03.20

Lájkvadász hírportál: O.V. elhagyta az országot - így a cím. Aztán a lead lehervasztja a várakozásokat - Brüsszelbe utazott az EU-csúcsra. Itt tart ma az egykor szebb napokat látott magyar média.

És ezek után meg sem lepődöm azon, hogy ha véletlenül belenézek egy közhíradóba, az ott elhangzott nemzetközi vonatkozású híreknek nyomát sem találom a hiteles európai sajtóban, vagy ha igen, akkor nem úgy, nem akkor, nem ott, és nem olyan összefüggésben, mint azt a köznépnek tálalják.

Már nincs hírértéke annak sem, hogy „minden idők legmocskosabb választási kampánya következik.” Már csak azért sem, mert a legmocskosabb választási kampányok gyakorlatilag folyamatosan folynak, amióta a békepárt gyűlöletbeszélőé minden hatalom. Liftreklámunk is tartja ezzel a lépést, megjelent benne baloldali kerületi polgármesterünk gyalázása. Itt biztosan látjuk nap, mint nap. Amikor szóvá tettem a ház közösségi oldalán, az egyik lakótárs, miközben maga is tett egy mocskolódó megjegyzést az egyik ismert ellenzéki politikusnőre, így válaszolt: „A liftnek van másik három oldala még a plafont és a padlót nem számolva, ahová nézni lehet.” A stílus maga az ember – mondta Buffon. Nem a nagy Gigi, minden idők tán legkiválóbb kapusa, hanem a felvilágosodáskori francia természettudós mondta akadémiai székfoglalójában. Persze, lakótársnak igaza van. Belenézhetek a tükörbe is, gyönyörködhetek magamban, vagy vághatok pofákat. Mi több, nem kell tv-t néznem, internetet olvasnom, még az utcán is járhatok behunyt szemmel, hogy ne lássam a mi pénzünkből finanszírozott, újabb és újabb hazug és gyűlölködő óriásplakátokat. El is költözhetünk egy lakatlan görög szigetre vagy egy toszkán hegyi faluba, ahol minden harmadik ember 100 éves és ahová nem kell, hogy eljussanak a nagyvilág hírei….Észrevételemet elküldtem a közös képviselőnek is, ő válaszra sem méltatott…

Az elmúlt napokban többször is megkérdezték tőlem, hogy hol élek? Sajnos tudom, bár néha jó lenne elfelejteni, de valahogy mindig emlékeztetnek rá.

03.21.

Arról, ami Budapest egyik legszebb és legnemesebb hagyományú épületében hetek óta zajlik, nekem a Marx-fivérek pimaszul zseniális filmje, a Botrány az operában jut eszembe. Ennek hősei, Groucho, Chico és Harpo, miután a szűk látókörű impresszáriónak nem kell a szegény, de nagytehetségű tenor és a sztárénekes kidobatja az előadásból riválisa szerelmét is, a legelképesztőbb ötletekkel teszik tönkre a Metropolitan évadnyitóját. Végül a szerelmespár menti meg az előadást és az impresszárió is jobb belátásra tér. Vajon a magyar Operaház fantomjának megjön-e az esze, vagy ostobább és szolgalelkűbb, mint Mr. Gottlieb?

03.22.

A szomszédos szupermarket, szombat 11 óra. Riadt tekintetű, szemüveges fiatalember szerencsétlenkedik a zöldség- és gyümölcspultok között, egy ládát kis híján ráejt a kezemre, meg az előttem lévő mandarinokra. Egy középkorú eladónő ordítja le szegénynek a fejét, aki ettől még jobban elbizonytalanodik, nem is csoda, hiszen egy hete még mindent máshová kellett rakni. Lelki szemeimmel láttam a legfőbb keresztapát, vagy valamelyik stróman-rokonát, amint árufeltöltőként tengeti itt az életét.

03.23.

A közelünkben lévő Godot Galéria mindig izgalmas élményeket nyújt. Néha elég nyomasztó tárlatokat látunk, mint most az It’s Fine csoport képeit és installációit a „tehetetlenség kiállításán”.  Még egy kiáltványt is közzétettek, idézem: „Nem támogatjuk a valóságnak ellentmondó pozitivitás-kényszer termelését”, majd „követeljük a médiáktól, hogy hagyjanak minket békén a folyamatosan özönlő rossz hírekkel, hatásvadászfelvezetés-híreikkel, hülyeségeikkel és félinformációikkal”. Az egésznek volt egy neopunk „no future” hangulata a bomba-szobroktól a 9/11-es fotómontázsokig, a WC-graffitiktől az istentagadásig. Engem a legjobban az a mű fogott meg, amely egy homokból készült Bábeltornyot ábrázolt és amelyhez elvileg a néző is hozzátehetett, mert volt hozzá egy kis műanyag homokozó lapát. A címe pedig különösen tetszett: „Homokvármegye”.

03.25.

No és azt hogy értsük, hogy lehet, hogy nincsenek is oldalak, csak magyarok vannak? Az utcai harcosból hirtelen Bagarja uram lett, a béke barátja?

03.26.

Napok óta zajlik a lépcsőházban a tacepaózás egy, a közelünkben nyitandó ingyenkonyha miatt. A kezdeti józanabb hangok után már azt kezdik vizsgálni, hogy kinek az érdeke a „hajléktalanokat vonzó” intézmény miatt, ami „biztosan le fogja vinni a ház lakásainak az árát”. A fent említett szupermarketet is megjelölték, mint titkos haszonélvezőt, no és persze Mr. Soros hitközségét, elvégre az ő szociális hálójuk osztaná az ebédet. Helyben vagyunk…

Az emberhez méltó élet kutatására és annak biztosítására kellene azt a rengeteg pénzt fordítani, amely most például az űrkutatásra megy el – mondta egy tekintélyes orvos magánbeszélgetésünkben. És nem az űrkutatás a legnagyobb pazarlás, bár ki tudna elmenekülni egy másik bolygóra, ha beütne az apokalipszis?

Még mindig kiakadok azon, hogy a tv-szinkronokban mekkora hülyeségeket fordítanak. Jó lenne a magyar szövegek íróit felvilágosítani arról, hogy „gyereklány”, ahogyan gyakran a bébiszittert emlegetik, a mi nyelvünkön serdületlen nőnemű gyermeket jelent. Igaz, ez még mindig semmi ahhoz képest, amit egyszer egy francia Maigret-film magyar változatában hallottunk szüleimmel. Állandóan egy „énekmesterről” beszéltek, holott a történetben még csak utalás sem volt semmilyen zenei tevékenységre. Aztán, mint a francia nyelvben jártasak, rájöttünk arra, hogy a „maitre-chanteur-t” fordították így, amely, ha különválasztjuk a két szót, valóban jelenthet énekmestert, egyben azonban zsarolót jelent. Hogy miért pont ezen a napon jutott eszembe?

A sajátos szó- (és jog) értelmezésért állampártkormányunk sem megy a szomszédba. Ezúttal a hatóságoknak a médiára való nyomása elleni EU-határozatot nem szavazták meg, arra való hivatkozással, hogy ez cenzúra. Vagyis elutasítják, hogy a cenzorokat cenzúrázzák. Újabb érdekes egybeesése ez a mai napnak…

Még szerencse, hogy a nap végén felgerjedhetett szittya vérünk egy újabb fantasztikus futballgyőzelem után….

03.27.

A legfőbb nyomtatott ingyenes manipulátor szerint manipulált az a bizonyos hangfelvétel. Nagypéntek közeledtével osztódással szaporodnak a farizeusok.

Rég láttam már az Aranypolgárt – amikor médiaegyetemen tanítottam, minden évben megnéztem, mert úgy gondoltam, enélkül senkinek nem szabadna erre a pályára mennie – de lelki szemeim előtt ott vannak a nyitó képek, a „belépni tilos” táblától, a végtelen gazdagság egy-egy villanása, majd a haldokló nagyúr, aki bár övé volt a fél világ és azt vásárolta meg, amit és akit akart, úgy halt meg kastélya szobájában magányosan, mint egy kivert kutya….

Fotó: József Attila Színház

Azt, hogy normális vagy-e vagy sem, a társadalom dönti el. Pontosabban azok, akik a mindenkori társadalom nevében felállítják annak kereteit, szabályait, és amelyekhez a mindenkori társadalom nagy többsége saját jól felfogott érdekében, sőt, sokszor azon túl is, engedelmesen igazodik. Különösen, ha a döntéshozók el tudják hitetni, hogy jót tesznek velük.
Lehet, hogy egy idő után rájönnek, hogy az a jó nem is olyan jó, de – lustaságból, kényelemből, félelemből, megfelelési kényszerből, rájuk erőltetett bűntudatból legfeljebb a privát morgásig jutnak el. Aki nem így tesz, az magára vessen. Lehet ellenszegülni, kihívni a sorsot magunk ellen, esetleg mások szemének felnyitásával is próbálkozni, de a döntő pillanatokban senkire sem számíthatunk. Ha szerencsénk van, utólag akár szentté vagy hőssé is avathatnak bennünket, amikor már nekünk úgyis mindegy.

Vajon miért oly kedves az íróknak több mint két évszázada az elmegyógyintézet, mint környezet? Talán mert éppen e zárt intézményekben jönnek ki a legélesebben a társadalom hatalmi játszmái, látszólag védtelen, akaratukat vesztett emberekkel szemben. Az sem véletlen, hogy számtalan olyan rendszert tudunk - és régebbről, mint a sztálinizmus vagy a hitleráj – amely szívesen kötözte kényszerzubbonyba a „másképp gondolkodókat”, éppen azért, mert ők pontosan látták, hogy a „kinti” világ a legnagyobb őrültek háza, amelyben közveszélyesek uralkodnak. És a világ azóta sem változott, az igazi „szabad embereket” sehol nem szeretik, főleg nem azokat, akik ezt még hirdetik is.

Ezért egyszerre megdöbbentő és kellemetlen élmény Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regénye és annak bármelyik adaptációja, Milos Forman filmjétől az elmúlt közel öt évtized számos magyar színházi bemutatójáig, mert – anélkül, hogy egyetlen mondattal kellene „aktualizálni” – elevenünkbe talál. Mi vagyunk Harding, Martini és a többiek, akik önként vonulunk be a sárga házba és azt hisszük, hogy onnan bármikor távozhatunk. Utáljuk ugyan a Főnéni és az ápolók zsarnokságát, egymás közt még meg is jegyezzük, de aztán tovább kussolunk, miközben nap mint nap bevesszük, amivel megetetnek minket. Egy olyan „született bajkeverő”, mint MacMurphy, aki megrögzött szerencsejátékosként a saját életét teszi kockára, hogy felrázza ezeket a szánalmas lényeket, csak veszíthet. De ő legalább megpróbálja és mégsem pusztul el hiába, mert a némaságba zárkózott Indiánból végül kihozza az elemi erejű szabadságvágyat.

A József Attila Színház Funter Frigyes rendezte előadásán Chajnóczky Balázs túláradó energiájú MacMurphy-je igazi „alfahím”, csak éppen a farkascsorda hiányzik mögüle. Egyszerre munkál benne a végtelen életszeretet és féktelen düh az életellenes, értelmetlen rend ellen. Amikor színen van, vibrál a levegő, a végén pedig halljuk e vibrálás eltűnését. Ellenfele, Fehér Anna Miss Rachedje, egyszerre uralkodó típusú anya és a szabályok megszállottja, éppen attól félelmetes, hogy látszólag nincsen benne semmi ördögien gonosz, visszafogottsága még azt is sugallhatja, hogy ez a „rendpártiság” az ő keresztje.
Fila Balázsé Bromden főnök hálásan hálátlan szerepe, hiszen néma jeleneteiben egy-egy gesztusa is elegendő ahhoz, hogy mélyen átérezzük mindazt a fájdalmát, amelyet apjának méltatlan halála, törzsének pusztulása táplál benne.
Az ápoltak közül a legszínesebb figura a „betegbizottság elnöke”, Harding (Blazsovszky Ákos), de emlékezetes Billy Bibbitként Horváth Sebestyén Sándor is, aki ki tudja kerülni a dadogós, anyakomplexumos figura kínálta túlzásokat.  
Újréti László pontos jellemrajzot készít a pipogya, önálló vélemény nélküli főorvosról, különösen az „értekezlet” jelenetében. Itt egyébként a maszkos orvosokat ugyanazok a színészek alakítják, akik a betegeket. Ezt akár úgy is érthetjük, hogy bárkiből lehetnek „orvosok” és „ápoltak”, attól függően, hogy az adott esetben jó vagy rossz helyen voltak. 

És még két gondolat a normalitásról. Milos Formannak is nyilván más volt a véleménye erről, hiszen a Száll a kakukk után képes volt felborítani a Hair eredeti dramaturgiáját azért, hogy egy MacMurphy-hez hasonló, csak jóval szelídebb „deviánst” állított a középpontba Berger személyében, aki, miután belátja, hogy Bukowski törvénytisztelete reménytelen, öntudatlanul is feláldozza magát.
Egy sokoldalú művész Barátom pedig egyszer azt mondta nekem: „Számomra az a normális ember, aki nem árt másoknak”. Az ő épelméjűségét is sokan megkérdőjelezték, miként az enyémet is, de nála szabadabb emberrel még nem találkoztam Magyarországon…