12.18.

A 20. századi magyar múlt legszörnyűbb éveit bemutató állami múzeum a vészkorszak egyik rettegett jelképével díszített bögréket árusít webshopjában. De van olyan ajándéktárgy is, amelyen e jelkép mellett ott van az ötágú csillag is, az intézmény felfogásának megfelelően, amely  a két jelkép mögötti hatalmak közé egyenlőség-jelet tesz.

Azért kíváncsi lennék, hogy ha végigmennék az Andrássy úton egy vörös csillagos sapkában (olyan 68-as Mao-s stílusban), előállítanának-e? (A másik jelkép viselése fel sem merülhet részemről). Nem fogadok, mert úriember biztosra nem fogad. De említhetném azt az esetet, amikor egy népszerű közösségi médium letiltotta az egyik blogomat, mert a szövegben - pontosan meghatározott történelmi összefüggésben - egy közismert náci köszöntést szó szerint idéztem. A terrorháza vezetői és felettesei amúgy igazából sosem tagadták egyértelműen szimpátiáikat, és ha valaki szóvá tenné komolyabban (van-e olyan bátor ember még ebben a velejéig rohadt és megvásárolt közéletben), akkor biztosan azt mondanák, hogy a világon minden múzeum készít az anyagára épülő relikviákat.

12.19.

A szomszédos nagyáruházban a „hazai szeretem” tej legolcsóbbja 469 forint, 400 alatt csak olyan kapható, mint a török Mehemed, aki sose látott tehenet. Egy kovászos, maximum 35 dekás cipó 529 forint, egy 75 dekás parasztkenyér egy ezres (na jó, 999), a legolcsóbb ehető szeletelt kenyerek (400 gramm) 650-nél kezdődnek, de inkább 800 körül vannak. Tehát már a 100-szoros háromhatvant is túlléptük. Mostanában mintha nem hallanék a különböző árakkal kapcsolatban „lélektani határról”.

Párbeszéd a boltban. A bevásárló kocsi nagyon rugalmasan befogadja a százasokat, az ötveneseket és a húszasokat is. Éppen végzek a kipakolással, amikor egy velem egy korú hölgy megszólít: - Milyen pénze van benne? – Százas – mondom gépiesen, a fene sem emlékszik már. – Akkor ne vegye ki, adok magának egyet – mondja, de közben én már szedem ki rutinmozdulattal az érmét, és kiderül, hogy ezúttal egy húszast tettem be. – Jó kereskedő – jegyzi a hölgy, akinek mutatom, hogy mégsem százas volt….

Ha kilépünk kies, védett otthonunkból, már nemcsak a lelkünk fuldoklik, hanem a testünk is. Házunktól legfeljebb 100 méterre van a szupermarket, a bevásárló csomagom éppen csak kicsit nehezebb az átlagosnál. Jó karban lévő késői hatvanas vagyok, szívem, tüdőm rendben, kondícióm is úgy gondolom, jobb a kortársaim átlagánál, mégis lihegve, kifulladva érek haza. Otthon nem merünk szellőztetni, mert még mindig jobb az éjszakai állott levegő, mint ami kívülről tódulna be. Jó, hogy nem vagyok egy konteós típus, mert azt mondanám, hogy a titkos hatalmak így akarnak minket szándékosan elpusztítani.

Manapság az utcán, buszon, villamoson egyre több olyan emberrel találkozunk, akik magukban beszélnek. És nem a head-set-es telefonálókról beszélek, akikről egy negyven évvel elhunyt, valami csoda folytán feltámadott azt hinné, hogy mind a bolondokházából szabadultak. Ezek a hagyományos motyogók, ordibálók, káromkodók, akiktől mindenki elhúzódik, akikre senki nem mer ránézni és örülnek, ha tovább mennek, vagy leszállnak. És ilyenkor ismét hálát adunk, hogy bennünk és körülöttünk még mindig béke van és remélhetőleg az is marad.

Olvasom, hogy egyharmadára csökkent a köztévé híradóinak nézettsége. Egy mémen a műsorvezető név szerint köszönti a nézőket. Biztosan ezért megy a főcsatornán naponta reggeltől estig 9 szappanopera, plusz az állandó műsorok, hogy legalább az agyrágógumi híveit odaszegezzék a képernyőhöz.

Ideje lenne a Magyar Közlönyt átnevezni Magyar Közönnyé. Akkor sem lenne nagyobb az abban megjelentek visszhangja, ha az újabb és újabb rendelkezéseket nem az éj leple alatt tennék közzé.

A magát „az utca hangjaként”  hirdető közvélemény-formáló ingyenes lap (Lópici Gáspár, ki vagy a mennyekben…) a mai címoldalán lelkesen számolt be arról, hogy a budapesti karácsonyi vásár az egyik legnépszerűbb Európában. Ezt tapasztaltuk a múlt hét végén, hihetetlen tömegnyomor volt a belvárosban, igaz, magyar szót még az árusoktól is ritkán hallottunk, mert még a magyarokat is külföldiül szólították meg. Nem is csoda, amikor egy marcipános bonbonos doboz 30 ezer, két szem sütemény 4000 forint. De a fővárosnak szóló dicséret mégis meglepő, igaz, az online kiadás címlapja hozta szokásos formáját az első számú városvezető viselt dolgairól….

Ritka megtiszteltetés ért: a Líbiai Forradalom néhai vezetőjének nagyon is mutatós hölgyleszármazottja jelölt be ismerősnek. Lehet, hogy rosszul tettem, hogy izomból töröltem, elvégre felmenőjének iszonyatos vagyona lehetett az olajból, ami miatt eltűrték jelenlétét a világpolitikában 42 éven keresztül, ki tudja, nem akarta-e rám bízni a kezelését, mondjuk 20%-ért. Valószínűleg a dédunokámnak sem kellett volna dolgoznia egész életében….

12.20.

A felcsúti igazmondó ismét végtelen műveltségéről tett tanúságot, amikor a török elnöktől kapott elektromos autót Uriásnak nevezte. Ha a bibliai harcosra gondolunk, az nem igazán nyerő, mert Dávid király megölette, hogy elvehesse feleségét. Ha viszont Heep Uriásra, a hízelgéssel, zsarolással, hamisításokkal karriert csináló ügyvédre, akkor telitalálat. Dickens így ír sok visszataszító hőse egyikéről: „Heep Uriásnak hideg, nedves kezei vannak, az alakból csak úgy árad a kényelmetlen érzés, kígyószerű aljasság. „

12.21.

Ötéves korom óta rajongok a fociért. Akkoriban a magyar pályákon Mészöly, Farkas, Albert, Bene, Göröcs, Tichy varázsolt, de hamarosan megismertem, nem utolsósorban a gombfocinak köszönhetően a világsztárokat, Pelétől Facchettiig, 1966-tól pedig végignéztem valamennyi világbajnokságot. Régebben sokféle sportot néztem, jéghokit, vízilabdát, kosárlabdát, teniszt, mára megmaradt a foci, nagy Milan-drukker vagyok, ha csak tehetem, minden meccsüket megnézem. Persze a mai játék már régen nem az, mint 60 évvel ezelőtt, ezzel tisztában vagyok, de mostanában mégis úgy érzem, hogy a kizárólag üzleti alapon gondolkodó, nem mellesleg velejükig korrupt nemzetközi szövetségek, ha a játékosok nem lázadnak fel, rövid időn belül teljesen tönkre fogják tenni. Újabb és újabb kupasorozatokat, tornákat találnak ki, egyre rövidebb a pihenő idő, a legjobbaknak, akikért kimegy a néző a stadionba, vagy akikért a szponzorok reklámokba fektetnek és borsos áron eladják a közvetítések jogát, lassan már rendszeresen hetente kétszer kell pályára lépniük tétmeccseken, olyan időszakban is, amit korábban a felkészülésre, az erőgyűjtésre használtak fel. Egy statisztika szerint a mai sztárjátékosok éves átlagban kétszer annyi időt töltenek a pályán, mint a húsz évvel ezelőttiek, nem csoda a többségüknél a feltűnő formaingadozás, vagy pedig a gyakori sérülés, amelyeknek nagy része izomfáradtságra vezethető vissza. Egyelőre azonban még őket is elvakítják a csillagokat verdeső szerződések, átigazolási összegek. Már-már ott tartunk, hogy az ókori gladiátorok egészségére, erőnlétére jobban vigyáztak, mint manapság a foci világklasszisaira…

Mindig is utáltam mindennemű személyi kultuszt, ez valószínűleg legfőbb gyári hibámból, a megrögzött szabadgondolkodásból, valamint az Istennel való ambivalens viszonyomból fakad. És ugyancsak visszatetszőek számomra azok a járulékos személyi kultuszok, amelyeket mesterségesen táplálnak egy-egy magasabb érdeknek megfelelően. Most éppen a magyar foci jelenlegi legfényesebb csillagán a sor, hogy a nemzet aranyává tegyék, elvégre nem lehet örökre megélni a „leghíresebb magyarból”, akit az ország túlnyomó többsége már koránál fogva is legfeljebb felvételről láthatott, élőben nem. (Én is csak 1981-ben láttam a Népstadionban, amikor 25 év után először hazajött). De vajon mi lesz az ifjú félistenből, ha esetleg mégsem szárnyal olyan magasra, mint ahogyan azt elvárják tőle, netalántán leégünk a jövő nyári EB-n? Akkor ő lesz a bűnbak, akinek a nyakába varrhatják a kudarcot, mert azt jól tudjuk, hogy napjaink személyi kultuszának fő alanya, tárgya és birtokosa soha nem veszíthet…

12.22.

Okostelefonjaink lehallgatnak minket – írja mintegy revelációként egy magyar hírportál. Jó reggelt! Már hat évvel ezelőtt készült egy amerikai tanulmány, amely kimutatta, hogy a helymeghatározó applikációval akár az amerikai elnök főtestőrét is nyomon lehet követni.

Évtizedeken keresztül kellett újságíróként foglalkoznom a különböző ámokfutó gyilkosokkal, Columbine-tól a floridai iskolai mészárlásig, a https://gobolyosnlaszlo.hu/veres-hirek-verszennyes-hirnevek/ című könyvemben két külön fejezetben is foglalkoztam a médiasztárrá vált gonosztevőkkel. Mégis a hideg rázott ki, amikor a prágai Károly egyetemen elkövetett tömeggyilkosság hírével találkoztam. Alig két hét telt el azóta, hogy Prágában jártunk, bejártuk a Karácsonyra készülődő óvárost, élveztük békés, derűs hangulatát, sétáltunk nem messze a tragédia helyszínének közelében is. És megint egy olyan fiatalember volt az elkövető, aki tele volt frusztrációval, állítólag gyűlölte önmagát és az egész világot, mígnem bekattant, megölte az apját, majd diáktársai között végzett vérfürdőt. Elembertelenedett, végsebességen élő, az ember értékét sikerességben mérő világunkban egyre többen lesznek, akik nem bírják majd elviselni, hogy vesztesnek tekintik őket, és meg akarják mutatni, hogy ők is valakik, ha másképp nem, úgy, hogy halottak árán hagynak nyomot maguk után. Ezek az emberek köztük élnek, és nem tudjuk, mikor és hol szakad náluk el a cérna…

Az újságíró szokásával ellentétben késésben volt, egy holokausztról szóló film forgatására igyekezett, leintette az első taxit, amelyben két idősödő férfi ült. Ikertestvéreknek látszottak. Az újságíró örömmel ismerte fel az egyikben a számára oly kedves színészt, a kiváló versmondót és Júdás alakítóját egy passióban, a szappanopera morgós, de aranyszívű doktorát, az Élet Menetének egyik hazai alapítóját és az öröm kölcsönös volt. A színész maga is szerepelt a filmben, és útközben saját túlélési élményeiről mesélt. Neki is munkaszolgálatban pusztult el az apja, mint az újságíró nagyapja.

A forgatás az első híd körforgalmánál zajlott, ott építettek fel egy pályaudvart, ahol bevagonírozzák a deportáltakat. Amikor kiszálltak, az eddig hallgató ikertestvér elnevette magát, levette parókáját, és megrótta az újságírót, hogy 60 évi barátság után nem ismerte fel. És ott állt előtte a sokleleményű ügyvéd, aki valójában egyáltalán nem hasonlított a színészhez, ráadásul kétszer akkora volt, mint ő.

Az újságíró követte barátait, sebtében elvállalt egy statisztaszerepet is a nagy tömegjelenetben. Már éppen leállították a kamerákat, amikor megjelent egy nárcisztikus mosolyú idegen producer, aki azt javasolta, hogy a gyermekek gázkamra-jelenetét musicalben adják elő, olyan stílusban, mint a Zene hangjai. Az újságíró, a színész és az ügyvéd döbbenten néztek egymásra, de még nagyobb iszonyattal figyelték, ahogyan a szereplők egyre szorosabb, egyre fenyegetőbb gyűrűt fonnak a nárcisztikus mosolyú idegen producer köré…

Babaarcú bikinis termékenység-istennő lebegett el az uszodában a költő mellett, majd súlyos termetét meghazudtolva könnyedén lépett ki valószínűtlenül kicsi lábain a medencéből. Domborulatai a Grande Maestrót is lenyűgözték volna, bőrén egyetlen ránc, vagy hájnyom sem látszott. A költő képzeletében Ginának hívták, és a középiskolában Gigabájnak csúfolták, de ő túltette magát ezen, mert tudta, hogy egyszer lesz valaki, aki felismeri az ő nem mindennapi szépségét.

Eljött a nagy találkozás napja a lángbőrű, sudáran is buja testű festőnővel, aki a Tahiti Remetétől és a Vámostól fogantatott aktönarcképein jáspisszemekkel követi a nézőt. És megjelent egy ördögszínekbe öltözött Madonna-arcú nő, akinek áldott méhének gyümölcse.

A költőnek sok-sok év után ismét kedve támadt gitározni és énekelni. Mivel már nagyon régóta nem pengette a húrokat, úgy gondolta, hogy az odesszai-minnesotai bárd hatvan évvel ezelőtti békedalával kezdi. Leült hangszerével egy belvárosi téren egy gimnázium és egy templom közötti buszmegállóban, és nem jutottak eszébe az akkordok. Egy hajléktalan ült le mellé, aki megmutatta neki azt a néhány fogást. Akkor meg a szöveg esett ki az emlékezetéből. Jött egy másik hajléktalan és felidézte neki a sorokat. Végre nekikezdhetett a dalnak, de ekkor a szemközti ház ablakában megjelent teljes létszámban őfelsége kvartettje és egy több szólamú dalt adtak elő csak úgy a capella a maguk összetéveszthetetlen stílusában. A költő nem adta fel, járta a várost a piacoktól a templomokig, de amint belekezdett a dalba, valami erős ének, vagy ordenáré zene mindig elnyomta. Végül egy parkban ült le, ahol hajléktalanok aludtak a gyenge őszi napfényben. Gondolta, majd halkan játszik, halkan énekel, de amint elkezdte az első sort, csak hamis hangok jöttek ki a torkán. Feladta. Szomorúan hazament, kinyitotta hűtőszekrénye fagyasztóját, mert úgy rémlett, még valamikor iszákos korában ott felejtett egy üveg vodkát. A fagyasztóból azonban csak megdermedt hangjegyek potyogtak ki kopogva a lába elé.

Az élete virágjában lévő Pirkadat Doktornő és az öregedő Szindbád meglátták egymást egy nagy üvegfalon keresztül, és az asszony rögtön elhatározta, hogy megünneplik plátói szerelmük tizedik évfordulóját. Mivel azonban mindketten hűségesek voltak Életük Párjához, titkukat ezután is megőrizték. A korai téli naplementekor találkoztak, egy szót sem szóltak, csak tekintetük beszélt, majd kézen fogva elindultak, csak ők tudták, melyik háztetőt választják, ahonnan magukénak mondhatták az egész várost. Amikor felértek, kitárták kabátjukat, amely alatt csak meztelen lelkük lapult, hogy még tisztábbra mossa őket az év első hóesése.

Az igazmondó politikus magasított cipőben járja az utcákat, rikkancsként kínálja programját, de a járókelők rá se hederítenek. Egy békés otthon éjszakai csendjét olasz neorealista perpatvar veri fel, de csak a falak visszhangja szól. Egy házibuliban, miután kifogytak a zenékből, az egyik vendég a Kalinkát kezdi ordítani egy másik vendég harmonika-kíséretével, a társaság bohóca azonban ráveszi, hogy kornyikálása közben mindenféle akrobatikus tánclépéseket mutasson be, így aztán hamarosan elhallgat és restelkedve meghúzza magát egy sarokban. A Nagy Vizsgálóbírónő magáévá teszi a köztes lét hajléktalan-szállóján az összes gyanúsítottat, a magukat bűntelennek vallók nem kis irigységére, de őket feltartóztatja felhúzott fogínnyel Rex felügyelő.  

Újra forgatták az együgyűen bölcs futóbolond történetét, de ezúttal a költő hazájában. Mivel tudták róla, hogy igencsak jártas annak a korszaknak a zenéjében, őt kérték fel, hogy válassza ki a legjellemzőbb dalokat, nem törődve az eredeti változattal. Bár a költő nem értette, hogy miért van erre szükség, vállalta a feladatot. A hajdan volt egyetemi színpadon, diákok körében nézte a már elkészült új felvételeket, és agyában megszólaltak a beköszöntő Vízöntő-korszak dallamai. Ekkor lépett be a terembe a Gyöngyhajú Asszony ifjúsága teljes tündöklésében, de a költőn kívül senki sem ismerte őt fel. A Gyöngyhajú azonnal hősünkhöz sietett, leült mellé, megfogták egymás kezét és szinte egymásnak adták a dalok címeit és szövegét, hol angolul, hol magyarul. Ahogyan ezeket kimondták, már a többiek is ott hallották a vágatlan filmjelenetek alatt és még meglepődni is elfelejtettek. Ekkor a Gyöngyhajú átadott a költőnek egy kulcsot, amelyre az ő nevét vésték. „Mindent nyit, csak a zárat ne keresd” – mondta a maga éteri hangján, és úgy tűnt el, mintha soha nem is lett volna ott.

Kép: GNL