéltük a 20.századot, az a kérdés merül fel, hogy egyáltalán hogyan lehet még istenben hinni, miért ölik meg vagy teszik lehetetlenné azokat az embereket, akik jót akarnak tenni embertársaikkal? Lehetséges-e, érdemes-e az emberiséget megváltani? Lehet, hogy a feltámadás nem lesz más, mint az a pillanat, amikor az emberiség jobbik része felébred tetszhalott állapotából, amelybe saját magát süllyesztette? És kell-e bárkit a saját akarata ellenére megváltani? Vagy csak „mentsük el őket” jobb időkre?

„Keressétek Isten országát. A többi megadatik nektek” – olvassa Nyehljudov a Feltámadás végén Máté Evangéliumát. És ha összevetjük az „Isten országa a ti lelketekben vagyon” tanítással, akkor máris eljutunk önmagunkhoz, az egy életen át tartó útkereséshez. És akkor már érdemes volt barátságot kötni Miskin herceggel, Pierre Bezuhovval, Konsztantin Levinnel, és Dmitrij Nyehljudovval.

Még valamikor az 1990-es évek elején volt egy posztpunk-anarcho-szindikalista együttes, a Máyusi Kalapács. Igen, így írták a nevüket, frontemberük, Rigó Z. Totó, aki mielőtt itt hagyta ezt a nyomorúságos Földet, magát „hiányzó láncszemnek” nevezte, és a koncertek elején régi munkásmozgalmi indulók szavára úgy verte a színpadot, mint hajdan az 1919-es „kalapácsos ember”, bár rajta ruha is volt. Honnan jutott eszembe? Kiadtak egy kazettát, amelynek címadó dala a Csak a gyűlölet volt.  Nem tudom, mennyien emlékeznek még elkeseredetten agresszív előadásaikra, de mostanában gyakran eszembe jutnak.

Mert manapság szinte csak a gyűlölet árad mindenhonnan. Ez a rossz érzés a napokban érte el nálam csúcspontját, éppen egy olyan rendezvény kapcsán, amely éppen az elfogadásra, a toleranciára, és az ezzel ellentétes érzelmek szörnyű következményeire próbál évről évre figyelmeztetni.

Amikor az Élet Menetével végigvonultunk a Dohány utcai Zsinagógától a Keleti pályaudvarig, az élen a 80-100 éves holokauszt-túlélők kocsijával, miközben fiatalok tucatjai énekeltek reményteljes, vidám dalokat, és élvezték, hogy a járókelők fényképezik őket, nem tudtam szabadulni azoknak a plakátoknak a sokaságától, amelyek a júniusi választásokra készülve a másik fél elleni gyűlöletet, megvetést árasztják. Lehetőleg 10-20 méterenként, hogy mindenki láthassa őket. Nem tudom, hányan vagyunk az országban, akik már immunisak minden politikai reklámra, mocskolódásra, de sajnos úgy tűnik, még mindig nem elegen. És jól tudjuk, dr.Goebbels óta, hogy a sulykolt gondolatoknak, jelszavaknak nem kell feltétlenül igaznak lenniük, a lényeg, hogy az emberek igaznak higgyék őket. És ne csapjuk be magunkat azzal, hogy azt állítjuk: az ország 22 évvel ezelőtt szakadt ketté az akkori választások után. Az árkot már a rendszerváltás után elkezdték szélsebesen ásni, felszínre kerültek az addig mesterségesen elnyomott ellenséges érzületek, és ahelyett, hogy – élve a történelmi lehetőséggel – kiépült volna egy élhető demokratikus rendszer, a múlt tisztázásával, a fő mozgatórugó a másik lejáratása, a szekértáborok elkülönülése volt. Még egy európai szintű vitakultúra kiépítésére sem volt igény, és az internet azóta is csak mélyíti a „lentebb stílt”. A Menet másnapján rémülten olvastam a közösségi főportálon, hogy egyes résztvevők megkérdőjelezték mások indítékait, jószándékát…

A Rákóczi úti haladva próbáltam megfigyelni a járókelők arcát, volt, akiről leolvastam, hogy tudja, mi ez a menet, volt, aki számára egy látványosság volt, amit megoszthat ismerőseivel, voltak, akik furcsán néztek, de igazán ellenséges tekintettel nem találkoztam,  vagy nem akartam találkozni.

Odaértünk a Keleti pályaudvarhoz, ahonnan a halálba vittek félmillió embert. Lehet, hogy innen vitték a Budapestről behívott munkaszolgálatosokat is, köztük Édesapám nevelőapját, aki soha nem tért vissza keleti frontról. Aztán a pályaudvar előtti placcon az Élők és túlélők fotókiállítás szereplői között felfedeztem egy kedves ismerőst, két éve eltávozott Édesapám  ma is élő és 90 felett is aktív barátját, akivel háborús árvákként együtt töltötték legszebb ifjúi éveiket Sztehlo Gábor Gaudiopolisában. Édesapám diplomata lett, Bandi bácsi, vagy ahogy egymás közt hívták, Sicke, fizikus és a Sztehlo-gyerekek fáradhatatlan krónikása. Ők és sorstársaik a vészkorszak után egy életre szóló leckét kaptak és vittek tovább emberségből, a másik ember tiszteletéből és megbecsüléséből, az előítéletek elvetéséből. E lecke határozta meg az én életemet, és ezt adom át gyermekeimnek, unokáimnak. És eszerint élünk nagy szeretetben Párommal, akivel 23 évvel ezelőtt éppen a Keleti pályaudvar közelében lévő, ma már nem létező könyvesbolt előtt döntöttük el sorsunkat abban a pillanatban, hogy megláttuk egymást.

Talán mégiscsak van más is, nemcsak a gyűlölet.