Kilenc éves lehettem, amikor Dante Alighieri nevével először találkoztam. Egy nagy vastag szürkészöld kötet volt, amelyet talán a klasszikusokat nagyra becsülő Édesapám kapott születésnapjára. Egy évvel később már gyakrabban hallottam a középkori költőóriásról, mivel négy évre Rómába költöztünk, és így hívták például azt az intézetet, ahol Szüleim olasz nyelvtudásukat erősítették. Közben eljutottunk Firenzébe, láttuk Dante házát, majd Ravennában a sírját is, ahová száműzöttként temették.

Magával az Isteni színjátékkal először középiskolásként találkoztam, persze csak részleteket olvastam a műből, de a Pokol víziói már akkor is magukkal ragadtak Babits Mihály fordításában. A 80-as évek végén egy újabb csodálatos magyar Divina Commedia-kiadás került a tulajdonunkba, bársonykötésben, Salvador Dalí akvarelljeivel. Néhány évvel korábban egy spanyolországi körút során eljutottunk Figueras-ba, az akkor alig néhány hónapja megnyílt Dalí-színházmúzeumba, és lenyűgöztek bennünket a katalán festőzseni művei, köztük irodalmi illusztrációi. Így lett ebből karácsonyi ajándék, ezúttal Édesanyámnak. E gyönyörű kötet is csattanós válasz azoknak, akik lekicsinylően beszélnek ma a rendszerváltás előtti könyvkiadásról. Néhány évvel később pedig engem tisztelt meg a család egy újabb, művészeti albumnak is beillő Commediával, amelynek rézkarcait a 19. századi francia mester, Gustave Doré készítette. Ebből a példányból olvastam végig végre néhány évvel ezelőtt Dante remekművét, miközben meghallgattam néhány éneket Roberto Benigni vagy Vittorio Gassman szuggesztív előadásában. Szüleim eltávozása után mindhárom kötet az én könyvtáramat ékesíti. A 2000-es évek elején, amikor Életem Párjával először eljutottunk együtt Firenzébe, szintén ellátogattunk Dante házához, és lefotóztunk egy angol fiatalembert, aki a küszöbén olvasta ezt a megismételhetetlen középkori víziót.

Az idei budapesti olasz filmszemléből nem csupán a Commediához való vonzódásom miatt választottam a Dante című filmet, legalább ilyen fontos hívó szó volt Pupi Avati, az egyik legegyénibb hangú olasz filmrendező és Boccaccio, aki már kamaszkoromban belopta magát a szívembe a Dekameronnal, és erre csak ráerősített Pier Paolo Pasolini – Anyám szavaival – „egészségesen malac” filmváltozata. Csak amíg Boccaccio „szentségtöréseinek” nem voltak végzetes következményei, addig Dante örök számkivetettségre ítéltetett azért, mert az isteni küldetést kérte számon VIII. Bonifác pápától, aki számára a világi hatalom fontosabb volt, és azoknak az évezredes sorsában osztozott, akiket azért gyűlöltek, mert békét hirdettek a gyűlölettel, a gyilkolással szemben.

Maestro Avati tehát Dante ihletett és rajongó életrajzírójának, a novella műfaj megteremtőjének szemszögéből mutatja be a tragikus sorsú nagy előd életét, reménytelen szerelmét, szerencsétlen házasságát, a firenzeiek értelmetlen háborúit és pártoskodását, amelyben a legmélyebb barátság sem számít egészen a pápa „árulásáig” és az egy életen át tartó menekülésig. Valószínűleg a Commedia soha nem született volna meg e szenvedések nélkül. Műveit átok sújtotta, csak titokban terjeszthették őket, pedig, mint ahogy Boccaccio az egyik Dante-kódexet rejtegető szerzetesnek kifejti, a költő valójában Istent kereste.

A filmbeli Boccacciót, akit Sergio Castellito személyesít meg visszafogottságában és mély átéléssel, szintén nem kímélte az élet, hiszen Firenze még ki sem heverte a pestisjárványt (aminek a Dekameront köszönhetjük), ő maga csak egy rejtett pincében találja meg apja holttestét, nem is teljesen egészséges, mégis elindul egy zarándokútra, útba ejtve azokat az állomásokat, ahol Danténak menedéket adtak, egészen Ravennáig. Közben felidéződnek Dante ifjúi évei (Alessandro Sperduti még egy tiszta, szinte ártatlan arcú, ábrándos fiatalembert jelenít meg, legfeljebb az orra hasonlít az általunk jól ismert kemény, keserű Dante-képhez), szembesülünk a háború borzalmaival és a hatalmasok álszentségével – a firenzei kapitány 10 aranyat küld kárpótlásul a költő apácává lett lányának – Dante és Beatrice éteri, beteljesületlen szerelmével, és közben feltesszük magunknak a máig megválaszolhatatlan kérdéseket: ha egy kisebb közösség, amelynek tagjait elvileg semmi nem választja el, képtelen túllépni önös érdekein, hogyan várhatjuk el ezt az egész világtól? Miért rettegünk a „másképp gondolkodástól”, holott éppen az gazdagítaná szellemünket, hogy a dolgokat nemcsak egy szemszögből nézzük? És nem utolsósorban: tényleg van mindenre bocsánat? Egy halálba küldött ember, egy tönkretett élet utólagos rehabilitációja nem más-e, mint a túlélők lelkiismeretének olcsó kielégítése?

És még egy nyomasztó párhuzam: a film bemutatóját eredetileg 2021-re, Dante halálának 700. évfordulójára terveztek, de közbeszólt a covid, így a forgatást csak a pandémia levonulásával lehetett befejezni. Bár a covid korántsem végzett olyan pusztítást, mint a középkori pestisjárványok (abban a bizonyosban például, amely elől Boccaccio hősei egy kastélyba menekülnek, Firenze lakosságának egyharmada elpusztult), elég félelmetes összevetni a középkori városiasodás egészségügyi következményeit a mai megállíthatatlan urbanizációéval. Akkor a mai szemmel alapvető higiéniai körülmények hiánya volt, ma pedig a vírusok, baktériumok természetes előhelyeinek elpusztítása az, ami elvezethet oda, hogy az emberi túlzsúfoltság a fertőzések terjedésének melegágya lehet.

Szép film Avati Dantéja, amelyet Lucio Gregoretti ízlésesen érzelmes zenéje kísér (a főtémánál mintha Morricone szellemét éreztem volna), a számtalan helyszínről, kis borgóról, középkori templomról, kolostorról pedig saját közép-itáliai utazásaink jutottak eszünkbe Cutignanótól Ortéig, olyan településekről, amelyekről nem sokan hallottak, mégis a középkori-reneszánsz kultúra csodálatos emlékeit őrzik. Akad azért néhány sokkoló hatású jelenet, ezek nem uralják ugyan a filmet, de azért emlékeztetnek arra, hogy az Inferno nemcsak Dante látomásaiban létezett, hanem bennünk volt évszázadokkal ezelőtt is, és velünk is maradt.

10.27.

Manapság, ha az egyik nagy kereskedelmi csatorna holdudvarába tartozó műsort nézünk felvételről, és elérkezik az ajánló-reklám blokk, amit természetesen átpörgetünk, szinte mindig a következő felirat jelenik meg: „A következő percekben a nyugalom megzavarására alkalmas képsorok jelennek meg.” Ezt akár ki lehetne írni az egész médiára, hiszen mindent megtesznek, hogy erősödjön bennünk félelem- és a bizonytalanság érzése. Milyen jó, hogy már csak távolról figyelem, ha egyáltalán…

10.31.

Ritka megtiszteltetésben volt részem: maga Howard G. Buffet milliárdos, filantróp adományozott nekem 3 millió dollárt, mint érvényes e-maillel rendelkezők közül kiválasztott 15 személy egyikének. Kár, hogy a levél fölöttébb rossz magyarsággal íródott…

Az amerikai ihletésű halogén ünnep kapcsán a közösségi médiában a csúti harcos kifaragott változatával riogatnak. Csak az a baj, hogy nem ő a tökfej, hanem azok a milliók, akik még mindig hatalomban tartják, meg azok, akik ezt eltűrik…

Egyes, magukat gyermekvédőnek láttató politikusok is védik ifjúságunk nyugalmát, amikor keresztül vitték, hogy 18 éven aluliak ne látogathassák a World Press Photo kiállítást. Tény, hogy ezek az évenkénti tárlatok, amelyek pontos kifejezői a „gonosz világ-szindrómának”, valóban mindig felzaklatóak, hiszen a képek többsége vérről, halálról, katasztrófákról szól, és én, aki életem nagyobbik részét a médiában töltöttem, általában csak kétévente mentem el megnézni, mert nem akartam, hogy elmenjen a maradék életkedvem is. Mondanom sem kell, hogy a magukat gyermekvédőnek láttató politikusok nem az általam említett fotótémák miatt csörtették meg fakardjukat, hanem azért, hogy az ifjak ne szembesüljenek a másság tényével. Vagyis megint „fóliáznak”, csak éppen kitiltással. Régi szép idők, amikor a filmek korhatárát egy csupasz női test, esetleg egy túlságosan hiteles nemi aktus határozta meg. És a magyar média legfőbb „érdekvédelmi szervezete” a cenzúra újabb merényletével, a fiatal nemzedékek sötétségben tartásával szemben újra csak kiadott egy közleményt, ami senkit sem érdekel…. Végül ostobaságukkal hatalmas ingyen reklámot csináltak a World Press Photónak, az is elment, akit nem érdekelt. Hiába, a tiltott gyümölcs még mindig édesebb, és ez már nem is fog változni, amíg ember lesz a Földön. Az említett, magukat gyermekvédőnek láttató politikusok pedig jobban tennék, ha inkább a bántalmazott kiskorúak megvédésével törődnének többet.

11.01.

Hitbuzgómócsingok méricskélik a távolságot egy „bűnös” könyvesbolt és egy katolikus templom között. Az illető elvtársurak/hölgyek  figyelmébe ajánlanám Victor Hugo Párizsi Notre-Dame-ját, amelyben nem elég, hogy a pap Frollo egy törvénytelen torzszülött apja, hanem még bűnös szenvedélyre is gerjed egy jött-ment cigánylány iránt. Ezenkívül pedig azon elmélkedik, hogy lejár a katedrálisok ideje, mert a könyvnyomtatás új szellemi táplálékot ad az embereknek és bár ez szomorú, nem lehet az időt megállítani. Ami pedig a távolságot illeti: érdemes lenne lemérni sok helyütt, hogy milyen messze van a templomtól a kocsma. Mert ugyebár régi hagyomány, hogy az áhítat után a magyar ember a csapszékben dicséri tovább az Urat, ahogyan arra már Petőfi is rámutat A helység kalapácsában…

Egyre fogynak a barátok, a kedves kollégák, a kortársak. Most az interjúk legnagyobb zsenije ment el, akinél szellemesebb, önironikusabb fazont nemigen láttam. Két nagy írót is szóra bírt a halálos ágyukon, még sosem láttam, hogy valakik ennyire ki tudnák röhögni az elmúlást. Most már együtt mutathatnak be a Kaszásnak odaát. Vajon ki lesz a következő, akit rossz könyvbe írt be az Örökkévaló?

11.03.

Halottak napján megnéztük újra Életemmel Bergman Hetedik pecsétjét, régi-régi kedvencemet. És öregedvén, már közelebb a halálhoz, mint az ifjúkorhoz, úgy érzem, még jobban erősödnek bennem a kérdések, amelyekre hívő ember ugyanúgy nem tudja a választ, mint aki számára Isten csupán egy elvont fogalom, vagy, még rosszabb, a képzelet szülötte.  Honnan tudja egy istenfélő ember, hogy cselekedetei Istennek tetszők, túl a saját hitén? Vajon a Mennyország nem csupán olyan alternatívája a Pokolnak, mint a fény az árnyéknak, amelyek egymás nélkül ugyancsak nem értelmezhetők? Miért van szükségünk arra, hogy féljünk valamitől, miért kell, hogy ezt még erősítsék is bennünk szűntelenül? Azt tudjuk, hogy nem lehet becsapni a Halált, mert minden lépésünkre emlékszik, de azt nem, hogy mikor jár le az időnk, miért akkor és miért ugyanúgy? És hogy a filmnél maradjunk: miért a komédiások élik túl a végítéletet? Mert ők a Szent Család reinkarnációi? Vagy ők testesítik meg a 3. és a 6. boldogságot: „Boldogok a szelídek, mert övék a Föld”, „Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent”? Tehát kérdezzünk csak tovább, amíg lehet…