07.17.

Az egyik főtanácsadó szerint a Trump elleni merénylet az uszító politika következménye. El sem merem képzelni, mi ebből a tanulság a magyar emberek számára, akik napi szinten hallják legmagasabb illetékes helyről a különböző uszításokat az állandóan napirenden tartott ellenségekkel szemben.

07.18.

„Földi lét szeplőzte szemmel nézve mintha egy vonat utasai lennénk, akiket hosszú alagútban szerencsétlenség ért, méghozzá olyan helyen, ahová a bejárat fénye nem látszik már be, a kijáraté pedig oly parányi, hogy keresni kell, és egyre elvész, amikor is ráadásul még a kijárat és a bejárat iránya sem biztos” – írta több mint 100 évvel ezelőtt Franz Kafka, pedig soha nem járt a mai Magyarországon.

Úgy döntöttem, ma dőzsölünk, vettem 6 darab retrókilfit a szupermarketünkben, összesen 834 forintért. Ami 835. Bár a „spanyol bagett” mostanában bevált, de abból is kellene 3, az pedig már 900 forint. A kovászos cipó pedig, ami csak 530, észrevétlenül egyre zsugorodik  - ha ezt az öreg Marosán, a zsemle és a pofánk összevetője megérhette volna -  de ahogyan a nem szeletelt kenyereknél mostanában szokásba jött, egyikre sem írják rá a súlyát, tehát nem kell figyelmeztetni a nagyérdeműt, hogy a termék kisebb lett…De ennél is nagyobb dőzsölés, ha a magyar ember Közép-Európa egykori gyümölcsöskertjében nyáron friss, érett, gyümölcsízű gyümölcsöt akar enni….

07.20.

Egy szombat délelőttön a fenti üzletben nagy halomban állt az ingyenes nyomtatott agymosó pénteki száma a már hírérték nélküli főpolgizással és brüsszeli háborúpártisággal a címlapján. Uncsiból jelentjük?

Globális kék halál okozott káoszt az egész világ informatikai rendszerében, állítólag még egy hacker-támadás sem kellett hozzá. teljes bénultság néhány órára. És még arról álmodozunk, hogy emberi felügyelet nélkül dolgozhatnak a mesterséges intelligenciák…Igaz, már a Teremtő is teremtményével vitette el a balhét annak tökéletlensége miatt, abból lett az „eredendő bűn”. Löw rabbi, Dr.Frankenstein és dr. Jekyll legalább rádöbbentek arra, hogy milyen kockázatos dolog „istent játszani…”

A klasszikus Don Camillóban a kisváros kommunista polgármestere és a helyi katolikus plébános ott tesznek egymásnak keresztbe, ahol csak lehet, de amikor fontos ügyről van szó, például menteni kell az árvíz elől a lakosságot, az állatokat, összefognak és segítik egymást. Nem lenne szebb, ha arról írhatnánk, hogy az új ellenzéki tömörülés és a legnagyobb magyar sportklub közösen segített a gyermekkórházon?

07.21.

Egy konteóiról közismert közgazdász-történész az amerikai szélsőjobboldal legkedveltebb tv-műsorában kijelentette, hogy a Nyugat provokálta ki az ukrajnai háborút, és ez vezető hír lett a magyar közhíradóban. A végén még  kiderül, hogy VVP tulajdonképpen nagy honvédő háborút vív…Nekünk még azt tanították, hogy egy hírértéket alapjaiban határozza meg az, hogy ki mondta, hol, mikor, kinek, milyen körülmények között…

07.22.

Az öreg, beteg amerikai elnökkel végre megértették, hogy öreg és beteg, azért vissza kell vonulnia. Vannak olyan közép-európai kollégái, akikkel szintén meg kellene ezt értetni, még akkor is, ha nem olyan öregek és – legalábbis látszatra – nem olyan betegek.

07.24.

„Az ellenségem felesége a feleségem ellensége” – mondta Frédi, miután összeveszett Bénivel és azt akarta, hogy innentől kezdve Vilma se álljon szóba Irmával. Ez jut eszembe arról, ahogyan hatalmon lévők, valamint régi és új ellenzék osztják egymást. Sosem jutunk már túl a dedó kettőn?

07.25.

A reálkeresetek emelkedése kihat a fogyasztásra – lelkendezik a foglalkoztatáspolitikáért illetékes államtitkár, miután az udvari hivatal kihozta, hogy tavaly óta a nevezett keresetek közel több mint 10%-kal emelkedtek. Azok biztosan isszák a szavait, akik nem járnak bevásárolni, vagy járnak, de saját szemüknek és pénztárcájuknak sem hisznek, mert az nem lenne kompetens az Igével…Közben sunyiban egymilliárd eurós hitelt vesz fel a hazafias kormány Kínától, hogy lehetőleg dédunokáink is adósodjanak el életük végéig….

07.26.

Amikor több mint 40 éve bemutatták Peter Sellers talán legzseniálisabb filmjét, az Isten hozta, Mr…t (Being There) olyan olvasata volt, hogy bárki, még egy analfabéta is szép karriert csinálhat az átkos Nyugaton, ha valami miatt felfigyel rá a média. A négy évtized elteltével az „átkos Nyugatot” nyugodtan kitörölhetjük az értelmezésből, számomra a mostani vetítés kapcsán sokkal inkább az jött le, hogy „múlt nélküli”, a semmiből az élet körforgásába került ember a maga primitív őszinteségével, „nagy titkoknak” hitt egyszerű, a kertészetből vett bölcsességeivel képes társadalmi beidegződéseket, akár a fennálló rendet is megbolygatni, mert senki nem meri bevallani, hogy tulajdonképpen nem értik sem a szavait, sem a viselkedését. Így jutunk el a végső jelenetekig, amikor a hajdani „királycsinálót” búcsúztató elnököt a koporsóvívő szenátorok unalmasnak nevezik és megállapodnak, hogy a kertészt juttatják be a Fehér Házba. Azt a kertészt, aki az egészből semmit sem vesz észre, miközben gyermeki ártatlansággal a vízen járva vizsgálgatja a tóban álló növényeket. De tekinthetjük Hal Ashby filmjét profetikusnak is. Shirley MacLaine a sokféle tv-csatorna láttán arra panaszkodik, hogy lassan nem lehet eligazodni ebben az információáradatban. Mondja ezt 15 évvel az internet elterjedése előtt. És azt sem lehetett előre látni, hogy ma már nem kell „burokban élni”, mint a kertész élt gazdája halála előtt, hogy valaki potenciális analfabéta legyen és annyi jusson el hozzá a világból, amennyit a képernyők sugároznak…

07.06.

A briteknek ismét munkáspárti kormányuk van, az egyik udvarhű hírportálunk ezt úgy kommentálta, hogy a szavazatok alig több mint egyharmadával szereztek kétharmadot a rendkívül torz választási rendszerben….

Olvasom továbbá, hogy micsoda hallatlan dolog történik Franciaországban: a jobboldali elnök kimutatta foga fehérjét és a kommunista jelöltet támogatja vezérlőnk barátnőjével szemben. Miközben említett vezérlőnk rendkívüli békemissziót teljesít Moszkvában. Azt persze nem verik nagydobra, hogy elhalasztották a magyar-német külügyminiszteri találkozót, mert a magyar félnek más dolga van. Biztosan az „elcsalt” EB-meccs miatt. Azt fel sem merem tételezni, hogy előbb kikérik a gazda véleményét…

07.08.

Egy ismerősöm a könyvégetés korát emlegeti, miután valaki kukák mellé lerakott könyvek fotóját posztolta. Rohadt világot élünk, de úgy vélem, ott még nem tartunk, bár, ahogy a régi vicc mondja, „lenne rá igény”, és akkor sem azoktól kell félteni a könyveket, akik a kukák mellé rakják le megunt, értéktelen, csak a helyet foglaló köteteket. Még akkor sem, ha én soha nem tennék ilyent. Mi néhány éve egy felújitáskor 700 könyvtől szabadultunk meg,  vittünk el könyvmegállóba vagy adományboltba, de túlnyomó többségben olyanokat, amelyekhez így vagy úgy jutottunk hozzá. Én például rengeteg kiadói példányt kaptam, hogy írjak róluk kritikákat, vagy olyanokat, amit az ember egyszer olvas el életében. Ugyanezt megéltem, amikor Szüleim meghaltak es az ő könyvtárukat kellett felszámolni es az értekesebbeknek helyet kellett találni véges otthonunkban. No és gyermekeinkre is kell már gondolni, hogy ne hagyjunk rájuk sok bóvlit. Persze van olyan, nem kevés, amitől soha nem fogok megválni, amíg élek..

A liberális internacionálé egykori alelnöke eurofasiszta frakciót hoz létre, a „hazaffyság” és szuverenitás jegyében. Mit csodálkozunk ezen? Mussolini is szocialistaként kezdte. Közben újabb keleti gazdánál fullajtárkodik nemes küldetése biztos tudatában. Biztosan nagyon hiányzik a vitrinjéből egy Béke Nobel-díj….Állítólag egy Kremlhez közelálló portál már el is kezdett erről egy szavazást. Azt pedig soha nem fogjuk megtudni, hogy mibe kerül ez nekünk.

Közben az is eszembe jutott, hogy a régi szép időkben a küldöncöknek egy lyukas garast sem ért az élete, ha urának rossz hírt vitt…

80 évvel a háború után még mindig nem lehet a fasizmust eladni a franciáknak. 2002-ben, amikor az a veszély fenyegetett, hogy Le Pen lesz az  elnök, a második fordulóra megmozdult az ország és a hivatalban lévő Chirac a szavazatok 82%-át kapta. 22 évvel később, most, hogy a lánya fenyegetett hatalomra jutással, a demokratikus erők ismét össze tudtak állni, hogy ezt megakadályozzák. Olaszország is sikeresen fékezi a vezérlő másik barátnőjének ambícióit. Azért nem veszett el még minden európai remény, még van hová menni, menekülni….

„Másfél milliárd eurót ér az angol válogatott” – hallom a neves tv-kommentátortól, miközben a háromoroszlánosok az EB-n nem először antifutballt játszanak, és csak akkor mutatnak valami játékra emlékeztetőt, amikor baj van. És nemcsak ők. Az utóbbi 40 év legrosszabb kontinensviadalát szenvedjük végig, a végsőkig kizsigerelt rabszolgákat látunk, akiknek legfőbb célja a vereség elkerülése. Még a 90-es években írtam felkérésre egy kis futballtörténeti könyvet, amelynek lektora hajdani szövetségi kapitányunk volt. Egyetlen kérdésben támadt vitánk, a futballisták árában, fizetésével. A hazai béreket már akkor is túlzásnak tartottam, a nemzetközi futballpiac még előtte volt a minden képzeletet felülmúló árrobbanásnak. 2001-ben éppen Párizsban voltam, amikor minden újság szalagcímében ez áll: Zinedine Zidane-t egy Airbus áráért vásárolta meg a Juventus. Hol voltunk ekkor még Messi, Ronaldo, Mbappé 100 millióitól…Közben egyre több a tétmeccs, amelyeken a sztároknak kötelező részt venni, és a belőlük élő pénzemberek egyre újabb és újabb tornákat eszelnek ki, hogy még nagyobb legyen a bevétel. Közben nem veszik észre, mert nem akarják észrevenni, hogy a legnépszerűbb sportágat, százmilliók szórakozását teszik végérvényesen tönkre.

Minden eddiginél nagyobb tűzijáték lesz augusztus 20-án, négy napos ünnepségsorozat – olvasom az ingyenes nyomtatott agymosó címlapján. Micsoda kicsinyesség, miért nem mindjárt egy hétig ünnepeljük a semmit? Remélem, belefér az eseményekbe egy erőt sugárzó díszszemle is…

07.09.

Az éjjel lopakodó hivatalos lap (rockereknek csak „I talk about the midnight rambler…”) szerint „a kormány döntött arról, hogy fel kell lépni a háborús propaganda ellen.” Szóról szóra egyetértek ezzel. Mondom, szóról szóra. Mert bizony az értelmezésünkből nem biztos, hogy ugyanaz jön ki.

Túlélők, túlélők gyermekei, unokái jöttünk össze 80 évvel azután, hogy Budapestre érkezett Raul Wallenberg. Sokan vannak, sokan vagyunk, akik nélküle talán nem is léteznénk. Mint ahogyan a nagytiszteletű Sztehlo Gábor nélkül sem, aki ugyanolyan halálmegvető bátorsággal mentett gyermekeket a legsötétebb időkben, mint a tragikus sorsú svéd diplomata, majd létrehozta árvák és félárvák gyermekköztársaságát, amelyről Édesapám haláláig úgy beszélt, mint ifjúsága legszebb időszakáról. Az összegyűlt túlélők között ott voltak egykori Gaudiopolisos polgártársai, akik máig őrzik jó emlékezetükben „Göbit” – már őt is csak így emlegették, ahogyan ma a dédunokáit. Amikor a gyerekek nem értették, hogy hány embert pusztítottak el a holokauszt során, a városalapító azt a „játékot” találta ki, hogy kezdjenek el gyufaszálakat egymás mellé tenni, és meglátják, hogy milyen iszonyatos hosszú sor lesz belőle. A megmentettek nekikezdtek, de feladták, mert ilyen nagy számokat még így sem tudtak felfogni. És vajon milyen érzés lehetett annak a fiatal lánynak elmesélni a Duna-partról megmentett nyolcéves kisfiú történetét, aki nem volt más, mint az ő nagyapja? Vagy annak az idegenvezetőnek, aki szülei halála után egy cipősdobozban találta meg azt a svéd menlevelet, amelynek az ő nagyapja az életét köszönhette? És hányan lehetnek, lehetünk, akik még félnek a maguk cipősdobozának felnyitásásától? Egy olyan korban, amikor a gyűlölet, az intolerancia újult erővel támad. „Hányszor mondjuk, hogy soha többé, de kikre számíthatunk?” – tette fel a kérdést egy 80 éves asszony, aki épp a legpokolibb napokban jött a világra. Bízhatunk-e még valaha a józan emberi észben? Itt élnünk és halnunk kell?

06.19.

Szeretem a vonuló felhőket, mint Baudelaire idegenje, és a vonuló madarakat is. Az emberek vonulásától azonban irtózom.

A magyar-német meccs után a tévénk set box-a beadta a kulcsot. Elege lett a sok hazudozásból és önámításból.

06.20.

Szerencsénk volt ezzel a csakis „gyalázatos” jelzővel illetett holland bíróval. Ha nem adja meg a németek első gólját, kénytelenek lennénk bevallani, hogy esélyünk sem volt. És 0-2-nél még egy 11-est egy megúsztunk…

A becsületes állampárti média lelkesen harsogja, hogy tíz gyanúsítottja van baloldali vezetésű kerületünk korrupciós botránynak és hogy az alpolgármestert bilincsben vitték el. Megvan a példamutatás a korrupció elleni harcra. Lehetne esetleg néhány szinttel feljebb is harcolni? Csak nem félnek egy magyar Tangentopolitól?

06.21.

Talán 4-5 éves lehettem, amikor valami rossz fát tettem a tűzre, mire Édesanyám úgy döntött, hogy büntetésből elveszi az egyik kedvenc játékomat, egy sárga favillamost. Én pedig egy merész húzással úgy döntöttem, hogy ez most nekem nem kell, ezért odaadom neki. ő ragaszkodott az elvhez, hogy ő veszi el, én meg ahhoz, hogy én adom oda. Végül Édesanyám nem bírta ki nevetés nélkül kitartásomat, és túlléptünk az eseten, de még felnőtt koromban is emlegettük. Ilyesmi játszódhatott le a vezérlő és olasz barátnője között, a különbség az előbbi életkorában és a végkifejletben van. Érdekes módon több mint egymilliós követőt számláló oldalán egy szó nincsen. Túl sok lenne egy hét alatt a vereségekből a győzelmek emberének belátni, hogy Európában már a kutyának sem kell. Csak a  háborúpártiságot, ismételgeti, mint egy végstádiumban lévő demens,  miközben legfőbb támogatója naponta fenyeget atomháborúval, és a Föld talán legsötétebb diktátorával szövetkezik…

Ki tudja, miért, a moziban mindig szerettem azokat a színészeket, akiket lehetett gyűlölni. Talán azért, mert a rossz embereket is vonzóvá tudták tenni bizonyos értelemben, akár úgy, hogy nem lehetett elvonatkoztatni a figurától. Így vált kedvencemmé Erich von Stroheim, Franco Citti vagy Malcolm McDowell. Donald Sutherland egy külön kategória volt. Igaz, hogy miután láttam Bertolucci Novecentójának perverz fasisztájaként, egy darabig nem is voltam hajlandó olyan filmet megnézni, amiben ő játszott. Amikor meghallottam, hogy Fellini vele játszatta Casanovát, gondoltam, már a Maestro sem hülyül meg…aztán megnéztem, és onnantól kezdve megbocsátottam ennek a hórihorgas, lóképű, gülüszemű kanadainak, akit  hazájában először eltanácsoltak a pályáról, mondván, ilyen pofával nem lehet színész – még akkor is, ha később is lehetett gyűlölni, például a Vírusban. Most mindenki a M.A.S.H-ról, a Kelly hőseiről és a Tűről beszél – amelyet állítólag Ken Follett eleve az ő figurájára írt, és akinek minden gonoszsága ellenére még szurkolni is lehetett – de bennem legalább annyira megmaradt a Farkas az ajtó mögött Gauguinje, vagy az Északi fény demens öregembere. Most visszanéz a Mennyek Kapujából, amiben soha nem hitt és hülyegyerek-kalapja alól elengedi azt a bizonyos füttyöt, mint csalhatatlan véleményt…

Vörösvári úti piac. „Aranyoskám” standjának egyetlen férfi eladója, Sanyi éppen szilvát mér ki az egyik törzsvásárlónak. „Három héttel előre vagyunk. Mit fogunk árulni augusztusban? Legjobb, ha bezárunk” – mondja. A hét elején a legutolsó epret vettük be befőzni, lassan már a sárgabarack is lecseng, megjelent a fehér húsú őszibarack. Odakint forró, sirokkó-szerű szél, ilyent korábban csak Dél-Olaszországban éreztem. Úgy látszik, a klímaváltozásba is beletörődünk. Amíg tudunk.

„Mehetsz Ukrajnába golyófogónak” – közölte velem egy „lelkes követő”, akinek állítólag doktorátusa is van, miután bátorkodtam kifejteni a hazaárulás mibenlétét. Nem tudnak véletlenül egy üres házat egy toszkán faluban, ahol nyugalomban élhetnénk száz éves korunkig?

06.11.

A választások után valaki azt írta, hogy Magyarország még soha nem volt ennyire megosztott. A média gondoskodik róla, hogy mielőbb megosszák azokat, akik komoly változásban reménykednek. Miközben újra elszabadulni látszik az euró, ismét átléptük a 400-as eladási árat. Az inflációt pedig jól jelzi, hogy hétfő a szupermarketben a kb. 400 grammos cipó ára 450-ről 520 forintra, a piacon egy cső kukorica ára a tavalyi 250-300-ról 500-ra emelkedett, a gyümölcsárakról nem is beszélve. Mindenki győztesként ünnepli magát, csak az állampolgár megy házhoz azért a bizonyosért….

Nagyon büszke vagyok arra, hogy a rendszerváltásnak mondott sumákolás 34 éve alatt sem a családom, sem a legfontosabb barátaimmal való kapcsolataim nem estek áldozatul a politikai szakadékoknak. Ezúton közlöm, hogy ez a jövőben sem fog senkinek sem sikerülni.

Az elmúlt hetekben  Aiszóposz meséit olvastam. Történetei jól ismertek a farkast kiáltó pásztorfiútól az ostobák majomkirályáig,  sokukból népmese, közmondás lett, de belőle élt jó 2000 évvel később La Fontaine is. Amikor előveszem a klasszikus ókori szerzőket, mindig megdöbbenek, hogy mennyire ismerték az emberi természetet, szinte nincs olyan, amit ne tudtak volna róla. És ilyenkor jön a második döbbenet: 20-25 évszázad felhalmozott tudása, a felfedezések, találmányok ezrei, birodalmak és népek sokaságának tündöklése és bukása, a szűk közösségektől a globalizációig semmit sem változtatott rajtunk?

06.12.

Életemmel jó másfél éve hetente többször is Scrabble-ozunk. Korábban én sosem játszottam, a sakk volt az abszolút szellemi sportom, de amióta Édesapám elment, nincs kivel játszanom. A Scrabble-t viszont Szüleimtől örököltük, ők játszottak néha, de igazából nem lett szenvedélyük. Mi már ott tartunk, hogy ha kimarad egy játékos este, hiányzik. Jól esik agyunkat tornáztatni, miközben magunknak is felfedezzük a magyar nyelv szépségeit, a régies, a tájnyelvi szavakat, a régi és új szlengeket és büszkék vagyunk szókincsünk gazdagságára. Ilyenkor az sem számít, hogy ki győz és ki veszít. Nem ezt kellene átélni az ország mindennapjaiban is?

06.13.

Mostanában ismerősöktől és ismeretlenektől annyi bajról, betegségről, halálról hallottunk. Hetvenhez közeledve próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy velünk ezek nem történhet meg, mert jócskán van még dolgunk a világban, örülünk minden dicsérő szónak és igyekszünk élni tartalmas gazdasággal élni életünket. Számunkra csakis így érdemes.

Amikor májusban néhány napot ismét Itáliában tölthettünk, megint elfogott az az érzés, ami már oly sokszor: otthon vagyok, a hazámban. Tény, hogy kiskamaszként egy csodálatos korszakban, a 60-as évek második felében éltem ott négy évet és ez nemcsak az Olaszországhoz és az olaszokhoz való viszonyomat határozta meg egy életre, hanem az egész életemet is. Amikor Rómában voltunk, ott is készültek az európai választásokra, és ugyanúgy ezzel egy időben tartották a helyhatósági voksolást is, mégsem borított el mindent a politika szennye, az Örök Város élete ugyanúgy zajlott tovább, mint máskor.  És mennyire más volt az a gyermekkórus, amely a Szent Péter téren, miközben Ferenc pápa a Gyermekek Világnapja alkalmából celebrált mise és a Szentatyának két puszit nyomó Roberto Benigni monológja utáni áldásosztás közepette a We Are The World-öt énekelte a jelenlévő negyedmillió emberrel együtt…

Mentősök, gyermekkórházak, szeretetszolgálatok immár havi rendszerességgel küldenek nekünk támogatás-kérést csekk kíséretében. A piacunkon ma megtudtuk, hogy az egyik melegkonyhás minden héten lejár falura szegényeknek főzni…

Milyen az, amikor notórius csalók vádolnak másokat csalással? Milyen az, amikor köztörvényes bűnözők kiszolgálója nevez köztörvényes bűnözőnek valakit, aki nem bírja elviselni, hogy fasiszták szabadon grasszálnak? Mikor lesz már béke ebben a szerencsétlen országban? Vagy megvárják, amíg minden normális ember elmenekül innen?

06.14.

Hallom az erre legilletékesebbtől, hogy elmúlt a háborús veszély. Akkor tessék azt is megmondani, hogy meddig élünk még veszélyhelyzet által indokolt rendeleti kormányzásban. Vagy majd kitalálnak egy másik veszélyzetet?

06.15.

Öregapám sem látott olyant, hogy egy választás győztese megfellebbezné a saját győzelmét és új szavazást kér. Oké, 41 szavazat az nem sok, de ha arra gondolunk, hogy annak idején John F. Kennedy a szavazatok 0,2%-ával lett elnök…Erről a többségről azóta is sok szó esik, mégsem kérdőjelezi meg senki JFK legitimitását. De hát Közép-Kelet-Abszurdisztánban minden másképpen működik, vagy nem működik….A tusakodó feleknek pedig ajánlanék egy közös filmnézést: A döntő szavazatot, Kevin Costnerrel a főszerepben…

06.16.

Így rabolták el a kommunisták a magyar családok vagyonát – idézi a múltat az egyik nemzeti portál. Az akasztott ember házában lógó kötél köszöni jól van.

Most csak június 16 emlékéről feledkeztek meg az egykori álforradalmárok. Ha nem vigyázunk, a végén március 15 is feledésbe megy.

06.17.

Minden személyi kultusz hamis, mivel alapja soha nem az illető valóságos értéke. És ha a kultusz véget ér, akkor a nevezett minimum maga az ördög lesz, de legalábbis minden rossznak az okozója. Ez a sors vár a legújabb magyar világsztárra is.

Nincs az a csodálatos utazás, amely után ne kellene felébredni és kijózanodni, miután hazatértünk. Aligha kívánhat az ember szebbet és izgalmasabbat, teljesebb testi-lelki-spirituális feltöltődést, mint egy Földközi-tengeri hajóút, meghosszabbítva néhány napos római  barangolással. Különösen úgy, hogy az ember önkéntes médiastopban él. Aztán leszállunk Ferihegyen, elindulunk taxival hazafelé és máris látjuk, hogy hol vagyunk: 10-20 méterenként sorozatban kirakott harciaskodó választási plakátok, a gyűlöletbeszéd sulykolásának látványa fogad minket.

Otthonunkba érve nem győzzük levélládánkat kiüríteni a hasonló szellemű szórólapoktól és füzetecskéktől, a liftben pedig a választási jelöltek összefirkált portréi fogadnak minket. Hazatérésünk után 24 órán belül előbb egy bolti eladónak csúfolt mázsás barom nevez csalónak, miután rosszul ütök be egy gyümölcskódot (ráadásul csak magamat csapnám be, mert így drágább a kiválasztott termék), majd egy használt műszaki cikk kereskedő néz hülyének, miután rám sózott egy kamerát, ami hol működik, hol nem, ahogy éppen a kedve tartja és be akarja bizonyítani, hogy az áru hibátlan.  Alig 24 óra alatt a korábban hónapok óta húzódó, majd a tengeren és az Örök Városban szinte teljesen elmúló köhögésem is visszatér.

És akkor most itt ez a margitszigeti dzsembori, ahol a főcserkész könnyet töröl ki a szeméből, annyira meghatja őt az éljenzés.

Nagyon közel van hozzánk Budapest legszebb szigete. Fizikai és lelki értelemben egyaránt. Még gyalog sincsen többre 20 percnél, ezért jó időben otthonunktól lesétálunk, és végigmegyünk az Árpád-hídi lejárótól a Margit-hídig. Megállunk a Zenélő kútnál, ahol már többször hallgattunk élő koncerteket, beszívjuk a kis tó körüli fűszerdomb illatait, szemezünk a köveken ülő békákkal, és megállapítjuk, hogy nem kell Monet Giverny-jébe menni színpompás vízililiomokért. Betérünk a Szent Mihály kápolnába, bejárjuk a régi kolostor romjait, amelynél sok-sok évvel ezelőtt egy nagy meditációs együttléten is részt vettünk. Nézzük a csi-kungozókat, időnként nekünk is kedvünk támad megcsinálni a nyolc alapgyakorlatot. És mindenekelőtt ott vannak az évszázados fák, alattuk költők, írók szellemei, a „régi szerelmek lábnyoma”, Föld Anyánk egész testünkkel érezhető energia-áramlása, fenséges ikerplatánjaink a nagyrét peremén, amelyek mellett nem tudunk úgy elmenni, hogy meg ne öleljük őket.

És most ezt az imádnivaló teret is meggyalázták békének hazudott háborús uszítással, az évtizedek óta közönségre találó  félelemkeltéssel, verbális erőszakkal, vezérkultusszal.

Itthon vagyunk?

04.19.

Utazunk haza jól megérdemelt néhány napos wellness- és élménytúránkról. Már szállnánk fel kis gurulós bőröndjeinkkel a vonatra, amikor egy enyhén idegen akcentussal beszélő nyurga fiatalember felajánlja segítségét a nem éppen idősbarát felszállásnak, hogy feladja cókmókunkat. Három és fél órás útunk végén leszálláshoz készülődünk, amikor egy kissé dülöngélő fiatalember felajánlja, hogy segít levenni a bőröndjeinket, mert ő tiszteli az időseket. Még fel sem ocsúdunk, már kapja fel őket és lehozza az állomásra utánunk. Épp csak megköszönjük neki, de már tovább dülöngél valami angol dalt dúdolva, majd hirtelen odaszól nekünk: „Dícsértessék a Jézus Krisztus”. „Mindörökké” – szól vissza Párom. Mit tetszettek mondani a generációs szakadékról?

A vezérlő olyant tett, amit már régen nem – írta az egyik portál. Talán igazat mondott, gondoltam, de aztán kiderült, hogy csupán a közösségi oldalának profilképét változtatta meg két és fél év után. No, lett is mindjárt haddelhadd, mert néhány órával később már 400 feletti árfolyamot ért el az euró.

04.20.

Nagy meglepetés ért a Vörösvári úti MDF-piacon: kedvenc tavaszi lekváromhoz való rebarbarát találtunk. Nosza, meg is vettük a maradék két kilót – mások frissebbek voltak – és amikor délután neki akartunk állni a befőzésnek, döbbenten tapasztaltuk, hogy tavaly elfogyasztottuk az összes celofánunkat. Körbejártam a környék összes boltját, de úgy jártam, mint Freddie a Pygmalionban, aki elment a Charing Crosstól a Trafalgar Square-ig taxiért – lásd még Hofi halhatatlan sztoriját – és sehol nem kaptam. „Majd ha  befőzési szezon lesz” – közölte velem a legközelebbi szupermarket eladója. Igaz is, gondoltam, az epernek sincs szezonja, meg a szőlőnek és a körtének sem, mégis ott van a pulton…

De valójában minek is van szezonja? Épp a minap fotográfus testvérbarátom, aki néhány évvel ezelőtt tanúja volt annak, hogy Fokvárosban elfogyott a víz, írt egy bejegyzést blogjában arról, hogy pitypangot fényképezett, itt valahol Európában, de lehet, hogy néhány év múlva már csak Izlandon talál. Gyerekkoromban Nagymamám révén „kutyatejnek” ismertem, meg franciásan „piszálinak” (pisse-en-lit), ott éltek ugyanis 10 évig, Édesanyám arrafelé született, ahol az Isten hozott az isten háta mögött című film játszódik, később hallottam csak a gyermekláncfű nevet a Rolling Stones Dandelion című dala révén (így hívják Keith Richards lányát). Életem Párjával kezdtünk általában május elején a Hajógyári Szigeten zöld leveleiből szedni friss salátának. Most, amikor április közepén kint jártunk, már nemcsak sárga virága borította el a tisztást, hanem azok a kerek fejek is, amelyeket gyerekként oly lelkesen fújtunk szét a szélben. Apámmal annak idején versengtünk, hogy Anyám melyikünktől kap először gyöngyvirágot Anyák Napja körül (nem szerette a „hivatalos” ünnepeket, ezért gyakran megkerültük őket, hogy azért adjunk a hagyomány-tiszteletnek is), ha még élne, már hetekkel ezelőtt meg kellett volna kapnia a csokrát. Életem arra emlékszik, hogy május 22-én, a névnapján mindig kapott íriszt – most jó, ha az április végét megéri, az orgona talán már azt sem….Azt már alig merem megemlíteni, hogy amikor életemben először ettem friss, erdei medvehagymát, április második felében jártunk. Az idén először február végén jelent meg a piacon. Az árus esküdözött, hogy nem melegházi és tartok tőle, hogy nem hazudott…

Aminek viszont biztosan szezonja van, az a választási kampány. A már említett MDF-piacon – tudja még valaki, mi volt az MDF? – gyűjtötték az aláírásokat ide is, oda is, maga az aktív polgármester is megjelent személyesen, az arra járók pedig tették a megjegyzéseket – szintén ide is, oda is. Aztán láttuk, hogy megint mindent elborítanak a plakátok, soha nem látott arcokkal. Ha már nem veszünk tudomást a klímaváltozásról, legalább ne terheljük Földünket felesleges hulladékokkal, égéstermékekkel. Már megbocsásson mindenki, de a digitális korszakban ki az a hülye, aki a plakátok és a szórólapok hatására szavaz?  

4. 21.

Belenéztünk a Mephistóba és ott ragadtunk.  Ilyen tökéletes rajz a hatalom és kegyenceinek viszonyáról azóta sem készült. A két abszolút kulcsjelenet: a Tábornagy és Höfgen „privát” beszélgetése a színházról, a színészmesterségről, ahogyan az élet és halál ura a saját sikervágyától elvakított művész hiúságát legyezgeti, és Höfgen nem hallja meg, vagy nem akarja meghallani azt a bizonyos kibiztosított pisztolyt, majd az a fényképezésben is zseniális képsor, amikor a Tábornagy helyreteszi a színészt sokadik „okvetetlenkedése” után. A jovális, barátságos pártfogó egyszerre elérhetetlen távolságba kerül és a megalázkodás is hiábavaló. Először csak egy kis kompromisszum, vagy nevezzük nevén: megalkuvás, egy kis árulás, aztán egyre több és több, és még akkor is mentségeket keres, amikor már régen nem ő irányítja a sorsát, csak egy eszköz, egy látványelem, divatos szóval biodíszlet, aki bármikor eldobható és lecserélhető. És van a vége felé egy rövid, ám annál fontosabb jelenet, amikor az egykori színésztársát sirató Höfgent a felesége vigasztalja – akinek szinte olyan a kozmetikai maszkja, mint Mephistónak. Csakhogy azt könnyedén le lehet mosni, Höfgen viszont már azt sem tudja, hogy éppen milyen maszkot visel – színpadon kívül is…az egészben az a kellemetlen, hogy a hatalom által „kilóra megvettek” ma ugyanúgy köztünk vannak, mint 40, 80, 100 évvel ezelőtt, és amikor egy új korszak jön, ők is meg fogják magyarázni, hogy mit miért tettek és másokra fognak ujjal mutogatni. És akkor újra belenézünk a Mephistóba és megint ott ragadunk…

04.22

Lehetett valami sorsszerű abban, hogy az egyik korai gyerekkori zenei élményem Louis Armstrong Go Down, Moses - Let My People Go-ja volt. Édesapám szenvedélyes zenegyűjtő volt, tán ötéves lehettem, amikor már volt egy Terta szalagos magnója, és volt egy szalagja, amelyet soha nem törölt le, azt írta rá: "Marad a régi". Amikor már nem volt szalagos magnója, ezzel a címmel vettük át kazettára, majd CD-re. Még a dalok sorrendje is a fejemben van, ha meghallom az egyik dalt, furcsa lenne, ha más következne utána, mint az eredeti szalagon.

A vezérlő, akinek közösségi oldalát állítólag 12,5 millióan követik – hallottak már a hívek  csodás szaporításáról? – legújabb bejegyzésének első öt sorában nyolcszor használja a „háború” kifejezést. Ebben az égvilágon semmi meglepő nincsen. Abban már annál inkább, hogy a hozsannázások enyhén szólva csökkenő tendenciát mutatnak az anyázásokkal szemben….

Minden hatalom és minden istenhit alapja a félelem – ébredtem rá ismét, most, hogy Pészah bejövetelére újra olvastam Mózes II. könyvét. Ezért nem leszek soha egyetlen tételes vallás híve sem: hogyan lehet szeretni egy istent, akitől félünk? Hacsak nem vagyunk Stockholm-szindrómások…

Tudják, milyen finom a macesz humusszal és almával?

04.23.

Csuti emberünk berúgta a kampányt, mint Jean, az inas a motort az árokba. Egy magtárban szónokolt a gazdáknak, emlékeztetve arra, hogy ő az egyetlen falusi magyar miniszterelnök, (a hír igaz, csak nem első és nem falusi – teszi hozzá a jereváni rádió) tehát kihanemő, aki a magyar gazdák sorsát szívén viseli. Neki is elmondhatta volna rajongva-bőgve a Megint tanú pártelnöke: „Te, parasztok eleje, te, nagy magyar paraszt!”.

Hatalmas orosz szponzora lesz a legmagyarabb csapatnak. A nemzeti érzelmű zöld-fehér B-közép helyében én azt kiabáltám: „Ruszkik, haza!” Lehet, hogy még visszasírják néhai Torgyán Bubut?

04.24.

Van a Vörösvári úti piacon egy virágárus nő, akit mindenki mogorvának, utálatosnak tart, aki ki nem állhatja a vevőket. Tegnap nála vettem egy csokrot, miközben kötötte, morogni kezdett, hogy a jövő héten egyszerre lesz ballagás és anyák napja, jól kiszúrtak velük. Én csak felidéztem, hogy jövőre lesz 50 éve, hogy a gimiben elballagtunk, és rögtön kinyílt. Kiderült, hogy ő két évvel később, és olyan jó volt az osztályközösség, meg az énekkar, hogy a mai napig összejárnak, törődnek egymással. Innen már csak egy lépés volt a kertészkedés, a tavaszi légúti betegségek, a természetgyógyászat, a fitoterápia, a büki füves Gyuri bácsi, Életem hivatása. Mire a mogorva virágárusnő végzett a csokorral, egészen összebarátkoztunk…

Nem rajongok az önjelölt váteszekért, ettől persze még lehetnek hitelesek, miként attól is, hogy korábban másképpen éltek és másban hittek. Ha Paulus Saulus maradt volna, ma senki sem tudna róla, mint ahogyan arról az umbriai fiatalemberről sem, aki annyira elborzadt az itáliai városok közti háborútól, hogy megtagadta családját, rangját, majd kivonult a pusztába és megpróbálta visszaadni a kereszténység értelmét. De mehetünk még messzebbre: Mózes apánkat is a fáraó leánya nevelte fel saját gyermekeként…

„Ez a bűnhöző?” – kérdezte félálomban néhai Nagymamám, miközben kedvenc műsorát, a Kék fényt nézte, és a képernyőn megjelent a Kádár-korszak legrettegettebb újságíróinak egyike és minden bűnesetből levonta a kötelező erkölcsi tanulságot. Vajon mit mondana ma a drága öregasszony, ha meglátná korunk „hőseit?”

Április 12.

Egy kérdés, kettő lesz belőle:  vajon a folyamatos háborús uszítás és hisztériakeltés nem számít háborús bűnnek? Vagy legalábbis rémhírterjesztésnek, amiről ha jól emlékszem, még a pandémia idején fogadtak el törvényt?

Akárcsak Woody Allen, én is sokszor sajnáltam, hogy nem vagyok valaki más, de az biztos, hogy jelen pillanatban nem szeretnék Szoboszlai lenni. Egyfelől az egekbe magasztalják, egy reklámban már "magyar Beckhamnek" nevezik, másfelől pedig sárba tiporják az Atalanta elleni bénázása nyomán. Nincs nap, hogy valahol ne írnának róla, nem szerepelne valamilyen minőségben. Vajon kibírja-e ezt a stresszt, nem omlik-e össze, mire valóban be kéne bizonyítani, hogy klasszis?

Tekintettel a klímaváltozás okozta felgyorsult tavaszra, jó két héttel előbbre hoztuk a hagyományos befőzési szezonunk nyitányát, amely több mint 20 éve az óbudai Hajógyári-szigeti csalánszedést jelenti. Elindultunk kosarunkkal és egy ollóval (azért csak eggyel, mert én puszta kézzel szeretem szedni a csalánt, kellemesen megbizserget) a gyönyörű délutáni napsütésben, aztán földbe gyökerezett a lábunk, mert a szigeti bejárónál óriási felfordulást, rengeteg szemetet láttunk és arab betűs óriásplakátokat. Először azt hittük, hogy a hidat restaurálja valami Öböl-menti cég – ráférne, az egész csupa rozsda, már jó ideje csak az imádság tartja össze – aztán, ahogy beértünk, gyanús lett, hogy barikádra emlékeztető homokzsákok, meg félig leomlott faldarabok fogadnak minket. Hamarosan megtudtuk, hogy filmet forgatnak, de azért tovább mehettünk. Ha nem is könnyen, hiszen számos árnyas ligetet kivágtak már korábban a fesztivál miatt, mégis sikerült kosarunkat megtölteni ezekkel a csodás, haragos zöld illatú, csípős levelekkel. Ahogyan kifelé igyekeztünk, még riasztóbb kép fogadott minket: egy egész sor iraki zászlós harcjármű állt az úton, annak a tisztásnak közelében, ahol minden évben mennyei illatot árasztanak a bodzabokrok és csak a mi kezünkre várnak. A biztonságiak nem árulták el, hogy pontosan mit forgatnak, állítólag benne volt a híradóban is – így jár, aki nem néz híradót – de hazaérve a neten hamarosan megtudtam, hogy egy akciófilmsorozat új évadját veszik fel e természetvédelmi terület peremén, általam sosem hallott világsztárokkal. Aztán azt is megtudtam, hogy az elmúlt napokban égnek a telefonok az óbudai és angyalföldi hatóságoknál, mert sokan pánikba estek a lövésektől, a robbanásoktól, már voltak, akik azt hitték, hogy ideért hozzánk az orosz-ukrán háború. Ez úton szeretnék gratulálni a fent említett hisztériakeltőknek, elérték céljukat. Csak mellesleg: éppen két nappal korábban szavazta meg a „bátrak csapata” a „veszélyhelyzet” újabb féléves meghosszabbítását…

A házunk elé 19 éve kiültetett fánk a végét járja, de azért még mindig élni akar. Ágainak egy része haldoklik, mások pedig gyönyörűen rügyeznek. Húsvétkor kidíszítettük néhány színes tojással, egy hét után valaki eltüntette őket…

04.01.

Micsoda országban élünk, amikor azon az ünnepen, amelynek nem lenne szabad másról szólnia, mint a szeretetről, a megbocsátásról, az együttérzésről, ugyanúgy folyik a sárdobálás, a gyűlöletkeltés, a háborús hisztéria, mint az év többi napján? Micsoda országban élünk, ahol nem hallgathatjuk meg a Youtube-ról Mascagni Húsvéti kórusát anélkül, hogy előtte ne vágjanak be hazug kormánypropagandát, amelyen még át sem lehet ugrani?

Elment a legkisebb Baradlay. Mivel is emlékezett volna másra a köztv Tordy Gézára, mint ezzel a megunhatatlan filmmel? Nekem a filmszerepei , a knédlis Vándordiák mellett néhány Vígszínházas alakítása maradt meg nagyon mélyen. Remek Willy Loman volt az Ügynök halálában, ő volt Salieri az Amadeusban, és a Pisti a vérzivatarban nagy túlélő Pistipistipistije. Amikor Rómában voltunk a 60-as években, még a Madách társulatával volt ott vendégszereplésen. Édesapám volt a nagykövetségen a kulturális ügyek felelőse, így ő kalauzolta a színészeket szabadidejükben. Sok-sok évvel később éppen egy családi ebédre mentünk a Horgásztanyába, amikor találkoztunk Tordyval, aki 40 év után is jó szívvel emlékezett Édesapámra. Most már odaát beszélgethetnek..

04.02.

Egy őstörténész szabadkőművességről szóló előadás-sorozatáról kapok híradást, amelyből megtudom, hogy az illetőnek attól van akkora hatalma, hogy nagyapja balkézről Habsburg-ivadék volt – így jutott örökösödés jogán Hatvanpusztához – és rokoni kapcsolatban áll a Rócsildokkal is, akik tudvalevőleg a világ urai. Így már minden világos. Akkor már csak a neocár és a KGB családfáját kellene kinyomozni.

Úgy tűnik, mégsem lesz ingyenkonyha a környékünkön, hanem „közösségi tér”, amely fölöttébb tág fogalom a játszóháztól a kocsmáig.  De Húsvét után egy nappal fél tucat hajléktalan várta a vietnami bolt előtt az ünnepi maradékokat. És kaptak. Egyikük a kalács mellé még egy kis pénzt kért kakaóra. És kapott.

04.05.

Ezerrel folyik a megafondiplomácia a NATO és Moszkva között. Szerencsére azt, aki átélt több évtizedes hidegháborút, kubai rakétaválságot, Prágai Tavaszt, lengyel szükségállapotot, dél-koreai géplelövést, 9/11-et, több rendbeli közel- és közép-keleti konfliktusokat, már elég nehéz háborús hisztériával megijeszteni.

Az ingyenes nyomtatott manipulátor felháborodva közli, hogy a főpolgármester közpénzből kampányol. Azért belenéznék a másik fél hiteles – mondom, hiteles – könyvelésébe, hogy honnan szedik az ellenség lejáratása szánt milliárdokat…

04.06.

Láttunk egy alig 20 éves japán filmet az elszakíthatatlan szerelmek boldogtalanságától. Kitano Takesi Bábok című alkotása, amelynek az elején egy ősi bábjáték mutatja be az alaphelyzetet. kikerülhetetlennek látszó sorstragédiák: egy fiatalember karriervágyból elárulja jövendőbelijét, aki öngyilkosságot kísérel meg, és bár túléli, egy-egy világos pillanattól eltekintve önmagába zárkózik. A fiú bűntudatból szó szerint önmagához köti, és együtt indulnak a vakvilágba cseresznyevirágzástól hóolvadásig, míg végül meg nem nyugszanak a halálban; egy fiatalember, aki minden szombaton egy kerti padon ebédel szerelmével, gazdagságra és hatalomra vágyik, ezért jakuza lesz, egy nagyúr bérgyilkosa, mígnem belőle is nagyúr válik. Csak a kerti pad ebédeit nem tudja egyikük sem elfelejteni. A lány 50 évig várja minden szombaton, mire a már haldokló öregember egyszer megérkezik egy utolsó találkozásra, hogy aztán úgy végezze, mint az ő korábbi áldozatai; a könnyelmű popsztár nem veszi észre egy rajongója őszinte szerelmét, aki, miután imádottját autóbaleset éri, önkéntes vakságba menekül. Így találkozhatnak évekkel később, mert az eltorzult arcú, fél szemére megvakult énekesnő nem akarja, hogy egykori hívei így lássák, de egy vak ember az más. Valamennyien tehát sorsuk bábjai, amiből nincsen kiút, mert a döntő pillanatban gyengének vagy felelőtlennek bizonyultak.  E kiúttalanságot mutatja az első pár végtelen útja, a hosszú néma képsorok, a magány csendje. Jó, hogy a mi szerelmünk nem ilyen – mondta Életem Párja. Igen, mert mi elég bátrak voltunk ahhoz, hogy szembe menjünk kijelöltnek látszó sorsunkkal, hittünk egymásban és önmagunkban…

Ott voltunk, közel 70 évesen, ki tudja, lesz-e még ilyen alkalom. Miénk volt a tér, mondta a vezérszónok. Ha ezt a Gyöngyhajú Költőnő hallotta volna… Már 30 évvel ezelőtt is kikérte magának, hogy az ő sorait politikai célokra akarják felhasználni. A telt ház megvolt, de valahogy az a sokat emlegetett karizma nekünk nem jött le. Vagy csak azért, mert pocsék volt a hangosítás? A 100 ezer pluszos sokadalom pedig még mindig nem elég dühös. Az unalomig ismételt „nem hagyjuk”, meg „mondjon le” helyett inkább azt vártam volna, hogy „börtönbe”. Ugyanannyi szótag, ugyanaz a hangsúlyozás, akkor? Ennyi emberrel egy Petőfi világra szóló forradalmat csinált volna. Pláne ennyi fiatallal. Vajon mit vártak ők, és azok, akik direkt erre a tüntetésre jöttek haza külföldről? De Petőfi csak egy volt. Vajon mi lett volna, ha a vezérszónok beszéde végén kiadja a jelszót, hogy foglaljuk el a Karmelitát és a Sándor palotát, vajon elindult volna a nép, vagy akkor is hazament volna békésen? A Körút sarki törökök mindenesetre örülhettek, hosszú sorokban érkeztek oda a résztvevők felüdülni, könnyíteni… Mi egy-egy tiramisura fizettünk be, miután a téren 1400-ért vesztegettek egy darab perecet…

És csoda történt: igaz, két órás késéssel, és az egész teret mutató fotók nélkül, de a közmédia mégiscsak beszámolt az eseményről…Erről egy pontosan 40 évvel ezelőtti esemény jutott eszembe: Kádár János hivatalos látogatásra Párizsba utazott. Első este François Mitterrand francia köztársasági elnök, aki két évvel korábban Budapesten járt, díszvacsorát adott a tiszteletére. Az ilyenkor szokásos pohárköszöntő szövegét előre leadták az MTI-nek, amelytől aztán a többi médiumnak át kellett vennie. A hírügynökség tudósítója a pohárköszöntő elhangzása után feloldotta az „embargót” egyben közölte azt a néhány eltérést, ami elhangzott az előre leadotthoz képest. Ekkor megjelent a szerkesztőségben egy PB-tag, aki három órán keresztül molyolt a mindenki által jóváhagyott Kádár-szövegen és lett éjfél, mire kimehetett.

04.07.

"Ne azt kérdezd, hogy mit tesz érted a haza, hanem azt, hogy te mit tehetsz a hazáért". Kérdés: ki mondta ezt, hol és mikor?

03.20

Lájkvadász hírportál: O.V. elhagyta az országot - így a cím. Aztán a lead lehervasztja a várakozásokat - Brüsszelbe utazott az EU-csúcsra. Itt tart ma az egykor szebb napokat látott magyar média.

És ezek után meg sem lepődöm azon, hogy ha véletlenül belenézek egy közhíradóba, az ott elhangzott nemzetközi vonatkozású híreknek nyomát sem találom a hiteles európai sajtóban, vagy ha igen, akkor nem úgy, nem akkor, nem ott, és nem olyan összefüggésben, mint azt a köznépnek tálalják.

Már nincs hírértéke annak sem, hogy „minden idők legmocskosabb választási kampánya következik.” Már csak azért sem, mert a legmocskosabb választási kampányok gyakorlatilag folyamatosan folynak, amióta a békepárt gyűlöletbeszélőé minden hatalom. Liftreklámunk is tartja ezzel a lépést, megjelent benne baloldali kerületi polgármesterünk gyalázása. Itt biztosan látjuk nap, mint nap. Amikor szóvá tettem a ház közösségi oldalán, az egyik lakótárs, miközben maga is tett egy mocskolódó megjegyzést az egyik ismert ellenzéki politikusnőre, így válaszolt: „A liftnek van másik három oldala még a plafont és a padlót nem számolva, ahová nézni lehet.” A stílus maga az ember – mondta Buffon. Nem a nagy Gigi, minden idők tán legkiválóbb kapusa, hanem a felvilágosodáskori francia természettudós mondta akadémiai székfoglalójában. Persze, lakótársnak igaza van. Belenézhetek a tükörbe is, gyönyörködhetek magamban, vagy vághatok pofákat. Mi több, nem kell tv-t néznem, internetet olvasnom, még az utcán is járhatok behunyt szemmel, hogy ne lássam a mi pénzünkből finanszírozott, újabb és újabb hazug és gyűlölködő óriásplakátokat. El is költözhetünk egy lakatlan görög szigetre vagy egy toszkán hegyi faluba, ahol minden harmadik ember 100 éves és ahová nem kell, hogy eljussanak a nagyvilág hírei….Észrevételemet elküldtem a közös képviselőnek is, ő válaszra sem méltatott…

Az elmúlt napokban többször is megkérdezték tőlem, hogy hol élek? Sajnos tudom, bár néha jó lenne elfelejteni, de valahogy mindig emlékeztetnek rá.

03.21.

Arról, ami Budapest egyik legszebb és legnemesebb hagyományú épületében hetek óta zajlik, nekem a Marx-fivérek pimaszul zseniális filmje, a Botrány az operában jut eszembe. Ennek hősei, Groucho, Chico és Harpo, miután a szűk látókörű impresszáriónak nem kell a szegény, de nagytehetségű tenor és a sztárénekes kidobatja az előadásból riválisa szerelmét is, a legelképesztőbb ötletekkel teszik tönkre a Metropolitan évadnyitóját. Végül a szerelmespár menti meg az előadást és az impresszárió is jobb belátásra tér. Vajon a magyar Operaház fantomjának megjön-e az esze, vagy ostobább és szolgalelkűbb, mint Mr. Gottlieb?

03.22.

A szomszédos szupermarket, szombat 11 óra. Riadt tekintetű, szemüveges fiatalember szerencsétlenkedik a zöldség- és gyümölcspultok között, egy ládát kis híján ráejt a kezemre, meg az előttem lévő mandarinokra. Egy középkorú eladónő ordítja le szegénynek a fejét, aki ettől még jobban elbizonytalanodik, nem is csoda, hiszen egy hete még mindent máshová kellett rakni. Lelki szemeimmel láttam a legfőbb keresztapát, vagy valamelyik stróman-rokonát, amint árufeltöltőként tengeti itt az életét.

03.23.

A közelünkben lévő Godot Galéria mindig izgalmas élményeket nyújt. Néha elég nyomasztó tárlatokat látunk, mint most az It’s Fine csoport képeit és installációit a „tehetetlenség kiállításán”.  Még egy kiáltványt is közzétettek, idézem: „Nem támogatjuk a valóságnak ellentmondó pozitivitás-kényszer termelését”, majd „követeljük a médiáktól, hogy hagyjanak minket békén a folyamatosan özönlő rossz hírekkel, hatásvadászfelvezetés-híreikkel, hülyeségeikkel és félinformációikkal”. Az egésznek volt egy neopunk „no future” hangulata a bomba-szobroktól a 9/11-es fotómontázsokig, a WC-graffitiktől az istentagadásig. Engem a legjobban az a mű fogott meg, amely egy homokból készült Bábeltornyot ábrázolt és amelyhez elvileg a néző is hozzátehetett, mert volt hozzá egy kis műanyag homokozó lapát. A címe pedig különösen tetszett: „Homokvármegye”.

03.25.

No és azt hogy értsük, hogy lehet, hogy nincsenek is oldalak, csak magyarok vannak? Az utcai harcosból hirtelen Bagarja uram lett, a béke barátja?

03.26.

Napok óta zajlik a lépcsőházban a tacepaózás egy, a közelünkben nyitandó ingyenkonyha miatt. A kezdeti józanabb hangok után már azt kezdik vizsgálni, hogy kinek az érdeke a „hajléktalanokat vonzó” intézmény miatt, ami „biztosan le fogja vinni a ház lakásainak az árát”. A fent említett szupermarketet is megjelölték, mint titkos haszonélvezőt, no és persze Mr. Soros hitközségét, elvégre az ő szociális hálójuk osztaná az ebédet. Helyben vagyunk…

Az emberhez méltó élet kutatására és annak biztosítására kellene azt a rengeteg pénzt fordítani, amely most például az űrkutatásra megy el – mondta egy tekintélyes orvos magánbeszélgetésünkben. És nem az űrkutatás a legnagyobb pazarlás, bár ki tudna elmenekülni egy másik bolygóra, ha beütne az apokalipszis?

Még mindig kiakadok azon, hogy a tv-szinkronokban mekkora hülyeségeket fordítanak. Jó lenne a magyar szövegek íróit felvilágosítani arról, hogy „gyereklány”, ahogyan gyakran a bébiszittert emlegetik, a mi nyelvünkön serdületlen nőnemű gyermeket jelent. Igaz, ez még mindig semmi ahhoz képest, amit egyszer egy francia Maigret-film magyar változatában hallottunk szüleimmel. Állandóan egy „énekmesterről” beszéltek, holott a történetben még csak utalás sem volt semmilyen zenei tevékenységre. Aztán, mint a francia nyelvben jártasak, rájöttünk arra, hogy a „maitre-chanteur-t” fordították így, amely, ha különválasztjuk a két szót, valóban jelenthet énekmestert, egyben azonban zsarolót jelent. Hogy miért pont ezen a napon jutott eszembe?

A sajátos szó- (és jog) értelmezésért állampártkormányunk sem megy a szomszédba. Ezúttal a hatóságoknak a médiára való nyomása elleni EU-határozatot nem szavazták meg, arra való hivatkozással, hogy ez cenzúra. Vagyis elutasítják, hogy a cenzorokat cenzúrázzák. Újabb érdekes egybeesése ez a mai napnak…

Még szerencse, hogy a nap végén felgerjedhetett szittya vérünk egy újabb fantasztikus futballgyőzelem után….

03.27.

A legfőbb nyomtatott ingyenes manipulátor szerint manipulált az a bizonyos hangfelvétel. Nagypéntek közeledtével osztódással szaporodnak a farizeusok.

Rég láttam már az Aranypolgárt – amikor médiaegyetemen tanítottam, minden évben megnéztem, mert úgy gondoltam, enélkül senkinek nem szabadna erre a pályára mennie – de lelki szemeim előtt ott vannak a nyitó képek, a „belépni tilos” táblától, a végtelen gazdagság egy-egy villanása, majd a haldokló nagyúr, aki bár övé volt a fél világ és azt vásárolta meg, amit és akit akart, úgy halt meg kastélya szobájában magányosan, mint egy kivert kutya….

03.10.

Módosítani kellene a társasági alaptörvényt és a köztársaságinak mondott elnök címét részvénytársasági elnökké változtatni. Hallottam távolról néhány mondatot beiktatási beszédéből. Lehet, hogy romlik a hallásom, de mintha valaki másnak a hangját hallottam volna…

Adyt olvasok már megint. Margita élni akar. A szatírarcú költő szerelmes volt kortársa, Molnár Ferenc első feleségébe, Vészi Margitba, ebből az érzésből is született ez a mű. Volt jobb, de azért vannak itt is remek sorok.

„Van egy másfajta, ősi álmú ember,

Ki csupa-cél és Cél felé rohan

s kit fejbe sujt mégis minden elérés,

Mert célhoz érni vagy ostoba látszat,

Vagy névkártyája a gálás Halálnak.”

Nem ezt  mondta Kerouac is? „Úton lenni boldogság, megérkezni Halál”?

A túlsó Duna-parton találták meg a Fuvolalovag ellopott szobrát. Szerencsére a megmaradt kultúrlények egyike bukkant rá és juttatta vissza alkotójához. Akkor miért lopták el? Hogy ne legyen?

Új szerencsejátékra csábítanak. Amikor meghallottam, hogy éjfélkor húzzák ki, lemondtam róla. Túlságosan emlékeztetett a parlamenti beterjesztésekre és a hivatalos közlönyre.

03.12.

Egy hete nem süt a nap. Lehet, hogy megszüntették közvagyon jellegét?

Az Álmok álmodói tv-sorozatban láttam egy rövid portrét Albert Flóriánról. Bár a szívem mindig a Vasasért dobogott, a Fradi Császárát minden hibája és allűrje ellenére nem lehetett nem tisztelni. Ma sincsen sok olyan játékos, aki egyszerre gólkirály és a csapat karmestere. Még hat éves Unokám is, aki a Fradiba jár tornászni,  tudja, hogy ő az egyetlen  magyar Aranylabdás. Amikor 1966-ban Olaszországban izgultam végig a foci vb-t, és életre szóló élményt kaptam a magyar-brazilon, a Panini képsorozatot a világ akkori legjobbjaival kezdték és Flóri is köztük volt. Én egyszer találkoztam vele személyesen, a ferihegyi repülőtéren. Már hófehér volt a haja. Egyszerűen odamentem hozzá és autogramot kértem tőle. Most pedig elgondolkodtam azon, hogy miközben – nagyon helyesen – az összes nagy fővárosi csapat stadionja egykori legendáinak nevét viseli – vajon miért nem maradhatott a zöld-fehérek otthona Albert Flórián stadion? Épp a „legmagyarabbnak” tartott csapatnál fontosabb a szponzor, mint a hagyomány?

E szép márciusi napon maga Keith Richards jelölt meg ismerősnek eme fórumon. Szegény öreg, nem tudja, hogy én Jim Morrison vagyok.

03.13.

A szigor után jön a vasszigor – mondta ő. Mi lenne, ha nem lenne ő, akkor hány gazember járna elnöki kegyelemmel szabadlábon? A választási kampány pedig várhatóan arról fog szólni, hogy melyik fél tud majd több pedofilt felmutatni az ellenség soraiban.

Chaplint nézünk. A nagy nevettető időnként egyáltalán nem vicces, csak annak látszik. Az egyik leghíresebb filmje, az Easy Street, amelyben a szegény csavargó, hogy megélhessen, beáll rendőrnek egy rossz hírű környéken, a nyomor, az ököljog, a családi erőszak élethű rajza. Bár a végén a kis ember, akaraterejének és ügyességének, meg némi szerencsének köszönhetően hőssé válik, a legrosszabbak is jó útra térnek, mi több, megtérnek, azért Chaplin pontosan tudta, hogy ez csak egy édes álom, amiből gyorsan fel fogunk ébredni. Vagy gondoljunk a Bevándorlóra, ahol a Szabadság Hazájában rendőrök szorítják vissza kordonnal a viszontagságos hajóúttól a végkimerülés szélén állókat…

03.14.

„Nem láttad a magad útját,

úgy gubbadtál hallgatagon.

Csak a jászol kellett néked,

hogy légy mindig boldog barom.

Minden jó volt, ahogyan volt,

nem kellett más egyéb néked:

csak a mázsás szónoklatok

s legyen borod, eleséged” –

írta Berda József, a szegények költője, aki egy liter bor áráért mérte verseinek kéziratát. E műve, a Nemzetsirató 1944 született, de csak 30 évvel később jelent meg, 8 évvel halála után, a Száguldj, szabadság című kötetében.  Azóta megint eltelt 50 év…

„A haza minden előtt” – hirdették meg az ünnepi programot, benne az ünnepi beszédet, amelynek előadójáról a plakáton csak a puszta név szerepel. Úgy kell annak, aki nem tudja, hogy kiről van szó. A mottó értelmezéséről pedig ajánljuk a feledékenyek figyelmébe nevezett 22 évvel ezelőtti kijelentését, mely szerint „a haza nem lehet ellenzékben”. A hon pedig olyan szinten virágzik, hogy az euró árfolyama kevesebb, mint egy hónap alatt 15 forintot esett…

03.15.

Ha Petőfi élne és brüsszeli lenne, minden bizonnyal azt üzenné az első számú pszichopatásnak (kösz,Hepepe, legyen Neked könnyű odaát…), az eszme röghöz kötöttjéhez, amit anno a németnek: „foglalod a….”.  Erre az új „vátesz” meg azzal jön, hogy „csapataink harcban állnak”. Hát már sosem lesz vége?

Érdekes színfoltja – már nem először - az ünnepi tv-programnak, hogy ismét elővették az 1953-ban készült Föltámadott a tenger…című látványos filmet, amelyben a kor kiváló művészei vettek részt és hozták a korszellemet. Igaz, Görbe János negyven feletti Petőfi volt, de megkapta Szendrey Júliának az ábrándos tekintetű Ferrari Vilcsikét, Básti Lajos azonban Kossuthként mennydöröghetett, Maklári Zoltánnak elhittük, hogy ő Bem apó, (főleg apó)  Szakáts Miklós ezúttal is egy „gaz árulót” alakított, hiszen Görgey Artúrt akkor annak tekintették. Arra pedig bizonyára kevesen figyelnek fel, pedig a főcímben is szerepel, hogy „tanácsadóként” jelen van a sztálini korszak amúgy kiváló rendezője, Vszevolod Pudovkin, akit a magyar „négyek bandájának” tagja, Révai főkultúros hívott meg személyesen, hogy a magyar rendezők megfelelhessenek az „elvárásoknak”. Persze a történet nem ment el a cári intervencióig, befejeződött az erdélyi hadjáratnál és Gábor Áron „rézá-gyujánál”…

Húsz éves fiú és lány ülnek egy padon a közeli iskola előtt. A lány „szituációban lévő diszkomfortságról” beszél. „Nem baj” – mondta volna erre néhai orvos Barátom.

03.16.

„Éhezők viadala” – jegyzi meg az egyik eladó a szomszédos szupermarketben az egy napos bezárás utáni roham láttán. A szomszédságban egyesek szerint ingyenkonyha készül, ezt onnan tudtuk meg, hogy az egyik lakó közzétett a lépcsőházban egy tiltakozásra buzdító levelet, mivel állítólag erről senkivel nem egyeztettek és most félhetünk a hajléktalanok szemetétől, ürülékétől, hangoskodásától. Közben mindenütt mennek fel az árak, az eladók a forgalmazókra, itt-ott a kormányra fogják, ezalatt a kormánypárt aktivistái szorgalmasan gyűjtik az aláírásokat a piac sarkán, ki tudja, mire, nem is érdekel. A közösségi médiában pedig elindult a gyűlölködés a Múzeumkertben éneklő vietnami tenor kapcsán, az élvonalban azokkal, akik úgy tesznek, mintha nem értenék egy másképp gondolkodó véleményét.

03.17.

Innen-onnan jönnek naponta a hírek, hogy közeleg az összecsapás a NATO és Oroszország között. Biztosan a fegyvergyárak terjesztik, mert kevésnek találják a megrendeléseket. Akkor sem ijedek meg. Ezeknek ennyiért?

Leendő színészek, filmesek megnézhetik az új Petőfi-filmet, de nem kommentelhetik nyilvánosan. Amióta már a 2000-es években az akkor még ellenzékben lévők sajtótájékoztatóin nem lehetett kérdezni, és ezt a média munkatársai nem kérték ki maguknak, semmin sem csodálkozom, ami a véleményszabadság megsértését illeti.

03.18.

A vezérlő kiválthatná a fél Saint-Tropez-i csendőrörsöt: egyszemélyben Pacuha, Agykár és Beléndek.