Amikor ránézek dolgozószobánk könyvespolcára – és akkor még a nappali és a hálószoba nincs is előttem – mindig arra gondolok, hogy minimum 90 éves koromig kell élnem ahhoz, hogy minden el tudjak olvasni, amit szeretnék. Bár az elmúlt évtizedben sok olyan könyvtől szabadultunk meg, amit az ember egyszer elolvas, vagy egyszer sem, utána csak a helyet foglalja, így sem volt egyszerű kiválogatni azokat a köteteket, amelyek szintén lelkes olvasói Szüleim után maradtak, és ezekkel együtt némi rendet tenni könyvtárunkban, legalább annyira, hogy nagyjából tudjunk, mi a kínálat. Egy komolyabb katalogizálás még várat magára, de most, hogy már sem Párom, sem én nem dolgozunk, több időt szánhatunk az olvasásra, ellentétben a korábbi évekkel, amikor szinte lopni kell az időt e nemes tevékenységre.

Szüleim könyvtárából hoztam el régi adósságomat, Lev Tolsztoj Anna Karenináját. A Háború és békét már 18 évesen elolvastam, hála egy három hetes, tüdőgyulladással súlyosbított kanyaró miatti kórháznak, és már akkor rajongtam érte. Néhány évvel ezelőtt újra elolvastam, és nemhogy kopott a rajongás, hanem még felerősödött, megértettem belőle olyan mélyebb filozofikus gondolatokat, amelyek akkor nem jutottak el hozzám, bár a naplopó lumpból az emberek iránt érzékeny, felelősséget érző férfivá érő, a háború szörnyűségeit megérteni képtelen Pierre Bezuhov figurájával már tizenévesen is azonosulni tudtam. Ehhez képest az Anna Karenina némiképp csalódást okozott.

Talán túlságosan is nagy volt a várakozás, amit még egy személyes élmény is erősített. Az általam olvasott fordítás Németh László munkája, amelyet hódmezővásárhelyi évei alatt készített, és segítői Alma Materem, a Bethlen Gábor Gimnázium legendás tanárpárosa, Sipka Sándor és felesége, Serfőző Rózsa, az én később angol tanárnőm voltak. Rózsi néni sokat mesélt erről a közös alkotásról, így, amikor olvastam, mindig előttem volt az ő, sajnos immár 30 éve eltávozott alakja, magával ragadó személyisége és lenyűgöző tudása.

Kétségtelen, hogy Tolsztoj hihetetlenül pontos korrajzot készít a 19.század utolsó évtizedeinek Oroszországáról, a nemesi társadalom kiüresedéséről épp úgy, mint a jobbágysorból éppen csak felszabadított parasztság mozdíthatatlanságáról, de sokszor már az elviselhetőség határát súrolja az a részletesség, ahogyan egy előkelő bált vagy más társasági eseményt, egy vadászatot, egy aratást leír. Végig olyan érzésem volt, hogy az író valójában két regényt írt egyszerre, amelyeknek alig-alig volt találkozási pontja, és azok is elvarratlanok maradtak, miközben nagyon izgalmas végigkövetni a szerelméért még katonai karrierjét is feladó, ám végül beléje rögzült életét feladni nem tudó Vronszkij, és az új eszmék által megérintett Levin sorsát, a nőkhöz való viszonyuk alakulását.

No és maga Anna Karenina? A 850 oldalas regény hősnője csak a 60.oldalon jelenik meg, és végzetes tette elkövetése után még további 50 oldal vár ránk a befejezésig, miközben hosszú időkre el is tűnik a szemünk elől, főleg a Levin-szál miatt. Ennek az orosz Emma Bovary-nak a tragédiája szinte „ürügy” csupán a kor társadalmi szemléletének, erkölcseinek, a nők megítélésének, kirekesztettségének, testi-lelki rabságának szemléltetésére, és persze ez sem kevés, hiszen miközben olvassuk, rádöbbenünk: nem sokat változott a világ e téren azóta sem. Lehet a cári Oroszország végtelen elmaradottságán szörnyülködni, de ha belegondolunk, hogy a globalizáció évszázadában is megmaradt az emberiség férfiközpontúsága, hogy a nők emancipációját még ma sem hajlandó elfogadni a „teremtés koronáinak” többsége. Arról nem is szólva, hogy a „látszat” fenntartása a társadalmi megbecsülés érdekében, amelyhez a megcsalt Karenin betegesen ragaszkodik, napjainkban ugyanúgy működik – akár elmehetünk egészen a közösségi médiában mutatott imázskényszerig is, amely egyes embereket érdemtelenül kiemel a semmiből, másokat pedig minden gátlás nélkül tönkretesz. Ma is bátorság kell egy nőnek ahhoz, hogy ne törődjön bele a sorsába, hanem merjen és tudjon új életet kezdeni és még mindig többen vannak azok, akik inkább leélik boldogtalanságban az életüket, mert „nekik ez jutott”. Ha mindezt végiggondoljuk, máris egész más szemmel nézzük Lev Tolsztoj e klasszikusát. És a Feltámadás még hátra van tőle…

Jack London még régebbi kötődés. Már gyerekkoromban megvolt diafilmen a Farkasvér (Fehér agyar), és máig emlékszem, hogy a kutyaviadalos „Szépséges Smithről” így szólt a felirat: „A reszkető térdű gyávák leggyávábbja volt” ezt azóta elővettem egy-egy politikai kommenthez. Később láttam filmen is Klaus Maria Brandauerrel, miként a Vadon szavát is, Charlton Hestonnal. Persze könyvben is olvastam mindkettőt, később, Hódmezővásárhelyen, koleszos koromban, ahol egymás kezébe adtuk a jobbnál jobb könyveket, imádtam az aranyásós történeteket, később nagyon izgalmasnak találtam a Vaspata utópiáját, amelyről nekem egy kicsit Fritz Lang Metropolisa jutott eszembe. Amikor Jim Morrison-monográfiámat írtam, és igyekeztem hősöm minden kedvenc könyvét elolvasni, a kezembe került Irving Stone Sailor On Horseback című Jack London-utópiája – persze a végtelen kalandvágy és nem kevésbé az önpusztítás összekötötte őket. Sok-sok évvel ezelőtt, amikor még minden antikváriumba betértem, és szinte soha nem távoztam üres kézzel, vettem meg A korhely és a tündér című novelláskötetét, amely az 1920-as évek Athenaeum-sorozatának része volt, Tersánszky Józsi Jenő fordításában. Ebben az alig 170 oldalas könyvben is kiderül, hogy az alig négy évtizedet élt író mestere volt a tömör, mégis költői mélységű fogalmazásnak – nyilván a magyar változatban ezt erősítette Tersánszky is, aki ugyanolyan otthon volt a különös figurák ábrázolásában, mint amerikai kollégája – és micsoda érzékenységgel emberi sorsokat, a lelkek és az érzelmek mélyére ásva. A címadó nyitó novella számomra arról szól, hogy néha egy véglénynek elég egy apró emberi élmény, hogy visszatérjen bele az élni akarás.  A tékozló atya kifordítja a bibliai példázatot és egy zsarnok asszonyt és fiát elhagyó férfiban feltámad a lelkiismeret, hogy a fiút is kimentse a rabságból. Az Elbeszélik a hülyék intézetében című elbeszélést olvasva nekem óhatatlanul a Száll a kakukk fészkére jutott eszembe, a Tragédia a messze északon egy aranyásó végnapjait beszéli el kegyetlen aprólékossággal, szigorúan egyensúlyozva a tárgyilagosság és az együttérzés között. Ezt a stílust lehet tetten érni Ernest Hemingway legjobb írásaiban is.  A történet vége egy nem mindennapi szerelmi háromszög. A Tasman gyöngyei az emberi létezés két ellentétes pólusának eldönthetetlen küzdelme. Két fivér története, az egyiknek egész életét a kemény munka, a rend, a jól megszervezett élet, az anyagi biztonság  határozta meg, míg a másik, aki meghalni tér vissza a családi farmra,  egyik kockázatos utat a másik után járta, soha nem volt semmije, nagy álmai nem valósultak meg, mégis őt irigyli az öccse, mert legalább „élt”. Végül A formák örökkévalósága egy rejtélyes gyilkosság, olyan ravaszul megírva, hogy egy Edgar Allan Poe vagy egy Robert Louis Stevenson is megirigyelhette volna. Csoda hát, hogy e könyv, miután nagy örömömre előkerült, Jack Kerouac regényei mellett foglal helyet a polcomon?

Nagyobb prózák között szívesen olvasok verseket, és szeretem kedvenc költőimet is újra felfedezni. Ady Endre szintén tizenéves korom óta áll közel hozzám, nem csupán azért, mert magam is átéltem „héja-nászokat”, és nekem is nagy ihletőm volt Párizs, nem is szólva a szintén azokban az éveimben felfedezett francia „elátkozott költőknek”. És nem volt mindegy egy olyan korban felnőni, amikor Ady Endre hangjává Latinovits Zoltán lényegült át. Aztán, már készültem újságírói pályámra, amikor a kezembe kerültek Ady publicisztikái. Azóta állítom, hogy aki ma magyar létére ezt a hivatást választja és meg akarja érteni hazáját, nemcsak a múltját, hanem a jelenét is, nem kerülheti meg ezeket az írásokat. Az egyik legnagyobb hatást Bíró Lajosról szóló írása, az Egy cinikus ember meséi tette, amelyben azt írja: „Megnőtt a világ, megsokasodtak az írástudók és a farizeusok…a világ istállói tele vannak ordítozó marhákkal. Ezek között kisdeddé soha nem lesz az új megváltás embriója” – mintha a globalizációról, az influenszerekről írna! De olvassunk bele tovább is: „Prédikáltunk, erőlködtünk, bolondoskodtunk. De annyi hit egyikünkben sem volt, hogy megfeszíttessünk. Nekimentünk a koponyánkkal a falnak. Vagy megszédítettük, vagy beszakítottuk. Lettek belőlünk mártírok, keresztes vitézek, égetnivaló poéták, elátkozott bölcseskedők, kisded reformátorok, mi egyebek. Messiás nem lett egyikünk sem. Nem is lesz soha…”

De most a verseiről beszélek. Gyakran előfordul velem, hogy ránézek a polcra, és egy lemez, vagy egy könyv rám köszön. Most így voltam néhány hónapja Ady elegáns, fehér színű, fekete szalagcímes összkiadásával, amelyből először a versek jelentek meg két kötetben 1972-ben. Most az 1908-as gyűjteménynél, Az Illés szekerénnél tartok, és a jól ismert költemények mellett/helyett különösen felkelti a figyelmemet a költő Isten-keresése, amely időnként a baudelaire-i, nietzsche-i tagadásba csap át.

„Ő: Minden, de áldani nem tud,

Ő: Minden, de senkit se büntet,

Ő teljesíti az Időt,

S nem érti meg a mi szívünket…

Úgy forgatja a Mindenséget,

Mintha unott játékot űzne,

Egy-egy világot megfagyaszt,

S ötöt-hatot hajít a tűzbe”.

(Isten, a vigasztalan)

És megint itt bolyong a 21.században:

„Ha van isten, földtől a fényes égig

Rángasson minket végig.

Ne legyen egy félpercnyi békességünk,

Mert akkor végünk, végünk”

-írja a Nekünk Mohács kell című versében. Nem siratjuk-e folyton a múltat és nem uszítanak-e bennünket folytonosan ki tudja ki elleni harcra Csák Máté öröknek látszó földjén? Egy olyan országban, ahol egyre több a híg fejű törpe és egyre kevesebb a Muszáj-Herkules?

 Amikor ifjú voltam, legszenvedélyesebb pillanataimban egy igazi Lédára vágytam, az „ájulásig-csók honára” – kár, hogy Jim Morrison nem tudott magyarul, biztosan nagy Ady-rajongó lett volna, hiszen neki is megvolt a maga Lédája – érett férfiként sem hunyt ki belőlem az erős vágy, de akkor és azóta már ezek az Ady-sorok szólítanak meg:

„Szeretnék egyszer a lelkeddel hálni,

Belopózni a fejedbe,

Szűz szeretnék maradni

S valami újat lelni, kitalálni.”

Mikor a Jack Londonról és Ady Endréről szóló sorokat írtam, két John Coltrane-lemezt hallgattam egymás után, az életműve egyik esszenciájának tartott a Love Supreme-t és a Live at Birdlandet. Mindkettő 1964-ben született. Miért éppen őt? Talán azért, mert amikor egy embernek végig kell gondolni, hogy mik a fontos dolgok az életben, ahhoz az ilyen szigorúan szabad és elmélyült zene illik. Abba csak utólag gondoltam végig, hogy Jack London 40, Ady 42, Coltrane pedig 41 évbe sűrítette bele életművét…

10.10.

Konteós haverom 500 ezer pakisztáni vendégmunkást vizionál az akkumálatorgyárakba, valamint egekbe emelt minimálbért. Ez utóbbi kapcsán viszont támadt egy ötlete. Legyen minden miniszter és parlamenti képviselő minimálbérre bejelentett kisvállalkozó, az utóbbiakra vonatkozó adózási szabályok szigorú betartásával. Szja, nyugdíj-, egészségügyi és szociális hozzájárulás, iparűzési adó, továbbá korlátozzák, ahogyan a kisvállalkozóknál, a kiadások leírhatóságát a telefontól a gépkocsi-használatig, és kötelezzék őket arra, hogy minden útjukról, legyen az személyautóval, vonattal, repülőgéppel, hajóval, állítsanak ki kiküldetési rendelvényt, a megtett úttal, annak idejével és költségével. És a legkisebb bevételüket és kiadásukat is számlával kelljen igazolni. Mindjárt csökkenne a költségvetési hiány…

Közben a szomszédos szupermarketben már 800 forint egy jégsaláta, egy ezres a Conference körte, míg egy 300 grammos koktélparadicsom a hét elején 1100, a hét második felében pedig már 1300.  Igaz, egyik sem magyar termék.

10.11.

Hol van most Isten?  - teszi fel a kérdést valaki Ukrajna és Izrael láttán. Boldogok a hitetlenek, mert nincsen hiányérzetük.

10.13.

Kirúgták a KSH osztályvezetőjét, aki 27 éve mérte Magyarország GDP-jét, mert azt találta közölni, hogy Románia megelőzte szép hazánkat. Lásd még a meteorológusokat, akiket azért rúgtak ki, mert vihart mondtak augusztus 20-ra, a tűzijáték idejére, és nem jött be, vagy amikor néhány éve a KSH-nak megtiltották, hogy a szegénységi adatokat közzé tegyék. Még jó, hogy nem dobták le az osztályvezetőt a Vár legmagasabb fokáról, ahogyan azt régen a rossz hír hozóival tették.

Azt hiszem, végleg megöregedtem. Olvasom, hogy A., a még szinte tinédzser bálvány kétszer megtöltené a Puskás Arénát, és a jegyigények alapján még három koncertje is telt házas lenne ugyanott. Rákerestem néhány dalára és egyiket sem tudtam végighallgatni…nem baj, megvannak nekem a több évtizedes zenei útitársaim, akik elkísérnek életem végéig…

Olvasom a legújabb sikertörténetet: január óta felére csökkent a forint inflációja. Akkor azt mondják meg, hogy mitől mennek felfelé azóta is az élelmiszerárak? Mondják meg, ne magyarázzák, magyarázni én is tudom, mint Kohn a marxizmust.

01.15.

Rózsa Sándor-élőképpel riogatták a magyar szurkolók a szerbek a Puskás Stadionban. Valaki a főközösségin emlékeztetett rá, hogy az illető közönséges útonálló és rablógyilkos volt. Az egyszerű nép mégis mítoszt csinál belőlük világszerte, Rinaldo Rinaldinitól Ned Kelly-ig és Jesse James-ig. A mi betyárunk, mint nemzeti hős és hivatkozási alap? Ő legalább nem mutatta magát másnak, mint ami volt.

Nem vagyok a fogadalmak embere, de úgy döntöttem: amíg a főlottóizgatóság a holdudvar kegyenceit támogatja súlyos tízmilliókkal, nem azokat, akik valóban rászorulnának, nem veszek semmilyen sorsjegyet. És közben havonta befizetem azt a csekket, amit a gyermekkórház, vagy a mentősök küldenek. Talán el is jut hozzájuk.

Továbbá,  amíg a nemzeti rockzenekar dalát egyfajta második himnuszként éneklik a magyar stadionokban, nem teszem be a lábam hazai válogatott meccsre. Jut eszembe, a magyar nemzeti csapat olasz szövetségi kapitánya érdemei elismeréséül (minden tisztelet az övé) megkapta a magyar állampolgárságot. Szívesen átvenném az ő olasz illetőségét.

10.17.

Már azt hittük Szlovákia után, hogy nem érvényes többé vagy csak enyhébb formában a maledictio orbaniensis. Szerencsére Lengyelország helyreállította hitünket.

A legújabbnál is újabb sikertörténet. A magyar családoknak átlagosan 13 millió forint megtakarítása van. Ebben is ugyanaz a kommunikációs csapda, mint az átlagjövedelemnél. Az összeg baromira jól hangzik, és az emberek többsége nem figyel az átlag szóra és bele sem gondol, hogy ebben benne vannak a milliárdosok „megspórolt pénzei” és azok is, akik egyik napról a másikra élnek. Bár lehet, hogy ez utóbbiakat eleve kihagyják, hogy ne rontsák az összképet. Mert mint tudjuk, akinek semmije sincsen, az annyit is ér.

Ha van magyar nemzeti sport, akkor az a hülyének nézés az élet valamennyi területén. Február óta kínlódom az új tv-s szolgáltatómmal, az utóbbi hetekben már naponta többször kell újraindítani a tv-t, mert lefagy, legtöbbször meg tudom csinálni házilag az általuk javasolt áramtalanítós módszerrel, de van, amikor kénytelen vagyok felhívni őket, hogy távbütyköljenek, vagy jöjjenek ki. Ha egy élő ügyfelessel beszélek, 8 hónapja minden alkalommal elmondják, hogy tesztelés alatt van egy szoftver, ami kiküszöböli ezeket a hibákat. Nem vagyok informatikus, de azt tudom, hogy milyen sebességgel fejlődik e terület, és ha tényleg igaz, akkor az a szegény szoftver már rég elavult, mire vége a tesztelésnek. Pedig egyszer már kicserélték a modememet és a set-boxot is. Egyszerűen szar a rendszer, de meg akarják magyarázni, hátha beveszem. Mint mindent ebben az országban.

10.18.

Csengetnek a kaputelefonon, nem várunk senkit. Kellemes fiatal női hang, mond egy nevet és hozzáteszi, még nem találkoztunk, de "ők" sok mindenkivel elbeszélgetnek arról, hogyan képzelik a jövőt. Mondom erre neki, hogy nekem ugyan van egy jövőképem, de az csak ránk tartozik. A hölgy ezt elfogadja, majd így folytatja: másokat is szívesen megkérdeznénk, esetleg beengedne a lépcsőházba? Engedje, akinek adatbázisba illő jövőképe van.

10.21.

Meghalt Sir Bobby Charlton, a futball igazi úriembere. Egyike azoknak az interjúalanyaimnak, akikre a legbüszkébb vagyok. Abban a Manchester Unitedben játszott, amelynek 3 aranylabdása volt és akkor nem úgy vásárolták őket össze ás nem is a játékosok marketingértékét nézték. A másik kettő Dennis Law és a bolond zseni, George Best volt. Sir Bobby 1991-ben már mint csapatvezető jött Magyarországra a MU-val, és nem ő volt a sztár, hanem egy újabb nem teljesen normális figura, Eric Cantona. Mindenki őrá volt kíváncsi, ezért mi nyugodtan beszélgethettünk az öreg gentlemannel. Amúgy azon a napon életem egyik nagy lehetőségét hagytam ki, mert meg sem próbáltam megközelíteni a csapatban egy 18 éves fiatalembert, akiről már akkor is csodákat regéltek és később dicsekedhettem volna azzal, hogy én már akkor meginterjúvoltam. A fiút Ryan Giggs-nek hívták.

10.23.

1956. október 23-ról nincsenek emlékeim, mert csecsemő voltam. 1989. október 23-ról csak halvány tv-s emlékeim vannak, mert részeg voltam, de az egész olyan nyomasztónak tűnt. 2006. október 23-ról csak arra emlékszem, hogy alig tudtunk a Déli-pályaudvarról taxival hazaérni Óbudára. Számomra október 23 nem ünnep, nem gyásznap, és már munkaszüneti nap sem, hiszen befejeztem az aktív munkát.

Bár soha nem voltam a modern technológiák rabja, csupán annyit használom őket, amennyire feltétlenül szükségesek, úgy hozta a sors, hogy újságírói pályafutásom utolsó évtizedében sokat kellett foglalkoznom fejlődésükkel, különösen a mesterséges intelligenciákkal. Sok izgalmas, lenyűgöző és legalább annyi riasztó dolgot olvastam, bizonyos szinten tapasztaltam is velük kapcsolatban. Elég egyfelől az orvostudomány előtt nyíló lehetőségekre, másfelől pedig az olyan helymeghatározó szoftverekre gondolni, amelyek alapján akár az amerikai elnök első számú testőrét is be tudják mérni.

Ezek alapján egyetértek azokkal, akik ma még elképzelhetetlen távlatokat jósolnak az MI-knek, de azokkal is, akik a veszélyeikre figyelmeztetnek arra az esetre, ha a ma az egyik legnagyobb csodának tekintett „gépi tanulás” kicsúszik az emberi ellenőrzés alól és ezáltal döntéshozóvá válhat olyan helyzetekben, amely után egy, akár az emberiség létét meghatározó hiba jóvátehetetlenné válik.

Néhány évtizeddel ezelőtt az önállósuló gépek még a sci-fi tárgykörébe tartoztak – legkedvesebb példám a 2001: Űrodüsszeia „bosszúálló” Hal 9000-e – de a horrorműfaj is szívesen riogatta velük nézőit, olvasóit. Most, amikor már az a tét, hogy mikor éri el, vagy szárnyalja túl az MI a teremtőjét, olyan művek is születhetnek, amelyeknek gépei már köztünk vannak, vagy pedig bármikor itt lehetnek, mert a fejlődés sebességét még megsaccolni sem tudjuk. Hogy saját példámmal éljek: pályám kezdetén, közel 50 évvel ezelőtt még mechanikus írógépen dolgoztunk, szigorúan szerkesztőségi körülmények között, ma pedig úgy is működhet egy médium, hogy munkatársai a világ különböző pontjairól valós időben kommunikálhatnak egymással. Nem is szólva arról, hogy otthonról bármikor belelapozhatok a világ valamennyi jelentős lapjába, mire kimondom, hogy kit vagy mit keresek, az internet már ki is dobja a több százezer, esetleg több millió találatot. Megtudhatunk mindent az adott témában, amit akarunk, és azt is, amit nem.

A mai MI-k egyik legnagyobb előnye (egyben legnagyobb kockázata is), hogy emberi aggyal szinte felfoghatatlan mennyiségű adatot tudnak tárolni, befogadni,  a beléjük táplált algoritmusok alapján értelmezni. Mindezekből folyamatosan és önállóan tanulnak, fejlesztik képességeiket, akár emberi beavatkozás nélkül is.

És így jutunk el Jo Callaghan: Egy szempillantás alatt című krimijéhez, amelynek egyik főszereplője ODA Lock, aki hologramként emberi alakot ölt, emberi módon beszél és a másodpercek tört része alatt néz át mindenféle dossziékat. Ma már megmosolyogtatónak tűnik például a Rex felügyelő joviális Höllerere, aki napokig görnyed egy üggyel összefüggő akták felett. ODA Lockot segéderőként kínálják fel egy tapasztalt főfelügyelőnő, Kat Frank mellé, hogy megoldja több fiatalember eltűnésének rejtélyét, mert megalkotójának meggyőződése, hogy a brit rendőrség módszerei elavultak, ráadásul tele vannak előítéletekkel. Innentől kezdve a nyomozás egyben a „gépi tanulás” és az emberi gondolkodás, a megérzések, ahogy Agatha Christie mondatja Hercule Poirot-val, a „kis szürke agysejtek” összecsapása is, nem beszélve az érzelmekről, az empátiáról, amelyek egy adott helyzetben segíthetnek, de félre is vihetnek. És közben folyik a versenyfutás az idővel, hiszen még azt sem tudják, hogy sorozatgyilkossal, valami elmeháborodott emberrablóval vagy egészen mással van-e dolguk, miként azt sem, hogy van-e összefüggés az eltűntek között, és ha igen, akkor mi az. Lehet-e ennek a vetélkedésnek győztese, felülírhatja-e az emberéleteket egy nyomozó vagy egy MI-tervező személyes presztizse?

Nehéz egy krimit úgy ajánlani, hogy az ember ne lője le a fordulatokat. Így csupán annyit árulhatok el, hogy az írónő nem sokkal a covid előtt kezdte el írni regényét, de aztán beleszőtte a pandémia fejleményeit, Kat történetében pedig egy kicsit önmagát, személyes drámáját jeleníti meg. A néha egészen meglepő fordulatok közben képet kapunk napjaink nemcsak a szigetországra jellemző társadalmi feszültségekről, a rasszizmus átkáról, a nők, az egyedülállók megítéléséről, a közösségi média áldásairól és árnyoldalairól, de elgondolkodhatunk a mesterséges intelligenciákat (is) érintő jogi és még inkább etikai kérdésekről, a felgyorsult világ felgyorsított  tudományos kísérleteiről, az oly sokat hangoztatott, de a digitális érában egyre gyakrabban semmibe vett személyiségi adatvédelemről. Mi több, még a filmklasszikus Casablancának is van szerepe a sztoriban. Így első hallásra felmerülhet az emberben, hogy az írónő túl sokat akar markolni, de végül minden a helyére kerül – ha nem is feltétlenül úgy, ahogyan a hagyományos krimikben megszokhattuk.

Ki merem jelenteni: Jo Callaghan: Egy szempillantás alatt című, 350 oldalas könyve, amely a 21.Század Kiadónál jelent meg Kövesdi Miklós igényes fordításában, letehetetlen. És nemcsak a bűnügyi műfaj kedvelőinek, hanem mindenkinek, akit érdekel a már jelen lévő jövőnk.

10.06.

Előbb ismertem a naplopó szót, mint a naplót. A népmesékből, amiket Nagymamám olvasott, majd 5 éves koromtól már magam is ráéreztem az olvasás gyönyörére és azóta is megmaradt. Amikor bekerültem az iskolába, és hallottam, hogy az ügyeletesnek, a hetesnek, a tanító néninek naplója van és nem mindig jó, ha az ember gyerekét oda beírják, először nem értettem, mi a köze mindennap a naplopáshoz.

A naplókba végül sokszor beírtak, de nem naplopás címen, ott azzal utoljára a seregben gyanúsítottak úgy négy és fél évtizede, de még szinte megtiszteltetésnek is vettem. Személyes naplót életem során hol vezettem, hol nem, Életem Párjával 15 éve örökítjük meg együttlétünk fontos eseményeit a közös utazásoktól, színházaktól, koncertektől a családi születésekig, esküvőkig, halálokig. A naplopás pedig nem lesz kenyerem ezután sem, hogy visszavonultam a médiától, mert a szememet, fülemet továbbra is nyitva tartom, mi több, még gondolkodom is. És néha csodálkozom.

Például ezen a napon. Egy különleges vérvételre küldött egy szakorvos, akihez 12 éve járok. Hamar kaptam időpontot az óbudai rendelő laborjától, meg is jelentem a megadott időben. A bejelentkezésnél kérték tőlem a beutalót, amit a doki, ahogyan ez mostanában szokás, feltett a „felhőbe”. Mondtam is a hölgyeknek, mire közölték, hogy ők onnan nem tudnak levenni semmit, kérjek egy nyomtatott változatot. Még szerencse, hogy a szakrendelésen éppen volt egy másik orvos, aki ezt a kérésüket teljesíteni tudta, különben mehettem volna vissza a következő héten, amikor az én orvosom rendel. Ezek után megkérdezték, hogy bejövök-e a leletért, vagy jó lesz-e e-mailben…

10.07.

Várható volt, hogy valami lesz a Jom Kipur-i háború 50. évfordulóján. Miért nem tudnak végre békében élni, mikor olyan csodálatos lehetne a  Közel-Kelet az összes közös kincsével…Miközben zsidók és arabok egyaránt „békével” köszönnek…Vajon miért van az, amikor már kézzel fogható távolságba kerül egy izraeli utazásunk, mindig történik valami, ami miatt nem mehetünk? Bízzunk benne, hogy ezúttal is hamar lecsitulnak a harcok, kérdés, hogy napjaink nagyhatalmainak mennyire lesz érdeke a béke, legalább úgy, mint öt évtizeddel ezelőtt…Persze, ha visszamegyünk még 25 évet a történelemben, a II.világháborús győztesek úgy adták áldásukat a holokauszt miatti lelkifurdalásukban a zsidó államra, hogy nem törődtek a már ott élőkkel és azok vallási-kulturális hagyományaival…

Elment az egyik legszebb, a legokosabb és egykor a legrejtélyesebb lány gimnáziumi osztályunkból. Évek óta valahol Prága közelében élt, és nagyon büszke volt arra, hogy első külföldiként kapott idegenvezetői engedélyt a város legendás zsidó műemlékeihez. Azt terveztem, hogy ha elmegyünk oda, megkérem, szegődjön mellénk kísérőnkként. Két éve az érettségi találkozónkon még tele volt élettel, szellemességgel, és talán szebb volt, mint valaha…

10.08.

„Florenzi húzza a belét” – mondja a sportcsatorna kommentátora a Genoa-Milan meccsen. Ennyi erővel elég lenne a szurkolói beszólásokat kihangosítani.

A magyar egyházügyi miniszter szerint Magyarországon üldözik a keresztényeket. A fene egye meg, ebből is kimaradok, pedig úgy szeretnék üldözött magyar keresztény lenni! Közben Bécsben afgán és csecsen bandák számolnak le egymással…

Mindeközben megtudtam egy óbudai plébánostól, hogy teokráciában élünk. Szerinte ugyanis közjogi értelmezése is van annak, hogy Szent István felajánlotta országát és koronáját Szűz Máriának, mert ezáltal ő a mi királynőnk lett. Én mostanság inkább azt veszem észre, hogy az ország bitorlói felajánlják – no persze nem ingyen – az általuk megvásárolt egyházaknak.

09.26.

Egy általam nagyra becsült közíróhoz fűzött kommentárom miatt demagógnak neveztek, mert fel mertem vetni, hogy az egész parlamentarizmus csak egy álca, bár annak is egyre rosszabb, hiszen a választási rendszert folyamatosan átalakítják, hogy még véletlenül se legyen esélye az ellenzéknek győznie, miközben szemrebbenés nélkül szállítják a kormánypárti szavazókat egy tál meleg ételért ide-oda, és ugyanilyen szemrebbenés nélkül használják fel a határon túliak szavazatait, akik sem nem munkavállalók, sem nem adó- és járulékfizetők Magyarországon. És az is demagógia szerintük, hogy az ellenzéknek ki kellene egyszer s mindenkorra vonulniuk ebből a cirkuszból, hiszen nem csekély javadalmazásuk is a mi pénzünkből megy, és semmit nem kapunk érte. Így aztán nem értelmezhető a kérdés, hogy havonta mekkora összeggel támogatnám e pártokat…

A parlament haszontalanságát az is mutatja, hogy folyamatos „vészhelyzet” van, ezt még maga Ross doktor sem tudná kezelni napi 24 órás ügyeletben. Nem demagógia viszont a folyamatos harc mindenki ellen, nem demagógia a magyar családok védelme, miként a keresztény értékrend sem…

Szó sem lehet megszorításokról – mondta felcsúti tökalsó. Azért valamit mégis csak tanult a jogi egyetemen: nem mindegy, hogy mit minek nevezünk, a jogalkotásban, jogértelmezésben minden szónak jelentősége van. Ha nem megszorításnak nevezzük, akkor nincs.  A pénzünk elértéktelenedéséhez nem kell megszorítás, szorulunk magunktól is, amikor vásárlunk, vagy számláinkat befizetjük. Persze, ez is demagógia, igaz?

A Prágában (nem eléggé) felpofozott, tisztességtelenségben megőszült ifjúnál már rég elmentek otthonról, de azért még mindig tud 30 éve tartó révületében okosságokat mondani. Hogy mi űztünk ki mindenkit, tatárt, törököt, Habsburgokat, nácikat, oroszokat. Remélhetőleg egy szép napon saját magukat is kiűzik.

09.27.

„Minden fénykép egy memento mori. Fényképezni annyi, mint részesévé válni valaki (vagy valami) halandóságának, sebezhetőségének, változékonyságának. Minden fénykép – éppen, mert kihasítja és megdermeszti a pillanatot – az idő minden felemésztő kérlelhetetlenségéről tanúskodik” – ezt a Susan Sontag-idézetet olvastuk az Esernyős Galéria legújabb kiállításán. Ennél pontosabban nem is találhatott volna belém ez a gondolat, miután lassan egy éve válogatok családom képei között, és tavaly eltávozott Szüleimről még mindig nehéz elhinni, hogy nincsenek többé.

Napjaink egyik legokosabb, legszélesebb látókörű író-történésze Yuval Noah Harari, akit volt szerencsém egyszer élőben is meghallgatni.  Szeretnék én negyedannyira okos és széles látókörű lenni, mint ő. Világszerte odafigyelnek minden mondatára, még akkor is, ha sokszor heves vitákat is kivált, de hát éppen ezért adatott meg az embernek a gondolkodás, hogy hangot adhasson egyet nem értésének és érvelhessen a saját igaza mellett.  Az ürügy a gyermekvédelmi törvénnyel az ő könyveinek befóliázására megint nem más, mint méretes kamuzás: egyszerűen félnek az észtől, az értelemtől. És bizony, Hararinak igaza van: ilyen alapon nyugodtan befóliázhatnák a Bibliát, hiszen abban van minden: vérfertőzés, többnejűség, házasságtörés, nem is szólva Szodomáról és Gomorráról…a végén még befóliázzák az almafákat, nehogy a gyerekeknek eszükbe jusson szakítani róluk…

Amúgy éppen a tegnap látott kiállításon volt egy olyan fotómontázs, amely – amolyan „gender-alapon” összevonta a Milói Vénuszt és Micheangelo Dávidját. Vénusz arca alatt Dávid meztelen felsőteste pompázott, az altestet pedig a szerelem istennőjének ruhája takarta…

Nagyon súlyos eset, hogy ha meghallom a „Hazám, hazám”-at, már nem hat meg, bármilyen gyönyörűen is éneklik, hanem inkább nyomaszt?

09.29.

V.V. Felcsutovszkij szerint a nemzeti banknak beletört a bicskája az infláció kezelésébe. Az euró eladási árfolyama azonnal 400-ra ugrott.

Gondoljunk bele, hogy minden gyerek előbb mondja ki azt, hogy nem, mint azt, hogy igen. Csak aztán megtanítják arra is, hogy igen. Mert így lesz belőle közösségi ember. Aki viszont nem tanulja meg e két szó alkalmazásának a helyes arányait, vagy kitaszított lesz, vagy pedig megalkuvó....

„Szemétdomb, szemétdomb az utca oldalán/a sok szemét ott hever az új kor hajnalán” – ez a régi Illés-nóta járt a fejemben, amikor egy langy éjjel hazafelé mentem a lomtalanítás napján és láttam nemzedékem legjobbjait haláltáncukat járni rajta, mint Zbigniew Cybulski a Hamu és gyémántban. (A lengyel James Dean, ha így mond még a neve valamit, őt másolja Peter Fonda az Easy Rider egyik jelenetében…) Ebből a sok szemétből a reciklálók már elvitték az értékeknek vélt dolgokat, minden más egy nagy hulladéktemetőbe kerül az irodaszékektől a megunt családi emlékekig. Megtisztulunk amolyan feng-sui alapon. Megkeményítjük szívünket, amikor meg kell válnunk valamitől, ami valamikor kedves volt, de már csak teher. És ezen túl?

09.30.

„Lipótmező, Mező Lipót” – kiabálta kétségbeesetten Márkus László a Doktor úr legendás Madách-színházbeli előadásán, amikor saját házából hurcolják el, mint betörőt. Bár a budai „Sárga házat”, vagy ahogy Csehov mondta volna, „zsoltij dom”-ot ugyan már régen bezárták, lassan az egész ország tébolyda lesz, még kényszerzubbony és gumiszoba sem kell hozzá. Van egy haverom, akivel rendszerint az utcán futunk össze boltból jövet-menet, és leragadunk félórákra szidni a rendszert. Most éppen az előző napi lomizás miatt volt kiakadva, főleg azért, hogy a szemetet elszállító főkefések milyen trehány munkát végeztek. Ebből kiindulva jutott el ahhoz a hírhez, mely szerint a WHO még az idén átveszi a világ felett a hatalmat, még a legnagyobb országoknak sem lesz beleszólásuk a döntéseibe, és a hadsereg kényszere alatt kiosztott injekciókkal kiírták az emberiséget, csak 500 milliónak kegyelmeznek meg. Bár utálom a kólát, egy üvegbe fogadtunk, hogy ha január 1-ig beindul ez a globális tömeggyilkosság, akkor én fizetek neki, ha neki. Amúgy meg közel 2000 éves „dézsávü”.  „És énekelnek vala mintegy új éneket a királyiszék előtt és a négy lelkes állat előtt, és senki meg nem tanulhatja vala azt az éneket, csak a száznegyvennégy ezer, a kik áron vétettek meg a földről” (Jelenések 14:3). Lehet, hogy haverom társasházi karbantartónak álcázott János apostol, aki eljött, hogy megjövendölje a végső nagy rendcsinálást?

10.01.

9-es busz, Zsigmond téri megálló. Hét végi első ajtós. Felszállna egy angolul beszélő középkorú hölgy, próbálja megtudakolni a sofőrtől, hogy jó-e neki ez a járat. A sofőr mondja magyarul, az idegen hölgy persze nem érti. Az egyik ülésről feláll egy ázsiai fiatalember és ékes angolsággal elmagyarázza, hogy merre visz a busz. Az idegen hölgy megköszöni az értékes információt és boldogan felszáll. Budapest, 2023 ősz.

10.02.

Voltak már úgy, hogy egy dallamra ébredtek, és nem tudták, mi az, pedig jól ismerték és szerették is? Így voltam én ezen a reggelen. Végigdaloltam magamban egy strófát és arra emlékeztem, hogy az van a végén: „In ninety-sixty-one”. Mire jó a Google? Beírtam ezt a keresőbe, hogy milyen dalokban szerepel ez a sor, kidobott közel 200-at, és első helyen szerepelt az én dalom, a Seems So Long Ago, Nancy Leonard Cohentől. És amikor rákerestem saját Cohen-összesemben, rádöbbentem, hogy valami miatt félbemaradt ennek a magyarra való átültetése.

„Oly messze tűnik már

erőtlenek voltunk mind

Nancy zöld harisnyában járt

s  kitárult  fekhelye

sosem mondta hogy reánk vár

bár nem volt senkije

azt hiszem belénk szeretett

kilencszáz-hatvanegyben

kilencszáz-hatvanegyben”

Most már tudom, mivel fogok emlékezni november 7-én a Mester halálának 7. évfordulóján. Az álom emlékeztetett arra, hogy az utóbbi időben egy kicsit elhanyagoltam őt, pedig még sok dolgunk van egymással.

Amikor a csuti haverja megnyerte az előrehozott szlovákiai választásokat, az egyik kormánylap azt írta, hogy milyen jó lesz a felvidéki magyaroknak. Erre a csuti haverja még meg sem alakította kormányát, máris közölte, hogy visszaállítja a határellenőrzést Magyarország és Szlovákia között. Hogy is mondta Voltaire: „Istenem, óvj meg a barátaimtól, az ellenségeimet elintézem.”

Örüljünk minden jó hírnek: ismét van, 21 után, Nobel-díjasunk. Nagy tisztelet Karikó Katalinnak, legyünk büszkék rá, ahogyan ő is büszke magyarságára. És ne fanyalogjunk azért, mert bizonyos körök most az ő dicsfényében fürdetik majd nagymagyarkodásukat. Ilyen alapon mi közünk lenne Gábor Déneshez, Kertész Mihályhoz, Zsigmond Vilmoshoz, vagy Solti Györgyhöz, akik szintén nem Magyarországon teljesedtek ki?

A csúcsot azért az a hajdan szebb napokat látott újságíró vitte el, aki így kommentálta az újabb magyar Nobel-díjat. „A technok-feudalista vállalatok a Coviddal bebizonyították, hogy képesek uralkodni a kormányok felett. Karikó a techno-feudalizmus első kitüntetettje”.  Csak nem ő is azokat a videókat nézte, mint karbantartó haverom? Hiába, nagy szellemek, ha találkoznak.

Ha valaki venné a fáradtságot, hogy a Karikó-Nobel-kommentetek összegyűjtené, nagydoktori szociográfiát írhatna Magyarország szellemi és nem utolsósorban lelkiállapotáról.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A minap láttunk egy amerikai filmet, amely egy hajdan szebb napokat látott hajléktalan, alkoholista férfiról szólt, aki próbál valahogy visszakapaszkodni az életbe, de sehogyan sem sikerül neki. Nem sokat tudunk meg arról,  hogy miként jutott ide, és Richard Gere-nek, aki pedig állítólag a film kedvéért egy ideig a homeless-ek között élt, egy percig sem tudtam elhinni, hogy valóban iszákos csöves.

A minap láttunk egy előadást a Nemzeti Színház Kaszás Attila termében, amely egy hajdan szebb napokat látott, alkoholista utcazenésszé süllyedt pop-sztárról szól, háttérben az elmúlt 60 év magyar valóságával. És Földes László Hobónak az első pillanattól kezdve elhittem, hogy ő ez a lepusztult figura, akit már csak a zene és a járókelők, köztük az őt néhanapján felismerő egykori rajongók szeretete tart életben.

Már a bevezető is olyan, mintha a nézők utcai járókelők lennének. Még csak áramlik be a közönség a terembe, de Hobo és Kiss Zoltán gitáros már dalokat próbálgatnak, például a Szomorú vasárnapot („alternatív” szöveggel), ez azonban még nem az előadás, mert meg kell várni, amíg „x elvtárs” megérkezik, ő pedig természetesen késik. Máris helyben vagyunk…

És miközben az Utcazenész mesél, szembesülünk önmagunkkal. Az pedig nem a világ legkellemesebb dolgainak egyike. Lehet, hogy ezért nem harsogtuk érctorkunkkal felszabadítóink hősi nevét, és csak kevesen énekeltük beintésére – a jobbak tercelve is – az amuri partizánok dalát. Pedig, ahogy elnéztem a közönség korátlagát, a többségnek tudnia kellett, mert ha csak nem volt mindenki magántanuló, akkor ott kellett lenni – általánosban még ünneplő ruhában! – az április 4-i és a november 7-i ünnepségeken. Mi még a 70-es években cimboráimmal osztályfőnöki intőt is kaptunk a gimiben, amikor a nagy októberi helyett törzskocsmánkat választottuk, és pechünkre az ünnepség után a fél tanári kar is oda tért be. Azért csak osztályfőnökit, mert hódmezővásárhelyi Alma Materünk híresen liberális volt… És nem csak azért kellemetlen felidézni a hajdani agitprop-titkárokat, kultúrkorifeusokat, mert egykor „jól felfogott érdekünkben” meghajoltuk elöttük, hanem azért, mert ma is az ilyenek osztják az észt, nem ritkán ugyanazok, vagy az ő egykori kifutófiúik. És már most is kínos visszaemlékezni a rendszerváltás utáni káoszra, a hatalmi alkukra, a szabad, demokratikus Magyarország megteremtése helyett az állig felfegyverzett politikai szekértáborok létrejöttére, amelyben már kezdettől fogva azt figyelték, hogy ki hová csatlakozik és nem azt, hogy mit csinál. Akkor, azokban az években született meg a ma már egy egész nemzetet darabokra tépő gyűlölködés, csak akkor még azt hittük, hogy ez csupán az új világ gyerekbetegsége. De nem nőttük ki, sőt krónikussá vált bennünk.

Utcazenészünk alakítója időnként átvedlik önmagává, ezt a nyomaték kedvéért egy „Hobo” feliratú táblával jelzi is, és elmesél a „fikció” közben egy valóságos sztorit, de vannak pillanatok, amikor a két szféra közti határ hajszálnál is vékonyabb. Közben időről időre ráirányíttatja a reflektorokat a közönségre. De nem úgy, mint amikor a rock-sztárok egy-egy nagy sláger közben látni akarják a vele együtt éneklő arcokat. Inkább úgy, ahogyan egy rendőrségi vallatószobában világítanak a makacsul tagadó gyanúsított szemébe.

Egy másik gimnáziumi emlék is eszembe jutott az Utcazenészről. Akkoriban minden másfeledik srác valamilyen zenekarban játszott, és később sokszor csodálkoztam, hogy némelyik zseniálisnak tűnő haver végül mégsem erre a pályára lépett. Ilyen volt például Vásárhelyen Kovács Imre Attila barátom, akivel magam is sokszor zenéltem együtt, neki volt egy Kintornás című dala. Ennek a szövegéből idéznék a szerző engedelmével:

"Egy kintornás áll, és nyaggatja dobozát, / eldalolt rongyokat, hazát és koronát. / Kezében fordul az egykedvű kerék, /megelevenednek a hajdanvolt mesék./ A történelem előre halad/feküdj alá és add meg magad”.

A darab első felében még többször felnevetünk, főleg a régi dalok, vagy az azokra utaló „átköltések” hallatán az Isztambultól a Csipcsiripen át (eredetileg Kutykurutty) a Joszip Kobzon-féle Fekete vonatig. A Nem leszek én huligánból kihalljuk az Azt mondta az anyukámat, a Mit tett velem ez a Jenő!-ről megtudhatjuk, hogy egyes apparatcsikok attól féltek, hogy az akkori miniszterelnök, Fock Jenő magára veszi… Még akár igaz is lehet: emlékszem, hogy amikor a 80-as évek elején a hírügynökségnél dolgoztam, és le kellett írni a libanoni elnök nevét, felhívták a figyelmünket, hogy nem „Szarkisz”, hanem „Szárkisz”…

Még nevethettünk a Vörös lámpa zenekar groteszkbe illő viszontagságain és kínrímein, aztán egyre sötétebb lesz a kép, ahogyan levitézlett sztárunk egyre lejjebb süllyed, és ugyanaz az ember, aki a „beszervezési vicc” hallatán még fohászkodik, hogy „és ne vigyél minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól”, a végén már azt hányja a Mindenható szemére, hogy miért nem hagyja végre meghalni? Sokszor gondolkodtam már azon, hogy miként maradhat meg a hite egy olyan embernek, akitől mindent és mindenkit elvettek, legyen az holokauszt-túlélő vagy hajléktalan. És ekkor a hit, remény, szeretet szentháromságának első tagját átveszi a Zene. És miben szólhatna másban, mint blues-ban, hogy „amíg élek, játszom, amíg játszom, élek”?

„A zene szült engem, s a nemzedékem,
A zene az utolsó menedékem,
Tudom, hogy egyszer a zene öl meg,
Zenével adjanak vissza a földnek!”

-énekelte Hobo jó három és fél évtizede a Csavargók könyvében. Ezen a lemezen hallható a Másik Magyarország című dal, amelynek minden szava igaz maradt ennyi idő elteltével is. Utcazenészünk beleillik ez utóbbi dal képeibe. Egyik dal hangzik el ezen az estén, de a hangulatuk visszaköszön.

Több színésztől hallottam már, hogy jobb lenne, ha a kritikusok nem a premierekről írnának, mert egy darab általában a 4.-5.előadás körül „áll össze” teljesen. Erre figyelmeztetett engem előzőleg Hobo is, aki néhány előzetes tavaszi előadás után most érkezett el az Utcazenész valódi premierjéhez. Furcsa módon azonban a bakik vagy ahogy újra elkezdett egy-egy mondatot, vagy dalt, nemhogy rontottak volna rajta, hanem még hitelesebbé tették az általa megélt figurát.  Bizony nem sok kellett volna, hogy pénzt tegyek a színpad közepére kitett kalapba – követvén a Csavargók Tízparancsolata nyomán a tanítást, hogy minden városban adjak pénzt egy utcazenésznek – de amikor a végén kijöttek a meghajlásra, egészen az első sorig, ahol ültünk, és Hobo fölénk magasodott, valahogy ínamba szállt a bátorságom…

Amikor némán kijöttünk a Nemzetiből, és megpillantottuk a vörös-arany fényű szuperholdat, nemcsak a lenyűgöző égi látványnak örültünk. Volt valami, amiért meg mertünk szólalni…

1998 zaklatott évem volt. Egyfelől elértem egyfajta szakmai csúcsra: megjelent régóta dédelgetett könyvtervem a 68-as évekről (© GNL) Karel barátom azóta is felülmúlhatatlan grafikusi-képszerkesztői közreműködésével (Hatvannyolc! – Mozaikok egy igazi forradalomról), elkészült legjobb zenész cimborám, Török Ádám 50. születésnapjára életrajzi interjúkötete (Fuvolalovag), - szerintem azóta is áldanak minket a Fő utcai Horgásztanya vendéglőben, legalább két tucat rántott borjúlábat és egyéb finomságokat fogyasztottunk ott el - és ennek kapcsán felkértek a Bem-rockpart történetének megírására is (Parttalan rakparty), amelyben megszólaltathattam a legendás alapító Margó nénit, azaz Kuhajda Istvánnét, és a néhány év múlva tragikus véget ért igazgatónőt, Markó Arankát is.  És közben ott volt a Kurír, újságírói pályám legkreatívabb korszaka.

Nem voltam „alapító atya”, de már három hónappal az 1990. július 2-i indulás után cikkeket írtam a Lapnak, londoni élményeimet osztottam meg az olvasókkal. 1991. február 1-től lettem állandó belső munkatárs, és egy idő után kivívtam magamnak egy olyan „szabad” státust, amely révén, a belpolitikát kivéve, szinte valamennyi rovatba írhattam, bár kétségtelen, hogy a leggyakrabban a kulturális és a sportoldalakon jelentem meg. Jó néhány kedvenc interjúalanyommal így találkozhattam Jancsó Miklóstól Gigi Buffonig, az Omega-tagoktól Sir Stanley Matthews-ig, de gyakran írtam tv-jegyzeteket, film- és színházi kritikákat, sok zenei tárgyú cikket, kisebb tárcákat, voltak úti naplóim, utcai elmélkedéseim, fantáziám, néha egy-egy szocio-írásom. Mindez belefért a lapba és az én lelkembe, szellemembe is.

Végigjártam négy szerkesztőséget, a Hajós utcát, a Hajnóczy utcát, a Köztársaság teret és végül a Visegrádi utcát. Bár ez utóbbi volt a legközelebb hozzám – alig két villamosmegállónyira – talán a Hajnóczyt szerettem legjobban, lehet, hogy azért, mert félúton volt „TóthPista” és a Szent Jupát étterme között, egy kőhajításnyira az öt perc alatt tíz témát adó Moszkva tértől?

És akkor még nem is szóltam arról, hogy milyen szerkesztőségbe kerültem be. Főszerkesztőnk, Szücs Gábor fantasztikus csapatot hozott össze. Együtt dolgozhattam az interjúkészítés olyan nagymestereivel, mint László Ági és Szegő András, vagy a magyar sajtófotó élő legendájával, Szalay Zolival; tegnap még az ÉS-ben olvastam Szále Laci írásait, másnap pedig rovatvezetőm lett; a zenei témákban osztozhattam a bársonyos hangú, szüntelenül vibráló Baróti Évával, akivel már évek óta rendszeresen együtt voltunk minden jelentős eseményen, de itt indította be az alternatívoknak is teret adó Maximum Rock and Roll rovatot a kiismerhetetlen zseni, Hetesi Péter Pál; élmény volt látni és hallani, ahogyan Szilágyi Béla bulldog szívóssággal oknyomozott egy-egy kényes belpolitikai ügyben, halálra röhögtük magunkat Szántó Péter mikszáthosra vett parlamenti tudósításain, majd a Föld S. Péter vezette Elefánton, amelyet mimózalelkű politikusaink jó néhányszor bepereltek; az azóta is mindenki által csak „piros hajúként” emlegetett Tóth Ildi és Oláh Zoli érzékeny riportjai mellett kedvelt olvasmányok voltak Guba Zoli „kocsmai tudósításai” is; Karácsony Ágival később többször keresztezték útjaink, legutóbb a Rózsavölgyi Irodalmi Szalonban, Bihari Tomival a Népszavánál húztuk együtt az igát, Bányai Gyuri Gábor fiam szakdolgozati konzulense lett; amikor a sportrovatban kollektíven totóztunk, Katona Horváth Jani (KHJ), mint a Bundesliga, Csurka Gergő, mint a Premier League, én pedig mint a Serie A szakértője adtuk a tippeket, aztán vasárnap este a többiek rendszerint közölték velünk, hogy mit csináljunk a tudományunkkal. A csapat egyik legifjabb tagja, Ganczer Gabi, aki egyszer poénból beíratta a totóba, hogy Füst – Milan 1-2, 2,  azóta az ausztrál női futball elismert szakembere.

A fotósok közül két szép, különleges látásmódú hölgyhöz, Bege Nórához és Szegő Erikához fűznek emlékezetes munkák, nagyszerű koncerteken voltunk a jazz-rajongó Kallus Gyurival, azaz Lusival, aztán 1993-ban megjelent egy lakli, csupaideg fiatalember, akivel a következő öt évben állandó párost alkottunk, mi vittük egyebek között a Szigetet. Hegedűs Ákos/morpho ma már nemzetközileg elismert fotográfus, több közös könyvünk is született, jelenleg Amsterdamban él, de ha csak néhány napra hazaugrik, mindig találkozunk és onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk.  

Egy tv-jegyzet kapcsán ismerkedtem meg az akkor még beíróként dolgozó Kajcsos Zsönivel, aki előbb riporter-, majd élettársam lett, de ma is előttem van a parányi szépség Takács Krisztike és a finom lelkű, kicsit titokzatos Papp Ildi. Sajnos neki kegyetlenül rövidre szabta életét a sors, miként a Hölgykurír két szerkesztőjének, V. Polgár Jucinak és Zentai Mariskának is.  

A Kurír 1998-ban már túl volt a zenitjén, sokan távoztak az alapítók közül (többen sajnos már addigra örökre  elmentek, mint Kardos G. Gyuri, Varjas Edu, a „piaci hírnök” és sztorikirály T.Szabó Ervin, vagy két kiváló belpolos, Iván Pista és Cseri Pista – ők ketten alig 37 évesen hagyták itt a földi létet), de azért még mindig remek dolgokat lehetett művelni a rendszerváltás utáni egyetlen „intelligens bulvárlapjában”.

 Ekkorra viszont a magánéletem már romokban hevert, tehetetlenségem értelemetlen önpusztításba fordult, szó szerint belebetegedtem, bár odáig soha nem jutottam el, hogy ez a munkában is visszavetett volna, sőt, voltak hónapok, amikor leginkább a munka éltetett. De azért úgy éreztem, külső segítséget kell kérnem egy általam a mai napig nagyra becsült pszichológustól, dr. Valkay Zsuzsannától, az ország egyik legnevesebb addiktológusától.

Éppen aznap, 1998. szeptember 30-án délután is nála jártam. Szabad munkatársi státusommal (vissza)élve ezekben a hónapokban többnyire csak annyi időt töltöttem a Visegrádi utcában, amennyit az aznapi írásaim igényeltek. Valahogy nem vágytam nagy társaságra, valószínűleg ez is hiba volt, az egyedüllét nem jó tanácsadó…Aznap délelőtt, bár még csak szerda volt, más dolgom nem lévén, megírtam egy jó kis olasz focis cikket a következő hétfői sportmellékletbe, aztán irány a pesthidegkúti rendelő. Még a tömeges mobiltelefon kora előtt voltunk, nekem amúgy is későn, csak 2006-ban lett…

Délután fél 5 körül értem haza, és láttam, hogy villog az üzenetrögzítőm. Visszahallgattam és megállt bennem az ütő: Vincze Attila sportos kollégám volt: „Gyere be gyorsan a szerkesztőségbe, megszűnt a Kurír”.

Azonnal visszahívtam Vinyót, de addigra már kiürült második otthonunk. Másnap délelőtt 10-re hívta össze Szücs Gábor a társaságot, hogy próbáljuk menteni a menthetőt.

Aligha kell mondani, hogy ez a nap életem egyik mélypontja volt, pedig nem is éltem át ott a helyszínen azt a sokkot, amit a többiek. Persze azóta sokszor hallottam a hiteles történetet és a láttam fotókat is, amelyek aztán, ha jól tudom, valami díjat is hoztak gátlástalan szerzőjének. Pedig a viharfelhők már augusztustól gyülekeztek felettünk, amikor az új kormány leváltotta a korábban államilag megmentett Postabank éléről Princz Gábort. Princzet nem mindig szerettük, de azért mégis elég megbízható kenyéradó gazdánknak bizonyult közel nyolc éven át. A tavaszi választások idején terjedt az a folyosói pletyka, mely szerint a Nagyfőnök a szélsőjobboldali „nemzeti” pártot kivéve minden parlamenti pártnak adott egy kis „támogatást”, „biztos, ami biztos” alapon. Azt azonban jól tudjuk, hogy a hála nem politikai kategória…

Hivatalos indoklás szerint azért kellett bezárni a Kurírt, mert „veszteséget” hozott, a Postabank média-portfóliójának. Valójában azonban  az volt a bűnünk, hogy több cikk is megjelent a belügyminiszter és ama bizonyos német „bombagyáros” kapcsolatairól, (akit néhány éve  be is pereltek „rágalmazásért”) és az a kör már akkor is nehezen viselte a kritikát, még kevésbé a leleplezési szándékot. És ezek elfojtásában már akkor sem voltak gátlásaik. Tehát szinte pontosan ugyanaz történt, mint 18 évvel később a Népszabadság esetében, amelyet az új pártállam egyik főideológusának viselt dolgai miatt végeztek ki, ugyanolyan brutálisan, egyik napról a másikra, mint bennünket. De említhetném a Klubrádió, a 168 óra és más, nem „udvarhű” médiumok eseteit, a közmédia és népszerű online felületek megszállását is…Mára e téren is a „tudomásulvételek országa” lettünk, és mindez azon a szerdán kezdődött.

Másnap egy emberként ott voltunk a szerkesztőségben. Nagy taps fogadta Gábort. Aznapra egy négyoldalas kis lap jelezte, hogy még élünk. Főnökünk minden követ megmozgatott, hogy életbe lehessen tartani a lapot, aki tehette, mozgósította saját köreit, hátha lehet valami erős befektetőt találni. De sem a közvélemény, sem az üzleti világ, sem az újságíró társadalom nem álltak ki a Kurír mellett. Mi több, még a magukat liberálisnak tartó politikusokra sem számíthattunk. Nem vették észre, vagy nem akarták észrevenni, hogy ez volt az első tőrdöfés a rendszerváltással kivívott sajtószabadságba, a szakma egy része nyilván csak azt vette észre, hogy egy lappal, esetleg egy konkurenssel kevesebb lesz az újságos standokon.

A Kurír felszámolásának hátterét Főszerkesztőnk írta le a 20. évfordulón, sajnos, túlságosan is tanulságos. https://merce.hu/2018/09/30/a-kurir-sztori-ma-20-eve-hallgattatta-el-az-elso-lapot-a-fidesz/ A magam részéről jó néhány sztorit összegyűjtöttem ezekből az évekből, egy részük be is került a Hírértékek könyve című „szakmai önéletírásomba”, Ákos barátom is rendszeresen felidézi kalandjait online Kép-regényében https://www.morphoto.hu/hu/morphoblog/ , de egy igazi nagy Kurír-könyv még mindig várat magára. És közben egyre kevesebben leszünk…

Akkor, 1998 őszén nem maradt más vigaszunk, mint az, hogy kilenc év alatt történelmet írtunk, és nyomot hagytunk a rendszerváltás utáni magyar sajtóban. És furcsa (?) módon azóta is mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a Kurír létét, örökségét elhallgassák. A most felnövő, médiapályára készülő nemzedék szinte semmit sem tud róla, vagy amit tud, azt is rosszul, elferdítve. Úgy látszik, még az emlékétől is félnek egy olyan széles orientációjú, a komoly tényfeltárástól sem visszariadó, ráadásul jól olvasható, szórakoztató, az olvasót tisztelő laptól, mint amilyen a Kurír volt. Mi, akik őrzünk bekötött példányokat, vagy legalább saját cikkeinket eltettük házi archívumunkba, kicsit olyanok vagyunk, mint a Fahrenheit 451 átnevelő táborának lakói, akik megtanulnak egy-egy könyvet, hogy ne merülhessenek feledésbe…És ha már a régi lapszámok szóba kerültek: néha előveszem egyiket-másikat és meglátom benne hajdan médiasztár közéleti személyiségek nevét, akikre ma már szinte senki nem emlékszik…

Utolsó szerkesztőségünk épülete azóta kormányhivatal lett. Jó, hogy nem hintették be sóval…

Nem tudom, hogy Gábor komolyan hitte-e vagy csak lelket akart verni belénk azzal, hogy azt mondta: „két kézzel fognak kapkodni utánatok”, de ez egyáltalán nem így volt. Én a szerencsésebbek közé tartoztam, mert viszonylag hamar munkát kaptam a Blikknél, ahol akkor éppen a Kurír egykori „rettegett” főszerkesztő-helyettese, Müller Tibor töltött be hasonló funkciót. Persze ordító volt a különbség a két lap szellemisége, stílusa, színvonala és nem utolsósorban tisztessége között. Mivel én bíztam abban, hogy valamit vissza lehet hozni, amit a Kurírral elvesztettünk, 10 hónap után kirúgtak. Ekkor visszatértem nevelőegyesületembe, az MTI-be, ahol egészen 2009-ig dolgoztam. „Létszámleépítés” címen küldtek el – a legjobbkor. Arra hivatkoztak, hogy mint „sokoldalú ember” biztosan könnyen találok magamnak munkát.…De ez már egy másik, hosszú és kacskaringós személyes történet.

Az Édenkertről, ahol az emberiség megszületik és az első emberpár boldogan él, amíg a Tudás Fája el nem csábítja őket, sokféle képzet él bennünk, fantáziánknak és a képzőművészeti világörökségnek köszönhetően. Előttem egy olyan hely jelenik meg, ahol a természet színei, hangjai, illatai és ízei csodás, békés harmóniában élnek, és ahol az embernek nincs is más dolga, mint magába szívni mindezeket, átadni magát a testi-lelki megnyugvásnak.

A mi Édenkertünk nem bibliai tájakon fekszik, hanem a magyar Dunántúlon, a Bakony egyik völgyében, Ajkarendek lankáin. És ha már az ószövetségi hasonlatnál tartunk: megteremtőjének nem egyetlen napra, hanem évekre volt szüksége, és bár, mint ősapánk, „homloka verítékével” dolgozott, a kert minden fája, bokra, cserjéje iránti végtelen, a növények által hálával viszonzott szeretet, e kincsek megosztásának öröme fáradozásainak a jutalma.

A mi édenkertészünknek, Benke Györgynek nem ez az első ilyen műve. Közel negyedszázadig dolgozott egy másikon, Ajka határában, ahol már csodájára jártunk számtalan fajta alma- és körtefáinak, zsenge zöldségeinek. Aztán egy szép napon „kisajátították” ipari területnek (végül parkoló lett belőle). Így vágták tönkre egy ember élete álmát, amit csak részben lehet pénzzel kárpótolni, a beletett munkát, lelkesedést, fantáziát soha. Gyurkánk elkeseredése azonban szerencsére nem tartott sokáig. A kárpótlásból vett Ajkarendeken egy új telket, egy olyan gyönyörű, zölden áradó domboldalon, ahol az ember akár órákat eltölthetne semmi mással, mint a táj szemlélésével, önmagunk beleolvasztásával. A régi kertből átültetett fák jelentették az első lépést, miközben megépítette rá – lévén ács az eredeti szakmája – azt a kis házikót, amelyet a telek előző tulajdonosa félbehagyott.  

Gyurka kertje talán nyár végén, ősz elején a leggyönyörűbb, szemnek-szájnak egyaránt, hiszen ilyenkor teljesedik ki a Föld színorgiája. Nem tudom, hogy mekkora területű ez a dombtetőről lefelé terjedő kert, de ennek nincs is jelentősége, hiszen vendéglátónk jószerével minden egyes növényről tud valami történetet, az ültetésétől a termésig, megtudjuk, hogy melyek a számára a legkedvesebbek – sok van ilyen – némelyik kiselőadás felér egy szerelmi vallomással. De ez érthető, hiszen micsoda felemelő érzés lehet, amikor az emberi munka és Természet, a napfény, a szél, az eső, a beporzó rovarok tudása egyesül egy fürt szőlőben, egy mézédes, puha körtében vagy egy vérvörös, lédús, tenyérnyi vagy éppen csak gyűszűnyi paradicsomban.

Azám, paradicsom! Édesanyám, aki Zalában töltötte tizenéveit, még idős korában is gyakran emlegette, hogy nem véletlenül ugyanaz a neve (legalábbis magyarul) az Édenkertnek és a veteményeskert gyöngyének, és hogy Nagyapámmal alig várták, hogy megérjen a kertben és mentek dézsmálni egyenesen a bokrokról. Életem Párjának is van ilyen gyerekkori élménye, most is így szereti a paradicsomot legjobban, napmelegen és sótlanul. Gyurkánk piros, sárga, fekete paradicsomjai nemcsak esztétikailag elégítenek ki mindent igényt, de már felvágatlanul is csábító illatot árasztanak. Ízük pedig olyan, hogy az ember nyersen legszívesebben a legapróbb falatokban enné, hogy minél tovább tartson, de a belőle készült lecsónak vagy olasz mártásnak is egészen más zamata van, mint amit a városi emberrel etetnek a szupermarketek. Lehet, hogy ezzel is úgy leszek majd, mint hajdan a pálinkával: nagyfiúskodásunk idején (az 1970-es évekről beszélek) a „bolti” cseresznyét, barackot, szilvát ittuk, aztán egyszer megkóstoltuk egyik haverunk tanyán élő apjának saját főzését… De ugyanez a rég nem érzett élményt nyújtják a paprikák is, a halványsárgától a haragoszöldig, miközben kéjesen ropog a húsuk a fogunk alatt.

A futó paradicsom is mesés látvány, de Gyurkánk a legbüszkébb talán arra, ahogyan szőlőtőkéi árnyas lugassá nőtték ki magukat háza teraszán. Már csak a középkori lovag hiányzik belőle, amint szíve hölgyét, esetleg magát a királynét várja epekedve… itt könnyű beleesni a torkosság bűnébe a Muskotálytól az Izabelláig (más is van, de ez az kettő, aminek nem tudok ellenállni…) és közben nézni a házigazda arcát, aki a reakcióinkat lesi. És ha már kísértés: a minap egy mennyei szederbokor kínálta magát. Ez az abszolút kedvencem a gyümölcsök között a meggy mellett. Kényelmesen leültem a bokor tövébe, mint egy medve, és csupán a nagy mennyiség metabolikus hatásától tartva tanúsítottam némi mértékletességet. Ha felfelé nézünk, a ház körül, kivik zöldültek, fügék duzzadnak, közben a lábunk előtt egy kis pálmafa élvezi a domboldal mediterrán klímáját. Ha tavaly eltávozott Édesapám ezt látta volna, rögtön idézte volna kedvenc Arany-balladájából, a Szondi két apródjából, hogy „serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs/Mit csak terem a nagy szultán birodalma”.

Megér egy mondatot, vagy fotót, amikor tenyeréből eteti nővérét, Életem Párját, vagy a Kisunokáját.
Jártunkban-keltünkben vendéglátónk felkap néhány uborkát, cukkinit, fénylő padlizsánt és lelki szemeink előtt már e csemegék konyhai sorsa lebeg.
Mind ez idő alatt bográcsban rotyog valami ínyencség, birkagulyás, halászlé, gombapörkölt, mert Gyurkánk a konyhaművészetben is remekel. És koccinthatunk tucatnyi féle pálinkája egyikével, amelyek mind kiállják a „száraz pohár” próbáját, de ha valaki nem él alkohollal, ihat ízes házi almalevet is.

Amikor hosszú ölelések után búcsúzunk, már a következő találkozásra gondolunk, hogy ismét feltöltődjünk mindazzal a szeretettel, amely Gyurkából és kertjéből árad. És visszanézve újra elámulunk azon, hogy országunk csupán e kicsiny szegletének mennyi nekünk szóló árnyalata van, amit nagyon meg kellene becsülni, a benne élő emberekkel együtt.

09.07.

Jézus szórólapokon keres híveket a lakótelepen. Igéje ugyanarra a sorsra jut, mint a többi reklámcetli.

09.09.

Életemmel először néztük meg együtt a Madárka című filmet, amit én még új korában láttam 1985-ben Rómában, és rögtön meg is szerettem, nem utolsósorban Peter Gabriel zenéje miatt. Egyike volt azoknak a Vietnam-filmeknek, amelyekkel a 80-as évek közepétől próbálták feldolgozni ezt az értelmetlen háborút, holott az eredeti könyv a II.világháború idején játszódik. Azóta is sok-sok értelmetlen háború jutott az emberiségnek, még békeidőkre is. Amikor Madárka végül megszólal, elárulja, hogy azért nem beszélt, mert nem volt mit mondania. Ki értette volna a szavait egy olyan világban, amelyben ő, akit őrültnek tartottak, egyike volt a kevés normálisoknak?

Szörnyű földrengés volt Marrákes környékén, több mint 600 halottal. A hír sokkal jobban megdöbbentett, mint más katasztrófák szoktak, mert 2001. január 1-én ebben a csodás városban történt velem egy olyan varázslat, amely elvezetett új életemhez és régóta tervezzük, hogy Életemmel is elmegyünk oda. Talán még megadatik nekünk hátralévő éveinkben egy nyugodt, felhőtlen pillanatban.

Már megint kezdődik a coviddal való ijesztgetés, miközben már ki tudja, hanyadik mutánsánál tartunk és még mindig nem tudjuk sem az eredetét, sem pedig azt, hogy az oltásoknak milyen hatása és mellékhatása van. Lényeg, hogy mindig legyen mitől félnünk.

És ha konteó, akkor itt az orosz zsoldosvezér? Meghalt-e vagy csak el akarják hitetni híveivel? Mi lesz, ha egyszer csak megjelenik és közli, hogy „nu sto vi, galubcsiki?”. Tényleg, Putyin él még, vagy csak valamelyik hasonmását adják el annak?

09.10.

A minap azt álmodtam, hogy L.C. lengyel zsidó ősökkel rendelkező kanadai költő-énekes, aki hosszú évek óta szinte mindennapi kenyerem, mércém és ihletőm, francia nyelvű verset írt az orosz diktátor ellen. Legalábbis ezt állította egy ismeretlen, aki átadta nekem a kéziratot, hogy fordítsam le magyarra. Bár a stílusa a megtévesztésig hasonlított, rögtön tudtam, hogy hamisítvány, mert a Gyönyörű vesztesek szerzője soha nem alacsonyodott le odáig, hogy direkt politikai dalt írjon, még ha néha meg is ihlették bizonyos események a Jom Kipur-i háborútól 9/11-ig…

Már kétezer halottja van a marokkói földrengésnek.

Elküldték szupershop pontegyenlegemet, ami pontosan 0. Évek óta nincsen szupershop-kártyám, mert amikor sokadszorra elhagytam, úgy döntöttem, hogy nem lesz több. De úgy látszik, továbbra is nyilvántartanak. És még mindig van, aki szóba meri hozni a személyiségi jogokat és az adatvédelmet…

Ez a tiszta beszéd. Kormányzás 34 ig. Ha megéri, persze. De akkor minek a választásokkal, a parlamenttel komédiázni? Nem kérdés, azért, hogy kapjon Brüsszel utálatos pénzéből.

Unokám három hónappal . születésnapja előtt volt először Apjával válogatott futball-meccsen. Engem kilenc évesen vitt el Apám egy magyar-osztrákra -  előtte SZÚR-on voltunk – 3-0-ra nyertünk. Szép is lenne egyszer, ha a három nemzedék együtt szurkolhatna a lelátókon, de amig a karlengető feketeingesekkel énekli együtt nemzeti csapatunk a Himnuszt, rám nem számítsanak.

Amikor a Margitsziget egyik büféjében megláttam a kiírást, hogy Pork Poutine, megállt bennem az ütő. Ennyire nyalunk már az új cár atyuskának? Csak utólag tudtam meg, hogy a nevét viselő kaja québec-i sajtos krumpli, némi disznóhússal. Hívhatnák inkább patate fromagée-nak, de hát úgy tűnik, így ismerik a sztrítfúd szerelmesei…még jó, hogy a mai nemzedékek már nem tudják, hogy mi az a Hitler-szalonna…

09.11

„Bátyja képe és a halál közelsége újra felidézte Levin lelkében a borzadást, amely a halál megfoghatatlansága s ugyanakkor közelsége és kikerülhetetlen volta miatt fogta el azon az őszi estén, amikor a bátyja megérkezett hozzá. Ez az érzés most még erősebb volt, mint akkor; most még kevésbé volt képes a halál gondolatát megérteni, kikerülhetetlenségét még szörnyűbb volt elképzelnie; de hála felesége közelségének, ez az érzés nem ejtette most kétségbe; ha van is halál, a kényszert is érezte, hogy éljen és szeressen. Úgy érezte, hogy a szerelem megmentette a kétségbeeséstől és hogy a kétségbeesés fenyegetésében ez a szerelem még erősebbé és tisztábbá vált” – írja Lev Tolsztoj az Anna Kareninában. Ugyanígy éreztem tavaly nyáron, amikor haldokló Apámtól búcsúztunk el, de ott volt mellettem Életem Párja, akinek szeretetével mindent könnyebb volt elviselni.

09.13.

Megérkezett Vlagyivosztokba III.Kim, akinek van egy tömzsi hasonmása Közép-Európában és találkozik Utolsó Vlagyimirral. Helló, Oszama sejk? Allah növessze földig szakálladat, volna egy kis meló….

Az egyik nagy könyvesbolt-hálózatnál Móricz Zsigmond művei átkerültek a 18 éven felüliek kategóriájába. Nem is olyan régen a Légy jó mindhalálig még kötelező olvasmány volt 8. általánosban. De lehet, hogy a Rózsa Sándortól, esetleg az Úri muritól féltik az ifjúságot? Vagy attól tartanak, hogy az Árvácska nyomán elgondolkodnak a fedezett pedofilokról? És ha már Légy jó mindhalálig: „ők kenték a legjobban, oszt a végén még ránk kennék…”

09.14.

Piliscsabán volt dolgom, busszal mentem, busszal jöttem. Nem figyeltem, hogy amikor visszafelé megyek Óbudára, csak óránként jár a távolsági. Volt még közel 40 percem az indulásig. Gondoltam, megpróbálok stoppolni, ifjú koromban sűrűn éltem ezzel a közlekedésmóddal. De hiába lengettem a hüvelykujjamat, pedig sokkal konszolidáltabb a külsőm, mint harminc-negyven évvel ezelőtt. Lehet, hogy a mai autósok már nem is ismerik ezt a kommunikációs eszközt?

Mint mondottam volt, Piliscsabán jártam, keresztül mentem a Pázmány campuson. Mintha egy kísértetvárosban jártam volna. Bár Makovecz nem a kedvenc építészem, csak halkan jegyzem meg: tényleg ennyire gazdagok vagyunk?

09.15.

„Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten” – írja Szent Pál apostol a Korinthusbélieknek írt 1. levelében.

„Ha megtisztulnának az érzékelés ajtói, minden úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen valójában: végtelennek” – írja William Blake a Menny és Pokol házasságában.

Mindkettőt rengetegen idézik, Ingmar Bergman, illetve Aldous Huxley és Jim Morrison nyomán is.

Nem ugyanarról beszélnek-e mindannyian?

Harminc évvel ezelőtt éppen ezekben a napokban volt egy olyan estém, amikor féltem elaludni. Rövid idő alatt hárman haltak meg körülöttem 37 évesen, és én is annyi idős voltam. Most 30 év után jött rám megint ez a félelem, de Életem mellett el mertem aludni, és amikor felébredtem, boldogan tapasztaltam, hogy élek és ugyanilyen boldogan vállaltam néhány óra álmatlanságot.

Özönvíz zúdult Líbiára. Húszezer halottról beszélnek. Az apokalipszis kezdete?

Tüntettek a diákok az oktatás szabadságáért, a környezet megóvásáért, felmentek a Karmelitáig, kiabáltak mindenfélét, aztán – hazamentek. Mi lenne, ha egyszer a tüntetők nem mennének haza és a kiabálást sem hagynák abba?

09.16.

Chilében élő olasz fotós barátnőm osztotta meg a következő rajzot. Lovagol az Apokalipszis Négy Lovasa: a Háború, a Halál, az Éhínség és a Pestis. Csatlakozik hozzájuk egy ötödik. „Te ki vagy?” – kérdezi tőle a Pestis. „A Dezinformáció” – feleli. Ha maradunk a bibliai négyesnél, akár le is lehetne cserélni az előbbit az utóbbira. Hogy a covid az új pestis? Ugyan már, nem ez lesz az „a” világjárvány, ami kiírtja az emberiséget. Ellenben a dezinformációnak milliárdok eshetnek áldozatul.

Végstádiumban lévő alkoholista jön oda hozzám a buszmegállóban, pénzzel a kezében, hogy vegyek neki cigarettát, mert őt kitiltották a boltból. Első kézből visszautasítom: nem azért, mert undorodom tőle, hanem azért, mert nem teszem be a lábam egy „nemzeti” dohányboltba…

09.17.

Vasárnapi bolt. Egy masszív, normálisan öltözött, színjózan ötvenes  férfi téblábol előttem, szeretnék továbbmenni a kocsimmal. „Bocsánat” – szólok neki, mire a válasz: „Mi a f…t pattogsz itt, ki a f…nak képzeled magad?” „Mióta tegeződünk?” – kérdezek vissza ösztönösen, mire a nem egészen egy éve meghalt anyámat kezdi emlegetni. Kezemben egy méretes kígyóuborka, szívesen pofán vágnám vele, de ahogy elnézem, én járnék rosszabbul. Inkább otthagyom, ő még utánam szór néhány jelzőt. Jó néhány évtizede egy jó barátom egy ilyen eset után költözött el Budapestről, igaz, nála fordított volna a helyzet: ha ő megüti a beszólót, annak valószínűleg az utolsó beszólása lett volna. Akkor még reménykedtünk, hogy csak a rendszerváltás traumája hozta a felszínre a sok sötét agyút, és hogy idővel leülepszenek, mint kosz a víz fenekén. Milyen naívak voltunk, te jó ég…

Álmomban a tél kellős közepén szabadon engedtem egy seregnyi munkaszolgálatost, menjenek, amerre látnak. Előtte azonban előállítottam a gyilkosokat és a kegyetlenkedőket, akik közül az egyik még a nevét sem tudta. Utána egy társammal behúzódtunk egy kunyhóba, ahol nekiálltunk bakancsokat készíteni.

Álmomban egy rosszhírű város egyik sötét utcájában jártam, ahová még a késesek is csak kísérettel mernek bemenni. Az egyik kapualjban üdvözöltünk egymást a bostoni rémmel, aki éppen két csábítóan kancsal ikerlány elkábításával volt elfoglalva, de elmulasztottam figyelmeztetni a hölgyeket.

Álmomban vállaltam, hogy egy tv-műsorban vitatkozzam a csillagszemű kopasz énekesnővel a monoteista vallások tarthatatlanságáról, vállalva azt is, hogy ebből a kamerák előtt tett megkésett és felesleges szerelmi vallomás lesz, hiszen ő már odaát van, én még remélem, jó ideig a záróvonal eme oldalán.

Álmomban néhai Szüleimmel együtt pakoltuk ki egykori lakásukat, de akárhogyan igyekeztem, mindig újabb és újabb polcok teltek meg könyvekkel, levelekkel, amelyeket nem tudtam és nem is akartam kidobni. Anyám megunta a sziszifuszi munkát és javasolta, hogy inkább sakkozzunk egyet Apámmal. Csakhogy kedvenc sakktáblánk már haláluk óta az én otthonomban van, miként Apám zsebsakkja is, amelyet kezdetben utazásain, az utolsó időkben pedig az orvosi várókba vitt magával…

(Ami a Másutt című kollázsregényemből kimaradt)

https://gobolyosnlaszlo.hu/masutt-kollazsregeny/