11.18.

Hallom a köztévé ajánlójában, hogy november 25-én ismét egész nap a 6-3-at ünnepeljük, azzal a felkiáltással, hogy "ez a mérkőzés tette fel végleg Magyarországot a futball világtérképére." Csak emlékeztetném a t. köztévéseket, hogy Magyarország már 15 évvel korábban vb-döntőt játszott, miközben Anglia először 1950-ben vett részt (azon mi nem voltunk), és kiestek a csoportkörben. Ugyancsak nem játszottak komoly szerepet 1954-ben, miközben mi kivertük az előző vb két döntősét, előbb Brazíliát, aztán Uruguay-t. Ráadásul a félistenként tisztelt Puskás nélkül. Persze, azokat a hőstetteket nem lehet megünnepelni, mert jött a berni döntő. Tehát egy akkor a világ élvonalától távol lévő ellenfél barátságos meccsen történt legyőzésére építünk ki tudja mióta egy nemzeti mítoszt. És csoda, hogy július 4-ét még nem nyilvánították nemzeti gyásznappá. Jövőre lesz 70 éve. Vagy ne adjak tippeket? Amúgy meg semmit nem változott a világ: az Aranycsapat, megadva a nekik járó tiszteletet, egészen ama berni döntőig a pártállami diktatúra engedelmes propaganda-eszköze volt....

A magyar válogatott olasz szövetségi kapitánya kioktatta magyarságból a magyarokat. Persze idegen nyelven, hiszen magyarul hat év alatt sem tanult meg. Igaz, a seggnyaláshoz nem kell nyelvtanfolyam.

11.19.

Koncert az arénában, 75 éves Bill, a király. Megérdemelt volna legalább egy becsületes hangosítást, amivel hallani lehetett volna őt. Az alaphangot a büfé adja meg, ahol csak bankkártyával lehet fizetni. Ha valakinek nincs kártyája, akkor kérjen meg valakit, hogy fizessen helyette, aztán kifizeti neki – javasolja az egyik hölgy. Na/sze, napjaink bizalmi légkörében bárki fizetne nekem egy ásványvizet…mindegy, kártya. Egy csapvízszintű ásványvíz 850 forint, arra még rájön a kötelező, visszaváltható pohár, 500-ért. A koncert végén visszaváltanánk, erre egy zsetont akarnak adni, hogy ha legközelebb jövünk…Ide? Soha többé. Persze nem ettől volt igazán szomorú az este, hanem attól, hogy közel 40 év és sok remek élmény után egy ilyen gyalázatos minőségű koncerten kellett utoljára hallanunk Billt, a királyt. A fülem nem hazudik: már legalább három órája kijöttünk, de még mindig fáj…

Hazafelé az 1-es villamoson. Egy fiatalembert és egy asszonyt hallok beszélni a hátunk mögött, és csak annyi jut el hozzám, hogy „azért elmondhatok Önökért egy imát?” A fiatalember hosszasan imádkozik azért, hogy anya és fia azt az utat járhassák be, amit szeretnék. A hittérítő előbb száll le, mint mi. Amikor az ajtó felé fordulunk, akkor látjuk az anya mosolygós, barátságos Down-kóros fiát…

Billről eszembe jutott a világ egykori legerősebb embereinek egyike, Ozy, aki valamikor soha nem hiányozhatott egyetlen jó koncertről sem. Időnként össze is keverték Billel, bár jóval fiatalabb volt nála, és neki a jobb lába hiányzott, szemben Bill bal lábával. Jó barátok voltak, előfordult, hogy direkt megosztoztak egy pár cipőn. És ott volt mellette kerekesszékes barátja, Szunyi, akinek a szövegét két percig sem lehetett kibírni röhögés nélkül. Már mindketten odaát vannak…

11.19.

Öt éve ilyenkor még volt egy Erzsébetünk, akit megköszönhettünk. Dr. Hös Erzsébet, nyugalmazott hódmezővásárhelyi főorvos, az egyik legcsodálatosabb ember, akit valaha ismertünk. 2019 februárjában hagyott minket örökre. Ő volt legjobb barátom, dr. Nagy András édesanyja, aki hihetetlen odaadással igyekezett szebbé tenné ASL-beteg fiának napjait. András 2002. február 27-én halt meg 47 éves korában, Erzsi néninek pedig volt ereje talpra állni, és élni az életét, megosztani nagy családjával, barátaival és a fia barátaival is végtelen szeretetét. Még szerepelt Pataki Béla Cseresnyés emlékezet című filmjében, ott lehetett a film vásárhelyi ősbemutatóján is. A sors kegyes volt hozzá: egyik pillanatról a másikra távozott el. András és Erzsi néni sírja a vásárhelyi unitárius temetőben van, a bejárathoz közel. Az idén sajnos nem tudtunk eljutni hozzájuk, de a szívünkben örökre ott maradnak.

Már szinte a hírérték küszöbét sem éri el, hogy a felcsúti igazmondót 35 évi főkegyúrság után ismét megválasztotta e méltóságra a kétharmados kisebbség pártja. Már három évet vert rá arra a pártvezetőre, akihez időnként méltatlanul hasonlítgatják, de ellentétben vele, ő nem is akart lemondani soha. Mert hogy a „golyózáporban is a legjobb elől lenni, mert onnan jobban lehet látni.”, elfeledkezve arról, amikor tényleg jön egy golyózápor, ő rendre óvatosan meglapul, mint süket disznó a búzában (hücski!)  és másokat küld golyófogónak. Azért megint dobott egy gumicsontot a médiának a „nindzsa-kormánnyal”, aminek ugyan az ég világon semmi értelme, de legalább lehet rajta csámcsogni. Biztosan nem véletlenül nem mondott szamurájt, mert nekik, mint az közismert, nekik van egy szigorú becsületkódexük. De mi lesz, ha egyszer mégsem választják újra? Az  minden bizonnyal azt fogja jelenteni, hogy maga az alakulat sem létezik többé. Nélküle „eloszlik, mint a buborék és marad mi volt, a puszta lég”.  Addig is igyunk!

11.21.

Figyelmeztetem környezetemet és azon túl is: nemcsak fegyver-, hanem Black Friday-mentes övezet is vagyok. Ez utóbbiban is a szombatos irányzathoz tartozom. Ozzy, Tony, Geezer, Billy forever!

„A 6:3 olyan, mint a Himnusz. Többet mond el a magyarságról, mint sok….” – mondta a m.kir. sportcsatorna kommentátora és itt váltottam a Rex felügyelőre.

11.22.

Orson Welles Aranypolgárának egyik kulcsjelenetében a lapalapító Charles Foster Kane felolvassa kiadói elveit. Barátja és lelkiismerete, Jedediah Leland egyszer csak közbeszól: „Már a harmadik mondatod kezdődik azzal, hogy én.” Ez jutott eszembe, kezembe véve a „nemzeti konzultációnak” mondott közvélemény-manipulációt, amelynek mind a 11 kérdése úgy kezdődik, hogy „Brüsszel”.  Címe pedig „Szuverenitásunk védelméről.” Ha van valaki, akitől meg kellene védenünk szuverenitásunkat, az éppen a felcsúti igazmondó.

Mellesleg a bátrak bátrának bátorsága odáig nem terjedt, hogy fel merje tenni a kérdést: akarja-e Ön, hogy Magyarország az Európai Unió tagja maradjon? Lehet, hogy azért, mert ezt a kérdést már nem lehetett volna Brüsszellel kezdeni…

"Idegrendszerünk elrongyolt, WC-papírunk kemény" - írta Esterházy Péter még valamikor az 1980-as évek fordulóján. Vajon miről jutott ez eszembe? Esetleg a papírrepülő jöhet még számításba, de inkább megkímélem tőle az unokáimat.

„A zuzmó szimbiózisból jön létre. Egy alga és egy gomba táplálja egymást. Átadják egymásnak, amit nyújtani tudnak, és elveszik egymástól, amire szükségük van. De mi történik, ha egyszer elhatározzák, hogy végső harcot folytatnak egymással a kő birtoklásáért, amelyen addig éltek? Csak a kő marad a helyén, csupaszon” – idézte néhai kollégám, Kardos G. György izraeli írótársát, Amosz Kenant.

Nem kellett hozzá még két hónap sem, hogy felfedezzem: milyen jól érezheti magát az ember akkor is, ha nem naprakész a világ dolgaiból.

Fogalmam sincs, hogyan kerültem oda.

Úgy tűnt, nem lesz semmi gond a mai éjszakámmal. Életemmel ölelésben aludtunk el. Hajnali 2-ig minden rendben volt, akkor telefonom Messengerének csengője ébresztett fel, buta módon elfelejtettem éjjelre kikapcsolni. Pedig nem várok éjjeli csörgést, amióta Szüleim meghaltak, és már vezetékes telefonunk sem volt. Mégsem tudtam visszaaludni, felkeltem, megnéztem az üzenetet, a küldőnek is ráért volna bőven reggelig. Gondoltam, egy kis Klondike-kal újra álomba fárasztom magam, ez be szokott válni. Egy óra után éreztem, hogy nehezül a fejem, visszamentem az ágyba, ahol Életem édesen duruzsolt, talán észre sem vette, hogy kint voltam.

Az álmom azonban nem akart visszatérni. Próbáltam felidézni számomra kedves eseményeket, embereket, aztán az jutott eszembe, hogy nem jó az új regényem címe, amelyből eddig csak két vázlat készült el, és úgy tűnt, megtaláltam az igazit. Akkor úgy éreztem, mintha Életem fogná a kezemet, vagy átölelne, de a párnát szorítottam erősen. Valószínűleg ez volt az elalvásom előtti pillanat.

Együtt voltunk egy hatalmas, zajos csarnokban, valami előadás zajlott, amiből azonban semmit sem lehetett hallani. Egy padsor szélén ültünk, körülöttünk jártak-keltek. Egyszer csak egy ismeretlen odalépett hozzám és ráncigálni kezdett válogatott mocskolódások közepette. Körülöttünk senki sem reagált, mintha Életem sem látott volna semmit, és éppen csak kitéptem magam a gazember kezéből, jött egy másik, aki folytatta az ütlegelést, mígnem a kezem ügyébe került egy azonosítatlan kemény tárgy, amit az arcába vághattam.

Felriadtam, Életem ott volt mellettem, és összemosolyogtunk. „Milyen jó, hogy csak egy rossz álom volt” – mondtam neki, mire ő megrázta a fejét. „Nézz csak körül, nem otthon vagyunk”. És eltűnt az előbb még tisztán látott, biztonságot adó szobánk, újra ott voltunk a hatalmas, zajos csarnokban és mintha mindenki rám szegezte volna rosszindulatú tekintetét, de Életem arcán egy szemernyi félelem sem mutatkozott. „Gyere!” – kiáltottam felé kétségbeesetten, a kezemet is nyújtottam, de elsodort bennünket egymástól a tömeg, őt befelé nyomta, engem a kijárat felé taszított a sokaság.

Egy hajnali ködös, sűrű fák szegélyezte útra keveredtem, fogalmam sem volt, hogy merre vagyok. A homályból egy motor zúgott ki, láttam, hogy egyenesen nekem jön, próbáltam félreugrani, de a kerék pereme elért, amitől nagyot repültem, de a motoros, egy türkízkék bőrruhás fickó is hatalmasat esett. Azonnal felpattant, úgy tűnt, kétszer akkora, mint én – „megöllek” – üvöltötte, már éppen torkon  ragadott, amikor az ellenkező irányból átszáguldott egy másik motor és csak úgy tudott elvetődni előle, hogy engem elengedett.

Nem is néztem hátra, csak a menekülő út járt az agyamban. Egy kis épület derengett fel a pirkadatban. Záróra utáni, nyitás előtti kocsmának tűnt és mintha Életem dúdolását hallottam volna, ahogy beléptem. De egy hatalmas szőke hajkoronát viselő nő volt, akinek túlvilágian sápadt arca sem hasonlított őrá. Nyílt az ajtó, egy ápolatlan, borostás, avítt kockás télikabátot viselő középkorú férfi lépett be, hozzám sietett, elkapta a kezemet, megcsókolta, majd követelte, hogy én is csókoljak neki kezet. „Hagyjon békén, vonja vissza a kézcsókját, aztán húzzon el innen a redvesbe” – fakadt ki belőlem, és ezt nyilván sértésnek vette, mert ököllel az arcomba vágott, és ahogy elestem, rugdosni kezdett. Valaki feltépte az ajtót, egy kopott irhabundát viselő alak rontott be, egyetlen mozdulattal odébb taszította bántalmazómat, de csak azért, hogy ő folytathassa. Ezalatt a dudorászás abbamaradt és szőke hajkoronát viselő nő is eltűnt, pedig az ajtón biztosan nem ment ki.

Felriadtam, de most tényleg, mégis percekbe telt, amíg nyugtáztam, hogy tényleg saját szobánkban vagyok és Életem ott alszik békésen mellettem. Nem kis erőfeszítésembe telt, hogy ne zuhanjak vissza az álomba és felkelhessek, hogy mindezt leírjam.

Néhány perc elteltével Életem megjelent a dolgozószoba ajtajában, majd visszamentünk, összebújtunk és hamarosan visszatért féltve őrzött harmóniánk.

Lehet, hogy a Farkasok Órájában meghaltam, de túléltem. Pedig nem is hiszek a feltámadásban és az utolsó ítélet is csak egy szürreális vízióként él bennem.  

Boldogok a lázálmodók, mert övék a túlélés öröme.

(2023. november 17)