08.10.
Egy olyan országban, amely jelenleg az európai közösség tagja, a Parlamentben tartották meg a magyar törzsi gyűlés, azaz a kurultáj megnyitóját. Ezt a kifejezést, mint politikai kategóriát valamikor a 90-es évek elején hallottam először, ennek egy előkészítő tanácskozására elküldtek akkori lapomtól, de mielőtt az érdemi megbeszélés elkezdődött volna, engem rövid úton eltávolítottak, mint oda nem illőt. Akkor csak röhögtünk az egészen, mint a világnemzeti népuralmista párton, ha emlékszik még valaki erre a korcs képződményre. Most pedig ezek az agyrémek elérték a nagypolitika szintjét. Semmi bajom a hagyományőrzéssel, a legendák ápolásával, de képzeljük el, hogy a brit parlamentben felállítják Arthur király Kerekasztalát, vagy a franciában a képviselők Astérixnek és Obélixnek öltöznek…
Megnéztünk egy brit romantikus drámát, amelyben – mint már nem először – lelki traumáktól gyötört apa és fia idegenként is Toszkánában találja meg a boldogságot. Pedig London is milyen isteni hely…Kiszámítható sztori, kiszámítható végkifejlettel, Liam Neeson és fia kicsit saját életét játssza el benne, de a nyolcadik felvillanó toszkán tájkép után legszívesebben azonnal rohantam volna két firenzei repülőjegyért. Retúr nélkül.
08.11.
Vége az olimpiának, most kevesebb jutott érmes dicsőségből nekünk, még szerencse, hogy két fiatal lánynak köszönhetően a végére behúztuk a tokiói hatot. A korábban „tuti” érmek közül sok elszállt, de láthattunk csodálatosan küzdőket, akiknek sikere csak hajszálon múlt. De nem ezért búcsúzunk az idei ötkarikától kesernyés szájízzel. Kicsit olyan volt az egész, mint amikor az ember nagy izgalommal vár egy családi ünnepet, aztán jön valaki, aki még ilyenkor sem képes megfékezni rosszindulatát és hiába finom az ebéd, hiába szépek az ajándékok, a hangulatot megette a fene. Mert a kétkedők, a kákán is csomót keresők, az álszentek, az erkölcsvédők hangosabbak voltak, mint azok, akik szívből szurkoltak, akik meg tudtak könnyezni egy győzelmet, egy félsikert, egy vereséget is. Köszönjük meg legalább most a végén az élményt minden győztesnek, érmesnek, helyezettnek! Mert nemcsak az első hely a dicsőség, ahogyan ezt egy bizonyos egyen közösségi oldala sugallja. Ha ő tizedannyit dolgozott volna azért, amit elért, lenne fogalma arról, hogy mit jelent a világon valamiben a 6. -nak lenni.
08.12.
Szittyavérünket újfent felpezsdítették olimpiai babérjaink. Nem szeretnék most a gazdagabb országok bőrében lenni, hiszen milyen megalázó érzés lehet bottal ütni a nyomunkat, mint ahogyan azt dúsképzeletűleg fuccálminiszterünk volt bátor nyilatkozni. Mert hogy jóval több érmet nyertünk, mert többségük. Az önálló véleményalkotásáról nevezetes sportnapilap még térképpel is illusztrálta, mely szerint a környező kelet-, közép-, és dél-európai országokat mind lepipáltuk. És még a franciákat vádolják azzal, hogy elviselhetetlenül nagyra vannak saját nagyságukkal. De valamit mégis csak sugallni kell a népnek így Szent István apánk ünnepe előtt, ami azt bizonyítja, hogy a magyarnál nincs különb nemzet széles e nagyvilágon. És ha belegondolunk, hogy e hazaffyas melldöngetők mennyit tettek sportolóink sikereiért, máris a néhai JFK juthat eszünkbe: „A győzelemnek sok apja van, de a vereség mindig árva…” Aztán a végén nehogy úgy járjunk – túl olimpiákon, EB-ken, VB-ken – ahogy a sajnos szintén néhai Hofi Géza mondta: „A Nyugat a szakadék szélén áll. Mi egy lépéssel előttük járunk…”
08.13.
„Valaki közeledik. Hogyan történhetett, hogy oly sokáig minden csöndben és szerencsésen folyt? Ki vezérelte útjukra ellenségeimet, hogy nagy kört írtak le tulajdonom körül? Miért védett oly sokáig a sors, ha most ennyire megrémít? Mit nyomnak a latban mindazok a kis veszedelmek, amelyek végiggondolásával az időt vesztegettem, ehhez az egyhez képest! Reméltem-e én, mint az odú tulajdonosa, hogy fölébe kerekedhetem mindenkinek, aki csak jön? Éppen mint e nagy, kényes mű tulajdonosa vagyok fegyvertelen, érhető módon, minden támadással szemben. Elkényeztetett a szerencse, hogy az én tulajdonom az odú, kényessége kényelmessé tett, sérülései úgy gyötörnek, mintha az enyéim volnának. Éppen ezt kellett volna előre látnom, nemcsak a maga védelmére kellett volna gondolnom – és még ezt is milyen könnyelműen és eredménytelenül tettem – hanem az odú védelmére is” – írta 100 évvel ezelőtt Franz Kafka. (Eörsi István fordítása). Vajon előre látta-e, hogy egy évszázaddal később még mindig lesznek, akik a saját maguk által kiásott odú illúziójában élnek? Pedig hol voltunk akkor még a médiaglobalizációtól, a Nagy Testvért leiskolázó közösségi médiától, amelynek pókhálója egy ártatlannak hitt kattintással foglyul ejthet?
