Kedves Megjelentek, Családtagok, Barátok, Bem-rockpartiak!

Egy olyan muzsikusról beszélek, aki soha nem törekedett arra, hogy saját emlékművét építgesse.

Egy olyan emberről beszélek, akinek nemcsak egy dalszöveg, hanem lételeme volt az, hogy „kell a barátság”.

Gyerekkorom egyik kedves könyve volt a Lassie hazatér és nagyon megragadott engem az a visszatérő jelenet, amikor a hűséges skót juhászban megszólalt az időérzéke: „Itt az idő, hogy…itt az idő, hogy…”. Mennie kellett a gazdájáért az iskola elé. Nem hittem volna, hogy néhány évtizeddel később bennem is megszólal ez a belső óra, szombat este felé, még akkor is, ha nem terveztem elmenni otthonról. „Itt az idő, hogy indulj a Bem-rockpartra”. És akkor az agyamban már éreztem is azt a semmihez sem hasonlítható sűrű levegőt, amelynek jellegzetessége megmaradt még akkor is, amikor már kitiltották onnan a dohányzókat.

Igyekeztem mindig előbb érkezni, mint a buli kezdése. Azok közé tartoztam, akiknek szabad bejárása volt az öltözőbe, és évtizedeken át megvolt annak a rituáléja, ahogyan Török Ádámmal megöleltük egymást, megittunk valamit, és még mielőtt hangolni kezdett volna, gyorsan megbeszéltük a világ folyását. De ugyanezt a szeretetet kaptam a sok-sok Mini- és RABBocska-tagtól, Závodi Janótól Papp Gyuszkóig, Németh Karcsikától Mukiig és szegény Fülesig. Valamiképpen hozzájuk tartoztam, miként magához az egész Bem-rockparthoz, azokhoz, akikkel szinte csak itt, vagy a Tabánban, Badacsonyban, később a Zichy-kastélyban, Pakson, az óbudai Globe Royalban találkoztunk. Sokszor egymás nevét sem tudtuk, van, akinek a mai napig csak a becenevére emlékszem, mégis tudtunk minden lényegeset a másikról. Így születtek komoly barátságok, néha könnyednek látszó, mégis súlyos szerelmek.  Ez a közösség egy kicsit olyan volt, mint Amerikában a Deadhead-ek, a Grateful Dead hívei, akik mindenhová követték a bandát és együtt lélegeztek velük. És nem volt két egyforma koncert, még azok a dalok is, amelyek vérünkké váltak, a Gőzhajó, a Kereszteslovag, a Vissza a városba, a Kell a barátság, vagy a sokáig „tiltott gyümölcs” Este a székelyeknél, minden este másképpen szólaltak meg. És miután a legbensőbb kör még osztozott a bandával a lecsendesülésben vagy éppen valami zajosabb ünneplésben, feltöltődött szívvel-lélekkel indultunk el haza az éjszakában, amíg az a bizonyos belső óra meg nem szólalt újra.

És Ádám nemcsak azzal újult meg állandóan, hogy újabb és újabb formációkkal állt színpadra, és minden érkező zenész beoltotta a maga karakterét a Mini-hangba, hanem autodidaktaként ő maga is folyamatosan tanult, hallgatta a kortársakat, a fiatalokat. Amikor Budapestre látogatott egy-egy nagy rock, vagy jazz-ikon, szinte soha nem hagyta ki a koncertjeiket, gyermeki kíváncsisággal és őszinte alázattal hallgatta őket. Emlékszem, milyen meghatottan mesélte, hogy 1994-ben a Bem-rockparton próbált a Diáksziget-Eurowoodstock-i fellépése előtt a Jethro Tull és ő közelről nézhette egyik nagy tanítómesterét, Ian Andersont, aki nem mellesleg maga sem iskolában tanult fuvolázni.

Talán arra volt a legbüszkébb, hogy néhány évvel ezelőtt az amerikai fuvolisták szövetsége beválasztotta őt minden idők legnagyobb rock-fuvolásai közé és hogy a Kereszteslovagot beszavazták a legmaradandóbb magyar rock-dalok listájába.

Így lett a „ordibáló rockerből”, ahogy önmagát gyakran emlegette, a magyar progresszív rock rendíthetetlen hirdetője, de bennem szólnak elektronikus szólókísérletei, a RABB örömzenéje, és végül eljutott a művészi beteljesedésig Kézdy Lucával és Papp Gyuszkóval a Nyitott kapu Bartók költői világára című remekművel.  Miközben kitartott a Bem rockpart utolsó leheletéig, amikor a bezárás előtt már csak a Mini léphetett fel évente kétszer rendes hangosítással. Ádi azonban ekkor sem, sőt, súlyos betegsége után sem adta fel. „Csináljuk, ameddig lehet” – mondta még tavaly januárban, amikor 75. születésnapja alkalmából adta nekem utolsó interjúját.

„És megint jönnek a jó napok,
mert én mindig a régi maradok.
Fogadj újra el, és őszintébb leszel”

Személyes kapcsolatunk úgy kezdődött, hogy egy, az óbudai házunk közelében lévő dühöngőben focizott a haverjaival, és egy kirepült labdát visszarúgtam neki. Aztán azon kevesek egyike lett, akivel egy riport csak a találkozásunk töredékét tette ki, a többi olyan sztorizgatás, múltidézés és világmegváltás volt, ami csak kettőnkre tartozott, országunk állapotától a női szépség dicséretéig. Mert egy húron pendültünk, mindketten voltunk fent és lent, de velünk született szabadságunkat sosem adtuk fel.

Török Ádám, ahogy ő mondta magáról, „megmaradt félnótás hippinek”, nem készült arra, hogy szobrot kapjon, és talán a szilárd anyag helyett jobb lett volna, ha hangokból önthették volna ki.  

Az agyamban meg is született egy gondolat: mi lenne, hogy ha valaki ránéz, akkor az a Mini-dal szólalna meg belőle, amelyet az illető a legjobban szeret? Vagy bennünk enélkül is megszólal, úgy, ahogyan azt a fekete ruhás, fekete szemüveges muzsikus megfújja?

Ámmer Gergő alkotása csupa lebegés, mint a fuvola hangja. Élete örök virágjában ábrázolja Ádit, amikor valósággal szárnyalt, eggyé vált hangszerével, zenéjével és hallgatóságával is. „Adom a bluest, kapom a bluest” – énekelte számtalanszor, és ez a kölcsönhatás az utolsó koncertekig megmaradt.  „Úgy éreztem, van még néhány hang a zsákomban, és szerettem volna még tovább zenélni. És úgy tűnik, ha vannak is még kisebb-nagyobb gondok, sikerül” – mondta nekem alig egy éve, miközben a régi, jól bevált rántott borjúláb helyett, amely szinte már kihozta magát nekünk a Horgásztanyában,  spenótos tapast majszoltunk a Pata Negrában. Egyikünk sem gondolta, hogy most utoljára. És néhány nappal ezelőtt tudtam meg, hogy az ős-Mini újabb tagja lépett át egy másik dimenzióba. Doxa, Czipó Tibi, Füles, Kunu Lacika  és Gazdag Viktor után  Nemecsek is már odaát rakja össze dobcuccát és várja a Főnök jeladását..

Amikor Életem Párjával megtudtuk, hogy Ádit álmában érte a halál, a végtelen szomorúság közepette az volt az első gondolatunk, hogy talán nem kellett volna magát a végsőkig hajszolnia. Aztán meg arra gondoltunk, hogy egy ember élete akkor teljes, ha adhat valamit másoknak önmagából. Talán, ha kicsit lassít,  tovább maradhat. De a lassító Ádi már nem ő lett volna. Azt azonban elárulhatom, hogy az ő váratlan elmúlása vezetett minket arra az elhatározásra, hogy mindketten visszavonulunk választott hivatásunktól, és bár nem zárkózunk be elefántcsonttoronyba, másképpen, nyugodtabb körülmények között visszük és adjuk tovább, amit magunkból fontosnak tartunk.

Ez a szobor a Bem-rockpartot is felidézi azoknak a nemzedékeknek, akik itt nőttek fel, akik felejthetetlen órákat töltöttek e Monarchia-beli falak között és egy különleges „kommuna” tagjai voltak, akiknek olyan otthona volt itt, mint a Pál utcai fiúknak az „Édes Grund”.  

Én hiszek abban, hogy egy épület kövei megőrzik mindazt, amit láttak és hallottak. Bármi is lesz a jövőben az Andrássy-palota sorsa, valahol mindig ott fognak lebegni benne a Fuvolalovag dallamai.

Fotó: Benke Rita

01.02.

Lehet hit nélkül élni, de nem érdemes – teljes mértékben egyetértek ezzel. Csakhogy hit sokféle van és nem kell, hogy feltétlenül Istenhez kötődjön. Az Újév első revelációja számomra az volt, hogy végre kaptam egy kulcsot „istentelenségemhez”. Ez pedig egy prédikációban elhangzott mondat volt: „Kétezer évvel ezelőtt Isten belépett a történelembe.” Mint történész, ezt a gondolatot nem tudom értelmezni, annak ellenére, hogy nem vitatom Jézus Krisztus létezését, számos tanítását minden ember számára követendőnek vagy legalábbis megfontolandónak tartom. Isten történelem-alakító szerepét pedig már azért sem tudom elfogadni, mert ennek semmi nyoma nincs, és valószínűleg nem is lesz, hiszen, ha valóban igazságos, ahogy tanítják, akkor sok minden meg sem történhetett volna az emberiséggel, vagy pedig a bűnösök valóban elnyerték volna méltó büntetésüket. Aztán a másik kérdés: az emberiség története mai tudásunk szerint 300 ezer éves, bár lehet, hogy ennél is több, Isten viszont állítólag az idők kezdete óta létezik, sőt, ő maga az idő. Akkor mire várt 298 ezer évig? Mindenesetre köszönet Z. atyának, legalább egy kérdéssel kevesebb foglalkoztat hátralévő éveimben.

Amikor meglátok egy fotót egy rég nem látott barátról, ismerősről, mindig megdöbbenek, hogy mennyire megöregedett. Aztán benézek a tükörbe, ahol saját apámat látom, és ránézek a kezemre. Kezdek úgy járni, mint Antoine, amikor rájön, hogy nemcsak Désiré öregedett meg az elszállt és a sok-sok év múlva visszatérő Alizra várva, hanem ő maga is.

Újév napján a köztv leadta A Noszty fiú esete Tóth Marival klasszikus, 1960-as feldolgozását. Mint Mikszáth számos műve, ez is erősen áthallásos, hiszen az urambátyámos világ, amelyben a legnagyobb gazembereket is kimossák, ha az ő kutyájuk kölyke, a regény megjelenése óta eltelt 115 évben  sem tűnt el.  De lehet, hogy azt üzenik vele, hogy jöhetnek időnként ilyen kellemetlen pofonok, de azért „elég nagy a világ, van még elég hozomány”, tehát minden marad a régiben és akinek ez nem tetszik, mehet az országból, ahová akar. Mindezt egy olyan napon, amikor sok helyütt felcsendül a Himnusz mellett a Szózat is, amely a lelkünkre köti: „A nagy világon e kívül nincsen számodra hely”. Persze azóta jól tudjuk, hogy Vörösmarty nagyot tévedett, mert a hazaszeretet, mint minden más szeretet is, csak akkor ér valamit, ha nem csupán egyirányú….

01.03.

„Valaki megőrült az Űrben,

Valamely Nap járja bolondját.

Valaki mindent összezavart

S üstökösök jövését mondják”

-írta Ady Endre 1910-ben A csodák esztendeje című versében.

Kedvenc (?) szupermarketünkben már 1400 forint egy kiló cukkini, a fél kiló termesztett csiperke gomba 900 forint, félzsíros túróból negyedkiló 44%-os árengedménnyel 500 forint, 10 dkg sonka 520 forint, a 450 grammos magyar tejföl 700 forint. A mag nélküli szőlőt most már Indiából hozzák, nem Olaszországból és 400 forinttal drágábban. Az egyik hűtőpult tele szilveszterre szánt több kilós virslicsomagokkal, az egyik polc tele pezsgővel, pedig az ünnep előtt 400 forinttal olcsóbbért adták. „Rezsicsökkentés” – jegyzi meg az egyik vevő. Hát igen, hogy mi tartozik a rezsihez, csak könyvelés és statisztika kérdése.

Mindeközben – olvasom – néhány kiváltságos vigalmi negyeddé alakította szilveszter éjszakáján az Operaház tetejét. Jó, hogy nem akartak a tető peremén egyensúlyozni, mint a hajdani léha orosz nemesifjak. De azért a Fantom feljöhetett volna értük….

01.06.

Napról napra olvasunk újabb híreket arról, hogy miként butítják tovább az országot, és hogy mennyire hódít az igénytelenség a kultúrában. Ehhez képest Budapest színházaiban valamire való előadásra hónapokra előre lehet jegyet kapni, és a színházak tele vannak fiatalokkal. És ugyanezt tapasztaljuk a múzeumokban is. Nincsen tehát minden veszve, ez az ország átélt már rosszabb időszakokat is.

De vajon hogyan lehetséges, hogy lehívok egy olasz lapot, és annak a sarkában – ugyanúgy, mint a youtube-on, témától függetlenül – megjelenik az a videó, amely azt állítja, hogy a magyar baloldal nem akarja, hogy a magyar emberek elmondják a véleményüket? Az csupán apró nüansz, hogy éppen e hirdetés megrendelői nem kíváncsiak ránk, csak úgy tesznek és azt hiszik, hogy a magyar emberek ezt nem veszik észre. Sok esetben sajnos jól hiszik.

Lassan krónikussá váló álmatlanságom eredménye: elértem a gyémánt nagymesteri fokozatot a Klondike játékban. Van-e ezek után tovább?

01.08.

Rövid időn belül kétszer is meglebegtette előttünk a média a nemzeti mézesmadzagot. Az első esetben egy vatikáni turisztikai magazint néztek hitelt érdemlő forrásnak, mely szerint hazánk szülötte a pápai trón legesélyesebb várományosa, holott még ez a lap is csupán az ABC-sorrend szerint sorolta fel a „papabiléket”. Aztán egy kicsit komolyabbnak tekintett lap arról elmélkedett, hogy az Európa Tanács más tisztségre pályázó elnöke helyét örökös miniszterelnökünk venné át, hiszen éppen akkor kerülne ránk a sor az EU soros elnökségében. Persze, ha végigolvassuk a cikket, kiderül, hogy ez legfeljebb egy „ügyvezetői” elnökség lenne, mert a 27-eknek kell megválasztani az igazi elnököt, és nem valószínű, hogy a Brüsszel bevételéről álmodozó utcai harcos lenne az első számú jelöltjük. Előbb válik valóra ama bizonyos agyaras éhes erdei vad álma a frissen lehullott makkról…Én könnyen beszélek, mert már gimnazista koromban történelemtanárom, az áldott emlékű Farkas Ferenc tanár úr felhívta a figyelmemet a forráskritika fontosságára. Ezt csak tovább erősítették bennem az egyetemen a történelem szakon, valamint a Magyar Távirati Iroda külpolitikai főszerkesztőségében.

Megnéztünk egy régi Belmondo-filmet, az Egy válás meglepetéseit, amely a francia forradalom idején játszódik. Réges-régen láttam már, jobbra emlékeztem, elég nagy blődli, Bébellel azért el lehet adni. Ellenben remekül mutatja be, hogy forradalom, köztársaság ide, monarchia, nemesség oda, sans-culotte-ok és huhogók amoda, senkit nem érdekel semmi más, csak a hatalom…

Január 2-től megindult hivatalosan az üvegváltás. Egy héttel később boltunkban kiírták: „Üzemen kívül”. Ügyes...

Három napon belül két focilegenda ment el: Mario Jorge Lobo Zagallo, az 1958-as brazil világbajnok csapat balszélsője, utolsó még életben lévő tagja, aki 1970-ben minden idők legszebben játszó aranymezeseivel nyerte el végleg a Rimet Kupát és Franz Beckenbauer, a futballtörténelem legnagyszerűbb irányító söprögetője, aki a nyugatnémet válogatottal és a Bayern Münchennel mindent megnyert, amit lehetett. Ketten abból a korból, amikor a foci még nemes játék volt. Mindketten megvoltak gombfociban, de a Császárt még sokszor láttam a pályán, egyszer még élőben is, a Népstadionban, egy Újpest-Bayern BEK-meccsen. Tavaly egy hasonló kaliberű világklasszist, Sir Bobby Charltont vesztettük el. Lassan mi is utánuk megyünk és akkor ki emlékszik majd ezekre a vérbeli úriemberekre napjaink felturbózott gladiátorai között?

…