Cogito

Egy szabad gondolkodásban megőszült írástudó elmélkedései

Boldogtalan zongorista korlátok és szabadságok örvényében

2024. június 26. 18:39 - Göbölyös N. László

Szántó T. Gábor: A jazzprofesszor

436163639_978916313547567_6515343311543520814_n.jpg

Gonda János és Édesapám, Göbölyös Gábor kortársak voltak. A zongorista 1932-ben, Édesapám egy évvel később született. Mindketten 90. életévük második hónapjában mentek el, szintén egy év különbséggel. Egyaránt kamaszként élték át a vészkorszakot, a családban „Hansinak” hívott Gondát 15 éves korában szakította el apjától a történelem, az én Édesapám soha nem tudta meg, ki volt a biológiai apja, nevelőapja valahol Ukrajnában pusztult el munkaszolgálatosként. Mindkettejüknek erőt adott választott hivatásuk, a zene, illetve a diplomácia és széles, mondhatnánk kozmopolita világlátásuk, miközben ott maradtak bennük a feldolgozhatatlan traumák és a magukban őrzött titkok. Amikor Édesapámat négy héttel halála előtt bevittem a kórházba, azt mondta nekem: „Tulajdonképpen tartalmas, gazdag, boldog életem volt.” Alighanem Gonda János, Szántó T. Gábor új regényének, A jazzprofesszornak hőse is elmondhatta, hogy élete tartalmas és gazdag volt. De vajon érezte-e magát valaha igazán boldognak?

Egy család történetének feltárása önmagában is embert próbáló feladat, hiszen soha nem tudhatjuk, hogy még a jól ismertnek vélt személyek, történetek mögött is nem húzódik-e valami, ami egészen más megvilágításba helyezi múltunkat, vagy ami, érezhetően vagy akár rejtőzködőn hatással van jelenünkre, az identitástól az egészségünkig. Gonda Péter, a jazzprofesszor fia nemcsak megosztotta saját terhét az íróval, hanem - látván empátiáját - rábízta, hogy írja meg ezt a történetet, amelyben elválaszthatatlan lesz egy hagyományos polgári értékrendben felnőtt, klasszikus műveltségű zenész alkotói és emberi útkeresése a magyar történelem, a hatalmi és kultúrpolitikai játszmák fél évszázadától, amelyben, ahogy a könyvbemutatón maga a szerző is megerősítette, a fikciós részek sem állnak messze a valóságtól.

Amikor a harmincas éveim közepén több olyan életrajzi könyvet írtam, melynek hősei nem két, hanem négy végén égették az életüket, és én próbáltam belülről megalkotni portréjukat, ez a beleélés időnként kezdett életveszélyessé válni, és nem kis erőfeszítésembe került elhitetni magammal, hogy X nem én vagyok. Szántó T. Gábor egy olyan, a magyar jazztörténetet meghatározó muzsikus legbelső lényével azonosult, akit egész életében kétségek gyötörtek, még saját tehetségét illetően is, miközben ólomsúllyal nehezedett rá egyfelől a szörnyű családi örökség, másfelől pedig az a küldetés, amelyet a magyar jazz kiteljesedése érdekében vállalt magára.

„Itt mindig valakinek ellenében kell játszani”.  „Mintha állandóan küzdenénk, pedig a jazz csak játék” – ezek a mondatok valóságos kulcsok a regény megértéséhez. Sok művészt ismertem meg, akik magát az életet is játéknak tekintették, Gonda János azonban a zenében is csak ritkán jutott el a vágyott belső szabadságig, még ha a kezében volt a legfőbb eszköz, a rögtönzés, és magánéletében is csak kivételes pillanatokban tudott megszabadulni szorongásaitól, a sors és a negatív érzések teremtő ereje mintha átokként ült volna rajta.

Miközben a regény pillére egyetlen nap, amelynek során a zongorista bátyja, tőle sok ezer kilométerre elkövetett öngyilkosságának hírére számot vet életével, szigorú kronológiával végig követhetjük a zűrzavaros magyarországi évtizedeket, benne az ő privát történelmét is. A tragikus, vagy előre láthatatlan sorsfordító események mellett tele vagyunk közép-európai abszurdokkal: hogyan válik például a korábban tiltott, „imperialista mételynek” tekintett jazz előbb tűrté, majd támogatottá – nem elsősorban művészeti sokszínűsége miatt, hanem azért, hogy „ellensúlyozza” az ifjúság sokkal szélesebb rétegeit megmozgató „beatet”. De legalább ugyanilyen nonszensz, hogy egy időben egyfajta ellenségeskedés, de legalábbis meg nem értés alakul ki az amerikai/kozmopolita hagyományok és a magyar zenébe oltott jazz művelői között, holott a jazz lényege nemcsak a rögtönzés lehetőségeinek, hanem a motívumforrásoknak a végtelensége is. Persze az én korosztályom emlékezhet a „népies” Illés és a „nyugatias” Omega híveinek kibékíthetetlen ellentétére, holott valójában egyik zenekar sem volt „vegytiszta”. Hogy napjaink mesterségesen hasított magyar szakadékairól ne is beszéljünk…

A könyv „zeneiségét” nemcsak ez a struktúra adja, hanem több a belső monológban sokszor visszatérő mondat, gondolatfűzér is.  Ezek tűnhetnek az összhatást tekintve önismétlésnek, De gondoljunk bele, hogy egy ember akár egyetlen nap alatt is hányszor fogalmazza meg magának az őt foglalkoztató dolgokat anélkül, hogy egyről a kettőre jutna…

Olvasás közben felrémlett bennem egy koncert, amelynek Kétkezes, négykezes, nyolckezes volt a címe. Először Gonda János játszott egyedül, majd Vukán Györggyel kettesben, végül Csík Gusztáv és Szakcsi Lakatos Béla is csatlakoztak hozzájuk. Megszólalt bennem a Sámánének című lemez, Gonda munkásságának egyik csúcspontja, Berki Tamás szenvedélyes énekével, előjöttek villanások Köllő Miklós Egyetemi Színpadi előadásaiból, Szabó István két remekművéből, az Apából és a Szerelmesfilmből. Ez utóbbit szinte már kívülről tudom, de talán érdemes lenne egyszer csak a zenére koncentrálva végig nézni. 

Szüleim halála után az egyik szekrényben megtaláltam Édesapám néhány fiatalkori irodalmi próbálkozását, egy kisregényt, egy drámát, egy krimit és az Ember Tragédiája paródiáját, amelyet még külügyes gyakornok korában írt. E művét, amit kollégáival elő is adtak, gyakran emlegette, mert csak az egyik főnökének humorérzékén múlt, hogy nem rúgták ki őket (1956-ot írunk, még az „események előtt”), még idézni is tudott belőle. A többiről soha nem beszélt. Két éve már, hogy nincs velünk, de még nem tudtam rávenni magamat, hogy a vékony másolópapírra gépelt, itt-ott elmosódó írásokat elolvassam. Pedig még az sem kizárt, hogy választ kapok olyan kérdésekre, amelyekre nem kaptam választ tőle, vagy fel sem tettem neki. De vajon tudni akarom-e ezeket a titkokat?

Ha egyszer eljutok odáig, lehet, hogy A jazzprofesszornak köszönhetem.

(Szántó T. Gábor: A jazzprofesszor, Gondolat Kiadó, 2024)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://cogitognl.blog.hu/api/trackback/id/tr8518435891

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása