01.09.

Milyen jó, hogy már visszavonultam az újságírói pályától és nem kell nekrológokat (sem) írnom. Így az új év elején lenne dolgom bőven. Elment az a Nemecsek, akinek soha nem írták kisbetűvel a nevét, pedig látszólag szerényen meghúzódott sötét szemüvege és dobjai mögött a Mini első nagy formációjában, de ha eljöttek az ő percei, akkor aztán rászabadította a poklot a bőrökre. És elment a Színész, akinél tökéletesebben senki sem tudta adni a fanyar eleganciájú, a zajos világot elnézően lenéző úriembert. Tragikus sors jutott neki: 17 éves volt, amikor hipochondriába beleőrült apja véget vetett az életének, és el kellett temetnie fiát, minden idők egyik legnagyobb vízilabdázóját, a háromszoros olimpiai bajnokot. Még láthattam-hallhattam apját, Tibort, gúnyoros orrhangjával, emlegettük is mostanság, hogy „elmúltak az ünnepek, de nem múlt el a bájgli…”. És sokszor szurkoltam a tv előtt fiának, a balkezes csodának, aki ellen, ha jó napja volt, nem találtak ellenszert a medencében.  Közelről csak egyszer láttam, amikor családjával ebédelt az Eurocenterben. Az idősebb Tibor 52 évet élt, unokája csak 47-et. Ha Miklóst kell felidéznem, akkor két színházi szerep jut eszembe: Az úrhatnám polgár, amikor felsőbbrendűségének teljes tudatában lévő filozófusként oktatja a kőbunkó Mr. Jourdaint. Kettősüket Kállai Ferenccel  maga Moliére is megirigyelhette volna; a másik pedig a Mirandolina, amelyben nőgyűlölő Ripafratta lovagként esik végül áldozatul az ellenállhatatlan és rafinált Udvaros Dorottyának. No és ő hozta a leghitelesebben a rejtői figurát igazi Levinként A három testőr Afrikában filmadaptációjában. Apja a betegség-tudatot nem tudta elviselni, ő pedig fia elvesztését. Pedig még decemberben néztem, hogy mikor lehet jegyet kapni a Hárman a padon előadására, amelyről mindenki áradozott. Erről most már végleg lekéstünk…

Láttunk egy, az 1960-as évek végén játszódó amerikai filmet olyan kedvencekkel, mint Shirley MacLaine, Marcello Mastroianni és Kathy Bates. A romantikus-szatirikus film végén az olasz katolikus férfit és az amerikai zsidó nőt egy rabbi és egy pap együtt adja össze, a két vallás hagyományainak teljes semmibe vételével – ugyanis mindkét „szent ember” hippi. Mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha mindenki csak tisztelné a saját és mások identitását, de nem válna azok és az ebből fakadó meg nem értés, intolerancia foglyává…

01.11.

Lassan másfél éve lesz, hogy Szüleim örökre elhagyták otthonukat, ahol 50 évet éltek együtt a közös 70-ből. Immár csak egy fura mosolyú plüssmackó, Döme emlékeztet rájuk, meg néhány bútor, köztük egy ágy, amely gyerekkorom óta megvan. Dömével azóta is üdvözöljük egymást, ahogyan azt a Szüleim tették vele, lassan megszokja a magányt, de azért látszik rajta a szomorúság. Édesapám és Édesanyám egyaránt hosszú életet kapott a sorstól, 89, illetve 91 évet, lehet, hogy még mindig élnének, ha lelkiismeretlen háziorvosuk nem tömi őket agyon felesleges gyógyszerekkel. Minden látszat ellenére azért valószínűleg hallgattak rám, amikor utolsó éveikben többször szóvá tettem, hogy talán a gyógyszerek fele is elég lenne. Így is több zsák, nagy részt lejárt orvosságot vittem vissza haláluk után a patikába, csak néhány dobozzal vettünk magunkhoz azokból, amelyekről úgy gondoltuk: még jól jöhetnek nekünk. Így történt, hogy a napokban bontottam fel az utolsót abból a négy doboz altatóból, amit Édesanyám Apám halála után íratott fel. Előzőleg egyszer megkérdezte, hogy szerinte mennyit kellene neki bevennie, hogy örökre elaludjon, de miután közöltem vele, hogy ilyesmiben ne számítson rám és senkire se a családban, nem hozta elő többé a témát. Most, az utolsó doboz felbontásakor villant belém, hogy talán mégsem tett le az öngyilkosságról és be akarta biztosítani magát arra az esetre, ha túl sokáig élne Kenyeres Pajtása nélkül. A sors ebben is kegyes volt hozzá: alig három és fél hónap múlva úgy ment utána, hogy egy esés után kórházba került, a már akkor is alig 38 kilós asszonyból kiment minden erő és átaludta magát a halálba.

01.12.

Amikor az 1980-as években megjelent a videó és a VHS-kazetta, elhatároztam, hogy begyűjtöm a filmtörténet legfontosabb alkotásait. Előzőleg, az ELTE nagyszerű filmklubjában gyakorlatilag végignéztem minden maradandót a Lumiére-filmektől egészen az újhullámokig, Chaplintől Bergmanig, Hitchcock-tól Jancsóig.  A mai napig az igazi mozi szerelmese vagyok. Akkoriban úgy gondoltam, hogy ha majd megöregszem, nyugdíjas leszek és sok időm lesz, előveszem ezeket a csodálatos alkotásokat. Mostanra jött el ez az idő és mivel napjaink filmjei közül egyre kevesebb a nézhető, különösen azok, amelyeket a tv-ben adnak, elővesszük mesebeli archívumomat, amelyen ugyan gyermekeim mosolyognak – már maga a videó és a VHS is kövületnek számít – és eltöltünk velük egy-egy tartalmas estét. Szerencsére a kazetták többségének nem fogott az idő, a filmeken pedig még annyira sem. Ha belegondolok, hogy Charlie Chaplin csaknem 100 éve, 1928-ban készítette a minap látott Cirkuszt, ezt az egyszerre romantikus, szomorkás és fergeteges poénokkal teli némafilmet, amelyben a gesztusok, tekintetek, testtartások többet mondtak minden szónál…és mégis megérint, meghat és nevettet, mi több, emberségre is tanít. Erre is jó egy bolondos gyűjtő szenvedély…

01.13.

Egy nagypéldányszámú bulvárlap tudósított a szoboravatóról, amelyen én mondtam beszédet. Idézett is tőlem, kár, hogy az idézet köszönőviszonyban sem volt sem az elhangzottakkal, sem az én felfogásommal. Valamikor, anyagi kényszerből, 10 hónapig dolgoztam ennél a lapnál, már akkor is ugyanilyen gátlástalanul hazudtak és hamisítottak. Mégis veszik a lapot 30 éve. Talán ezért is szálltam ki a magyar médiából.

Megnéztünk egy 1970-ben készült, négy epizódból álló magyar tv-filmet, amelynek nemcsak az volt az érdekessége, hogy beidéztek a Pink Floyd Ummagummájából és a Colosseum Valentyne Suite-jéből,  hanem az, hogy olyan sci-fi novellákat dolgoztak fel, amelyek napjaink mesterséges intelligencia-kérdéseit feszegetik. Az egyikben például egy humanoid robotnő olyan tanulékony, hogy ellesi gazdája szexuális hevességét és a végén ölelés címén összeroppantja. A másikban egy fűzfapoéta úgy csinál karriert, hogy megvesz egy „verzifikátort”, amelynek csak a vers címét, témáját, formáját és néhány rímet kell megadni és megírja helyette a költeményt – 70 évvel később már az írók, újságírók féltik megélhetésüket a ChatGPT-től…Az utolsóban pedig már maguk az emberek sem tudják biztosan, hogy ki az ember, vagy ki az android, akiknek a vesztét éppen az okozhatja, ha maguk hoznak létre egy túl tökéletes humanoidot, amelynek érzelmei vannak. Néhány éve még hazugsággal vádolták azt a Szilíciumvölgy-beli fejlesztőt, aki azt állította, hogy a mesterséges intelligencia már érzelmekre képes, de az ellenkezőjét sem bizonyította be senki…

01.16.

A napelempályázat első beadási napján összeomlott az állami informatikai rendszer. Gyakorolnak a választásokra…

Amikor a magyar médiában folyó megállás nélküli, naponta durvuló háborús uszításról és félelemkeltésről olvasok, amelyek egy része nem más, mint egy szövegkörnyezetből önkényesen kiragadott idézet,  (egy másik oka a visszavonulásomnak), mindig eszembe jut a bizonyos körök által emlegetett „háttérhatalmak”. De talán jobb is, ha nem tudjuk, hogy kik ezek, annak azért örülnék, ha egyszer őket halálra rémíteni valaki…

Hírlik, hogy folytatni akarják a Szomszédokat, amely fennállásának 13 éve alatt minden naivsága ellenére egyfajta korképe volt Magyarországnak, de állítólag legfelsőbb szintű politikai döntés kellene hozzá. Nehogy véletlenül megint betöltse azt a szelepet, mint annak idején, és egy szelepnél sosem lehet tudni, hogy a gőzkieresztés helyett nem generál-e még nagyobb gőzt…Amúgy meg mit folytatnának Taki bácsi, Lenke néni, Etus, Virág doktor, Böhm bácsi és Kutya úr, Sümeghy Oszkár és Lillácska, vagy éppen Dénes bácsi és Oli úr nélkül?

01.18.

A minap a Műcsarnokban összefutottunk kiváló színészünkkel, akinek neve összeforrt Örkény István munkásságával. Néhány éve az Óbudai Társaskörben tartott egy remek előadást az egypercesekből és rögtön eszembe jutottak olyan klasszikusok, mint a „magyarni” szó nemzetközivé válása, természetesen a „hozott szalonnából egérírtást vállal doktor Varsányiné”. Tegnap óta egy újabb egyperces jár az eszemben, ebből idéznék néhány sort:

"– Kezét csókolom. Lehet itt felfújható gumimatracot bérelni?

– Mit mond?

– Rossz helyen járok? Pedig azt mondták, hogy ebben a zöld bódéban van a Belkereskedelmi Minisztérium strandlerakata.

– Ez itt a Belkereskedelmi Minisztérium strandlerakata. De mi csak nyugszékeket, vízisít és felfújható gumimatracot adunk bérbe.

– Nagyszerű. Nekünk két gumimatracra lenne szükségünk.

– Egy szavát sem értem. Sprechen Sie deutsch? "

Kezdem magamat úgy érezni, mint Örkény kabinosa. Próbálok néhány tárgyat eladni, már a hirdetésbe beleírom, hogy futárszolgálattal és bankszámla-kérelemmel kíméljenek meg, erre minden másfeledik potenciális vevő ezt a megoldást kínálja, és ha emlékeztetem a hirdetésben foglaltakra, újra megismétli. Szerencsére általában előbb feladják, mint az akadékoskodó strandvendég…

Fotó: Benke Rita

A Múzsa hivatása évezredek óta, hogy ihletet adjon a Mesternek, közvetítse neki azt a bizonyos isteni szikrát. És ez az égi-földi lény sok-sok időn át tudta is a maga helyét. Még Ady Endre is úgy búcsúzott Lédától, akinek nemcsak szerelmet, világlátást, hanem legszebb verseit is köszönhette: „Általam vagy, mert meg én láttalak/S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.”  A nők 20.századi ébredése megváltoztatta a Múzsák szerepét is, és ezt a férfi mesterek ritkán viselték méltósággal. Megjelentek ugyan azok az alkotópárosok, akik gyakran egy életen át egymást táplálták, hol „héja-nászban”, mint Ted Hughes és Sylvia Plath, vagy nehezen megtalált harmóniában, mint John Lennon és Yoko Ono, voltak nem kevesen, akik sem emberi, sem művészi értelemben nem léteztek egymás nélkül, de ismerünk jó néhány tragikus történetet, talán a leghíresebb Auguste Rodin és Camille Claudel esete. Volt azonban egy Nő, aki, amikor megérezte, hogy eljött az ideje és több ő annál, mint rettegve tisztelt és szeretett Mestere, kiszabadult az aranykalitkából és 70 éven szárnyalt, csodálatos önálló életművet hagyva maga után.

Françoise Gilot A Főnix felszállása című tárlata a Műcsarnokban talán azért is gyakorolt ránk olyan nagy hatást Életem Párjával, Benke Ritával egyetemben, mert szerelmünkbe már mindketten alkotó emberekként érkeztünk, és e vénánk is nem mindennapi vérfrissítést kapott és kap azóta is. Ritám, aki addig szinte légüres térben mozgott, együttlétünkben olyan lett, mint egy hosszú ideig kifeszített íj, amit hirtelen elengednek. Bennem pedig nemcsak verseivel talált partnerre, hanem számtalan írásom született az ő rajzai, festményei nyomán, és arra is ráébresztett, hogy nincsen szükségem „mesterséges paradicsomokra”, ellentétben azzal, amit Baudelaire vagy Jim Morrison nyomán elhittem magamról. Közel negyedszázados testlélek-egységünk naponta táplált erejével érkeztünk meg a kiállításra, hogy befogadjuk ezt a mindössze három termet, amely egy szinte intim közegben adott számot egy nagy művész számtalan rétegéről, belső harcairól és letisztulásairól.

Ritámat legjobban az univerzális mozgások képei, a fekete-fehér fényárnyékok ragadták meg, némelyik képben saját rajzvilágát véltük felfedezni, holott ő korábban Françoise egyetlen művét sem látta. Ugyanez az érzés töltötte el az Íves kapu című mediterrán kép előtt, amelyet mintha a francia művésznő egyik kedvenc nyaralóhelyünkön, a tunéziai Port-el-Kantaoui-ban festett volna, ahol Életem is sokat alkotott. Így találkozott benne a reveláció és a dézsávü. Az én agyamban a Főnix repülése láttán rögtön bekapcsolt a Grand Funk Railroad azonos című instrumentális felvétele, a két Gordiuszi csomó-festmény kapcsán arra gondoltam, hogy sokszor magunknak bonyolítjuk túl az életet, pedig időnként a legjobb megoldás a gondok egyszerű és végleges elvágása. És úgy éreztem, név szerint szólítanak meg az Utazás-sorozat kissé lázálom-szerű képei, mert sosem féltem elindulni olyan utakon, amelyről nem lehetett tudni, hová vezetnek, és ha lemerészkedtem egy „sötét barlangba”, a legkevésbé sem érdekelt, hogy mikor találom meg a kijáratot.

És a miénk volt a legnagyobb kép, a Tűzmadár, amely szerelmünk hajnalát idézte, amikor Stravinsky csodálatos zenéje egyesült szenvedélyünkkel és közös újjászületésünkkel.

Françoise Gilot életének 102. évében hunyt el, a tárlat egyik csendes szegletében 95 évesen beszélt lenyűgöző tisztasággal, teli életerővel alkotói munkájáról. Láttunk olyan képét is, amelyet 90 körül festett. Mi még mindketten hetvenen innen vagyunk – van tehát időnk bőven….