Cogito

Egy szabad gondolkodásban megőszült írástudó elmélkedései


Hatvankilences haikuk Életemnek

2024. június 13. 06:22 - Göbölyös N. László

02_kozeledunk_a_napolyi-obolhoz.JPG

hajnal-tengerem

ébresszük hanggá hímes

hullámainkat

 

hársfa-virágom

töltsük fel vérkörünket

illó lélekkel

 

nyári gyöngyfelhőm

itass örökkön szerelmed

szent esőjével

(2024. június 10)

Szólj hozzá!

Holdfoltozó 8.

2024. június 06. 15:05 - Göbölyös N. László

19_egyszeru_jarolap.JPG

Dolmányos Varjú alászállt és karmaival megsebezte a kutyát sétáltató Vörös Rébék fejét. A kutya megrettent, és Rebi néni is csak annyit mondott: „Hess, madár”.  Dolmányos Varjú leszállt egy bodzafa ágára és onnan szólt vissza: „Kár”.  Senki nem tudta meg soha, melyikük a boszorkány.

Megtelt a száműzöttek hajója, de még újabb és újabb egyének, családok, falvak, városok szálltak fel rá. A Költő és Élete Párja is kiszorult a fedélzet peremére és jobbnak látták elindulni a kikötőt övező mocsár felett egy keskeny pallón. Nemcsak lépteikre kellett ügyelniük, hanem arra is, hogy ne kerüljenek szemkontaktusba az ingoványban elmerültek élőhalott szellemeivel.

Húsz év késéssel érkezett meg egy levél, amelyet egy szerelmes lány élő virágokkal tűzdelt meg, és szerelme olyan erős volt, hogy még ennyi év után is édes illatot árasztottak, amikor  kedvese felbontotta és betöltötték a kopár mezőt, ahová a férfi visszavonult a soha be nem teljesült szerelem felett érzett bánatában.

Magányosan halt meg a költő kamaszkorának boxerkutyás lánya. A végtelen jámbor, barátságos eb hozta össze az egy házban lakó két családot, a költő Édesanyja és a lány kertészkedő Apja életük végéig kedvelték egymást. A fiú akkoriban még csak hazajáró volt a vidéki kollégiumból, de ha otthon volt és összefutottak, megigézte őt a lány különös szürke szeme, nyáridőben pedig elmerengett a blúza alatt szabadon hullámzó mellein, finom ívű csupasz lábfején. Mire a fiú végleg hazatért, a lány már mást szeretett, senki sem sejtette akkor, hogy számára egy életre szóló csalódás lesz belőle. Miután a költő végleg elköltözött házból, már csak akkor találkoztak, ha a fiú a szüleihez ment. Előbb a fiúnak kellett megküzdenie az ital gyilkos démonaival, majd a lányt is erre az útra lökte az egyedüllét. Már mindketten túl voltak az ötvenen, még mindig összefutottak, és a költő, immár testben-lélekben kitisztulva, egyre szomorúbban vált el a hajdan kedvesen izgató lánytól, aki már meg sem ismerte mindig. Volt egy utolsó jócselekedete: ő támogatta haza a költő Édesapját egy utcai esés után, amely az idős ember számára végzetessé vált. Most a lány odaát sétáltatja könnyed ruhájában jámbor, nagyfejű boxerkutyáját, aki lelkesen lihegve szalad üdvözölni a költő Szüleit.

Feltolulnak az egy éves kor alatti emlékek. Anya és gyermeke egy vödörben szállnak le egy mély kútba, ami első otthonuk közepén állt. A régi könyvtárból előkerül egy 56-ban Budapesten meghalt szovjet katona özvegyének könyve, Bugyonnij marsall memoárja lovashadseregéről, gyermekrajzokkal illusztrálva.

Lengyel lélektani erotikus horror, 18 éven felülieknek is csak szülői kísérettel, a kéjgyilkos pszichiátert az Ördögarcú játssza és egy-egy jelenetben feltűnik csupa ránc arcával Bíró Máté szerelme Jules és Jim hasonlóan gyönyörűen megöregedett imádottjával, csupán eldohányzott hangjukat cserélik ki egymás közt.

Egy vasúti töltés mellett félig homokba ásott telefonok, fényképezőgépek, kamerák. Egy fejkendős anyóka matat a hulladékok között, megpróbál összerakni belőlük egy-egy működő eszközt.

A vakmerő fotográfuslány számára nem létezett olyan hely, ahová ne tudott volna bejutni. Egyszer egy hatalmas ókori romvárosban járt, amely alkonyatkor teljes sötétségbe borult, csupán egy helyütt világított valami ismeretlen fény. Ahogy a vakmerő fotográfuslány közelebb ment, egy ezüstösen ragyogó szobát látott, amelyet ritka rácsok védtek. Be kellett ide jutnia mindenáron! Hogy elnyerje az ókori istenek kegyelmét, a lány mezítláb, rabszolganőnek öltözve csusszant be két rács között. Csak akkor vette észre, hogy a padló ferde és jégből van, amikor  egész testével nekivágódott a rácsoknak és véresre zúzta magát. Egy iszonyú külsejű kutya bukkant elő pokoli morgással és neki is ugrott volna, ha egy mélyből felzengő hang nem parancsol neki megálljt. A fenevad meghunyászkodva tűnt el a semmibe és a hang a lányt szólította. Nemcsak szépségét dicsérte, hanem bátorságát és az istenek iránti alázatát, amellyel az Élet és a Halál síkos mezsgyéjére lépett és ezért visszatérhet a rácsokon túlra. A vakmerő fotográfuslány legalább egy öleléssel szerette volna leróni háláját a mélyből felzengő hang gazdájának, de csak egyre halványodó árnyakat látott a ferde jogszoba falain. Ahogy visszalépett a vaksötét romváros kövére, halk, ám annál gonoszabb szándékú moraj kezdte őt körülvenni. Mintha százak, ezrek hitték volna igazi rabszolgának, és elindult volna érte egy gyalázatos marakodás.

A szabadság muszáj-bajnoka egy merész ötlettől vezérelve figyelmeztette a neocár legbelsőbb köreit, hogy uralkodójuk az életükre tör, mert saját rongy életét félti tőlük. Meglepetésére azonban nemhogy palotaforradalom nem tört ki, hanem először neki akarták megadni magukat, mert azt hitték: ő az új kegyenc. Majd hanyatt-homlok futásnak eredtek, hogy saját bőrüket mentsék. A szabadság muszáj-bajnoka pedig ott maradt magában és élete egy fabatkát sem ért többé.

Agyhalott nők kapják vissza elektrosokkal velük született nimfomániájukat. A költő, aki látta nemzedéke véglényeit az őrület romjaiból feltámadni, udvariasan előre engedi őket, mielőtt végleg megszökik.

Egy mélytengeri szörnyön kell mélyaltatásos epekőműtétet végrehajtani. A költő Élete Párja habozás nélkül elvállalja, szerelmének sem kérdés, hogy ő fog asszisztálni. Egyikük sem emlékszik arra, hogy miként kerültek a szörny belsejébe. Amikor a mélytengeri lény felébred a mélyaltatásból a sikeres operáció végén, nekik is fel kell ébredniük, hogy kijussanak egy tengeráramlaton át a friss levegőre.

(Óbuda, Földközi-tenger, Róma)

Szólj hozzá!

Falom a könyvtáramat 2.

2024. május 13. 07:48 - Göbölyös N. László

Orosz irodalmi útkeresők és én

4tzcxfklfmctlcft.jpg

Gyerekkorom óta jóban vagyok az orosz irodalommal. A klasszikusoktól a 20. századig, Puskintól Suksinig. A népmesékkel és egy Pinokkió-átdolgozással kezdődött, de bejött Vera Panova bájos gyerekkönyve, a Messzi utca, sőt, néhány polgárháborús kalandregény is. Csapajev, Scsorsz, ha még mondanak ezek a nevek valamit… ez utóbbi hősökről még filmet is láttam, érdekes lenne, hogy ma hogyan hatnak rám, akkor nagyon tetszettek. A mozi számomra ugyanolyan alapélmény, mint az irodalom és az oroszoknál igen gyakran együtt, vagy egymás után jelentkezett.   Aztán egyszer csak feltűnt az első igazán nagy író, Maxim Gorkij, miután láttam az Életem-trilógiából az 1930-as évek végén készült kegyetlenül szép filmet. Le sem tudtam tenni a vaskos kötetet, egy kicsit neki is köszönhetem, hogy az írás lett az életem, először ugyanis én is saját életemet kezdtem papírra vetni tizenéves korom kezdetétől. E zsengém szerencsére elveszett, az írás szeretete azonban megmaradt. Ugyancsak a filmváltozat után jött könyvben a Zord folyó, Vljacseszlav Siskov szibériai regénye a nagyapa bűnétől átok sújtotta családról, amelynek egyes jelenetei szinte macbeth-i horrorra emlékeztettek és durva erotikája sem volt éppen serdületlen ifjaknak való…

Már gimnazista voltam Hódmezővásárhelyen, amikor egy felettem járó, a többség által különcnek tartott lány felhívta a figyelmemet Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkijre és A félkegyelműre. „Olvasd el, rólad szól” – mondta Edit, aki engem valami miatt olyan tiszta lelkű naivnak tartott, mint Miskin herceget. Ez a plátóinál is lehetetlenebb vonzalom ajándékozott meg egy újabb, soha nem múló élménnyel. Nem sokkal később megnéztem két filmváltozatot is, Gérard Philipe-pel és Jurij Jakovlevvel, mit tagadjam, ez utóbbi jobban tetszett, pedig nagy rajongója vagyok a tragikus sorsú francia színészzseninek. Valóban szívembe zártam a herceget, de azért együtt éreztem a Bűn és Bűnhődést olvasva Raszkolnyikovval is, mert bár aligha hiszem, hogy képes lennék embert ölni, vannak olyan helyzetek az életben, amikor a gyilkos inkább tekinthető áldozatnak, mint bűnösnek…

Közben Nyikolaj Gogol is beköszönt, többnyire a színház felől: pompásan adta Kállai Ferenc A revizor felfelé hajbókoló, lefelé taposó, alapvetően gyáva polgármesterét, Darvas Iván zsigereiben élte meg és adta tovább Popriscsin tragikomikus figuráját az Egy őrült naplójában, Haumann Péter simulékony, nagystílű szélhámos volt a Holt lelkekben, míg lebuktatója, a szenilisnek hitt grófnő szerepében a rajongva szeretett Dayka Margit parádézott. És nagykorúságom közeledtével érkezett meg igazán Lev Tolsztoj.

Itt is a film volt meg előbb: különösebb nehézség nélkül néztem végig a Háború és béke Szergej Bondarcsuk-féle négyrészes mozieposzát (Talán csak a borogyinói csatajelenet időtartamát sokalltam elsőre, később már azt sem…), és innentől kezdve nem volt nehéz Pierre Bezuhovot a rendezővel azonosítani, már csak azért sem, mert a Szüleim könyvtárában talált kétkötetes mű illusztrációján a megszólalásig hasonlított Bondarcsukra. De ugyanígy nekem Bolkonszkij herceg örökre Vjacseszlav Tyihonov marad (kortársaimnak Stirlitz, a szuperkém is), miként Ljudmilla Szaveljeva Natasa és Oleg Tabakov Nyikolaj Rosztov, bár ő egyet jelent nekem a vándorszínész Mokiszinnel a Ragyogj, ragyogj csillagomból, aki művészi megszállottságában szinte fel sem fogja, hogy élethalálharc folyik a vörösök és a fehérek között… Ahhoz azonban, hogy Tolsztoj több mint ezer oldalas regényét elolvassam, egy meglepő betegség kellett fél évvel 18. születésnapon előtt: tüdőgyulladással kombinált kanyaró. Három hétig a hódmezővásárhelyi kórház lakója voltam, a gyermekosztályon, ahol kaptam egy külön szobát, mert mégis, hogy nézett volna ki egy pelyhedző állú fiatalember a 4-6 éves kicsik között. Máig látom magam előtt áttetsző fehér köpenyében a gyönyörű Ági nővért: nemcsak ő volt rám üdítő hatással, hanem én is őrá a sok síró, hisztiző kicsi mellett. Valószínűleg ott álmodtam meg, hogy egyszer egy gyógyító lesz Életem Párja… Jó előrelátással akkori otthonomból, a Szántó Kovács Kollégiumból jócskán vittem magammal olvasnivalót: Plutarkhosz párhuzamos életrajzait (az is volt vagy 1500 oldal) a Háború és béke négykötetes kiadását, amelyet több mint 40 évvel később, amikor Pataki Béla tanár úr filmet forgatott a Kollégiumról (Cseresnyés emlékezet), újra a kezembe vehettem.

Ha Miskin herceg története rólam szólt, akkor Pierre Bezuhov még inkább én voltam/vagyok. Egy ember, aki miközben szüntelenül vágyik arra, hogy elfogadja a környezete és ezért néha olyan dolgokat is tesz, ami igaz akarata ellen való – én csak asztalon táncoltam, az ablakpárkányra nem álltam ki virtusból - valahol megmarad örök kívülállónak és igazi énjét csak nagyon kevesen ismerik. Viselkedése, tettei sokszor már-már komikusak, az idő azonban végül őt igazolja. És enyém az ő végtelen békeszeretete: valószínűleg, ha én egyszer egy csatamezőre kerülnék - utódaimnak se legyen ezeríziglen ilyen élménye - ugyanúgy értetlenül téblábolnék, mint ő, hiszen nem is lehet épp ésszel felfogni, hogy emberek bármilyen „magasabb cél” érdekében halomra gyilkolják egymást. És ha belegondolok, a napóleoni háború különösen abszurd lehetett az orosz elit számára, hiszen köreikben, mint a regényből is kiderül, a „francia műveltség” kötelező volt és még Tolsztoj is elmereng azon, hogy a bimbózó Natasából hogyan áradhat a legmélyebb orosz lélek…

Most kinyitom Szüleim 1955-ös kiadású példányát, hogy idézzem Pierre-t az utolsó fejezetből:

„Csak azt akartam mondani, hogy minden olyan gondolat, amelynek óriási következményei vannak, mindig egyszerű… ha a becstelen emberek kapcsolatba lépnek egymással és nagy erőt alkotnak, akkor a becsületes embereknek is csupán ugyanezt kell tenniük. Olyan egyszerű ez!”

És egy gondolat az epilógusból:

„Az embert, akinek nincsen szabadsága, nem lehet elképzelni másképpen, csak halottnak.”

Fél évvel ezelőtt már hangot adtam némi csalódásomnak az Anna Karenina kapcsán, valahogy a két szál – Annáé és Leviné – nemigen ért számomra össze. Különös módon éppen az 1997-ben Sophie Marceau főszereplésével készült angol filmváltozat után jöttem rá arra, hogy valójában Tolsztoj számára a Levin-szál fontosabb volt, mint Annáé, és a kapocs nem más, minthogy mindketten a társadalmi konvenciókkal, a csontig beivódott hagyományokkal szembe mennek, és egyaránt elutasítással találkoznak.  De ahogy Anna nem talál más megoldást csak a halált, Levin megerősödik istenhitében és az egyszerű dolgozó emberek iránti együttérzésben. Számomra azonban az a mondata a kulcs, hogy „Legnagyobb bűnöm a kétely. Kételkedem mindenben, kétségeim vannak időm nagy részében.”

Az ő alakját viszi tovább Tolsztoj a Feltámadásban, Nyehljudov herceg alakjában. Nem állíthatom, hogy olvastam teljes egészében a művet, Szüleim könyvei között találtam egy 1912-es magyar fordítást (egy időben sokat jártunk antikváriumba, együtt is, külön is…), de ez, mint hamarosan rájöttem, csupán egy kb. felére rövidített változat.  Nyehjludovban az elnyomottak, a testi-lelki kizsákmányoltak miatti bűntudat olyan fokra jut, hogy mindenáron meg akarja védeni a száműzetésből azt a nőt, akinek romlásáért magát tartja felelősnek, kész elkísérni őt még Szibériába is.  Dacol az igazságszolgáltatással, a korrupt hivatalnokokkal, még feleségül is venné Katyusát, de egykori áldozatáról szinte lepereg minden jóság, mintha nem is értené, mit akar tőle és egy szintén száműzött „forradalmárba” lesz szerelmes. De ugyanígy értetlenség fogadja a herceget, aki felosztaná birtokát a parasztok között, ők azonban képtelenek élni a lehetőséggel, mivel számukra felfoghatatlan, hogy Nyehljudovnak semmi haszna ebből, csupán a lelkiismeretére hallgat.  Tolsztoj, túl a hetvenen, mikorra a léha nőbolondból kiábrándult öregember lett, tulajdonképpen saját vezeklését írta meg, Nyehljudovot és Tolsztojt egyaránt bolondnak tartotta környezete, az írót, amikor evangéliumi alapon kezdte istent keresni, a pravoszláv egyház kiközösítette. E könyv kapcsán nekünk, akik nagyapáinkkal, apáinkkal átéltük a 20.századot, az a kérdés merül fel, hogy egyáltalán hogyan lehet még istenben hinni, miért ölik meg vagy teszik lehetetlenné azokat az embereket, akik jót akarnak tenni embertársaikkal? Lehetséges-e, érdemes-e az emberiséget megváltani? Lehet, hogy a feltámadás nem lesz más, mint az a pillanat, amikor az emberiség jobbik része felébred tetszhalott állapotából, amelybe saját magát süllyesztette? És kell-e bárkit a saját akarata ellenére megváltani? Vagy csak „mentsük el őket” jobb időkre?

„Keressétek Isten országát. A többi megadatik nektek” – olvassa Nyehljudov a Feltámadás végén Máté Evangéliumát. És ha összevetjük az „Isten országa a ti lelketekben vagyon” tanítással, akkor máris eljutunk önmagunkhoz, az egy életen át tartó útkereséshez. És akkor már érdemes volt barátságot kötni Miskin herceggel, Pierre Bezuhovval, Konsztantin Levinnel, és Dmitrij Nyehljudovval.

 

Szólj hozzá!

Holdfoltozó 7.

2024. május 03. 00:57 - Göbölyös N. László

blue-moon_supermoon_oak-tree_1medium.jpg

Kitört a forradalom. Az emberek az utcára özönlöttek és hangyamódra tömegesen keresték a rég várt szabadságot. A kiürült házakban egymásra találtak az örök szerelmek, amelyek 40-50 év után sem hunytak ki és ott folytatódtak, ahol az idők kezdetén elszakadtak.

A doktornő, aki az első telefonbeszélgetéstől kezdve vonzódott az iszákos költőhöz, azt a terápiás feladatot adta neki, hogy írja le minden nap az italtól a megtisztulásig vezető útját. Az első napokban a költőnek nehezére esett józannak maradni, tehetetlen düh munkált benne a doktornő iránt, és mire eljött az este, írásában szabadon engedte legsötétebb vágyait. E sorok még a tapasztalt doktornőt is szó nélkül hagyták, és ahogyan újra meg újra elolvasta a naplóbejegyzéseket, úgy bukkantak fel az ő testében, lelkében ezek a sötét vágyak. Aztán elérkezett az a pillanat, amikor úgy érezte: mindezt számon kell kérnie az iszákos költőtől, hogy mindketten a tilalmakat megélve szabaduljanak meg  démonjaiktól. A költő csak erre várt…

Egy mindenre képes szuperproducer kitalálta, hogy új változatban forgatja le a bosszúszomjas, végül megtérő és megbocsátó zsidó herceg történetét. Az ő látomásában nem került volna sor a végzetes kocsiversenyre, mert a herceget, mielőtt megküzdött volna hajdani kenyeres pajtásával, egy dzsinn menekíti ki és repíti el egészen a Mindent Látó Szemig. Odáig azonban nem jutott, hogy a herceg e szemen lássa meg anyja és nővére szomorú sorsát, mert a mindenre képes szuperproducert elszabadult lovak taposták halálra.

A szelíden markáns arcú lány, amikor meglátta a medencében ellazuló férfit, hirtelen megkeményítette vonásait, majd beúszott a betolakodó idegen és az ő leszboszi kedvese közé, a víz alatt alig észrevehetően meg is rúgta őt.  A férfinak nem is tűnt fel először az elhárító mozdulat, csak amikor a szelíden markáns arcú visszanézett rá és haragos tekintettel végigmérte őt. A másik lány ugyanis teljesen hidegen hagyta a női nem örök és feltétlen tisztelőjét.

Kispályás futball-világbajnoki elődöntőt játszik egymás ellen a költő hazája és édesanyja szülőföldje. A helyszín egy kiskocsma, a költő csapattársai ismeretlenek, de az ellenfél tele van a múlt csillagaival. Hősünk a rendes játékidőben csatárként jeleskedik, majd amikor a büntetőrúgásokra kerül sor, beáll a kapunak kinevezett kocsmaajtóba.4-4-ig senki nem talál be, a költőn a sor, hogy legyőzze a háromszoros aranylabdást. Miután rájön, hogy mellette nem tudja a szűk hely miatt elrúgni, a panenkázást választja, amire a hajdani világsztár nem számít. Így jut a költő hazája a világbajnoki döntőbe, neki pedig teljesül egy régi gyerekkori álma.

Az élőhalott írástudók társaságának közép-kelet-európai, rabbiktól származó, nőbolond elnöke nagysebességű vonaton érkezik odaadó rosszféle hívével és írástudó társával a találkozó szedett-vedetten fényűző helyszínére, ahol mindenki szót kaphat ismeretségi körükből, aki valaha leírt néhány versnek tekinthető sort. Míg a szervezők a napirenden veszekednek, az elnök és odaadó híve kimennek egy sokat látott, gyakran átnevezett térre, ahol a hideg napsütésben csak általuk ismert kártyajátékba kezdenek.  Rajongók, kibicek és irigyek veszik őket körül és G-L-O-R-I-Át zengenek, egyenesen a Vad Oldalról, ahol minden temetés egy végítélet.

Vajon mi vihet rá egy gyönyörű, törékeny, mesés arcú lányt arra, hogy egyenruhát öltsön és fegyvert viseljen? – tette fel magának a kérdést a vénülő nőbolond, akit mindig taszítottak azok a szebbikneműek, akik katonásdit játszottak. Életében egyszer futott bele egybe, de az első percek után mindketten tudták, hogy találkozásuk tévedés volt.

Soha nem tudott teniszezni, legfeljebb egy kicsit tollasozni. Meg pinpongozni, azt elég jól, balkezes fonákja különösen erős volt. Amikor végre megengedték neki, hogy teniszpályára lépjen, kopott fából készült pingpongütőjével próbálkozott. Persze egyetlen labdát sem tudott átütni a hálón, így hamar elzavarták. Még szerencse, hogy a kosárlabda-csapat befogadta legalább szertárosnak.

A plátói szerelmek örök álmodója azt hitte, hogy vágyainak semmi és senki nem parancsolhat megálljt. Aztán eljött az az álom, amely tilalmasabb volt még gondolatban is mindazoknál, amelyeket lelke mélyén többször is könnyedén áthágott. Eszébe jutott egy japán regény, amelyet valamikor még ifjú korában olvasott, és próbálta elhitetni magával, hogy soha nem lesz az a hibbant vénember, aki belepusztul a teljesülhetetlenbe. És ezzel kissé alábbhagyott mélységes szégyenérzete is.

A város végső stádiumban van, menthetetlen – sürgönyözték a muszáj-megváltónak, hogy feleslegesen ne erőlködjön.

Az egymás mellé kikötött kutyák, amint magukra hagyták őket, egymásnak estek. Az erősebbik torkon ragadta a kisebbiket, a dühödt morgásra és kétségbeesett hörgésre előfutó gazdák tehetetlenül nézték, ahogy kutyáik halálra marják egymást.

Friss holttestekkel teli koporsókkal és életvidám gyászolókkal száguld a kirabolt taxisofőr kamionja. Fedélzetén nem tűri sem a szelfizést, sem pedig a lopást, pedig amikor egy piacon hajtanak keresztül, mindenki számára kéznyújtásra hevernek az illatozó eperrel megrakott ládák. Szabályainak megszegőit veréssel fenyegeti és el lehet róla hinni, hogy szavatartó ember. A halottak közé rejtettek egy titkos menekültet is, akinek kényelmetlen a szemfedő és allergiás a balzsamra is. Őrzője azonban, a Trevi-kút irgalmas nővérnek  öltözött buja fürdőzője igyekszik őt sakkban tartani, ha mással nem, mélyre hajló imádságnak álcázott csókkal. Közben gyászolók és friss özvegyek kölcsönösen kikezdenek egymással. A kirabolt taxisofőr kamionjának úticélja ismeretlen. Az út mentén humanoid állatpárok, továbbá életre keltett képregényhősök és plüssök kacagva szemlélik a baljós menetet.

A költő és Élete Párja egy erdőben sétáltak kéz a kézben. Egy tisztáson egy nagy, sima felületű követ találtak, amelyre az Asszony rögtön rajzolni kezdett életnagyságú falevél-csokrot. Amikor elkészült vele, észrevették, hogy a rajzok életre kelnek és lassan beborítják a környék összes köveit.

Szólj hozzá!

Falom a könyvtáramat 1.

2024. április 21. 08:39 - Göbölyös N. László

Ginsberg és a túlvilág

0919_allen-ginsberg-1000x661.jpg

Életem egyik büszkesége a könyvtáram, pedig sok-sok költözésem nyomán sokat elveszítettem belőle, az értékteleneken túladtam. Az olvasás négy éves korom óta kísér, és bár soha nem volt olyan időszakom – még a katonaságnál sem, ahol a könyv szinte ördögtől való volt – hogy ne olvastam volna, főleg szépirodalmat. Most, hogy végleg letettem az újságírás lantját – jelen pillanatban nem hiszem, hogy bármi is vissza tudna téríteni a pályára – még több időt szánok arra, hogy ezt a csodás betűrengeteget magamévá tegyem. Sok időre lenne szükségem, talán 25-30 évre is, hogy mindent elolvassak, de nekem nagyon nem sürgős elmenni – feltéve, ha agyam úgy fog működni 90 körül is, mint most. Szüleim génjei erős reménnyel töltenek el.

Tehát falom a könyvtáramat, legtöbbször ötletszerűen, de van, hogy valami csak úgy eszembe jut és rögtön előveszem a vonatkozó, vagy arra asszociáló kötetet.

Most újra Allen Ginsberget olvastam. Idestova 44 éve hallottam őt először élőben az ELTE Bölcsészkarán, ahol költő- és élettársával, Peter Orlovskyval hátborzongatóan szép előadást tartottak, szóval, harmóniummal kísért  énekkel, majd másnap „Apánk”, ahogy Hobo nevezte, a kortárs amerikai irodalomról mesélt hallgatóságának, de előbb feltett egy széket a katedra tetejére és közösen meditáltunk. Hat évvel később már személyesen is megismerkedtem vele Hobo közvetítésével és korai pályám egyik legszebb interjúja született meg vele. Addigra már ronggyá olvastuk és hallgattuk az Üvöltést – hányszor idézzük azóta is fájdalmasan, hogy „Láttam nemzedékem legjobbjait az őrület romjaiban…” a Kaddis-t, amelynek egyetlen párját ismerem a 20.századi világirodalomban, Juhász Ferenc A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című művét, a Leples bitangot, a Ne vénülj meg-et, (Hé, Halál Apa, fiad hazaszáll…). Ő értette meg velem igazán William Blake-et, ő vezetett el Walt Whitmanhez. A Petőfi Csarnok halljában dedikálta nekem vékonyka magyar nyelvű kötetét, életelvével, az AH-hal, amely annyit jelent: a lélegzet maga a költészet. (Ideje lenne már egy nagyobb, átfogóbb életmű-kötet, de úgy látszik, jelenleg nincs egyetlen hazai kiadó, aki vállalná ezt a többszörösen deviáns, minden időben kellemetlen, szókimondó költőt….)

Azon az estén a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán Ginsberg és egyik magyar fordítója-sorstársa, Eörsi István párhuzamosan mondták a Mester Tyúkagyát (Birdbrain), fel sem fogtuk akkor még, mekkora igazság ez a világuralomról. (Szemben a jól ismert konteókkal…). Még egyszer találkoztunk, 1993-ban, akkor Hobo lágymányosi klubjában beszélgettük, majd valamennyien együtt énekeltük a Nemes igazságok evangéliumát (Gospel of Noble Truths).  Azóta is újra meg újra előveszem, hol magyarul, hol angolul. Néhány éve vettem meg a Wait Till I Am Dead című válogatást, amely kiadatlan vagy csak szűk körben publikált verseit tartalmazza. Ennek záró „költeménye” valójában az utolsó beszélgetés az Üvöltés hősével, az akkor már haldokló Carl Solomonnal és egy epilógus.

 

„Találkozom Carl Solomonnal.

„Milyen az élet odaát?”

„Mint egy elmegyógyintézetben.

Elboldogulsz, ha betartod a szabályokat”.

„Mik ezek a szabályok?”

„Az első szabály: emlékezz arra, hogy halott vagy.

A második szabály: viselkedj úgy, mint egy halott.”

 

Kérdezem én: van különbség élet és halál között?

Szólj hozzá!

Holdfoltozó 6.

2024. április 04. 08:33 - Göbölyös N. László

holdfoltozo.jpg

Földrengés van a fejemben. A virágok is érzik, mert az asztalon, az ablakpárkányon csak általam láthatóan beleremegnek.

A megöregedett költő egy padon ült, amikor melléje telepedett egy csupa szeplő, nagy szájú, kíváncsian kék szemű,  éppen csak felserdült gyereklány és nevén szólítva megkérdezte tőle, hogy megtalálta-e már önmagát és tudja-e, hogy kicsoda? A költő mesélni kezdett jobbik énjéről és a lány nagy megnyugvással vette tudomásul, hogy nem azonos azzal az iszákos poétával, aki a városszéli kocsmákban egy-egy liter olcsó borért írta műveit. Belé karolt és elindultak egy csendes kertvárosi utcán, ahol egy apró házikóban egy mesebeli, hófehér hajú nagyanyó várta őt frissen illatozó vaníliás-mandulás hókiflivel és szilvalekváros-hájas süteménnyel, a költő kedvenceivel, amelyeket még az ő Nagymamája sütött neki valamikor réges-régen.

A szubnő, mielőtt úgy döntött, hogy családot alapít, felhívta az összes korábbi rabtartóját, hogy megbizonyosodjon:: már nem vonzódik ahhoz a létformához, és nem fél attól sem, hogy másképpen képtelen lesz kielégülni. Az utolsó szám előtt azonban megremegett a keze…

Anya és fia szomorúan néztek körül a csaknem teljesen kiürített lakásban, majd megölelték egymást és azzal vigasztalódtak, hogy ők örökre megmaradnak egymásnak. Békéjüket, amelyben a Fiú Nagyanyja is osztozott, váratlan látogatók zavarták meg, akik, se szó, se beszéd, nekiláttak feltúrni a nagyszoba szekrényét, amelyről azt hitték, hogy semmi nem maradt benne. Több évtizedes dossziék, levelek, számlák, még a hajdani nehéz időket idéző békekölcsön-szelvények is előkerültek, miközben a két látogató, egy férfi és egy nő,  egyre gorombább lett a háziakkal és csak nagy nehezen voltak hajlandók bevallani, hogy az adóhatóságtól jöttek – igazolni persze nem tudták magukat – és az évekkel ezelőtt elhunyt Apát hatalmas tartozásokkal vádolták. „Szégyelljék magukat” – fakadt ki végül a Fiú, aki valósággal bálványozta Apját, aki túlságosan is becsületes és törvénytisztelő volt a mai világhoz, de úgy tűnt, nem hatotta meg az állítólagos ellenőröket, akik egy idő után megunták a kutatást és közölték, hogy három nap múlva, este 10 órakor visszajönnek. A Fiú tettetett udvariassággal lekísérte őket a buszmegállóhoz, de közben átkok özönét zúdította rájuk, amiért így bánnak két idős nővel, akik még a gyászukat sem emésztették meg. Csatlakozott hozzájuk egy harmadik társuk is, akinek azonban egyetlen szavát sem lehetett érteni, olyan részeg volt. Őt a Fiú két erőteljes pofonnal józanította ki, pedig mindig utálta a verekedést. Ekkor a látogatók is összébb húzták magukat, féltek, hogy ők is megkapják a magukét és már szó sem volt a három nap múlva esedékes késői vizitről. A Fiú elégedetten lökdöste fel mindegyiküket az érkező első buszra, majd elindult hazafelé. Egy virágos kertbe keveredett, amely néhány perccel korábban még nem volt ott a házuk előtt és a Fiú nem találta belőle a kiutat….

A szabad motoros az óráját dobta el a sivatag peremén, hogy megszabaduljon egy felesleges tehertől. A költő azokat a kulcsokat szerelte le, amelyek már semmilyen számára nyíló ajtókat nem nyitottak.

Apa és Anya egy ágyban haldokolnak egy kórházban. Anya már megbékélt, Apa még tiltakozik az elmúlás ellen, jajkiáltását egyetlen fiúk képtelen hallgatni. Fájdalmát csak az csillapítja, hogy Anyával az utolsó percekben is együtt vannak, ahogyan 70 éven át és megfoghatják egymás kezét.

Egy zsúfolt nagyteremben a nagyvárosi Indián énekel a tarpai grófné mindenkire végzetet hozó szép szőke lányáról, míg a pisztolygolyónak szaladt zászlós és az elvadult rác fuvaros féltékenységüket legyőzve leisszák magukat Ferkó cigányprímás hegedűszavára.  A költőt szomorúság tölti el, hogy nem veheti át tőle a stafétát, pedig nagyon szeretne ő is énekelni, leginkább az elegáns fekete zakójú vadnyugati hősről, aki már négy napja nem evett, de több mint egy hónapja Párja iránti együttérzésből beteg és teljesen elment a hangja. „Hiszen te nem is énekeltél soha” – jegyzi meg a nála néhány évvel idősebb férfi, pedig éppen ő volt az, akinek a zenekarával a költő életében először színpadra lépett. Talán csak az irigység beszélt belőle, mert sok-sok évvel ezelőtt egy füstölgő autóroncsban lelte halálát, a költő pedig, akinek sokan megjósolták korai végzetét, túlélte őt, és szinte valamennyi egykori bálványát.

A férfi, aki a bujaság bűnében élte le életét, elment egy ünnepi misére, mert bár megrögzött hitetlensége miatt esélye sem volt a gyónásra, abban reménykedett, hogy az általános bűnbocsánatból rá is hullhat néhány morzsa. Vesztére azonban az előtte ülő sorban éppen eléje ült egy fiatal nő, akinek kívánatos tarkója és apró fülei a hely szentsége ellenére valósággal csábították őt. Nem kellett volna neki mást tennie, mint egy kicsit előre hajolnia. Ő mégis inkább a hívők tiszteletét választotta, bár tudta, hogy ez kevés lesz az állítólagos kárhozat elkerüléséhez.

Emberek egy sakktáblán, patt-állásban. Emberek egy kiszáradt méhkaptár alján, kiút nélkül. Betűjátékok értelmetlen szavakból. Ha jól megnézzük, mindegyikből csak egyetlen betű hiányzik, vagy az elejéből vagy a végéből, ennyin múlik az elfogadható megoldás, mint az életben sok minden másban. Levél egy titokzatos, világjáró nőtől, aki ideiglenesen kikötött valahol és követeli egy harminc évvel korábbi csók és a blúza alatti érintések folytatását, mielőtt újra hajóra száll.

Az álmatlanságban szenvedő, megszállottan imponálni akaró taxisofőr kezdő bűnözőket tanít sorsukra valahol, ezerféle zöldben pompázó hegyek között. Majd előre küldi a legnyuszibbat a legsötétebb börtönbe, ahol az egyetlen közös WC-ben vén fogatlan koldusasszonyok és szteroidok nélkül kigyúrt nehézfiúk ultiznak tízfilléres alapon. Két lépésnyi távolságra követi tanítványát, aki feladja őt, de adatait már maga diktálja be az őröknek és önként vonul be a fogda-reterátba. Mielőtt azonban magára hagyja a reménytelenségben a tanítványt, elmond neki egy rövid verset egy fecskefarkú Mercedesről, amely élesen veszi be a kanyart a szerpentinúton és utána soha többé nem látja senki. Követője ebből érti meg, hogy az álmatlanságban szenvedő, megszállottan imponálni akaró taxisofőr egy könnyed mozdulattal átveti magát a három embernyi, szögesdrótos falon, melyen túl az örök szabadság vár rá. Most már csak neki kell kijutnia, és a mélységben kanyargó, lassan alkonyba boruló szerpentin nem is tűnik olyan elérhetetlennek….

Szólj hozzá!

Legalább megpróbálnánk…

2024. március 25. 06:23 - Göbölyös N. László

Gondolatok a József Attila Színház Száll a kakukk fészkére előadása nyomán

kakukk.jpg

Fotó: József Attila Színház

Azt, hogy normális vagy-e vagy sem, a társadalom dönti el. Pontosabban azok, akik a mindenkori társadalom nevében felállítják annak kereteit, szabályait, és amelyekhez a mindenkori társadalom nagy többsége saját jól felfogott érdekében, sőt, sokszor azon túl is, engedelmesen igazodik. Különösen, ha a döntéshozók el tudják hitetni, hogy jót tesznek velük.
Lehet, hogy egy idő után rájönnek, hogy az a jó nem is olyan jó, de – lustaságból, kényelemből, félelemből, megfelelési kényszerből, rájuk erőltetett bűntudatból legfeljebb a privát morgásig jutnak el. Aki nem így tesz, az magára vessen. Lehet ellenszegülni, kihívni a sorsot magunk ellen, esetleg mások szemének felnyitásával is próbálkozni, de a döntő pillanatokban senkire sem számíthatunk. Ha szerencsénk van, utólag akár szentté vagy hőssé is avathatnak bennünket, amikor már nekünk úgyis mindegy.

Vajon miért oly kedves az íróknak több mint két évszázada az elmegyógyintézet, mint környezet? Talán mert éppen e zárt intézményekben jönnek ki a legélesebben a társadalom hatalmi játszmái, látszólag védtelen, akaratukat vesztett emberekkel szemben. Az sem véletlen, hogy számtalan olyan rendszert tudunk - és régebbről, mint a sztálinizmus vagy a hitleráj – amely szívesen kötözte kényszerzubbonyba a „másképp gondolkodókat”, éppen azért, mert ők pontosan látták, hogy a „kinti” világ a legnagyobb őrültek háza, amelyben közveszélyesek uralkodnak. És a világ azóta sem változott, az igazi „szabad embereket” sehol nem szeretik, főleg nem azokat, akik ezt még hirdetik is.

Ezért egyszerre megdöbbentő és kellemetlen élmény Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regénye és annak bármelyik adaptációja, Milos Forman filmjétől az elmúlt közel öt évtized számos magyar színházi bemutatójáig, mert – anélkül, hogy egyetlen mondattal kellene „aktualizálni” – elevenünkbe talál. Mi vagyunk Harding, Martini és a többiek, akik önként vonulunk be a sárga házba és azt hisszük, hogy onnan bármikor távozhatunk. Utáljuk ugyan a Főnéni és az ápolók zsarnokságát, egymás közt még meg is jegyezzük, de aztán tovább kussolunk, miközben nap mint nap bevesszük, amivel megetetnek minket. Egy olyan „született bajkeverő”, mint MacMurphy, aki megrögzött szerencsejátékosként a saját életét teszi kockára, hogy felrázza ezeket a szánalmas lényeket, csak veszíthet. De ő legalább megpróbálja és mégsem pusztul el hiába, mert a némaságba zárkózott Indiánból végül kihozza az elemi erejű szabadságvágyat.

A József Attila Színház Funter Frigyes rendezte előadásán Chajnóczky Balázs túláradó energiájú MacMurphy-je igazi „alfahím”, csak éppen a farkascsorda hiányzik mögüle. Egyszerre munkál benne a végtelen életszeretet és féktelen düh az életellenes, értelmetlen rend ellen. Amikor színen van, vibrál a levegő, a végén pedig halljuk e vibrálás eltűnését. Ellenfele, Fehér Anna Miss Rachedje, egyszerre uralkodó típusú anya és a szabályok megszállottja, éppen attól félelmetes, hogy látszólag nincsen benne semmi ördögien gonosz, visszafogottsága még azt is sugallhatja, hogy ez a „rendpártiság” az ő keresztje.
Fila Balázsé Bromden főnök hálásan hálátlan szerepe, hiszen néma jeleneteiben egy-egy gesztusa is elegendő ahhoz, hogy mélyen átérezzük mindazt a fájdalmát, amelyet apjának méltatlan halála, törzsének pusztulása táplál benne.
Az ápoltak közül a legszínesebb figura a „betegbizottság elnöke”, Harding (Blazsovszky Ákos), de emlékezetes Billy Bibbitként Horváth Sebestyén Sándor is, aki ki tudja kerülni a dadogós, anyakomplexumos figura kínálta túlzásokat.  
Újréti László pontos jellemrajzot készít a pipogya, önálló vélemény nélküli főorvosról, különösen az „értekezlet” jelenetében. Itt egyébként a maszkos orvosokat ugyanazok a színészek alakítják, akik a betegeket. Ezt akár úgy is érthetjük, hogy bárkiből lehetnek „orvosok” és „ápoltak”, attól függően, hogy az adott esetben jó vagy rossz helyen voltak. 

És még két gondolat a normalitásról. Milos Formannak is nyilván más volt a véleménye erről, hiszen a Száll a kakukk után képes volt felborítani a Hair eredeti dramaturgiáját azért, hogy egy MacMurphy-hez hasonló, csak jóval szelídebb „deviánst” állított a középpontba Berger személyében, aki, miután belátja, hogy Bukowski törvénytisztelete reménytelen, öntudatlanul is feláldozza magát.
Egy sokoldalú művész Barátom pedig egyszer azt mondta nekem: „Számomra az a normális ember, aki nem árt másoknak”. Az ő épelméjűségét is sokan megkérdőjelezték, miként az enyémet is, de nála szabadabb emberrel még nem találkoztam Magyarországon…

Szólj hozzá!

Holdfoltozó 5.

2024. március 06. 07:04 - Göbölyös N. László

423062801_1354396308572274_2860806711336007176_n_1.jpg

Bedobozoljuk, majd miszlikbe aprítjuk adatvédelmi paranoiánkat, pedig még Őrnagyunk sincsen.

A megöregedett Medve álmában új hazát választott, mint világcsavargó költő példaképe, pedig magyarul álmodik, magyarul fél. Ott, az isten háta mögött még egyszer fogadta fiatalabb, de már szintén megöregedett barátját, felfedte olyan titkait, amelyeket ő maga sem tudott magáról, hiszen sosem jutott el odáig, hogy átnézze a történelmi emlékezet róla készült dossziéit. Ezek lapozása közben az utolsó pillanatban indult el a szigetre telepített repülőtérre, de az öreg Medve ragaszkodott hozzá, hogy a duty free-ben vegyen neki két plüsskutyát, valamint két három ágú korbácsot, amelyeknek használatát fiatalabb barátjára bízta. Már búcsút intettek egymásnak, amikor az utazó, aki 125 repülőgép-felszállással dicsekedett, rutinmozdulattal mellénye belső zsebéhez nyúlt, ahol útlevelét és beszálló kártyáját, valamint telefonját tartotta, de csak az üres zsebet tapogatta. És elkezdett foglalkozni a gondolattal, hogy ő is új hazát választ, pedig magyarul álmodik és magyarul fél.  

A púpos ministráns ritmustalanul rázza csengőjét. A kántor átkomponálja a Gloriát, amitől nemcsak a hívek zavarodnak meg, hanem ő maga is, mert félelmetes falsokat fog az orgonán. Az Isten kegyelmében kételkedők belülről fáznak a jéghideg templomban. Pedig nem is kellene más, csak hogy felharsanjon a G-L-O-R-I-A….

Vincent otthagyta bakancsát a postaládák alatt egy üres Tokaji Édes Szamorodni üveg kíséretében. Egy óra múlva valaki mindent elvitt.

A költő harminc évet ment vissza saját életében, egy kocsmában felszedett egy bolondos nőt, ahogyan akkortájt többször is megtette, majd felment vele szülei kiürített lakásába, hogy a gyerekkorából megmaradt heverőn keféljenek egy egészségeset. Csakhogy a két idősík nem volt hajlandó összemosódni.

Katonai hadoszlop foglalja el a Scrabble-tábla függőleges középső sorát. Egyetlen értelmes emberi szót sem lehet hozzájuk csatlakoztatni, mert a harcosok mindannyian ugyanazt a senki által nem ismert betűtípust képviselik. A játékosok megpróbálják a táblát függőlegesen felállítani, hátha akkor  felbomlik a hadoszlop, de valami mágneses erő fenntartja őket, míg az értelmes, emberi szavak betűi mind lepotyognak körülöttük.

A költő az első sorban ült A Mélyfolyókmagashegyek Királynőjének koncertjén, és az járt az eszében, mi lenne, ha a Csúzliszájú megjelenne és megint eljátszanák azt a nyíltszíni szexet, mint hajdan a jótékonysági világbulin. Szinte végig sem gondolta, amikor megjelent a megidézett, de nem egyedül, hanem a Kapcarongy-kövek mind egy szálig kockás skótszoknyában, hogy vokálozzanak a Királynőnek. A szünetben a költő észrevette, hogy a színpad szélén is vannak ülőhelyek és az egyik éppen üresen maradt egy magas, szőke amerikai katonatiszt mellett, akiben kedvenc háborús filmje legundorítóbb figurájának szédületes alakítóját vélte felismerni. Rögtön felszaladt a színpadra, autogramot kért tőle, mire a színész bevallotta: azért jár a gyűlölt géhástiszt ruhájában, mert ez volt élete legkedvesebb szerepe.  Innentől együtt élvezték végig a Mélyfolyókmagashegyek Királynőjének és a Kapcarongy-köveknek blues-zal teljes előadását, majd udvarias búcsút vettek egymástól. A költő még várt a színpadi fények kihunyása után, szerette volna még közelebbről látni a Királynőt, akinek imádta rekedt, buja hangját, de még sosem találkoztak. Egyszer csak egy oldallépcsőn megjelent, és a költő meglepve fedezte fel mellette elsőszülött fiát. „Egy csinos magyar fiút kértem kísérőnek” – árulta el 18 éven felülieknek szóló mosollyal a Királynő, majd egy-egy cuppanós puszit nyomott apa és fia fejére.  

A fiú 11 éves volt, amikor egy vele egykorú lány macskát dobot az arcába és hajszálon múlt, hogy a szeme ép maradt. Ez volt a harmadik trauma, a gyűlölködő tekintetű óvónő pofonja, majd a kulcscsomóját dobáló tanárnő után, amelyek nyomán látens szadizmus alakult ki benne a nők után, miközben egész életében rajongott a másik nemért, és már idős férfi lett, mire megszabadult ettől a démonjától. Aztán egy délután azt álmodta, hogy egy fiatal nő egy kölyökmacskát dobott az arcába, és az ártatlan állat ösztönösen végigkarmolta a fejét.

Egy táguló falú terembe vonultak be a költő valaha volt tanárai, osztálytársai, az élen néhai osztályfőnöke férjével. A férfi részvétét nyilvánította neki, holott valójában ő halt meg előbb és osztályfőnöke, aki még hetven felett is mutatós nő volt, az ő elvesztésébe halt bele.

A Szülők kihalt otthonában generációk feletti klubok nyitnak. A fellépőknek még csak játszaniuk sem kell, elég, ha meghallják a falakban őrzött zenéket, és verseket, hogy azok mindenki örömére megszólaljanak.

Az iszákos testőrt, miután kiürítette szívébe utolsó üvegét, egy óriás almához láncolva lőtték ki az űrbe. A detonáció helyén hatalmas csiliszósz folt maradt.

A költő és az elgázolt fiú együtt árulják nyitott végű életüket, de becsületüket megtartják maguknak. Valaki poháralátétekké aprított egy réges-régi falvédő perzsaszőnyeget.

A búskomor ember pénz és iratok nélkül sétált ki a házból, pedig aznap rengeteg dolga lett volna, elindult toronyiránt, mígnem egy pályaudvarra érkezett, és felszállt az első vonatra. Csak azután tért magához alvajáró állapotából, amikor a vonat elindult és megtudta, hogy egy kedvenc városa felé tart. Amikor megérkezett, rögtön azt nézte, hogy mikor indul vissza vonat, mert nem szerette semmilyen dolgát elhalasztani, de közben úgy érezte, ha már itt van, felhívja itt élő barátait, ki tudja, találkozhat-e még velük valaha.

„Piros és zöld láb a szurdokban” – mondta álmában a Férfi, de azt nem árulta el, kinek a lába és hol van az a meredély.

Az öregedő üvegtörő sosem volt punk, mégis előbb egy régi jénai edény vált ketté kezében, majd teáskannának alátétje és egy lázmérő, végül a kamra polcáról vert le egy őrölt csilivel teli kis üveget. Néha úgy érezte, hogy mozdulatai nem érzik a tárgyak közti távolságot, elvétette az ajtófélfát, vagy amikor kivett valamit a szekrényből, vagy amikor asztalt terített, gyakran összekoccantotta őket. Rettegett minden leépüléstől és ezeket rossz jelként élte meg, de még hitt Élete megnyugtató szavaiban és nem utolsósorban végtelen szeretetében.

Párducok őrzik a betondzsungel almáskertjét. A költő végre szemébe nézhet gyerekkori szerelmének, a félelmetesen doromboló Bagirának, aki pillantásaik kereszteződésétől átváltozhat álmai napfény-talpú fekete nőjévé.

 

 

Szólj hozzá!

Juli, Rudi és a farkasok

2024. február 15. 05:54 - Göbölyös N. László

farkas_horvath_judit.jpg

Fotó: Centrál Színház/Horváth Judit

A 20. századi amerikai drámákban folyamatosan isznak. Talán még mindig a szesztilalom okozta össznépi frusztráció hatása, igyunk, amíg lehet, amíg valami elmebetegnek eszébe nem jut egy újabb prohibíció. Edward Albee Nem félünk a farkastól című darabja alighanem mindegyiken túltesz. Még vízben is sok, amennyit a színészek a nyílt színen elkortyolnak – vagy még inkább felhajtanak, vedelnek – és, mint egykori túlzott alkoholfogyasztó, belegondoltam, hogy mindez „igaziból” hová vezetne. Elszörnyedtem, hiszen valószínűleg már egyik figura sem tudna magáról, nemhogy képesek lennének ezekre a halálpontosan kiszámított „játszmákra”. Másfelől viszont – ismét csak saját magamon és az akkoriban hasonló állapotban lévő környezetemből leszűrt tapasztalatokból kiindulva – meggyőződésem, egy „normális” ember atomrészegen is „normális” marad, mert a szesz csak azt hozza ki belőle, ami benne van, lehet, hogy nagyon mélyen eltemetve, de ha megszabadul a gátlásaitól, akkor Isten legyen irgalmas mindenkinek körülötte. Talán ezért is van, hogy az alkoholos befolyásoltság a világon mindenütt nem enyhítő, hanem súlyosbító körülmény.

George, Martha, Nick és Honey számára mégis úgy tűnik, az alkoholizmus nemcsak állapot, hanem ürügy arra, hogy élve felboncolják egymást és saját magukat. Poharuk, üvegjeik mögé rejtőzve adják ki legféltettebb titkaikat, saját tehetetlenségüket, csődtömeg életüket, egyre durvábban adagolva a kölcsönös megalázásokat. Mert ezek nélkül még elviselhetetlenebb lenne a létük. És ki tudja, hogy az egyes „játszmákban”, amelyekben mindig az hozza a „szabályokat”, aki elkezdi, mennyi az igazság és mennyi a fantázia, ami egy inkvizítornak is becsületére válna. Ez a nagy kérdés akkor merül fel a nézőben, amikor George előadja a születésnapra hazavárt fiúk halálhírét, Martha összeomlik és csak ezután válik világossá, hogy az asszony nem gyermeke elvesztésébe őrül kishíján bele, hanem abba, hogy férje „elrontotta” az ő játszmáját, amely a soha nem létezett fiúról, a család büszkeségéről szólt. Ezek után ki tudja, hogy George valóban írt e regényt, hogy Honey valóban álterhességével vetette-e el magát Nick-kel, aki apjától „Isten pénzét” örökölte, hogy Martha valóban imádja-e rektor apját, vagy őt is gyűlöli a „nagy jövő előtt álló” George-dzsal való házassága miatt. „Nem félünk a farkastól, nem esz meg, csak megkóstol” – dalolgatja George, de miután kettesben maradnak Marthával, az asszony csak annyit ismételget: „De én félek”. Albee azzal magyarázta annak idején a címet, hogy a három kismalac e dalból merít magának bátorságot, holott rettegnek az ordastól, de egy kis hamis illúzió mindig jól jön. És Martha éppen ettől fél: most, hogy a „játszmák” mindent a felszínre hoztak, mi marad nekik? 

Talán még egyetemista voltam, amikor láttam Mike Nichols 1966-os filmremekművét, akkor úgy éreztem, hogy a Richard Burton-Elisabeth Taylor kettősnél és a fiatalokat játszó George Segal-Sandy Dennis párosnál tökéletesebben nem játszhatják el ezt az iszonyú tragikomédiát. Burtonék, mint szinte valamennyi közös filmjükben, szinte saját életük egy szeletét tették közszemlére.

A Centrál Színház előadása azonban felülírta ezt az élményt.

Nem premierről, még csak nem is viszonylag új előadásról van szó, hiszen 2016 márciusában került először színre. Akkor és az azt követő években azonban, ha nem is tudatosan, „kikerültük”, nem ilyen színházi estével akartuk amúgy is nyomott hangulatunkat tetézni.  Most is szinte véletlenül futottunk bele, de úgy éreztük: a két főszereplővel nem tévedhetünk.

Amikor e sorokat írom, már eltelt egy teljes nap, és még mindig a hatása alatt vagyunk.

Básti Juli és Rudolf Péter pályafutását a kezdetektől követem, tudom, hogy bármilyen figurává át tudnak lényegülni, még olyanokká is, amelyek látszólag idegenek tőlük. Idézzük csak fel a Sztálin menyasszonya fogyatékos lányát, vagy az 1945 dölyfös, ám végtelenül gyáva falusi jegyzőjét, miközben mindketten jártasak Shakespeare-ben, Csehovban, klasszikus és modern vígjátékokban és abszurdokban egyaránt. És mégis Életem Párjával, aki nem ismerte a darabot, lélegzetvisszafojtva figyeltük, ahogyan kivetkőznek önmagukból, ahogyan a sudár, izgalmas szépségű Juliból a szemünk láttára lesz egy agresszív, közönséges, de lelke mélyéig sebzett Martha, ahogyan a rokonszenves, egészséges derűt sugárzó Rudi magára ölti a frusztrációit cinizmusba, kis stílű, de annál gyilkosabb élű gonoszságokba fojtó George alakját (Schmied Zoltán Nick-je és Pálfi Kata Honey-je állja velük szemben a sarat, ami önmagában nem kis teljesítmény). A gyerek-jelenet volt az, ahol Életemnél elszakadt a cérna, hosszú percekig sírt, tán még akkor is, amikor rájött, hogy valójában miről van szó.

A függöny legördülésétől hazáig meg sem szólaltunk... nekem a csendben az jutott eszembe, hogy hazatérve ki kéne nyitni a bárszekrényt, de aztán arra gondoltam, hogy mégse: örüljünk annak, hogy a mi életünk értelme a szeretet, a harmónia, egymás megbecsülése, nincsenek lelkünk szekrényeiben csontvázak, amelyek bármikor kihullhatnak. Lehet, hogy egy korty Sógorom isteni pálinkájából oldotta volna a bennünk lévő feszültséget, de mégsem tettük. Magához az élményhez sem lett volna méltó. Mert nekünk az együtt töltött 20 év után sem kell félnünk a farkastól. És legyen így mindazoknál, akiket szeretünk és akik szeretnek minket.

Szólj hozzá!

A láthatatlan Makk és a látható Kerouac

2024. február 07. 01:08 - Göbölyös N. László

makk.jpg

Nincs olyan ember, aki, amikor lezár egy szakaszt az életében, ne érezne valamilyen hiányérzetet. Bár egyetértek azokkal a bölcsekkel, akik azt mondják: az út végén azt nézd, amit véghez vittél és ne azt, amit nem, azért maradtak néhányan újságírói bakancslistámon, akikkel nem sikerült interjút készítenem. Közéjük tartozik az elmúlt több mint fél évszázad egyik legnagyobb magyar filmrendező egyénisége, Makk Károly.

Pedig vele már majdnem összejött. Egy kedves Kolléganőm, Baróti Éva, aki portréfilmet is forgatott róla, egy óbudai filmklub-est után, ahol a Megszállottak című alkotását vetítették, be is mutatott a 90 éves Tanár úrnak, de akkor nem volt idő a beszélgetésre és többé nem találkoztunk.  Hallottam viszont, hogy megjelent önéletírása, és mivel Édesapám is nagy tisztelője volt, ráadásul többször is találkozott vele annak idején párizsi diplomáciai kiküldetése idején, megvettem neki ezt a könyvet. Hogy végül elolvasta-e vagy sem, nem tudom, de amikor Szüleim halála után felszámoltam könyvtárukat, a Szeretni kell azok közé tartozott, amelyeket elhoztam elárvult otthonukból. Most jött el az idő, hogy elolvassam e memoárt, amely egyszerre volt számomra élmény és csalódás.

Élmény, hiszen valamennyi jelentős filmjét láttam a Liliomfitól (amit már kezdek unni, hiszen nincs olyan hónap, hogy ne adná le többször is valamelyik tv-csatorna és ha már belefut az ember, nem lehet otthagyni…) egészen az Egy hét Pesten és Budánig. Izgalmas pályát futott be az a rendező, akinek legelső filmjét mindjárt betiltották (Az Úttörők címűt, mert az utcagyerekek rokonszenvesebbek voltak benne, mint az ifjú kommunista kispajtások). Remek korrajzokkal szolgál a felszabadulástól a rendszerváltásig, helyreteszi a művészet és a politika viszonyát, külön színfolt több évtizedes kapcsolata a „rettegett” hírű Aczél Györggyel, a kádári kultúrpolitika mindenható fejével, párbeszédeikből szinte le lehet szűrni az éppen aktuális légkört, azt, hogy a legfőbb vezetésnek milyen „gondot” okoztak olyan „56-os” írók, mint Déry Tibor vagy Örkény István és hogyan lehetett ezeken mégis túllépni.   Az Azok a hatvanas évek című fejezetének elején olyan tökéletes képet fest a „konszolidáció” éveiről, amely tán még egyetlen történésznek sem sikerült:

„Ránézve egy Noé bárkája, azzal a különbséggel, hogy neki csak a keleti szél jár, amely nagy erővel segíti őt egy irányba. A kapitány okos, jó hajós, a keleti szelet csak úgy használja, hogy legyen lehetősége szinte észrevétlen kormánymozdulatokkal – akár az orvul, nem a reprezentatív kormányt elfordítva, hanem egy, a hátsó kormánylapát fogója mellé ültetett megbízható emberének egy csipővakarásnyi mozdulatával – az irányt korrigálni… Itt a fedélzeten a védőernyő, alája beférünk mindannyian. Igaz, hogy a téglalap alakú ernyő oldalán áznak az utasok, még akkor is, ha a kifelé állók behúzzák a hasukat… Hosszú spárgaszárakat kötünk a színes, még nem élő léggömb-embriókra, mélyet lélegzünk, és már repülnek is az ismert táncrend szerint, játszva a levegővel, játszva egymással, bennünket társsá fogadva. Minél több meleg levegőt kapnak tőlünk, annál nagyobbak lesznek, de annyival közelebb is kerülnek a kipukkadáshoz… Siklik a hajó – az irány rendben – a kormányzás azzal a kis csalafintasággal működik. Ha valaki a magasból nézi, egy vidám menyegző, vagy akár keresztelő is lehetne, ahogy fújják a duzzadó vitorlák felé igyekvő léggömböket, melyeket komoly kezek szorítanak és tartják, fékezik a zsinórját… Ha közben ezek a kis táncoló színes gömböcskék játékos kedvüknek eleget téve mégis magasabbra kívánkoznak – meg kell tőlük vonni a levegőt. Hogyan? Ez az illetékesek rutinmunkája. Egy jel a nagy erőtől, egy másik jel a mi kapitányunktól, és ezek a mi kis színes hőseink már le is vannak vezényelve a fedélzetre…”

Betekinthetünk a Makk-filmek kulisszatitkaiba, legendás színészekről kapunk karcolatportrékat Darvas Ivántól Dayka Margitig, Pécsi Sándortól Psota Irénig. És máris ott vagyunk a Tanár úr lételemeinél, a Nőknél. Bár ifjú korában sem volt „szépfiú”, mindig körüldongták az izgalmasabbnál izgalmasabb nők. Négyszer nősült, kétszer vett el színésznőt, miközben reménytelenül szerelmes volt Törőcsik Mariba és Marina Vlady-ba. Ahogyan leírja nagy reményekkel várt kirándulását Törőcsikkel az Elveszett paradicsom forgatása idején, szinte látjuk e csodálatos művésznő utánozhatatlan, hamiskás mosolyát, amely egyszerre kihívó és távolságtartó, de a rendező úgy mutatja be az orosz-francia világsztárt, mintha plátói szerelmük egy hajszálnyira lett volna a beteljesüléstól. Nem csoda, hogy mélyen hallgat arról, ahogyan Psotával elbánt, de a közös munkák során csakis „a drága Irénként” emlegeti, és lelki szemeink előtt látjuk, ahogyan Psota szinte kiverekszi magának a Ház a sziklák alatt-ban a púpos Tera szerepét, vagy ahogyan Madámmá lényegül át az Egy erkölcsös éjszakában. Makk becsületére legyen mondva, hogy minden nőről a legnagyobb tisztelet hangján beszél és kerüli az intimitásokat.

Akadnak viszont gyenge pontjai is a könyvnek. Makk részletesen beszámol különböző fesztiválélményeiről, különösen Cannes-ról beszél szívesen, és sosem mulasztja el felidézni az olyankor Párizsban töltött napokat. A harmadik után már sok belőlük. Megtudjuk, hogy mennyire fontos volt számára, talán a körülmények miatt is, a Szerelem és a Macskajáték elkészülte, de például egy fél mondattal elintézi az Egy nap Pesten és Budánt, pedig kíváncsi lettem volna arra, hogy milyen volt újra együtt dolgozni Darvassal és Törőcsikkel közel 40 év után, miként csak utal utolsó filmjére, az Így, ahogy vagytokra, amely lehet, hogy egyszer még kortörténeti dokumentum lesz a rendszerváltás utáni Magyarországról. Még ennyi sem jut annak a jutalomjátéknak, amelyet a 90-es években Jancsó Miklóssal és Sándor Pállal alkottak Szeressük egymást, gyerekek címmel. Ha létrejött volna az az interjú, én ezekre biztosan rákérdeztem volna. Közben hosszú oldalakat szentel egyes meg nem valósult külföldi terveinek. Különös, hogy azt a rendezőt, akinek legjobb alkotásaiban nincs egy felesleges kocka, önéletírásában mennyire elhagyta az arányérzéke. És vajon hogyan képzelte a kiadó, hogy egy filmes karriert egyetlen fotó, filmsnitt, vagy forgatási jelenet nélkül jelentessen meg? Vagy arra gondoltak, hogy akik megveszik, azoknak úgyis ott van a fejükben kitörölhetetlenül az összes képsor?

A napokban a köztv újra műsorra tűzi néhány filmjét vasárnap, kései főműsoridőben. Úgysem találják ki, melyikkel kezdték…

kerouac.jpg

Ugyanazon a könyvespolcon ötlöttek szemembe Jack Kerouac könyvei. Az úton természetesen régóta megvolt - sok évvel ezelőtt ismertem egy kedves, érzékeny lelkű fiatal lányt, aki hímzett zsákjában mindig magával hordta ezt a könyvet  -    néhány éve elolvastam magyarul az „eredeti tekercset” is - a nagy kihívás azonban az maradt, hogy angolul olvassam annak az amerikai „beat” (vagy még inkább „bebop”) írónak a műveit, aki nélkül nem születhetett volna meg a 60-as évek életérzése, nem lett volna rock-költészet, nem lett volna Bob Dylan, Lou Reed és Jim Morrison és tán az Easy Rider sem készül el. Legjobb barátja, költőtársa, Allen Ginsberg egyik budapesti beszélgetésünk során hívta fel a figyelmemet arra, hogy Kerouacot „látni és hallani” kell ahhoz, hogy megértsük. Én magam is rájöttem arra, hogy nem az a szerző, akit csak úgy „elő lehet kapni”, ha éppen van öt percem olvasni, szerencsére visszavonulásom óta nem kell önmagamtól rabolni az időt erre a nemes tevékenységre. Így mertem elővenni különleges szerelmes regényét, a The Subterraneans-t, amely számomra érthetetlenül magyarul Senkiháziak címen jelent meg a 2000-es évek elején és nem voltam rest egy-egy mondatot újra olvasni, sőt, hogy a szavak erejét, zenéjét élvezzem, időnként félhangosan, hogy legalább magam halljam ezt a spontán, ritmikus prózát.

„A legjobban az maradt meg belőle, hogy mindig szerelemből írt. Azért rajongtunk mindketten Charlie Parkerért, mert úgy, olyan ritmusban tudta fújni a szaxofonját, ahogyan az emberek az utcasarkon beszélnek. A zene és a beszéd ritmusa összeolvadt számunkra” – mondta Kerouacról Ginsberg, és kézfogásunkkor vele is átéltem a „közvetítő” érintést, ahogyan Yoko Onónál John Lennon, Noel Reddingnél Jimi Hendrix, vagy Steve Croppernél Otis Redding felé.

Régóta meggyőződésem, hogy azok a minden skatulyán felül emelkedő zsenik, akiknek az életét szűkre szabta a sors, azért voltak képesek gyakran olyan életművet létrehozni, amelyhez két élet is kevés lenne, mert tudták, érezték, hogy nincs sok idejük, és ezért mindent belezsúfoltak abba a néhány évtizedbe. Kezdhetnénk a sort Petőfi Sándorral, folytathatnánk Vincent Van Gogh-gal és Ady Endrével, és elmehetnénk egészen John Coltrane-ig. Jack Kerouac is közéjük tartozott, a The Subterraneans több mint 100 oldalát alig három nap és három éjszaka alatt írta meg, és ez még akkor is pokoli teljesítmény, ha ő maga volt könyvének hőse, Leo, és félig fekete, félig cherokee indián szerelmében, Mardouban is egyik kedvesét, Alene Lee-t mintázta meg, aki később más alakokban is megjelent az író műveiben. Még akkor is, ha a többi figurán sem kellett sokat gondolkodnia, hiszen közöttük élt, és az „éjszaka élő földalattiak” között felbukkannak – persze álneveken - a beat-nemzedék legjobbjai, Ginsberg, William S. Borroughs, Gregory Corso és Neal Cassady, az Úton főhőse, aki az „eredeti tekercsben” még saját nevén szerepel, majd az 1957-es változatban ő lesz Dean Moriarty. Az ő világukban „nincsenek szabályok, csak vágyak és szenvedélyek”.

Az író Leo és Mardou szerelmüket a végtelen érzékiség, az ital, a drogok, a zene, a jazz-klubok körforgásában élik meg San Franciscóban, amely már az 1950-es években is a legszabadabb légkörű városnak számított. A fiatalember egy időre még családja „déli gondolkodású” tagjaival is konfliktusba kerül a faji előítéletek miatt.  Mint nagyravágyó író és irodalmi rajongó, egyik ihletett pillanatában úgy látja magukat, mint Baudelaire-t és félvér szerelmét, rajong a lányban rejtőző gyermekért, épp úgy, mint sötét bőréért, amellyel csodálatos kontrasztot alkotnak keze és lába gyöngyház-körmei.

„Ezt a lányt kerestem, hogy belezúgjak, mintha nem lenne épp elég bajom, vagy más régi románcok nem tanították volna meg nekem a fájdalom üzenetét” – írja Kerouac, aki szerint az ember akkor jön rá, hogy kezd megőrülni, amikor „a lélek elhallgat és testében semmi sem történik.” Mardout valójában Frisco és Berkeley „különös, aszkéta értelmiségei” érdeklik, és nem egy olyan paranoiás fickó, mint Leo, és mivel tíz évvel fiatalabb nála, nem látja meg az ő erényeit, amelyek „régen belefulladtak az évek óta tartó drogozásba és halálvágyba…”, de „az ember mindig azok után fut, akiknek nem kell”. Közben rájön arra, hogy valójában mindketten önmagukat keresik és démonjaiktól szabadulnának, csak ez éppen együtt nem megy. „Nincsen más szerelem, csak a most szerelme”.

A ragaszkodás, a féltékenység és a hűtlenség hullámvasútja azonban végül oda vezet, hogy Leo megretten e „se vele, se nélküle” kapcsolattól, a szakítást azonban, amelyet szinte azonnal megbán, csak úgy viseli el, hogy mintegy bűntudatból, nekilát megírni a történetet.

„Két tűz voltunk, amelyek összeolvadva és összeütközve a szenvedély poklát teremtették meg… Vakmerőek voltunk és gyönyörűek, mint a hullócsillagok az éjszakai égen… Az éjszaka ritmusa susogott a lelkünkben, és arra késztetett minket, hogy adjuk meg magunkat a pillanatnak… A sötétségben megtaláltuk a fényt, a káoszban megtaláltuk a szépséget… Minden lélegzet egy szimfónia, minden érintés egy felismerés volt… A mélyben, ahol áll az idő, egymás karjában megtaláltuk az örökkévalóságot”.  

Aki mindezeket a mondatokat leírta, arról elhisszük, hogy élete az érzékelés, a tapasztalás, az utazásért való utazás volt. De ebbe hamar bele lehet pusztulni, ahogyan ezt Jack Kerouac is tette, alig 47 évesen. Sirassuk, vagy irigyeljük? Eldönthetetlen…

 

 

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása