07.17.

Az egyik főtanácsadó szerint a Trump elleni merénylet az uszító politika következménye. El sem merem képzelni, mi ebből a tanulság a magyar emberek számára, akik napi szinten hallják legmagasabb illetékes helyről a különböző uszításokat az állandóan napirenden tartott ellenségekkel szemben.

07.18.

„Földi lét szeplőzte szemmel nézve mintha egy vonat utasai lennénk, akiket hosszú alagútban szerencsétlenség ért, méghozzá olyan helyen, ahová a bejárat fénye nem látszik már be, a kijáraté pedig oly parányi, hogy keresni kell, és egyre elvész, amikor is ráadásul még a kijárat és a bejárat iránya sem biztos” – írta több mint 100 évvel ezelőtt Franz Kafka, pedig soha nem járt a mai Magyarországon.

Úgy döntöttem, ma dőzsölünk, vettem 6 darab retrókilfit a szupermarketünkben, összesen 834 forintért. Ami 835. Bár a „spanyol bagett” mostanában bevált, de abból is kellene 3, az pedig már 900 forint. A kovászos cipó pedig, ami csak 530, észrevétlenül egyre zsugorodik  - ha ezt az öreg Marosán, a zsemle és a pofánk összevetője megérhette volna -  de ahogyan a nem szeletelt kenyereknél mostanában szokásba jött, egyikre sem írják rá a súlyát, tehát nem kell figyelmeztetni a nagyérdeműt, hogy a termék kisebb lett…De ennél is nagyobb dőzsölés, ha a magyar ember Közép-Európa egykori gyümölcsöskertjében nyáron friss, érett, gyümölcsízű gyümölcsöt akar enni….

07.20.

Egy szombat délelőttön a fenti üzletben nagy halomban állt az ingyenes nyomtatott agymosó pénteki száma a már hírérték nélküli főpolgizással és brüsszeli háborúpártisággal a címlapján. Uncsiból jelentjük?

Globális kék halál okozott káoszt az egész világ informatikai rendszerében, állítólag még egy hacker-támadás sem kellett hozzá. teljes bénultság néhány órára. És még arról álmodozunk, hogy emberi felügyelet nélkül dolgozhatnak a mesterséges intelligenciák…Igaz, már a Teremtő is teremtményével vitette el a balhét annak tökéletlensége miatt, abból lett az „eredendő bűn”. Löw rabbi, Dr.Frankenstein és dr. Jekyll legalább rádöbbentek arra, hogy milyen kockázatos dolog „istent játszani…”

A klasszikus Don Camillóban a kisváros kommunista polgármestere és a helyi katolikus plébános ott tesznek egymásnak keresztbe, ahol csak lehet, de amikor fontos ügyről van szó, például menteni kell az árvíz elől a lakosságot, az állatokat, összefognak és segítik egymást. Nem lenne szebb, ha arról írhatnánk, hogy az új ellenzéki tömörülés és a legnagyobb magyar sportklub közösen segített a gyermekkórházon?

07.21.

Egy konteóiról közismert közgazdász-történész az amerikai szélsőjobboldal legkedveltebb tv-műsorában kijelentette, hogy a Nyugat provokálta ki az ukrajnai háborút, és ez vezető hír lett a magyar közhíradóban. A végén még  kiderül, hogy VVP tulajdonképpen nagy honvédő háborút vív…Nekünk még azt tanították, hogy egy hírértéket alapjaiban határozza meg az, hogy ki mondta, hol, mikor, kinek, milyen körülmények között…

07.22.

Az öreg, beteg amerikai elnökkel végre megértették, hogy öreg és beteg, azért vissza kell vonulnia. Vannak olyan közép-európai kollégái, akikkel szintén meg kellene ezt értetni, még akkor is, ha nem olyan öregek és – legalábbis látszatra – nem olyan betegek.

07.24.

„Az ellenségem felesége a feleségem ellensége” – mondta Frédi, miután összeveszett Bénivel és azt akarta, hogy innentől kezdve Vilma se álljon szóba Irmával. Ez jut eszembe arról, ahogyan hatalmon lévők, valamint régi és új ellenzék osztják egymást. Sosem jutunk már túl a dedó kettőn?

07.25.

A reálkeresetek emelkedése kihat a fogyasztásra – lelkendezik a foglalkoztatáspolitikáért illetékes államtitkár, miután az udvari hivatal kihozta, hogy tavaly óta a nevezett keresetek közel több mint 10%-kal emelkedtek. Azok biztosan isszák a szavait, akik nem járnak bevásárolni, vagy járnak, de saját szemüknek és pénztárcájuknak sem hisznek, mert az nem lenne kompetens az Igével…Közben sunyiban egymilliárd eurós hitelt vesz fel a hazafias kormány Kínától, hogy lehetőleg dédunokáink is adósodjanak el életük végéig….

07.26.

Amikor több mint 40 éve bemutatták Peter Sellers talán legzseniálisabb filmjét, az Isten hozta, Mr…t (Being There) olyan olvasata volt, hogy bárki, még egy analfabéta is szép karriert csinálhat az átkos Nyugaton, ha valami miatt felfigyel rá a média. A négy évtized elteltével az „átkos Nyugatot” nyugodtan kitörölhetjük az értelmezésből, számomra a mostani vetítés kapcsán sokkal inkább az jött le, hogy „múlt nélküli”, a semmiből az élet körforgásába került ember a maga primitív őszinteségével, „nagy titkoknak” hitt egyszerű, a kertészetből vett bölcsességeivel képes társadalmi beidegződéseket, akár a fennálló rendet is megbolygatni, mert senki nem meri bevallani, hogy tulajdonképpen nem értik sem a szavait, sem a viselkedését. Így jutunk el a végső jelenetekig, amikor a hajdani „királycsinálót” búcsúztató elnököt a koporsóvívő szenátorok unalmasnak nevezik és megállapodnak, hogy a kertészt juttatják be a Fehér Házba. Azt a kertészt, aki az egészből semmit sem vesz észre, miközben gyermeki ártatlansággal a vízen járva vizsgálgatja a tóban álló növényeket. De tekinthetjük Hal Ashby filmjét profetikusnak is. Shirley MacLaine a sokféle tv-csatorna láttán arra panaszkodik, hogy lassan nem lehet eligazodni ebben az információáradatban. Mondja ezt 15 évvel az internet elterjedése előtt. És azt sem lehetett előre látni, hogy ma már nem kell „burokban élni”, mint a kertész élt gazdája halála előtt, hogy valaki potenciális analfabéta legyen és annyi jusson el hozzá a világból, amennyit a képernyők sugároznak…

Bár soha nem voltam a modern technológiák rabja, csupán annyit használom őket, amennyire feltétlenül szükségesek, úgy hozta a sors, hogy újságírói pályafutásom utolsó évtizedében sokat kellett foglalkoznom fejlődésükkel, különösen a mesterséges intelligenciákkal. Sok izgalmas, lenyűgöző és legalább annyi riasztó dolgot olvastam, bizonyos szinten tapasztaltam is velük kapcsolatban. Elég egyfelől az orvostudomány előtt nyíló lehetőségekre, másfelől pedig az olyan helymeghatározó szoftverekre gondolni, amelyek alapján akár az amerikai elnök első számú testőrét is be tudják mérni.

Ezek alapján egyetértek azokkal, akik ma még elképzelhetetlen távlatokat jósolnak az MI-knek, de azokkal is, akik a veszélyeikre figyelmeztetnek arra az esetre, ha a ma az egyik legnagyobb csodának tekintett „gépi tanulás” kicsúszik az emberi ellenőrzés alól és ezáltal döntéshozóvá válhat olyan helyzetekben, amely után egy, akár az emberiség létét meghatározó hiba jóvátehetetlenné válik.

Néhány évtizeddel ezelőtt az önállósuló gépek még a sci-fi tárgykörébe tartoztak – legkedvesebb példám a 2001: Űrodüsszeia „bosszúálló” Hal 9000-e – de a horrorműfaj is szívesen riogatta velük nézőit, olvasóit. Most, amikor már az a tét, hogy mikor éri el, vagy szárnyalja túl az MI a teremtőjét, olyan művek is születhetnek, amelyeknek gépei már köztünk vannak, vagy pedig bármikor itt lehetnek, mert a fejlődés sebességét még megsaccolni sem tudjuk. Hogy saját példámmal éljek: pályám kezdetén, közel 50 évvel ezelőtt még mechanikus írógépen dolgoztunk, szigorúan szerkesztőségi körülmények között, ma pedig úgy is működhet egy médium, hogy munkatársai a világ különböző pontjairól valós időben kommunikálhatnak egymással. Nem is szólva arról, hogy otthonról bármikor belelapozhatok a világ valamennyi jelentős lapjába, mire kimondom, hogy kit vagy mit keresek, az internet már ki is dobja a több százezer, esetleg több millió találatot. Megtudhatunk mindent az adott témában, amit akarunk, és azt is, amit nem.

A mai MI-k egyik legnagyobb előnye (egyben legnagyobb kockázata is), hogy emberi aggyal szinte felfoghatatlan mennyiségű adatot tudnak tárolni, befogadni,  a beléjük táplált algoritmusok alapján értelmezni. Mindezekből folyamatosan és önállóan tanulnak, fejlesztik képességeiket, akár emberi beavatkozás nélkül is.

És így jutunk el Jo Callaghan: Egy szempillantás alatt című krimijéhez, amelynek egyik főszereplője ODA Lock, aki hologramként emberi alakot ölt, emberi módon beszél és a másodpercek tört része alatt néz át mindenféle dossziékat. Ma már megmosolyogtatónak tűnik például a Rex felügyelő joviális Höllerere, aki napokig görnyed egy üggyel összefüggő akták felett. ODA Lockot segéderőként kínálják fel egy tapasztalt főfelügyelőnő, Kat Frank mellé, hogy megoldja több fiatalember eltűnésének rejtélyét, mert megalkotójának meggyőződése, hogy a brit rendőrség módszerei elavultak, ráadásul tele vannak előítéletekkel. Innentől kezdve a nyomozás egyben a „gépi tanulás” és az emberi gondolkodás, a megérzések, ahogy Agatha Christie mondatja Hercule Poirot-val, a „kis szürke agysejtek” összecsapása is, nem beszélve az érzelmekről, az empátiáról, amelyek egy adott helyzetben segíthetnek, de félre is vihetnek. És közben folyik a versenyfutás az idővel, hiszen még azt sem tudják, hogy sorozatgyilkossal, valami elmeháborodott emberrablóval vagy egészen mással van-e dolguk, miként azt sem, hogy van-e összefüggés az eltűntek között, és ha igen, akkor mi az. Lehet-e ennek a vetélkedésnek győztese, felülírhatja-e az emberéleteket egy nyomozó vagy egy MI-tervező személyes presztizse?

Nehéz egy krimit úgy ajánlani, hogy az ember ne lője le a fordulatokat. Így csupán annyit árulhatok el, hogy az írónő nem sokkal a covid előtt kezdte el írni regényét, de aztán beleszőtte a pandémia fejleményeit, Kat történetében pedig egy kicsit önmagát, személyes drámáját jeleníti meg. A néha egészen meglepő fordulatok közben képet kapunk napjaink nemcsak a szigetországra jellemző társadalmi feszültségekről, a rasszizmus átkáról, a nők, az egyedülállók megítéléséről, a közösségi média áldásairól és árnyoldalairól, de elgondolkodhatunk a mesterséges intelligenciákat (is) érintő jogi és még inkább etikai kérdésekről, a felgyorsult világ felgyorsított  tudományos kísérleteiről, az oly sokat hangoztatott, de a digitális érában egyre gyakrabban semmibe vett személyiségi adatvédelemről. Mi több, még a filmklasszikus Casablancának is van szerepe a sztoriban. Így első hallásra felmerülhet az emberben, hogy az írónő túl sokat akar markolni, de végül minden a helyére kerül – ha nem is feltétlenül úgy, ahogyan a hagyományos krimikben megszokhattuk.

Ki merem jelenteni: Jo Callaghan: Egy szempillantás alatt című, 350 oldalas könyve, amely a 21.Század Kiadónál jelent meg Kövesdi Miklós igényes fordításában, letehetetlen. És nemcsak a bűnügyi műfaj kedvelőinek, hanem mindenkinek, akit érdekel a már jelen lévő jövőnk.