Macskaarcú nő áldozza fel magát férfiérzékeimen.

Elektromos vihar járja át meztelen testem, hogy elszakadhassak a valóságnak hazudott hullámoktól. A sírkövön és a villamosszékben  véghez vitt aktus még hiányzik életemből.

A Szülők kijöttek a halottasházból, mert rosszul bántak velük, visszatértek otthonukba és ott folytatták civódásukat, ahol fél évvel korábban abbahagyták. Csupán abban értettek egyet, hogy nincs feltámadás.

A felséges csinos kislány végighajtat nyitott autóban a zebrán, ahol a költő eddigi utolsó születésnapját ünnepelte, alattvalói és tisztelői ölelik-csókolják őt, a bobby-k sorfalat állnak nekik és nem avatkoznak közbe.

A költő nem vágyott az odaátra, még akkor sem, ha gyakran nem  érezte jól magát saját dimenziójában. Egy zaklatott nap után mégis másutt ébredt önmagára és mindig nagyobb és nagyobb hajókra kellett volna átszállnia. Az utolsó pillanatban azonban újra és újra visszafordult valami haszontalan tárgyért, amit akkor, ott nélkülözhetetlennek tartott és lekéste a Nagy Utazást. Egy másik zaklatott nap után ráköszöntött a magány, amelyben már hosszú ideje nem volt része és nem hitte, hogy még valaha hiányozni fog neki. De a nősténydémonok, akik nélkül egykor egy lépést sem tett, azonnal megérezték ezt a váratlanul támadt űrt, és, testet öltve a szuperügynök tengerből felbukkanó szeretőjében, majd egy soha nem létezett bűnbánó asszonyban, rögtön felhangosították csendjét és örökre vele akartak maradni. A költő úgy tett, mintha beletörődne, majd egy szemvillanás alatt léggé vált, hogy visszaszállhasson Élete Párjához, akivel álmukban sem engedték el soha egymást.

Jöhet-e a Teremtés és a Végítélet között egyetlen pillanat, amikor a ki nem mondott vágyak magukra zárhatják az ajtót a legfőbb együttlétre?

A tengerszemmel is rövidlátó színésznő kora reggeli intim interjúra hívta otthonába kedvenc riporterét, aki ezúttal is pontosan érkezett. Az ajtóhoz érve azonban szörnyű kiabálást és törés-zúzást hallott bentről. Mivel a bejáratot nyitva találta, vette magának  a bátorságot, hogy belépjen és elhűlt attól, amit látott. A színésznő egy sarokban összekuporodva zokogott, párja pedig, akinek elege lett szerelme szeszélyeiből, darabokra tört-tépett mindent, ami a keze ügyébe került és éppen egy könyvespolcot készült ledönteni. Ekkor vette észre a gyökeret vert lábú riportert. Egy pillanatra maga is megmerevedett, végigmérte a betolakodót, majd se szó, se beszéd, eloldalgott, és becsapta maga után a bejárati autót. A tengerszemmel is rövidlátó színésznő és a riporter percekig némán nézték egymást, majd a férfi magához ölelte a még mindig minden ízében reszkető nőt, aki csak nagysokára nyelte le könnyeit. Akkor ismét néma szemezés következett közöttük. „Most menj el és ne keress többé, mert úgy jársz, mint ő…” – suttogta szomorúan a színésznő és a riporter szíve szerint maradt volna, de önkéntelenül hátrált a kijárat felé…

Lódobogás a mennyei lépcsőúton. Eladósorba került lányok vetkőznek a számkivetettek barlangjában. Az aranyhajú király és a csavargók tízparancsolója négykezest játszanak, hogy elnyomják az erősödő csatazajt.

Tömegnyomor a buszon, amely végigaraszol a gyermekkor utcáján, ott, ahol sohasem járt. A költő megpillantja nemrég elhunyt iskolai barátjának házát, ablakában egykori játékaival, könyveivel és le szeretne szállni. A busz megáll, de a költő sehol nem lát rajta ajtót. Újraindulnak, a tömeg egyre sűrűbb, pedig nem szállt fel senki. Megérkeznek a hajdani iskola elé, a költő újra le akar szállni, most meg is pillant egy ajtót, de a tömeg visszafelé nyomja…

A szabadgondolkodó Írástudó néhány nap után észrevette, hogy bármerre jár, egy nővé vált sziámi macska mindenhová követi. Egyik este saját otthona ajtaja előtt találta őt, és mivel furdalta a kíváncsiság és a kívánság, behívta egy kávéra. A nő azt állította, hogy a szabadgondolkodó Írástudó feltétlen rajongója és nincs olyan sora, amit ne olvasott volna. A Férfi próbára tette, egymás után idézett saját műveiből és a sziámi nőstény mindre hibátlanul vágta a folytatást, miközben mindegyik válasz után megszabadult egy-egy ruhadarabjától. Az Írástudó, ahogyan egész életében, most sem volt képes ellenállni a selymesen dörgölőző kísértésnek. Csak a mocskosan izgalmas együttlét tetőpontján villant belé, hogy hódolója valójában legbelsőbb gondolatainak magas szinten kiképzett kémje. Máris kész volt a terve: elkészíti azt a különleges halpástétomot, amit még gyerekkorában tanult egy katonai attasénak álcázott hírszerző tiszttől, és hozzákever egy fűszert, amely a macskákra gyilkos hatást gyakorol. Miután az ínyencségből alaposan belakmároztak, a sziámi nőstény sóvár ölelések közepette távozott és megígérte, hogy még találkoznak.

Hetekkel később a Férfi egy író-olvasó találkozóra utazott vonattal az utolsó tanítási napon. Minden kupé zsúfolásig megtelt diákokkal, csupán egyet hagytak üresen. Alighogy leült, megjelent a rajongó kémnő. „Túléltem, de nem menekülhetsz megérdemelt sorsod elől” – dorombolta kéjesen gonosz mosollyal. A szabadgondolkodó Írástudó most már tudta, hogy semmi sem maradhat titokban üldözője előtt, azt is kiolvassa belőle, hogy itt, a vonaton fogja őt megölni, miközben a rendőrök már lesben állnak a folyosón és alig várják, hogy letartóztathassák….

A panelrengeteg árnyas játszóterét ezerszínű gombamező borítja el. Több tucatnyian gyönyörködnek a soha nem látott gombákban, de úgy tűnik, senki sem mer hozzájuk nyúlni, hiszen ki tudja, melyik az ehető, melyik a mérgező, esetleg nincs-e közöttük kiszámíthatatlan hatású szent lény. A költő azonban nem törődik a veszélyekkel, és lenvászon zsákjában találomra szedni akar belőlük, de bármelyikhez nyúl hozzá, valaki a bámészkodók közül megszólal: „Az az enyém!”

Rímbe szedett nevű barátja sugallatára egy hajóra jelentkezett a Messzikedvű. Egy félbe tört ropogós cipóval és üres hátizsákjával szállt fel, a hajó szinte azonnal indul is. Joviális csíkos pólós kapitány fogadta, de nem árult semmit sem a hajóról, sem annak úticéljáról, sem pedig a munkáról, amelyre a Messzikedvű jelentkezett. Elindultak észak felé a nagy európai folyón, majd letértek egy kisebb csatornára, hogy egy idő után ismét a főmederben haladjanak tovább. A folyó azonban elapadt, kifutottak a homokos partra, ahol egy fiatalember egyetlen kötéllel átemelte a hajót egy erdei vasúti sínre, hogy eljussanak a szélesebb, mélyebb vizekhez. Ekkor a kapitány és a Messzikedvű felmentek a fedélzetre, és gyönyörködtek egy ódon városban, amelynek partján újabb és újabb mesés kőszobrok, totemek és szent épületek emelkedtek közeledtükre. A Messzikedvű ekkor fedezte fel, hogy a hajó szinte végeláthatatlanul hosszú, mégis könnyedén fordul a folyó kanyarulataiban. Abban a pillanatban eszébe jutott, hogy a sietségben még útlevelét sem hozta magával. „Ne is törődj vele – mondta a kapitány – majd csináltatunk ott, ahová megyünk” . De csak sejtetni engedte, hogy a végállomás a végtelenen is túl van…

Kitört a forradalom. Az emberek az utcára özönlöttek és hangyamódra tömegesen keresték a rég várt szabadságot. A kiürült házakban egymásra találtak az örök szerelmek, amelyek 40-50 év után sem hunytak ki és ott folytatódtak, ahol az idők kezdetén elszakadtak.

A doktornő, aki az első telefonbeszélgetéstől kezdve vonzódott az iszákos költőhöz, azt a terápiás feladatot adta neki, hogy írja le minden nap az italtól a megtisztulásig vezető útját. Az első napokban a költőnek nehezére esett józannak maradni, tehetetlen düh munkált benne a doktornő iránt, és mire eljött az este, írásában szabadon engedte legsötétebb vágyait. E sorok még a tapasztalt doktornőt is szó nélkül hagyták, és ahogyan újra meg újra elolvasta a naplóbejegyzéseket, úgy bukkantak fel az ő testében, lelkében ezek a sötét vágyak. Aztán elérkezett az a pillanat, amikor úgy érezte: mindezt számon kell kérnie az iszákos költőtől, hogy mindketten a tilalmakat megélve szabaduljanak meg  démonjaiktól. A költő csak erre várt…

Egy mindenre képes szuperproducer kitalálta, hogy új változatban forgatja le a bosszúszomjas, végül megtérő és megbocsátó zsidó herceg történetét. Az ő látomásában nem került volna sor a végzetes kocsiversenyre, mert a herceget, mielőtt megküzdött volna hajdani kenyeres pajtásával, egy dzsinn menekíti ki és repíti el egészen a Mindent Látó Szemig. Odáig azonban nem jutott, hogy a herceg e szemen lássa meg anyja és nővére szomorú sorsát, mert a mindenre képes szuperproducert elszabadult lovak taposták halálra.

A szelíden markáns arcú lány, amikor meglátta a medencében ellazuló férfit, hirtelen megkeményítette vonásait, majd beúszott a betolakodó idegen és az ő leszboszi kedvese közé, a víz alatt alig észrevehetően meg is rúgta őt.  A férfinak nem is tűnt fel először az elhárító mozdulat, csak amikor a szelíden markáns arcú visszanézett rá és haragos tekintettel végigmérte őt. A másik lány ugyanis teljesen hidegen hagyta a női nem örök és feltétlen tisztelőjét.

Kispályás futball-világbajnoki elődöntőt játszik egymás ellen a költő hazája és édesanyja szülőföldje. A helyszín egy kiskocsma, a költő csapattársai ismeretlenek, de az ellenfél tele van a múlt csillagaival. Hősünk a rendes játékidőben csatárként jeleskedik, majd amikor a büntetőrúgásokra kerül sor, beáll a kapunak kinevezett kocsmaajtóba.4-4-ig senki nem talál be, a költőn a sor, hogy legyőzze a háromszoros aranylabdást. Miután rájön, hogy mellette nem tudja a szűk hely miatt elrúgni, a panenkázást választja, amire a hajdani világsztár nem számít. Így jut a költő hazája a világbajnoki döntőbe, neki pedig teljesül egy régi gyerekkori álma.

Az élőhalott írástudók társaságának közép-kelet-európai, rabbiktól származó, nőbolond elnöke nagysebességű vonaton érkezik odaadó rosszféle hívével és írástudó társával a találkozó szedett-vedetten fényűző helyszínére, ahol mindenki szót kaphat ismeretségi körükből, aki valaha leírt néhány versnek tekinthető sort. Míg a szervezők a napirenden veszekednek, az elnök és odaadó híve kimennek egy sokat látott, gyakran átnevezett térre, ahol a hideg napsütésben csak általuk ismert kártyajátékba kezdenek.  Rajongók, kibicek és irigyek veszik őket körül és G-L-O-R-I-Át zengenek, egyenesen a Vad Oldalról, ahol minden temetés egy végítélet.

Vajon mi vihet rá egy gyönyörű, törékeny, mesés arcú lányt arra, hogy egyenruhát öltsön és fegyvert viseljen? – tette fel magának a kérdést a vénülő nőbolond, akit mindig taszítottak azok a szebbikneműek, akik katonásdit játszottak. Életében egyszer futott bele egybe, de az első percek után mindketten tudták, hogy találkozásuk tévedés volt.

Soha nem tudott teniszezni, legfeljebb egy kicsit tollasozni. Meg pinpongozni, azt elég jól, balkezes fonákja különösen erős volt. Amikor végre megengedték neki, hogy teniszpályára lépjen, kopott fából készült pingpongütőjével próbálkozott. Persze egyetlen labdát sem tudott átütni a hálón, így hamar elzavarták. Még szerencse, hogy a kosárlabda-csapat befogadta legalább szertárosnak.

A plátói szerelmek örök álmodója azt hitte, hogy vágyainak semmi és senki nem parancsolhat megálljt. Aztán eljött az az álom, amely tilalmasabb volt még gondolatban is mindazoknál, amelyeket lelke mélyén többször is könnyedén áthágott. Eszébe jutott egy japán regény, amelyet valamikor még ifjú korában olvasott, és próbálta elhitetni magával, hogy soha nem lesz az a hibbant vénember, aki belepusztul a teljesülhetetlenbe. És ezzel kissé alábbhagyott mélységes szégyenérzete is.

A város végső stádiumban van, menthetetlen – sürgönyözték a muszáj-megváltónak, hogy feleslegesen ne erőlködjön.

Az egymás mellé kikötött kutyák, amint magukra hagyták őket, egymásnak estek. Az erősebbik torkon ragadta a kisebbiket, a dühödt morgásra és kétségbeesett hörgésre előfutó gazdák tehetetlenül nézték, ahogy kutyáik halálra marják egymást.

Friss holttestekkel teli koporsókkal és életvidám gyászolókkal száguld a kirabolt taxisofőr kamionja. Fedélzetén nem tűri sem a szelfizést, sem pedig a lopást, pedig amikor egy piacon hajtanak keresztül, mindenki számára kéznyújtásra hevernek az illatozó eperrel megrakott ládák. Szabályainak megszegőit veréssel fenyegeti és el lehet róla hinni, hogy szavatartó ember. A halottak közé rejtettek egy titkos menekültet is, akinek kényelmetlen a szemfedő és allergiás a balzsamra is. Őrzője azonban, a Trevi-kút irgalmas nővérnek  öltözött buja fürdőzője igyekszik őt sakkban tartani, ha mással nem, mélyre hajló imádságnak álcázott csókkal. Közben gyászolók és friss özvegyek kölcsönösen kikezdenek egymással. A kirabolt taxisofőr kamionjának úticélja ismeretlen. Az út mentén humanoid állatpárok, továbbá életre keltett képregényhősök és plüssök kacagva szemlélik a baljós menetet.

A költő és Élete Párja egy erdőben sétáltak kéz a kézben. Egy tisztáson egy nagy, sima felületű követ találtak, amelyre az Asszony rögtön rajzolni kezdett életnagyságú falevél-csokrot. Amikor elkészült vele, észrevették, hogy a rajzok életre kelnek és lassan beborítják a környék összes köveit.

Bedobozoljuk, majd miszlikbe aprítjuk adatvédelmi paranoiánkat, pedig még Őrnagyunk sincsen.

A megöregedett Medve álmában új hazát választott, mint világcsavargó költő példaképe, pedig magyarul álmodik, magyarul fél. Ott, az isten háta mögött még egyszer fogadta fiatalabb, de már szintén megöregedett barátját, felfedte olyan titkait, amelyeket ő maga sem tudott magáról, hiszen sosem jutott el odáig, hogy átnézze a történelmi emlékezet róla készült dossziéit. Ezek lapozása közben az utolsó pillanatban indult el a szigetre telepített repülőtérre, de az öreg Medve ragaszkodott hozzá, hogy a duty free-ben vegyen neki két plüsskutyát, valamint két három ágú korbácsot, amelyeknek használatát fiatalabb barátjára bízta. Már búcsút intettek egymásnak, amikor az utazó, aki 125 repülőgép-felszállással dicsekedett, rutinmozdulattal mellénye belső zsebéhez nyúlt, ahol útlevelét és beszálló kártyáját, valamint telefonját tartotta, de csak az üres zsebet tapogatta. És elkezdett foglalkozni a gondolattal, hogy ő is új hazát választ, pedig magyarul álmodik és magyarul fél.  

A púpos ministráns ritmustalanul rázza csengőjét. A kántor átkomponálja a Gloriát, amitől nemcsak a hívek zavarodnak meg, hanem ő maga is, mert félelmetes falsokat fog az orgonán. Az Isten kegyelmében kételkedők belülről fáznak a jéghideg templomban. Pedig nem is kellene más, csak hogy felharsanjon a G-L-O-R-I-A….

Vincent otthagyta bakancsát a postaládák alatt egy üres Tokaji Édes Szamorodni üveg kíséretében. Egy óra múlva valaki mindent elvitt.

A költő harminc évet ment vissza saját életében, egy kocsmában felszedett egy bolondos nőt, ahogyan akkortájt többször is megtette, majd felment vele szülei kiürített lakásába, hogy a gyerekkorából megmaradt heverőn keféljenek egy egészségeset. Csakhogy a két idősík nem volt hajlandó összemosódni.

Katonai hadoszlop foglalja el a Scrabble-tábla függőleges középső sorát. Egyetlen értelmes emberi szót sem lehet hozzájuk csatlakoztatni, mert a harcosok mindannyian ugyanazt a senki által nem ismert betűtípust képviselik. A játékosok megpróbálják a táblát függőlegesen felállítani, hátha akkor  felbomlik a hadoszlop, de valami mágneses erő fenntartja őket, míg az értelmes, emberi szavak betűi mind lepotyognak körülöttük.

A költő az első sorban ült A Mélyfolyókmagashegyek Királynőjének koncertjén, és az járt az eszében, mi lenne, ha a Csúzliszájú megjelenne és megint eljátszanák azt a nyíltszíni szexet, mint hajdan a jótékonysági világbulin. Szinte végig sem gondolta, amikor megjelent a megidézett, de nem egyedül, hanem a Kapcarongy-kövek mind egy szálig kockás skótszoknyában, hogy vokálozzanak a Királynőnek. A szünetben a költő észrevette, hogy a színpad szélén is vannak ülőhelyek és az egyik éppen üresen maradt egy magas, szőke amerikai katonatiszt mellett, akiben kedvenc háborús filmje legundorítóbb figurájának szédületes alakítóját vélte felismerni. Rögtön felszaladt a színpadra, autogramot kért tőle, mire a színész bevallotta: azért jár a gyűlölt géhástiszt ruhájában, mert ez volt élete legkedvesebb szerepe.  Innentől együtt élvezték végig a Mélyfolyókmagashegyek Királynőjének és a Kapcarongy-köveknek blues-zal teljes előadását, majd udvarias búcsút vettek egymástól. A költő még várt a színpadi fények kihunyása után, szerette volna még közelebbről látni a Királynőt, akinek imádta rekedt, buja hangját, de még sosem találkoztak. Egyszer csak egy oldallépcsőn megjelent, és a költő meglepve fedezte fel mellette elsőszülött fiát. „Egy csinos magyar fiút kértem kísérőnek” – árulta el 18 éven felülieknek szóló mosollyal a Királynő, majd egy-egy cuppanós puszit nyomott apa és fia fejére.  

A fiú 11 éves volt, amikor egy vele egykorú lány macskát dobot az arcába és hajszálon múlt, hogy a szeme ép maradt. Ez volt a harmadik trauma, a gyűlölködő tekintetű óvónő pofonja, majd a kulcscsomóját dobáló tanárnő után, amelyek nyomán látens szadizmus alakult ki benne a nők után, miközben egész életében rajongott a másik nemért, és már idős férfi lett, mire megszabadult ettől a démonjától. Aztán egy délután azt álmodta, hogy egy fiatal nő egy kölyökmacskát dobott az arcába, és az ártatlan állat ösztönösen végigkarmolta a fejét.

Egy táguló falú terembe vonultak be a költő valaha volt tanárai, osztálytársai, az élen néhai osztályfőnöke férjével. A férfi részvétét nyilvánította neki, holott valójában ő halt meg előbb és osztályfőnöke, aki még hetven felett is mutatós nő volt, az ő elvesztésébe halt bele.

A Szülők kihalt otthonában generációk feletti klubok nyitnak. A fellépőknek még csak játszaniuk sem kell, elég, ha meghallják a falakban őrzött zenéket, és verseket, hogy azok mindenki örömére megszólaljanak.

Az iszákos testőrt, miután kiürítette szívébe utolsó üvegét, egy óriás almához láncolva lőtték ki az űrbe. A detonáció helyén hatalmas csiliszósz folt maradt.

A költő és az elgázolt fiú együtt árulják nyitott végű életüket, de becsületüket megtartják maguknak. Valaki poháralátétekké aprított egy réges-régi falvédő perzsaszőnyeget.

A búskomor ember pénz és iratok nélkül sétált ki a házból, pedig aznap rengeteg dolga lett volna, elindult toronyiránt, mígnem egy pályaudvarra érkezett, és felszállt az első vonatra. Csak azután tért magához alvajáró állapotából, amikor a vonat elindult és megtudta, hogy egy kedvenc városa felé tart. Amikor megérkezett, rögtön azt nézte, hogy mikor indul vissza vonat, mert nem szerette semmilyen dolgát elhalasztani, de közben úgy érezte, ha már itt van, felhívja itt élő barátait, ki tudja, találkozhat-e még velük valaha.

„Piros és zöld láb a szurdokban” – mondta álmában a Férfi, de azt nem árulta el, kinek a lába és hol van az a meredély.

Az öregedő üvegtörő sosem volt punk, mégis előbb egy régi jénai edény vált ketté kezében, majd teáskannának alátétje és egy lázmérő, végül a kamra polcáról vert le egy őrölt csilivel teli kis üveget. Néha úgy érezte, hogy mozdulatai nem érzik a tárgyak közti távolságot, elvétette az ajtófélfát, vagy amikor kivett valamit a szekrényből, vagy amikor asztalt terített, gyakran összekoccantotta őket. Rettegett minden leépüléstől és ezeket rossz jelként élte meg, de még hitt Élete megnyugtató szavaiban és nem utolsósorban végtelen szeretetében.

Párducok őrzik a betondzsungel almáskertjét. A költő végre szemébe nézhet gyerekkori szerelmének, a félelmetesen doromboló Bagirának, aki pillantásaik kereszteződésétől átváltozhat álmai napfény-talpú fekete nőjévé.