Cogito

Egy szabad gondolkodásban megőszült írástudó elmélkedései

A vének imája (Palya Beának)

2024. július 19. 17:32 - Göbölyös N. László

tmb_192460_4579.jpg

magmát szült Ősanya

napkitörések

tűz-lábú óaranya

 

loboncos máglyaölő

gyarló lelkünknek

gyógyír a túlpart előtt

  1. július 19.
Szólj hozzá!

Holdfoltozó 9.

2024. július 17. 06:45 - Göbölyös N. László

360_f_213752406_2oyqtm6xn4u409ya1yqo8vehyhbpoixg.webp

Macskaarcú nő áldozza fel magát férfiérzékeimen.

Elektromos vihar járja át meztelen testem, hogy elszakadhassak a valóságnak hazudott hullámoktól. A sírkövön és a villamosszékben  véghez vitt aktus még hiányzik életemből.

A Szülők kijöttek a halottasházból, mert rosszul bántak velük, visszatértek otthonukba és ott folytatták civódásukat, ahol fél évvel korábban abbahagyták. Csupán abban értettek egyet, hogy nincs feltámadás.

A felséges csinos kislány végighajtat nyitott autóban a zebrán, ahol a költő eddigi utolsó születésnapját ünnepelte, alattvalói és tisztelői ölelik-csókolják őt, a bobby-k sorfalat állnak nekik és nem avatkoznak közbe.

A költő nem vágyott az odaátra, még akkor sem, ha gyakran nem  érezte jól magát saját dimenziójában. Egy zaklatott nap után mégis másutt ébredt önmagára és mindig nagyobb és nagyobb hajókra kellett volna átszállnia. Az utolsó pillanatban azonban újra és újra visszafordult valami haszontalan tárgyért, amit akkor, ott nélkülözhetetlennek tartott és lekéste a Nagy Utazást. Egy másik zaklatott nap után ráköszöntött a magány, amelyben már hosszú ideje nem volt része és nem hitte, hogy még valaha hiányozni fog neki. De a nősténydémonok, akik nélkül egykor egy lépést sem tett, azonnal megérezték ezt a váratlanul támadt űrt, és, testet öltve a szuperügynök tengerből felbukkanó szeretőjében, majd egy soha nem létezett bűnbánó asszonyban, rögtön felhangosították csendjét és örökre vele akartak maradni. A költő úgy tett, mintha beletörődne, majd egy szemvillanás alatt léggé vált, hogy visszaszállhasson Élete Párjához, akivel álmukban sem engedték el soha egymást.

Jöhet-e a Teremtés és a Végítélet között egyetlen pillanat, amikor a ki nem mondott vágyak magukra zárhatják az ajtót a legfőbb együttlétre?

A tengerszemmel is rövidlátó színésznő kora reggeli intim interjúra hívta otthonába kedvenc riporterét, aki ezúttal is pontosan érkezett. Az ajtóhoz érve azonban szörnyű kiabálást és törés-zúzást hallott bentről. Mivel a bejáratot nyitva találta, vette magának  a bátorságot, hogy belépjen és elhűlt attól, amit látott. A színésznő egy sarokban összekuporodva zokogott, párja pedig, akinek elege lett szerelme szeszélyeiből, darabokra tört-tépett mindent, ami a keze ügyébe került és éppen egy könyvespolcot készült ledönteni. Ekkor vette észre a gyökeret vert lábú riportert. Egy pillanatra maga is megmerevedett, végigmérte a betolakodót, majd se szó, se beszéd, eloldalgott, és becsapta maga után a bejárati autót. A tengerszemmel is rövidlátó színésznő és a riporter percekig némán nézték egymást, majd a férfi magához ölelte a még mindig minden ízében reszkető nőt, aki csak nagysokára nyelte le könnyeit. Akkor ismét néma szemezés következett közöttük. „Most menj el és ne keress többé, mert úgy jársz, mint ő…” – suttogta szomorúan a színésznő és a riporter szíve szerint maradt volna, de önkéntelenül hátrált a kijárat felé…

Lódobogás a mennyei lépcsőúton. Eladósorba került lányok vetkőznek a számkivetettek barlangjában. Az aranyhajú király és a csavargók tízparancsolója négykezest játszanak, hogy elnyomják az erősödő csatazajt.

Tömegnyomor a buszon, amely végigaraszol a gyermekkor utcáján, ott, ahol sohasem járt. A költő megpillantja nemrég elhunyt iskolai barátjának házát, ablakában egykori játékaival, könyveivel és le szeretne szállni. A busz megáll, de a költő sehol nem lát rajta ajtót. Újraindulnak, a tömeg egyre sűrűbb, pedig nem szállt fel senki. Megérkeznek a hajdani iskola elé, a költő újra le akar szállni, most meg is pillant egy ajtót, de a tömeg visszafelé nyomja…

A szabadgondolkodó Írástudó néhány nap után észrevette, hogy bármerre jár, egy nővé vált sziámi macska mindenhová követi. Egyik este saját otthona ajtaja előtt találta őt, és mivel furdalta a kíváncsiság és a kívánság, behívta egy kávéra. A nő azt állította, hogy a szabadgondolkodó Írástudó feltétlen rajongója és nincs olyan sora, amit ne olvasott volna. A Férfi próbára tette, egymás után idézett saját műveiből és a sziámi nőstény mindre hibátlanul vágta a folytatást, miközben mindegyik válasz után megszabadult egy-egy ruhadarabjától. Az Írástudó, ahogyan egész életében, most sem volt képes ellenállni a selymesen dörgölőző kísértésnek. Csak a mocskosan izgalmas együttlét tetőpontján villant belé, hogy hódolója valójában legbelsőbb gondolatainak magas szinten kiképzett kémje. Máris kész volt a terve: elkészíti azt a különleges halpástétomot, amit még gyerekkorában tanult egy katonai attasénak álcázott hírszerző tiszttől, és hozzákever egy fűszert, amely a macskákra gyilkos hatást gyakorol. Miután az ínyencségből alaposan belakmároztak, a sziámi nőstény sóvár ölelések közepette távozott és megígérte, hogy még találkoznak.

Hetekkel később a Férfi egy író-olvasó találkozóra utazott vonattal az utolsó tanítási napon. Minden kupé zsúfolásig megtelt diákokkal, csupán egyet hagytak üresen. Alighogy leült, megjelent a rajongó kémnő. „Túléltem, de nem menekülhetsz megérdemelt sorsod elől” – dorombolta kéjesen gonosz mosollyal. A szabadgondolkodó Írástudó most már tudta, hogy semmi sem maradhat titokban üldözője előtt, azt is kiolvassa belőle, hogy itt, a vonaton fogja őt megölni, miközben a rendőrök már lesben állnak a folyosón és alig várják, hogy letartóztathassák….

A panelrengeteg árnyas játszóterét ezerszínű gombamező borítja el. Több tucatnyian gyönyörködnek a soha nem látott gombákban, de úgy tűnik, senki sem mer hozzájuk nyúlni, hiszen ki tudja, melyik az ehető, melyik a mérgező, esetleg nincs-e közöttük kiszámíthatatlan hatású szent lény. A költő azonban nem törődik a veszélyekkel, és lenvászon zsákjában találomra szedni akar belőlük, de bármelyikhez nyúl hozzá, valaki a bámészkodók közül megszólal: „Az az enyém!”

Rímbe szedett nevű barátja sugallatára egy hajóra jelentkezett a Messzikedvű. Egy félbe tört ropogós cipóval és üres hátizsákjával szállt fel, a hajó szinte azonnal indul is. Joviális csíkos pólós kapitány fogadta, de nem árult semmit sem a hajóról, sem annak úticéljáról, sem pedig a munkáról, amelyre a Messzikedvű jelentkezett. Elindultak észak felé a nagy európai folyón, majd letértek egy kisebb csatornára, hogy egy idő után ismét a főmederben haladjanak tovább. A folyó azonban elapadt, kifutottak a homokos partra, ahol egy fiatalember egyetlen kötéllel átemelte a hajót egy erdei vasúti sínre, hogy eljussanak a szélesebb, mélyebb vizekhez. Ekkor a kapitány és a Messzikedvű felmentek a fedélzetre, és gyönyörködtek egy ódon városban, amelynek partján újabb és újabb mesés kőszobrok, totemek és szent épületek emelkedtek közeledtükre. A Messzikedvű ekkor fedezte fel, hogy a hajó szinte végeláthatatlanul hosszú, mégis könnyedén fordul a folyó kanyarulataiban. Abban a pillanatban eszébe jutott, hogy a sietségben még útlevelét sem hozta magával. „Ne is törődj vele – mondta a kapitány – majd csináltatunk ott, ahová megyünk” . De csak sejtetni engedte, hogy a végállomás a végtelenen is túl van…

Szólj hozzá!

Csak nézőpont kérdése

2024. július 10. 08:22 - Göbölyös N. László

448876882_2527908924078441_2579245817074319590_n.jpg

07.06.

A briteknek ismét munkáspárti kormányuk van, az egyik udvarhű hírportálunk ezt úgy kommentálta, hogy a szavazatok alig több mint egyharmadával szereztek kétharmadot a rendkívül torz választási rendszerben….

Olvasom továbbá, hogy micsoda hallatlan dolog történik Franciaországban: a jobboldali elnök kimutatta foga fehérjét és a kommunista jelöltet támogatja vezérlőnk barátnőjével szemben. Miközben említett vezérlőnk rendkívüli békemissziót teljesít Moszkvában. Azt persze nem verik nagydobra, hogy elhalasztották a magyar-német külügyminiszteri találkozót, mert a magyar félnek más dolga van. Biztosan az „elcsalt” EB-meccs miatt. Azt fel sem merem tételezni, hogy előbb kikérik a gazda véleményét…

07.08.

Egy ismerősöm a könyvégetés korát emlegeti, miután valaki kukák mellé lerakott könyvek fotóját posztolta. Rohadt világot élünk, de úgy vélem, ott még nem tartunk, bár, ahogy a régi vicc mondja, „lenne rá igény”, és akkor sem azoktól kell félteni a könyveket, akik a kukák mellé rakják le megunt, értéktelen, csak a helyet foglaló köteteket. Még akkor sem, ha én soha nem tennék ilyent. Mi néhány éve egy felújitáskor 700 könyvtől szabadultunk meg,  vittünk el könyvmegállóba vagy adományboltba, de túlnyomó többségben olyanokat, amelyekhez így vagy úgy jutottunk hozzá. Én például rengeteg kiadói példányt kaptam, hogy írjak róluk kritikákat, vagy olyanokat, amit az ember egyszer olvas el életében. Ugyanezt megéltem, amikor Szüleim meghaltak es az ő könyvtárukat kellett felszámolni es az értekesebbeknek helyet kellett találni véges otthonunkban. No és gyermekeinkre is kell már gondolni, hogy ne hagyjunk rájuk sok bóvlit. Persze van olyan, nem kevés, amitől soha nem fogok megválni, amíg élek..

A liberális internacionálé egykori alelnöke eurofasiszta frakciót hoz létre, a „hazaffyság” és szuverenitás jegyében. Mit csodálkozunk ezen? Mussolini is szocialistaként kezdte. Közben újabb keleti gazdánál fullajtárkodik nemes küldetése biztos tudatában. Biztosan nagyon hiányzik a vitrinjéből egy Béke Nobel-díj….Állítólag egy Kremlhez közelálló portál már el is kezdett erről egy szavazást. Azt pedig soha nem fogjuk megtudni, hogy mibe kerül ez nekünk.

Közben az is eszembe jutott, hogy a régi szép időkben a küldöncöknek egy lyukas garast sem ért az élete, ha urának rossz hírt vitt…

80 évvel a háború után még mindig nem lehet a fasizmust eladni a franciáknak. 2002-ben, amikor az a veszély fenyegetett, hogy Le Pen lesz az  elnök, a második fordulóra megmozdult az ország és a hivatalban lévő Chirac a szavazatok 82%-át kapta. 22 évvel később, most, hogy a lánya fenyegetett hatalomra jutással, a demokratikus erők ismét össze tudtak állni, hogy ezt megakadályozzák. Olaszország is sikeresen fékezi a vezérlő másik barátnőjének ambícióit. Azért nem veszett el még minden európai remény, még van hová menni, menekülni….

„Másfél milliárd eurót ér az angol válogatott” – hallom a neves tv-kommentátortól, miközben a háromoroszlánosok az EB-n nem először antifutballt játszanak, és csak akkor mutatnak valami játékra emlékeztetőt, amikor baj van. És nemcsak ők. Az utóbbi 40 év legrosszabb kontinensviadalát szenvedjük végig, a végsőkig kizsigerelt rabszolgákat látunk, akiknek legfőbb célja a vereség elkerülése. Még a 90-es években írtam felkérésre egy kis futballtörténeti könyvet, amelynek lektora hajdani szövetségi kapitányunk volt. Egyetlen kérdésben támadt vitánk, a futballisták árában, fizetésével. A hazai béreket már akkor is túlzásnak tartottam, a nemzetközi futballpiac még előtte volt a minden képzeletet felülmúló árrobbanásnak. 2001-ben éppen Párizsban voltam, amikor minden újság szalagcímében ez áll: Zinedine Zidane-t egy Airbus áráért vásárolta meg a Juventus. Hol voltunk ekkor még Messi, Ronaldo, Mbappé 100 millióitól…Közben egyre több a tétmeccs, amelyeken a sztároknak kötelező részt venni, és a belőlük élő pénzemberek egyre újabb és újabb tornákat eszelnek ki, hogy még nagyobb legyen a bevétel. Közben nem veszik észre, mert nem akarják észrevenni, hogy a legnépszerűbb sportágat, százmilliók szórakozását teszik végérvényesen tönkre.

Minden eddiginél nagyobb tűzijáték lesz augusztus 20-án, négy napos ünnepségsorozat – olvasom az ingyenes nyomtatott agymosó címlapján. Micsoda kicsinyesség, miért nem mindjárt egy hétig ünnepeljük a semmit? Remélem, belefér az eseményekbe egy erőt sugárzó díszszemle is…

07.09.

Az éjjel lopakodó hivatalos lap (rockereknek csak „I talk about the midnight rambler…”) szerint „a kormány döntött arról, hogy fel kell lépni a háborús propaganda ellen.” Szóról szóra egyetértek ezzel. Mondom, szóról szóra. Mert bizony az értelmezésünkből nem biztos, hogy ugyanaz jön ki.

Túlélők, túlélők gyermekei, unokái jöttünk össze 80 évvel azután, hogy Budapestre érkezett Raul Wallenberg. Sokan vannak, sokan vagyunk, akik nélküle talán nem is léteznénk. Mint ahogyan a nagytiszteletű Sztehlo Gábor nélkül sem, aki ugyanolyan halálmegvető bátorsággal mentett gyermekeket a legsötétebb időkben, mint a tragikus sorsú svéd diplomata, majd létrehozta árvák és félárvák gyermekköztársaságát, amelyről Édesapám haláláig úgy beszélt, mint ifjúsága legszebb időszakáról. Az összegyűlt túlélők között ott voltak egykori Gaudiopolisos polgártársai, akik máig őrzik jó emlékezetükben „Göbit” – már őt is csak így emlegették, ahogyan ma a dédunokáit. Amikor a gyerekek nem értették, hogy hány embert pusztítottak el a holokauszt során, a városalapító azt a „játékot” találta ki, hogy kezdjenek el gyufaszálakat egymás mellé tenni, és meglátják, hogy milyen iszonyatos hosszú sor lesz belőle. A megmentettek nekikezdtek, de feladták, mert ilyen nagy számokat még így sem tudtak felfogni. És vajon milyen érzés lehetett annak a fiatal lánynak elmesélni a Duna-partról megmentett nyolcéves kisfiú történetét, aki nem volt más, mint az ő nagyapja? Vagy annak az idegenvezetőnek, aki szülei halála után egy cipősdobozban találta meg azt a svéd menlevelet, amelynek az ő nagyapja az életét köszönhette? És hányan lehetnek, lehetünk, akik még félnek a maguk cipősdobozának felnyitásásától? Egy olyan korban, amikor a gyűlölet, az intolerancia újult erővel támad. „Hányszor mondjuk, hogy soha többé, de kikre számíthatunk?” – tette fel a kérdést egy 80 éves asszony, aki épp a legpokolibb napokban jött a világra. Bízhatunk-e még valaha a józan emberi észben? Itt élnünk és halnunk kell?

Szólj hozzá!

Falom a könyvtáramat 3.

2024. július 06. 12:50 - Göbölyös N. László

Aranykorban is gyarló az ember - La Rochefoucauld: Maximák

la_lochefoucauld.jpg

Már boldog római francia iskolás koromban megismerkedtem a „nagy évszázaddal” (Le grand siécle), XIII. és XIV. Lajos korával, amely ugyan egyfelől véres kül- és belháborúk sora volt (hugenották, a nemesi Fronde), másfelől viszont a francia szellemi élet igazi aranykora volt. Máig emlékszem, hogy francia irodalomórán mekkora élvezettel játszottunk jeleneteket Moliére Scapin furfangjaiból és a Fösvényből, olvastuk La Fontaine meséit, és jókat szórakoztunk La Bruyére Karakterein, amelynek forrásai ugyanúgy az ókori görögségben gyökereztek, mint az állatmesék. A 17. század francia moralistáihoz később is nagy barátság fűzött, az ELTE bölcsészkarának francia nyelv és irodalom szakán eltöltött évek e téren sem múltak el nyomtalanul. Descartes és Pascal a szívemből szólnak a szabad gondolkodásról, mint legfontosabb emberi tevékenységről szóló szavaikkal. Az elmúlt hetekben pedig újra a kezembe került egy másik kedvencem, François de  La Rochefoucauld Maximák című gyűjteménye, amelyet ezúttal egy 1994-ben párizsi kiadású zsebkönyvből olvastam újra.  

A kalandos életű, többszörösen kegyvesztett, de a legfelsőbb körökben is jártas, nemesi szeretőket tartó herceg 1659-ben megjelent, előbb betiltott, majd újra, különböző összeállításokban kiadott aforizma-gyűjtemény ékes bizonysága annak, hogy bizony, mi emberek, a legfényesebb aranykorban is gyarlók vagyunk a magánéletben és a társadalomban egyaránt. Nem kell sok fantázia ahhoz, hogy e több mint 350 évvel ezelőtt megjelent megállapításokban magunkra, környezetünkre, vagy akár politikai viszonyainkra, vezetőinkre és környezetünkre ismerjünk.

A Maximák sajátossága, hogy összességükben nincsenek tematika szerint rendszerezve, így ezt a módszert követem, amikor idézek belőlük saját fordításomban,  önmagam és olvasóim okulására. Felesleges bármilyen kommentárt fűzni hozzájuk.

„Az önimádat a hízelgők legnagyobbika”

„A hízelgés olyan hamis pénz, amelynek csak hiúságunk előtt van értéke”

„Mindig szeretjük azokat, akik csodálnak minket, de nem mindig szeretjük azokat, akiket csodálunk.”

„Dicsérni a hercegeknek olyan tulajdonságait, amelyekkel nem rendelkeznek annyi,  mint büntetlenül szidalmazni őket”

„Sem a nappal, sem a halállal nem vagyunk képesek hosszan szembenézni”

„Valamennyiünkben elég erő van ahhoz, hogy elviseljük mások bajait”

„A rossz, amit teszünk, sokkal kevesebb üldöztetést és gyűlöletet von magunkra, mint a jó tulajdonságaink.”

„Az irigység kibékíthetetlenebb a gyűlöletnél”.

„A közepes szellemek elítélnek mindent, ami túllép rajtuk”

„Az igazság nem tesz annyi jót a világnak, mint amennyi rosszat annak látszatai.”

„Gyakran szégyellnénk legjobb cselekedeteinket, ha a világ tudná, hogy milyen szándékok állnak mögöttük.”

„Egy embert nem kiváló tulajdonságai alapján kell megítélni, hanem aszerint, hogy mire használja őket.”

„Akik túl sokat szorgoskodnak a kis dolgok véghezvitelében, legtöbbször képtelenek nagy dolgokra”.

„A szerelem, akárcsak a tűz, nem létezhet állandó mozgás nélkül: megszűnik élni, amint elmúlik belőle a remény, vagy a félelem.”

„A barátságban, akárcsak a szerelemben, néha boldogabbá tesznek azok a dolgok, amelyekről nem tudunk, mint azok, amelyekről tudunk.”

„Az öregek szeretnek jó tanácsokat adni, így vigasztalják magukat, hogy már nem tudnak rossz példát mutatni.”

„Minden életkorba újoncként érkezünk, és az eltelt évek ellenére tapasztalatlanul”

„Annyira megszoktuk, hogy másnak mutatjuk magunkat, hogy a végén már önmagunk álcái leszünk.”

„Akiben nincs őrület, nem olyan bölcs, mint amilyennek hiszi magát”

„Az ifjúság állandó részegség: ez az ész láza”

„Vannak olyan gonoszok, akik kevésbé lennének veszélyesek, ha nem lenne bennük némi jóság”

„Vannak olyan őrületek, amelyeket úgy kapunk el, mint a fertőző betegségeket.”

„A nevetségesség jobban megszégyenít, mint maga a szégyen”

„Csak a kis hibáinkat ismerjük el, hogy meggyőzhessük magunkat: nincsenek nagy hibáink.”

„Egy ember, akinek senki nem tetszik, sokkal boldogtalanabb, mint az aki nem tetszik senkinek”.

„Néha jobban tudunk bosszút állni ellenségeinken azzal, hogy jó teszünk velünk, mintha rosszat tennénk.”

„Isten, hogy megbüntesse az embert az eredendő bűne miatt, megengedte neki, hogy istent csináljon saját önimádatából, hogy aztán élete minden cselekedetében ez nyomassza.”

„Félünk mindentől, mint afféle halandók, és közben mindenre vágyunk, mintha halhatatlanok lennénk.”

„Nem szabad felháborodni azon, ha mások elrejtenek előlünk igazságokat, mivel mi magunk is gyakran elrejtjük azokat saját magunk elől”.

„Szeretünk leleplezni másokat, de nem szeretjük, ha bennünket lepleznek le”.

„A királyok úgy bánnak az emberekkel, mint a pénzzel: ők mondják meg, mennyit érnek, és kénytelenek vagyunk elfogadni ezt az értéket, nem a valódit.”

„Amikor az ember nem talál önmagában megnyugvást, felesleges másutt keresnie”.

„Vannak szép dolgok, amelyek jobban ragyognak, ha befejezetlenek, mint akkor, amikor túlságosan is tökéletesek lesznek.”

„A fényűző temetések inkább szólnak az élők hiúságának, mint a holtak tiszteletének”

„Nem kérkedhetünk bátorságunkkal, ha még soha nem voltunk veszélyben.”

„Az, amit a világ erénynek nevez, nem más, mint a szenvedélyeink által alkotott kísértet, amelynek tisztességes nevet adunk, hogy aztán a nevében bármit büntetlenül elkövethessünk.”

„Hogy is lehetne válaszolni arra a kérdésre, hogy mit várunk a jövőtől, amikor azt sem tudjuk, hogy mit akarunk a jelenben?”

 

 

 

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása