Cogito

Egy szabad gondolkodásban megőszült írástudó elmélkedései

Hősök és bűnhözők

2024. április 14. 07:16 - Göbölyös N. László

437803638_688820483273165_471599299456182208_n.jpg

„Ez a bűnhöző?” – kérdezte félálomban néhai Nagymamám, miközben kedvenc műsorát, a Kék fényt nézte, és a képernyőn megjelent a Kádár-korszak legrettegettebb újságíróinak egyike és minden bűnesetből levonta a kötelező erkölcsi tanulságot. Vajon mit mondana ma a drága öregasszony, ha meglátná korunk „hőseit?”

Április 12.

Egy kérdés, kettő lesz belőle:  vajon a folyamatos háborús uszítás és hisztériakeltés nem számít háborús bűnnek? Vagy legalábbis rémhírterjesztésnek, amiről ha jól emlékszem, még a pandémia idején fogadtak el törvényt?

Akárcsak Woody Allen, én is sokszor sajnáltam, hogy nem vagyok valaki más, de az biztos, hogy jelen pillanatban nem szeretnék Szoboszlai lenni. Egyfelől az egekbe magasztalják, egy reklámban már "magyar Beckhamnek" nevezik, másfelől pedig sárba tiporják az Atalanta elleni bénázása nyomán. Nincs nap, hogy valahol ne írnának róla, nem szerepelne valamilyen minőségben. Vajon kibírja-e ezt a stresszt, nem omlik-e össze, mire valóban be kéne bizonyítani, hogy klasszis?

Tekintettel a klímaváltozás okozta felgyorsult tavaszra, jó két héttel előbbre hoztuk a hagyományos befőzési szezonunk nyitányát, amely több mint 20 éve az óbudai Hajógyári-szigeti csalánszedést jelenti. Elindultunk kosarunkkal és egy ollóval (azért csak eggyel, mert én puszta kézzel szeretem szedni a csalánt, kellemesen megbizserget) a gyönyörű délutáni napsütésben, aztán földbe gyökerezett a lábunk, mert a szigeti bejárónál óriási felfordulást, rengeteg szemetet láttunk és arab betűs óriásplakátokat. Először azt hittük, hogy a hidat restaurálja valami Öböl-menti cég – ráférne, az egész csupa rozsda, már jó ideje csak az imádság tartja össze – aztán, ahogy beértünk, gyanús lett, hogy barikádra emlékeztető homokzsákok, meg félig leomlott faldarabok fogadnak minket. Hamarosan megtudtuk, hogy filmet forgatnak, de azért tovább mehettünk. Ha nem is könnyen, hiszen számos árnyas ligetet kivágtak már korábban a fesztivál miatt, mégis sikerült kosarunkat megtölteni ezekkel a csodás, haragos zöld illatú, csípős levelekkel. Ahogyan kifelé igyekeztünk, még riasztóbb kép fogadott minket: egy egész sor iraki zászlós harcjármű állt az úton, annak a tisztásnak közelében, ahol minden évben mennyei illatot árasztanak a bodzabokrok és csak a mi kezünkre várnak. A biztonságiak nem árulták el, hogy pontosan mit forgatnak, állítólag benne volt a híradóban is – így jár, aki nem néz híradót – de hazaérve a neten hamarosan megtudtam, hogy egy akciófilmsorozat új évadját veszik fel e természetvédelmi terület peremén, általam sosem hallott világsztárokkal. Aztán azt is megtudtam, hogy az elmúlt napokban égnek a telefonok az óbudai és angyalföldi hatóságoknál, mert sokan pánikba estek a lövésektől, a robbanásoktól, már voltak, akik azt hitték, hogy ideért hozzánk az orosz-ukrán háború. Ez úton szeretnék gratulálni a fent említett hisztériakeltőknek, elérték céljukat. Csak mellesleg: éppen két nappal korábban szavazta meg a „bátrak csapata” a „veszélyhelyzet” újabb féléves meghosszabbítását…

434096107_1099261341350924_4823196821882635567_n.jpg

A házunk elé 19 éve kiültetett fánk a végét járja, de azért még mindig élni akar. Ágainak egy része haldoklik, mások pedig gyönyörűen rügyeznek. Húsvétkor kidíszítettük néhány színes tojással, egy hét után valaki eltüntette őket…

Szólj hozzá!

Mindenki haza?

2024. április 08. 06:18 - Göbölyös N. László

433946467_1373855073331997_2360651791710392606_n.jpg

04.01.

Micsoda országban élünk, amikor azon az ünnepen, amelynek nem lenne szabad másról szólnia, mint a szeretetről, a megbocsátásról, az együttérzésről, ugyanúgy folyik a sárdobálás, a gyűlöletkeltés, a háborús hisztéria, mint az év többi napján? Micsoda országban élünk, ahol nem hallgathatjuk meg a Youtube-ról Mascagni Húsvéti kórusát anélkül, hogy előtte ne vágjanak be hazug kormánypropagandát, amelyen még át sem lehet ugrani?

Elment a legkisebb Baradlay. Mivel is emlékezett volna másra a köztv Tordy Gézára, mint ezzel a megunhatatlan filmmel? Nekem a filmszerepei , a knédlis Vándordiák mellett néhány Vígszínházas alakítása maradt meg nagyon mélyen. Remek Willy Loman volt az Ügynök halálában, ő volt Salieri az Amadeusban, és a Pisti a vérzivatarban nagy túlélő Pistipistipistije. Amikor Rómában voltunk a 60-as években, még a Madách társulatával volt ott vendégszereplésen. Édesapám volt a nagykövetségen a kulturális ügyek felelőse, így ő kalauzolta a színészeket szabadidejükben. Sok-sok évvel később éppen egy családi ebédre mentünk a Horgásztanyába, amikor találkoztunk Tordyval, aki 40 év után is jó szívvel emlékezett Édesapámra. Most már odaát beszélgethetnek..

04.02.

Egy őstörténész szabadkőművességről szóló előadás-sorozatáról kapok híradást, amelyből megtudom, hogy az illetőnek attól van akkora hatalma, hogy nagyapja balkézről Habsburg-ivadék volt – így jutott örökösödés jogán Hatvanpusztához – és rokoni kapcsolatban áll a Rócsildokkal is, akik tudvalevőleg a világ urai. Így már minden világos. Akkor már csak a neocár és a KGB családfáját kellene kinyomozni.

Úgy tűnik, mégsem lesz ingyenkonyha a környékünkön, hanem „közösségi tér”, amely fölöttébb tág fogalom a játszóháztól a kocsmáig.  De Húsvét után egy nappal fél tucat hajléktalan várta a vietnami bolt előtt az ünnepi maradékokat. És kaptak. Egyikük a kalács mellé még egy kis pénzt kért kakaóra. És kapott.

04.05.

Ezerrel folyik a megafondiplomácia a NATO és Moszkva között. Szerencsére azt, aki átélt több évtizedes hidegháborút, kubai rakétaválságot, Prágai Tavaszt, lengyel szükségállapotot, dél-koreai géplelövést, 9/11-et, több rendbeli közel- és közép-keleti konfliktusokat, már elég nehéz háborús hisztériával megijeszteni.

Az ingyenes nyomtatott manipulátor felháborodva közli, hogy a főpolgármester közpénzből kampányol. Azért belenéznék a másik fél hiteles – mondom, hiteles – könyvelésébe, hogy honnan szedik az ellenség lejáratása szánt milliárdokat…

04.06.

Láttunk egy alig 20 éves japán filmet az elszakíthatatlan szerelmek boldogtalanságától. Kitano Takesi Bábok című alkotása, amelynek az elején egy ősi bábjáték mutatja be az alaphelyzetet. kikerülhetetlennek látszó sorstragédiák: egy fiatalember karriervágyból elárulja jövendőbelijét, aki öngyilkosságot kísérel meg, és bár túléli, egy-egy világos pillanattól eltekintve önmagába zárkózik. A fiú bűntudatból szó szerint önmagához köti, és együtt indulnak a vakvilágba cseresznyevirágzástól hóolvadásig, míg végül meg nem nyugszanak a halálban; egy fiatalember, aki minden szombaton egy kerti padon ebédel szerelmével, gazdagságra és hatalomra vágyik, ezért jakuza lesz, egy nagyúr bérgyilkosa, mígnem belőle is nagyúr válik. Csak a kerti pad ebédeit nem tudja egyikük sem elfelejteni. A lány 50 évig várja minden szombaton, mire a már haldokló öregember egyszer megérkezik egy utolsó találkozásra, hogy aztán úgy végezze, mint az ő korábbi áldozatai; a könnyelmű popsztár nem veszi észre egy rajongója őszinte szerelmét, aki, miután imádottját autóbaleset éri, önkéntes vakságba menekül. Így találkozhatnak évekkel később, mert az eltorzult arcú, fél szemére megvakult énekesnő nem akarja, hogy egykori hívei így lássák, de egy vak ember az más. Valamennyien tehát sorsuk bábjai, amiből nincsen kiút, mert a döntő pillanatban gyengének vagy felelőtlennek bizonyultak.  E kiúttalanságot mutatja az első pár végtelen útja, a hosszú néma képsorok, a magány csendje. Jó, hogy a mi szerelmünk nem ilyen – mondta Életem Párja. Igen, mert mi elég bátrak voltunk ahhoz, hogy szembe menjünk kijelöltnek látszó sorsunkkal, hittünk egymásban és önmagunkban…

Ott voltunk, közel 70 évesen, ki tudja, lesz-e még ilyen alkalom. Miénk volt a tér, mondta a vezérszónok. Ha ezt a Gyöngyhajú Költőnő hallotta volna… Már 30 évvel ezelőtt is kikérte magának, hogy az ő sorait politikai célokra akarják felhasználni. A telt ház megvolt, de valahogy az a sokat emlegetett karizma nekünk nem jött le. Vagy csak azért, mert pocsék volt a hangosítás? A 100 ezer pluszos sokadalom pedig még mindig nem elég dühös. Az unalomig ismételt „nem hagyjuk”, meg „mondjon le” helyett inkább azt vártam volna, hogy „börtönbe”. Ugyanannyi szótag, ugyanaz a hangsúlyozás, akkor? Ennyi emberrel egy Petőfi világra szóló forradalmat csinált volna. Pláne ennyi fiatallal. Vajon mit vártak ők, és azok, akik direkt erre a tüntetésre jöttek haza külföldről? De Petőfi csak egy volt. Vajon mi lett volna, ha a vezérszónok beszéde végén kiadja a jelszót, hogy foglaljuk el a Karmelitát és a Sándor palotát, vajon elindult volna a nép, vagy akkor is hazament volna békésen? A Körút sarki törökök mindenesetre örülhettek, hosszú sorokban érkeztek oda a résztvevők felüdülni, könnyíteni… Mi egy-egy tiramisura fizettünk be, miután a téren 1400-ért vesztegettek egy darab perecet…

És csoda történt: igaz, két órás késéssel, és az egész teret mutató fotók nélkül, de a közmédia mégiscsak beszámolt az eseményről…Erről egy pontosan 40 évvel ezelőtti esemény jutott eszembe: Kádár János hivatalos látogatásra Párizsba utazott. Első este François Mitterrand francia köztársasági elnök, aki két évvel korábban Budapesten járt, díszvacsorát adott a tiszteletére. Az ilyenkor szokásos pohárköszöntő szövegét előre leadták az MTI-nek, amelytől aztán a többi médiumnak át kellett vennie. A hírügynökség tudósítója a pohárköszöntő elhangzása után feloldotta az „embargót” egyben közölte azt a néhány eltérést, ami elhangzott az előre leadotthoz képest. Ekkor megjelent a szerkesztőségben egy PB-tag, aki három órán keresztül molyolt a mindenki által jóváhagyott Kádár-szövegen és lett éjfél, mire kimehetett.

04.07.

"Ne azt kérdezd, hogy mit tesz érted a haza, hanem azt, hogy te mit tehetsz a hazáért". Kérdés: ki mondta ezt, hol és mikor?

2 komment

Holdfoltozó 6.

2024. április 04. 08:33 - Göbölyös N. László

holdfoltozo.jpg

Földrengés van a fejemben. A virágok is érzik, mert az asztalon, az ablakpárkányon csak általam láthatóan beleremegnek.

A megöregedett költő egy padon ült, amikor melléje telepedett egy csupa szeplő, nagy szájú, kíváncsian kék szemű,  éppen csak felserdült gyereklány és nevén szólítva megkérdezte tőle, hogy megtalálta-e már önmagát és tudja-e, hogy kicsoda? A költő mesélni kezdett jobbik énjéről és a lány nagy megnyugvással vette tudomásul, hogy nem azonos azzal az iszákos poétával, aki a városszéli kocsmákban egy-egy liter olcsó borért írta műveit. Belé karolt és elindultak egy csendes kertvárosi utcán, ahol egy apró házikóban egy mesebeli, hófehér hajú nagyanyó várta őt frissen illatozó vaníliás-mandulás hókiflivel és szilvalekváros-hájas süteménnyel, a költő kedvenceivel, amelyeket még az ő Nagymamája sütött neki valamikor réges-régen.

A szubnő, mielőtt úgy döntött, hogy családot alapít, felhívta az összes korábbi rabtartóját, hogy megbizonyosodjon:: már nem vonzódik ahhoz a létformához, és nem fél attól sem, hogy másképpen képtelen lesz kielégülni. Az utolsó szám előtt azonban megremegett a keze…

Anya és fia szomorúan néztek körül a csaknem teljesen kiürített lakásban, majd megölelték egymást és azzal vigasztalódtak, hogy ők örökre megmaradnak egymásnak. Békéjüket, amelyben a Fiú Nagyanyja is osztozott, váratlan látogatók zavarták meg, akik, se szó, se beszéd, nekiláttak feltúrni a nagyszoba szekrényét, amelyről azt hitték, hogy semmi nem maradt benne. Több évtizedes dossziék, levelek, számlák, még a hajdani nehéz időket idéző békekölcsön-szelvények is előkerültek, miközben a két látogató, egy férfi és egy nő,  egyre gorombább lett a háziakkal és csak nagy nehezen voltak hajlandók bevallani, hogy az adóhatóságtól jöttek – igazolni persze nem tudták magukat – és az évekkel ezelőtt elhunyt Apát hatalmas tartozásokkal vádolták. „Szégyelljék magukat” – fakadt ki végül a Fiú, aki valósággal bálványozta Apját, aki túlságosan is becsületes és törvénytisztelő volt a mai világhoz, de úgy tűnt, nem hatotta meg az állítólagos ellenőröket, akik egy idő után megunták a kutatást és közölték, hogy három nap múlva, este 10 órakor visszajönnek. A Fiú tettetett udvariassággal lekísérte őket a buszmegállóhoz, de közben átkok özönét zúdította rájuk, amiért így bánnak két idős nővel, akik még a gyászukat sem emésztették meg. Csatlakozott hozzájuk egy harmadik társuk is, akinek azonban egyetlen szavát sem lehetett érteni, olyan részeg volt. Őt a Fiú két erőteljes pofonnal józanította ki, pedig mindig utálta a verekedést. Ekkor a látogatók is összébb húzták magukat, féltek, hogy ők is megkapják a magukét és már szó sem volt a három nap múlva esedékes késői vizitről. A Fiú elégedetten lökdöste fel mindegyiküket az érkező első buszra, majd elindult hazafelé. Egy virágos kertbe keveredett, amely néhány perccel korábban még nem volt ott a házuk előtt és a Fiú nem találta belőle a kiutat….

A szabad motoros az óráját dobta el a sivatag peremén, hogy megszabaduljon egy felesleges tehertől. A költő azokat a kulcsokat szerelte le, amelyek már semmilyen számára nyíló ajtókat nem nyitottak.

Apa és Anya egy ágyban haldokolnak egy kórházban. Anya már megbékélt, Apa még tiltakozik az elmúlás ellen, jajkiáltását egyetlen fiúk képtelen hallgatni. Fájdalmát csak az csillapítja, hogy Anyával az utolsó percekben is együtt vannak, ahogyan 70 éven át és megfoghatják egymás kezét.

Egy zsúfolt nagyteremben a nagyvárosi Indián énekel a tarpai grófné mindenkire végzetet hozó szép szőke lányáról, míg a pisztolygolyónak szaladt zászlós és az elvadult rác fuvaros féltékenységüket legyőzve leisszák magukat Ferkó cigányprímás hegedűszavára.  A költőt szomorúság tölti el, hogy nem veheti át tőle a stafétát, pedig nagyon szeretne ő is énekelni, leginkább az elegáns fekete zakójú vadnyugati hősről, aki már négy napja nem evett, de több mint egy hónapja Párja iránti együttérzésből beteg és teljesen elment a hangja. „Hiszen te nem is énekeltél soha” – jegyzi meg a nála néhány évvel idősebb férfi, pedig éppen ő volt az, akinek a zenekarával a költő életében először színpadra lépett. Talán csak az irigység beszélt belőle, mert sok-sok évvel ezelőtt egy füstölgő autóroncsban lelte halálát, a költő pedig, akinek sokan megjósolták korai végzetét, túlélte őt, és szinte valamennyi egykori bálványát.

A férfi, aki a bujaság bűnében élte le életét, elment egy ünnepi misére, mert bár megrögzött hitetlensége miatt esélye sem volt a gyónásra, abban reménykedett, hogy az általános bűnbocsánatból rá is hullhat néhány morzsa. Vesztére azonban az előtte ülő sorban éppen eléje ült egy fiatal nő, akinek kívánatos tarkója és apró fülei a hely szentsége ellenére valósággal csábították őt. Nem kellett volna neki mást tennie, mint egy kicsit előre hajolnia. Ő mégis inkább a hívők tiszteletét választotta, bár tudta, hogy ez kevés lesz az állítólagos kárhozat elkerüléséhez.

Emberek egy sakktáblán, patt-állásban. Emberek egy kiszáradt méhkaptár alján, kiút nélkül. Betűjátékok értelmetlen szavakból. Ha jól megnézzük, mindegyikből csak egyetlen betű hiányzik, vagy az elejéből vagy a végéből, ennyin múlik az elfogadható megoldás, mint az életben sok minden másban. Levél egy titokzatos, világjáró nőtől, aki ideiglenesen kikötött valahol és követeli egy harminc évvel korábbi csók és a blúza alatti érintések folytatását, mielőtt újra hajóra száll.

Az álmatlanságban szenvedő, megszállottan imponálni akaró taxisofőr kezdő bűnözőket tanít sorsukra valahol, ezerféle zöldben pompázó hegyek között. Majd előre küldi a legnyuszibbat a legsötétebb börtönbe, ahol az egyetlen közös WC-ben vén fogatlan koldusasszonyok és szteroidok nélkül kigyúrt nehézfiúk ultiznak tízfilléres alapon. Két lépésnyi távolságra követi tanítványát, aki feladja őt, de adatait már maga diktálja be az őröknek és önként vonul be a fogda-reterátba. Mielőtt azonban magára hagyja a reménytelenségben a tanítványt, elmond neki egy rövid verset egy fecskefarkú Mercedesről, amely élesen veszi be a kanyart a szerpentinúton és utána soha többé nem látja senki. Követője ebből érti meg, hogy az álmatlanságban szenvedő, megszállottan imponálni akaró taxisofőr egy könnyed mozdulattal átveti magát a három embernyi, szögesdrótos falon, melyen túl az örök szabadság vár rá. Most már csak neki kell kijutnia, és a mélységben kanyargó, lassan alkonyba boruló szerpentin nem is tűnik olyan elérhetetlennek….

Szólj hozzá!

Hírek és értékek

2024. március 28. 08:08 - Göbölyös N. László

notrespassing.jpg

03.20

Lájkvadász hírportál: O.V. elhagyta az országot - így a cím. Aztán a lead lehervasztja a várakozásokat - Brüsszelbe utazott az EU-csúcsra. Itt tart ma az egykor szebb napokat látott magyar média.

És ezek után meg sem lepődöm azon, hogy ha véletlenül belenézek egy közhíradóba, az ott elhangzott nemzetközi vonatkozású híreknek nyomát sem találom a hiteles európai sajtóban, vagy ha igen, akkor nem úgy, nem akkor, nem ott, és nem olyan összefüggésben, mint azt a köznépnek tálalják.

Már nincs hírértéke annak sem, hogy „minden idők legmocskosabb választási kampánya következik.” Már csak azért sem, mert a legmocskosabb választási kampányok gyakorlatilag folyamatosan folynak, amióta a békepárt gyűlöletbeszélőé minden hatalom. Liftreklámunk is tartja ezzel a lépést, megjelent benne baloldali kerületi polgármesterünk gyalázása. Itt biztosan látjuk nap, mint nap. Amikor szóvá tettem a ház közösségi oldalán, az egyik lakótárs, miközben maga is tett egy mocskolódó megjegyzést az egyik ismert ellenzéki politikusnőre, így válaszolt: „A liftnek van másik három oldala még a plafont és a padlót nem számolva, ahová nézni lehet.” A stílus maga az ember – mondta Buffon. Nem a nagy Gigi, minden idők tán legkiválóbb kapusa, hanem a felvilágosodáskori francia természettudós mondta akadémiai székfoglalójában. Persze, lakótársnak igaza van. Belenézhetek a tükörbe is, gyönyörködhetek magamban, vagy vághatok pofákat. Mi több, nem kell tv-t néznem, internetet olvasnom, még az utcán is járhatok behunyt szemmel, hogy ne lássam a mi pénzünkből finanszírozott, újabb és újabb hazug és gyűlölködő óriásplakátokat. El is költözhetünk egy lakatlan görög szigetre vagy egy toszkán hegyi faluba, ahol minden harmadik ember 100 éves és ahová nem kell, hogy eljussanak a nagyvilág hírei….Észrevételemet elküldtem a közös képviselőnek is, ő válaszra sem méltatott…

Az elmúlt napokban többször is megkérdezték tőlem, hogy hol élek? Sajnos tudom, bár néha jó lenne elfelejteni, de valahogy mindig emlékeztetnek rá.

03.21.

Arról, ami Budapest egyik legszebb és legnemesebb hagyományú épületében hetek óta zajlik, nekem a Marx-fivérek pimaszul zseniális filmje, a Botrány az operában jut eszembe. Ennek hősei, Groucho, Chico és Harpo, miután a szűk látókörű impresszáriónak nem kell a szegény, de nagytehetségű tenor és a sztárénekes kidobatja az előadásból riválisa szerelmét is, a legelképesztőbb ötletekkel teszik tönkre a Metropolitan évadnyitóját. Végül a szerelmespár menti meg az előadást és az impresszárió is jobb belátásra tér. Vajon a magyar Operaház fantomjának megjön-e az esze, vagy ostobább és szolgalelkűbb, mint Mr. Gottlieb?

03.22.

A szomszédos szupermarket, szombat 11 óra. Riadt tekintetű, szemüveges fiatalember szerencsétlenkedik a zöldség- és gyümölcspultok között, egy ládát kis híján ráejt a kezemre, meg az előttem lévő mandarinokra. Egy középkorú eladónő ordítja le szegénynek a fejét, aki ettől még jobban elbizonytalanodik, nem is csoda, hiszen egy hete még mindent máshová kellett rakni. Lelki szemeimmel láttam a legfőbb keresztapát, vagy valamelyik stróman-rokonát, amint árufeltöltőként tengeti itt az életét.

03.23.

A közelünkben lévő Godot Galéria mindig izgalmas élményeket nyújt. Néha elég nyomasztó tárlatokat látunk, mint most az It’s Fine csoport képeit és installációit a „tehetetlenség kiállításán”.  Még egy kiáltványt is közzétettek, idézem: „Nem támogatjuk a valóságnak ellentmondó pozitivitás-kényszer termelését”, majd „követeljük a médiáktól, hogy hagyjanak minket békén a folyamatosan özönlő rossz hírekkel, hatásvadászfelvezetés-híreikkel, hülyeségeikkel és félinformációikkal”. Az egésznek volt egy neopunk „no future” hangulata a bomba-szobroktól a 9/11-es fotómontázsokig, a WC-graffitiktől az istentagadásig. Engem a legjobban az a mű fogott meg, amely egy homokból készült Bábeltornyot ábrázolt és amelyhez elvileg a néző is hozzátehetett, mert volt hozzá egy kis műanyag homokozó lapát. A címe pedig különösen tetszett: „Homokvármegye”.

03.25.

No és azt hogy értsük, hogy lehet, hogy nincsenek is oldalak, csak magyarok vannak? Az utcai harcosból hirtelen Bagarja uram lett, a béke barátja?

03.26.

Napok óta zajlik a lépcsőházban a tacepaózás egy, a közelünkben nyitandó ingyenkonyha miatt. A kezdeti józanabb hangok után már azt kezdik vizsgálni, hogy kinek az érdeke a „hajléktalanokat vonzó” intézmény miatt, ami „biztosan le fogja vinni a ház lakásainak az árát”. A fent említett szupermarketet is megjelölték, mint titkos haszonélvezőt, no és persze Mr. Soros hitközségét, elvégre az ő szociális hálójuk osztaná az ebédet. Helyben vagyunk…

Az emberhez méltó élet kutatására és annak biztosítására kellene azt a rengeteg pénzt fordítani, amely most például az űrkutatásra megy el – mondta egy tekintélyes orvos magánbeszélgetésünkben. És nem az űrkutatás a legnagyobb pazarlás, bár ki tudna elmenekülni egy másik bolygóra, ha beütne az apokalipszis?

Még mindig kiakadok azon, hogy a tv-szinkronokban mekkora hülyeségeket fordítanak. Jó lenne a magyar szövegek íróit felvilágosítani arról, hogy „gyereklány”, ahogyan gyakran a bébiszittert emlegetik, a mi nyelvünkön serdületlen nőnemű gyermeket jelent. Igaz, ez még mindig semmi ahhoz képest, amit egyszer egy francia Maigret-film magyar változatában hallottunk szüleimmel. Állandóan egy „énekmesterről” beszéltek, holott a történetben még csak utalás sem volt semmilyen zenei tevékenységre. Aztán, mint a francia nyelvben jártasak, rájöttünk arra, hogy a „maitre-chanteur-t” fordították így, amely, ha különválasztjuk a két szót, valóban jelenthet énekmestert, egyben azonban zsarolót jelent. Hogy miért pont ezen a napon jutott eszembe?

A sajátos szó- (és jog) értelmezésért állampártkormányunk sem megy a szomszédba. Ezúttal a hatóságoknak a médiára való nyomása elleni EU-határozatot nem szavazták meg, arra való hivatkozással, hogy ez cenzúra. Vagyis elutasítják, hogy a cenzorokat cenzúrázzák. Újabb érdekes egybeesése ez a mai napnak…

Még szerencse, hogy a nap végén felgerjedhetett szittya vérünk egy újabb fantasztikus futballgyőzelem után….

03.27.

A legfőbb nyomtatott ingyenes manipulátor szerint manipulált az a bizonyos hangfelvétel. Nagypéntek közeledtével osztódással szaporodnak a farizeusok.

Rég láttam már az Aranypolgárt – amikor médiaegyetemen tanítottam, minden évben megnéztem, mert úgy gondoltam, enélkül senkinek nem szabadna erre a pályára mennie – de lelki szemeim előtt ott vannak a nyitó képek, a „belépni tilos” táblától, a végtelen gazdagság egy-egy villanása, majd a haldokló nagyúr, aki bár övé volt a fél világ és azt vásárolta meg, amit és akit akart, úgy halt meg kastélya szobájában magányosan, mint egy kivert kutya….

Szólj hozzá!

Legalább megpróbálnánk…

2024. március 25. 06:23 - Göbölyös N. László

Gondolatok a József Attila Színház Száll a kakukk fészkére előadása nyomán

kakukk.jpg

Fotó: József Attila Színház

Azt, hogy normális vagy-e vagy sem, a társadalom dönti el. Pontosabban azok, akik a mindenkori társadalom nevében felállítják annak kereteit, szabályait, és amelyekhez a mindenkori társadalom nagy többsége saját jól felfogott érdekében, sőt, sokszor azon túl is, engedelmesen igazodik. Különösen, ha a döntéshozók el tudják hitetni, hogy jót tesznek velük.
Lehet, hogy egy idő után rájönnek, hogy az a jó nem is olyan jó, de – lustaságból, kényelemből, félelemből, megfelelési kényszerből, rájuk erőltetett bűntudatból legfeljebb a privát morgásig jutnak el. Aki nem így tesz, az magára vessen. Lehet ellenszegülni, kihívni a sorsot magunk ellen, esetleg mások szemének felnyitásával is próbálkozni, de a döntő pillanatokban senkire sem számíthatunk. Ha szerencsénk van, utólag akár szentté vagy hőssé is avathatnak bennünket, amikor már nekünk úgyis mindegy.

Vajon miért oly kedves az íróknak több mint két évszázada az elmegyógyintézet, mint környezet? Talán mert éppen e zárt intézményekben jönnek ki a legélesebben a társadalom hatalmi játszmái, látszólag védtelen, akaratukat vesztett emberekkel szemben. Az sem véletlen, hogy számtalan olyan rendszert tudunk - és régebbről, mint a sztálinizmus vagy a hitleráj – amely szívesen kötözte kényszerzubbonyba a „másképp gondolkodókat”, éppen azért, mert ők pontosan látták, hogy a „kinti” világ a legnagyobb őrültek háza, amelyben közveszélyesek uralkodnak. És a világ azóta sem változott, az igazi „szabad embereket” sehol nem szeretik, főleg nem azokat, akik ezt még hirdetik is.

Ezért egyszerre megdöbbentő és kellemetlen élmény Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regénye és annak bármelyik adaptációja, Milos Forman filmjétől az elmúlt közel öt évtized számos magyar színházi bemutatójáig, mert – anélkül, hogy egyetlen mondattal kellene „aktualizálni” – elevenünkbe talál. Mi vagyunk Harding, Martini és a többiek, akik önként vonulunk be a sárga házba és azt hisszük, hogy onnan bármikor távozhatunk. Utáljuk ugyan a Főnéni és az ápolók zsarnokságát, egymás közt még meg is jegyezzük, de aztán tovább kussolunk, miközben nap mint nap bevesszük, amivel megetetnek minket. Egy olyan „született bajkeverő”, mint MacMurphy, aki megrögzött szerencsejátékosként a saját életét teszi kockára, hogy felrázza ezeket a szánalmas lényeket, csak veszíthet. De ő legalább megpróbálja és mégsem pusztul el hiába, mert a némaságba zárkózott Indiánból végül kihozza az elemi erejű szabadságvágyat.

A József Attila Színház Funter Frigyes rendezte előadásán Chajnóczky Balázs túláradó energiájú MacMurphy-je igazi „alfahím”, csak éppen a farkascsorda hiányzik mögüle. Egyszerre munkál benne a végtelen életszeretet és féktelen düh az életellenes, értelmetlen rend ellen. Amikor színen van, vibrál a levegő, a végén pedig halljuk e vibrálás eltűnését. Ellenfele, Fehér Anna Miss Rachedje, egyszerre uralkodó típusú anya és a szabályok megszállottja, éppen attól félelmetes, hogy látszólag nincsen benne semmi ördögien gonosz, visszafogottsága még azt is sugallhatja, hogy ez a „rendpártiság” az ő keresztje.
Fila Balázsé Bromden főnök hálásan hálátlan szerepe, hiszen néma jeleneteiben egy-egy gesztusa is elegendő ahhoz, hogy mélyen átérezzük mindazt a fájdalmát, amelyet apjának méltatlan halála, törzsének pusztulása táplál benne.
Az ápoltak közül a legszínesebb figura a „betegbizottság elnöke”, Harding (Blazsovszky Ákos), de emlékezetes Billy Bibbitként Horváth Sebestyén Sándor is, aki ki tudja kerülni a dadogós, anyakomplexumos figura kínálta túlzásokat.  
Újréti László pontos jellemrajzot készít a pipogya, önálló vélemény nélküli főorvosról, különösen az „értekezlet” jelenetében. Itt egyébként a maszkos orvosokat ugyanazok a színészek alakítják, akik a betegeket. Ezt akár úgy is érthetjük, hogy bárkiből lehetnek „orvosok” és „ápoltak”, attól függően, hogy az adott esetben jó vagy rossz helyen voltak. 

És még két gondolat a normalitásról. Milos Formannak is nyilván más volt a véleménye erről, hiszen a Száll a kakukk után képes volt felborítani a Hair eredeti dramaturgiáját azért, hogy egy MacMurphy-hez hasonló, csak jóval szelídebb „deviánst” állított a középpontba Berger személyében, aki, miután belátja, hogy Bukowski törvénytisztelete reménytelen, öntudatlanul is feláldozza magát.
Egy sokoldalú művész Barátom pedig egyszer azt mondta nekem: „Számomra az a normális ember, aki nem árt másoknak”. Az ő épelméjűségét is sokan megkérdőjelezték, miként az enyémet is, de nála szabadabb emberrel még nem találkoztam Magyarországon…

Szólj hozzá!

Szabad országban szabad emberek….

2024. március 19. 07:23 - Göbölyös N. László

chaplin.jpg

03.10.

Módosítani kellene a társasági alaptörvényt és a köztársaságinak mondott elnök címét részvénytársasági elnökké változtatni. Hallottam távolról néhány mondatot beiktatási beszédéből. Lehet, hogy romlik a hallásom, de mintha valaki másnak a hangját hallottam volna…

Adyt olvasok már megint. Margita élni akar. A szatírarcú költő szerelmes volt kortársa, Molnár Ferenc első feleségébe, Vészi Margitba, ebből az érzésből is született ez a mű. Volt jobb, de azért vannak itt is remek sorok.

„Van egy másfajta, ősi álmú ember,

Ki csupa-cél és Cél felé rohan

s kit fejbe sujt mégis minden elérés,

Mert célhoz érni vagy ostoba látszat,

Vagy névkártyája a gálás Halálnak.”

Nem ezt  mondta Kerouac is? „Úton lenni boldogság, megérkezni Halál”?

A túlsó Duna-parton találták meg a Fuvolalovag ellopott szobrát. Szerencsére a megmaradt kultúrlények egyike bukkant rá és juttatta vissza alkotójához. Akkor miért lopták el? Hogy ne legyen?

Új szerencsejátékra csábítanak. Amikor meghallottam, hogy éjfélkor húzzák ki, lemondtam róla. Túlságosan emlékeztetett a parlamenti beterjesztésekre és a hivatalos közlönyre.

03.12.

Egy hete nem süt a nap. Lehet, hogy megszüntették közvagyon jellegét?

Az Álmok álmodói tv-sorozatban láttam egy rövid portrét Albert Flóriánról. Bár a szívem mindig a Vasasért dobogott, a Fradi Császárát minden hibája és allűrje ellenére nem lehetett nem tisztelni. Ma sincsen sok olyan játékos, aki egyszerre gólkirály és a csapat karmestere. Még hat éves Unokám is, aki a Fradiba jár tornászni,  tudja, hogy ő az egyetlen  magyar Aranylabdás. Amikor 1966-ban Olaszországban izgultam végig a foci vb-t, és életre szóló élményt kaptam a magyar-brazilon, a Panini képsorozatot a világ akkori legjobbjaival kezdték és Flóri is köztük volt. Én egyszer találkoztam vele személyesen, a ferihegyi repülőtéren. Már hófehér volt a haja. Egyszerűen odamentem hozzá és autogramot kértem tőle. Most pedig elgondolkodtam azon, hogy miközben – nagyon helyesen – az összes nagy fővárosi csapat stadionja egykori legendáinak nevét viseli – vajon miért nem maradhatott a zöld-fehérek otthona Albert Flórián stadion? Épp a „legmagyarabbnak” tartott csapatnál fontosabb a szponzor, mint a hagyomány?

E szép márciusi napon maga Keith Richards jelölt meg ismerősnek eme fórumon. Szegény öreg, nem tudja, hogy én Jim Morrison vagyok.

03.13.

A szigor után jön a vasszigor – mondta ő. Mi lenne, ha nem lenne ő, akkor hány gazember járna elnöki kegyelemmel szabadlábon? A választási kampány pedig várhatóan arról fog szólni, hogy melyik fél tud majd több pedofilt felmutatni az ellenség soraiban.

Chaplint nézünk. A nagy nevettető időnként egyáltalán nem vicces, csak annak látszik. Az egyik leghíresebb filmje, az Easy Street, amelyben a szegény csavargó, hogy megélhessen, beáll rendőrnek egy rossz hírű környéken, a nyomor, az ököljog, a családi erőszak élethű rajza. Bár a végén a kis ember, akaraterejének és ügyességének, meg némi szerencsének köszönhetően hőssé válik, a legrosszabbak is jó útra térnek, mi több, megtérnek, azért Chaplin pontosan tudta, hogy ez csak egy édes álom, amiből gyorsan fel fogunk ébredni. Vagy gondoljunk a Bevándorlóra, ahol a Szabadság Hazájában rendőrök szorítják vissza kordonnal a viszontagságos hajóúttól a végkimerülés szélén állókat…

03.14.

„Nem láttad a magad útját,

úgy gubbadtál hallgatagon.

Csak a jászol kellett néked,

hogy légy mindig boldog barom.

 

Minden jó volt, ahogyan volt,

nem kellett más egyéb néked:

csak a mázsás szónoklatok

s legyen borod, eleséged” –

írta Berda József, a szegények költője, aki egy liter bor áráért mérte verseinek kéziratát. E műve, a Nemzetsirató 1944 született, de csak 30 évvel később jelent meg, 8 évvel halála után, a Száguldj, szabadság című kötetében.  Azóta megint eltelt 50 év…

„A haza minden előtt” – hirdették meg az ünnepi programot, benne az ünnepi beszédet, amelynek előadójáról a plakáton csak a puszta név szerepel. Úgy kell annak, aki nem tudja, hogy kiről van szó. A mottó értelmezéséről pedig ajánljuk a feledékenyek figyelmébe nevezett 22 évvel ezelőtti kijelentését, mely szerint „a haza nem lehet ellenzékben”. A hon pedig olyan szinten virágzik, hogy az euró árfolyama kevesebb, mint egy hónap alatt 15 forintot esett…

03.15.

Ha Petőfi élne és brüsszeli lenne, minden bizonnyal azt üzenné az első számú pszichopatásnak (kösz,Hepepe, legyen Neked könnyű odaát…), az eszme röghöz kötöttjéhez, amit anno a németnek: „foglalod a….”.  Erre az új „vátesz” meg azzal jön, hogy „csapataink harcban állnak”. Hát már sosem lesz vége?

Érdekes színfoltja – már nem először - az ünnepi tv-programnak, hogy ismét elővették az 1953-ban készült Föltámadott a tenger…című látványos filmet, amelyben a kor kiváló művészei vettek részt és hozták a korszellemet. Igaz, Görbe János negyven feletti Petőfi volt, de megkapta Szendrey Júliának az ábrándos tekintetű Ferrari Vilcsikét, Básti Lajos azonban Kossuthként mennydöröghetett, Maklári Zoltánnak elhittük, hogy ő Bem apó, (főleg apó)  Szakáts Miklós ezúttal is egy „gaz árulót” alakított, hiszen Görgey Artúrt akkor annak tekintették. Arra pedig bizonyára kevesen figyelnek fel, pedig a főcímben is szerepel, hogy „tanácsadóként” jelen van a sztálini korszak amúgy kiváló rendezője, Vszevolod Pudovkin, akit a magyar „négyek bandájának” tagja, Révai főkultúros hívott meg személyesen, hogy a magyar rendezők megfelelhessenek az „elvárásoknak”. Persze a történet nem ment el a cári intervencióig, befejeződött az erdélyi hadjáratnál és Gábor Áron „rézá-gyujánál”…

Húsz éves fiú és lány ülnek egy padon a közeli iskola előtt. A lány „szituációban lévő diszkomfortságról” beszél. „Nem baj” – mondta volna erre néhai orvos Barátom.

03.16.

„Éhezők viadala” – jegyzi meg az egyik eladó a szomszédos szupermarketben az egy napos bezárás utáni roham láttán. A szomszédságban egyesek szerint ingyenkonyha készül, ezt onnan tudtuk meg, hogy az egyik lakó közzétett a lépcsőházban egy tiltakozásra buzdító levelet, mivel állítólag erről senkivel nem egyeztettek és most félhetünk a hajléktalanok szemetétől, ürülékétől, hangoskodásától. Közben mindenütt mennek fel az árak, az eladók a forgalmazókra, itt-ott a kormányra fogják, ezalatt a kormánypárt aktivistái szorgalmasan gyűjtik az aláírásokat a piac sarkán, ki tudja, mire, nem is érdekel. A közösségi médiában pedig elindult a gyűlölködés a Múzeumkertben éneklő vietnami tenor kapcsán, az élvonalban azokkal, akik úgy tesznek, mintha nem értenék egy másképp gondolkodó véleményét.

03.17.

Innen-onnan jönnek naponta a hírek, hogy közeleg az összecsapás a NATO és Oroszország között. Biztosan a fegyvergyárak terjesztik, mert kevésnek találják a megrendeléseket. Akkor sem ijedek meg. Ezeknek ennyiért?

Leendő színészek, filmesek megnézhetik az új Petőfi-filmet, de nem kommentelhetik nyilvánosan. Amióta már a 2000-es években az akkor még ellenzékben lévők sajtótájékoztatóin nem lehetett kérdezni, és ezt a média munkatársai nem kérték ki maguknak, semmin sem csodálkozom, ami a véleményszabadság megsértését illeti.

03.18.

A vezérlő kiválthatná a fél Saint-Tropez-i csendőrörsöt: egyszemélyben Pacuha, Agykár és Beléndek.

 

 

 

Szólj hozzá!

Leltár

2024. március 16. 07:25 - Göbölyös N. László

428478764_921933499635907_7408093931541551996_n.jpg

Bőven lejárat előtti fájdalom- és lázcsillapító gyógyszerek, bontatlan doboz altatók, többszáz pirulával, amelyeket Anyám rendelt az Apám halála utáni hetekben – meg akart ő is halni, de végül megvárta, amíg 4 hónap múlva a halál magától eljön érte - túl azon a 7-8 zacskónyi dobozon, amelyek a gyógyszertárunk hulladékgyűjtőjébe kerültek, mert kiváltották ugyan a sok feleslegest, amit háziorvosuk rájuk erőltetett az orvoslátogatók nyomására, de a többségüket sosem szedték be.

Fém és színes műanyag gémkapcsok százai, kifogyhatatlanul. Szappanok tömkelege, amelyekkel ruhás szekrényeiket, ágynemű-tartóikat illatosították.

Elegáns és hétköznapi dossziék tucatjai, újságemlékekkel, történelmi-politikai jelentőségű dokumentumokkal, magán- és közérdekű feljegyzésekkel, fotókkal, amelyek a család múltjáról, és a 20. század második felének diplomáciatörténetéről árulkodnak. Üres CD-k, amelyeket Apám különböző ünnepekre kapott, mert amíg tudta, szenvedélyesen gyűjtötte internetről kedvenc zenéit, unokái tanították meg a letöltésre, meg is töltött belőlük jó néhányat, de egy tucatnyit bontatlanul hagyott, és ezek már úgy is maradnak. Egy CD- és kazettatartó kisszekrény, az egyetlen bútor, amihez ragaszkodtam, most az én kedvenc zenéim kaptak benne helyet.

Tollak a világ minden táján tartott konferenciákról. Egyik szebb, mint a másik, de alig van közöttük, ami ír. Kifogytak, vagy véglegesen beszáradtak évtizedekre a fiókokba zárva.

Csak egyik oldalra gépelt írásokkal, Anyám rádiójátéknak készült novellafordításaival teli, reciklálható papírhegyek, amelyekre unokáink kedvükre firkálhatnak, mi pedig fotókat nyomtatunk ki rajtuk családi naplónkba vagy bevásárló céduláknak használjuk fel őket.

Rajzmappák, rajzlapok minden mennyiségben, mindössze néhány vázlat maradt fenn bennük. Színes és fekete ceruzák, amelyekkel Anyám éppen csak rajzolt valamit, vagy már egyáltalán nem, de azt szerettük volna, hogy az alkotás lekösse, amikor ő már régen nyugdíjban volt, Apám pedig még ereje teljében, 70 felett is dolgozott.  És mert nemcsak a nyelvekhez volt tehetsége, hanem a rajzoláshoz és a fotózáshoz is. Legjobb képeiből egy könyvet csináltunk neki 85. születésnapjára, a tőle maradt diákat még megszámolni sem mertem, nemhogy végignézni.

Apám novella-, dráma és szocio-krimipróbálkozásai az 1950-es évekből. Mindig is szeretett olvasni, egyik álma az volt, hogy színházi rendező lesz, fél árvaként leendő írókkal és más művészekkel, köztük Molnár Ferenc unokáival, Horváth Ádámmal és Sárközy Mátyással töltötte kamaszkorát Sztehlo Gábor Gaudiopolisában. Visszavonulása után krimiötletek foglalkoztatták, de sajnos ennél tovább nem jutott. Egyiket, másikat elmesélte közös uszodai délelőttjeinken, de nem figyeltem eléggé ahhoz, hogy emlékezzem rájuk és esetleg kibontsam őket. Csak halála után találtam meg a szinte sortáv nélküli, kissé elmosódott, több mint 60 éves szövegeket. Vajon milyen titkokat rejtegetnek?

Igazolványok, bizonyítványok, a katolikus népiskolától az egyetemig. Hárman voltak akkor, ott a később tv-székházként működő egyetemen vörös diplomások. A harmadikból ismert politikus lett, aki a rendszerváltás után sem váltott köpönyeget, és két héttel Apám után halt meg.  Nyelvvizsgák, valamennyi felső fokon. Anyai Nagyapám és Nagyanyám házassági levele. Az egykori oroszországi hadifogoly és a hadiözvegy 10 évvel az első világháború befejezése után találkoztak, és együtt kezdtek új életet Franciaországban. Rendszerető Szüleim házassági anyakönyvi kivonata egészen lehetetlen helyről, Anyám lánykori levelei közül kerül elő.

Néhány vadonatúj edény, amelyeket a régi, kopottak helyett vettek, de Mama ragaszkodott a jók beváltakhoz, így épségben megmaradtak. Néhány érintetlen étkészlet között volt az az apró virágokkal díszített tányér, amely gyerekkoromtól kezdve az enyém volt, és amelyben mindig enni kaptam, ha náluk voltam, de tudtam, hogy ennek a lelki terhét nem szabad magamban tovább vinni.

 Hosszú életű konyharuhák, amelyek között még megvolt két, piros szegéllyel ellátott vászon, amelyeken a K.R. monogram olvasható. Nagyanyám gyerekkoromban dicsekedett is ezekkel, hogy még lánykorából valók – Kiss Rozáliának hívták – amikor 1909 és 1913 között  Szabadkán szolgált pesztonkaként a gyurgyókai nemesi előnevet viselő Zilahy-családnál. A ház ura, dr. Zilahy Jenő volt, aki az első világháború idején ezredorvosként szolgált, de nem a harctéren esett el, hanem egy féltékeny férj áldozata lett.  A boldog békeidőkből származó kendők tehát már több mint 100 évesek és még mindig egyben vannak.

Egy kisrádió, amelyet Életem vett Apámnak, amikor kórházba került,  mert, ellentétben velünk, neki a rádióhallgatás lételeme volt, otthon, kocsiban, bárhol. A Klubrádió volt a kedvence, majd a Retro lett. Egy nagyobb rádió, kazetta- és CD-lejátszóval, ez utóbbi vette át az én tönkrement lejátszóm szerepét.

Vázák, egy apró kis üvegtől, amelybe Anyám minden évben megkapta ibolyáit és gyöngyvirágait, egy nagy karcsú, kék kerámiáig, amely az idén első ízben a húsvéti barkás tojásfánknak ad otthont. Mosolygós, éneklő figurák, amelyek Életem nagyon szeret, ők könyveink között találták meg a helyüket.

Egy nagy vörösréz falikép, amelyet Apám még 1972-ben Chiléből hozott, amikor találkozott Salvador Allende elnökkel. A kép egy földművest ábrázol, erről Victor Jara Plegaria a un labrador című forradalmi dala jut eszembe. Egy évvel később mindkettőjüket meggyilkolták a junta halálbrigádjai.

Egy színes römikártya, amelyet Apám még a KLM légitársaságtól kapott egyik nyugati utazása során. Sokat kanasztáztunk vele a családban, Anyám szerint a királynak olyan volt a feje, mint egy rablóvezérnek. Közel 40 év után vettem újra e lapokat a kezembe, hogy Életemmel ezzel is színesítsük a visszavonulásunk után bevezetett játék-estéinket.

És könyvek, a legnagyobb kincsek, hiszen az olvasás iránti rajongást is tőlük örököltem. Petőfi, József Attila, Radnóti, Arany János balladái és Madách összes Zichy Mihály illusztrációival, Füst Milán-novellák, Shakespeare-összes klasszikus fordításokban, Andersen meséi felnőtt kiadásban, Svejk, Dante Isteni színjátéka Dalí rajzaival, Tolsztoj, Csehov, Dosztojevszkij, Dürrenmatt, A Most és mindörökké, Örkény az Egypercesektől a posztumuszokig, García Márquez a Száz év magánytól a Pátriárka alkonyáig és egy 1940-es kiadású Larousse lexikon, amelynek történeti részében Adolf Hitler „német államférfiként” szerepel – a kötet nyilván még Franciaország náci megszállása előtt jelent meg. Az utolsó emléke szülőhazájáról Anyámnak, mielőtt Nagyapámat, mint ellenséges ország polgárát hazatoloncolták.

És a számomra legszomorúbb emlékek, amelyektől, ha akarnék, sem tudnék megválni. Egy fából faragott sakk, amelyet Apám egyik nemzetközi munkahelyén kapott búcsúajándékba és amelyen 57 évig játszottunk, még egy nappal végzetes esése után, egy nappal utolsó kórházba kerülése előtt is. Azt a játszmát én nyertem meg, de az évtizedek során mindig hatalmas küzdelmeket vívtunk, a legjobb partikat éppen az utolsó években játszottuk, pedig Apám akkor már jóval 80 felett volt. E készlet párja egy kis piros tokos zsebsakk, amelyet Apám zakója belső zsebében hordott, erre régebbi, hosszú repülőútjai során szokott rá. Mindig nála volt, amikor élete utolsó évében kontrollra járt és ilyenkor, amíg az orvosra várakoztunk, ezen játszottunk, és egy-egy vizit között nem is kellett újra felállítani a kicsi, gitárpengetőre emlékeztető figurákat. Halála előtt egy héttel a kórházban elővettem ezt a kis zsebsakkot, remélve, hogy még belé tudok lehelni vele egy kis életet, de, bár szelleme nem hunyt ki az utolsó pillanatig, lélekben már nem volt itt…

A kiürített lakás utolsó lakója Döme, a posztómackó volt.  Ennek az emberi tekintetű kis lénynek, akit Anyám mindenféle jó tulajdonságokkal ruházott fel, megígértem, hogy amikor végleg bezárom magam mögött az ajtót, ő velem jön…

A többi idebent, sokszor fennhangon, de még többször csendben…

Szólj hozzá!

Éljen a haza, menjetek haza!

2024. március 09. 07:23 - Göbölyös N. László

mv5bndi5ntq0yjutnddmns00ztnmlwjkm2qtnmezztllmmyyyte4xkeyxkfqcgdeqxvymtm2mjyxnjq1_v1.jpg

03.01.

A Sándor-palota új lakója beismerte, hogy egykor MLM-hálózatot vezetett, de „jogszerűen senkinek sem okozott veszteséget” Hát persze, jól tudjuk, hogy az MLM-ben csak a felső szint jár jól, a „cseresznyék” csak gürcölnek. Az a bizonyos salamoni „vaj” tehát nála is megvan, nyilván ezért költözhetett be a Várba, hogy ha esetleg kedve szottyanna túlságosan jogvédeni, akkor legyen mivel zsarolni.

Villamos végállomás Óbudán, este 8 óra után. Nagyhangú, nagydarab vezető rivall rá egy alvó emberre. „Ébresztő föl, leszállás! Megmondtam, hogy ne szállj fel többet. Sajnálom, hogy nem jöttem előbb hátra! Na, nyomás lefelé!” Az ember lassan magához tér, kínkeservesen belekapaszkodik két mankójába és leszáll. Arcát nem látjuk, öltözete egy fokkal jobb, mint a hajléktalanoké. A vezető elégedetten száll le ugyanannál az ajtónál, hogy előre menjen a vezetői fülkébe, kishíján fellöki intézkedése tárgyát.

03.02.

A vezér Floridába készül, hogy meglátogassa a narancshajú bukottat. És közben minden fórrumot felhasznál, hogy dicsőítse. Lehet, hogy el is dönti ezzel az amerikai elnökválasztás sorsát? Az utazás bejelentésének másnapján a narancshajú máris elvesztette első előválasztását.

A legújabb szupermarket-trükk: akcióként hirdetnek meg egy terméket az eredeti áron, majd emelnek rajta egy jókorát. Az akció rég lejárt, de a gyengébb látásúak ezt nem tudják, mert a dátumot kellően apró betűkkel és számokkal írják. Amikor megjegyzem az egyik eladónak, hogy ez az akció 10 napja lejárt, először kétszer az új akciót kezdi ecsetelni, de kitartásomra azt mondja, hogy az előzőt nem lehet levenni, mert egy sínen van valamennyi árkód. Akkor, lenne a következő kérdésem, de már nem hallja meg, hogyan tették rá a sínre az új akciót?

Nálunk még a bukott politikusnak is bőségesen emelik a fizetését. Mert az jár neki. Inkább élnék Opátijában, ahová Nagyanyám pesztonka korában járt gazdáival, mint Apátijában.

03.03.

Kétszáz napig nem volt telitalálat az ötöslottón. Aztán egyszer csak két egymást követő héten lett. Milyen érdekes…

És újra csak elérhetetlen filmes ideálom, Orson Welles. Videó-archívumomban megtaláltam egy 1955-ös három epizódból álló filmet. A gyilkosságok három szólamra harmadik részében egy nagyhatalmú külügyminisztert alakít, aki egy idő után betegesen rettegni kezd egyik politikai ellenfelétől, rémálmok gyötrik, amelyben a pimasz fiatalember, akinek állítólag ő tette tönkre a karrierjét, ahol csak teheti, nevetségessé teszi. Hihetetlen, ahogyan ez a nagyhangú, magabiztos figura fokozatosan összeomlik – Welles minden arcrándulása, testbeszéde zseniális – pszichiáterhez készül, akinek végső kétségbeesésében elárulja, hogy meg fogja ölni ellenfelét. Utolsó parlamenti fellépését azonban megzavarja, hogy a fiatalember széke üres, be sem fejezi beszédét, kitántorog, leesik a lépcsőn és összetöri magát. Utolsó pillanataiban tudja meg, hogy kísértőjét holtan találták egy vasúti alagútban. „Akkor mégsem szabadultam meg tőle” – mondja, mielőtt kileheli a lelkét, hiszen nem ő végzett vele, hanem valaki más, egy vétlen baleset, esetleg öngyilkosság és abban a tudatban hal meg, örökre nevetségessé vált. Ha visszamegyünk az időben 15 évet, valóságos példát is tudunk idézni: Amikor Hitler megnézte Chaplin Diktátorát, dührohamot kapott, mert minden idők legnagyobb bohóca ország-világ előtt nevetségessé tette őt és parancsot adott Chaplin ölésére. Nincs nagyobb félelme egy rettegett embernek, hogy egyszer csak elkezdenek tőle nem rettegni, hanem kinevetik és minden csak azon múlik, mikor merik először kinevetni…

Belenéztünk A Dal utolsó selejtezőjébe. És nem értettem, hogy a zsűri tagjai – köztük három kiváló zenész – mitől ájultak el. Az egy Roy volt az, aki valóban  nyújtott valami őszintét, ami megfogja az embert. Tudom, hogy elfogult vagyok, de a 2000-es évek végén leálltam azzal, hogy új zenéket hallgassak, mert egy idő óta semmit nem találtam bennük. És ez sajnos azóta is így van. Szerencsére az előző évtizedekből van mit hallgatnom, akár életem végéig, nem is szólva a klasszikusokig…És egy csendes vasárnap délutánon viszont a Classicán élvezhettük egy Kanadából élő koreai lányokból álló zongorás kvartettet, remekül vegyítették a kortárs zenei elemeket rock-riffekkel és blues-motívumokkal.

„Nem volt éj, nem veszett ki szeme világa,
Hanem hogy ez volt a sötétség országa”

– mondhatnánk Petőfivel, csak éppen a János vitézek hiányoznak, meg az óriások, akik a segítségére sietnek.

03.04.

Évtizedek óta nem született két nap alatt annyi politikai töltetű vicc/mém kis hazánkban, mint az operabüfé-ügyben. Jellemző, hogy mi veri ki nálunk a biztosítékot. Nálam már el is érte az unalom küszöbét. Pedig ez a többi affér mellett valóban „műbalhé”, ahogy a direktor úr mondani méltóztatott. És az sem kizárt, mivel abban a hatalom urai zseniálisak, hogy az egészet arra találták ki, hogy legyen min felháborodnia az istenadtának, miközben valami sokkal nagyobb gazságra készülnek a háttérben. Egy vazallust legalább sikerült nevetségessé tenni, de ő csak egy lépcsőfok ama magaslathoz, még csak középtájon sem.

03.05

Újabb tanulságos filmet láttunk, A csalót, az elmúlt 40 év legnagyobb amerikai pénzügyi csalásainak kitervelőjéről, Barry Minkow-ról. Valójában kezdettől fogva mindenki, aki üzleti kapcsolatba kerül vele, tudja, vagy legalábbis sejti, hogy minden lépése mögött van valami „kis csalás”, de saját hasznukat nézve elfogadják, így a fiatalember egyre nagyobb dobásokat hajt végre, nem létező cégekkel, munkákkal és befektetésekkel. Végül saját nagyravágyásának áldozata lesz, túl nagyot akar kaszálni a tőzsdén. Barry-t, akit felnőttként maga a reflektorfényt imádó férfi alakítja, bebörtönzik, ott megtér, végül 25 év helyett csak nyolcat kell lehúznia (ő az időt az évenként rendezett Superbowlokban méri), lelkész lesz, közben az FBI-nál előadásokat tart a különböző csalástechnikákról, de amint megszagolja újra a nagy pénz lehetőségét, ugyanott folytatja, ahol abbahagyja és újra börtönben végzi. Kíváncsi lennék, hogy egy olyan országban, ahol a pénzügyi- és adóhatóságok könnyebben szemet hunynak az ilyen nagystílű csalók felett, mint az Államokban, mennyi Barry Minkow sütögetheti háborítatlanul luxuspecsenyéjét sok-sok, soha ki nem fizetett károsulttal, esetleg állami támogatással…

03.06.

A szívem megszakad, amikor azt olvasom, hogy a főközösségiportálos milliárdokat veszített két óra alatt, amikor összeomlottak oldalai. Arról nem szól a fáma, hogy mennyi maradt neki, és mennyit vesztettek azok – esetleg az anyagiakon túl is – akik az egész életüket ezekre az oldalakra alapozták.

Hallgattunk egy csodaszép portréfilmet Horváth Terivel, akit volt szerencsém látni színpadon is a Kalevalában Ilmatár anyaként. Vajon a „nagy magyarok” értették volna az anyanyelvünket gyönyörű tisztasággal beszélő színésznő minden mondatát, szívből jövő népi hasonlatait? Amikor ilyent hallok, mindig eszembe jut, hogy számomra magyarnak lenni éppen e nyelv adományát jelenti, amelyre egész pályámat rátettem, kozmopolitika lelkemmel és világképemmel összhangban, és nem azzal ellentétben.

Szörnyű, mennyire aktuálisak ötvenéves vagy még régebbi filmek: a Keselyű három napját, amely 1975-ben készült, napjainkban is elkészíthették volna a világ bármelyik titkos szolgálatáról, amelyen belül újabb szolgálatok léteznek, és ezekről csak a legbeavatottabbnak tudnak, és jaj azoknak, akik a körön kívül esnek és többet tudnak a kelleténél…És az is elgondolkodtató, hogy hányszor jelent meg már a filmvásznon a minden érzelem nélküli, csak a „munkáját” végző bérgyilkos: Alain Delon és Lee van Cleef még csak hagyján, belőlük „kinézzük”, de a mindig elegáns Edward Foxból vagy a tépelődő Bergman-hősből, Max von Sydow-ból?...

Csak ne szidjuk Operaházunk fantomját. A 20. századi rock egyik legszebb művét 24 perce alatt 2x szakították félbe reklámmal. a Youtube-on. Jut eszembe, ugye már köztudott, hogy a Fantom szerzője éppen az Echoes-ból "vette kölcsön" főtémáját?

 

 

Szólj hozzá!

Holdfoltozó 5.

2024. március 06. 07:04 - Göbölyös N. László

423062801_1354396308572274_2860806711336007176_n_1.jpg

Bedobozoljuk, majd miszlikbe aprítjuk adatvédelmi paranoiánkat, pedig még Őrnagyunk sincsen.

A megöregedett Medve álmában új hazát választott, mint világcsavargó költő példaképe, pedig magyarul álmodik, magyarul fél. Ott, az isten háta mögött még egyszer fogadta fiatalabb, de már szintén megöregedett barátját, felfedte olyan titkait, amelyeket ő maga sem tudott magáról, hiszen sosem jutott el odáig, hogy átnézze a történelmi emlékezet róla készült dossziéit. Ezek lapozása közben az utolsó pillanatban indult el a szigetre telepített repülőtérre, de az öreg Medve ragaszkodott hozzá, hogy a duty free-ben vegyen neki két plüsskutyát, valamint két három ágú korbácsot, amelyeknek használatát fiatalabb barátjára bízta. Már búcsút intettek egymásnak, amikor az utazó, aki 125 repülőgép-felszállással dicsekedett, rutinmozdulattal mellénye belső zsebéhez nyúlt, ahol útlevelét és beszálló kártyáját, valamint telefonját tartotta, de csak az üres zsebet tapogatta. És elkezdett foglalkozni a gondolattal, hogy ő is új hazát választ, pedig magyarul álmodik és magyarul fél.  

A púpos ministráns ritmustalanul rázza csengőjét. A kántor átkomponálja a Gloriát, amitől nemcsak a hívek zavarodnak meg, hanem ő maga is, mert félelmetes falsokat fog az orgonán. Az Isten kegyelmében kételkedők belülről fáznak a jéghideg templomban. Pedig nem is kellene más, csak hogy felharsanjon a G-L-O-R-I-A….

Vincent otthagyta bakancsát a postaládák alatt egy üres Tokaji Édes Szamorodni üveg kíséretében. Egy óra múlva valaki mindent elvitt.

A költő harminc évet ment vissza saját életében, egy kocsmában felszedett egy bolondos nőt, ahogyan akkortájt többször is megtette, majd felment vele szülei kiürített lakásába, hogy a gyerekkorából megmaradt heverőn keféljenek egy egészségeset. Csakhogy a két idősík nem volt hajlandó összemosódni.

Katonai hadoszlop foglalja el a Scrabble-tábla függőleges középső sorát. Egyetlen értelmes emberi szót sem lehet hozzájuk csatlakoztatni, mert a harcosok mindannyian ugyanazt a senki által nem ismert betűtípust képviselik. A játékosok megpróbálják a táblát függőlegesen felállítani, hátha akkor  felbomlik a hadoszlop, de valami mágneses erő fenntartja őket, míg az értelmes, emberi szavak betűi mind lepotyognak körülöttük.

A költő az első sorban ült A Mélyfolyókmagashegyek Királynőjének koncertjén, és az járt az eszében, mi lenne, ha a Csúzliszájú megjelenne és megint eljátszanák azt a nyíltszíni szexet, mint hajdan a jótékonysági világbulin. Szinte végig sem gondolta, amikor megjelent a megidézett, de nem egyedül, hanem a Kapcarongy-kövek mind egy szálig kockás skótszoknyában, hogy vokálozzanak a Királynőnek. A szünetben a költő észrevette, hogy a színpad szélén is vannak ülőhelyek és az egyik éppen üresen maradt egy magas, szőke amerikai katonatiszt mellett, akiben kedvenc háborús filmje legundorítóbb figurájának szédületes alakítóját vélte felismerni. Rögtön felszaladt a színpadra, autogramot kért tőle, mire a színész bevallotta: azért jár a gyűlölt géhástiszt ruhájában, mert ez volt élete legkedvesebb szerepe.  Innentől együtt élvezték végig a Mélyfolyókmagashegyek Királynőjének és a Kapcarongy-köveknek blues-zal teljes előadását, majd udvarias búcsút vettek egymástól. A költő még várt a színpadi fények kihunyása után, szerette volna még közelebbről látni a Királynőt, akinek imádta rekedt, buja hangját, de még sosem találkoztak. Egyszer csak egy oldallépcsőn megjelent, és a költő meglepve fedezte fel mellette elsőszülött fiát. „Egy csinos magyar fiút kértem kísérőnek” – árulta el 18 éven felülieknek szóló mosollyal a Királynő, majd egy-egy cuppanós puszit nyomott apa és fia fejére.  

A fiú 11 éves volt, amikor egy vele egykorú lány macskát dobot az arcába és hajszálon múlt, hogy a szeme ép maradt. Ez volt a harmadik trauma, a gyűlölködő tekintetű óvónő pofonja, majd a kulcscsomóját dobáló tanárnő után, amelyek nyomán látens szadizmus alakult ki benne a nők után, miközben egész életében rajongott a másik nemért, és már idős férfi lett, mire megszabadult ettől a démonjától. Aztán egy délután azt álmodta, hogy egy fiatal nő egy kölyökmacskát dobott az arcába, és az ártatlan állat ösztönösen végigkarmolta a fejét.

Egy táguló falú terembe vonultak be a költő valaha volt tanárai, osztálytársai, az élen néhai osztályfőnöke férjével. A férfi részvétét nyilvánította neki, holott valójában ő halt meg előbb és osztályfőnöke, aki még hetven felett is mutatós nő volt, az ő elvesztésébe halt bele.

A Szülők kihalt otthonában generációk feletti klubok nyitnak. A fellépőknek még csak játszaniuk sem kell, elég, ha meghallják a falakban őrzött zenéket, és verseket, hogy azok mindenki örömére megszólaljanak.

Az iszákos testőrt, miután kiürítette szívébe utolsó üvegét, egy óriás almához láncolva lőtték ki az űrbe. A detonáció helyén hatalmas csiliszósz folt maradt.

A költő és az elgázolt fiú együtt árulják nyitott végű életüket, de becsületüket megtartják maguknak. Valaki poháralátétekké aprított egy réges-régi falvédő perzsaszőnyeget.

A búskomor ember pénz és iratok nélkül sétált ki a házból, pedig aznap rengeteg dolga lett volna, elindult toronyiránt, mígnem egy pályaudvarra érkezett, és felszállt az első vonatra. Csak azután tért magához alvajáró állapotából, amikor a vonat elindult és megtudta, hogy egy kedvenc városa felé tart. Amikor megérkezett, rögtön azt nézte, hogy mikor indul vissza vonat, mert nem szerette semmilyen dolgát elhalasztani, de közben úgy érezte, ha már itt van, felhívja itt élő barátait, ki tudja, találkozhat-e még velük valaha.

„Piros és zöld láb a szurdokban” – mondta álmában a Férfi, de azt nem árulta el, kinek a lába és hol van az a meredély.

Az öregedő üvegtörő sosem volt punk, mégis előbb egy régi jénai edény vált ketté kezében, majd teáskannának alátétje és egy lázmérő, végül a kamra polcáról vert le egy őrölt csilivel teli kis üveget. Néha úgy érezte, hogy mozdulatai nem érzik a tárgyak közti távolságot, elvétette az ajtófélfát, vagy amikor kivett valamit a szekrényből, vagy amikor asztalt terített, gyakran összekoccantotta őket. Rettegett minden leépüléstől és ezeket rossz jelként élte meg, de még hitt Élete megnyugtató szavaiban és nem utolsósorban végtelen szeretetében.

Párducok őrzik a betondzsungel almáskertjét. A költő végre szemébe nézhet gyerekkori szerelmének, a félelmetesen doromboló Bagirának, aki pillantásaik kereszteződésétől átváltozhat álmai napfény-talpú fekete nőjévé.

 

 

Szólj hozzá!

Agazigazagazigazság

2024. március 01. 07:06 - Göbölyös N. László

fortepan_190909.jpg

02.25

„Háromféle gazember van a világon. Van naiv gazember, tudniillik olyan, aki szentül hiszi, hogy gazsága fennkölten nemes cselekedet; van szemérmes gazember, aki szégyelli gazságát, de azért eltökélt szándéka, hogy véghez viszi, s végül van az igazi, vérbeli gazember” – írta Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij úgy 150 éve A kamasz című regényében. Ugyanő, ugyanott, néhány oldallal később: „A mai kor az arany középszer és az érzéketlenség kora, a lustaságnak, a tudatlanság dicsőítésének, a munkára való alkalmatlanságnak, a készen kapott eszmék és eszmények fogyasztásának kora. Senki sem gondolkodik, ritka az olyan ember, aki valamiféle eszmét termel ki magából.”

„Agazigazagazigazság” – hadarja az egyik fiatal stand-up-jelölt Griffith: Komédiások című darabjában.

„A nők miatt lettem gazember” – énekelte Hobo, Willie Dixon és Jim Morrison után szabadon (Backdoor Man).

És ha már klasszikusok és kortárs remekművek: Orson Welles 1947-ben készült krimije, A sanghaji asszony, amelyben csak a végén derül ki, hogy a nő a legfőbb bestia, Rita Hayworth remek megszemélyesítésében aki akkortájt épp Welles felesége volt. A többszörösen megcsavart sztori fő tanulsága: a gazdagok mindent megengedhetnek maguknak emberek megvásárlásától egészen addig, hogy saját aljas játékaik miatt ártatlanok bűnhődjenek, miközben semmi más nem érdekli őket, mint a pénz és a még több pénz. Sajnos az élet nem szolgáltat mindig olyan igazságot, mint a film, hogy a gazemberek végül egymást nyírják ki.  

„Ezek az én elveim, de ha Önnek nem tetszenek, vannak más elveim is” – mondta Groucho Marx. Ez jutott eszembe arról az emberről, akinek legújabb árfolyama 4 Gripen.

Ha mindazok előtt leróná az ország a kegyeletét, akik az elmúlt 100 évben valamelyik magyar rendszer áldozatai voltak, naptárunk nem állna másból, csak emléknapokból. A kommunizmus áldozatainak emléknapja pedig nem más, mint egy elterelő hadművelet egy neokommunista egyeduralmi rendszerről.

Egy szebb napokat látott politikus szerint a vezér remek formában van, akár még 30 is benne lehet. Ha jól számolom, akkor 91 éves lesz. Csak nem veri ennyire az a bizonyos a magyart..vagy tán a szebb napokat látott politikusnak is ígértek valamit, hogy ilyen szépeket mond? De eszembe jutott az a szinte mindig elfelejtett történelmi tanulság, mely szerint egy-egy birodalom, vagy uralom, a legritkább esetben tartott addig, amíg meghirdették…

02.27.

“Magyarságom emberi létem alapvető mozgásformája” – mondotta volna a Sándor-palota új lakója. Akkor jöhet a hazafias csárdás és a csűrdöngölő.

Az influencerek legalább kétszer annyi embert vittek az utcára, mint az ellenzékinek mondott, lassan másfél évtizede egymással marakodó pártok. Most sem telt tőlük többre, mint egy „elegáns” kivonulásra az úgynevezett államfő megválasztásáról. Nem ártana, ha ezen mindenki elgondolkodna. Csak nehogy az influencerek pártba akarjanak tömörülni…

Meghalt egy régi-régi barátom, általános iskolai osztálytársam, a költő fia, a tűztáncosé, akinek a Villa Negrát is köszönhetjük. Tragédiák övezték életét, kétévesen gyermekbénulás sújtotta – apja egyik legszebb, „ráolvasó” versét írta neki – harmincas éveinek elején vesztette el Édesapját – gyönyörű Édesanyjáról semmit sem tudok -  bölcs életkedve azonban soha nem hagyta el. Gyerekkorunkból is emlékszem szelíd humorára, játékos verseire Mazsoláról és a doktorságról – egyszer farsangon annak is öltözött – és a hatalmas gombfoci-csatákra. Tőle kaptam kedvet a képes gombfocikhoz, amelyekkel aztán Apámmal éveken át komoly bajnokságokat rendeztünk. Attilának már a 60-as évek első felében olyan Real Madridja volt, amelyben látható volt Puskás is, de a legnagyobb becsben a Fradit tartotta, de nem a Császár volt a kedvence, hanem a Doktor, aki a közelünkben lakott, és rendszeresen láttuk a játszótéren tanulni. Kiskamasz korunkban, amikor külföldi éveim során hazalátogattam, hatalmas lórum-partikat vívtunk náluk. Nagyanyáink jó barátságba kerültek mindjárt elsőben, az ő nagyanyja, Eta néni, hajdan előadóművész, kirítt az iskolához járó nagymamák közül sminkjével, kis tokkalapjaival, de máig emlékszem eleven mozgására, beszédére és azokra a fájdalmas versekre, amelyeket a Költő írt halálakor az őt egyedül felnevelő asszonyról. Végül biológus lett, a veganizmus egyik hazai hirdetője, költészetből csak az olvasás tisztelete maradt meg, míg az én poétai utamat egy ideig Apja próbálta egyengetni, de aztán elvesztettük egymást.  Attilával is nagyon régen találkoztunk utoljára személyesen, a FB-on azonban rendszeresen beszélgettünk, a covid idején nagyon hasznos szakmai tanácsokkal látott el. Most, hogy ő is elment, találomra elővettem Apja egyik kötetét, amit talán 40 éve olvastam, és magam is meglepődtem, hogy sorai mennyire megmaradtak bennem.

02.28.

Régen nem fordult elő, hogy két filmet is megnéztünk egyetlen este. Én 42 év után láttam újra A Koncertet. Akkoriban a szenzáció erejével hatott – a buli harangozása volt az első olyan reklám Magyarországon, amelynek indító plakátjáról csak a beavatottak tudták, hogy miről van szó -  most hatalmas csalódás volt. És erről Illésék tehetnek a legkevésbé. Sohasem tartoztam a nagy rajongói körbe, egyetlen koncertjükön sem voltam – Életem Párja legalább ott volt a 2001 Népstadion-beli nagy hármas bulin, néhány hónappal azelőtt, hogy egymásra találtunk - valahogy engem kamaszkoromban inkább az Omega, majd a korai LGT és a Mini tudott megszólítani, nem tagadom, hogy bár voltak számomra már akkor is nagyon kedves dalaik, igazi jelentőségüket csak később fogtam fel.  Például akkor, amikor a seregben esti bakancspucolás közben énekeltük, hogy „el ne hidd, hogy megváltoztunk vezényszóra”. A szereplőkkel, a teljes Fonográffal, mindkét Tolcsvay-val és Koncz Zsuzsával volt szerencsém együtt lelkesedni 1978-ban a havannai VIT-en a kubai forradalomért, (Csak Illés Lajos és Pásztory Zoltán nem voltak ott), később bejáratos voltam szegény Németh Oszi és Tolcsvay Béla lemezboltjába egyaránt.  Koltay Gábor egyszerre próbált egy dokumentum-portré-riportfilmet és egy koncertfilmet csinálni. Egyik sem sikerült. Nyilván meg akarta csinálni a magyar Woodstock-filmet (bár annak  első változatával szintén vannak fenntartásaim)....Mint említettem, magán az eseményen nem voltam jelen, de szívesen megnézném egyszer az egész koncertet az elejétől a végéig, vágatlanul, minden hűhó és „művészkedés” nélkül. Biztosan megvan az eredeti felvétel valahol. A zenék, a szövegek túlélték őket.  És, ahogyan a Vadászat40 kapcsán is leírtam, mennyire jó lenne, ha nem kellene a mában gondolkodnunk amikor azt halljuk, hogy „miért hagytuk, hogy így legyen”, hogy „mások dolgoznak helyetted, míg szerepedet játszod”, hogy „nem lennék játéka mindenféle szélnek”, vagy az itt el nem hangzottak közül, hogy „nem akarok állni, ha fordul a Föld” vagy hogy „szemétládák egy új kor hajnalán”. És miért voltak áthallásaim, amikor Tolcsvay Laca azt üvöltötte, hogy „sehonnai bitang ember…”? Mondjam még?

Rögtön utána megnéztük Szász Attila Örök tél című filmjét. A Saul fia méltó párja, szikárságával, szűkszavúságával, az érzelmek és a vizuális atrocitások visszafogásával hat. És tökéletes a befejezése: vannak olyan történelmi helyzetek, amikor egy túlélés kevés egy élethez.  És amikor a film elején az elhurcolt nők egy dombon vonulnak egy orosz lovaskatona mögött, mindkettőnknek Bergman Hetedik pecsétjének haláltánca jutott eszébe…

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása