Cogito

Egy szabad gondolkodásban megőszült írástudó elmélkedései

Mi, szuterének

2024. szeptember 13. 12:09 - Göbölyös N. László

koekoek57d480.JPG

09.10.

Illatos, zamatos ősi gyümölcsünk a körte. Édesapám különösen szerette, Nagyfiam szintén, bár ő még akkor, amikor kőkemény. Piacunkon is számos fajtája dívik az Alexandertől a „csúnya, de finomig”. Biokertész Sógoromnak legalább tucatnyi fajtája van, a belőlük készült pálinkákról nem is szólva. Erre mit látok ma a szupermarketben? Valami zöldes-barnás formátlan akármit, körte címén, származási helye Szaúd-Arábia. Ha ezt a szép emlékű Torgyán doktor megérhette volna…

Nemcsak szuverének, akarom mondani szuterének vagyunk, hanem még gazdasági modellünk is semleges lesz, mint azt a kötcsei csodamondótól tudjuk. A nemzetközi pénzpiac azonnal nemtelen módon reagált e zseniális gondolatra: egy nap alatt 5 forintot romlott a hazai euró-árfolyam.

09.11.

Trump Orbán Viktort is említve győzött az elnökjelölti vitán - írja az egyik magyar portál, hozzátéve, hogy nemcsak K.Harrisszel, hanem a két elfogult moderátorral is meg kellett küzdenie. Erre szokták mondani, hogy a tények nem zavarják őket....

A bosnyákok elleni hazai 0-0 után szakértőink keserves erőfeszítésekkel keresik a pozitívumokat. Kétségtelen, nem kaptunk gólt, bár erre is volt esély az utolsó percekben. Igaz, legalább valóban küzdöttek, mint az a viccbeli oroszlán. Ami a tény, hogy két forduló után az utolsó helyen állunk a Nemzetek Ligája csoportkörben, 0-5-ös gólkülönséggel, és valószínűleg ez nem nagyon fog javulni a következő, hollandok elleni meccsel sem…

A vezérlő politikája legnagyobb erényének a hűséget tartja, miként Bástya elvtárs a szerénységet. De említhetném a nagy francia államférfit, Talleyrand-t is, aki valamennyi gazdáját elárulta, élete alkonyán még a hazához való hűségről tartott előadását egy neves tiszti iskolán. Meggyőződése volt, hogy egész életében a haza érdekét tartotta szem előtt. Ilyen alapon a vezérlő is lehet hűséges, saját egójához, a hatalomhoz, valamint ideig-óráig azokhoz, akik feltétel nélkül kiszolgálják őt. Kérdés, hogy ez utóbbiak meddig lesznek hozzá hűségesek.

Közben az egyik főtanácsadó egy BBC-nek adott interjúban kifejtette, hogy a magyar kormány a történelem jó oldalán áll. Ebben volt már részünk az elmúlt évszázadban, és az akkori kormányok is úgy érezték, hogy a történelem jó oldalán álltak. Aztán az idő gyorsan választ adott nekik és nekünk, hogy a fal adta a másikat.

09.13.

Az illető szerint elefánt van a szobában, beszélni kellene róla. Lehet, hogy eddig nem volt tükre a szobájában?

Legjobb amerikai tanítványa jól megtanulta a leckét: miután a kismaccsa sem volt meg Kamala ellen, közölte, hogy nem lesz több vita, mert csak akkor vállalkozna ilyesmire, ha előzőt elvesztette volna, mivel azonban megnyerte, nincs szüksége több megmérettetésre. Ez tanítómesterének 18 évig bejött, de vajon ki tudja-e a kerülni az Európa-parlamenti összecsapást?

Egybehangzó források szerint novemberben nem lesz nyugdíjemelés, sőt, nyugdíjprémium sem, tekintettel arra, hogy a forint inflációja a tervezettnél jóval alacsonyabbra sikerült. A hivatalosan hamisított statisztikák is ezt mondják. Jó nagy bajban lehet a gazdaság, ha már a nyugdíjasokat sem tudják megvenni, akik pedig a rendszer egyik fontos támaszát jelentették.

És ahogy elnézem, a hivatalosan hamisított statisztikák is előbb-utóbb kénytelenek szembenézni saját manipulációikkal. A legújabb szerint a munkavállalók háromnegyede nem keresi meg az átlagbért. Minden józanul gondolkodó ember eddig is tudta,  hogyan jön ki a bruttó félmillió feletti átlagbér, de most ezt illetékes helyről is elismerték. Fogunk mi még ott sírni, ahol senki sem lát…

Állítólagos erekciós problémáimra kínál megoldást egy kéretlen hirdető, 2025-ös keltezésű e-mailekkel. Vajon honnan tudja, hogy jövőre hogy állok majd e téren, amikor én magam sem tudom?

Szólj hozzá!

Fel! Támadunk!

2024. szeptember 10. 02:59 - Göbölyös N. László

frankenstein_s_monster_boris_karloff.jpg

09.07.

Tények röviden a Spiler tv-n, a francia-olasz meccs szünetében. Előtte felszólítják a nézőket, hogy a következő képek a nyugalom megzavarására alkalmasak. És megjelenik a vezérlő. Erről egy ősi vicc jut eszembe: Brezsnyev horgászik a Moszkva-folyóban és kifogja az aranyhalat. A hal persze könyörög az életért, és három kívánság teljesítését ígéri. Leonyid Iljics megkönyörül rajta, visszadobja. Másnap felébred, nyújtózkodik, és azt mondja, de meginnék egy szto grammát. Nyílik az ajtó, és belibeg egy gyönyörű nő egy szál mosolyban a jeges vodkával. Brezsnyev felhajtja, végignézi a nőt, és felsóhajt: de mesés ez a nő, de hát én már egy öregember vagyok, ide pedig egy jó nagy kemény… kellene. Nyílik az ajtó és belép Erich Honecker.

Még mindig a vezérlő, akiből újfent kitört a futballista véna, és egész pályás letámadást hirdet. Hogy ki ellen, majd még kitalálja. A potenciális ellenségeknek javasoljuk, forduljanak bizalommal Arrigo Sacchihoz vagy Fabio Capellóhoz, akik a Milan tökéletesen működő zónázásával csírájában tudták elfolytatni az ilyen akciókat.

Déli hiradó. Megtudhatjuk, hogy a piros ruhás Adának már 5000 követője van a közösségi médiában, ezért most már teljesülhet a vágya, és ruhát válthat. Mint megtudhattuk, Ada egy egész nőalakos mesterséges intelligencia, a Delta műsorvezetője. Mit mondjak, szép kis pofija van, de azért nem cserélném el a búgó hangú Kudlikra, akinek ugyan a kőkeményre belőtt haja sosem tetszett. Őt volt szerencsém látni egy tengerentúli kommunista fesztiválon az óceán partján, még mielőtt a sminkes és a fodrász kezelésbe vette volna szereplése előtt, nem is hasonlított önmagára, csak a hangjáról lehetett felismerni. No mindegy, most már egy Miss Ai-nak (lásd még minő guminő) vannak rajongói, lehet, hogy lassan mi emberek, kimegyünk a divatból?

Ada után jön a másik előre betáplált robot, Fuccálpeti, aki felhívja a nemzeti érzelmű szurkolókat a válogatott meccs színhelyén tartózkodó konzulokra, forduljanak hozzájuk bizalommal. Nyilván a kábrigádtagok egyike sem visz magával elegendő pénzt az óvadékra. F. szavai monotonul, szaggatottan hangzanak, mint ahogyan a Boris Karloff beszél a klasszikus filmben. Lehet, hogy mégis inkább Adát választom?

„Könnyű a fotelből kijelenteni, hogy milyen drágaság van” – mondja nekem egy idősebb, piacra is jól öltözötten jött hölgy, miközben kedvenc zöldségesünk amúgy egész korrekt árai kapcsán szóba kerül az általános drágulás. Igen, kezitcsókolom, a fotelből sok mindent könnyű kijelenteni. Azt is, hogy minden magyar családnak közel 30 milliós megtakarítása van. Mert ő biztosan nem jár kétnaponta a piacra és az élelmiszerboltba.

09.08.

Manapság egyre több a tűz – az elmúlt napokban Óbudán szinte egyfolytában hallottuk a tűzoltókat, mentőket. Mint kiderült, a hét végén egy rózsadombi autótelepen 9 kocsi vált a tűz martalékává, közben az Árpád híd budai hídfőjénél kiég egy kocsi, majd még egy Fehérvári úti üzletben 8 gázpalacktól csapnak magasra a lángok. Nem sok ez egy kicsit? Tetejében leég a miskolci tavasbarlang, amely egyszerre turista látványosság és gyógyító intézmény is. Nem valami magasabb megrendelésű gyújtogató brigád tevékenykedik egy üzleti leszámolásban, esetleg egy pénzmosással egybekötött biztosítási csalásban?

Ledarálta a Nationalelf nemzeti 11-ünket, sok múlott égi patrónusainkon, hogy nem kaptuk egy tízest. Miközben mi bőszen alibiztünk csapatjáték címén.  Jobb lenne, ha élfocistáink visszatérnének snóblira, vagy az ultira, 10 filléres alapon. Igaz, ez utóbbihoz már némi ész is kellene, de ha ebből kellene megélniük, biztosan meg is jönne hozzá az eszük.

Jövőre békekölcsönvetésünk lesz, akárki meglátja. Hogy miként szűnik meg a háborús vészhelyzet, majd kitalálják, elvégre az első számú kiválóan tudja menedzselni háború és béke kérdését. Kutuzov gyenge dilettáns volt hozzá képest, amúgy is miként tudott volna átlátni a szitán fél szemmel. A pénzügyi egyensúly érdekében pedig javasoljuk, hogy az elsőszámú családja és udvartartása jegyezze békekölcsönként vagyonának 95%-át.

09.09.

Magyarországnak a gazdasági semlegesség politikáját kell képviselnie" – mondja az egyik fő tanácsadó. Ennek ugyan az égvilágon semmi értelme, de a lényeg, hogy a köznép ne is értse, hanem higgye azt, hogy ez valami szakzsargon, ami a felkentek rátermettségét bizonyítja.

„Bekövetkezett az idő, amikor isten világának el kell pusztulnia….Ez persze isten akarata, a világot nem mit teremtettük, de azért mégis kár! Ha csak egyetlen fa kiszárad, vagy mondjuk egyetlen tehén elhullik, az is sajnálkozást kelt bennünk, hát akkor, mondd, jó ember, mit érezzünk, mikor látjuk, hogy az egész világ elpusztul?...A nap, a mennybolt, az erdők, a folyók, a rétek – hisz isten mindezeket azért teremtette, hogy egymás javára szolgáljanak. Mindegyiknek megvan a maga rendeltetése, a maga helye. És most mindnek, az egész világnak el kell pusztulnia” – írta Anton Csehov 1887-ben A tilinkó című novellájában.

A szürkének még annál is több árnyalata borította be egünket, a felhőkben mozdulatlannak tűnő hurrikántölcsérek, kisebb-nagyobb halak sodródtak meg egy nagy, megszegetlen kenyér. Aztán a formák megnyúltak, eltűntek és egy lassú eső indult el, megtöltve a teret az égi vizek felszabadító illatával.

Szólj hozzá!

Kizökkentünk. Örökre így is maradunk?

2024. szeptember 03. 07:55 - Göbölyös N. László

Godfrey Reggio-Philip Glass Koyaanisqatsija 42 év után

philip_glass.jpg

Több mint másfél évtized után újra megnéztük Godfrey Reggio apokaliptikus filmkölteményét, a Koyaanisqatsit, Philip Glass hideglelősen igaz zenéjével. Annak idején Életem, Beke Ritamegfestette a vég utáni lényeket – most is itt van a kép felettünk a dolgozószobánkban – és portrét készített a Magyarországra látogató mesterrel is, akivel a Leonard Cohen verseire írt darabjának bemutatója előtt találkoztunk, én pedig egy meditációs versben éltem tovább az élményt. A minap, miközben régi VSH-kazettáim között válogattam, belenéztem az egyikbe és Életem rögtön kiszúrta a Koyaanisqatsi befejező képsorát, az égő, semmibe keringő űrhajót, amelynek nem adatik meg az újjászületés úgy, mint a 2001: Űrodüsszeia fényfolyosón áthatoló utolsó túlélő asztronautának. Rögtön műsorra is tűztük másnap estére, kezünk összekulcsolásával enyhítve szívverésünket. Reggio és Glass már 40 évvel ezelőtt vádiratot készített a természet pusztításáról, a mindent elsöprő iparosodásról (beleértve a fegyverkezést – a fentről matchboxoknak látszó színes autók végtelen sorát váratlanul váltja fel tankok és harckocsik végtelen sora), a megalomán építkezésekről, az emberi élet józan ésszel már követhetetlen felgyorsulásáról, a szalagmunkán hajszoltakról, amelyet Chaplin már 50 évvel korábban pellengérre állított a Modern időkben – a sors fintora, hogy a kazettán a Koyaanisqatsi előtt éppen a Modern idők látható - a végtelen elidegenedésről, amelyhez képest Bergman, Fassbinder és Antonioni történetei könnyed komédiák. Pedig még csak akkoriban, az 1980-as évek első felében kezdtek széles körben elterjedni a személyi számítógépek – az már csak városi legenda, hogy Bill Gates állítólag kijelentette: mindenkinek elég lesz 640 KB memória – és még másfél évtized kellett az internet diadalához, a globális és korlátlan kommunikáció megszületéséhez, amely összességében nem hozta közelebb egymáshoz az embereket, ellenben tovább súlyosbította a világban uralkodó értékválságot. Jellemző, hogy csupán a film felénél látunk jól kivehető, a kamerával szembenéző emberi arcokat, igaz, a leghosszabban egy harci pilóta tekintetét pásztázzák, majd a vége felé, amikor szemünk, fülünk, agyunk egy lélegzetvételnyi szünethez jut a pokoli száguldástól, újra szembe nézhetünk néhány, vélhetően szegény sorsú emberrel, akikből azonban még nem veszett ki a másik iránti együttérzés. A New York-i felhőkarcolókra vetülő árnyak láttán pedig nem tudtunk nem gondolni 9/11-re.

A film befejezésekor nemcsak a mélytorkú, fenyegető mantra tér vissza, hanem azok a bábú vagy űrlény (?) szerű barlangrajzok is, amelyeket az első képsorban látunk. Ha minden szó, kép, elrettentés hiábavaló, visszatérünk oda, ahová eleink és kezdhetjük elölről felépíteni a civilizációnkat. A kérdés csak, hogy kikkel és miből. A bemutató óta eltelt 42 alatt sem tanultunk semmiből, pedig volt tananyag bőven a dél-ázsiai cunamitól a covidon át a már a mérsékelt égövön is egyre elviselhetetlenebb hőségig és aszályokig. A csodára várunk vagy abban bízunk, hogy ha megúsztunk több 10 ezer évet, minket már semmi baj nem érhet?

 

 

 

Szólj hozzá!

…tehát még megvagyok…

2024. augusztus 29. 06:33 - Göbölyös N. László

96-the-thinker.jpg 

08.21

Elég volt az álhalálhírekből és a közösségi médiában haláluk után is életben tartott születésnaposokból!

Abból az ezer drónból és 45 ezer rakétából néhány igazán eltévedhetett volna. De megtette volna néhány odafentről irányított istennyila is, ahogyan még Nagyanyám is emlegette.

Szent István király törvénykönyve a rágalmazókat nyelvük kivágásával bűntette. Csúnya világ jönne a fizetett karaktergyilkosokra, és a hamisan tanúzókra, ha ezt az ősi törvényt beemelnék az alaptörvénynek nevezett jogi salátába.

Az Államalapító rock-operásítója, a magyar Beatles alapítója tagja – minden tisztelet a zenei életművéért – disszidálással fenyegetőzik arra az esetre, ha a jelenleg feltörekvő ellenzéki vezér hatalomra jutna. Ráadásul önkéntes száműzetése színhelyéül Törökországot választaná, mintegy hommage á Rodostó. A tisztességben megőszült egykori „első magyar beat-zenész” csak azt felejti el, hogy az elmúlt hatvan évben, hol kissé fanyalogva, hol annál nagyobb lelkesedéssel, minden rezsim megbecsülte őt, még a neki nem tetszők is – még a havannai kommunista világifjúsági találkozón is ott volt -  miközben olyanok is maradtak, akiknek semmi okuk nem lett volna rá.

Sosem voltam egy nagy táborozó, mert alapvetően utálom a kívülről rám kényszerített és számomra idegen és értelmetlen rendet – bár nem vagyok anarchista – mégis képtelen vagyok megérteni a gólyatáborok körül évek óta dúló botrányokat, a leendő egyetemistákat ért megaláztatásokat. Így akarják kezes báránnyá nevelni a jövő értelmiségét, vagy olyanok képviselik ma felsős egyetemistákat, akiknek inkább az egykori jutasi őrmesterképzőn lenne a helyük, nem pedig Magyarország egykor nemzetközi hírű egyetemein?

08.22.

A buzgómócsing lelkület is rendszerfüggetlen. Bár odáig még nem jutottak a mai hajbókmesterek, hogy disznózsírból mintázzák meg a vezérlő fejét, mint azt hajdan a dúshajú Sztálin-tanítvány esetében tették, de már megszületett a cég, aki az illető távolba mutató mellszobrával riogatja potenciális vevőit. Csak emlékeztetnék rá, hogy nála nagyobb embereket is elsöpört már a történelem, a szobraikkal együtt…

A szóvivőszajkó ismét belengette, hogy 2027-re egymillió bruttó lesz a pedagógusok átlagbére. Két megjegyzés: 1. Azt még meg is kell érni – nemcsak a pedagógusoknak, hanem a kormánynak is. 2. Mennyit fog érni az a bruttó egymilla mai árfolyamon?

08.24.

A nagyravágyó trónkövetelő figyelmeztetett: nagy bajban lesznek, ha nem állnak ki szemtől szembe a bűnbánóval, és nem néznek szembe önmagukkal. Vajon ez-e a palotaforradalom előszele?

Az össznemzeti cirkusz lezajlott, de azért ne hagyjuk a népet rágógumi nélkül, még akkor is, ha egy már agyoncsócsáltat vettek elő: olimpiát a magyarnak! És uramfia, bizonyos feltételek mellett még a közellenség-főpolgármester is támogatná. Vagyis őt is megvették, mint a többieket? Persze kibicnek semmi sem drága, manapság már egy évre is nehéz előre látni, nemhogy 12-re. Vagyis bárki bármit megígérhet, ma még ismeretlen mások nevében.

A minap a három és fél éves unokám gondolkodóba ejtett. Mi lenne, ha nem az úgynevezett „nagykorúak” lennének szavazásra jogosultak, hanem a kisgyerekek? Őket ugyanis nem lehet össze-vissza felelőtlenül ámítani, abban sem lehet bízni, hogy elfelejtik, ellenben könyörtelenül behajtják az adott szót….

08.26.

Alig telt el 24 óra a nagyravágyó trónkövetelő figyelmeztetése óta, és máris három súlyos vonatbaleset híre rázta meg az országot. Lehet, hogy a magyar vasút helyzetében ez bármikor bekövetkezhetett volna, de az mégiscsak különös, hogy mindez pont azt a tárcát érinti, amelynek vezetője óva intette a vezérkart az elbizakodottságtól. Nem kell konteó-hívőnek lenni egy ilyen megközelítéshez, elég csak tudni, hogy kis hazánkban a karaktergyilkos célját szentesítő eszközöket még maga Macchiavelli is megsüvegelné.

08.28.

Az iskolaév kezdése előtt a legfőbb hadúr még – biztos, ami biztos – egyértelművé tette, hogy csakis azokat tűri meg az oktatásban is, akik hajlandók úgy gondolkodni, mint ő. Mert az ő országában minél kevesebb a gondolkodó ember a következő nemzedékben is, annál jobb. A kérdés csak az, hogy maradt-e még elég gondolkodó ember, aki ehhez az ősi rossz szokásához utolsó leheletéig ragaszkodik.

Szólj hozzá!

A kérdező

2024. augusztus 27. 01:01 - Göbölyös N. László

(Anna Margit képei között)

455820355_1244084603432010_3866360701227787721_n.jpg

Feleszmél-e kötéltáncos létünk, mielőtt lelép a világtalan mélybe?

Ki lopta el omladozó háztetőnk mestergerendáját, hogy a Vörös Rébék keskeny pallóját általmehesse?

Ki fejti meg a vonatsínek mentén szétszórt, galacsinná gyúrt gyermekrajzokat?

Hol késik a messiás, akiben a folyóparton halálba küldöttek utolsó lélegzetükig bíztak?

Mi marad az ígéret földjéből, ha a Teremtő, mint elkényeztetett gyermek, megunta kedvenc játékát?

Kihalljuk-e még tűzre vetett hegedűink hamis hangjaiból, hogy szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország?

Marad-e arcunk ránk fagyott maszkjaink mögött, amikor éjfélt üt végzetünk órája?

Felriadunk-e egyszer mi, jeltelenek, az öldöklő angyal hívó harsonájára?

 

Szólj hozzá!

Holdfoltozó 10.

2024. augusztus 21. 07:55 - Göbölyös N. László

29lunareclipse-mediumsquareat3x.jpg

Zsúfolásig telt vörös bársonyos, aranyozott színházban vagyunk. Nemcsak a nézőtéren nincs egy szabad hely, hanem szinte a színpadon sem. Egy kórusra és szólóhangokra írt drámában egy nép felett ítélkeznek, védővel, vádlóval, tanúkkal, de azt senki nem tudja, hogy ki a bíró, aki a döntő szót kimondja. Talán a híres tenor, aki messze zengő, férfiasan érzelmes hangján a nép történelmét idézi fel ezúttal prózában és szigorúan a tényeket követve. A szünetben szeretnénk vele néhány szót váltani, ha már ilyen közel kerültünk hozzá, de Életem Párja nem meri elhagyni a helyünket a tömegben. Elindulok a színház folyosóin, de csak egy végeláthatatlan labirintusban kötök ki, tétova emberek és videójáték-hősök között bolyongva. Mire nagy nehezen visszavergődöm Életem Párja mellé, már folytatódott az előadás. Egy pillanatnyi csend után a színpadon egy fiatal, szakállas férfi Káddist kezd énekelni, erre a közönség egy része pánikszerűen rohanni kezd a kijáratok felé, másik része pedig a színpadot lepi el. A távozók között egyetlen ember van, aki nem siet, a Holokauszt-túlélő törékeny filozófusnő. „Már vége?” – kérdezem tőle. „Remélem” – feleli.

Egy pár jó állapotban lévő fehér edzőcipő, benne sötétszürke sportzoknival a Duna-parton. Három lépcsőfokkal a víztől. Felette félig üres ásványvizes palack, benne tea színű folyadékkal. A füves rakparton, a parkoló mögötti egyik pad támláján két amerikai zászlós fehér póló gondosan kiterítve. Ennyi lehetett egy élet?

Hajdan volt szerelmek, szeretők, kétéjszakás kalandok szereplői lepik el otthonomat és saját nyomaik után kutatnak. Könyveket, lemezeket, leveleket, borítékba zárt erotikus üzeneteket, kóbor ruhadarabokat keresnek és találnak, hogy egyszer s mindenkorra magukhoz vegyék, mert ezekre már épp úgy nincsen szükségem, mint rájuk. Még egy fotóst is magukkal hoztak, hogy pontos leltárt készíthessenek e lommá vált ereklyékről. Ki tudja, nem lesz-e egyszer újra nagy értékük.

Levélládák libasorban, növekvő sorrendben a kijárat felé. Kulcs egyiken sincsen, a legnagyobb nyílásába már egy kisgyermek keze se férne be.

Az Apát Fia tudta nélkül szállították be egy intézetbe, ott kopaszra nyírták és összezárták magatehetetlenekkel. De még csodájára jártak, hogy mennyire őrizte méltóságát. A Fiú, amint megtudta a borzalmas hírt, azonnal Apjához sietett, és amikor az orvosoknak nevezett őrök éppen saját magukkal voltak elfoglalva, kimenekítette. Elhatározta, hogy magához veszi, és a világtól elvonulva, a sakktörténet legjobb partijaival, köztük saját közös ötven évnyi játszmájukkal élik le hátralévő életüket.

Ágnes asszony magára vette a világ szennyesét és örökre bemocskolta vele a szentelt vizek patakját.

A Költő és Egyetlenje egy derűs napon hegyen-völgyön sétált, ahol minden a Kerek Szemüveges Lázadó Dalnokról és Felkelőnap Múzsájáról szólt. A végén az ő egyetlen ősfából faragott menedékházukba tértek be megpihenni és négyen együtt dúdoltak egy ismeretlen dalt, hogy nőjön az emberek szívében a szeretet, a megértés, az együttérzés.  

„Halálos beteg vagy” – mondta az orvos a betegnek. „Mi bajom?” – kérdezte egykedvűen a beteg. „Majd kitalálod” – felelte az orvos, mire a betegből kiszakadt egy életmentő nevetés.

Utazunk, csomagolunk. Mindent, azt is, amire már nincsen is igazán szükségünk. Ránézek a könyvtárunkra, a Nagy Utaztató csak annyit mond: kezdd el bepakolni, mind elfér. Csak azt nem árulja el, hogy mikor indul a repülőnk.

Utazunk, valahová megérkezünk, egyesek egy kaukázusi országot emlegetnek, de semmi nem bizonyítja, hogy valóban ott is vagyunk. Rozsdaszínű sikátorban sétálunk, felettünk körös-körül magas, fehéren csillámló hegyek. A ragyogás azonban nem hótól való, hanem sok ezernyi kristálytól, amelyek egyetlen vakító hegylánccá állnak össze.

Atyai pofon egy előre be nem jelentett orgia miatt. Még egy hínáros, medúzás tengerben is megtaláljuk a tiszta, türkízkék áramlatot, amelyen kijuthatunk a nyílt vizekre.

A hajdan iszákos költő két napon belül másodszor találkozott egykori ivócimborájával, akivel egyaránt szerették a jó zenét és az irodalmat. A cimbora, aki évek óta nem ivott, most második napja részeg volt és ugyanazokat a moslékokat itta, mint amiket annak idején együtt. Miközben rögeszmésen hajtogatta, hogy írnia kell, azt állította, hogy az egyik italt egy hajléktalan barátjának viszi, és három nap után ugyanúgy le fog állni, mint eddig. Egy pillanatra mintha kivilágosodott volna, amikor megemlékeztek a többi régi kocsmatöltelékről, akik között volt, aki meghalt, volt, aki meghülyült, és olyan is akadt, aki megtért. Ez utóbbin jót nevetett, pedig akkoriban együtt énekeltek Elvist, bluesokat és spirituálékat. A költő számára ez nem volt nevetséges, pedig neki csak Élete Párjának végtelen szeretete és saját akarata kellett, hogy ne igya magát halálra, de úgy vélte: ha a havernak ez volt az útja, hát legyen. Azzal búcsúztak el, hogy a költő figyelmeztette a magáról alig tudó fickót: utál temetésekre járni és csak reménykedett, hogy utoljára látja őt ilyen állapotban.

Egyetlen zenekarban egyesült összes kibékíthetetlen ellenségem. Mielőtt színpadra lépnek, mindegyiknek békejobbot nyújtok és megkérdezem tőlük: „Akkor nincs harag?” Mindannyian néma biccentéssel válaszolnak, de azt sem tudják, ki vagyok.

225 gyászoló érkezik a búcsúztatóra. Valamennyien tetovált fehér iskolaköpenyt viselnek. Partra vetett vízi liliomokkal bástyázzák körül a szerelmi fészekből lett kápolna oltárán felállított névtelen urnát.

Bronzos hajzuhataga tűnt fel legelőször, márványbőrére csak később figyeltünk fel. A gimnáziumban zárkózottságát rátartiságnak éreztük, és ahogy teltek az évek, és egymást követték az osztálytalálkozók úgy nyílt ki előttünk rejtélyes szépsége, ragyogó szelleme, bőven túl az egykori eminensen, és humorért sem ment a szomszédba. Egy szép napon ismét feltűnt, felvett autójába, hogy együtt menjünk az Alma Materbe. Út közben hosszan szabadkozott, hogy nem tartott nekünk idegenvezetést Prágában Löw rabbi és a Gólem-legenda körül, de megígérte, hogy egyszer még sort kerítünk rá, ha újra egy dimenzióban leszünk.

Színes hangyaboly-körforgalom egy aranykeretbe zárt, kijáratok nélküli labirintusban. Ezeréves fákat vágnak ki a gazdagság megszállottjai, hogy felgyorsítsák a gyémántok születését.

Hajnali szirénák sem fojthatják el az álomillatú lélegzetet.

 

Szólj hozzá!

Gyűlölöm a tűzijátékot

2024. augusztus 17. 07:24 - Göbölyös N. László

photo-1560986752-2e31d9507413.jpg

Gyűlölöm a tűzijátékot. Nem az ideit. Nem az elmúlt másfél évtizedbelieket. Hanem immár 64 éve.

Akkoriban Édesapámat éppen a szófiai magyar kulturális intézetbe vezérelte diplomáciai küldetése. Édesanyám, aki féléves koromtól iskolakezdésig naplót vezetett rólam, ezt írta: „Aggasztóan fél minden hirtelen zajtól. Az augusztus 23-i tűzijátéktól annyira, hogy még hányt is. Az orvos szerint gyenge a szíve.” Ehhez némi magyarázat kell: augusztus 23 Bulgária 2.világháborús felszabadulásának ünnepe volt, lehet, még ma is az. Magára az eseményre nem emlékszem konkrétan, csak azt tudom, hogy a durranások, a váratlan robajok azóta is nyomasztóan hatnak rám.

Pedig közben katona is voltam, gépesített lövész (magyarul nyúl, bokorugró stb…) – annak is már 48 éve -  és nekem is kellett lőni géppisztolytól RPG-ig (vállról indítható páncéltörő). Ami a szívemet illeti: felnőtt koromban volt néhányszor szívritmus-zavarom, elsősorban pszicho-szomatikus alapon, de ezek, hála Életem Párjának és törhetetlen szerelmünknek közel negyedszázada elmúltak, a szívem köszöni, jól van.

De a mai napig gyűlölöm a hirtelen és erős robajokat. Még a színházban is befogom a fülemet, ha várható, hogy elsül az a bizonyos fegyver, aminek Csehov óta el kell sülnie. Fiaim még kiskamaszok voltak, amikor elmentem velük moziba egy akciófilmre, ahol egy robbanásos jelenetnél úgy éreztem, a szék robbant fel alattam. Az ilyeneket is kerülöm. Talán az Apokalipszis, most volt az egyetlen kivétel az extrém hanghatásaival.  A szilveszteri petárdázásokkal is ki lehet üldözni a világból. Sőt, azt sem tagadom, hogy a  lufikat is utálom gyerekkorom óta, kellemetlen pukkanásuk miatt, Unokáim kedvéért azért képes vagyok néha összeszedni magamat.

És természetesen gyűlölöm a tűzijátékokat. Emlékszem, hosszú éveken, évtizedeken át jártam a Tabánba augusztus 20-án, és amikor vége volt az utolsó koncertnek este 8 óra körül, igyekeztem minél előbb eljutni biztonságos otthonomba, hogy ne halljam és ne is lássam.  Még legkedvesebb rock-bandáimnál is utáltam minden pirotechnikai megoldást, amellett, hogy feleslegesnek is éreztem, Minek kell a jó zenét ezekkel „erősíteni”?  Egyszer a versailles-i kastély parkjában láttam egy „Hang és Fény” (son et lumiére) koncertet, csodálatos barokk zenékkel és fényjátékokkal, amelyek bevilágították a fákat, sétányokat, tavakat. Nem is volt ezzel semmi baj, amíg a végén el nem kezdődött a tűzijáték, ahogyan ez a Napkirály idején is szokásban volt.

A 90-es években aztán nálunk is divatba jöttek a privát tűzijátékok, Óbudán szinte nem volt olyan hétvége, amikor újgazdagok és újmaffiózók ne rendeztek volna valami durrogtatást születésnap vagy bármi más ürügyén. Emlékszem, egy alkalommal az a gondolat kísértett meg, hogy egy ilyen hangos látványosság remek alkalom lenne a rivális likvidálására. Jobb mint egy operaelőadás, ahogyan azt a Keresztapa III. végén láthatjuk. Erre két nappal később azt a hírt olvastam, hogy az említett időben véres leszámolás zajlott kerületünkben. Nagy szellemek, ha találkoznak.

Az idei pártnemzetállami tűzijáték során a nullával egyenlő annak az esélye, hogy a legitimizált alvilág kinyírja egymást. És ezúttal is milliók fogják nézni élőben, tévében nagyon sokan őszintén csodálják majd a pazar fénykoreográfiákat, amelyek Vesta-lángként hirdetik az égen, hogy él még a magyar, miként azt  szerencsétlen Hannibál tanár úr rebegte halálfélelmében az óbudai amfiteátrum végzetes kőfalának tetején.  És még mindig sokkal kevesebben lesznek azok, akiknek az ellopott milliárdjaink jutnak eszükbe, a magánnyugdíjpénztáraktól a vörösiszap-adományokon át a különböző „szociális hozzájárulások” címén kivetett adókig, a futballakadémiákig, és a határaink messze túl épített templomokig. Én majd keresek egy csendes zugot otthonunkban, ahová elvonulhatok valamelyik kedvenc költőmmel vagy ókori filozófusommal.

Bármit is hoz a jövő, abban nem reménykedem, hogy esetleg jövőre, két, öt vagy tíz év múlva nem lesz tűzijáték. Mert kell a népnek, én viszont aligha fogok megbarátkozni vele hátralévő éveimben. Legfeljebb abban bízom, hogy valamikor lesz majd mit valóban megünnepelni ezerszázakárhány évvel az államalapítás után.

 

Szólj hozzá!

Kurultájtól dilispotályig

2024. augusztus 13. 12:55 - Göbölyös N. László

asterix.jpg

08.10.

Egy olyan országban, amely jelenleg az európai közösség tagja, a Parlamentben tartották meg a magyar törzsi gyűlés, azaz a kurultáj megnyitóját. Ezt a kifejezést, mint politikai kategóriát valamikor a 90-es évek elején hallottam először, ennek egy előkészítő tanácskozására elküldtek akkori lapomtól, de mielőtt az érdemi megbeszélés elkezdődött volna, engem rövid úton eltávolítottak, mint oda nem illőt. Akkor csak röhögtünk az egészen, mint a világnemzeti népuralmista párton, ha emlékszik még valaki erre a korcs képződményre. Most pedig ezek az agyrémek elérték a nagypolitika szintjét. Semmi bajom a hagyományőrzéssel, a legendák ápolásával, de képzeljük el, hogy a brit parlamentben felállítják Arthur király Kerekasztalát, vagy a franciában a képviselők Astérixnek és Obélixnek öltöznek…

Megnéztünk egy brit romantikus drámát, amelyben – mint már nem először – lelki traumáktól gyötört apa és fia idegenként is Toszkánában találja meg a boldogságot. Pedig London is milyen isteni hely…Kiszámítható sztori, kiszámítható végkifejlettel, Liam Neeson és fia kicsit saját életét játssza el benne, de a nyolcadik felvillanó toszkán tájkép után legszívesebben azonnal rohantam volna két firenzei repülőjegyért.  Retúr nélkül.

08.11.

Vége az olimpiának, most kevesebb jutott érmes dicsőségből nekünk, még szerencse, hogy két fiatal lánynak köszönhetően a végére behúztuk a tokiói hatot. A korábban „tuti” érmek közül sok elszállt, de láthattunk csodálatosan küzdőket, akiknek sikere csak hajszálon múlt. De nem ezért búcsúzunk az idei ötkarikától kesernyés szájízzel. Kicsit olyan volt az egész, mint amikor az ember nagy izgalommal vár egy családi ünnepet, aztán jön valaki, aki még ilyenkor sem képes megfékezni rosszindulatát és hiába finom az ebéd, hiába szépek az ajándékok, a hangulatot megette a fene.  Mert a kétkedők, a kákán is csomót keresők, az álszentek, az erkölcsvédők hangosabbak voltak, mint azok, akik szívből szurkoltak, akik meg tudtak könnyezni egy győzelmet, egy félsikert, egy vereséget is. Köszönjük meg legalább most a végén az élményt minden győztesnek, érmesnek, helyezettnek! Mert nemcsak az első hely a dicsőség, ahogyan ezt egy bizonyos egyen közösségi oldala sugallja. Ha ő tizedannyit dolgozott volna azért, amit elért, lenne fogalma arról, hogy mit jelent a világon valamiben a 6. -nak lenni.

08.12.

Szittyavérünket újfent felpezsdítették olimpiai babérjaink. Nem szeretnék most a gazdagabb országok bőrében lenni, hiszen milyen megalázó érzés lehet bottal ütni a nyomunkat, mint ahogyan azt dúsképzeletűleg fuccálminiszterünk volt bátor nyilatkozni. Mert hogy jóval több érmet nyertünk, mert többségük. Az önálló véleményalkotásáról nevezetes sportnapilap még térképpel is illusztrálta, mely szerint a környező kelet-, közép-, és dél-európai országokat mind lepipáltuk. És még a franciákat vádolják azzal, hogy elviselhetetlenül nagyra vannak saját nagyságukkal. De valamit mégis csak sugallni kell a népnek így Szent István apánk ünnepe előtt, ami azt bizonyítja, hogy a magyarnál nincs különb nemzet széles e nagyvilágon. És ha belegondolunk, hogy e hazaffyas melldöngetők mennyit tettek sportolóink sikereiért, máris a néhai JFK juthat eszünkbe: „A győzelemnek sok apja van, de a vereség mindig árva…” Aztán a végén nehogy úgy járjunk – túl olimpiákon, EB-ken, VB-ken – ahogy a sajnos szintén néhai Hofi Géza mondta: „A Nyugat a szakadék szélén áll. Mi egy lépéssel előttük járunk…”

08.13.

„Valaki közeledik. Hogyan történhetett, hogy oly sokáig minden csöndben és szerencsésen folyt? Ki vezérelte útjukra ellenségeimet, hogy nagy kört írtak le tulajdonom körül? Miért védett oly sokáig a sors, ha most ennyire megrémít? Mit nyomnak a latban mindazok a kis veszedelmek, amelyek végiggondolásával az időt vesztegettem, ehhez az egyhez képest! Reméltem-e én, mint az odú tulajdonosa, hogy fölébe kerekedhetem mindenkinek, aki csak jön? Éppen mint e nagy, kényes mű tulajdonosa vagyok fegyvertelen, érhető módon, minden támadással szemben. Elkényeztetett a szerencse, hogy az én tulajdonom az odú, kényessége kényelmessé tett, sérülései úgy gyötörnek, mintha az enyéim volnának. Éppen ezt kellett volna előre látnom, nemcsak a maga védelmére kellett volna gondolnom – és még ezt is milyen könnyelműen és eredménytelenül tettem – hanem az odú védelmére is” – írta 100 évvel ezelőtt Franz Kafka. (Eörsi István fordítása). Vajon előre látta-e, hogy egy évszázaddal később még mindig lesznek, akik a saját maguk által kiásott odú illúziójában élnek? Pedig hol voltunk akkor még a médiaglobalizációtól, a Nagy Testvért leiskolázó közösségi médiától, amelynek pókhálója egy ártatlannak hitt kattintással foglyul ejthet?

2 komment

Új-ságok

2024. augusztus 09. 07:16 - Göbölyös N. László

ujsagolvasok.jpg

08.02.

Már megvolt a 200 hát döntője Kós Hubert csodálatos úszásával és az első magyar párizsi aranyéremmel, amikor a 2. számú állami sportcsatornán a vízilabda-meccs szünetében bevágott egyperces vezető híre az előző napi két ezüstérem volt. Másnap reggel látom az ingyenes nyomtatott zöldségpucoló címlapját, amelyen szintén Milák amúgy minden elismerést megérdemlő ezüstérme szerepel, Kósról egy szó sem esik. Boldogult újságíró gyakornok koromból emlékszem, hogy a hírügynökség szerkesztőségében – jó 20 évvel az internet előtt – ki volt írva minden hírszerkesztő egyik legfőbb parancsolata: „A tegnapi hír már történelem”. Sőt, napilapos koromból még olyasmire is emlékszem, hogy ha fontos esemény volt, akkor – a nyomdával egyeztetve – eltolták a lapzártát, akár 1-2 órával is….

Másfél éve nem volt a kezemben Élet és Irodalom. Családunk évtizedeken át volt a lapnak előfizetője és lelkes olvasója, aztán Szüleim halála után lemondtam, mert az utóbbi években minden alkalommal rossz kedvem lett, mire végigolvastam az első felét a címlaptól a Páratlan oldalig. Ezen nem segítettek az olyan zseniális, szarkasztikus humorú és éleslátású publicisták sem, mint Váncsa István vagy Parti Nagy Lajos, hogy a korábban elhunyt Esterházy Péterről és Megyesi Gusztávról ne is beszéljek. Most ismét belenéztem az ÉS-be, amelynek címoldalán ezúttal is Váncsa adta elő akasztófahumorral meglátásait kis hazánk állapotáról. Semmit nem változott, sem ő, sem az ország, sem az én kedvem…

Egy hete már, hogy elkezdődött az olimpia és pártállamunk, híveivel és a szolgálatában álló közösségi médiával egyetemben még mindig a megnyitón rugózik. Ennek két oka lehet a hatalom részéről: 1. tudatosítani akarja az alattvalókkal, hogy nem tűrnek el semmiféle másságot (hangsúlyozom, semmifelét…). 2. Ezzel a műbalhéval valami nagy disznóságot akarnak elleplezni, amit hamarosan elkövetnek, vagy már el is követtek, csak szokás szerint nem vettük észre…

Még 1992-ben, a barcelonai olimpia idején történt. A Kurír sportrovata éjt nappallá téve dolgozott – ráadásul akkor még két lapot csináltunk, egy reggelit és egy estit – az én fő feladatom a kis színesek, az aranyköpések gyűjtése, továbbá egy napi glossza, amelyben abszolút szabad kezet kaptam. Már a vége felé jártunk, amikor elhatároztam, hogy írok egy kis ironikus szösszenetet arról, hogy a tv-ben ki hogyan közvetít. Az írás címe „Vitamindarázs” volt, és mindenki megkapta benne a maga néhány mondatos portréját a legnagyobb ászoktól a feltörekvő leendő sztárokig. Csupán egyetlen ember sértődött meg, aki az érmesek szeretteit hívogatta, folyamatosan jópofizott és bizalmaskodott – ezzel ki is rítt a profi mezőnyből. Én hülye, nem tudtam, hogy az illetőnek tulajdonosi érdekeltsége van, de a főszerkesztői intelem után is kitartottam a véleményem mellett és még további hat évig szolgáltam a lapot. Most arról jutott eszembe ez a több mint 30 éves eset, hogy a mai tévés utódok szinte versengenek a kínosan erőltetett szellemeskedésben – körülbelül azon a színvonalon, ahogyan egyes bulvárshow-ban a szereplők szórakoztatják önmagukat és közben jókat röhögnek egymás közt. Hogy közben zajlik egy pattanásig feszült küzdelem, a legkevésbé sem érdekli őket…

08.03.

„Borzasztó, hogy minden milyen drága. Még jó, hogy már öreg vagyok és nem vagyok annyira kívánós. Legfeljebb kolbászt szeretnék” – mondja a piacon egy idős hölgy.  Vajon a hajdan „kétforintosnak” csúfolt „lecsókolbászra” gondolt?

A másik rugótéma az algériai bunyós, aki állítólag férfiként indul a nők között. Nekem nem ez a gondom, hanem az, hogy egyáltalán minek kell nőknek olyan sportágakat űzni, mint a boksz, a kalapácsvetés vagy a súlyemelés? Volt idő, amikor nők közötti bokszot legfeljebb perverz ösztönöket serkentő lokálok színpadán lehetett látni…Ezek ugyanolyan bűntettek a nők ellen, mint amikor serdületlen gyereklányok jelentették a „női tornát”, ma már tudjuk, milyen módszerekkel „nevelték” őket…

A nagy genderharcosok esetében pedig motoszkál bennem a kisördög: nem lehet, hogy némelyik olyan, mint az Amerikai szépségben a kőkemény tengerészgyalogos szomszéd, aki puhánynak és melegnek tartja pacifista fiát?

Az „ellentmondásos” Milák Kristóf ugyanolyan pompás, taktikus versenyzéssel nyerte meg a 100 pillangót, mint két nappal korábban Kós Hubert a 200-at. Ehhez képest, miután győztesen, immár kétszeres olimpiai bajnokként kijött a vízből, a kommentátorok semmi mással nem foglalkoztak, mint a körülötte lévő „rejtélyekkel”. Ha már egy olimpiai győzelemnek sem tudunk szívből örülni, mi lesz velünk? Vagy esetleg az a baj vele, hogy „más” és nem áll be a sorba, ahogyan az manapság elvárható? Érthető-e, hogy elmegy a  kedvem attól, hogy tiszta szívemből szurkoljak a hazámat képviselő sportolóinak? Pedig milyen jó lenne ezekben a pillanatokban (is) magyarnak lenni…

08.04.

Minden idők legnagyobb nyerőeséllyel kecsegtető kaparós sorsjegyét reklámozza az illetékes, azt már nem, hogy ez minden idők legdrágább kaparósa. Nem készítettem statisztikát, hogy az idén már hányadik új sorsjegynél tartunk, de lehet, hogy már túl vagyunk a tucatnyin. Most megint belevág majd sok naiv szerencsétlen, abban bízva, hogy a sokféle játék közül valamelyik bejön, de a korábbi „sokféle” tapasztalatából kiindulva állítom, hogy ez még áttekinthetetlenebb lesz a földi halandó számára, mint az eddigiek. Kell a pénz Európa legnagyobb tűzijátékára, az istenadta még nagyobb kábítására….

08.05.

A hasbeszélő kakadu szerint Brüsszel összejátszik Kijevvel. Ő csak tudja, hiszen ő a küldönc Budapest és Moszkva összejátszásában. A rezsicsökkentés pankrátora 12. évadját futja, és még mindig van nézettsége, mert olyan pocsék, hogy az már szinte jó. Az euró pedig a hónap eleje óta állandóan 400 forint körül jár.

08.06.

Napról napra közelebb az atomháború - fokozza a rettegést a királyi híradó, éppen Hirosima emléknapján. De ne féljünk, a világ egyetlen békepárti kormánya csodás diplomáciával megoldja és Brösszel sem veheti el tőlünk a Nobel-békedíjat.

08.07.

Megnéztük a The Post című Spielberg-filmet. Egy amerikai szinten „helyi lap” azzal vált az Egyesült Államok sajtószabadságának zászlós hajójává, mert tulajdonosának és főszerkesztőjének volt bátorsága szembeszállni a Fehér Házzal és a Legfelsőbb Bírósággal, hogy ne tartsák hazugságban az amerikai népet a vietnami szennyes háború valódi céljait illetően. Nemhogy nem tudták megsemmisíteni, de a Washington Post előbb rászámolt Nixon elnökre a Pentagon-ügyirattal, majd kiütötte a Watergate-üggyel. A lapnak ma is ez a mottója: „A demokrácia meghal a sötétségben” és alapelvük, hogy ne a kormány irányítsa a sajtót, hanem a sajtó tartsa kordában a kormányt. Nálunk is lenne néhány „Pentagon-ügyirat”, már csak egy magyar Daniel Ellsberg kellene hozzá, aki illetékes helyről kilopja – ma már nem kellene nehéz csomagokat cipelnie, egy pendrive is elég lenne -  és egy semmitől meg nem riadó laptulajdonos meg főszerkesztő kellene, aki minden fenyegetés, zsarolás ellenére ezeket publikálni merné és elterjesztené az interneten a szélrózsa minden irányába. És a Post esetében az sem volt mindegy, hogy pillanatok alatt kialakult egy erős szakmai szolidaritás, amit nálunk jószerével a rendszerváltás pillanatában sikerült szétverni.

08.08.

Isten és összes államalapítónk kegyelméből az össznépnemzeti gerincünnepen az első szent királyunkról elnevezett bisztrókban 380 forint lesz a sör. Ennyiért utoljára 1972-ben Hódmezővásárhelyen a Zrínyi utcai Ifjúsági Házban ittam csapolt Kőbányait. Tehát most a panem folyékony lesz. Inni kell, ha meghalunk is, az legalább meglátszik rajtunk.

Szólj hozzá!

Nagy utazás az életünk, az ének legyen velünk

2024. augusztus 05. 07:01 - Göbölyös N. László

Nosztalgia és önirónia a Szent Efrém Férfikar új klipjében

marcika.jpg

Út. Lao-cetől az El Caminóig. Damaszkusztól a Quo Vadis?-ig. Kerouactól Zampanóig. Keresztút, Nagypéntektől Robert Johnsonig. Utak, ahol jártunk és emlékezünk, utak, ahol nem jártunk, mégis dézsávü érzésünk van. A leggyorsabb az egyenes út, de ha a mellékutakon közelíted meg a célodat, sokkal több élménnyel gazdagodhatsz.

„Utazol, Arthur, letelt az évad” – énekelte Cseh Tamás, abszinttal poharában.  „Jó lenne elutazni önmagunkhoz” – írta József Attila, miközben a tehervonatra várt. Nagy utazás, amelyben sosem halunk meg, vagy ha mégis, úgysem vesszük észre azt a pillanatot, amikor már odaát vagyunk.

Mégis azt mondják: elindulni annyi, mint kicsit meghalni, de rögtön jöhet az újjászületés. Közel 7 évtizedem alatt többször kezdtem újra az életemet, más térben, más emberi közegben. De ez nem jelentette azt, hogy amit magam mögött hagytam, örökre elvesztettem volna. Az idő, a távolság arra is megtanít bennünket, hogy mik voltak addigi életünkben a fontos dolgok, melyek az egy életre szóló találkozások, kik azok, akikkel akár évek, évtizedek után is ott lehet folytatni, ahol abbahagytuk. A múltamnak ezt a részét a mai napig jelen idejűként élem meg, talán ez az oka annak, hogy fizikai és lelki idősíkjaim egyre távolodnak egymástól.

Ezek a gondolatok munkáltak bennem, miután megnéztem a Szent Efrém Férfikar klipjét, a Nagy utazást, Papp Viktor átdolgozásában Koltai Róbert keserédes komédiájának zenéje kezdettől fogva önálló életet élt, legtöbbünkben alighanem Presser Gábor rekedtes dörmögése maradt meg. E nyolc hangról viszont jól tudjuk, hogy bármilyen zenét képesek önmagukra hangszerelni kellő alázattal, érzékenységgel és ha kell, humorral. Már pedig egy kis mosolyra, kikacsintásra szükség van, hiszen az együttes hamarosan megválik alapító tagjától, egyik zenei pillérjétől, Bubnó Márktól, aki ausztrál származású feleségével annak hazájába költözik. Miközben peregnek az éjszakai képek a házról, a kertről, az együttes tagjairól, úgy érzem, mintha Bereményi Géza szavai róluk szólnának, az elválásról, a bizonytalanságról, de egyben a bennük élő optimizmusról, az „égi lázról”.

Marci csomagol, messziről dobálja be holmijait a bőröndjébe, majd leül rá a kertkapuban, menne is, maradna is, mögötte a kerítés fényárban úszik. A többiek pedig mintha nem találnák a helyüket. Máris érzik egymás hiányát… Az apa, Tamás pasziánszozik – vagy kártyát vet? – Péter egy vízzel teli kádban fekszik ruhástól, Edgár egy vödörrel jár-kel – végül ő önti le a tüzet, amit Ambrus gyújt meg és bámul elmélyülten – Lőrinc a konyhában dohányzik és kávét tölt bátyjának, Viktor ír, rajzol, majd összetépi a készülő műveket, Marcell sörrel öntöz meg egy virágot. Az egyetlen snitt kedvesen önironikus, emberi körpanorámát ad Efrémékről, akik egy trombitaszólóval színesített, pompás vokálhátterű, felelgetős szólóval adják elő a maguk Nagy utazását. A nyitó és a záró zengő kórus akár valamelyik ószláv liturgikus énekükbe is beleillene. Ez a jól kitalált kontraszt is enyhíti a nosztalgikus hangulatot.

Ez a közel öt perc megadja a hangot a Szent Efrém Férfikar szeptember 3-i MüPa-koncertjéhez, amelyen élőben is hallhatjuk a Nagy utazást a szerző, Dés László közreműködésével.
Marci búcsúelőadásának stílszerű a címe: Hello, Goodbye! Nocsak… 1967-ben jelent meg ez a játékos Beatles-dal, amelynek refrénje azt mondja: „Nem értem, miért mondod: viszlát, én azt mondom, helló”. Azt pedig fix egyesre veszem, hogy el fogják énekelni e ravaszdi szólamokkal teli mini-klasszikust…

 

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása