02.25

„Háromféle gazember van a világon. Van naiv gazember, tudniillik olyan, aki szentül hiszi, hogy gazsága fennkölten nemes cselekedet; van szemérmes gazember, aki szégyelli gazságát, de azért eltökélt szándéka, hogy véghez viszi, s végül van az igazi, vérbeli gazember” – írta Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij úgy 150 éve A kamasz című regényében. Ugyanő, ugyanott, néhány oldallal később: „A mai kor az arany középszer és az érzéketlenség kora, a lustaságnak, a tudatlanság dicsőítésének, a munkára való alkalmatlanságnak, a készen kapott eszmék és eszmények fogyasztásának kora. Senki sem gondolkodik, ritka az olyan ember, aki valamiféle eszmét termel ki magából.”

„Agazigazagazigazság” – hadarja az egyik fiatal stand-up-jelölt Griffith: Komédiások című darabjában.

„A nők miatt lettem gazember” – énekelte Hobo, Willie Dixon és Jim Morrison után szabadon (Backdoor Man).

És ha már klasszikusok és kortárs remekművek: Orson Welles 1947-ben készült krimije, A sanghaji asszony, amelyben csak a végén derül ki, hogy a nő a legfőbb bestia, Rita Hayworth remek megszemélyesítésében aki akkortájt épp Welles felesége volt. A többszörösen megcsavart sztori fő tanulsága: a gazdagok mindent megengedhetnek maguknak emberek megvásárlásától egészen addig, hogy saját aljas játékaik miatt ártatlanok bűnhődjenek, miközben semmi más nem érdekli őket, mint a pénz és a még több pénz. Sajnos az élet nem szolgáltat mindig olyan igazságot, mint a film, hogy a gazemberek végül egymást nyírják ki.  

„Ezek az én elveim, de ha Önnek nem tetszenek, vannak más elveim is” – mondta Groucho Marx. Ez jutott eszembe arról az emberről, akinek legújabb árfolyama 4 Gripen.

Ha mindazok előtt leróná az ország a kegyeletét, akik az elmúlt 100 évben valamelyik magyar rendszer áldozatai voltak, naptárunk nem állna másból, csak emléknapokból. A kommunizmus áldozatainak emléknapja pedig nem más, mint egy elterelő hadművelet egy neokommunista egyeduralmi rendszerről.

Egy szebb napokat látott politikus szerint a vezér remek formában van, akár még 30 is benne lehet. Ha jól számolom, akkor 91 éves lesz. Csak nem veri ennyire az a bizonyos a magyart..vagy tán a szebb napokat látott politikusnak is ígértek valamit, hogy ilyen szépeket mond? De eszembe jutott az a szinte mindig elfelejtett történelmi tanulság, mely szerint egy-egy birodalom, vagy uralom, a legritkább esetben tartott addig, amíg meghirdették…

02.27.

“Magyarságom emberi létem alapvető mozgásformája” – mondotta volna a Sándor-palota új lakója. Akkor jöhet a hazafias csárdás és a csűrdöngölő.

Az influencerek legalább kétszer annyi embert vittek az utcára, mint az ellenzékinek mondott, lassan másfél évtizede egymással marakodó pártok. Most sem telt tőlük többre, mint egy „elegáns” kivonulásra az úgynevezett államfő megválasztásáról. Nem ártana, ha ezen mindenki elgondolkodna. Csak nehogy az influencerek pártba akarjanak tömörülni…

Meghalt egy régi-régi barátom, általános iskolai osztálytársam, a költő fia, a tűztáncosé, akinek a Villa Negrát is köszönhetjük. Tragédiák övezték életét, kétévesen gyermekbénulás sújtotta – apja egyik legszebb, „ráolvasó” versét írta neki – harmincas éveinek elején vesztette el Édesapját – gyönyörű Édesanyjáról semmit sem tudok -  bölcs életkedve azonban soha nem hagyta el. Gyerekkorunkból is emlékszem szelíd humorára, játékos verseire Mazsoláról és a doktorságról – egyszer farsangon annak is öltözött – és a hatalmas gombfoci-csatákra. Tőle kaptam kedvet a képes gombfocikhoz, amelyekkel aztán Apámmal éveken át komoly bajnokságokat rendeztünk. Attilának már a 60-as évek első felében olyan Real Madridja volt, amelyben látható volt Puskás is, de a legnagyobb becsben a Fradit tartotta, de nem a Császár volt a kedvence, hanem a Doktor, aki a közelünkben lakott, és rendszeresen láttuk a játszótéren tanulni. Kiskamasz korunkban, amikor külföldi éveim során hazalátogattam, hatalmas lórum-partikat vívtunk náluk. Nagyanyáink jó barátságba kerültek mindjárt elsőben, az ő nagyanyja, Eta néni, hajdan előadóművész, kirítt az iskolához járó nagymamák közül sminkjével, kis tokkalapjaival, de máig emlékszem eleven mozgására, beszédére és azokra a fájdalmas versekre, amelyeket a Költő írt halálakor az őt egyedül felnevelő asszonyról. Végül biológus lett, a veganizmus egyik hazai hirdetője, költészetből csak az olvasás tisztelete maradt meg, míg az én poétai utamat egy ideig Apja próbálta egyengetni, de aztán elvesztettük egymást.  Attilával is nagyon régen találkoztunk utoljára személyesen, a FB-on azonban rendszeresen beszélgettünk, a covid idején nagyon hasznos szakmai tanácsokkal látott el. Most, hogy ő is elment, találomra elővettem Apja egyik kötetét, amit talán 40 éve olvastam, és magam is meglepődtem, hogy sorai mennyire megmaradtak bennem.

02.28.

Régen nem fordult elő, hogy két filmet is megnéztünk egyetlen este. Én 42 év után láttam újra A Koncertet. Akkoriban a szenzáció erejével hatott – a buli harangozása volt az első olyan reklám Magyarországon, amelynek indító plakátjáról csak a beavatottak tudták, hogy miről van szó -  most hatalmas csalódás volt. És erről Illésék tehetnek a legkevésbé. Sohasem tartoztam a nagy rajongói körbe, egyetlen koncertjükön sem voltam – Életem Párja legalább ott volt a 2001 Népstadion-beli nagy hármas bulin, néhány hónappal azelőtt, hogy egymásra találtunk - valahogy engem kamaszkoromban inkább az Omega, majd a korai LGT és a Mini tudott megszólítani, nem tagadom, hogy bár voltak számomra már akkor is nagyon kedves dalaik, igazi jelentőségüket csak később fogtam fel.  Például akkor, amikor a seregben esti bakancspucolás közben énekeltük, hogy „el ne hidd, hogy megváltoztunk vezényszóra”. A szereplőkkel, a teljes Fonográffal, mindkét Tolcsvay-val és Koncz Zsuzsával volt szerencsém együtt lelkesedni 1978-ban a havannai VIT-en a kubai forradalomért, (Csak Illés Lajos és Pásztory Zoltán nem voltak ott), később bejáratos voltam szegény Németh Oszi és Tolcsvay Béla lemezboltjába egyaránt.  Koltay Gábor egyszerre próbált egy dokumentum-portré-riportfilmet és egy koncertfilmet csinálni. Egyik sem sikerült. Nyilván meg akarta csinálni a magyar Woodstock-filmet (bár annak  első változatával szintén vannak fenntartásaim)....Mint említettem, magán az eseményen nem voltam jelen, de szívesen megnézném egyszer az egész koncertet az elejétől a végéig, vágatlanul, minden hűhó és „művészkedés” nélkül. Biztosan megvan az eredeti felvétel valahol. A zenék, a szövegek túlélték őket.  És, ahogyan a Vadászat40 kapcsán is leírtam, mennyire jó lenne, ha nem kellene a mában gondolkodnunk amikor azt halljuk, hogy „miért hagytuk, hogy így legyen”, hogy „mások dolgoznak helyetted, míg szerepedet játszod”, hogy „nem lennék játéka mindenféle szélnek”, vagy az itt el nem hangzottak közül, hogy „nem akarok állni, ha fordul a Föld” vagy hogy „szemétládák egy új kor hajnalán”. És miért voltak áthallásaim, amikor Tolcsvay Laca azt üvöltötte, hogy „sehonnai bitang ember…”? Mondjam még?

Rögtön utána megnéztük Szász Attila Örök tél című filmjét. A Saul fia méltó párja, szikárságával, szűkszavúságával, az érzelmek és a vizuális atrocitások visszafogásával hat. És tökéletes a befejezése: vannak olyan történelmi helyzetek, amikor egy túlélés kevés egy élethez.  És amikor a film elején az elhurcolt nők egy dombon vonulnak egy orosz lovaskatona mögött, mindkettőnknek Bergman Hetedik pecsétjének haláltánca jutott eszébe…

Fotó. Centrál Színház

„Én még láttam a régit” – mondja egy régi Kuríros kollégám, amikor Az ügynök halála főpróbáján összefutunk a Centrál Színház előterében. „Tordy-val a Vígben?” – kérdezem. „Nem, még Timárral”. Persze, ő még láthatta, hiszen 15 évvel idősebb nálam. Nekem arról az előadásról csak Keleti Éva legendás fotója van meg, amint az élettől búcsúzó színész próbálgatja, hogy elbírja-e a kellék-bőröndöket. Annál élénkebben él bennem az 1987-ben – Úristen, már annak is 37 éve! – bemutatott változat, amelyben Willy Lomant Tordy Géza, feleségét, Lindát Halász Judit, Biffet Hegedűs D. Géza, Happy-t pedig Kaszás Attila alakította. No és Dustin Hoffman, és John Malkovich ,mint a „tékozló fiú”. Most, Alföldi Róbert rendezésében Stohl Andrásra, Balsai Mónira, Fehér Tiborra és Szécsi Bencére vártak ezek a szó szerint kegyetlen szerepek.

Arthur Miller darabja éppen 75 éves, de a 21. században is írhatták volna. A siker hirdetése és a kudarc rejtegetése, a valóság megszépítése, a végletekig vitt önámítás sosem volt olyan tömeges társadalmi jelenség, mint napjainkban. És nemcsak a mai „utazó” ügynökök, a multilevel marketing rabszolgái hisznek szinte vallásos buzgalommal abban, amit tesznek, még akkor is, ha nem jutnak ötről a hatra, de a közösségi médiától a tv-reklámokig minden azt hirdeti: akkor vagy valaki, ha sikeres vagy, és ha fogyasztasz. Willy Loman azt szajkózza, hogy „a megjelenés a fontos”, ma úgy mondhatnánk, a látszat, a tényszerű valóság egyre kevesebbeket érdekel, meg kell felelni az elvárásoknak, még ha azok számunkra lehetetlenek is. Ahogyan Biff sem azért egy „senki” az apja szemében, mert a lószart lapátolja egy tanyán, hanem azért, mert nem sikerült arra az útra lépnie, amit az apa kiszemelt neki. Holott Willy Lomanban, ha volt is valaha sikeres utazó ügynök, kezdettől fogva ott volt a kisebbségi érzés a bátyjával szemben: a gyémántmilliomos Bennek éppen az volt a szerencséje, hogy „északra” tartó apjukkal ellentétben volt bátorsága „délre” menni. Az egyik legnagyobb bűn az én szememben egy szülő részéről, ha saját frusztrációit, meg nem valósult álmait zúdítja gyermekére. Így lesznek egyaránt „átlagos senkik”, ahogy Biff az apja fejéhez vágja a nyers igazságot. És lehet-e észérvekkel megmagyarázni, hogy Loman, mintegy „büszkeségből” nem fogadja el a szomszédja által ajánlott munkát, közben pedig rendszeresen kölcsönért kuncsorog nála, hogy a család meg ne tudja, holott valójában legalábbis sejtik, hogy egy ideje már egy centet sem keres a portékáival és szóba sem állnak vele?

A darab egyik legiszonyúbb jelenete, amikor Lomant főnöke végleg lapátra teszi. Mit számít a múlt, mit számít, hogy ő a keresztapja. Az üzlet az üzlet. Hányan élték át kortársaim közül – nem Amerikában, itt, Magyarországon – hogy egyik napról a másikra elvesztettek biztosnak hitt állásokat, sokszor indoklás nélkül, és az sem ritka, hogy a „döntéshozó” arra sem méltatja a kirúgottat, hogy személyesen közölje vele…

Linda mindjárt az elején azt veti szemére férjének, hogy képtelen megállni, pihenni, kikapcsolni. Ma már többgenerációs probléma, az orvosi addiktológiai szakirodalomban is tekintélyes helyet foglal el a „munka-alkoholizmus”. Erre is, akár a többi függőségre, mindig lehet valami okot találni, legtöbbször anyagit – család eltartása, gyerekek taníttatása, hitelek stb. – de egyre többen vannak, akik akkor sem tudnak megállni, ha ezek az okok már nem állnak fenn és közben úgy telik el az életük, hogy elfelejtenek élni. Willy Loman a családjáért hajtja magát, csakhogy ez hiábavaló önpusztítás, mert ez a pálya véget ért számára.  Ő is tudja, de nem hajlandó ezt elfogadni, ezért utasítja el Charley jószándékú ajánlatát. Megmarad elrettentő példának.

Egy szó, mint száz, Az ügynök halálát nem kell „modernizálni”. Az még elfogadható, hogy az eredeti darabot meghúzták egy másfél órás „egyfelvonásosra”, egész jelenetek maradtak ki belőle, néhány mellékszereplővel együtt, de teljesen feleslegeseknek érzem a modern kor eszközeit (laptop, mobiltelefon) és a napjainkra való verbális utalásokat.  A dúsgazdag Ben is csak mint egy „interaktív tv-műsor” tűnik fel – ezt még fel lehet fogni egyfajta képzeletbeli beszélgetés megjelenítéseként - de Loman internetes szexét végképp nem tudom hová tenni. Nincs ellenemre színházban sem a helyén való durva beszéd – emlékszem, még a 80-as években mekkora felhördülés volt a Katona József Színházban Spiró György Csirkefejének előadásán, amikor az első szó ez volt: b… meg – de itt elhangzó folyamatos trágárkodás nemhogy erősítené, hanem gyöngíti a tartalmat. Loman és Biff szinte csak ordítva tudnak egymással beszélni, holott, ha időnként kicsit halkabb lenne az előadás, a néző is jobban átérezné azokat az elfojtott érzelmeket, amelyeket kikáromkodni sem lehet. Itt jegyezném meg, hogy egyes szövegrészek nyomán nevetés, kuncogás hangzott a nézőtérről, váltottak, ez láthatóan a színészeket is zavarta, pedig egy pillanatnyi nevetnivaló sincsen a darabban. Nem értem azt sem, hogy a rendező miért nem bízott az eredeti befejezésben, amikor Linda kimondja: „Szabadok vagyunk”, miért kellett még szállítómunkások jövés-menésével szánkba rágni, hogy az apa halálával tért vissza a család a fogyasztói társadalomba.

Stohl Andrásnak vannak nagyszerű pillanatai. Mindjárt a nyitó jelenet, amikor egyedül ül a színen és legalább egy percig némán néz maga elé. A további monológok mellett a Charley-val való találkozásokban, valamint a kirúgás jelenetében emlékezetes, a leghátborzongatóbb pedig akkor, amikor hangosan élteti saját magát – nem lepett volna meg, ha a közönség vele együtt harsogja, hogy „Willy Loman!” – a fiaival való párbajokban viszont a kevesebb több lett volna. Ugyanez vonatkozik Fehér Tibor Biffjére és Szécsi Bence Happy-jére: túljátsszák a szerepüket. Balsai Móni Lindája viszont pontosan annyi, amennyi kell: neki minden pillanatban elhisszük, hogy élete másból sem áll, minthogy békét teremtsen a családban a belőle áradó őszinte szeretettel és józansággal.   

Az ügynök halála Centrál Színházi főpróbáján voltunk. Egyszer egy színésztől hallottam: jobb lenne, ha a kritikusok az ötödik előadás után írnának az új darabokról, nem a főpróba, vagy a premier után, mert akkorra áll igazán össze. Ezen a lassan 200 éves sajtóhagyományon elég nehéz lenne változtatni, így viszont a művészek a bírálatokat akár az előadás javára is fordíthatják.  A tehetségükön nem fog múlni.