Fotó: Centrál Színház/Horváth Judit

A 20. századi amerikai drámákban folyamatosan isznak. Talán még mindig a szesztilalom okozta össznépi frusztráció hatása, igyunk, amíg lehet, amíg valami elmebetegnek eszébe nem jut egy újabb prohibíció. Edward Albee Nem félünk a farkastól című darabja alighanem mindegyiken túltesz. Még vízben is sok, amennyit a színészek a nyílt színen elkortyolnak – vagy még inkább felhajtanak, vedelnek – és, mint egykori túlzott alkoholfogyasztó, belegondoltam, hogy mindez „igaziból” hová vezetne. Elszörnyedtem, hiszen valószínűleg már egyik figura sem tudna magáról, nemhogy képesek lennének ezekre a halálpontosan kiszámított „játszmákra”. Másfelől viszont – ismét csak saját magamon és az akkoriban hasonló állapotban lévő környezetemből leszűrt tapasztalatokból kiindulva – meggyőződésem, egy „normális” ember atomrészegen is „normális” marad, mert a szesz csak azt hozza ki belőle, ami benne van, lehet, hogy nagyon mélyen eltemetve, de ha megszabadul a gátlásaitól, akkor Isten legyen irgalmas mindenkinek körülötte. Talán ezért is van, hogy az alkoholos befolyásoltság a világon mindenütt nem enyhítő, hanem súlyosbító körülmény.

George, Martha, Nick és Honey számára mégis úgy tűnik, az alkoholizmus nemcsak állapot, hanem ürügy arra, hogy élve felboncolják egymást és saját magukat. Poharuk, üvegjeik mögé rejtőzve adják ki legféltettebb titkaikat, saját tehetetlenségüket, csődtömeg életüket, egyre durvábban adagolva a kölcsönös megalázásokat. Mert ezek nélkül még elviselhetetlenebb lenne a létük. És ki tudja, hogy az egyes „játszmákban”, amelyekben mindig az hozza a „szabályokat”, aki elkezdi, mennyi az igazság és mennyi a fantázia, ami egy inkvizítornak is becsületére válna. Ez a nagy kérdés akkor merül fel a nézőben, amikor George előadja a születésnapra hazavárt fiúk halálhírét, Martha összeomlik és csak ezután válik világossá, hogy az asszony nem gyermeke elvesztésébe őrül kishíján bele, hanem abba, hogy férje „elrontotta” az ő játszmáját, amely a soha nem létezett fiúról, a család büszkeségéről szólt. Ezek után ki tudja, hogy George valóban írt e regényt, hogy Honey valóban álterhességével vetette-e el magát Nick-kel, aki apjától „Isten pénzét” örökölte, hogy Martha valóban imádja-e rektor apját, vagy őt is gyűlöli a „nagy jövő előtt álló” George-dzsal való házassága miatt. „Nem félünk a farkastól, nem esz meg, csak megkóstol” – dalolgatja George, de miután kettesben maradnak Marthával, az asszony csak annyit ismételget: „De én félek”. Albee azzal magyarázta annak idején a címet, hogy a három kismalac e dalból merít magának bátorságot, holott rettegnek az ordastól, de egy kis hamis illúzió mindig jól jön. És Martha éppen ettől fél: most, hogy a „játszmák” mindent a felszínre hoztak, mi marad nekik? 

Talán még egyetemista voltam, amikor láttam Mike Nichols 1966-os filmremekművét, akkor úgy éreztem, hogy a Richard Burton-Elisabeth Taylor kettősnél és a fiatalokat játszó George Segal-Sandy Dennis párosnál tökéletesebben nem játszhatják el ezt az iszonyú tragikomédiát. Burtonék, mint szinte valamennyi közös filmjükben, szinte saját életük egy szeletét tették közszemlére.

A Centrál Színház előadása azonban felülírta ezt az élményt.

Nem premierről, még csak nem is viszonylag új előadásról van szó, hiszen 2016 márciusában került először színre. Akkor és az azt követő években azonban, ha nem is tudatosan, „kikerültük”, nem ilyen színházi estével akartuk amúgy is nyomott hangulatunkat tetézni.  Most is szinte véletlenül futottunk bele, de úgy éreztük: a két főszereplővel nem tévedhetünk.

Amikor e sorokat írom, már eltelt egy teljes nap, és még mindig a hatása alatt vagyunk.

Básti Juli és Rudolf Péter pályafutását a kezdetektől követem, tudom, hogy bármilyen figurává át tudnak lényegülni, még olyanokká is, amelyek látszólag idegenek tőlük. Idézzük csak fel a Sztálin menyasszonya fogyatékos lányát, vagy az 1945 dölyfös, ám végtelenül gyáva falusi jegyzőjét, miközben mindketten jártasak Shakespeare-ben, Csehovban, klasszikus és modern vígjátékokban és abszurdokban egyaránt. És mégis Életem Párjával, aki nem ismerte a darabot, lélegzetvisszafojtva figyeltük, ahogyan kivetkőznek önmagukból, ahogyan a sudár, izgalmas szépségű Juliból a szemünk láttára lesz egy agresszív, közönséges, de lelke mélyéig sebzett Martha, ahogyan a rokonszenves, egészséges derűt sugárzó Rudi magára ölti a frusztrációit cinizmusba, kis stílű, de annál gyilkosabb élű gonoszságokba fojtó George alakját (Schmied Zoltán Nick-je és Pálfi Kata Honey-je állja velük szemben a sarat, ami önmagában nem kis teljesítmény). A gyerek-jelenet volt az, ahol Életemnél elszakadt a cérna, hosszú percekig sírt, tán még akkor is, amikor rájött, hogy valójában miről van szó.

A függöny legördülésétől hazáig meg sem szólaltunk... nekem a csendben az jutott eszembe, hogy hazatérve ki kéne nyitni a bárszekrényt, de aztán arra gondoltam, hogy mégse: örüljünk annak, hogy a mi életünk értelme a szeretet, a harmónia, egymás megbecsülése, nincsenek lelkünk szekrényeiben csontvázak, amelyek bármikor kihullhatnak. Lehet, hogy egy korty Sógorom isteni pálinkájából oldotta volna a bennünk lévő feszültséget, de mégsem tettük. Magához az élményhez sem lett volna méltó. Mert nekünk az együtt töltött 20 év után sem kell félnünk a farkastól. És legyen így mindazoknál, akiket szeretünk és akik szeretnek minket.

Negyvennyolc éve annak, hogy demilitarizált övezetnek nyilvánítottam magamat, miután leszereltem egy „harmadik lépcsősnek” is ótvaros garnizonból, ahol randevút adtunk egymásnak Potrien és jutasi őrmesterekkel, Milo géhástisztekkel, Dub hadnagyokkal, politikai tisztnek álcázott Katz tábori lelkészekkel.
De volt szerencsém találkozni Yossarianokkal, Svejkekkel és ügyes Tuskó Hopkinsokkal is.
„Vendégként” még jártam abban az őrtoronyban is, amely, hála hajdani megtisztelő jelenlétednek, mára a világökörség része lett. Azért minden lepusztultsága ellenére a tiszt elvtársurak hétvégenként gyakorta jártak vadászni. Engem ugyan soha nem rendeltek ki hajtónak – nem bíztak bennem – viszont emlékszem egy cigány srácra, aki fantasztikusan hegedült, őt mindig magukkal vitték, hogy bazseváljon a vadászat után bulikon, még akkor is, ha éppen fogdabüntetését töltötte, ami sűrűn megesett vele, mert magasról sz*rt a seregre.

Tehát 48 éve utálom a fegyvereket, még a Starwars-os játékfegyvereket sem látom szívesen az Unokáim kezében. Mert a fegyver számomra egyet jelent az erőszakkal, a halállal, a hatalommal, a hatalommal való visszaéléssel, az erősebb nem létező jogával a gyengébbel, a védtelennel, a kiszolgáltatottal szemben. Mindegy, hogy parancsot vakon teljesítő katonák, vagy kedvtelésből, úri passzióból lövöldöző vadászokról van szó. Azokról, akiknek a legfontosabb a saját köreikben való dicsekvés, hogy „emelhessék lábukat zsákmányuk nyakára” és eszükbe sem jut, ha van nekik egyáltalán, hogy a jó vadászat „megtanít gondolkodni, szabadságszeretetre, jó ízlésre és tiszteletre nevel. Elvezet a természet és a hozzá tartozó jelenségek elmélyült megfigyeléséhez” – ahogyan azt Major Tamás mondja a maga bölcs, cinikus, egyben mélyen megvető iróniájával.

Drága Öreg Medve, egy vallomással tartozom Neked. Még soha nem láttam eddig élőben a Vadászatot, miután az ősbemutatóról ifjú apai teendők miatt lemaradtam és az újabb előadások is valahogy elkerültek.  A lemez persze kezdettől fogva megvan, kívülről fújom a Hajtók dalát – volt idő, amikor úgy éreztem, hogy a „nem jutott jobb neked, ezért vagy mellettem” rólam szól, de ma már szerencsére a régmúlt – a Mesél az erdőt, sokszor ordítottam Veled és a közönséggel együtt, hogy „dögölj meg fattyú” és hasított belém a „Sosem lesz vége”? (Számomra ez a vers a magyar Amerikai ima…). Így most, 40 év után, egy nyugtalan hazában kivívott belső béke állapotában állt össze igazán az egész és vált örökre megbonthatatlanná a szabad vadak/bohócok/bolondok asztaltársasága, Baksa-Soóstól Viszockijig, Petőfitől Pilinszky-n át Kerouacig, Morrisontól Faludy-ig  akik mind, együtt a Te hangodon szólalnak meg, A mesterek,  akiket mindig is tiszteltél, míg nem Magad is Mesterre váltál. Közben a vadászok hol be-, hol kivonulnak, régi és új álarcban, de valahol több ezer éve mégis ugyanazok, ahogyan a hajtók, a szolgák, az áldozatok, az űzöttek, és azok is , akiktől „üres marad a vadász marka..”

 Az Arénában szinte érezni lehetett a visszafojtott lélegzeteket, amikor Gyurka bácsit idézted: „Csak én, csak én fogjam be a pofámat?” Jobbkor el sem hangozhattak volna ezek a szavak. De, amikor csúfságos vészbanyaként idegtépő dobháttérrel, a pimasz Shakespeare-t hívtad segítségül, akkor sem kellett nagy fantázia azokra gondolni, akiknek a hatalomért semmi sem drága. És jól ismerjük a 21.századi skizoid embert is, aki versenyt fut a szimpatikus ördöggel.

Vannak, akik már nem hajtanak Veled.  Bendzsinek, Dódinak legyen könnyű a föld, de Te soha nem maradsz méltó társak nélkül. Amikor felhangzott, hogy „Fegyver dörög vagy épp aratnak?”, azt hittem, rosszul hallok, de e Szilárd támasz mellett a többiek hallatán sem volt egy cseppnyi hiányérzetünk sem. Magyarország csavargók rongyaiba, majd a szintén önazonos csíkos pólóba öltözött legrosszabb énekesének pedig most is elhittük minden szavát.

Azt mondtad, nem gondoltad volna, hogy a Vadászat 40 év után is aktuális lesz. Nem vagy ezzel egyedül. De attól tartok, hiú remény arra várni, amikor már „csak egy letűnt kor dokumentumaként” hallgatjuk mi és utódaink. Sajnos az „isták” listája végtelen (nem is lett volna helye itt egy korábbi poénodnak mokány muzsikus barátunkról), a „rossz kis törpe hősök” is köztünk maradnak (az egyiket láttuk is közelről a küzdőtéren, egy kopasz biztonságis személyében, aki valósággal letepert egy nőt, mert az nem az engedélyezett útvonalon akart felmenni a felsőbb szintre…), kegyelmes lábakat nyaldosó kutyák, az éhes zöld-sárga sárkánykák, és sokaknak lenne szüksége olyan kijózanító pofonra, amelytől szinte valamennyien megtántorodtunk: „Mindenki a Parlamentbe igyekszik/
Ahol a Paraziták Parádéján a Patkány a prímás.” 

És valóban bolondnak és nevetségesnek kell lennünk ahhoz, hogy emberek maradjunk?

Több mint három évtizede annak, hogy a bécsi Práterben kirázott a hideg, amikor Mick Jagger a Ruby Tuesday utolsó refrénje előtt hátralépett a mikrofontól és a közönség egyként énekelt helyette. És ugyanezt éreztük most, amikor a ráadásban a Viharban születtem középső versszakait a hallgatóság zengte. Ilyen pillanatokért érdemes a színpadon és a színpad előtt állni, amikor egy dal egy vagy több generáció életérzésévé, vagy akár egy múltat és jövendőt megbűnhődött nép történelmi tudatának mindenki számára érthető megfogalmazásává válik. És benne van az a hatalmas szeretet Irántad, ami mellett már az a bizonyos végtermék, amellyel olyan nagy hévvel dobálják egymást az emberek, semmivé válik.

A koncert éjszakáján nemigen tudtam aludni, elővettem a Tőled kapott Hobo Sapienst, hogy átolvassam még egyszer az egész eredeti szövegkönyvet. Másnap Életem Párjával vidékre utaztunk, vonattal. Indulás előtt ő vetette fel, hogy jó lenne újra elővenni Faludy Villon-átköltéseit. (A vele való személyes találkozást is Neked köszönhetem, akárcsak „apánkat”,  Allen Ginsberget. Még a 2000-es években elmentünk egy könyvnapi dedikációra, amelyre Életem még rétest is sütött Gyurka bácsinak, aki nagy örömmel fogadta az ajándékot).  Könyvtáramban a költészet kitüntetett helyen van, gyorsan megtaláltam a kis zöld kötetet és magunkkal vittük az útra. Szerelmem hangosan olvasta fel az első verset, a Ballada a senki fiárólt, amelynek versszakzáró sora előtt önkéntelenül kibukott belőlem, hogy „egy-két-há-négy, Megáldva és leköpve mindenütt”. Ez már csak így marad meg bennünk. Játssz, amíg élsz!