Cogito

Egy szabad gondolkodásban megőszült írástudó elmélkedései

Piros ász oszt, megoszt, oszt jónapot

2024. június 18. 06:45 - Göbölyös N. László

piros_asz.jpg

06.11.

A választások után valaki azt írta, hogy Magyarország még soha nem volt ennyire megosztott. A média gondoskodik róla, hogy mielőbb megosszák azokat, akik komoly változásban reménykednek. Miközben újra elszabadulni látszik az euró, ismét átléptük a 400-as eladási árat. Az inflációt pedig jól jelzi, hogy hétfő a szupermarketben a kb. 400 grammos cipó ára 450-ről 520 forintra, a piacon egy cső kukorica ára a tavalyi 250-300-ról 500-ra emelkedett, a gyümölcsárakról nem is beszélve. Mindenki győztesként ünnepli magát, csak az állampolgár megy házhoz azért a bizonyosért….

Nagyon büszke vagyok arra, hogy a rendszerváltásnak mondott sumákolás 34 éve alatt sem a családom, sem a legfontosabb barátaimmal való kapcsolataim nem estek áldozatul a politikai szakadékoknak. Ezúton közlöm, hogy ez a jövőben sem fog senkinek sem sikerülni.

Az elmúlt hetekben  Aiszóposz meséit olvastam. Történetei jól ismertek a farkast kiáltó pásztorfiútól az ostobák majomkirályáig,  sokukból népmese, közmondás lett, de belőle élt jó 2000 évvel később La Fontaine is. Amikor előveszem a klasszikus ókori szerzőket, mindig megdöbbenek, hogy mennyire ismerték az emberi természetet, szinte nincs olyan, amit ne tudtak volna róla. És ilyenkor jön a második döbbenet: 20-25 évszázad felhalmozott tudása, a felfedezések, találmányok ezrei, birodalmak és népek sokaságának tündöklése és bukása, a szűk közösségektől a globalizációig semmit sem változtatott rajtunk?

06.12.

Életemmel jó másfél éve hetente többször is Scrabble-ozunk. Korábban én sosem játszottam, a sakk volt az abszolút szellemi sportom, de amióta Édesapám elment, nincs kivel játszanom. A Scrabble-t viszont Szüleimtől örököltük, ők játszottak néha, de igazából nem lett szenvedélyük. Mi már ott tartunk, hogy ha kimarad egy játékos este, hiányzik. Jól esik agyunkat tornáztatni, miközben magunknak is felfedezzük a magyar nyelv szépségeit, a régies, a tájnyelvi szavakat, a régi és új szlengeket és büszkék vagyunk szókincsünk gazdagságára. Ilyenkor az sem számít, hogy ki győz és ki veszít. Nem ezt kellene átélni az ország mindennapjaiban is?

06.13.

Mostanában ismerősöktől és ismeretlenektől annyi bajról, betegségről, halálról hallottunk. Hetvenhez közeledve próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy velünk ezek nem történhet meg, mert jócskán van még dolgunk a világban, örülünk minden dicsérő szónak és igyekszünk élni tartalmas gazdasággal élni életünket. Számunkra csakis így érdemes.

Amikor májusban néhány napot ismét Itáliában tölthettünk, megint elfogott az az érzés, ami már oly sokszor: otthon vagyok, a hazámban. Tény, hogy kiskamaszként egy csodálatos korszakban, a 60-as évek második felében éltem ott négy évet és ez nemcsak az Olaszországhoz és az olaszokhoz való viszonyomat határozta meg egy életre, hanem az egész életemet is. Amikor Rómában voltunk, ott is készültek az európai választásokra, és ugyanúgy ezzel egy időben tartották a helyhatósági voksolást is, mégsem borított el mindent a politika szennye, az Örök Város élete ugyanúgy zajlott tovább, mint máskor.  És mennyire más volt az a gyermekkórus, amely a Szent Péter téren, miközben Ferenc pápa a Gyermekek Világnapja alkalmából celebrált mise és a Szentatyának két puszit nyomó Roberto Benigni monológja utáni áldásosztás közepette a We Are The World-öt énekelte a jelenlévő negyedmillió emberrel együtt…

Mentősök, gyermekkórházak, szeretetszolgálatok immár havi rendszerességgel küldenek nekünk támogatás-kérést csekk kíséretében. A piacunkon ma megtudtuk, hogy az egyik melegkonyhás minden héten lejár falura szegényeknek főzni…

Milyen az, amikor notórius csalók vádolnak másokat csalással? Milyen az, amikor köztörvényes bűnözők kiszolgálója nevez köztörvényes bűnözőnek valakit, aki nem bírja elviselni, hogy fasiszták szabadon grasszálnak? Mikor lesz már béke ebben a szerencsétlen országban? Vagy megvárják, amíg minden normális ember elmenekül innen?

06.14.

Hallom az erre legilletékesebbtől, hogy elmúlt a háborús veszély. Akkor tessék azt is megmondani, hogy meddig élünk még veszélyhelyzet által indokolt rendeleti kormányzásban. Vagy majd kitalálnak egy másik veszélyzetet?

06.15.

Öregapám sem látott olyant, hogy egy választás győztese megfellebbezné a saját győzelmét és új szavazást kér. Oké, 41 szavazat az nem sok, de ha arra gondolunk, hogy annak idején John F. Kennedy a szavazatok 0,2%-ával lett elnök…Erről a többségről azóta is sok szó esik, mégsem kérdőjelezi meg senki JFK legitimitását. De hát Közép-Kelet-Abszurdisztánban minden másképpen működik, vagy nem működik….A tusakodó feleknek pedig ajánlanék egy közös filmnézést: A döntő szavazatot, Kevin Costnerrel a főszerepben…

06.16.

Így rabolták el a kommunisták a magyar családok vagyonát – idézi a múltat az egyik nemzeti portál. Az akasztott ember házában lógó kötél köszöni jól van.

Most csak június 16 emlékéről feledkeztek meg az egykori álforradalmárok. Ha nem vigyázunk, a végén március 15 is feledésbe megy.

06.17.

Minden személyi kultusz hamis, mivel alapja soha nem az illető valóságos értéke. És ha a kultusz véget ér, akkor a nevezett minimum maga az ördög lesz, de legalábbis minden rossznak az okozója. Ez a sors vár a legújabb magyar világsztárra is.

Szólj hozzá!

Júniusi reggel, júliusi reggel

2024. június 10. 06:41 - Göbölyös N. László

hq720.jpg

06.09.

Mára virradóra azt álmodtam, hogy egy katonai aktatáskát kell átvennem, ami jóval nagyobb, mint egy hagyományos diplomatatáska, de megnyugtattak, hogy minden bele fog férni, ami kell. Aztán kiderült, hogy mégsem, mert egész fegyverdobozokat kellene belerakni, amelyeket amúgy sem tennék el, mert ellenkeznek több évtizedes meggyőződésemmel. Ébredés után viszont olyan morajokat hallottam hosszú percekig, amelyekben még soha nem volt részem, és a kora reggeli misére hívó harangozás is egészen másképpen szólt, mint ahogyan megszoktuk vasárnaponként. Aztán szerencsére megszólaltak a fecskék, és az ő csivitelésük mellett bújtunk össze Életemmel. Talán soha nem tudjuk meg, hogy mik voltak ezek a morajok, mint ahogyan azt sem, hogy hová tűnt hirtelen laptop-képernyőm háttérképe a Sorrentói-öbölről, két választási zaklatás között.

Aztán a délután régi-régi barátainknál töltöttünk, egykori zenésztársammal meghallgattuk közös kedvencünket, a Uriah Heep July Morningját, és ez a júniusi reggel már nem is volt érdekes.

 

Szólj hozzá!

Holdfoltozó 8.

2024. június 06. 15:05 - Göbölyös N. László

19_egyszeru_jarolap.JPG

Dolmányos Varjú alászállt és karmaival megsebezte a kutyát sétáltató Vörös Rébék fejét. A kutya megrettent, és Rebi néni is csak annyit mondott: „Hess, madár”.  Dolmányos Varjú leszállt egy bodzafa ágára és onnan szólt vissza: „Kár”.  Senki nem tudta meg soha, melyikük a boszorkány.

Megtelt a száműzöttek hajója, de még újabb és újabb egyének, családok, falvak, városok szálltak fel rá. A Költő és Élete Párja is kiszorult a fedélzet peremére és jobbnak látták elindulni a kikötőt övező mocsár felett egy keskeny pallón. Nemcsak lépteikre kellett ügyelniük, hanem arra is, hogy ne kerüljenek szemkontaktusba az ingoványban elmerültek élőhalott szellemeivel.

Húsz év késéssel érkezett meg egy levél, amelyet egy szerelmes lány élő virágokkal tűzdelt meg, és szerelme olyan erős volt, hogy még ennyi év után is édes illatot árasztottak, amikor  kedvese felbontotta és betöltötték a kopár mezőt, ahová a férfi visszavonult a soha be nem teljesült szerelem felett érzett bánatában.

Magányosan halt meg a költő kamaszkorának boxerkutyás lánya. A végtelen jámbor, barátságos eb hozta össze az egy házban lakó két családot, a költő Édesanyja és a lány kertészkedő Apja életük végéig kedvelték egymást. A fiú akkoriban még csak hazajáró volt a vidéki kollégiumból, de ha otthon volt és összefutottak, megigézte őt a lány különös szürke szeme, nyáridőben pedig elmerengett a blúza alatt szabadon hullámzó mellein, finom ívű csupasz lábfején. Mire a fiú végleg hazatért, a lány már mást szeretett, senki sem sejtette akkor, hogy számára egy életre szóló csalódás lesz belőle. Miután a költő végleg elköltözött házból, már csak akkor találkoztak, ha a fiú a szüleihez ment. Előbb a fiúnak kellett megküzdenie az ital gyilkos démonaival, majd a lányt is erre az útra lökte az egyedüllét. Már mindketten túl voltak az ötvenen, még mindig összefutottak, és a költő, immár testben-lélekben kitisztulva, egyre szomorúbban vált el a hajdan kedvesen izgató lánytól, aki már meg sem ismerte mindig. Volt egy utolsó jócselekedete: ő támogatta haza a költő Édesapját egy utcai esés után, amely az idős ember számára végzetessé vált. Most a lány odaát sétáltatja könnyed ruhájában jámbor, nagyfejű boxerkutyáját, aki lelkesen lihegve szalad üdvözölni a költő Szüleit.

Feltolulnak az egy éves kor alatti emlékek. Anya és gyermeke egy vödörben szállnak le egy mély kútba, ami első otthonuk közepén állt. A régi könyvtárból előkerül egy 56-ban Budapesten meghalt szovjet katona özvegyének könyve, Bugyonnij marsall memoárja lovashadseregéről, gyermekrajzokkal illusztrálva.

Lengyel lélektani erotikus horror, 18 éven felülieknek is csak szülői kísérettel, a kéjgyilkos pszichiátert az Ördögarcú játssza és egy-egy jelenetben feltűnik csupa ránc arcával Bíró Máté szerelme Jules és Jim hasonlóan gyönyörűen megöregedett imádottjával, csupán eldohányzott hangjukat cserélik ki egymás közt.

Egy vasúti töltés mellett félig homokba ásott telefonok, fényképezőgépek, kamerák. Egy fejkendős anyóka matat a hulladékok között, megpróbál összerakni belőlük egy-egy működő eszközt.

A vakmerő fotográfuslány számára nem létezett olyan hely, ahová ne tudott volna bejutni. Egyszer egy hatalmas ókori romvárosban járt, amely alkonyatkor teljes sötétségbe borult, csupán egy helyütt világított valami ismeretlen fény. Ahogy a vakmerő fotográfuslány közelebb ment, egy ezüstösen ragyogó szobát látott, amelyet ritka rácsok védtek. Be kellett ide jutnia mindenáron! Hogy elnyerje az ókori istenek kegyelmét, a lány mezítláb, rabszolganőnek öltözve csusszant be két rács között. Csak akkor vette észre, hogy a padló ferde és jégből van, amikor  egész testével nekivágódott a rácsoknak és véresre zúzta magát. Egy iszonyú külsejű kutya bukkant elő pokoli morgással és neki is ugrott volna, ha egy mélyből felzengő hang nem parancsol neki megálljt. A fenevad meghunyászkodva tűnt el a semmibe és a hang a lányt szólította. Nemcsak szépségét dicsérte, hanem bátorságát és az istenek iránti alázatát, amellyel az Élet és a Halál síkos mezsgyéjére lépett és ezért visszatérhet a rácsokon túlra. A vakmerő fotográfuslány legalább egy öleléssel szerette volna leróni háláját a mélyből felzengő hang gazdájának, de csak egyre halványodó árnyakat látott a ferde jogszoba falain. Ahogy visszalépett a vaksötét romváros kövére, halk, ám annál gonoszabb szándékú moraj kezdte őt körülvenni. Mintha százak, ezrek hitték volna igazi rabszolgának, és elindult volna érte egy gyalázatos marakodás.

A szabadság muszáj-bajnoka egy merész ötlettől vezérelve figyelmeztette a neocár legbelsőbb köreit, hogy uralkodójuk az életükre tör, mert saját rongy életét félti tőlük. Meglepetésére azonban nemhogy palotaforradalom nem tört ki, hanem először neki akarták megadni magukat, mert azt hitték: ő az új kegyenc. Majd hanyatt-homlok futásnak eredtek, hogy saját bőrüket mentsék. A szabadság muszáj-bajnoka pedig ott maradt magában és élete egy fabatkát sem ért többé.

Agyhalott nők kapják vissza elektrosokkal velük született nimfomániájukat. A költő, aki látta nemzedéke véglényeit az őrület romjaiból feltámadni, udvariasan előre engedi őket, mielőtt végleg megszökik.

Egy mélytengeri szörnyön kell mélyaltatásos epekőműtétet végrehajtani. A költő Élete Párja habozás nélkül elvállalja, szerelmének sem kérdés, hogy ő fog asszisztálni. Egyikük sem emlékszik arra, hogy miként kerültek a szörny belsejébe. Amikor a mélytengeri lény felébred a mélyaltatásból a sikeres operáció végén, nekik is fel kell ébredniük, hogy kijussanak egy tengeráramlaton át a friss levegőre.

(Óbuda, Földközi-tenger, Róma)

Szólj hozzá!

Itthon

2024. június 02. 07:59 - Göbölyös N. László

42888301_1553076338127385_546294473974349824_n.jpg

Nincs az a csodálatos utazás, amely után ne kellene felébredni és kijózanodni, miután hazatértünk. Aligha kívánhat az ember szebbet és izgalmasabbat, teljesebb testi-lelki-spirituális feltöltődést, mint egy Földközi-tengeri hajóút, meghosszabbítva néhány napos római  barangolással. Különösen úgy, hogy az ember önkéntes médiastopban él. Aztán leszállunk Ferihegyen, elindulunk taxival hazafelé és máris látjuk, hogy hol vagyunk: 10-20 méterenként sorozatban kirakott harciaskodó választási plakátok, a gyűlöletbeszéd sulykolásának látványa fogad minket.

Otthonunkba érve nem győzzük levélládánkat kiüríteni a hasonló szellemű szórólapoktól és füzetecskéktől, a liftben pedig a választási jelöltek összefirkált portréi fogadnak minket. Hazatérésünk után 24 órán belül előbb egy bolti eladónak csúfolt mázsás barom nevez csalónak, miután rosszul ütök be egy gyümölcskódot (ráadásul csak magamat csapnám be, mert így drágább a kiválasztott termék), majd egy használt műszaki cikk kereskedő néz hülyének, miután rám sózott egy kamerát, ami hol működik, hol nem, ahogy éppen a kedve tartja és be akarja bizonyítani, hogy az áru hibátlan.  Alig 24 óra alatt a korábban hónapok óta húzódó, majd a tengeren és az Örök Városban szinte teljesen elmúló köhögésem is visszatér.

És akkor most itt ez a margitszigeti dzsembori, ahol a főcserkész könnyet töröl ki a szeméből, annyira meghatja őt az éljenzés.

Nagyon közel van hozzánk Budapest legszebb szigete. Fizikai és lelki értelemben egyaránt. Még gyalog sincsen többre 20 percnél, ezért jó időben otthonunktól lesétálunk, és végigmegyünk az Árpád-hídi lejárótól a Margit-hídig. Megállunk a Zenélő kútnál, ahol már többször hallgattunk élő koncerteket, beszívjuk a kis tó körüli fűszerdomb illatait, szemezünk a köveken ülő békákkal, és megállapítjuk, hogy nem kell Monet Giverny-jébe menni színpompás vízililiomokért. Betérünk a Szent Mihály kápolnába, bejárjuk a régi kolostor romjait, amelynél sok-sok évvel ezelőtt egy nagy meditációs együttléten is részt vettünk. Nézzük a csi-kungozókat, időnként nekünk is kedvünk támad megcsinálni a nyolc alapgyakorlatot. És mindenekelőtt ott vannak az évszázados fák, alattuk költők, írók szellemei, a „régi szerelmek lábnyoma”, Föld Anyánk egész testünkkel érezhető energia-áramlása, fenséges ikerplatánjaink a nagyrét peremén, amelyek mellett nem tudunk úgy elmenni, hogy meg ne öleljük őket.

És most ezt az imádnivaló teret is meggyalázták békének hazudott háborús uszítással, az évtizedek óta közönségre találó  félelemkeltéssel, verbális erőszakkal, vezérkultusszal.

Itthon vagyunk?

 

Szólj hozzá!

Falom a könyvtáramat 2.

2024. május 13. 07:48 - Göbölyös N. László

Orosz irodalmi útkeresők és én

4tzcxfklfmctlcft.jpg

Gyerekkorom óta jóban vagyok az orosz irodalommal. A klasszikusoktól a 20. századig, Puskintól Suksinig. A népmesékkel és egy Pinokkió-átdolgozással kezdődött, de bejött Vera Panova bájos gyerekkönyve, a Messzi utca, sőt, néhány polgárháborús kalandregény is. Csapajev, Scsorsz, ha még mondanak ezek a nevek valamit… ez utóbbi hősökről még filmet is láttam, érdekes lenne, hogy ma hogyan hatnak rám, akkor nagyon tetszettek. A mozi számomra ugyanolyan alapélmény, mint az irodalom és az oroszoknál igen gyakran együtt, vagy egymás után jelentkezett.   Aztán egyszer csak feltűnt az első igazán nagy író, Maxim Gorkij, miután láttam az Életem-trilógiából az 1930-as évek végén készült kegyetlenül szép filmet. Le sem tudtam tenni a vaskos kötetet, egy kicsit neki is köszönhetem, hogy az írás lett az életem, először ugyanis én is saját életemet kezdtem papírra vetni tizenéves korom kezdetétől. E zsengém szerencsére elveszett, az írás szeretete azonban megmaradt. Ugyancsak a filmváltozat után jött könyvben a Zord folyó, Vljacseszlav Siskov szibériai regénye a nagyapa bűnétől átok sújtotta családról, amelynek egyes jelenetei szinte macbeth-i horrorra emlékeztettek és durva erotikája sem volt éppen serdületlen ifjaknak való…

Már gimnazista voltam Hódmezővásárhelyen, amikor egy felettem járó, a többség által különcnek tartott lány felhívta a figyelmemet Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkijre és A félkegyelműre. „Olvasd el, rólad szól” – mondta Edit, aki engem valami miatt olyan tiszta lelkű naivnak tartott, mint Miskin herceget. Ez a plátóinál is lehetetlenebb vonzalom ajándékozott meg egy újabb, soha nem múló élménnyel. Nem sokkal később megnéztem két filmváltozatot is, Gérard Philipe-pel és Jurij Jakovlevvel, mit tagadjam, ez utóbbi jobban tetszett, pedig nagy rajongója vagyok a tragikus sorsú francia színészzseninek. Valóban szívembe zártam a herceget, de azért együtt éreztem a Bűn és Bűnhődést olvasva Raszkolnyikovval is, mert bár aligha hiszem, hogy képes lennék embert ölni, vannak olyan helyzetek az életben, amikor a gyilkos inkább tekinthető áldozatnak, mint bűnösnek…

Közben Nyikolaj Gogol is beköszönt, többnyire a színház felől: pompásan adta Kállai Ferenc A revizor felfelé hajbókoló, lefelé taposó, alapvetően gyáva polgármesterét, Darvas Iván zsigereiben élte meg és adta tovább Popriscsin tragikomikus figuráját az Egy őrült naplójában, Haumann Péter simulékony, nagystílű szélhámos volt a Holt lelkekben, míg lebuktatója, a szenilisnek hitt grófnő szerepében a rajongva szeretett Dayka Margit parádézott. És nagykorúságom közeledtével érkezett meg igazán Lev Tolsztoj.

Itt is a film volt meg előbb: különösebb nehézség nélkül néztem végig a Háború és béke Szergej Bondarcsuk-féle négyrészes mozieposzát (Talán csak a borogyinói csatajelenet időtartamát sokalltam elsőre, később már azt sem…), és innentől kezdve nem volt nehéz Pierre Bezuhovot a rendezővel azonosítani, már csak azért sem, mert a Szüleim könyvtárában talált kétkötetes mű illusztrációján a megszólalásig hasonlított Bondarcsukra. De ugyanígy nekem Bolkonszkij herceg örökre Vjacseszlav Tyihonov marad (kortársaimnak Stirlitz, a szuperkém is), miként Ljudmilla Szaveljeva Natasa és Oleg Tabakov Nyikolaj Rosztov, bár ő egyet jelent nekem a vándorszínész Mokiszinnel a Ragyogj, ragyogj csillagomból, aki művészi megszállottságában szinte fel sem fogja, hogy élethalálharc folyik a vörösök és a fehérek között… Ahhoz azonban, hogy Tolsztoj több mint ezer oldalas regényét elolvassam, egy meglepő betegség kellett fél évvel 18. születésnapon előtt: tüdőgyulladással kombinált kanyaró. Három hétig a hódmezővásárhelyi kórház lakója voltam, a gyermekosztályon, ahol kaptam egy külön szobát, mert mégis, hogy nézett volna ki egy pelyhedző állú fiatalember a 4-6 éves kicsik között. Máig látom magam előtt áttetsző fehér köpenyében a gyönyörű Ági nővért: nemcsak ő volt rám üdítő hatással, hanem én is őrá a sok síró, hisztiző kicsi mellett. Valószínűleg ott álmodtam meg, hogy egyszer egy gyógyító lesz Életem Párja… Jó előrelátással akkori otthonomból, a Szántó Kovács Kollégiumból jócskán vittem magammal olvasnivalót: Plutarkhosz párhuzamos életrajzait (az is volt vagy 1500 oldal) a Háború és béke négykötetes kiadását, amelyet több mint 40 évvel később, amikor Pataki Béla tanár úr filmet forgatott a Kollégiumról (Cseresnyés emlékezet), újra a kezembe vehettem.

Ha Miskin herceg története rólam szólt, akkor Pierre Bezuhov még inkább én voltam/vagyok. Egy ember, aki miközben szüntelenül vágyik arra, hogy elfogadja a környezete és ezért néha olyan dolgokat is tesz, ami igaz akarata ellen való – én csak asztalon táncoltam, az ablakpárkányra nem álltam ki virtusból - valahol megmarad örök kívülállónak és igazi énjét csak nagyon kevesen ismerik. Viselkedése, tettei sokszor már-már komikusak, az idő azonban végül őt igazolja. És enyém az ő végtelen békeszeretete: valószínűleg, ha én egyszer egy csatamezőre kerülnék - utódaimnak se legyen ezeríziglen ilyen élménye - ugyanúgy értetlenül téblábolnék, mint ő, hiszen nem is lehet épp ésszel felfogni, hogy emberek bármilyen „magasabb cél” érdekében halomra gyilkolják egymást. És ha belegondolok, a napóleoni háború különösen abszurd lehetett az orosz elit számára, hiszen köreikben, mint a regényből is kiderül, a „francia műveltség” kötelező volt és még Tolsztoj is elmereng azon, hogy a bimbózó Natasából hogyan áradhat a legmélyebb orosz lélek…

Most kinyitom Szüleim 1955-ös kiadású példányát, hogy idézzem Pierre-t az utolsó fejezetből:

„Csak azt akartam mondani, hogy minden olyan gondolat, amelynek óriási következményei vannak, mindig egyszerű… ha a becstelen emberek kapcsolatba lépnek egymással és nagy erőt alkotnak, akkor a becsületes embereknek is csupán ugyanezt kell tenniük. Olyan egyszerű ez!”

És egy gondolat az epilógusból:

„Az embert, akinek nincsen szabadsága, nem lehet elképzelni másképpen, csak halottnak.”

Fél évvel ezelőtt már hangot adtam némi csalódásomnak az Anna Karenina kapcsán, valahogy a két szál – Annáé és Leviné – nemigen ért számomra össze. Különös módon éppen az 1997-ben Sophie Marceau főszereplésével készült angol filmváltozat után jöttem rá arra, hogy valójában Tolsztoj számára a Levin-szál fontosabb volt, mint Annáé, és a kapocs nem más, minthogy mindketten a társadalmi konvenciókkal, a csontig beivódott hagyományokkal szembe mennek, és egyaránt elutasítással találkoznak.  De ahogy Anna nem talál más megoldást csak a halált, Levin megerősödik istenhitében és az egyszerű dolgozó emberek iránti együttérzésben. Számomra azonban az a mondata a kulcs, hogy „Legnagyobb bűnöm a kétely. Kételkedem mindenben, kétségeim vannak időm nagy részében.”

Az ő alakját viszi tovább Tolsztoj a Feltámadásban, Nyehljudov herceg alakjában. Nem állíthatom, hogy olvastam teljes egészében a művet, Szüleim könyvei között találtam egy 1912-es magyar fordítást (egy időben sokat jártunk antikváriumba, együtt is, külön is…), de ez, mint hamarosan rájöttem, csupán egy kb. felére rövidített változat.  Nyehjludovban az elnyomottak, a testi-lelki kizsákmányoltak miatti bűntudat olyan fokra jut, hogy mindenáron meg akarja védeni a száműzetésből azt a nőt, akinek romlásáért magát tartja felelősnek, kész elkísérni őt még Szibériába is.  Dacol az igazságszolgáltatással, a korrupt hivatalnokokkal, még feleségül is venné Katyusát, de egykori áldozatáról szinte lepereg minden jóság, mintha nem is értené, mit akar tőle és egy szintén száműzött „forradalmárba” lesz szerelmes. De ugyanígy értetlenség fogadja a herceget, aki felosztaná birtokát a parasztok között, ők azonban képtelenek élni a lehetőséggel, mivel számukra felfoghatatlan, hogy Nyehljudovnak semmi haszna ebből, csupán a lelkiismeretére hallgat.  Tolsztoj, túl a hetvenen, mikorra a léha nőbolondból kiábrándult öregember lett, tulajdonképpen saját vezeklését írta meg, Nyehljudovot és Tolsztojt egyaránt bolondnak tartotta környezete, az írót, amikor evangéliumi alapon kezdte istent keresni, a pravoszláv egyház kiközösítette. E könyv kapcsán nekünk, akik nagyapáinkkal, apáinkkal átéltük a 20.századot, az a kérdés merül fel, hogy egyáltalán hogyan lehet még istenben hinni, miért ölik meg vagy teszik lehetetlenné azokat az embereket, akik jót akarnak tenni embertársaikkal? Lehetséges-e, érdemes-e az emberiséget megváltani? Lehet, hogy a feltámadás nem lesz más, mint az a pillanat, amikor az emberiség jobbik része felébred tetszhalott állapotából, amelybe saját magát süllyesztette? És kell-e bárkit a saját akarata ellenére megváltani? Vagy csak „mentsük el őket” jobb időkre?

„Keressétek Isten országát. A többi megadatik nektek” – olvassa Nyehljudov a Feltámadás végén Máté Evangéliumát. És ha összevetjük az „Isten országa a ti lelketekben vagyon” tanítással, akkor máris eljutunk önmagunkhoz, az egy életen át tartó útkereséshez. És akkor már érdemes volt barátságot kötni Miskin herceggel, Pierre Bezuhovval, Konsztantin Levinnel, és Dmitrij Nyehljudovval.

 

Szólj hozzá!

Csak a gyűlölet?

2024. május 06. 18:57 - Göbölyös N. László

438270808_1127537518455669_5616838465552917916_n.jpg

Még valamikor az 1990-es évek elején volt egy posztpunk-anarcho-szindikalista együttes, a Máyusi Kalapács. Igen, így írták a nevüket, frontemberük, Rigó Z. Totó, aki mielőtt itt hagyta ezt a nyomorúságos Földet, magát „hiányzó láncszemnek” nevezte, és a koncertek elején régi munkásmozgalmi indulók szavára úgy verte a színpadot, mint hajdan az 1919-es „kalapácsos ember”, bár rajta ruha is volt. Honnan jutott eszembe? Kiadtak egy kazettát, amelynek címadó dala a Csak a gyűlölet volt.  Nem tudom, mennyien emlékeznek még elkeseredetten agresszív előadásaikra, de mostanában gyakran eszembe jutnak.

Mert manapság szinte csak a gyűlölet árad mindenhonnan. Ez a rossz érzés a napokban érte el nálam csúcspontját, éppen egy olyan rendezvény kapcsán, amely éppen az elfogadásra, a toleranciára, és az ezzel ellentétes érzelmek szörnyű következményeire próbál évről évre figyelmeztetni.

Amikor az Élet Menetével végigvonultunk a Dohány utcai Zsinagógától a Keleti pályaudvarig, az élen a 80-100 éves holokauszt-túlélők kocsijával, miközben fiatalok tucatjai énekeltek reményteljes, vidám dalokat, és élvezték, hogy a járókelők fényképezik őket, nem tudtam szabadulni azoknak a plakátoknak a sokaságától, amelyek a júniusi választásokra készülve a másik fél elleni gyűlöletet, megvetést árasztják. Lehetőleg 10-20 méterenként, hogy mindenki láthassa őket. Nem tudom, hányan vagyunk az országban, akik már immunisak minden politikai reklámra, mocskolódásra, de sajnos úgy tűnik, még mindig nem elegen. És jól tudjuk, dr.Goebbels óta, hogy a sulykolt gondolatoknak, jelszavaknak nem kell feltétlenül igaznak lenniük, a lényeg, hogy az emberek igaznak higgyék őket. És ne csapjuk be magunkat azzal, hogy azt állítjuk: az ország 22 évvel ezelőtt szakadt ketté az akkori választások után. Az árkot már a rendszerváltás után elkezdték szélsebesen ásni, felszínre kerültek az addig mesterségesen elnyomott ellenséges érzületek, és ahelyett, hogy – élve a történelmi lehetőséggel – kiépült volna egy élhető demokratikus rendszer, a múlt tisztázásával, a fő mozgatórugó a másik lejáratása, a szekértáborok elkülönülése volt. Még egy európai szintű vitakultúra kiépítésére sem volt igény, és az internet azóta is csak mélyíti a „lentebb stílt”. A Menet másnapján rémülten olvastam a közösségi főportálon, hogy egyes résztvevők megkérdőjelezték mások indítékait, jószándékát…

A Rákóczi úti haladva próbáltam megfigyelni a járókelők arcát, volt, akiről leolvastam, hogy tudja, mi ez a menet, volt, aki számára egy látványosság volt, amit megoszthat ismerőseivel, voltak, akik furcsán néztek, de igazán ellenséges tekintettel nem találkoztam,  vagy nem akartam találkozni.

438246278_1834143020418819_1967364016230139759_n.jpg

Odaértünk a Keleti pályaudvarhoz, ahonnan a halálba vittek félmillió embert. Lehet, hogy innen vitték a Budapestről behívott munkaszolgálatosokat is, köztük Édesapám nevelőapját, aki soha nem tért vissza keleti frontról. Aztán a pályaudvar előtti placcon az Élők és túlélők fotókiállítás szereplői között felfedeztem egy kedves ismerőst, két éve eltávozott Édesapám  ma is élő és 90 felett is aktív barátját, akivel háborús árvákként együtt töltötték legszebb ifjúi éveiket Sztehlo Gábor Gaudiopolisában. Édesapám diplomata lett, Bandi bácsi, vagy ahogy egymás közt hívták, Sicke, fizikus és a Sztehlo-gyerekek fáradhatatlan krónikása. Ők és sorstársaik a vészkorszak után egy életre szóló leckét kaptak és vittek tovább emberségből, a másik ember tiszteletéből és megbecsüléséből, az előítéletek elvetéséből. E lecke határozta meg az én életemet, és ezt adom át gyermekeimnek, unokáimnak. És eszerint élünk nagy szeretetben Párommal, akivel 23 évvel ezelőtt éppen a Keleti pályaudvar közelében lévő, ma már nem létező könyvesbolt előtt döntöttük el sorsunkat abban a pillanatban, hogy megláttuk egymást.

Talán mégiscsak van más is, nemcsak a gyűlölet.

 

Szólj hozzá!

Holdfoltozó 7.

2024. május 03. 00:57 - Göbölyös N. László

blue-moon_supermoon_oak-tree_1medium.jpg

Kitört a forradalom. Az emberek az utcára özönlöttek és hangyamódra tömegesen keresték a rég várt szabadságot. A kiürült házakban egymásra találtak az örök szerelmek, amelyek 40-50 év után sem hunytak ki és ott folytatódtak, ahol az idők kezdetén elszakadtak.

A doktornő, aki az első telefonbeszélgetéstől kezdve vonzódott az iszákos költőhöz, azt a terápiás feladatot adta neki, hogy írja le minden nap az italtól a megtisztulásig vezető útját. Az első napokban a költőnek nehezére esett józannak maradni, tehetetlen düh munkált benne a doktornő iránt, és mire eljött az este, írásában szabadon engedte legsötétebb vágyait. E sorok még a tapasztalt doktornőt is szó nélkül hagyták, és ahogyan újra meg újra elolvasta a naplóbejegyzéseket, úgy bukkantak fel az ő testében, lelkében ezek a sötét vágyak. Aztán elérkezett az a pillanat, amikor úgy érezte: mindezt számon kell kérnie az iszákos költőtől, hogy mindketten a tilalmakat megélve szabaduljanak meg  démonjaiktól. A költő csak erre várt…

Egy mindenre képes szuperproducer kitalálta, hogy új változatban forgatja le a bosszúszomjas, végül megtérő és megbocsátó zsidó herceg történetét. Az ő látomásában nem került volna sor a végzetes kocsiversenyre, mert a herceget, mielőtt megküzdött volna hajdani kenyeres pajtásával, egy dzsinn menekíti ki és repíti el egészen a Mindent Látó Szemig. Odáig azonban nem jutott, hogy a herceg e szemen lássa meg anyja és nővére szomorú sorsát, mert a mindenre képes szuperproducert elszabadult lovak taposták halálra.

A szelíden markáns arcú lány, amikor meglátta a medencében ellazuló férfit, hirtelen megkeményítette vonásait, majd beúszott a betolakodó idegen és az ő leszboszi kedvese közé, a víz alatt alig észrevehetően meg is rúgta őt.  A férfinak nem is tűnt fel először az elhárító mozdulat, csak amikor a szelíden markáns arcú visszanézett rá és haragos tekintettel végigmérte őt. A másik lány ugyanis teljesen hidegen hagyta a női nem örök és feltétlen tisztelőjét.

Kispályás futball-világbajnoki elődöntőt játszik egymás ellen a költő hazája és édesanyja szülőföldje. A helyszín egy kiskocsma, a költő csapattársai ismeretlenek, de az ellenfél tele van a múlt csillagaival. Hősünk a rendes játékidőben csatárként jeleskedik, majd amikor a büntetőrúgásokra kerül sor, beáll a kapunak kinevezett kocsmaajtóba.4-4-ig senki nem talál be, a költőn a sor, hogy legyőzze a háromszoros aranylabdást. Miután rájön, hogy mellette nem tudja a szűk hely miatt elrúgni, a panenkázást választja, amire a hajdani világsztár nem számít. Így jut a költő hazája a világbajnoki döntőbe, neki pedig teljesül egy régi gyerekkori álma.

Az élőhalott írástudók társaságának közép-kelet-európai, rabbiktól származó, nőbolond elnöke nagysebességű vonaton érkezik odaadó rosszféle hívével és írástudó társával a találkozó szedett-vedetten fényűző helyszínére, ahol mindenki szót kaphat ismeretségi körükből, aki valaha leírt néhány versnek tekinthető sort. Míg a szervezők a napirenden veszekednek, az elnök és odaadó híve kimennek egy sokat látott, gyakran átnevezett térre, ahol a hideg napsütésben csak általuk ismert kártyajátékba kezdenek.  Rajongók, kibicek és irigyek veszik őket körül és G-L-O-R-I-Át zengenek, egyenesen a Vad Oldalról, ahol minden temetés egy végítélet.

Vajon mi vihet rá egy gyönyörű, törékeny, mesés arcú lányt arra, hogy egyenruhát öltsön és fegyvert viseljen? – tette fel magának a kérdést a vénülő nőbolond, akit mindig taszítottak azok a szebbikneműek, akik katonásdit játszottak. Életében egyszer futott bele egybe, de az első percek után mindketten tudták, hogy találkozásuk tévedés volt.

Soha nem tudott teniszezni, legfeljebb egy kicsit tollasozni. Meg pinpongozni, azt elég jól, balkezes fonákja különösen erős volt. Amikor végre megengedték neki, hogy teniszpályára lépjen, kopott fából készült pingpongütőjével próbálkozott. Persze egyetlen labdát sem tudott átütni a hálón, így hamar elzavarták. Még szerencse, hogy a kosárlabda-csapat befogadta legalább szertárosnak.

A plátói szerelmek örök álmodója azt hitte, hogy vágyainak semmi és senki nem parancsolhat megálljt. Aztán eljött az az álom, amely tilalmasabb volt még gondolatban is mindazoknál, amelyeket lelke mélyén többször is könnyedén áthágott. Eszébe jutott egy japán regény, amelyet valamikor még ifjú korában olvasott, és próbálta elhitetni magával, hogy soha nem lesz az a hibbant vénember, aki belepusztul a teljesülhetetlenbe. És ezzel kissé alábbhagyott mélységes szégyenérzete is.

A város végső stádiumban van, menthetetlen – sürgönyözték a muszáj-megváltónak, hogy feleslegesen ne erőlködjön.

Az egymás mellé kikötött kutyák, amint magukra hagyták őket, egymásnak estek. Az erősebbik torkon ragadta a kisebbiket, a dühödt morgásra és kétségbeesett hörgésre előfutó gazdák tehetetlenül nézték, ahogy kutyáik halálra marják egymást.

Friss holttestekkel teli koporsókkal és életvidám gyászolókkal száguld a kirabolt taxisofőr kamionja. Fedélzetén nem tűri sem a szelfizést, sem pedig a lopást, pedig amikor egy piacon hajtanak keresztül, mindenki számára kéznyújtásra hevernek az illatozó eperrel megrakott ládák. Szabályainak megszegőit veréssel fenyegeti és el lehet róla hinni, hogy szavatartó ember. A halottak közé rejtettek egy titkos menekültet is, akinek kényelmetlen a szemfedő és allergiás a balzsamra is. Őrzője azonban, a Trevi-kút irgalmas nővérnek  öltözött buja fürdőzője igyekszik őt sakkban tartani, ha mással nem, mélyre hajló imádságnak álcázott csókkal. Közben gyászolók és friss özvegyek kölcsönösen kikezdenek egymással. A kirabolt taxisofőr kamionjának úticélja ismeretlen. Az út mentén humanoid állatpárok, továbbá életre keltett képregényhősök és plüssök kacagva szemlélik a baljós menetet.

A költő és Élete Párja egy erdőben sétáltak kéz a kézben. Egy tisztáson egy nagy, sima felületű követ találtak, amelyre az Asszony rögtön rajzolni kezdett életnagyságú falevél-csokrot. Amikor elkészült vele, észrevették, hogy a rajzok életre kelnek és lassan beborítják a környék összes köveit.

Szólj hozzá!

Szezonja van…

2024. április 25. 00:34 - Göbölyös N. László

438158246_927274552204690_3911914375252850771_n.jpg

04.19.

Utazunk haza jól megérdemelt néhány napos wellness- és élménytúránkról. Már szállnánk fel kis gurulós bőröndjeinkkel a vonatra, amikor egy enyhén idegen akcentussal beszélő nyurga fiatalember felajánlja segítségét a nem éppen idősbarát felszállásnak, hogy feladja cókmókunkat. Három és fél órás útunk végén leszálláshoz készülődünk, amikor egy kissé dülöngélő fiatalember felajánlja, hogy segít levenni a bőröndjeinket, mert ő tiszteli az időseket. Még fel sem ocsúdunk, már kapja fel őket és lehozza az állomásra utánunk. Épp csak megköszönjük neki, de már tovább dülöngél valami angol dalt dúdolva, majd hirtelen odaszól nekünk: „Dícsértessék a Jézus Krisztus”. „Mindörökké” – szól vissza Párom. Mit tetszettek mondani a generációs szakadékról?

A vezérlő olyant tett, amit már régen nem – írta az egyik portál. Talán igazat mondott, gondoltam, de aztán kiderült, hogy csupán a közösségi oldalának profilképét változtatta meg két és fél év után. No, lett is mindjárt haddelhadd, mert néhány órával később már 400 feletti árfolyamot ért el az euró.

04.20.

Nagy meglepetés ért a Vörösvári úti MDF-piacon: kedvenc tavaszi lekváromhoz való rebarbarát találtunk. Nosza, meg is vettük a maradék két kilót – mások frissebbek voltak – és amikor délután neki akartunk állni a befőzésnek, döbbenten tapasztaltuk, hogy tavaly elfogyasztottuk az összes celofánunkat. Körbejártam a környék összes boltját, de úgy jártam, mint Freddie a Pygmalionban, aki elment a Charing Crosstól a Trafalgar Square-ig taxiért – lásd még Hofi halhatatlan sztoriját – és sehol nem kaptam. „Majd ha  befőzési szezon lesz” – közölte velem a legközelebbi szupermarket eladója. Igaz is, gondoltam, az epernek sincs szezonja, meg a szőlőnek és a körtének sem, mégis ott van a pulton…

De valójában minek is van szezonja? Épp a minap fotográfus testvérbarátom, aki néhány évvel ezelőtt tanúja volt annak, hogy Fokvárosban elfogyott a víz, írt egy bejegyzést blogjában arról, hogy pitypangot fényképezett, itt valahol Európában, de lehet, hogy néhány év múlva már csak Izlandon talál. Gyerekkoromban Nagymamám révén „kutyatejnek” ismertem, meg franciásan „piszálinak” (pisse-en-lit), ott éltek ugyanis 10 évig, Édesanyám arrafelé született, ahol az Isten hozott az isten háta mögött című film játszódik, később hallottam csak a gyermekláncfű nevet a Rolling Stones Dandelion című dala révén (így hívják Keith Richards lányát). Életem Párjával kezdtünk általában május elején a Hajógyári Szigeten zöld leveleiből szedni friss salátának. Most, amikor április közepén kint jártunk, már nemcsak sárga virága borította el a tisztást, hanem azok a kerek fejek is, amelyeket gyerekként oly lelkesen fújtunk szét a szélben. Apámmal annak idején versengtünk, hogy Anyám melyikünktől kap először gyöngyvirágot Anyák Napja körül (nem szerette a „hivatalos” ünnepeket, ezért gyakran megkerültük őket, hogy azért adjunk a hagyomány-tiszteletnek is), ha még élne, már hetekkel ezelőtt meg kellett volna kapnia a csokrát. Életem arra emlékszik, hogy május 22-én, a névnapján mindig kapott íriszt – most jó, ha az április végét megéri, az orgona talán már azt sem….Azt már alig merem megemlíteni, hogy amikor életemben először ettem friss, erdei medvehagymát, április második felében jártunk. Az idén először február végén jelent meg a piacon. Az árus esküdözött, hogy nem melegházi és tartok tőle, hogy nem hazudott…

Aminek viszont biztosan szezonja van, az a választási kampány. A már említett MDF-piacon – tudja még valaki, mi volt az MDF? – gyűjtötték az aláírásokat ide is, oda is, maga az aktív polgármester is megjelent személyesen, az arra járók pedig tették a megjegyzéseket – szintén ide is, oda is. Aztán láttuk, hogy megint mindent elborítanak a plakátok, soha nem látott arcokkal. Ha már nem veszünk tudomást a klímaváltozásról, legalább ne terheljük Földünket felesleges hulladékokkal, égéstermékekkel. Már megbocsásson mindenki, de a digitális korszakban ki az a hülye, aki a plakátok és a szórólapok hatására szavaz?  

  1. 21.

Belenéztünk a Mephistóba és ott ragadtunk.  Ilyen tökéletes rajz a hatalom és kegyenceinek viszonyáról azóta sem készült. A két abszolút kulcsjelenet: a Tábornagy és Höfgen „privát” beszélgetése a színházról, a színészmesterségről, ahogyan az élet és halál ura a saját sikervágyától elvakított művész hiúságát legyezgeti, és Höfgen nem hallja meg, vagy nem akarja meghallani azt a bizonyos kibiztosított pisztolyt, majd az a fényképezésben is zseniális képsor, amikor a Tábornagy helyreteszi a színészt sokadik „okvetetlenkedése” után. A jovális, barátságos pártfogó egyszerre elérhetetlen távolságba kerül és a megalázkodás is hiábavaló. Először csak egy kis kompromisszum, vagy nevezzük nevén: megalkuvás, egy kis árulás, aztán egyre több és több, és még akkor is mentségeket keres, amikor már régen nem ő irányítja a sorsát, csak egy eszköz, egy látványelem, divatos szóval biodíszlet, aki bármikor eldobható és lecserélhető. És van a vége felé egy rövid, ám annál fontosabb jelenet, amikor az egykori színésztársát sirató Höfgent a felesége vigasztalja – akinek szinte olyan a kozmetikai maszkja, mint Mephistónak. Csakhogy azt könnyedén le lehet mosni, Höfgen viszont már azt sem tudja, hogy éppen milyen maszkot visel – színpadon kívül is…az egészben az a kellemetlen, hogy a hatalom által „kilóra megvettek” ma ugyanúgy köztünk vannak, mint 40, 80, 100 évvel ezelőtt, és amikor egy új korszak jön, ők is meg fogják magyarázni, hogy mit miért tettek és másokra fognak ujjal mutogatni. És akkor újra belenézünk a Mephistóba és megint ott ragadunk…

04.22

Lehetett valami sorsszerű abban, hogy az egyik korai gyerekkori zenei élményem Louis Armstrong Go Down, Moses - Let My People Go-ja volt. Édesapám szenvedélyes zenegyűjtő volt, tán ötéves lehettem, amikor már volt egy Terta szalagos magnója, és volt egy szalagja, amelyet soha nem törölt le, azt írta rá: "Marad a régi". Amikor már nem volt szalagos magnója, ezzel a címmel vettük át kazettára, majd CD-re. Még a dalok sorrendje is a fejemben van, ha meghallom az egyik dalt, furcsa lenne, ha más következne utána, mint az eredeti szalagon.

A vezérlő, akinek közösségi oldalát állítólag 12,5 millióan követik – hallottak már a hívek  csodás szaporításáról? – legújabb bejegyzésének első öt sorában nyolcszor használja a „háború” kifejezést. Ebben az égvilágon semmi meglepő nincsen. Abban már annál inkább, hogy a hozsannázások enyhén szólva csökkenő tendenciát mutatnak az anyázásokkal szemben….

Minden hatalom és minden istenhit alapja a félelem – ébredtem rá ismét, most, hogy Pészah bejövetelére újra olvastam Mózes II. könyvét. Ezért nem leszek soha egyetlen tételes vallás híve sem: hogyan lehet szeretni egy istent, akitől félünk? Hacsak nem vagyunk Stockholm-szindrómások…

Tudják, milyen finom a macesz humusszal és almával?

04.23.

Csuti emberünk berúgta a kampányt, mint Jean, az inas a motort az árokba. Egy magtárban szónokolt a gazdáknak, emlékeztetve arra, hogy ő az egyetlen falusi magyar miniszterelnök, (a hír igaz, csak nem első és nem falusi – teszi hozzá a jereváni rádió) tehát kihanemő, aki a magyar gazdák sorsát szívén viseli. Neki is elmondhatta volna rajongva-bőgve a Megint tanú pártelnöke: „Te, parasztok eleje, te, nagy magyar paraszt!”.

Hatalmas orosz szponzora lesz a legmagyarabb csapatnak. A nemzeti érzelmű zöld-fehér B-közép helyében én azt kiabáltám: „Ruszkik, haza!” Lehet, hogy még visszasírják néhai Torgyán Bubut?

04.24.

Van a Vörösvári úti piacon egy virágárus nő, akit mindenki mogorvának, utálatosnak tart, aki ki nem állhatja a vevőket. Tegnap nála vettem egy csokrot, miközben kötötte, morogni kezdett, hogy a jövő héten egyszerre lesz ballagás és anyák napja, jól kiszúrtak velük. Én csak felidéztem, hogy jövőre lesz 50 éve, hogy a gimiben elballagtunk, és rögtön kinyílt. Kiderült, hogy ő két évvel később, és olyan jó volt az osztályközösség, meg az énekkar, hogy a mai napig összejárnak, törődnek egymással. Innen már csak egy lépés volt a kertészkedés, a tavaszi légúti betegségek, a természetgyógyászat, a fitoterápia, a büki füves Gyuri bácsi, Életem hivatása. Mire a mogorva virágárusnő végzett a csokorral, egészen összebarátkoztunk…

Nem rajongok az önjelölt váteszekért, ettől persze még lehetnek hitelesek, miként attól is, hogy korábban másképpen éltek és másban hittek. Ha Paulus Saulus maradt volna, ma senki sem tudna róla, mint ahogyan arról az umbriai fiatalemberről sem, aki annyira elborzadt az itáliai városok közti háborútól, hogy megtagadta családját, rangját, majd kivonult a pusztába és megpróbálta visszaadni a kereszténység értelmét. De mehetünk még messzebbre: Mózes apánkat is a fáraó leánya nevelte fel saját gyermekeként…

Szólj hozzá!

Falom a könyvtáramat 1.

2024. április 21. 08:39 - Göbölyös N. László

Ginsberg és a túlvilág

0919_allen-ginsberg-1000x661.jpg

Életem egyik büszkesége a könyvtáram, pedig sok-sok költözésem nyomán sokat elveszítettem belőle, az értékteleneken túladtam. Az olvasás négy éves korom óta kísér, és bár soha nem volt olyan időszakom – még a katonaságnál sem, ahol a könyv szinte ördögtől való volt – hogy ne olvastam volna, főleg szépirodalmat. Most, hogy végleg letettem az újságírás lantját – jelen pillanatban nem hiszem, hogy bármi is vissza tudna téríteni a pályára – még több időt szánok arra, hogy ezt a csodás betűrengeteget magamévá tegyem. Sok időre lenne szükségem, talán 25-30 évre is, hogy mindent elolvassak, de nekem nagyon nem sürgős elmenni – feltéve, ha agyam úgy fog működni 90 körül is, mint most. Szüleim génjei erős reménnyel töltenek el.

Tehát falom a könyvtáramat, legtöbbször ötletszerűen, de van, hogy valami csak úgy eszembe jut és rögtön előveszem a vonatkozó, vagy arra asszociáló kötetet.

Most újra Allen Ginsberget olvastam. Idestova 44 éve hallottam őt először élőben az ELTE Bölcsészkarán, ahol költő- és élettársával, Peter Orlovskyval hátborzongatóan szép előadást tartottak, szóval, harmóniummal kísért  énekkel, majd másnap „Apánk”, ahogy Hobo nevezte, a kortárs amerikai irodalomról mesélt hallgatóságának, de előbb feltett egy széket a katedra tetejére és közösen meditáltunk. Hat évvel később már személyesen is megismerkedtem vele Hobo közvetítésével és korai pályám egyik legszebb interjúja született meg vele. Addigra már ronggyá olvastuk és hallgattuk az Üvöltést – hányszor idézzük azóta is fájdalmasan, hogy „Láttam nemzedékem legjobbjait az őrület romjaiban…” a Kaddis-t, amelynek egyetlen párját ismerem a 20.századi világirodalomban, Juhász Ferenc A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című művét, a Leples bitangot, a Ne vénülj meg-et, (Hé, Halál Apa, fiad hazaszáll…). Ő értette meg velem igazán William Blake-et, ő vezetett el Walt Whitmanhez. A Petőfi Csarnok halljában dedikálta nekem vékonyka magyar nyelvű kötetét, életelvével, az AH-hal, amely annyit jelent: a lélegzet maga a költészet. (Ideje lenne már egy nagyobb, átfogóbb életmű-kötet, de úgy látszik, jelenleg nincs egyetlen hazai kiadó, aki vállalná ezt a többszörösen deviáns, minden időben kellemetlen, szókimondó költőt….)

Azon az estén a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán Ginsberg és egyik magyar fordítója-sorstársa, Eörsi István párhuzamosan mondták a Mester Tyúkagyát (Birdbrain), fel sem fogtuk akkor még, mekkora igazság ez a világuralomról. (Szemben a jól ismert konteókkal…). Még egyszer találkoztunk, 1993-ban, akkor Hobo lágymányosi klubjában beszélgettük, majd valamennyien együtt énekeltük a Nemes igazságok evangéliumát (Gospel of Noble Truths).  Azóta is újra meg újra előveszem, hol magyarul, hol angolul. Néhány éve vettem meg a Wait Till I Am Dead című válogatást, amely kiadatlan vagy csak szűk körben publikált verseit tartalmazza. Ennek záró „költeménye” valójában az utolsó beszélgetés az Üvöltés hősével, az akkor már haldokló Carl Solomonnal és egy epilógus.

 

„Találkozom Carl Solomonnal.

„Milyen az élet odaát?”

„Mint egy elmegyógyintézetben.

Elboldogulsz, ha betartod a szabályokat”.

„Mik ezek a szabályok?”

„Az első szabály: emlékezz arra, hogy halott vagy.

A második szabály: viselkedj úgy, mint egy halott.”

 

Kérdezem én: van különbség élet és halál között?

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása