Gyűlölöm a tűzijátékot. Nem az ideit. Nem az elmúlt másfél évtizedbelieket. Hanem immár 64 éve.

Akkoriban Édesapámat éppen a szófiai magyar kulturális intézetbe vezérelte diplomáciai küldetése. Édesanyám, aki féléves koromtól iskolakezdésig naplót vezetett rólam, ezt írta: „Aggasztóan fél minden hirtelen zajtól. Az augusztus 23-i tűzijátéktól annyira, hogy még hányt is. Az orvos szerint gyenge a szíve.” Ehhez némi magyarázat kell: augusztus 23 Bulgária 2.világháborús felszabadulásának ünnepe volt, lehet, még ma is az. Magára az eseményre nem emlékszem konkrétan, csak azt tudom, hogy a durranások, a váratlan robajok azóta is nyomasztóan hatnak rám.

Pedig közben katona is voltam, gépesített lövész (magyarul nyúl, bokorugró stb…) – annak is már 48 éve -  és nekem is kellett lőni géppisztolytól RPG-ig (vállról indítható páncéltörő). Ami a szívemet illeti: felnőtt koromban volt néhányszor szívritmus-zavarom, elsősorban pszicho-szomatikus alapon, de ezek, hála Életem Párjának és törhetetlen szerelmünknek közel negyedszázada elmúltak, a szívem köszöni, jól van.

De a mai napig gyűlölöm a hirtelen és erős robajokat. Még a színházban is befogom a fülemet, ha várható, hogy elsül az a bizonyos fegyver, aminek Csehov óta el kell sülnie. Fiaim még kiskamaszok voltak, amikor elmentem velük moziba egy akciófilmre, ahol egy robbanásos jelenetnél úgy éreztem, a szék robbant fel alattam. Az ilyeneket is kerülöm. Talán az Apokalipszis, most volt az egyetlen kivétel az extrém hanghatásaival.  A szilveszteri petárdázásokkal is ki lehet üldözni a világból. Sőt, azt sem tagadom, hogy a  lufikat is utálom gyerekkorom óta, kellemetlen pukkanásuk miatt, Unokáim kedvéért azért képes vagyok néha összeszedni magamat.

És természetesen gyűlölöm a tűzijátékokat. Emlékszem, hosszú éveken, évtizedeken át jártam a Tabánba augusztus 20-án, és amikor vége volt az utolsó koncertnek este 8 óra körül, igyekeztem minél előbb eljutni biztonságos otthonomba, hogy ne halljam és ne is lássam.  Még legkedvesebb rock-bandáimnál is utáltam minden pirotechnikai megoldást, amellett, hogy feleslegesnek is éreztem, Minek kell a jó zenét ezekkel „erősíteni”?  Egyszer a versailles-i kastély parkjában láttam egy „Hang és Fény” (son et lumiére) koncertet, csodálatos barokk zenékkel és fényjátékokkal, amelyek bevilágították a fákat, sétányokat, tavakat. Nem is volt ezzel semmi baj, amíg a végén el nem kezdődött a tűzijáték, ahogyan ez a Napkirály idején is szokásban volt.

A 90-es években aztán nálunk is divatba jöttek a privát tűzijátékok, Óbudán szinte nem volt olyan hétvége, amikor újgazdagok és újmaffiózók ne rendeztek volna valami durrogtatást születésnap vagy bármi más ürügyén. Emlékszem, egy alkalommal az a gondolat kísértett meg, hogy egy ilyen hangos látványosság remek alkalom lenne a rivális likvidálására. Jobb mint egy operaelőadás, ahogyan azt a Keresztapa III. végén láthatjuk. Erre két nappal később azt a hírt olvastam, hogy az említett időben véres leszámolás zajlott kerületünkben. Nagy szellemek, ha találkoznak.

Az idei pártnemzetállami tűzijáték során a nullával egyenlő annak az esélye, hogy a legitimizált alvilág kinyírja egymást. És ezúttal is milliók fogják nézni élőben, tévében nagyon sokan őszintén csodálják majd a pazar fénykoreográfiákat, amelyek Vesta-lángként hirdetik az égen, hogy él még a magyar, miként azt  szerencsétlen Hannibál tanár úr rebegte halálfélelmében az óbudai amfiteátrum végzetes kőfalának tetején.  És még mindig sokkal kevesebben lesznek azok, akiknek az ellopott milliárdjaink jutnak eszükbe, a magánnyugdíjpénztáraktól a vörösiszap-adományokon át a különböző „szociális hozzájárulások” címén kivetett adókig, a futballakadémiákig, és a határaink messze túl épített templomokig. Én majd keresek egy csendes zugot otthonunkban, ahová elvonulhatok valamelyik kedvenc költőmmel vagy ókori filozófusommal.

Bármit is hoz a jövő, abban nem reménykedem, hogy esetleg jövőre, két, öt vagy tíz év múlva nem lesz tűzijáték. Mert kell a népnek, én viszont aligha fogok megbarátkozni vele hátralévő éveimben. Legfeljebb abban bízom, hogy valamikor lesz majd mit valóban megünnepelni ezerszázakárhány évvel az államalapítás után.

08.10.

Egy olyan országban, amely jelenleg az európai közösség tagja, a Parlamentben tartották meg a magyar törzsi gyűlés, azaz a kurultáj megnyitóját. Ezt a kifejezést, mint politikai kategóriát valamikor a 90-es évek elején hallottam először, ennek egy előkészítő tanácskozására elküldtek akkori lapomtól, de mielőtt az érdemi megbeszélés elkezdődött volna, engem rövid úton eltávolítottak, mint oda nem illőt. Akkor csak röhögtünk az egészen, mint a világnemzeti népuralmista párton, ha emlékszik még valaki erre a korcs képződményre. Most pedig ezek az agyrémek elérték a nagypolitika szintjét. Semmi bajom a hagyományőrzéssel, a legendák ápolásával, de képzeljük el, hogy a brit parlamentben felállítják Arthur király Kerekasztalát, vagy a franciában a képviselők Astérixnek és Obélixnek öltöznek…

Megnéztünk egy brit romantikus drámát, amelyben – mint már nem először – lelki traumáktól gyötört apa és fia idegenként is Toszkánában találja meg a boldogságot. Pedig London is milyen isteni hely…Kiszámítható sztori, kiszámítható végkifejlettel, Liam Neeson és fia kicsit saját életét játssza el benne, de a nyolcadik felvillanó toszkán tájkép után legszívesebben azonnal rohantam volna két firenzei repülőjegyért.  Retúr nélkül.

08.11.

Vége az olimpiának, most kevesebb jutott érmes dicsőségből nekünk, még szerencse, hogy két fiatal lánynak köszönhetően a végére behúztuk a tokiói hatot. A korábban „tuti” érmek közül sok elszállt, de láthattunk csodálatosan küzdőket, akiknek sikere csak hajszálon múlt. De nem ezért búcsúzunk az idei ötkarikától kesernyés szájízzel. Kicsit olyan volt az egész, mint amikor az ember nagy izgalommal vár egy családi ünnepet, aztán jön valaki, aki még ilyenkor sem képes megfékezni rosszindulatát és hiába finom az ebéd, hiába szépek az ajándékok, a hangulatot megette a fene.  Mert a kétkedők, a kákán is csomót keresők, az álszentek, az erkölcsvédők hangosabbak voltak, mint azok, akik szívből szurkoltak, akik meg tudtak könnyezni egy győzelmet, egy félsikert, egy vereséget is. Köszönjük meg legalább most a végén az élményt minden győztesnek, érmesnek, helyezettnek! Mert nemcsak az első hely a dicsőség, ahogyan ezt egy bizonyos egyen közösségi oldala sugallja. Ha ő tizedannyit dolgozott volna azért, amit elért, lenne fogalma arról, hogy mit jelent a világon valamiben a 6. -nak lenni.

08.12.

Szittyavérünket újfent felpezsdítették olimpiai babérjaink. Nem szeretnék most a gazdagabb országok bőrében lenni, hiszen milyen megalázó érzés lehet bottal ütni a nyomunkat, mint ahogyan azt dúsképzeletűleg fuccálminiszterünk volt bátor nyilatkozni. Mert hogy jóval több érmet nyertünk, mert többségük. Az önálló véleményalkotásáról nevezetes sportnapilap még térképpel is illusztrálta, mely szerint a környező kelet-, közép-, és dél-európai országokat mind lepipáltuk. És még a franciákat vádolják azzal, hogy elviselhetetlenül nagyra vannak saját nagyságukkal. De valamit mégis csak sugallni kell a népnek így Szent István apánk ünnepe előtt, ami azt bizonyítja, hogy a magyarnál nincs különb nemzet széles e nagyvilágon. És ha belegondolunk, hogy e hazaffyas melldöngetők mennyit tettek sportolóink sikereiért, máris a néhai JFK juthat eszünkbe: „A győzelemnek sok apja van, de a vereség mindig árva…” Aztán a végén nehogy úgy járjunk – túl olimpiákon, EB-ken, VB-ken – ahogy a sajnos szintén néhai Hofi Géza mondta: „A Nyugat a szakadék szélén áll. Mi egy lépéssel előttük járunk…”

08.13.

„Valaki közeledik. Hogyan történhetett, hogy oly sokáig minden csöndben és szerencsésen folyt? Ki vezérelte útjukra ellenségeimet, hogy nagy kört írtak le tulajdonom körül? Miért védett oly sokáig a sors, ha most ennyire megrémít? Mit nyomnak a latban mindazok a kis veszedelmek, amelyek végiggondolásával az időt vesztegettem, ehhez az egyhez képest! Reméltem-e én, mint az odú tulajdonosa, hogy fölébe kerekedhetem mindenkinek, aki csak jön? Éppen mint e nagy, kényes mű tulajdonosa vagyok fegyvertelen, érhető módon, minden támadással szemben. Elkényeztetett a szerencse, hogy az én tulajdonom az odú, kényessége kényelmessé tett, sérülései úgy gyötörnek, mintha az enyéim volnának. Éppen ezt kellett volna előre látnom, nemcsak a maga védelmére kellett volna gondolnom – és még ezt is milyen könnyelműen és eredménytelenül tettem – hanem az odú védelmére is” – írta 100 évvel ezelőtt Franz Kafka. (Eörsi István fordítása). Vajon előre látta-e, hogy egy évszázaddal később még mindig lesznek, akik a saját maguk által kiásott odú illúziójában élnek? Pedig hol voltunk akkor még a médiaglobalizációtól, a Nagy Testvért leiskolázó közösségi médiától, amelynek pókhálója egy ártatlannak hitt kattintással foglyul ejthet?