11.29.

Régóta tapasztalom, hogy azoknak, akik a különböző műsorújságokban és más ajánlókban meghatározzák a filmek műfaját, súlyos fogalomzavarban szenvednek. Nagy érdeklődéssel kezdtük el nézni a Tiszta szívvel című magyar filmet, amelyet akcióvígjátékként hirdettek meg. Már csak azért is, mert volt két mozgássérült haverom - sajnos már egyikük sem él – és ők belekeveredtek egy bűnügybe, amihez semmi közük nem volt, és az egészből egy abszurdot lehetett volna írni. Hát itt nem erről volt szó.  Szűk félórát bírtunk ki belőle, ilyen tömény erőszakot, ennyi véresen brutális képsort nem sokszor  láttunk és még egy beszólás sem volt benne, amin akár elmosolyodhattunk volna. Elképzeltem, hogy túlképzett műsorösszeállítóink ezek után még a Mechanikus narancsot is akcióvígjátéknak neveznék, mert ott vannak olyan durva jelenetek, amelyek „poénra” vannak véve, persze nagyon kegyetlen, fekete humorral, nem is szólva az eltorzított orosz szavakkal teletűzdelt szövegről. Ezek után  hová tegyük Ötvös Csöpit, Bud Spencert és Terence Hillt, Jackie Chant, a Csupasz pisztolyt, vagy a Beverly Hills-i zsarut?

Akkor lennék igazán elégedett a magyar közélettel, ha a folyton emlegetett szuverenitás helyett inkább az emlegetők szuterrénben való elhelyezése kerülne napirendre. Persze régi igazság, hogy minél nagyobb a zűrzavar akár a jogi fogalmak terén, annál könnyebb benne halászni. Másfelől viszont annak is bizonyítéka a nemzeti önazonosságunkra  folyton-folyvást való emlékeztetés, hogy az említett urakban egyre nő a félelem, mert a szívük mélyén jól tudják, hogy ez a sok hanta egyszer vissza fog ütni és nem kicsit. Most még csak azt vallják be akaratlanul is, ami annak idején a seregben szállóige volt: „Hogy fosni, mint beszarni”.

 Ebben a szellemben hozták létre a kíbernyomozó irodát is, amely egy újabb teljesen felesleges pénzkidobás – a benne lévő csókosoknak persze nem az – a közösségi média ingyen és bérmentve elvégzi azt a munkát.

Volt kollégám felidézte egy FB-posztjában a Huckleberry Finnt, amelyben két, magát királynak és hercegnek beállító szélhámos a legordenárébb trükkökkel eteti a népet. Csakhogy ott a nép, amint arra ő is felhívja a figyelmet, a végén elkapja a két gazembert, és tollba, szurokba forgatva vezeti őket végig az utcákon. 

Már nem csodálkozunk azon, hogy a médiában mindenütt megspórolják az olvasószerkesztőt. Akkor miért csodálkozunk azon, hogy a szomszédos szupermarketben a következő felirat fogad az (automata) pénztáraknál: SZÉP-kártyával alkoholt vásárólni nem lehet. Így, hosszú ó-val. És hogy biztosak legyünk benne, a nagybetűs felirat alatt ugyanezt ugyanígy megismétlik.

Ugyancsak szupermarketes észrevétel: az ingyenes manipulatív lapot korábban a bejárathoz tették ki. Aztán a kasszákhoz került, még mielőtt a számlával a vevő kilép a digitális kapun. Néhány nap múlva áttették a külső rakodó pultokhoz. Ma már ismét a bejáratnál kínálják.

Fiatal nő áll az utcán, fülében zsinór, amely okostelefonjához csatlakozik, a telefon pedig egy laptophoz, így beszélget valakivel egy harmadik személy kórházi ápolásáról. Az alkoholizmus és a drogfüggőség lassan nálunk is háttérbe szorul.

Az utóbbi időkben rendre jobbra-balra dőlnek a könyveim a polcokon. Igaz, hogy már nem szorulnak annyira egymáshoz, mint egy évvel ezelőtt, amikor – leendő örököseim helyzetét megkönnyítendő – elkezdtem kiszórni, eladományozni vagy könyvmegállóba vinni azokat a köteteket, amelyek már most feleslegesnek tűnnek. De még nem tudtam rájönni arra, hogy mikor, miért és merre dőlnek. Már gondoltam földrengésekre is, de ahhoz túl gyakori ez a jelenség, hogy mindegyiket valamilyen földmozgásnak tudjam be. Lehet, hogy ott, ahol dőlnek, figyelmeztetni akarnak valamelyik könyvre, hogy mielőbb olvassam el?

11.30.

Megörököltem egy altatót Édesanyámtól, halála előtt néhány hónappal számomra érthetetlen okból négy dobozzal rendelt. Lassan egy éve próbálkozom vele. Hol segít elaludni, hol pedig egyáltalán nem. Még nem jöttem rá, hogy mikor igen, mikor nem. Lehet, hogy csupán egy placebo és minden azon múlik, hogy az Álomtündér mikor tisztel meg a figyelmével, és mikor nem férek be a rendelési idejébe.

A szuperboltban időzavarba is kerültek. Egy hatalmas kosárba csupa Anyák Napjára szánt párnát, törülközőt és egyéb használati tárgyat pakoltak, sok-sok szívecskével és szívhez szóló közhely-mondattal. Ha emlékezetem nem csal, az az ünnep hat hónap múlva lesz. Még megérjük, hogy májusban kiteszik a Mikulás-csomagokat.

Elém került egy írás John Lennon küzdelmes gyerekkoráról, ami ugyan nem mondott nekem különösebben újat, de mégis elgondolkodtatott magamról. Érdekes, hogy szinte semmit sem tudtam még Lennonról, amikor 12 évesen kiválasztottam magamnak a Beatles-ből és ez azóta is tart. Pedig én teljes, szerető családban nőttem fel, nem voltam sem rövidlátó, sem diszlexiás, legfeljebb balkezes, viszont valami, számomra érthetetlen okból az óvodában fekete báránynak számítottam, tán azért, mert ügyetlen voltam, vagy túl lassan ettem, de tán azért, mert a vasfegyelmet akkor sem tűrtem, pedig egykeségem ellenére nem voltam elkényeztetett gyerek. Már akkor kialakult bennem, hogy nem érdekel, mit csinál a többség, nekem megvan a magam útja. És ez így is volt az azóta eltelt 62 évben, és valószínűleg így is lesz, amíg még élek.

12.02.

Vajon minek minősül a folyamatos háborús uszítás egyes médiumok részéről a "szuverenitásvédelem" szempontjából?

Borús, nyirkos decemberi este. A Flórián aluljárójától hazáig az út legfeljebb 300 méter, mégis alig várom, hogy beessek a házunk kapuján. Egyszerűen nem kapok levegőt. Ugyanez a helyzet a Bécsi útnál a villamosmegállótól az Eurocenterig, pedig az még annyi sincsen. Néhány éve az Árpád-hídi feljáró előtt még volt egy oszlop, amely a hőmérséklet mellett a levegőminőséget is jelezte. Aztán egyik napról a másikra leszerelték…

A rendszerváltás óta utálom a tv-reklámokat. Előtte még volt néhány aranyos, Alfonzótól a bontott csirkéig. Korunk tv-reklámjai hangosak, agresszívek és manipulatívak, vagy pedig, főleg a karácsonyi időszakban, elviselhetetlenül negédesek. Most végre született egy szívet melengető két morgós öregemberrel, akik persze tele vannak szeretettel egymás és a világ iránt. Sok-sok nagyszerű színházi és filmes élményt kaptunk tőlük, most, életük alkonyán, több mint nyolc évtized bölcsességét és öniróniáját vitték bele ebbe a kis szerepbe. A Vén Bolond és a Nyikhaj valamit visszahozott a Karácsony meghittségéből, még ha azt egy reklámfilmben tették is.

A költő megírta végső számadását egy vékony kötetben, amelynek kemény fedelű zöld borítót készíttetett és rajta egy ismeretlen szó foszforeszkált arany betűkkel, mint az a bizonyos írás a falon. Elhatározta, hogy valamennyi hajdan volt szerelmének ad belőle egy dedikált példányt. El is jöttek mind a lányok, asszonyok, aki egymást soha nem látták, mind nagyon örültek, hogy a költő egyiküket sem felejtette el, csak akkor tört ki a haddelhadd, amikor megnézték az ajánlásokat és azonnal mindegyikükön a féltékenység lett úrrá. Haragjuk végül együttesen az ellen fordult, akinek véletlenül a mű kéziratos változata jutott. Magának a költőnek sem volt tudomása arról, hogy a magánjellegű megjegyzésekkel teli kézirat hogyan került a nyomdába, azt pedig végképp nem értette, hogy ő miért nem vette észre ezt a súlyos tévedést, ráadásul éppen ebbe írta a legszebb sorokat. Alig tudta kimenteni sorstársnői karmai közül az áldozatot, aki egy hosszú, fullasztó csókkal hálálta meg jótettét. És a költő múltjából nem emlékezett e lány nevére, de még az arcára sem. Lehet, hogy csak a képzelete szülte. Vagy a lelkiismerete?

Egy cinke belekeveredett egy hálóba, ezért le kellett vágni a szárnya tövét. De így is azonnal felreppent, kihussant az ablakon, majd egyenesen nekiment az erkélyen forgó ventilátornak és sértetlenül suhant át a gyilkosan forgó kerekek között.

Óriás vadászok üldöztek végig a Szerelmesek Lagunáinak hídjain, vérszomjasnak hitt  kutyáik azonban érintésemre megszelídültek és többé semmilyen parancsnak nem engedelmeskedtek.

A költőt egykor egy rajongóvá vált gyógyító Asszony Szindbádnak nevezte. Ebből csupán az álmatlanság maradt.

Egy városnyi szókirakós játék állt előttünk. Kezünkben volt a teljes ábécé, és mégsem jött ki a szabadon hagyott szóvégekből egyetlen értelmes kifejezés.

A vese órája ébresztett fel, és nem találtam a szoba kijáratát. Mintha Életem Párjának helyéről keltem volna fel és ez felborította az automatikussá vált útvonalat, pedig csak a félig nyitott ajtón beszűrődő éjszakai világosságot kellett volna követni, de egy pillanatra ez is eltűnt. Lehet, hogy egy új gyógyszer felborította a térérzékelésemet?

Egy elmegyógyintézetből szabadult orvos mindenáron rá akarta bizonyítani a költőre, hogy szodomita, holott ordított róla, hogy neki vannak ilyen, nem is titkolt vágyai.

A család egy békebeli előkelő szálloda halljában kártyázott, de lapok helyett törött porcelán csészealjakat tartottak a kezükben. Apa nyert, a Fiú hiába jött el a piros ultijával, nem versenyezhetett a húszszáz-redurchmarssal.

A költő, ahogyan ezt ifjú korában megálmodta, feláldozott életéből tíz évet azért, hogy tökéletesen megtanuljon basszusgitározni, és énekéről is messze földön híres legyen. Egy buzgó menedzser el is hívta mellé a rövidlátó szerelmes bolondot és a pudingképű balkezest, hogy közös koncertet adjanak a költő otthonának erkélyén, és a két kikötővárosi legenda csak kísérte hősünket. De ő még ennél is többre vágyott: el akarta énekelni egy nagy koncerten azt a dalt, amelynek riffje kétszer két hangból áll, és amelytől a hard-rockot eredeztetik. A buzgó menedzser szerint azonban ezt a költő nem tudná elénekelni, és későn derült ki, hogy összetévesztette az egyenváltóáramos banda egyik számával, ami pedig még nyomokban sem hasonlított a költő régi kedvencére…

Egy óceánjáró fedélzetén látom magunkat. Lehet, hogy a Titanic, de lehet, hogy a Bolondok vagy az Elátkozottak Hajója. Körülöttünk nagy tömeg, de minden arc és alak homályban marad, csak mi ketten látszunk tisztán és világosan.

Azt tudtad, hogy tabunak nyilvánított személyről még rosszat álmodni sem szabad?

A költő elutazott a városba, ahol annyira szerették a forradalmat, de 55 évvel az utolsó nagy lángba borulás után már ott is csak kis utcai gyülekezések maradtak a haragvóknak. A költő az egyik kávéház teraszán fiatal apját pillantotta meg, akinek mély sebhely volt a homlokán, mert ki tudja, mikor, fejbe dobták egy kővel, de azóta sem törődött vele.

Tanítani hívnának egy iskolába, de már nem akarok semmilyen állandó kötöttséget. Nem is kell, mondják, akkor mennék, amikor akarok, és arról tartanék előadást, amiről akarok. Ez már jobban tetszik, de azért szétnézek egy kicsit. Az iskolának hatalmas füves udvara van, inkább nagy szabad rétnek tűnik, ahol a diákok és a tanárok éppen nagy kört alkotva csi-kungoznak, és körülöttük négy mesés ló köröz a lovasával. Az egyik ló fehér, a másik fekete, a harmadik almásderes, a negyedik pej. Mindegyiknek nyergében egy-egy fiatal lány ül, és mindegyiknek rengeteg, derékig érő haja van, a ló színével ellentétes színű. Tekintetem találkozik a fehér lovon ülő, fekete loboncú lányéval, aki egyszerre gyönyörű és félelmetes.  Lehet, hogy a Végítélet lovasai köröznek előttem?

Múzeumba indulunk Szüleimmel, csak induláskor veszem észre, hogy elfelejtettem felöltözni. Apám huncut mosollyal nyugtázza feledékenységemet, a korral jár, gondolja. A múzeum kertjében nagy színpad várja a látogatókat, és maga Lady Soul lép fel, fiatalon, ereje teljében egy gospel-kórus élén. Nem bírom ki, hogy az előadás után ne rohanjak oda régi nagy kedvencemhez, aki szenvedélyesen magához ölel és valami eddig általam soha nem érzett illata van a bőrének. Lady Soul kézen fog, és én nem törődve családommal, követem őt egy igazi fekete negyedbe, ahol mindenki franciául szólít meg, mígnem egy gangos ház ugyanolyan gospel-kórus fogad, mint a múzeumkertben.

A menekülő útvonalakat szakadékok szabdalták szét, az ösvényeket pedig terepszínű egérfogókkal szórták tele.

Belenéztem testembe és csupa méhviaszba ragadt fogaskereket láttam magamban.

A királynő gonosz tükörképe feldúlta a költő otthonát, hogy megtalálja mind a száz levelét, amellyel egykori szerelmét elkábította és kivetkőztette józanságából. És még mindig nem volt képes elképzelni, hogy valamennyi levél, még a száz oldalasak is, az enyészeté lett.

Kihívnám a süketnémavak Pinball Wizardot egy Klondike-ra, de belőlem akkor sem lenne álhamis próféta, ha elérném a századik aranymesteri fokozatot, mert utálom az arctalan tömeget, még akkor is, ha követőknek hívják őket. És a szemétdombon való tántorgást is meghagyom neki, meg Macieknek. Addig is elértem ezredik győzelmemet egy sokadik álmatlan éjszakán.

A költő egy kánikulai napon betévedt egy hűvös bazilikába, ahol maga a Szentatya kérte fel arra, hogy legyen a klímaváltozás elleni kampányának arca, még attól is tekintett, hogy bepótolja elmulasztott keresztségét. Csupán annyit kért tőle, hogy tegyen egyetemi vizsgát meteorológiából. A költő be is jelentkezett az egyik legnevesebb professzorhoz, aki rögtön neki is szegezte a kérdést, hogy mi a véleménye a 200 év múlva bekövetkezendő jégkorszakról szóló jóslatokról, amelyek szerint az emberek olyanokká válnak, mint a túlfőzött széles metélt.  Hősünk szemrebbenés nélkül kifejtette, hogy ez ugyanolyan ostoba, félelemkeltő elmélet, mint a világjárványok híresztelése, de az embereknek szükségük van arra, hogy valamitől rettegjenek, mert enélkül egyetlen hatalom sem működne, csak az anarchia uralkodna szerte a világon….

Egy rémálom akkor a legszörnyűbb, ha egyetlen mozzanatára sem emlékszel, mégis boldog vagy, hogy felébredtél belőle, és félsz visszaaludni…

 Kép: GNL