Cogito

Egy szabad gondolkodásban megőszült írástudó elmélkedései

Lebegő Fuvolalovag

2024. január 13. 08:45 - Göbölyös N. László

Elhangzott Török Ádám szoboravatóján, 2024. január 12-én a Bem-rockpart közelében

411210029_255583490751658_5576632581270515741_n.jpg

Kedves Megjelentek, Családtagok, Barátok, Bem-rockpartiak!

Egy olyan muzsikusról beszélek, aki soha nem törekedett arra, hogy saját emlékművét építgesse.

Egy olyan emberről beszélek, akinek nemcsak egy dalszöveg, hanem lételeme volt az, hogy „kell a barátság”.

Gyerekkorom egyik kedves könyve volt a Lassie hazatér és nagyon megragadott engem az a visszatérő jelenet, amikor a hűséges skót juhászban megszólalt az időérzéke: „Itt az idő, hogy…itt az idő, hogy…”. Mennie kellett a gazdájáért az iskola elé. Nem hittem volna, hogy néhány évtizeddel később bennem is megszólal ez a belső óra, szombat este felé, még akkor is, ha nem terveztem elmenni otthonról. „Itt az idő, hogy indulj a Bem-rockpartra”. És akkor az agyamban már éreztem is azt a semmihez sem hasonlítható sűrű levegőt, amelynek jellegzetessége megmaradt még akkor is, amikor már kitiltották onnan a dohányzókat.

Igyekeztem mindig előbb érkezni, mint a buli kezdése. Azok közé tartoztam, akiknek szabad bejárása volt az öltözőbe, és évtizedeken át megvolt annak a rituáléja, ahogyan Török Ádámmal megöleltük egymást, megittunk valamit, és még mielőtt hangolni kezdett volna, gyorsan megbeszéltük a világ folyását. De ugyanezt a szeretetet kaptam a sok-sok Mini- és RABBocska-tagtól, Závodi Janótól Papp Gyuszkóig, Németh Karcsikától Mukiig és szegény Fülesig. Valamiképpen hozzájuk tartoztam, miként magához az egész Bem-rockparthoz, azokhoz, akikkel szinte csak itt, vagy a Tabánban, Badacsonyban, később a Zichy-kastélyban, Pakson, az óbudai Globe Royalban találkoztunk. Sokszor egymás nevét sem tudtuk, van, akinek a mai napig csak a becenevére emlékszem, mégis tudtunk minden lényegeset a másikról. Így születtek komoly barátságok, néha könnyednek látszó, mégis súlyos szerelmek.  Ez a közösség egy kicsit olyan volt, mint Amerikában a Deadhead-ek, a Grateful Dead hívei, akik mindenhová követték a bandát és együtt lélegeztek velük. És nem volt két egyforma koncert, még azok a dalok is, amelyek vérünkké váltak, a Gőzhajó, a Kereszteslovag, a Vissza a városba, a Kell a barátság, vagy a sokáig „tiltott gyümölcs” Este a székelyeknél, minden este másképpen szólaltak meg. És miután a legbensőbb kör még osztozott a bandával a lecsendesülésben vagy éppen valami zajosabb ünneplésben, feltöltődött szívvel-lélekkel indultunk el haza az éjszakában, amíg az a bizonyos belső óra meg nem szólalt újra.

És Ádám nemcsak azzal újult meg állandóan, hogy újabb és újabb formációkkal állt színpadra, és minden érkező zenész beoltotta a maga karakterét a Mini-hangba, hanem autodidaktaként ő maga is folyamatosan tanult, hallgatta a kortársakat, a fiatalokat. Amikor Budapestre látogatott egy-egy nagy rock, vagy jazz-ikon, szinte soha nem hagyta ki a koncertjeiket, gyermeki kíváncsisággal és őszinte alázattal hallgatta őket. Emlékszem, milyen meghatottan mesélte, hogy 1994-ben a Bem-rockparton próbált a Diáksziget-Eurowoodstock-i fellépése előtt a Jethro Tull és ő közelről nézhette egyik nagy tanítómesterét, Ian Andersont, aki nem mellesleg maga sem iskolában tanult fuvolázni.

Talán arra volt a legbüszkébb, hogy néhány évvel ezelőtt az amerikai fuvolisták szövetsége beválasztotta őt minden idők legnagyobb rock-fuvolásai közé és hogy a Kereszteslovagot beszavazták a legmaradandóbb magyar rock-dalok listájába.

Így lett a „ordibáló rockerből”, ahogy önmagát gyakran emlegette, a magyar progresszív rock rendíthetetlen hirdetője, de bennem szólnak elektronikus szólókísérletei, a RABB örömzenéje, és végül eljutott a művészi beteljesedésig Kézdy Lucával és Papp Gyuszkóval a Nyitott kapu Bartók költői világára című remekművel.  Miközben kitartott a Bem rockpart utolsó leheletéig, amikor a bezárás előtt már csak a Mini léphetett fel évente kétszer rendes hangosítással. Ádi azonban ekkor sem, sőt, súlyos betegsége után sem adta fel. „Csináljuk, ameddig lehet” – mondta még tavaly januárban, amikor 75. születésnapja alkalmából adta nekem utolsó interjúját.

„És megint jönnek a jó napok,
mert én mindig a régi maradok.
Fogadj újra el, és őszintébb leszel”

Személyes kapcsolatunk úgy kezdődött, hogy egy, az óbudai házunk közelében lévő dühöngőben focizott a haverjaival, és egy kirepült labdát visszarúgtam neki. Aztán azon kevesek egyike lett, akivel egy riport csak a találkozásunk töredékét tette ki, a többi olyan sztorizgatás, múltidézés és világmegváltás volt, ami csak kettőnkre tartozott, országunk állapotától a női szépség dicséretéig. Mert egy húron pendültünk, mindketten voltunk fent és lent, de velünk született szabadságunkat sosem adtuk fel.

Török Ádám, ahogy ő mondta magáról, „megmaradt félnótás hippinek”, nem készült arra, hogy szobrot kapjon, és talán a szilárd anyag helyett jobb lett volna, ha hangokból önthették volna ki.  

Az agyamban meg is született egy gondolat: mi lenne, hogy ha valaki ránéz, akkor az a Mini-dal szólalna meg belőle, amelyet az illető a legjobban szeret? Vagy bennünk enélkül is megszólal, úgy, ahogyan azt a fekete ruhás, fekete szemüveges muzsikus megfújja?

Ámmer Gergő alkotása csupa lebegés, mint a fuvola hangja. Élete örök virágjában ábrázolja Ádit, amikor valósággal szárnyalt, eggyé vált hangszerével, zenéjével és hallgatóságával is. „Adom a bluest, kapom a bluest” – énekelte számtalanszor, és ez a kölcsönhatás az utolsó koncertekig megmaradt.  „Úgy éreztem, van még néhány hang a zsákomban, és szerettem volna még tovább zenélni. És úgy tűnik, ha vannak is még kisebb-nagyobb gondok, sikerül” – mondta nekem alig egy éve, miközben a régi, jól bevált rántott borjúláb helyett, amely szinte már kihozta magát nekünk a Horgásztanyában,  spenótos tapast majszoltunk a Pata Negrában. Egyikünk sem gondolta, hogy most utoljára. És néhány nappal ezelőtt tudtam meg, hogy az ős-Mini újabb tagja lépett át egy másik dimenzióba. Doxa, Czipó Tibi, Füles, Kunu Lacika  és Gazdag Viktor után  Nemecsek is már odaát rakja össze dobcuccát és várja a Főnök jeladását..

Amikor Életem Párjával megtudtuk, hogy Ádit álmában érte a halál, a végtelen szomorúság közepette az volt az első gondolatunk, hogy talán nem kellett volna magát a végsőkig hajszolnia. Aztán meg arra gondoltunk, hogy egy ember élete akkor teljes, ha adhat valamit másoknak önmagából. Talán, ha kicsit lassít,  tovább maradhat. De a lassító Ádi már nem ő lett volna. Azt azonban elárulhatom, hogy az ő váratlan elmúlása vezetett minket arra az elhatározásra, hogy mindketten visszavonulunk választott hivatásunktól, és bár nem zárkózunk be elefántcsonttoronyba, másképpen, nyugodtabb körülmények között visszük és adjuk tovább, amit magunkból fontosnak tartunk.

Ez a szobor a Bem-rockpartot is felidézi azoknak a nemzedékeknek, akik itt nőttek fel, akik felejthetetlen órákat töltöttek e Monarchia-beli falak között és egy különleges „kommuna” tagjai voltak, akiknek olyan otthona volt itt, mint a Pál utcai fiúknak az „Édes Grund”.  

Én hiszek abban, hogy egy épület kövei megőrzik mindazt, amit láttak és hallottak. Bármi is lesz a jövőben az Andrássy-palota sorsa, valahol mindig ott fognak lebegni benne a Fuvolalovag dallamai.

Fotó: Benke Rita

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://cogitognl.blog.hu/api/trackback/id/tr2018301707

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gigabursch 2024.01.15. 09:20:44

Tüneményes ember volt, az egyszer biztos.
süti beállítások módosítása