A költő megírta végső számadását egy vékony kötetben, amelynek kemény fedelű zöld borítót készíttetett és rajta egy ismeretlen szó foszforeszkált arany betűkkel, mint az a bizonyos írás a falon. Elhatározta, hogy valamennyi hajdan volt szerelmének ad belőle egy dedikált példányt. El is jöttek mind a lányok, asszonyok, aki egymást soha nem látták, mind nagyon örültek, hogy a költő egyiküket sem felejtette el, csak akkor tört ki a haddelhadd, amikor megnézték az ajánlásokat és azonnal mindegyikükön a féltékenység lett úrrá. Haragjuk végül együttesen az ellen fordult, akinek véletlenül a mű kéziratos változata jutott. Magának a költőnek sem volt tudomása arról, hogy a magánjellegű megjegyzésekkel teli kézirat hogyan került a nyomdába, azt pedig végképp nem értette, hogy ő miért nem vette észre ezt a súlyos tévedést, ráadásul éppen ebbe írta a legszebb sorokat. Alig tudta kimenteni sorstársnői karmai közül az áldozatot, aki egy hosszú, fullasztó csókkal hálálta meg jótettét. És a költő múltjából nem emlékezett e lány nevére, de még az arcára sem. Lehet, hogy csak a képzelete szülte. Vagy a lelkiismerete?

Egy cinke belekeveredett egy hálóba, ezért le kellett vágni a szárnya tövét. De így is azonnal felreppent, kihussant az ablakon, majd egyenesen nekiment az erkélyen forgó ventilátornak és sértetlenül suhant át a gyilkosan forgó kerekek között.

Óriás vadászok üldöztek végig a Szerelmesek Lagunáinak hídjain, vérszomjasnak hitt  kutyáik azonban érintésemre megszelídültek és többé semmilyen parancsnak nem engedelmeskedtek.

A költőt egykor egy rajongóvá vált gyógyító Asszony Szindbádnak nevezte. Ebből csupán az álmatlanság maradt.

Egy városnyi szókirakós játék állt előttünk. Kezünkben volt a teljes ábécé, és mégsem jött ki a szabadon hagyott szóvégekből egyetlen értelmes kifejezés.

A vese órája ébresztett fel, és nem találtam a szoba kijáratát. Mintha Életem Párjának helyéről keltem volna fel és ez felborította az automatikussá vált útvonalat, pedig csak a félig nyitott ajtón beszűrődő éjszakai világosságot kellett volna követni, de egy pillanatra ez is eltűnt. Lehet, hogy egy új gyógyszer felborította a térérzékelésemet?

Egy elmegyógyintézetből szabadult orvos mindenáron rá akarta bizonyítani a költőre, hogy szodomita, holott ordított róla, hogy neki vannak ilyen, nem is titkolt vágyai.

A család egy békebeli előkelő szálloda halljában kártyázott, de lapok helyett törött porcelán csészealjakat tartottak a kezükben. Apa nyert, a Fiú hiába jött el a piros ultijával, nem versenyezhetett a húszszáz-redurchmarssal.

A költő, ahogyan ezt ifjú korában megálmodta, feláldozott életéből tíz évet azért, hogy tökéletesen megtanuljon basszusgitározni, és énekéről is messze földön híres legyen. Egy buzgó menedzser el is hívta mellé a rövidlátó szerelmes bolondot és a pudingképű balkezest, hogy közös koncertet adjanak a költő otthonának erkélyén, és a két kikötővárosi legenda csak kísérte hősünket. De ő még ennél is többre vágyott: el akarta énekelni egy nagy koncerten azt a dalt, amelynek riffje kétszer két hangból áll, és amelytől a hard-rockot eredeztetik. A buzgó menedzser szerint azonban ezt a költő nem tudná elénekelni, és későn derült ki, hogy összetévesztette az egyenváltóáramos banda egyik számával, ami pedig még nyomokban sem hasonlított a költő régi kedvencére…

Egy óceánjáró fedélzetén látom magunkat. Lehet, hogy a Titanic, de lehet, hogy a Bolondok vagy az Elátkozottak Hajója. Körülöttünk nagy tömeg, de minden arc és alak homályban marad, csak mi ketten látszunk tisztán és világosan.

Azt tudtad, hogy tabunak nyilvánított személyről még rosszat álmodni sem szabad?

A költő elutazott a városba, ahol annyira szerették a forradalmat, de 55 évvel az utolsó nagy lángba borulás után már ott is csak kis utcai gyülekezések maradtak a haragvóknak. A költő az egyik kávéház teraszán fiatal apját pillantotta meg, akinek mély sebhely volt a homlokán, mert ki tudja, mikor, fejbe dobták egy kővel, de azóta sem törődött vele.

Tanítani hívnának egy iskolába, de már nem akarok semmilyen állandó kötöttséget. Nem is kell, mondják, akkor mennék, amikor akarok, és arról tartanék előadást, amiről akarok. Ez már jobban tetszik, de azért szétnézek egy kicsit. Az iskolának hatalmas füves udvara van, inkább nagy szabad rétnek tűnik, ahol a diákok és a tanárok éppen nagy kört alkotva csi-kungoznak, és körülöttük négy mesés ló köröz a lovasával. Az egyik ló fehér, a másik fekete, a harmadik almásderes, a negyedik pej. Mindegyiknek nyergében egy-egy fiatal lány ül, és mindegyiknek rengeteg, derékig érő haja van, a ló színével ellentétes színű. Tekintetem találkozik a fehér lovon ülő, fekete loboncú lányéval, aki egyszerre gyönyörű és félelmetes.  Lehet, hogy a Végítélet lovasai köröznek előttem?

Múzeumba indulunk Szüleimmel, csak induláskor veszem észre, hogy elfelejtettem felöltözni. Apám huncut mosollyal nyugtázza feledékenységemet, a korral jár, gondolja. A múzeum kertjében nagy színpad várja a látogatókat, és maga Lady Soul lép fel, fiatalon, ereje teljében egy gospel-kórus élén. Nem bírom ki, hogy az előadás után ne rohanjak oda régi nagy kedvencemhez, aki szenvedélyesen magához ölel és valami eddig általam soha nem érzett illata van a bőrének. Lady Soul kézen fog, és én nem törődve családommal, követem őt egy igazi fekete negyedbe, ahol mindenki franciául szólít meg, mígnem egy gangos ház ugyanolyan gospel-kórus fogad, mint a múzeumkertben.

A menekülő útvonalakat szakadékok szabdalták szét, az ösvényeket pedig terepszínű egérfogókkal szórták tele.

Belenéztem testembe és csupa méhviaszba ragadt fogaskereket láttam magamban.

A királynő gonosz tükörképe feldúlta a költő otthonát, hogy megtalálja mind a száz levelét, amellyel egykori szerelmét elkábította és kivetkőztette józanságából. És még mindig nem volt képes elképzelni, hogy valamennyi levél, még a száz oldalasak is, az enyészeté lett.

Kihívnám a süketnémavak Pinball Wizardot egy Klondike-ra, de belőlem akkor sem lenne álhamis próféta, ha elérném a századik aranymesteri fokozatot, mert utálom az arctalan tömeget, még akkor is, ha követőknek hívják őket. És a szemétdombon való tántorgást is meghagyom neki, meg Macieknek. Addig is elértem ezredik győzelmemet egy sokadik álmatlan éjszakán.

A költő egy kánikulai napon betévedt egy hűvös bazilikába, ahol maga a Szentatya kérte fel arra, hogy legyen a klímaváltozás elleni kampányának arca, még attól is tekintett, hogy bepótolja elmulasztott keresztségét. Csupán annyit kért tőle, hogy tegyen egyetemi vizsgát meteorológiából. A költő be is jelentkezett az egyik legnevesebb professzorhoz, aki rögtön neki is szegezte a kérdést, hogy mi a véleménye a 200 év múlva bekövetkezendő jégkorszakról szóló jóslatokról, amelyek szerint az emberek olyanokká válnak, mint a túlfőzött széles metélt.  Hősünk szemrebbenés nélkül kifejtette, hogy ez ugyanolyan ostoba, félelemkeltő elmélet, mint a világjárványok híresztelése, de az embereknek szükségük van arra, hogy valamitől rettegjenek, mert enélkül egyetlen hatalom sem működne, csak az anarchia uralkodna szerte a világon….

Egy rémálom akkor a legszörnyűbb, ha egyetlen mozzanatára sem emlékszel, mégis boldog vagy, hogy felébredtél belőle, és félsz visszaaludni…

 Kép: GNL

11.18.

Hallom a köztévé ajánlójában, hogy november 25-én ismét egész nap a 6-3-at ünnepeljük, azzal a felkiáltással, hogy "ez a mérkőzés tette fel végleg Magyarországot a futball világtérképére." Csak emlékeztetném a t. köztévéseket, hogy Magyarország már 15 évvel korábban vb-döntőt játszott, miközben Anglia először 1950-ben vett részt (azon mi nem voltunk), és kiestek a csoportkörben. Ugyancsak nem játszottak komoly szerepet 1954-ben, miközben mi kivertük az előző vb két döntősét, előbb Brazíliát, aztán Uruguay-t. Ráadásul a félistenként tisztelt Puskás nélkül. Persze, azokat a hőstetteket nem lehet megünnepelni, mert jött a berni döntő. Tehát egy akkor a világ élvonalától távol lévő ellenfél barátságos meccsen történt legyőzésére építünk ki tudja mióta egy nemzeti mítoszt. És csoda, hogy július 4-ét még nem nyilvánították nemzeti gyásznappá. Jövőre lesz 70 éve. Vagy ne adjak tippeket? Amúgy meg semmit nem változott a világ: az Aranycsapat, megadva a nekik járó tiszteletet, egészen ama berni döntőig a pártállami diktatúra engedelmes propaganda-eszköze volt....

A magyar válogatott olasz szövetségi kapitánya kioktatta magyarságból a magyarokat. Persze idegen nyelven, hiszen magyarul hat év alatt sem tanult meg. Igaz, a seggnyaláshoz nem kell nyelvtanfolyam.

11.19.

Koncert az arénában, 75 éves Bill, a király. Megérdemelt volna legalább egy becsületes hangosítást, amivel hallani lehetett volna őt. Az alaphangot a büfé adja meg, ahol csak bankkártyával lehet fizetni. Ha valakinek nincs kártyája, akkor kérjen meg valakit, hogy fizessen helyette, aztán kifizeti neki – javasolja az egyik hölgy. Na/sze, napjaink bizalmi légkörében bárki fizetne nekem egy ásványvizet…mindegy, kártya. Egy csapvízszintű ásványvíz 850 forint, arra még rájön a kötelező, visszaváltható pohár, 500-ért. A koncert végén visszaváltanánk, erre egy zsetont akarnak adni, hogy ha legközelebb jövünk…Ide? Soha többé. Persze nem ettől volt igazán szomorú az este, hanem attól, hogy közel 40 év és sok remek élmény után egy ilyen gyalázatos minőségű koncerten kellett utoljára hallanunk Billt, a királyt. A fülem nem hazudik: már legalább három órája kijöttünk, de még mindig fáj…

Hazafelé az 1-es villamoson. Egy fiatalembert és egy asszonyt hallok beszélni a hátunk mögött, és csak annyi jut el hozzám, hogy „azért elmondhatok Önökért egy imát?” A fiatalember hosszasan imádkozik azért, hogy anya és fia azt az utat járhassák be, amit szeretnék. A hittérítő előbb száll le, mint mi. Amikor az ajtó felé fordulunk, akkor látjuk az anya mosolygós, barátságos Down-kóros fiát…

Billről eszembe jutott a világ egykori legerősebb embereinek egyike, Ozy, aki valamikor soha nem hiányozhatott egyetlen jó koncertről sem. Időnként össze is keverték Billel, bár jóval fiatalabb volt nála, és neki a jobb lába hiányzott, szemben Bill bal lábával. Jó barátok voltak, előfordult, hogy direkt megosztoztak egy pár cipőn. És ott volt mellette kerekesszékes barátja, Szunyi, akinek a szövegét két percig sem lehetett kibírni röhögés nélkül. Már mindketten odaát vannak…

11.19.

Öt éve ilyenkor még volt egy Erzsébetünk, akit megköszönhettünk. Dr. Hös Erzsébet, nyugalmazott hódmezővásárhelyi főorvos, az egyik legcsodálatosabb ember, akit valaha ismertünk. 2019 februárjában hagyott minket örökre. Ő volt legjobb barátom, dr. Nagy András édesanyja, aki hihetetlen odaadással igyekezett szebbé tenné ASL-beteg fiának napjait. András 2002. február 27-én halt meg 47 éves korában, Erzsi néninek pedig volt ereje talpra állni, és élni az életét, megosztani nagy családjával, barátaival és a fia barátaival is végtelen szeretetét. Még szerepelt Pataki Béla Cseresnyés emlékezet című filmjében, ott lehetett a film vásárhelyi ősbemutatóján is. A sors kegyes volt hozzá: egyik pillanatról a másikra távozott el. András és Erzsi néni sírja a vásárhelyi unitárius temetőben van, a bejárathoz közel. Az idén sajnos nem tudtunk eljutni hozzájuk, de a szívünkben örökre ott maradnak.

Már szinte a hírérték küszöbét sem éri el, hogy a felcsúti igazmondót 35 évi főkegyúrság után ismét megválasztotta e méltóságra a kétharmados kisebbség pártja. Már három évet vert rá arra a pártvezetőre, akihez időnként méltatlanul hasonlítgatják, de ellentétben vele, ő nem is akart lemondani soha. Mert hogy a „golyózáporban is a legjobb elől lenni, mert onnan jobban lehet látni.”, elfeledkezve arról, amikor tényleg jön egy golyózápor, ő rendre óvatosan meglapul, mint süket disznó a búzában (hücski!)  és másokat küld golyófogónak. Azért megint dobott egy gumicsontot a médiának a „nindzsa-kormánnyal”, aminek ugyan az ég világon semmi értelme, de legalább lehet rajta csámcsogni. Biztosan nem véletlenül nem mondott szamurájt, mert nekik, mint az közismert, nekik van egy szigorú becsületkódexük. De mi lesz, ha egyszer mégsem választják újra? Az  minden bizonnyal azt fogja jelenteni, hogy maga az alakulat sem létezik többé. Nélküle „eloszlik, mint a buborék és marad mi volt, a puszta lég”.  Addig is igyunk!

11.21.

Figyelmeztetem környezetemet és azon túl is: nemcsak fegyver-, hanem Black Friday-mentes övezet is vagyok. Ez utóbbiban is a szombatos irányzathoz tartozom. Ozzy, Tony, Geezer, Billy forever!

„A 6:3 olyan, mint a Himnusz. Többet mond el a magyarságról, mint sok….” – mondta a m.kir. sportcsatorna kommentátora és itt váltottam a Rex felügyelőre.

11.22.

Orson Welles Aranypolgárának egyik kulcsjelenetében a lapalapító Charles Foster Kane felolvassa kiadói elveit. Barátja és lelkiismerete, Jedediah Leland egyszer csak közbeszól: „Már a harmadik mondatod kezdődik azzal, hogy én.” Ez jutott eszembe, kezembe véve a „nemzeti konzultációnak” mondott közvélemény-manipulációt, amelynek mind a 11 kérdése úgy kezdődik, hogy „Brüsszel”.  Címe pedig „Szuverenitásunk védelméről.” Ha van valaki, akitől meg kellene védenünk szuverenitásunkat, az éppen a felcsúti igazmondó.

Mellesleg a bátrak bátrának bátorsága odáig nem terjedt, hogy fel merje tenni a kérdést: akarja-e Ön, hogy Magyarország az Európai Unió tagja maradjon? Lehet, hogy azért, mert ezt a kérdést már nem lehetett volna Brüsszellel kezdeni…

"Idegrendszerünk elrongyolt, WC-papírunk kemény" - írta Esterházy Péter még valamikor az 1980-as évek fordulóján. Vajon miről jutott ez eszembe? Esetleg a papírrepülő jöhet még számításba, de inkább megkímélem tőle az unokáimat.

„A zuzmó szimbiózisból jön létre. Egy alga és egy gomba táplálja egymást. Átadják egymásnak, amit nyújtani tudnak, és elveszik egymástól, amire szükségük van. De mi történik, ha egyszer elhatározzák, hogy végső harcot folytatnak egymással a kő birtoklásáért, amelyen addig éltek? Csak a kő marad a helyén, csupaszon” – idézte néhai kollégám, Kardos G. György izraeli írótársát, Amosz Kenant.

Nem kellett hozzá még két hónap sem, hogy felfedezzem: milyen jól érezheti magát az ember akkor is, ha nem naprakész a világ dolgaiból.

Fogalmam sincs, hogyan kerültem oda.

Úgy tűnt, nem lesz semmi gond a mai éjszakámmal. Életemmel ölelésben aludtunk el. Hajnali 2-ig minden rendben volt, akkor telefonom Messengerének csengője ébresztett fel, buta módon elfelejtettem éjjelre kikapcsolni. Pedig nem várok éjjeli csörgést, amióta Szüleim meghaltak, és már vezetékes telefonunk sem volt. Mégsem tudtam visszaaludni, felkeltem, megnéztem az üzenetet, a küldőnek is ráért volna bőven reggelig. Gondoltam, egy kis Klondike-kal újra álomba fárasztom magam, ez be szokott válni. Egy óra után éreztem, hogy nehezül a fejem, visszamentem az ágyba, ahol Életem édesen duruzsolt, talán észre sem vette, hogy kint voltam.

Az álmom azonban nem akart visszatérni. Próbáltam felidézni számomra kedves eseményeket, embereket, aztán az jutott eszembe, hogy nem jó az új regényem címe, amelyből eddig csak két vázlat készült el, és úgy tűnt, megtaláltam az igazit. Akkor úgy éreztem, mintha Életem fogná a kezemet, vagy átölelne, de a párnát szorítottam erősen. Valószínűleg ez volt az elalvásom előtti pillanat.

Együtt voltunk egy hatalmas, zajos csarnokban, valami előadás zajlott, amiből azonban semmit sem lehetett hallani. Egy padsor szélén ültünk, körülöttünk jártak-keltek. Egyszer csak egy ismeretlen odalépett hozzám és ráncigálni kezdett válogatott mocskolódások közepette. Körülöttünk senki sem reagált, mintha Életem sem látott volna semmit, és éppen csak kitéptem magam a gazember kezéből, jött egy másik, aki folytatta az ütlegelést, mígnem a kezem ügyébe került egy azonosítatlan kemény tárgy, amit az arcába vághattam.

Felriadtam, Életem ott volt mellettem, és összemosolyogtunk. „Milyen jó, hogy csak egy rossz álom volt” – mondtam neki, mire ő megrázta a fejét. „Nézz csak körül, nem otthon vagyunk”. És eltűnt az előbb még tisztán látott, biztonságot adó szobánk, újra ott voltunk a hatalmas, zajos csarnokban és mintha mindenki rám szegezte volna rosszindulatú tekintetét, de Életem arcán egy szemernyi félelem sem mutatkozott. „Gyere!” – kiáltottam felé kétségbeesetten, a kezemet is nyújtottam, de elsodort bennünket egymástól a tömeg, őt befelé nyomta, engem a kijárat felé taszított a sokaság.

Egy hajnali ködös, sűrű fák szegélyezte útra keveredtem, fogalmam sem volt, hogy merre vagyok. A homályból egy motor zúgott ki, láttam, hogy egyenesen nekem jön, próbáltam félreugrani, de a kerék pereme elért, amitől nagyot repültem, de a motoros, egy türkízkék bőrruhás fickó is hatalmasat esett. Azonnal felpattant, úgy tűnt, kétszer akkora, mint én – „megöllek” – üvöltötte, már éppen torkon  ragadott, amikor az ellenkező irányból átszáguldott egy másik motor és csak úgy tudott elvetődni előle, hogy engem elengedett.

Nem is néztem hátra, csak a menekülő út járt az agyamban. Egy kis épület derengett fel a pirkadatban. Záróra utáni, nyitás előtti kocsmának tűnt és mintha Életem dúdolását hallottam volna, ahogy beléptem. De egy hatalmas szőke hajkoronát viselő nő volt, akinek túlvilágian sápadt arca sem hasonlított őrá. Nyílt az ajtó, egy ápolatlan, borostás, avítt kockás télikabátot viselő középkorú férfi lépett be, hozzám sietett, elkapta a kezemet, megcsókolta, majd követelte, hogy én is csókoljak neki kezet. „Hagyjon békén, vonja vissza a kézcsókját, aztán húzzon el innen a redvesbe” – fakadt ki belőlem, és ezt nyilván sértésnek vette, mert ököllel az arcomba vágott, és ahogy elestem, rugdosni kezdett. Valaki feltépte az ajtót, egy kopott irhabundát viselő alak rontott be, egyetlen mozdulattal odébb taszította bántalmazómat, de csak azért, hogy ő folytathassa. Ezalatt a dudorászás abbamaradt és szőke hajkoronát viselő nő is eltűnt, pedig az ajtón biztosan nem ment ki.

Felriadtam, de most tényleg, mégis percekbe telt, amíg nyugtáztam, hogy tényleg saját szobánkban vagyok és Életem ott alszik békésen mellettem. Nem kis erőfeszítésembe telt, hogy ne zuhanjak vissza az álomba és felkelhessek, hogy mindezt leírjam.

Néhány perc elteltével Életem megjelent a dolgozószoba ajtajában, majd visszamentünk, összebújtunk és hamarosan visszatért féltve őrzött harmóniánk.

Lehet, hogy a Farkasok Órájában meghaltam, de túléltem. Pedig nem is hiszek a feltámadásban és az utolsó ítélet is csak egy szürreális vízióként él bennem.  

Boldogok a lázálmodók, mert övék a túlélés öröme.

(2023. november 17)

10.10.

Konteós haverom 500 ezer pakisztáni vendégmunkást vizionál az akkumálatorgyárakba, valamint egekbe emelt minimálbért. Ez utóbbi kapcsán viszont támadt egy ötlete. Legyen minden miniszter és parlamenti képviselő minimálbérre bejelentett kisvállalkozó, az utóbbiakra vonatkozó adózási szabályok szigorú betartásával. Szja, nyugdíj-, egészségügyi és szociális hozzájárulás, iparűzési adó, továbbá korlátozzák, ahogyan a kisvállalkozóknál, a kiadások leírhatóságát a telefontól a gépkocsi-használatig, és kötelezzék őket arra, hogy minden útjukról, legyen az személyautóval, vonattal, repülőgéppel, hajóval, állítsanak ki kiküldetési rendelvényt, a megtett úttal, annak idejével és költségével. És a legkisebb bevételüket és kiadásukat is számlával kelljen igazolni. Mindjárt csökkenne a költségvetési hiány…

Közben a szomszédos szupermarketben már 800 forint egy jégsaláta, egy ezres a Conference körte, míg egy 300 grammos koktélparadicsom a hét elején 1100, a hét második felében pedig már 1300.  Igaz, egyik sem magyar termék.

10.11.

Hol van most Isten?  - teszi fel a kérdést valaki Ukrajna és Izrael láttán. Boldogok a hitetlenek, mert nincsen hiányérzetük.

10.13.

Kirúgták a KSH osztályvezetőjét, aki 27 éve mérte Magyarország GDP-jét, mert azt találta közölni, hogy Románia megelőzte szép hazánkat. Lásd még a meteorológusokat, akiket azért rúgtak ki, mert vihart mondtak augusztus 20-ra, a tűzijáték idejére, és nem jött be, vagy amikor néhány éve a KSH-nak megtiltották, hogy a szegénységi adatokat közzé tegyék. Még jó, hogy nem dobták le az osztályvezetőt a Vár legmagasabb fokáról, ahogyan azt régen a rossz hír hozóival tették.

Azt hiszem, végleg megöregedtem. Olvasom, hogy A., a még szinte tinédzser bálvány kétszer megtöltené a Puskás Arénát, és a jegyigények alapján még három koncertje is telt házas lenne ugyanott. Rákerestem néhány dalára és egyiket sem tudtam végighallgatni…nem baj, megvannak nekem a több évtizedes zenei útitársaim, akik elkísérnek életem végéig…

Olvasom a legújabb sikertörténetet: január óta felére csökkent a forint inflációja. Akkor azt mondják meg, hogy mitől mennek felfelé azóta is az élelmiszerárak? Mondják meg, ne magyarázzák, magyarázni én is tudom, mint Kohn a marxizmust.

01.15.

Rózsa Sándor-élőképpel riogatták a magyar szurkolók a szerbek a Puskás Stadionban. Valaki a főközösségin emlékeztetett rá, hogy az illető közönséges útonálló és rablógyilkos volt. Az egyszerű nép mégis mítoszt csinál belőlük világszerte, Rinaldo Rinaldinitól Ned Kelly-ig és Jesse James-ig. A mi betyárunk, mint nemzeti hős és hivatkozási alap? Ő legalább nem mutatta magát másnak, mint ami volt.

Nem vagyok a fogadalmak embere, de úgy döntöttem: amíg a főlottóizgatóság a holdudvar kegyenceit támogatja súlyos tízmilliókkal, nem azokat, akik valóban rászorulnának, nem veszek semmilyen sorsjegyet. És közben havonta befizetem azt a csekket, amit a gyermekkórház, vagy a mentősök küldenek. Talán el is jut hozzájuk.

Továbbá,  amíg a nemzeti rockzenekar dalát egyfajta második himnuszként éneklik a magyar stadionokban, nem teszem be a lábam hazai válogatott meccsre. Jut eszembe, a magyar nemzeti csapat olasz szövetségi kapitánya érdemei elismeréséül (minden tisztelet az övé) megkapta a magyar állampolgárságot. Szívesen átvenném az ő olasz illetőségét.

10.17.

Már azt hittük Szlovákia után, hogy nem érvényes többé vagy csak enyhébb formában a maledictio orbaniensis. Szerencsére Lengyelország helyreállította hitünket.

A legújabbnál is újabb sikertörténet. A magyar családoknak átlagosan 13 millió forint megtakarítása van. Ebben is ugyanaz a kommunikációs csapda, mint az átlagjövedelemnél. Az összeg baromira jól hangzik, és az emberek többsége nem figyel az átlag szóra és bele sem gondol, hogy ebben benne vannak a milliárdosok „megspórolt pénzei” és azok is, akik egyik napról a másikra élnek. Bár lehet, hogy ez utóbbiakat eleve kihagyják, hogy ne rontsák az összképet. Mert mint tudjuk, akinek semmije sincsen, az annyit is ér.

Ha van magyar nemzeti sport, akkor az a hülyének nézés az élet valamennyi területén. Február óta kínlódom az új tv-s szolgáltatómmal, az utóbbi hetekben már naponta többször kell újraindítani a tv-t, mert lefagy, legtöbbször meg tudom csinálni házilag az általuk javasolt áramtalanítós módszerrel, de van, amikor kénytelen vagyok felhívni őket, hogy távbütyköljenek, vagy jöjjenek ki. Ha egy élő ügyfelessel beszélek, 8 hónapja minden alkalommal elmondják, hogy tesztelés alatt van egy szoftver, ami kiküszöböli ezeket a hibákat. Nem vagyok informatikus, de azt tudom, hogy milyen sebességgel fejlődik e terület, és ha tényleg igaz, akkor az a szegény szoftver már rég elavult, mire vége a tesztelésnek. Pedig egyszer már kicserélték a modememet és a set-boxot is. Egyszerűen szar a rendszer, de meg akarják magyarázni, hátha beveszem. Mint mindent ebben az országban.

10.18.

Csengetnek a kaputelefonon, nem várunk senkit. Kellemes fiatal női hang, mond egy nevet és hozzáteszi, még nem találkoztunk, de "ők" sok mindenkivel elbeszélgetnek arról, hogyan képzelik a jövőt. Mondom erre neki, hogy nekem ugyan van egy jövőképem, de az csak ránk tartozik. A hölgy ezt elfogadja, majd így folytatja: másokat is szívesen megkérdeznénk, esetleg beengedne a lépcsőházba? Engedje, akinek adatbázisba illő jövőképe van.

10.21.

Meghalt Sir Bobby Charlton, a futball igazi úriembere. Egyike azoknak az interjúalanyaimnak, akikre a legbüszkébb vagyok. Abban a Manchester Unitedben játszott, amelynek 3 aranylabdása volt és akkor nem úgy vásárolták őket össze ás nem is a játékosok marketingértékét nézték. A másik kettő Dennis Law és a bolond zseni, George Best volt. Sir Bobby 1991-ben már mint csapatvezető jött Magyarországra a MU-val, és nem ő volt a sztár, hanem egy újabb nem teljesen normális figura, Eric Cantona. Mindenki őrá volt kíváncsi, ezért mi nyugodtan beszélgethettünk az öreg gentlemannel. Amúgy azon a napon életem egyik nagy lehetőségét hagytam ki, mert meg sem próbáltam megközelíteni a csapatban egy 18 éves fiatalembert, akiről már akkor is csodákat regéltek és később dicsekedhettem volna azzal, hogy én már akkor meginterjúvoltam. A fiút Ryan Giggs-nek hívták.

10.23.

1956. október 23-ról nincsenek emlékeim, mert csecsemő voltam. 1989. október 23-ról csak halvány tv-s emlékeim vannak, mert részeg voltam, de az egész olyan nyomasztónak tűnt. 2006. október 23-ról csak arra emlékszem, hogy alig tudtunk a Déli-pályaudvarról taxival hazaérni Óbudára. Számomra október 23 nem ünnep, nem gyásznap, és már munkaszüneti nap sem, hiszen befejeztem az aktív munkát.

10.06.

Előbb ismertem a naplopó szót, mint a naplót. A népmesékből, amiket Nagymamám olvasott, majd 5 éves koromtól már magam is ráéreztem az olvasás gyönyörére és azóta is megmaradt. Amikor bekerültem az iskolába, és hallottam, hogy az ügyeletesnek, a hetesnek, a tanító néninek naplója van és nem mindig jó, ha az ember gyerekét oda beírják, először nem értettem, mi a köze mindennap a naplopáshoz.

A naplókba végül sokszor beírtak, de nem naplopás címen, ott azzal utoljára a seregben gyanúsítottak úgy négy és fél évtizede, de még szinte megtiszteltetésnek is vettem. Személyes naplót életem során hol vezettem, hol nem, Életem Párjával 15 éve örökítjük meg együttlétünk fontos eseményeit a közös utazásoktól, színházaktól, koncertektől a családi születésekig, esküvőkig, halálokig. A naplopás pedig nem lesz kenyerem ezután sem, hogy visszavonultam a médiától, mert a szememet, fülemet továbbra is nyitva tartom, mi több, még gondolkodom is. És néha csodálkozom.

Például ezen a napon. Egy különleges vérvételre küldött egy szakorvos, akihez 12 éve járok. Hamar kaptam időpontot az óbudai rendelő laborjától, meg is jelentem a megadott időben. A bejelentkezésnél kérték tőlem a beutalót, amit a doki, ahogyan ez mostanában szokás, feltett a „felhőbe”. Mondtam is a hölgyeknek, mire közölték, hogy ők onnan nem tudnak levenni semmit, kérjek egy nyomtatott változatot. Még szerencse, hogy a szakrendelésen éppen volt egy másik orvos, aki ezt a kérésüket teljesíteni tudta, különben mehettem volna vissza a következő héten, amikor az én orvosom rendel. Ezek után megkérdezték, hogy bejövök-e a leletért, vagy jó lesz-e e-mailben…

10.07.

Várható volt, hogy valami lesz a Jom Kipur-i háború 50. évfordulóján. Miért nem tudnak végre békében élni, mikor olyan csodálatos lehetne a  Közel-Kelet az összes közös kincsével…Miközben zsidók és arabok egyaránt „békével” köszönnek…Vajon miért van az, amikor már kézzel fogható távolságba kerül egy izraeli utazásunk, mindig történik valami, ami miatt nem mehetünk? Bízzunk benne, hogy ezúttal is hamar lecsitulnak a harcok, kérdés, hogy napjaink nagyhatalmainak mennyire lesz érdeke a béke, legalább úgy, mint öt évtizeddel ezelőtt…Persze, ha visszamegyünk még 25 évet a történelemben, a II.világháborús győztesek úgy adták áldásukat a holokauszt miatti lelkifurdalásukban a zsidó államra, hogy nem törődtek a már ott élőkkel és azok vallási-kulturális hagyományaival…

Elment az egyik legszebb, a legokosabb és egykor a legrejtélyesebb lány gimnáziumi osztályunkból. Évek óta valahol Prága közelében élt, és nagyon büszke volt arra, hogy első külföldiként kapott idegenvezetői engedélyt a város legendás zsidó műemlékeihez. Azt terveztem, hogy ha elmegyünk oda, megkérem, szegődjön mellénk kísérőnkként. Két éve az érettségi találkozónkon még tele volt élettel, szellemességgel, és talán szebb volt, mint valaha…

10.08.

„Florenzi húzza a belét” – mondja a sportcsatorna kommentátora a Genoa-Milan meccsen. Ennyi erővel elég lenne a szurkolói beszólásokat kihangosítani.

A magyar egyházügyi miniszter szerint Magyarországon üldözik a keresztényeket. A fene egye meg, ebből is kimaradok, pedig úgy szeretnék üldözött magyar keresztény lenni! Közben Bécsben afgán és csecsen bandák számolnak le egymással…

Mindeközben megtudtam egy óbudai plébánostól, hogy teokráciában élünk. Szerinte ugyanis közjogi értelmezése is van annak, hogy Szent István felajánlotta országát és koronáját Szűz Máriának, mert ezáltal ő a mi királynőnk lett. Én mostanság inkább azt veszem észre, hogy az ország bitorlói felajánlják – no persze nem ingyen – az általuk megvásárolt egyházaknak.

09.26.

Egy általam nagyra becsült közíróhoz fűzött kommentárom miatt demagógnak neveztek, mert fel mertem vetni, hogy az egész parlamentarizmus csak egy álca, bár annak is egyre rosszabb, hiszen a választási rendszert folyamatosan átalakítják, hogy még véletlenül se legyen esélye az ellenzéknek győznie, miközben szemrebbenés nélkül szállítják a kormánypárti szavazókat egy tál meleg ételért ide-oda, és ugyanilyen szemrebbenés nélkül használják fel a határon túliak szavazatait, akik sem nem munkavállalók, sem nem adó- és járulékfizetők Magyarországon. És az is demagógia szerintük, hogy az ellenzéknek ki kellene egyszer s mindenkorra vonulniuk ebből a cirkuszból, hiszen nem csekély javadalmazásuk is a mi pénzünkből megy, és semmit nem kapunk érte. Így aztán nem értelmezhető a kérdés, hogy havonta mekkora összeggel támogatnám e pártokat…

A parlament haszontalanságát az is mutatja, hogy folyamatos „vészhelyzet” van, ezt még maga Ross doktor sem tudná kezelni napi 24 órás ügyeletben. Nem demagógia viszont a folyamatos harc mindenki ellen, nem demagógia a magyar családok védelme, miként a keresztény értékrend sem…

Szó sem lehet megszorításokról – mondta felcsúti tökalsó. Azért valamit mégis csak tanult a jogi egyetemen: nem mindegy, hogy mit minek nevezünk, a jogalkotásban, jogértelmezésben minden szónak jelentősége van. Ha nem megszorításnak nevezzük, akkor nincs.  A pénzünk elértéktelenedéséhez nem kell megszorítás, szorulunk magunktól is, amikor vásárlunk, vagy számláinkat befizetjük. Persze, ez is demagógia, igaz?

A Prágában (nem eléggé) felpofozott, tisztességtelenségben megőszült ifjúnál már rég elmentek otthonról, de azért még mindig tud 30 éve tartó révületében okosságokat mondani. Hogy mi űztünk ki mindenkit, tatárt, törököt, Habsburgokat, nácikat, oroszokat. Remélhetőleg egy szép napon saját magukat is kiűzik.

09.27.

„Minden fénykép egy memento mori. Fényképezni annyi, mint részesévé válni valaki (vagy valami) halandóságának, sebezhetőségének, változékonyságának. Minden fénykép – éppen, mert kihasítja és megdermeszti a pillanatot – az idő minden felemésztő kérlelhetetlenségéről tanúskodik” – ezt a Susan Sontag-idézetet olvastuk az Esernyős Galéria legújabb kiállításán. Ennél pontosabban nem is találhatott volna belém ez a gondolat, miután lassan egy éve válogatok családom képei között, és tavaly eltávozott Szüleimről még mindig nehéz elhinni, hogy nincsenek többé.

Napjaink egyik legokosabb, legszélesebb látókörű író-történésze Yuval Noah Harari, akit volt szerencsém egyszer élőben is meghallgatni.  Szeretnék én negyedannyira okos és széles látókörű lenni, mint ő. Világszerte odafigyelnek minden mondatára, még akkor is, ha sokszor heves vitákat is kivált, de hát éppen ezért adatott meg az embernek a gondolkodás, hogy hangot adhasson egyet nem értésének és érvelhessen a saját igaza mellett.  Az ürügy a gyermekvédelmi törvénnyel az ő könyveinek befóliázására megint nem más, mint méretes kamuzás: egyszerűen félnek az észtől, az értelemtől. És bizony, Hararinak igaza van: ilyen alapon nyugodtan befóliázhatnák a Bibliát, hiszen abban van minden: vérfertőzés, többnejűség, házasságtörés, nem is szólva Szodomáról és Gomorráról…a végén még befóliázzák az almafákat, nehogy a gyerekeknek eszükbe jusson szakítani róluk…

Amúgy éppen a tegnap látott kiállításon volt egy olyan fotómontázs, amely – amolyan „gender-alapon” összevonta a Milói Vénuszt és Micheangelo Dávidját. Vénusz arca alatt Dávid meztelen felsőteste pompázott, az altestet pedig a szerelem istennőjének ruhája takarta…

Nagyon súlyos eset, hogy ha meghallom a „Hazám, hazám”-at, már nem hat meg, bármilyen gyönyörűen is éneklik, hanem inkább nyomaszt?

09.29.

V.V. Felcsutovszkij szerint a nemzeti banknak beletört a bicskája az infláció kezelésébe. Az euró eladási árfolyama azonnal 400-ra ugrott.

Gondoljunk bele, hogy minden gyerek előbb mondja ki azt, hogy nem, mint azt, hogy igen. Csak aztán megtanítják arra is, hogy igen. Mert így lesz belőle közösségi ember. Aki viszont nem tanulja meg e két szó alkalmazásának a helyes arányait, vagy kitaszított lesz, vagy pedig megalkuvó....

„Szemétdomb, szemétdomb az utca oldalán/a sok szemét ott hever az új kor hajnalán” – ez a régi Illés-nóta járt a fejemben, amikor egy langy éjjel hazafelé mentem a lomtalanítás napján és láttam nemzedékem legjobbjait haláltáncukat járni rajta, mint Zbigniew Cybulski a Hamu és gyémántban. (A lengyel James Dean, ha így mond még a neve valamit, őt másolja Peter Fonda az Easy Rider egyik jelenetében…) Ebből a sok szemétből a reciklálók már elvitték az értékeknek vélt dolgokat, minden más egy nagy hulladéktemetőbe kerül az irodaszékektől a megunt családi emlékekig. Megtisztulunk amolyan feng-sui alapon. Megkeményítjük szívünket, amikor meg kell válnunk valamitől, ami valamikor kedves volt, de már csak teher. És ezen túl?

09.30.

„Lipótmező, Mező Lipót” – kiabálta kétségbeesetten Márkus László a Doktor úr legendás Madách-színházbeli előadásán, amikor saját házából hurcolják el, mint betörőt. Bár a budai „Sárga házat”, vagy ahogy Csehov mondta volna, „zsoltij dom”-ot ugyan már régen bezárták, lassan az egész ország tébolyda lesz, még kényszerzubbony és gumiszoba sem kell hozzá. Van egy haverom, akivel rendszerint az utcán futunk össze boltból jövet-menet, és leragadunk félórákra szidni a rendszert. Most éppen az előző napi lomizás miatt volt kiakadva, főleg azért, hogy a szemetet elszállító főkefések milyen trehány munkát végeztek. Ebből kiindulva jutott el ahhoz a hírhez, mely szerint a WHO még az idén átveszi a világ felett a hatalmat, még a legnagyobb országoknak sem lesz beleszólásuk a döntéseibe, és a hadsereg kényszere alatt kiosztott injekciókkal kiírták az emberiséget, csak 500 milliónak kegyelmeznek meg. Bár utálom a kólát, egy üvegbe fogadtunk, hogy ha január 1-ig beindul ez a globális tömeggyilkosság, akkor én fizetek neki, ha neki. Amúgy meg közel 2000 éves „dézsávü”.  „És énekelnek vala mintegy új éneket a királyiszék előtt és a négy lelkes állat előtt, és senki meg nem tanulhatja vala azt az éneket, csak a száznegyvennégy ezer, a kik áron vétettek meg a földről” (Jelenések 14:3). Lehet, hogy haverom társasházi karbantartónak álcázott János apostol, aki eljött, hogy megjövendölje a végső nagy rendcsinálást?

10.01.

9-es busz, Zsigmond téri megálló. Hét végi első ajtós. Felszállna egy angolul beszélő középkorú hölgy, próbálja megtudakolni a sofőrtől, hogy jó-e neki ez a járat. A sofőr mondja magyarul, az idegen hölgy persze nem érti. Az egyik ülésről feláll egy ázsiai fiatalember és ékes angolsággal elmagyarázza, hogy merre visz a busz. Az idegen hölgy megköszöni az értékes információt és boldogan felszáll. Budapest, 2023 ősz.

10.02.

Voltak már úgy, hogy egy dallamra ébredtek, és nem tudták, mi az, pedig jól ismerték és szerették is? Így voltam én ezen a reggelen. Végigdaloltam magamban egy strófát és arra emlékeztem, hogy az van a végén: „In ninety-sixty-one”. Mire jó a Google? Beírtam ezt a keresőbe, hogy milyen dalokban szerepel ez a sor, kidobott közel 200-at, és első helyen szerepelt az én dalom, a Seems So Long Ago, Nancy Leonard Cohentől. És amikor rákerestem saját Cohen-összesemben, rádöbbentem, hogy valami miatt félbemaradt ennek a magyarra való átültetése.

„Oly messze tűnik már

erőtlenek voltunk mind

Nancy zöld harisnyában járt

s  kitárult  fekhelye

sosem mondta hogy reánk vár

bár nem volt senkije

azt hiszem belénk szeretett

kilencszáz-hatvanegyben

kilencszáz-hatvanegyben”

Most már tudom, mivel fogok emlékezni november 7-én a Mester halálának 7. évfordulóján. Az álom emlékeztetett arra, hogy az utóbbi időben egy kicsit elhanyagoltam őt, pedig még sok dolgunk van egymással.

Amikor a csuti haverja megnyerte az előrehozott szlovákiai választásokat, az egyik kormánylap azt írta, hogy milyen jó lesz a felvidéki magyaroknak. Erre a csuti haverja még meg sem alakította kormányát, máris közölte, hogy visszaállítja a határellenőrzést Magyarország és Szlovákia között. Hogy is mondta Voltaire: „Istenem, óvj meg a barátaimtól, az ellenségeimet elintézem.”

Örüljünk minden jó hírnek: ismét van, 21 után, Nobel-díjasunk. Nagy tisztelet Karikó Katalinnak, legyünk büszkék rá, ahogyan ő is büszke magyarságára. És ne fanyalogjunk azért, mert bizonyos körök most az ő dicsfényében fürdetik majd nagymagyarkodásukat. Ilyen alapon mi közünk lenne Gábor Déneshez, Kertész Mihályhoz, Zsigmond Vilmoshoz, vagy Solti Györgyhöz, akik szintén nem Magyarországon teljesedtek ki?

A csúcsot azért az a hajdan szebb napokat látott újságíró vitte el, aki így kommentálta az újabb magyar Nobel-díjat. „A technok-feudalista vállalatok a Coviddal bebizonyították, hogy képesek uralkodni a kormányok felett. Karikó a techno-feudalizmus első kitüntetettje”.  Csak nem ő is azokat a videókat nézte, mint karbantartó haverom? Hiába, nagy szellemek, ha találkoznak.

Ha valaki venné a fáradtságot, hogy a Karikó-Nobel-kommentetek összegyűjtené, nagydoktori szociográfiát írhatna Magyarország szellemi és nem utolsósorban lelkiállapotáról.

1998 zaklatott évem volt. Egyfelől elértem egyfajta szakmai csúcsra: megjelent régóta dédelgetett könyvtervem a 68-as évekről (© GNL) Karel barátom azóta is felülmúlhatatlan grafikusi-képszerkesztői közreműködésével (Hatvannyolc! – Mozaikok egy igazi forradalomról), elkészült legjobb zenész cimborám, Török Ádám 50. születésnapjára életrajzi interjúkötete (Fuvolalovag), - szerintem azóta is áldanak minket a Fő utcai Horgásztanya vendéglőben, legalább két tucat rántott borjúlábat és egyéb finomságokat fogyasztottunk ott el - és ennek kapcsán felkértek a Bem-rockpart történetének megírására is (Parttalan rakparty), amelyben megszólaltathattam a legendás alapító Margó nénit, azaz Kuhajda Istvánnét, és a néhány év múlva tragikus véget ért igazgatónőt, Markó Arankát is.  És közben ott volt a Kurír, újságírói pályám legkreatívabb korszaka.

Nem voltam „alapító atya”, de már három hónappal az 1990. július 2-i indulás után cikkeket írtam a Lapnak, londoni élményeimet osztottam meg az olvasókkal. 1991. február 1-től lettem állandó belső munkatárs, és egy idő után kivívtam magamnak egy olyan „szabad” státust, amely révén, a belpolitikát kivéve, szinte valamennyi rovatba írhattam, bár kétségtelen, hogy a leggyakrabban a kulturális és a sportoldalakon jelentem meg. Jó néhány kedvenc interjúalanyommal így találkozhattam Jancsó Miklóstól Gigi Buffonig, az Omega-tagoktól Sir Stanley Matthews-ig, de gyakran írtam tv-jegyzeteket, film- és színházi kritikákat, sok zenei tárgyú cikket, kisebb tárcákat, voltak úti naplóim, utcai elmélkedéseim, fantáziám, néha egy-egy szocio-írásom. Mindez belefért a lapba és az én lelkembe, szellemembe is.

Végigjártam négy szerkesztőséget, a Hajós utcát, a Hajnóczy utcát, a Köztársaság teret és végül a Visegrádi utcát. Bár ez utóbbi volt a legközelebb hozzám – alig két villamosmegállónyira – talán a Hajnóczyt szerettem legjobban, lehet, hogy azért, mert félúton volt „TóthPista” és a Szent Jupát étterme között, egy kőhajításnyira az öt perc alatt tíz témát adó Moszkva tértől?

És akkor még nem is szóltam arról, hogy milyen szerkesztőségbe kerültem be. Főszerkesztőnk, Szücs Gábor fantasztikus csapatot hozott össze. Együtt dolgozhattam az interjúkészítés olyan nagymestereivel, mint László Ági és Szegő András, vagy a magyar sajtófotó élő legendájával, Szalay Zolival; tegnap még az ÉS-ben olvastam Szále Laci írásait, másnap pedig rovatvezetőm lett; a zenei témákban osztozhattam a bársonyos hangú, szüntelenül vibráló Baróti Évával, akivel már évek óta rendszeresen együtt voltunk minden jelentős eseményen, de itt indította be az alternatívoknak is teret adó Maximum Rock and Roll rovatot a kiismerhetetlen zseni, Hetesi Péter Pál; élmény volt látni és hallani, ahogyan Szilágyi Béla bulldog szívóssággal oknyomozott egy-egy kényes belpolitikai ügyben, halálra röhögtük magunkat Szántó Péter mikszáthosra vett parlamenti tudósításain, majd a Föld S. Péter vezette Elefánton, amelyet mimózalelkű politikusaink jó néhányszor bepereltek; az azóta is mindenki által csak „piros hajúként” emlegetett Tóth Ildi és Oláh Zoli érzékeny riportjai mellett kedvelt olvasmányok voltak Guba Zoli „kocsmai tudósításai” is; Karácsony Ágival később többször keresztezték útjaink, legutóbb a Rózsavölgyi Irodalmi Szalonban, Bihari Tomival a Népszavánál húztuk együtt az igát, Bányai Gyuri Gábor fiam szakdolgozati konzulense lett; amikor a sportrovatban kollektíven totóztunk, Katona Horváth Jani (KHJ), mint a Bundesliga, Csurka Gergő, mint a Premier League, én pedig mint a Serie A szakértője adtuk a tippeket, aztán vasárnap este a többiek rendszerint közölték velünk, hogy mit csináljunk a tudományunkkal. A csapat egyik legifjabb tagja, Ganczer Gabi, aki egyszer poénból beíratta a totóba, hogy Füst – Milan 1-2, 2,  azóta az ausztrál női futball elismert szakembere.

A fotósok közül két szép, különleges látásmódú hölgyhöz, Bege Nórához és Szegő Erikához fűznek emlékezetes munkák, nagyszerű koncerteken voltunk a jazz-rajongó Kallus Gyurival, azaz Lusival, aztán 1993-ban megjelent egy lakli, csupaideg fiatalember, akivel a következő öt évben állandó párost alkottunk, mi vittük egyebek között a Szigetet. Hegedűs Ákos/morpho ma már nemzetközileg elismert fotográfus, több közös könyvünk is született, jelenleg Amsterdamban él, de ha csak néhány napra hazaugrik, mindig találkozunk és onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk.  

Egy tv-jegyzet kapcsán ismerkedtem meg az akkor még beíróként dolgozó Kajcsos Zsönivel, aki előbb riporter-, majd élettársam lett, de ma is előttem van a parányi szépség Takács Krisztike és a finom lelkű, kicsit titokzatos Papp Ildi. Sajnos neki kegyetlenül rövidre szabta életét a sors, miként a Hölgykurír két szerkesztőjének, V. Polgár Jucinak és Zentai Mariskának is.  

A Kurír 1998-ban már túl volt a zenitjén, sokan távoztak az alapítók közül (többen sajnos már addigra örökre  elmentek, mint Kardos G. Gyuri, Varjas Edu, a „piaci hírnök” és sztorikirály T.Szabó Ervin, vagy két kiváló belpolos, Iván Pista és Cseri Pista – ők ketten alig 37 évesen hagyták itt a földi létet), de azért még mindig remek dolgokat lehetett művelni a rendszerváltás utáni egyetlen „intelligens bulvárlapjában”.

 Ekkorra viszont a magánéletem már romokban hevert, tehetetlenségem értelemetlen önpusztításba fordult, szó szerint belebetegedtem, bár odáig soha nem jutottam el, hogy ez a munkában is visszavetett volna, sőt, voltak hónapok, amikor leginkább a munka éltetett. De azért úgy éreztem, külső segítséget kell kérnem egy általam a mai napig nagyra becsült pszichológustól, dr. Valkay Zsuzsannától, az ország egyik legnevesebb addiktológusától.

Éppen aznap, 1998. szeptember 30-án délután is nála jártam. Szabad munkatársi státusommal (vissza)élve ezekben a hónapokban többnyire csak annyi időt töltöttem a Visegrádi utcában, amennyit az aznapi írásaim igényeltek. Valahogy nem vágytam nagy társaságra, valószínűleg ez is hiba volt, az egyedüllét nem jó tanácsadó…Aznap délelőtt, bár még csak szerda volt, más dolgom nem lévén, megírtam egy jó kis olasz focis cikket a következő hétfői sportmellékletbe, aztán irány a pesthidegkúti rendelő. Még a tömeges mobiltelefon kora előtt voltunk, nekem amúgy is későn, csak 2006-ban lett…

Délután fél 5 körül értem haza, és láttam, hogy villog az üzenetrögzítőm. Visszahallgattam és megállt bennem az ütő: Vincze Attila sportos kollégám volt: „Gyere be gyorsan a szerkesztőségbe, megszűnt a Kurír”.

Azonnal visszahívtam Vinyót, de addigra már kiürült második otthonunk. Másnap délelőtt 10-re hívta össze Szücs Gábor a társaságot, hogy próbáljuk menteni a menthetőt.

Aligha kell mondani, hogy ez a nap életem egyik mélypontja volt, pedig nem is éltem át ott a helyszínen azt a sokkot, amit a többiek. Persze azóta sokszor hallottam a hiteles történetet és a láttam fotókat is, amelyek aztán, ha jól tudom, valami díjat is hoztak gátlástalan szerzőjének. Pedig a viharfelhők már augusztustól gyülekeztek felettünk, amikor az új kormány leváltotta a korábban államilag megmentett Postabank éléről Princz Gábort. Princzet nem mindig szerettük, de azért mégis elég megbízható kenyéradó gazdánknak bizonyult közel nyolc éven át. A tavaszi választások idején terjedt az a folyosói pletyka, mely szerint a Nagyfőnök a szélsőjobboldali „nemzeti” pártot kivéve minden parlamenti pártnak adott egy kis „támogatást”, „biztos, ami biztos” alapon. Azt azonban jól tudjuk, hogy a hála nem politikai kategória…

Hivatalos indoklás szerint azért kellett bezárni a Kurírt, mert „veszteséget” hozott, a Postabank média-portfóliójának. Valójában azonban  az volt a bűnünk, hogy több cikk is megjelent a belügyminiszter és ama bizonyos német „bombagyáros” kapcsolatairól, (akit néhány éve  be is pereltek „rágalmazásért”) és az a kör már akkor is nehezen viselte a kritikát, még kevésbé a leleplezési szándékot. És ezek elfojtásában már akkor sem voltak gátlásaik. Tehát szinte pontosan ugyanaz történt, mint 18 évvel később a Népszabadság esetében, amelyet az új pártállam egyik főideológusának viselt dolgai miatt végeztek ki, ugyanolyan brutálisan, egyik napról a másikra, mint bennünket. De említhetném a Klubrádió, a 168 óra és más, nem „udvarhű” médiumok eseteit, a közmédia és népszerű online felületek megszállását is…Mára e téren is a „tudomásulvételek országa” lettünk, és mindez azon a szerdán kezdődött.

Másnap egy emberként ott voltunk a szerkesztőségben. Nagy taps fogadta Gábort. Aznapra egy négyoldalas kis lap jelezte, hogy még élünk. Főnökünk minden követ megmozgatott, hogy életbe lehessen tartani a lapot, aki tehette, mozgósította saját köreit, hátha lehet valami erős befektetőt találni. De sem a közvélemény, sem az üzleti világ, sem az újságíró társadalom nem álltak ki a Kurír mellett. Mi több, még a magukat liberálisnak tartó politikusokra sem számíthattunk. Nem vették észre, vagy nem akarták észrevenni, hogy ez volt az első tőrdöfés a rendszerváltással kivívott sajtószabadságba, a szakma egy része nyilván csak azt vette észre, hogy egy lappal, esetleg egy konkurenssel kevesebb lesz az újságos standokon.

A Kurír felszámolásának hátterét Főszerkesztőnk írta le a 20. évfordulón, sajnos, túlságosan is tanulságos. https://merce.hu/2018/09/30/a-kurir-sztori-ma-20-eve-hallgattatta-el-az-elso-lapot-a-fidesz/ A magam részéről jó néhány sztorit összegyűjtöttem ezekből az évekből, egy részük be is került a Hírértékek könyve című „szakmai önéletírásomba”, Ákos barátom is rendszeresen felidézi kalandjait online Kép-regényében https://www.morphoto.hu/hu/morphoblog/ , de egy igazi nagy Kurír-könyv még mindig várat magára. És közben egyre kevesebben leszünk…

Akkor, 1998 őszén nem maradt más vigaszunk, mint az, hogy kilenc év alatt történelmet írtunk, és nyomot hagytunk a rendszerváltás utáni magyar sajtóban. És furcsa (?) módon azóta is mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a Kurír létét, örökségét elhallgassák. A most felnövő, médiapályára készülő nemzedék szinte semmit sem tud róla, vagy amit tud, azt is rosszul, elferdítve. Úgy látszik, még az emlékétől is félnek egy olyan széles orientációjú, a komoly tényfeltárástól sem visszariadó, ráadásul jól olvasható, szórakoztató, az olvasót tisztelő laptól, mint amilyen a Kurír volt. Mi, akik őrzünk bekötött példányokat, vagy legalább saját cikkeinket eltettük házi archívumunkba, kicsit olyanok vagyunk, mint a Fahrenheit 451 átnevelő táborának lakói, akik megtanulnak egy-egy könyvet, hogy ne merülhessenek feledésbe…És ha már a régi lapszámok szóba kerültek: néha előveszem egyiket-másikat és meglátom benne hajdan médiasztár közéleti személyiségek nevét, akikre ma már szinte senki nem emlékszik…

Utolsó szerkesztőségünk épülete azóta kormányhivatal lett. Jó, hogy nem hintették be sóval…

Nem tudom, hogy Gábor komolyan hitte-e vagy csak lelket akart verni belénk azzal, hogy azt mondta: „két kézzel fognak kapkodni utánatok”, de ez egyáltalán nem így volt. Én a szerencsésebbek közé tartoztam, mert viszonylag hamar munkát kaptam a Blikknél, ahol akkor éppen a Kurír egykori „rettegett” főszerkesztő-helyettese, Müller Tibor töltött be hasonló funkciót. Persze ordító volt a különbség a két lap szellemisége, stílusa, színvonala és nem utolsósorban tisztessége között. Mivel én bíztam abban, hogy valamit vissza lehet hozni, amit a Kurírral elvesztettünk, 10 hónap után kirúgtak. Ekkor visszatértem nevelőegyesületembe, az MTI-be, ahol egészen 2009-ig dolgoztam. „Létszámleépítés” címen küldtek el – a legjobbkor. Arra hivatkoztak, hogy mint „sokoldalú ember” biztosan könnyen találok magamnak munkát.…De ez már egy másik, hosszú és kacskaringós személyes történet.

09.07.

Jézus szórólapokon keres híveket a lakótelepen. Igéje ugyanarra a sorsra jut, mint a többi reklámcetli.

09.09.

Életemmel először néztük meg együtt a Madárka című filmet, amit én még új korában láttam 1985-ben Rómában, és rögtön meg is szerettem, nem utolsósorban Peter Gabriel zenéje miatt. Egyike volt azoknak a Vietnam-filmeknek, amelyekkel a 80-as évek közepétől próbálták feldolgozni ezt az értelmetlen háborút, holott az eredeti könyv a II.világháború idején játszódik. Azóta is sok-sok értelmetlen háború jutott az emberiségnek, még békeidőkre is. Amikor Madárka végül megszólal, elárulja, hogy azért nem beszélt, mert nem volt mit mondania. Ki értette volna a szavait egy olyan világban, amelyben ő, akit őrültnek tartottak, egyike volt a kevés normálisoknak?

Szörnyű földrengés volt Marrákes környékén, több mint 600 halottal. A hír sokkal jobban megdöbbentett, mint más katasztrófák szoktak, mert 2001. január 1-én ebben a csodás városban történt velem egy olyan varázslat, amely elvezetett új életemhez és régóta tervezzük, hogy Életemmel is elmegyünk oda. Talán még megadatik nekünk hátralévő éveinkben egy nyugodt, felhőtlen pillanatban.

Már megint kezdődik a coviddal való ijesztgetés, miközben már ki tudja, hanyadik mutánsánál tartunk és még mindig nem tudjuk sem az eredetét, sem pedig azt, hogy az oltásoknak milyen hatása és mellékhatása van. Lényeg, hogy mindig legyen mitől félnünk.

És ha konteó, akkor itt az orosz zsoldosvezér? Meghalt-e vagy csak el akarják hitetni híveivel? Mi lesz, ha egyszer csak megjelenik és közli, hogy „nu sto vi, galubcsiki?”. Tényleg, Putyin él még, vagy csak valamelyik hasonmását adják el annak?

09.10.

A minap azt álmodtam, hogy L.C. lengyel zsidó ősökkel rendelkező kanadai költő-énekes, aki hosszú évek óta szinte mindennapi kenyerem, mércém és ihletőm, francia nyelvű verset írt az orosz diktátor ellen. Legalábbis ezt állította egy ismeretlen, aki átadta nekem a kéziratot, hogy fordítsam le magyarra. Bár a stílusa a megtévesztésig hasonlított, rögtön tudtam, hogy hamisítvány, mert a Gyönyörű vesztesek szerzője soha nem alacsonyodott le odáig, hogy direkt politikai dalt írjon, még ha néha meg is ihlették bizonyos események a Jom Kipur-i háborútól 9/11-ig…

Már kétezer halottja van a marokkói földrengésnek.

Elküldték szupershop pontegyenlegemet, ami pontosan 0. Évek óta nincsen szupershop-kártyám, mert amikor sokadszorra elhagytam, úgy döntöttem, hogy nem lesz több. De úgy látszik, továbbra is nyilvántartanak. És még mindig van, aki szóba meri hozni a személyiségi jogokat és az adatvédelmet…

Ez a tiszta beszéd. Kormányzás 34 ig. Ha megéri, persze. De akkor minek a választásokkal, a parlamenttel komédiázni? Nem kérdés, azért, hogy kapjon Brüsszel utálatos pénzéből.

Unokám három hónappal . születésnapja előtt volt először Apjával válogatott futball-meccsen. Engem kilenc évesen vitt el Apám egy magyar-osztrákra -  előtte SZÚR-on voltunk – 3-0-ra nyertünk. Szép is lenne egyszer, ha a három nemzedék együtt szurkolhatna a lelátókon, de amig a karlengető feketeingesekkel énekli együtt nemzeti csapatunk a Himnuszt, rám nem számítsanak.

Amikor a Margitsziget egyik büféjében megláttam a kiírást, hogy Pork Poutine, megállt bennem az ütő. Ennyire nyalunk már az új cár atyuskának? Csak utólag tudtam meg, hogy a nevét viselő kaja québec-i sajtos krumpli, némi disznóhússal. Hívhatnák inkább patate fromagée-nak, de hát úgy tűnik, így ismerik a sztrítfúd szerelmesei…még jó, hogy a mai nemzedékek már nem tudják, hogy mi az a Hitler-szalonna…

09.11

„Bátyja képe és a halál közelsége újra felidézte Levin lelkében a borzadást, amely a halál megfoghatatlansága s ugyanakkor közelsége és kikerülhetetlen volta miatt fogta el azon az őszi estén, amikor a bátyja megérkezett hozzá. Ez az érzés most még erősebb volt, mint akkor; most még kevésbé volt képes a halál gondolatát megérteni, kikerülhetetlenségét még szörnyűbb volt elképzelnie; de hála felesége közelségének, ez az érzés nem ejtette most kétségbe; ha van is halál, a kényszert is érezte, hogy éljen és szeressen. Úgy érezte, hogy a szerelem megmentette a kétségbeeséstől és hogy a kétségbeesés fenyegetésében ez a szerelem még erősebbé és tisztábbá vált” – írja Lev Tolsztoj az Anna Kareninában. Ugyanígy éreztem tavaly nyáron, amikor haldokló Apámtól búcsúztunk el, de ott volt mellettem Életem Párja, akinek szeretetével mindent könnyebb volt elviselni.

09.13.

Megérkezett Vlagyivosztokba III.Kim, akinek van egy tömzsi hasonmása Közép-Európában és találkozik Utolsó Vlagyimirral. Helló, Oszama sejk? Allah növessze földig szakálladat, volna egy kis meló….

Az egyik nagy könyvesbolt-hálózatnál Móricz Zsigmond művei átkerültek a 18 éven felüliek kategóriájába. Nem is olyan régen a Légy jó mindhalálig még kötelező olvasmány volt 8. általánosban. De lehet, hogy a Rózsa Sándortól, esetleg az Úri muritól féltik az ifjúságot? Vagy attól tartanak, hogy az Árvácska nyomán elgondolkodnak a fedezett pedofilokról? És ha már Légy jó mindhalálig: „ők kenték a legjobban, oszt a végén még ránk kennék…”

09.14.

Piliscsabán volt dolgom, busszal mentem, busszal jöttem. Nem figyeltem, hogy amikor visszafelé megyek Óbudára, csak óránként jár a távolsági. Volt még közel 40 percem az indulásig. Gondoltam, megpróbálok stoppolni, ifjú koromban sűrűn éltem ezzel a közlekedésmóddal. De hiába lengettem a hüvelykujjamat, pedig sokkal konszolidáltabb a külsőm, mint harminc-negyven évvel ezelőtt. Lehet, hogy a mai autósok már nem is ismerik ezt a kommunikációs eszközt?

Mint mondottam volt, Piliscsabán jártam, keresztül mentem a Pázmány campuson. Mintha egy kísértetvárosban jártam volna. Bár Makovecz nem a kedvenc építészem, csak halkan jegyzem meg: tényleg ennyire gazdagok vagyunk?

09.15.

„Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten” – írja Szent Pál apostol a Korinthusbélieknek írt 1. levelében.

„Ha megtisztulnának az érzékelés ajtói, minden úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen valójában: végtelennek” – írja William Blake a Menny és Pokol házasságában.

Mindkettőt rengetegen idézik, Ingmar Bergman, illetve Aldous Huxley és Jim Morrison nyomán is.

Nem ugyanarról beszélnek-e mindannyian?

Harminc évvel ezelőtt éppen ezekben a napokban volt egy olyan estém, amikor féltem elaludni. Rövid idő alatt hárman haltak meg körülöttem 37 évesen, és én is annyi idős voltam. Most 30 év után jött rám megint ez a félelem, de Életem mellett el mertem aludni, és amikor felébredtem, boldogan tapasztaltam, hogy élek és ugyanilyen boldogan vállaltam néhány óra álmatlanságot.

Özönvíz zúdult Líbiára. Húszezer halottról beszélnek. Az apokalipszis kezdete?

Tüntettek a diákok az oktatás szabadságáért, a környezet megóvásáért, felmentek a Karmelitáig, kiabáltak mindenfélét, aztán – hazamentek. Mi lenne, ha egyszer a tüntetők nem mennének haza és a kiabálást sem hagynák abba?

09.16.

Chilében élő olasz fotós barátnőm osztotta meg a következő rajzot. Lovagol az Apokalipszis Négy Lovasa: a Háború, a Halál, az Éhínség és a Pestis. Csatlakozik hozzájuk egy ötödik. „Te ki vagy?” – kérdezi tőle a Pestis. „A Dezinformáció” – feleli. Ha maradunk a bibliai négyesnél, akár le is lehetne cserélni az előbbit az utóbbira. Hogy a covid az új pestis? Ugyan már, nem ez lesz az „a” világjárvány, ami kiírtja az emberiséget. Ellenben a dezinformációnak milliárdok eshetnek áldozatul.

Végstádiumban lévő alkoholista jön oda hozzám a buszmegállóban, pénzzel a kezében, hogy vegyek neki cigarettát, mert őt kitiltották a boltból. Első kézből visszautasítom: nem azért, mert undorodom tőle, hanem azért, mert nem teszem be a lábam egy „nemzeti” dohányboltba…

09.17.

Vasárnapi bolt. Egy masszív, normálisan öltözött, színjózan ötvenes  férfi téblábol előttem, szeretnék továbbmenni a kocsimmal. „Bocsánat” – szólok neki, mire a válasz: „Mi a f…t pattogsz itt, ki a f…nak képzeled magad?” „Mióta tegeződünk?” – kérdezek vissza ösztönösen, mire a nem egészen egy éve meghalt anyámat kezdi emlegetni. Kezemben egy méretes kígyóuborka, szívesen pofán vágnám vele, de ahogy elnézem, én járnék rosszabbul. Inkább otthagyom, ő még utánam szór néhány jelzőt. Jó néhány évtizede egy jó barátom egy ilyen eset után költözött el Budapestről, igaz, nála fordított volna a helyzet: ha ő megüti a beszólót, annak valószínűleg az utolsó beszólása lett volna. Akkor még reménykedtünk, hogy csak a rendszerváltás traumája hozta a felszínre a sok sötét agyút, és hogy idővel leülepszenek, mint kosz a víz fenekén. Milyen naívak voltunk, te jó ég…

Álmomban a tél kellős közepén szabadon engedtem egy seregnyi munkaszolgálatost, menjenek, amerre látnak. Előtte azonban előállítottam a gyilkosokat és a kegyetlenkedőket, akik közül az egyik még a nevét sem tudta. Utána egy társammal behúzódtunk egy kunyhóba, ahol nekiálltunk bakancsokat készíteni.

Álmomban egy rosszhírű város egyik sötét utcájában jártam, ahová még a késesek is csak kísérettel mernek bemenni. Az egyik kapualjban üdvözöltünk egymást a bostoni rémmel, aki éppen két csábítóan kancsal ikerlány elkábításával volt elfoglalva, de elmulasztottam figyelmeztetni a hölgyeket.

Álmomban vállaltam, hogy egy tv-műsorban vitatkozzam a csillagszemű kopasz énekesnővel a monoteista vallások tarthatatlanságáról, vállalva azt is, hogy ebből a kamerák előtt tett megkésett és felesleges szerelmi vallomás lesz, hiszen ő már odaát van, én még remélem, jó ideig a záróvonal eme oldalán.

Álmomban néhai Szüleimmel együtt pakoltuk ki egykori lakásukat, de akárhogyan igyekeztem, mindig újabb és újabb polcok teltek meg könyvekkel, levelekkel, amelyeket nem tudtam és nem is akartam kidobni. Anyám megunta a sziszifuszi munkát és javasolta, hogy inkább sakkozzunk egyet Apámmal. Csakhogy kedvenc sakktáblánk már haláluk óta az én otthonomban van, miként Apám zsebsakkja is, amelyet kezdetben utazásain, az utolsó időkben pedig az orvosi várókba vitt magával…

(Ami a Másutt című kollázsregényemből kimaradt)

https://gobolyosnlaszlo.hu/masutt-kollazsregeny/

09.01.

„Magyarok törvényei” címszó alatt függesztették fel egy középiskolában a magyarok „elejének” bölcs mondásait. Láttunk már ilyent e honban, akkor egy hozzá hasonlóan zömök alkatú, de némileg ritkább hajú embert idéztek nagy bajuszú tanítómesterével együtt. Aztán ez utóbbi meghalt – vagy átsegítették a túlvilágra, ki tudja? – az előbbit pedig három évvel később örök száműzetésre ítélték. Csak a mihez tartás végett.

Ugyancsak a magyarok „eleje” hitelért kuncsorog az ezerszer megátkozott Brüsszelnél. Olyan ez, mint amikor valakinek az ablaka alá szarunk, aztán becsengetünk papírért.

09.02.

„Jézus gyilkosainak mai utódai – és itt politikai alagsorunk királyának felsorolása következik – ki akarják ölni belőlünk az isten utáni vágyat.” Tudod, mit? Azt az istent, akire ti esküsztök, tartsátok meg magatoknak, majd megleszünk az iránta való vágyakozás nélkül.

Valaki a jelenlegi totális agymosást és annak mozgatóit fertőző vírusnak nevezte a nagy közösségin. Én meg azt mondom, hogy akinek nincsen ez ellen szellemi-lelki immunrendszere és nem is akarja ezt erősíteni, annak úgy kell. Csak az a szörnyű, hogy úgy tűnik: jelenleg ők vannak többségben. Amíg egyszer csak meg nem fordul a világ, esetleg egy olyan pillanatban, amikor senki sem számít rá.

Éjszakai futást rendeztek Budapesten, tűzijátékkal. Támogatnék egy ilyen kezdeményezést, amelyben a résztvevők a haza árulói és tolvajai lennének, a durrogtatásról pedig a nép gondoskodna.

09.03.

Tizennyolc évvel ezelőtt kiültettük a fenyőnket, amelyben előtte három Karácsonyon át gyönyörködhettünk. A ház mögötti kertben a szemünk előtt gyarapodott, nőtt egészen a második emeleti magasságig. Egy-két évvel ezelőtt a gyerekkert kialakítása címén valakik barbár módon levágták az alsó ágait, még be is kenték valamivel, hogy nehogy újra nőhessenek. Már korábban is észrevettük, hogy néhány ága beteg, hullajtja a tűleveleit, amikor a többin rügyek vannak. Mostanra már szinte az egész fa sorvadni kezdett, előbb-utóbb el fog pusztulni a körülötte lévő sok negatív energiától. Nem is olyan régen még öröm volt hazafelé megnézni, megsimogatni, most a szívünk szakad meg.

Vajon a miséken miért nem idézik soha legalább olvasmányként a Jelenések Könyvét?

És a vérlázítás egyre durvább, csak éppen a vér nem lázad. A strómanhoz közelálló csatorna sorozatot indít olyan fiatalokról, akik nyakló nélkül költik apuka-anyuka „csakazelsőmilliótnefirtasd” pénzét. Miközben egyre többen vannak, akiknek a havi megélhetés is gond lesz és szinte hetente emelkednek az élelmiszerárak, akkor gőgös ifjoncok pénzszórásából csinálnak tv-műsort?

09.04.

Anyai Nagyanyám, Rozália névnapján megfogadom, hogy soha többé nem veszek kaparós sorsjegyet és lottót is csak heti egyet. Igaza van azoknak, akik szerint ez a hülyék adója és egyre többet gombolnak le a szerencsejátékban reménykedőkről is.

09.05.

Fóliázók és ellenfóliázók vitájának elsimítására javaslom, hogy fóliázzuk be a "rendszergazdát", mint a reptéri csomagot, aztán adjuk fel valahová jó messzire. Valakinek el is kell kísérnie és meg kell várni, amíg leszáll a gép, nehogy mint gazdátlan csomagot, levegyékróla, csak a célállomáson nem kell már a pakkot átvenni...A kísérő oda-vissza útjára pedig már holnap elkezdhetnénk a közösségi gyűjtést.

09.06

Megy az onlinekávéházi felháborodás a Horthy-megemlékezés kapcsán. Azt azért ne feledjük, hogy az egész Horthy-reneszánszt anno az első demokratikus népnemzeti kormány kezdte és a kormányfőnek egy szava sem volt ellene, holott tudtommal, apja zsidókat mentett a vészkorszak idején.  Akkor a temetésen több kormánytag is ott volt azzal a falmelléki dumával, hogy magánemberként vettek részt rajta. Miután a lánglelkűnek látszó és bandája betöltötte az első demokratikus népnemzeti kormány  által hagyott űrt, ezt is vitték tovább. Hogy az ellenzék kussol? Az ellenzékről pedig, mivel ilyen nem létezik, több szó ne essék, hogy néhai nagy királyunkat idézzem...