„Bocs, inkább én, félek, hogy meggyullad a hajam” – utasította el kedves mosollyal a vad loboncú lány a férfit, aki sietett volna neki tüzet adni. A lánglobbanás elfojtásával azonban abban a pillanatban elkéstek.

Egy régi ház felé igyekezett, amely valamikor biztonságot nyújtott neki. A ház ugyanott áll, mint hajdanában, de a kapuját romba döntötte valami, csak törmelékeken átvergődve lehetett bejutni. A költő megpróbált felmászni a kőhalomra, de közben egy félig elszáradt bokor percekre foglyul ejtette, alig tudta magát kifejteni belőle. Végtagjai kiszabadítása közben felborított egy fehér Madonna-szobrot, és csak szeme sarkából mert ránézni, amikor a szobor kinyújtotta az egyik kezét, és összeszedte saját darabjait.

Összeterelték valamennyiüket és közölték velük: választhatnak az öngyilkosság és a kivégzés között. Egyiküket saját szerelme ütötte meg úgy, hogy az nekiesett a falnak, mert nem volt hajlandó választani. Kemény volt a fal, de a férfinak ennél sokkal jobban fájt, hogy az ütötte meg, akiben a legjobban bízott életében. Eközben a költő álmában egy indulót énekelt beazonosíthatatlan nyelven és kezével úgy hadonászott, mintha zászlót vagy kardot lengetne, pedig mindkettő idegen volt minden idegsejtjétől.

A másik lator nem üdvözült. A Megváltó és az első lator ezért a közelében maradtak, hátha mégis meggondolja magát ez a megátalkodott.

Depressziós brooklyni emberünk végre helyet kapott harmadhegedűsként egy kamarazenekarban és pizzicatóval játssza Liszt II. Magyar Rapszódiájából a zongorás kislány témáját.

Kötelező vérvételre küldenek szét több ezer felszólítást, pontos helyszínnel, időponttal. Okáról csak találgatni tud mindenki. Van, aki szerint kifogyott az ország vérkészlete és már nem vonzó az önkéntes véradás. Van, aki szerint egy újabb világjárvány előtt tesztelik, hogy a fejlesztés harmadik stádiumában lévő oltás melyik vércsoportra hogyan hat. És van, aki szerint egy általános DNS-mintavétel kezdetén vagyunk, amely alapján kiszűrik azok, akiknek nincs helye e hazában. A költő is kap egy levelet, nem bánja, mert az utóbbi években rejtélyes tünetek jelentkeznek nála, ideje hát egy alapos kontrollnak, mert még túl sok dolga van ahhoz, hogy itthagyja e földi létet. Megérkezik a megadott helyszínre, elirányítják egy fényes, zajos nagyteremhez, ahol már rengetegen állnak egy hosszú folyosóig nyúló sorban. A világításból, a hangokból hamar rájön, hogy valamikor hosszú éveken át itt dolgozott és ma is pontosan emlékszik mindenkire. És ahogy bekukkant a várakozó fejek felett, meg is látja a régi kollégákat, élőket és holtakat egyaránt. Beáll a sorba, amely pillanatok alatt már mögötte is kígyózik. Sokan már teljesen készen állnak a vérvételre, feltűrt ingujjal. Hősünk is szabaddá akarná tenni a jobb karját – mindig innen ad vért, mivel balkezes – de ráébred, hogy indulás előtt elfelejtett felöltözni, de már késő visszafordulni. Körülötte csak egy valaki teljesen meztelen, mint ő, egy apró termetű, formás lány, aki pontosan ő előtte áll. A költő gyorsan elhessegeti első zavarát és a tolongó sorban próbál hozzásimulni a másik csupasz testhez, hogy összeadhassák erejüket a tömeggel szemben. A lány, akinek az arcát sem látja, érzékeli a férfi érintését és átadja magát neki…

Holdnővér önző fényével elűzte álmunk Testhajnalcsillagát.

A férfi, ahogyan minden héten legalább egyszer, szorgalmasan rótta a hosszokat az uszodában és közben igyekezett nem gondolni semmire, legfeljebb a megtett távot számolta. Aztán feltűnt a medence szélén az az érett nő. Már nem először és ezúttal is abban a fehér tangás bikiniben, amelyből a teltnél egy fokkal teltebb teste szinte kicsattant, de csak annyira, hogy még izgatóbb legyen. A férfi még soha nem látta, hogy bement volna akár egy pillanatra is az úszómedencébe, a szauna, a jacuzzi és a zuhanyzó között ingázott. Macskaléptei, feszes idomai azonban így is magukra vonzotta a tekintetett. Ezen a napon azonban váratlan dolog történt. Amikor a férfi éppen egy kitűzött táv teljesítésének a végére ért, a nő kényelmesen letelepedett a medence peremére, éppen ott, ahol az úszónak meg kellett érintenie a falat. A férfi nem tudott nem a szemébe nézni, de azonnal fordult az újabb hosszokra. Amikor azonban visszaért, a nő még mindig ott ült és újra egymás szemébe néztek. A következő pillanatban a férfi arra ocsúdott fel, hogy az úszómester és a mentősök próbálják újraéleszteni a medencéből kihúzott eszméletlen nőt. A mentősök kérdezgetésére a férfi egy ócska történetet adott elő: a nő megkérdezte tőle, hogy tetszik-e neki, mire a férfi bevallotta, hogy nagyon kívánatosnak tartja, erre a nő azt követelte tőle, hogy itt, most, mindenki előtt csókolja meg, de úgy, hogy ő a parton marad, a férfi azonban nem jöhet ki a vízből. És akkor a férfi csók helyett magával rántotta a felhevült nőt a hideg vízbe, majd, tovább rótta a maga penzumát egyedül…

Feketerigó kering kétségbeesetten feszületek és menórák, könyvespolcot és íróasztalok között. Szédülten nekem ütközik, hagyja, hogy óvatosan a markomba vegyem. Verdeső szárnyai lassan lecsitulnak, szívverése is lenyugszik. Előbb éneke szabadul ki, majd utána repül és csak egy árnyéknyi hangos űrt hagy maga után.

Egyedül egy lakásban, amelynek valamikor minden zugát ismerte. Most azonban, hogy csak a puszta falak maradtak, és már azokat is fehérre meszelték, úgy érezte, hogy soha életében nem járt itt és azt sem tudja, hogy juthat ki innen.

A titok háttal állt neki, feltűzött mahagóni hajával és a férfi gondolatban lerajzolt egy háromszöget a rózsaszín fülcimpák vége és a negyedik nyakcsigolya között, hogy aztán ujja hegyével megérintse annak izgató mértani középpontját. Észre sem vette, hogy egy áthatolhatatlan üvegfal áll közéjük, amelyet se áttörni, sem odébb helyezni nem lehet.

A csónak partot ért, miután bejártuk egy tengeröböl összes barlangját, ahol ember még sem úszva, sem száraz lábban nem járt. Magamra maradtam mélykék gondolataimmal a lármás kikötőben és csak annyit tudtam, hogy mindig dél felé kell haladnom a tengerparton, városokon, falvakon keresztül, hogy rátaláljak szeretteimre. Nem törődtem azzal, hogy mennyit kell mennem, elvégre itt a földön végtelen utak nincsenek. Már amennyiben itt a földön vagyok.

Csak a rossz hír a hír – vélték a farizeusok és ezért mindent elkövettek, hogy elveszejtsék Jézust és tanítvány

A menthetetlen nőcsábász és a felszarvazott, vagy Karinthy-val szólva a „marha” férj ugyanúgy nélkülözhetetlen szereplője a 19-20.század fordulóján virágzó bulvárszínháznak, mint a hűséges, ám elhanyagolt és/vagy kikapós feleség. No és persze a „házibarátnak” álcázott szerető. Nem mintha napjainkra ezek az őstípusok kihaltak volna, mert velük együtt tovább élnek az átlátszó hazugságok, amelyek látszólag életben tartják a párkapcsolatot. És ma is dívik – e sorok írójának is volt benne része – hogy a megcsalásra megcsalás a válasz, ha nem is az „első hülyével, aki arra jár”. Ám ez a legritkábban oldja meg a konfliktust, mert vagy valamelyik fél úgy érzi, hogy neki szabad, a másiknak nem, vagy, ami még rosszabb, a megcsalás eszköze, csak akkor jön rá az ő szerepére, amikor az eredeti pár néhány ajtócsapkodás után mégis egymásra talál.

Tehát, ha belegondolunk, Georges Feydeau, a Thália Színházban most bemutatott A hülyéje című, 1907-ben írt bohózatában semmi mást nem talált ki, csak a fenti alapszituációkat keverte össze úgy, hogy lassan már a néző sem bírja követni, hogy éppen ki csal meg kit kivel. A konfliktusba még egy idősebb párt is bedob, egy enyhén szenilis ezredest és a süket feleségét, és épp ez utóbbi asszony, aki rosszkor van rossz helyen, robbantja ki a nyílt háborút az egymást leleplezni próbáló párok között.

Ott vergődik előttünk egy fiatalember, aki gyermekien felelőtlen vágyakozásával az egész lavinát elindítja, de végül ő az, aki a legrövidebbet húzza; a rég nem látott barát,  aki a legkínosabb helyzetből is képes – időnként némi segítséggel – jól kijönni (elvégre ügyvéd);  végül a barát barátja, aki egész jól elvan azzal az állapottal, hogy vágyának titokzatos tárgya helyett más hölgyeket ölelget, a baj akkor jön, amikor más hölgyek ölelgetnék őt félholtra saját vágyuk titokzatos tárgya helyett. A bonyodalmak súlyosbításaként pedig megjelenik a londoni, valójában marseille-i háemcsé (Helyi Menő Csávó), akin ugyanúgy rajta van a kangörcs, mint a másik három fickón és ugyanolyan folyékonyan hazudozik, mintha könyvből olvasná. Persze az érintett hölgyek sem mennek a szomszédba egy kis bujaságért, és egyiküknek sem ajánlanám jó szívvel, hogy dugja be a kezét a római Igazság Szájába…

Magának Feydeau-nak sem lehetett könnyű úgy megkomponálni a három felvonás hihetetlen sebességű félreértés-sorozatát, hogy végül minden és mindenki a helyére kerüljön, miközben a színészek élvezettel pörögnek az egy pillanatra sem lankadó sztoriban.  A szerző annak idején maga volt darabjainak rendezője, díszlettervezője és az előadás szinte minden pillanatát kiszámította matematikai pontossággal. Nem tudom, hogy Kelemen József rendező ismerte-e Feydeau eredeti utasításait, de az író biztosan nem csalódott volna sem a tempóban, sem pedig a jól meghangszerelt kakofónia színre vitelében.

A testbeszédek nem nélkülözik az alpáribb nevettetést sem, de azok sem csalódnak, akik nyelvi humorra vágynak – ahogyan például az ügyvéd magyarázza lerázhatatlan angol szeretőjének a „köröm”, a „karom” és a „karmolni” szavak értelmét (Hamvai Kornél fordítási bravúrjai) – és emlékezetes alakítást nyújtanak az epizódszereplők is.   Vida Péter ezredeséről a magyar nézőnek Rejtő Jenő halhatatlan figurái jutnak eszébe („Rompez, gazemberek!”), Hunyadkürti István, a gazdáját éretlen gyermekként kezelő blazírt inasa, igazi remeklés, akárcsak a még egyetemista Sipőcz András későpubertáskori ejaculatio praecox-szal küzdő londinerfiúja, de imádnivalóan közönséges Rózsa Gabriella Maggie-je is. Nehéz a főszereplők közül bárkit kiemelni, talán Jámbor Nándor adta leghitelesebben figuráját, a mindenki által kihasznált, majd végül „fellázadó” házibarátot, míg Czakó Julianna, mint „bosszúálló” feleség is könnyedén átsiklik jelleme rejtett oldalára, mintha egy ruhaváltás után nem is ő lenne. Nehéz utat jár be álmodozó fiúként Katona Péter Dániel is, aki nem szeretne „a világ hülyéje” lenni, de mégis ez a sors jut neki, ahogy véres tapaszokkal és „monoklival” téblábol a darab utolsó jeleneteiben.

George Feydeaut, akit végül féktelen életmódja vitt alig 58 évesen a sírba, manapság az abszurd műfaj előfutáraként is emlegetik, bohózatait pedig a 20. század eleji polgári társadalom ironikus ábrázolásaként. De ha legsikeresebb darabjai, mint a nálunk is sokszor színre vitt Osztrigás Mici, a Bolha a fülbe vagy éppen A hülyéje csupán felhőtlen kikapcsolódást ad napjaink színházi közönségének, már akkor sem élt hiába.

Fotó: Centrál Színház/Horváth Judit

„York napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át” – mondja Shakespeare III. Richárdja. „Nincs mit tenni” – sóhajt fel Beckett Estragonja, amikor nem tudja felhúzni a cipőjét. Két legendás színházi nyitómondat, egymástól 400 év távolságra, egyiküket sem felejtjük el soha. És akkor jön egy zseniálisan pimasz, magyar létére világhírre szert tevő író, aki színpadra állítja saját alteregóját, és így hangzik első mondata: „Azon gondolkozom, hogy tulajdonképpen milyen nehéz egy színdarabot elkezdeni.”

Molnár Ferenc önironikus aggályát teljes mértékben osztom, csak színdarab helyett cikket mondanák. Közel ötven év alatt több tízezret írtam, és bizony, állíthatom, hogy a legtöbbször éppen a nyitó mondattal bajlódtam. Ha valamilyen kritikát kellett írnom, magamban legalább 5-6 változatot elpróbáltam már az előadás alatt, ahelyett, hogy felhőtlenül élveztem volna a látottakat/hallottakat, mire az elsőt leírtam és a legtöbbször az sem maradt meg. A címről nem beszélek, mert azt többnyire a szerkesztő átírta (szinte kikerülhetetlen szakmai ártalom). Most, hogy már visszavonultam, Párommal együtt hagytam, hogy átitasson bennünket az a békebeli, a férfi és a nő örök kapcsolatát, a színház világát könnyed szeretettel és játékossággal teli humor, amelyben Molnár utolérhetetlen volt, és amiért a színészek is imádják a mai napig a darabjait, mert őt játszani igazi élvezet. És a Játék a kastélyban tele van olyan szituációkkal, amelyekben a színpadi bravúrok szinte tálcán kínálják magukat.

A Centrál Színház új bemutatójának már a főpróbáján felcsattant többször a vastaps egyes jeleneteknél, mert érezhettük, hogy a színészek valósággal lubickolnak a darabban. Amikor Alföldi Róbert kimondja azt a bizonyos első mondatát, egy pillanatra megdermedtem – mintha Márkus László hangján, az ő felejthetetlen hanghordozásával szólalt volna meg. Nyilván, aki látta azt az éppen 40 évvel ezelőtti Madách Színházbeli bemutatót, soha nem felejti el. Aztán egy idő után már csak a minden hájjal megkent írót láttuk, aki nem tud és nem is akar másban gondolkodni, csakis színházban, és ennek köszönhető, hogy megmenti két fiatal szerelmét. És megint csak saját pályám jutott eszembe: nem egyszer, nem kétszer fordult elő velem, hogy az írás nehézségein egy, a környezetemben a valóságban elhangzott szellemes mondat, vagy egy megtörtént szituáció felidézése segített át. Itt az író csap össze a hajnali órákban egy jelenetet, hogy a szerelmesek tisztázhassák a „félreértést”, ő pedig tovább legyezgethesse saját hiúságát.

Alföldi hol szellemesen sziporkázó, hol csupán öntelt és gunyoros, hol szigorú, hol megértő és megbocsátó, nemcsak a hangskálája és gesztusai zseniálisak, hanem a mimikájától is gyakran csattant fel elemi erővel a nevetés. Alakításának egyik csúcspontja, amikor barátaival a felvonásvéget próbálják helyre tenni, és árgus szemekkel figyeli a többiek erőlködését, hogy aztán ledorongolja őket.

 E jutalomjátékban remek partnerei is vannak: László Zsolt megmutathatja karakterének könnyebb oldalait, Schmied Zoltán szerepe szerint pompásan „túljátssza” a móresre tanított hősszerelmes figuráját. Fergeteg hatást váltott ki a közönségben az író nemtelen bosszújával, a francia nemesi nevekkel való küszködése.  Az előadás kacagtató pillanatai Magyar Attila kiváló memóriájú, szolgálatkész, ugyanakkor extravagáns vendégeit méltóságteljesen lenéző lakájának jelenései is. Talán a fiatalok, Puskás Samu és Balla Eszter halványabbak egy árnyalattal a többieknél, igaz, figuráik is még pátyolgatásra szorulnak az „öregek” részéről.

A Játék a kastélyban Puskás Tamás rendezésében közel 100 évvel megszületése után is kellemes görbe tükör mindennapi gyarlóságainkról, miközben arról is szól, hogy egy kis szeretettel, őszinteséggel és találékonysággal enyhíthetünk életünk nehézségein. És minél jobban ráismerünk gondtalan nevetésünk közepette önmagunkra, annál jobb.

09.10.

Illatos, zamatos ősi gyümölcsünk a körte. Édesapám különösen szerette, Nagyfiam szintén, bár ő még akkor, amikor kőkemény. Piacunkon is számos fajtája dívik az Alexandertől a „csúnya, de finomig”. Biokertész Sógoromnak legalább tucatnyi fajtája van, a belőlük készült pálinkákról nem is szólva. Erre mit látok ma a szupermarketben? Valami zöldes-barnás formátlan akármit, körte címén, származási helye Szaúd-Arábia. Ha ezt a szép emlékű Torgyán doktor megérhette volna…

Nemcsak szuverének, akarom mondani szuterének vagyunk, hanem még gazdasági modellünk is semleges lesz, mint azt a kötcsei csodamondótól tudjuk. A nemzetközi pénzpiac azonnal nemtelen módon reagált e zseniális gondolatra: egy nap alatt 5 forintot romlott a hazai euró-árfolyam.

09.11.

Trump Orbán Viktort is említve győzött az elnökjelölti vitán - írja az egyik magyar portál, hozzátéve, hogy nemcsak K.Harrisszel, hanem a két elfogult moderátorral is meg kellett küzdenie. Erre szokták mondani, hogy a tények nem zavarják őket....

A bosnyákok elleni hazai 0-0 után szakértőink keserves erőfeszítésekkel keresik a pozitívumokat. Kétségtelen, nem kaptunk gólt, bár erre is volt esély az utolsó percekben. Igaz, legalább valóban küzdöttek, mint az a viccbeli oroszlán. Ami a tény, hogy két forduló után az utolsó helyen állunk a Nemzetek Ligája csoportkörben, 0-5-ös gólkülönséggel, és valószínűleg ez nem nagyon fog javulni a következő, hollandok elleni meccsel sem…

A vezérlő politikája legnagyobb erényének a hűséget tartja, miként Bástya elvtárs a szerénységet. De említhetném a nagy francia államférfit, Talleyrand-t is, aki valamennyi gazdáját elárulta, élete alkonyán még a hazához való hűségről tartott előadását egy neves tiszti iskolán. Meggyőződése volt, hogy egész életében a haza érdekét tartotta szem előtt. Ilyen alapon a vezérlő is lehet hűséges, saját egójához, a hatalomhoz, valamint ideig-óráig azokhoz, akik feltétel nélkül kiszolgálják őt. Kérdés, hogy ez utóbbiak meddig lesznek hozzá hűségesek.

Közben az egyik főtanácsadó egy BBC-nek adott interjúban kifejtette, hogy a magyar kormány a történelem jó oldalán áll. Ebben volt már részünk az elmúlt évszázadban, és az akkori kormányok is úgy érezték, hogy a történelem jó oldalán álltak. Aztán az idő gyorsan választ adott nekik és nekünk, hogy a fal adta a másikat.

09.13.

Az illető szerint elefánt van a szobában, beszélni kellene róla. Lehet, hogy eddig nem volt tükre a szobájában?

Legjobb amerikai tanítványa jól megtanulta a leckét: miután a kismaccsa sem volt meg Kamala ellen, közölte, hogy nem lesz több vita, mert csak akkor vállalkozna ilyesmire, ha előzőt elvesztette volna, mivel azonban megnyerte, nincs szüksége több megmérettetésre. Ez tanítómesterének 18 évig bejött, de vajon ki tudja-e a kerülni az Európa-parlamenti összecsapást?

Egybehangzó források szerint novemberben nem lesz nyugdíjemelés, sőt, nyugdíjprémium sem, tekintettel arra, hogy a forint inflációja a tervezettnél jóval alacsonyabbra sikerült. A hivatalosan hamisított statisztikák is ezt mondják. Jó nagy bajban lehet a gazdaság, ha már a nyugdíjasokat sem tudják megvenni, akik pedig a rendszer egyik fontos támaszát jelentették.

És ahogy elnézem, a hivatalosan hamisított statisztikák is előbb-utóbb kénytelenek szembenézni saját manipulációikkal. A legújabb szerint a munkavállalók háromnegyede nem keresi meg az átlagbért. Minden józanul gondolkodó ember eddig is tudta,  hogyan jön ki a bruttó félmillió feletti átlagbér, de most ezt illetékes helyről is elismerték. Fogunk mi még ott sírni, ahol senki sem lát…

Állítólagos erekciós problémáimra kínál megoldást egy kéretlen hirdető, 2025-ös keltezésű e-mailekkel. Vajon honnan tudja, hogy jövőre hogy állok majd e téren, amikor én magam sem tudom?

09.07.

Tények röviden a Spiler tv-n, a francia-olasz meccs szünetében. Előtte felszólítják a nézőket, hogy a következő képek a nyugalom megzavarására alkalmasak. És megjelenik a vezérlő. Erről egy ősi vicc jut eszembe: Brezsnyev horgászik a Moszkva-folyóban és kifogja az aranyhalat. A hal persze könyörög az életért, és három kívánság teljesítését ígéri. Leonyid Iljics megkönyörül rajta, visszadobja. Másnap felébred, nyújtózkodik, és azt mondja, de meginnék egy szto grammát. Nyílik az ajtó, és belibeg egy gyönyörű nő egy szál mosolyban a jeges vodkával. Brezsnyev felhajtja, végignézi a nőt, és felsóhajt: de mesés ez a nő, de hát én már egy öregember vagyok, ide pedig egy jó nagy kemény… kellene. Nyílik az ajtó és belép Erich Honecker.

Még mindig a vezérlő, akiből újfent kitört a futballista véna, és egész pályás letámadást hirdet. Hogy ki ellen, majd még kitalálja. A potenciális ellenségeknek javasoljuk, forduljanak bizalommal Arrigo Sacchihoz vagy Fabio Capellóhoz, akik a Milan tökéletesen működő zónázásával csírájában tudták elfolytatni az ilyen akciókat.

Déli hiradó. Megtudhatjuk, hogy a piros ruhás Adának már 5000 követője van a közösségi médiában, ezért most már teljesülhet a vágya, és ruhát válthat. Mint megtudhattuk, Ada egy egész nőalakos mesterséges intelligencia, a Delta műsorvezetője. Mit mondjak, szép kis pofija van, de azért nem cserélném el a búgó hangú Kudlikra, akinek ugyan a kőkeményre belőtt haja sosem tetszett. Őt volt szerencsém látni egy tengerentúli kommunista fesztiválon az óceán partján, még mielőtt a sminkes és a fodrász kezelésbe vette volna szereplése előtt, nem is hasonlított önmagára, csak a hangjáról lehetett felismerni. No mindegy, most már egy Miss Ai-nak (lásd még minő guminő) vannak rajongói, lehet, hogy lassan mi emberek, kimegyünk a divatból?

Ada után jön a másik előre betáplált robot, Fuccálpeti, aki felhívja a nemzeti érzelmű szurkolókat a válogatott meccs színhelyén tartózkodó konzulokra, forduljanak hozzájuk bizalommal. Nyilván a kábrigádtagok egyike sem visz magával elegendő pénzt az óvadékra. F. szavai monotonul, szaggatottan hangzanak, mint ahogyan a Boris Karloff beszél a klasszikus filmben. Lehet, hogy mégis inkább Adát választom?

„Könnyű a fotelből kijelenteni, hogy milyen drágaság van” – mondja nekem egy idősebb, piacra is jól öltözötten jött hölgy, miközben kedvenc zöldségesünk amúgy egész korrekt árai kapcsán szóba kerül az általános drágulás. Igen, kezitcsókolom, a fotelből sok mindent könnyű kijelenteni. Azt is, hogy minden magyar családnak közel 30 milliós megtakarítása van. Mert ő biztosan nem jár kétnaponta a piacra és az élelmiszerboltba.

09.08.

Manapság egyre több a tűz – az elmúlt napokban Óbudán szinte egyfolytában hallottuk a tűzoltókat, mentőket. Mint kiderült, a hét végén egy rózsadombi autótelepen 9 kocsi vált a tűz martalékává, közben az Árpád híd budai hídfőjénél kiég egy kocsi, majd még egy Fehérvári úti üzletben 8 gázpalacktól csapnak magasra a lángok. Nem sok ez egy kicsit? Tetejében leég a miskolci tavasbarlang, amely egyszerre turista látványosság és gyógyító intézmény is. Nem valami magasabb megrendelésű gyújtogató brigád tevékenykedik egy üzleti leszámolásban, esetleg egy pénzmosással egybekötött biztosítási csalásban?

Ledarálta a Nationalelf nemzeti 11-ünket, sok múlott égi patrónusainkon, hogy nem kaptuk egy tízest. Miközben mi bőszen alibiztünk csapatjáték címén.  Jobb lenne, ha élfocistáink visszatérnének snóblira, vagy az ultira, 10 filléres alapon. Igaz, ez utóbbihoz már némi ész is kellene, de ha ebből kellene megélniük, biztosan meg is jönne hozzá az eszük.

Jövőre békekölcsönvetésünk lesz, akárki meglátja. Hogy miként szűnik meg a háborús vészhelyzet, majd kitalálják, elvégre az első számú kiválóan tudja menedzselni háború és béke kérdését. Kutuzov gyenge dilettáns volt hozzá képest, amúgy is miként tudott volna átlátni a szitán fél szemmel. A pénzügyi egyensúly érdekében pedig javasoljuk, hogy az elsőszámú családja és udvartartása jegyezze békekölcsönként vagyonának 95%-át.

09.09.

Magyarországnak a gazdasági semlegesség politikáját kell képviselnie" – mondja az egyik fő tanácsadó. Ennek ugyan az égvilágon semmi értelme, de a lényeg, hogy a köznép ne is értse, hanem higgye azt, hogy ez valami szakzsargon, ami a felkentek rátermettségét bizonyítja.

„Bekövetkezett az idő, amikor isten világának el kell pusztulnia….Ez persze isten akarata, a világot nem mit teremtettük, de azért mégis kár! Ha csak egyetlen fa kiszárad, vagy mondjuk egyetlen tehén elhullik, az is sajnálkozást kelt bennünk, hát akkor, mondd, jó ember, mit érezzünk, mikor látjuk, hogy az egész világ elpusztul?...A nap, a mennybolt, az erdők, a folyók, a rétek – hisz isten mindezeket azért teremtette, hogy egymás javára szolgáljanak. Mindegyiknek megvan a maga rendeltetése, a maga helye. És most mindnek, az egész világnak el kell pusztulnia” – írta Anton Csehov 1887-ben A tilinkó című novellájában.

A szürkének még annál is több árnyalata borította be egünket, a felhőkben mozdulatlannak tűnő hurrikántölcsérek, kisebb-nagyobb halak sodródtak meg egy nagy, megszegetlen kenyér. Aztán a formák megnyúltak, eltűntek és egy lassú eső indult el, megtöltve a teret az égi vizek felszabadító illatával.

Több mint másfél évtized után újra megnéztük Godfrey Reggio apokaliptikus filmkölteményét, a Koyaanisqatsit, Philip Glass hideglelősen igaz zenéjével. Annak idején Életem, Beke Ritamegfestette a vég utáni lényeket – most is itt van a kép felettünk a dolgozószobánkban – és portrét készített a Magyarországra látogató mesterrel is, akivel a Leonard Cohen verseire írt darabjának bemutatója előtt találkoztunk, én pedig egy meditációs versben éltem tovább az élményt. A minap, miközben régi VSH-kazettáim között válogattam, belenéztem az egyikbe és Életem rögtön kiszúrta a Koyaanisqatsi befejező képsorát, az égő, semmibe keringő űrhajót, amelynek nem adatik meg az újjászületés úgy, mint a 2001: Űrodüsszeia fényfolyosón áthatoló utolsó túlélő asztronautának. Rögtön műsorra is tűztük másnap estére, kezünk összekulcsolásával enyhítve szívverésünket. Reggio és Glass már 40 évvel ezelőtt vádiratot készített a természet pusztításáról, a mindent elsöprő iparosodásról (beleértve a fegyverkezést – a fentről matchboxoknak látszó színes autók végtelen sorát váratlanul váltja fel tankok és harckocsik végtelen sora), a megalomán építkezésekről, az emberi élet józan ésszel már követhetetlen felgyorsulásáról, a szalagmunkán hajszoltakról, amelyet Chaplin már 50 évvel korábban pellengérre állított a Modern időkben – a sors fintora, hogy a kazettán a Koyaanisqatsi előtt éppen a Modern idők látható - a végtelen elidegenedésről, amelyhez képest Bergman, Fassbinder és Antonioni történetei könnyed komédiák. Pedig még csak akkoriban, az 1980-as évek első felében kezdtek széles körben elterjedni a személyi számítógépek – az már csak városi legenda, hogy Bill Gates állítólag kijelentette: mindenkinek elég lesz 640 KB memória – és még másfél évtized kellett az internet diadalához, a globális és korlátlan kommunikáció megszületéséhez, amely összességében nem hozta közelebb egymáshoz az embereket, ellenben tovább súlyosbította a világban uralkodó értékválságot. Jellemző, hogy csupán a film felénél látunk jól kivehető, a kamerával szembenéző emberi arcokat, igaz, a leghosszabban egy harci pilóta tekintetét pásztázzák, majd a vége felé, amikor szemünk, fülünk, agyunk egy lélegzetvételnyi szünethez jut a pokoli száguldástól, újra szembe nézhetünk néhány, vélhetően szegény sorsú emberrel, akikből azonban még nem veszett ki a másik iránti együttérzés. A New York-i felhőkarcolókra vetülő árnyak láttán pedig nem tudtunk nem gondolni 9/11-re.

A film befejezésekor nemcsak a mélytorkú, fenyegető mantra tér vissza, hanem azok a bábú vagy űrlény (?) szerű barlangrajzok is, amelyeket az első képsorban látunk. Ha minden szó, kép, elrettentés hiábavaló, visszatérünk oda, ahová eleink és kezdhetjük elölről felépíteni a civilizációnkat. A kérdés csak, hogy kikkel és miből. A bemutató óta eltelt 42 alatt sem tanultunk semmiből, pedig volt tananyag bőven a dél-ázsiai cunamitól a covidon át a már a mérsékelt égövön is egyre elviselhetetlenebb hőségig és aszályokig. A csodára várunk vagy abban bízunk, hogy ha megúsztunk több 10 ezer évet, minket már semmi baj nem érhet?

08.21

Elég volt az álhalálhírekből és a közösségi médiában haláluk után is életben tartott születésnaposokból!

Abból az ezer drónból és 45 ezer rakétából néhány igazán eltévedhetett volna. De megtette volna néhány odafentről irányított istennyila is, ahogyan még Nagyanyám is emlegette.

Szent István király törvénykönyve a rágalmazókat nyelvük kivágásával bűntette. Csúnya világ jönne a fizetett karaktergyilkosokra, és a hamisan tanúzókra, ha ezt az ősi törvényt beemelnék az alaptörvénynek nevezett jogi salátába.

Az Államalapító rock-operásítója, a magyar Beatles alapítója tagja – minden tisztelet a zenei életművéért – disszidálással fenyegetőzik arra az esetre, ha a jelenleg feltörekvő ellenzéki vezér hatalomra jutna. Ráadásul önkéntes száműzetése színhelyéül Törökországot választaná, mintegy hommage á Rodostó. A tisztességben megőszült egykori „első magyar beat-zenész” csak azt felejti el, hogy az elmúlt hatvan évben, hol kissé fanyalogva, hol annál nagyobb lelkesedéssel, minden rezsim megbecsülte őt, még a neki nem tetszők is – még a havannai kommunista világifjúsági találkozón is ott volt -  miközben olyanok is maradtak, akiknek semmi okuk nem lett volna rá.

Sosem voltam egy nagy táborozó, mert alapvetően utálom a kívülről rám kényszerített és számomra idegen és értelmetlen rendet – bár nem vagyok anarchista – mégis képtelen vagyok megérteni a gólyatáborok körül évek óta dúló botrányokat, a leendő egyetemistákat ért megaláztatásokat. Így akarják kezes báránnyá nevelni a jövő értelmiségét, vagy olyanok képviselik ma felsős egyetemistákat, akiknek inkább az egykori jutasi őrmesterképzőn lenne a helyük, nem pedig Magyarország egykor nemzetközi hírű egyetemein?

08.22.

A buzgómócsing lelkület is rendszerfüggetlen. Bár odáig még nem jutottak a mai hajbókmesterek, hogy disznózsírból mintázzák meg a vezérlő fejét, mint azt hajdan a dúshajú Sztálin-tanítvány esetében tették, de már megszületett a cég, aki az illető távolba mutató mellszobrával riogatja potenciális vevőit. Csak emlékeztetnék rá, hogy nála nagyobb embereket is elsöpört már a történelem, a szobraikkal együtt…

A szóvivőszajkó ismét belengette, hogy 2027-re egymillió bruttó lesz a pedagógusok átlagbére. Két megjegyzés: 1. Azt még meg is kell érni – nemcsak a pedagógusoknak, hanem a kormánynak is. 2. Mennyit fog érni az a bruttó egymilla mai árfolyamon?

08.24.

A nagyravágyó trónkövetelő figyelmeztetett: nagy bajban lesznek, ha nem állnak ki szemtől szembe a bűnbánóval, és nem néznek szembe önmagukkal. Vajon ez-e a palotaforradalom előszele?

Az össznemzeti cirkusz lezajlott, de azért ne hagyjuk a népet rágógumi nélkül, még akkor is, ha egy már agyoncsócsáltat vettek elő: olimpiát a magyarnak! És uramfia, bizonyos feltételek mellett még a közellenség-főpolgármester is támogatná. Vagyis őt is megvették, mint a többieket? Persze kibicnek semmi sem drága, manapság már egy évre is nehéz előre látni, nemhogy 12-re. Vagyis bárki bármit megígérhet, ma még ismeretlen mások nevében.

A minap a három és fél éves unokám gondolkodóba ejtett. Mi lenne, ha nem az úgynevezett „nagykorúak” lennének szavazásra jogosultak, hanem a kisgyerekek? Őket ugyanis nem lehet össze-vissza felelőtlenül ámítani, abban sem lehet bízni, hogy elfelejtik, ellenben könyörtelenül behajtják az adott szót….

08.26.

Alig telt el 24 óra a nagyravágyó trónkövetelő figyelmeztetése óta, és máris három súlyos vonatbaleset híre rázta meg az országot. Lehet, hogy a magyar vasút helyzetében ez bármikor bekövetkezhetett volna, de az mégiscsak különös, hogy mindez pont azt a tárcát érinti, amelynek vezetője óva intette a vezérkart az elbizakodottságtól. Nem kell konteó-hívőnek lenni egy ilyen megközelítéshez, elég csak tudni, hogy kis hazánkban a karaktergyilkos célját szentesítő eszközöket még maga Macchiavelli is megsüvegelné.

08.28.

Az iskolaév kezdése előtt a legfőbb hadúr még – biztos, ami biztos – egyértelművé tette, hogy csakis azokat tűri meg az oktatásban is, akik hajlandók úgy gondolkodni, mint ő. Mert az ő országában minél kevesebb a gondolkodó ember a következő nemzedékben is, annál jobb. A kérdés csak az, hogy maradt-e még elég gondolkodó ember, aki ehhez az ősi rossz szokásához utolsó leheletéig ragaszkodik.

Feleszmél-e kötéltáncos létünk, mielőtt lelép a világtalan mélybe?

Ki lopta el omladozó háztetőnk mestergerendáját, hogy a Vörös Rébék keskeny pallóját általmehesse?

Ki fejti meg a vonatsínek mentén szétszórt, galacsinná gyúrt gyermekrajzokat?

Hol késik a messiás, akiben a folyóparton halálba küldöttek utolsó lélegzetükig bíztak?

Mi marad az ígéret földjéből, ha a Teremtő, mint elkényeztetett gyermek, megunta kedvenc játékát?

Kihalljuk-e még tűzre vetett hegedűink hamis hangjaiból, hogy szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország?

Marad-e arcunk ránk fagyott maszkjaink mögött, amikor éjfélt üt végzetünk órája?

Felriadunk-e egyszer mi, jeltelenek, az öldöklő angyal hívó harsonájára?