Cogito

Egy szabad gondolkodásban megőszült írástudó elmélkedései

Tolsztoj, Jack London és közben Ady

2023. október 27. 07:10 - Göbölyös N. László

win_20231026_11_09_29_pro.jpg

Amikor ránézek dolgozószobánk könyvespolcára – és akkor még a nappali és a hálószoba nincs is előttem – mindig arra gondolok, hogy minimum 90 éves koromig kell élnem ahhoz, hogy minden el tudjak olvasni, amit szeretnék. Bár az elmúlt évtizedben sok olyan könyvtől szabadultunk meg, amit az ember egyszer elolvas, vagy egyszer sem, utána csak a helyet foglalja, így sem volt egyszerű kiválogatni azokat a köteteket, amelyek szintén lelkes olvasói Szüleim után maradtak, és ezekkel együtt némi rendet tenni könyvtárunkban, legalább annyira, hogy nagyjából tudjunk, mi a kínálat. Egy komolyabb katalogizálás még várat magára, de most, hogy már sem Párom, sem én nem dolgozunk, több időt szánhatunk az olvasásra, ellentétben a korábbi évekkel, amikor szinte lopni kell az időt e nemes tevékenységre.

Szüleim könyvtárából hoztam el régi adósságomat, Lev Tolsztoj Anna Karenináját. A Háború és békét már 18 évesen elolvastam, hála egy három hetes, tüdőgyulladással súlyosbított kanyaró miatti kórháznak, és már akkor rajongtam érte. Néhány évvel ezelőtt újra elolvastam, és nemhogy kopott a rajongás, hanem még felerősödött, megértettem belőle olyan mélyebb filozofikus gondolatokat, amelyek akkor nem jutottak el hozzám, bár a naplopó lumpból az emberek iránt érzékeny, felelősséget érző férfivá érő, a háború szörnyűségeit megérteni képtelen Pierre Bezuhov figurájával már tizenévesen is azonosulni tudtam. Ehhez képest az Anna Karenina némiképp csalódást okozott.

Talán túlságosan is nagy volt a várakozás, amit még egy személyes élmény is erősített. Az általam olvasott fordítás Németh László munkája, amelyet hódmezővásárhelyi évei alatt készített, és segítői Alma Materem, a Bethlen Gábor Gimnázium legendás tanárpárosa, Sipka Sándor és felesége, Serfőző Rózsa, az én később angol tanárnőm voltak. Rózsi néni sokat mesélt erről a közös alkotásról, így, amikor olvastam, mindig előttem volt az ő, sajnos immár 30 éve eltávozott alakja, magával ragadó személyisége és lenyűgöző tudása.

Kétségtelen, hogy Tolsztoj hihetetlenül pontos korrajzot készít a 19.század utolsó évtizedeinek Oroszországáról, a nemesi társadalom kiüresedéséről épp úgy, mint a jobbágysorból éppen csak felszabadított parasztság mozdíthatatlanságáról, de sokszor már az elviselhetőség határát súrolja az a részletesség, ahogyan egy előkelő bált vagy más társasági eseményt, egy vadászatot, egy aratást leír. Végig olyan érzésem volt, hogy az író valójában két regényt írt egyszerre, amelyeknek alig-alig volt találkozási pontja, és azok is elvarratlanok maradtak, miközben nagyon izgalmas végigkövetni a szerelméért még katonai karrierjét is feladó, ám végül beléje rögzült életét feladni nem tudó Vronszkij, és az új eszmék által megérintett Levin sorsát, a nőkhöz való viszonyuk alakulását.

No és maga Anna Karenina? A 850 oldalas regény hősnője csak a 60.oldalon jelenik meg, és végzetes tette elkövetése után még további 50 oldal vár ránk a befejezésig, miközben hosszú időkre el is tűnik a szemünk elől, főleg a Levin-szál miatt. Ennek az orosz Emma Bovary-nak a tragédiája szinte „ürügy” csupán a kor társadalmi szemléletének, erkölcseinek, a nők megítélésének, kirekesztettségének, testi-lelki rabságának szemléltetésére, és persze ez sem kevés, hiszen miközben olvassuk, rádöbbenünk: nem sokat változott a világ e téren azóta sem. Lehet a cári Oroszország végtelen elmaradottságán szörnyülködni, de ha belegondolunk, hogy a globalizáció évszázadában is megmaradt az emberiség férfiközpontúsága, hogy a nők emancipációját még ma sem hajlandó elfogadni a „teremtés koronáinak” többsége. Arról nem is szólva, hogy a „látszat” fenntartása a társadalmi megbecsülés érdekében, amelyhez a megcsalt Karenin betegesen ragaszkodik, napjainkban ugyanúgy működik – akár elmehetünk egészen a közösségi médiában mutatott imázskényszerig is, amely egyes embereket érdemtelenül kiemel a semmiből, másokat pedig minden gátlás nélkül tönkretesz. Ma is bátorság kell egy nőnek ahhoz, hogy ne törődjön bele a sorsába, hanem merjen és tudjon új életet kezdeni és még mindig többen vannak azok, akik inkább leélik boldogtalanságban az életüket, mert „nekik ez jutott”. Ha mindezt végiggondoljuk, máris egész más szemmel nézzük Lev Tolsztoj e klasszikusát. És a Feltámadás még hátra van tőle…

Jack London még régebbi kötődés. Már gyerekkoromban megvolt diafilmen a Farkasvér (Fehér agyar), és máig emlékszem, hogy a kutyaviadalos „Szépséges Smithről” így szólt a felirat: „A reszkető térdű gyávák leggyávábbja volt” ezt azóta elővettem egy-egy politikai kommenthez. Később láttam filmen is Klaus Maria Brandauerrel, miként a Vadon szavát is, Charlton Hestonnal. Persze könyvben is olvastam mindkettőt, később, Hódmezővásárhelyen, koleszos koromban, ahol egymás kezébe adtuk a jobbnál jobb könyveket, imádtam az aranyásós történeteket, később nagyon izgalmasnak találtam a Vaspata utópiáját, amelyről nekem egy kicsit Fritz Lang Metropolisa jutott eszembe. Amikor Jim Morrison-monográfiámat írtam, és igyekeztem hősöm minden kedvenc könyvét elolvasni, a kezembe került Irving Stone Sailor On Horseback című Jack London-utópiája – persze a végtelen kalandvágy és nem kevésbé az önpusztítás összekötötte őket. Sok-sok évvel ezelőtt, amikor még minden antikváriumba betértem, és szinte soha nem távoztam üres kézzel, vettem meg A korhely és a tündér című novelláskötetét, amely az 1920-as évek Athenaeum-sorozatának része volt, Tersánszky Józsi Jenő fordításában. Ebben az alig 170 oldalas könyvben is kiderül, hogy az alig négy évtizedet élt író mestere volt a tömör, mégis költői mélységű fogalmazásnak – nyilván a magyar változatban ezt erősítette Tersánszky is, aki ugyanolyan otthon volt a különös figurák ábrázolásában, mint amerikai kollégája – és micsoda érzékenységgel emberi sorsokat, a lelkek és az érzelmek mélyére ásva. A címadó nyitó novella számomra arról szól, hogy néha egy véglénynek elég egy apró emberi élmény, hogy visszatérjen bele az élni akarás.  A tékozló atya kifordítja a bibliai példázatot és egy zsarnok asszonyt és fiát elhagyó férfiban feltámad a lelkiismeret, hogy a fiút is kimentse a rabságból. Az Elbeszélik a hülyék intézetében című elbeszélést olvasva nekem óhatatlanul a Száll a kakukk fészkére jutott eszembe, a Tragédia a messze északon egy aranyásó végnapjait beszéli el kegyetlen aprólékossággal, szigorúan egyensúlyozva a tárgyilagosság és az együttérzés között. Ezt a stílust lehet tetten érni Ernest Hemingway legjobb írásaiban is.  A történet vége egy nem mindennapi szerelmi háromszög. A Tasman gyöngyei az emberi létezés két ellentétes pólusának eldönthetetlen küzdelme. Két fivér története, az egyiknek egész életét a kemény munka, a rend, a jól megszervezett élet, az anyagi biztonság  határozta meg, míg a másik, aki meghalni tér vissza a családi farmra,  egyik kockázatos utat a másik után járta, soha nem volt semmije, nagy álmai nem valósultak meg, mégis őt irigyli az öccse, mert legalább „élt”. Végül A formák örökkévalósága egy rejtélyes gyilkosság, olyan ravaszul megírva, hogy egy Edgar Allan Poe vagy egy Robert Louis Stevenson is megirigyelhette volna. Csoda hát, hogy e könyv, miután nagy örömömre előkerült, Jack Kerouac regényei mellett foglal helyet a polcomon?

Nagyobb prózák között szívesen olvasok verseket, és szeretem kedvenc költőimet is újra felfedezni. Ady Endre szintén tizenéves korom óta áll közel hozzám, nem csupán azért, mert magam is átéltem „héja-nászokat”, és nekem is nagy ihletőm volt Párizs, nem is szólva a szintén azokban az éveimben felfedezett francia „elátkozott költőknek”. És nem volt mindegy egy olyan korban felnőni, amikor Ady Endre hangjává Latinovits Zoltán lényegült át. Aztán, már készültem újságírói pályámra, amikor a kezembe kerültek Ady publicisztikái. Azóta állítom, hogy aki ma magyar létére ezt a hivatást választja és meg akarja érteni hazáját, nemcsak a múltját, hanem a jelenét is, nem kerülheti meg ezeket az írásokat. Az egyik legnagyobb hatást Bíró Lajosról szóló írása, az Egy cinikus ember meséi tette, amelyben azt írja: „Megnőtt a világ, megsokasodtak az írástudók és a farizeusok…a világ istállói tele vannak ordítozó marhákkal. Ezek között kisdeddé soha nem lesz az új megváltás embriója” – mintha a globalizációról, az influenszerekről írna! De olvassunk bele tovább is: Prédikáltunk, erőlködtünk, bolondoskodtunk. De annyi hit egyikünkben sem volt, hogy megfeszíttessünk. Nekimentünk a koponyánkkal a falnak. Vagy megszédítettük, vagy beszakítottuk. Lettek belőlünk mártírok, keresztes vitézek, égetnivaló poéták, elátkozott bölcseskedők, kisded reformátorok, mi egyebek. Messiás nem lett egyikünk sem. Nem is lesz soha…”

De most a verseiről beszélek. Gyakran előfordul velem, hogy ránézek a polcra, és egy lemez, vagy egy könyv rám köszön. Most így voltam néhány hónapja Ady elegáns, fehér színű, fekete szalagcímes összkiadásával, amelyből először a versek jelentek meg két kötetben 1972-ben. Most az 1908-as gyűjteménynél, Az Illés szekerénnél tartok, és a jól ismert költemények mellett/helyett különösen felkelti a figyelmemet a költő Isten-keresése, amely időnként a baudelaire-i, nietzsche-i tagadásba csap át.

„Ő: Minden, de áldani nem tud,

Ő: Minden, de senkit se büntet,

Ő teljesíti az Időt,

S nem érti meg a mi szívünket…

 

Úgy forgatja a Mindenséget,

Mintha unott játékot űzne,

Egy-egy világot megfagyaszt,

S ötöt-hatot hajít a tűzbe”.

(Isten, a vigasztalan)

És megint itt bolyong a 21.században:

„Ha van isten, földtől a fényes égig

Rángasson minket végig.

Ne legyen egy félpercnyi békességünk,

Mert akkor végünk, végünk”

-írja a Nekünk Mohács kell című versében. Nem siratjuk-e folyton a múltat és nem uszítanak-e bennünket folytonosan ki tudja ki elleni harcra Csák Máté öröknek látszó földjén? Egy olyan országban, ahol egyre több a híg fejű törpe és egyre kevesebb a Muszáj-Herkules?

 Amikor ifjú voltam, legszenvedélyesebb pillanataimban egy igazi Lédára vágytam, az „ájulásig-csók honára” – kár, hogy Jim Morrison nem tudott magyarul, biztosan nagy Ady-rajongó lett volna, hiszen neki is megvolt a maga Lédája – érett férfiként sem hunyt ki belőlem az erős vágy, de akkor és azóta már ezek az Ady-sorok szólítanak meg:

„Szeretnék egyszer a lelkeddel hálni,

Belopózni a fejedbe,

Szűz szeretnék maradni

S valami újat lelni, kitalálni.”

Mikor a Jack Londonról és Ady Endréről szóló sorokat írtam, két John Coltrane-lemezt hallgattam egymás után, az életműve egyik esszenciájának tartott a Love Supreme-t és a Live at Birdlandet. Mindkettő 1964-ben született. Miért éppen őt? Talán azért, mert amikor egy embernek végig kell gondolni, hogy mik a fontos dolgok az életben, ahhoz az ilyen szigorúan szabad és elmélyült zene illik. Abba csak utólag gondoltam végig, hogy Jack London 40, Ady 42, Coltrane pedig 41 évbe sűrítette bele életművét…

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://cogitognl.blog.hu/api/trackback/id/tr1218243577

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása