Gyerekkorom óta jóban vagyok az orosz irodalommal. A klasszikusoktól a 20. századig, Puskintól Suksinig. A népmesékkel és egy Pinokkió-átdolgozással kezdődött, de bejött Vera Panova bájos gyerekkönyve, a Messzi utca, sőt, néhány polgárháborús kalandregény is. Csapajev, Scsorsz, ha még mondanak ezek a nevek valamit… ez utóbbi hősökről még filmet is láttam, érdekes lenne, hogy ma hogyan hatnak rám, akkor nagyon tetszettek. A mozi számomra ugyanolyan alapélmény, mint az irodalom és az oroszoknál igen gyakran együtt, vagy egymás után jelentkezett.   Aztán egyszer csak feltűnt az első igazán nagy író, Maxim Gorkij, miután láttam az Életem-trilógiából az 1930-as évek végén készült kegyetlenül szép filmet. Le sem tudtam tenni a vaskos kötetet, egy kicsit neki is köszönhetem, hogy az írás lett az életem, először ugyanis én is saját életemet kezdtem papírra vetni tizenéves korom kezdetétől. E zsengém szerencsére elveszett, az írás szeretete azonban megmaradt. Ugyancsak a filmváltozat után jött könyvben a Zord folyó, Vljacseszlav Siskov szibériai regénye a nagyapa bűnétől átok sújtotta családról, amelynek egyes jelenetei szinte macbeth-i horrorra emlékeztettek és durva erotikája sem volt éppen serdületlen ifjaknak való…

Már gimnazista voltam Hódmezővásárhelyen, amikor egy felettem járó, a többség által különcnek tartott lány felhívta a figyelmemet Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkijre és A félkegyelműre. „Olvasd el, rólad szól” – mondta Edit, aki engem valami miatt olyan tiszta lelkű naivnak tartott, mint Miskin herceget. Ez a plátóinál is lehetetlenebb vonzalom ajándékozott meg egy újabb, soha nem múló élménnyel. Nem sokkal később megnéztem két filmváltozatot is, Gérard Philipe-pel és Jurij Jakovlevvel, mit tagadjam, ez utóbbi jobban tetszett, pedig nagy rajongója vagyok a tragikus sorsú francia színészzseninek. Valóban szívembe zártam a herceget, de azért együtt éreztem a Bűn és Bűnhődést olvasva Raszkolnyikovval is, mert bár aligha hiszem, hogy képes lennék embert ölni, vannak olyan helyzetek az életben, amikor a gyilkos inkább tekinthető áldozatnak, mint bűnösnek…

Közben Nyikolaj Gogol is beköszönt, többnyire a színház felől: pompásan adta Kállai Ferenc A revizor felfelé hajbókoló, lefelé taposó, alapvetően gyáva polgármesterét, Darvas Iván zsigereiben élte meg és adta tovább Popriscsin tragikomikus figuráját az Egy őrült naplójában, Haumann Péter simulékony, nagystílű szélhámos volt a Holt lelkekben, míg lebuktatója, a szenilisnek hitt grófnő szerepében a rajongva szeretett Dayka Margit parádézott. És nagykorúságom közeledtével érkezett meg igazán Lev Tolsztoj.

Itt is a film volt meg előbb: különösebb nehézség nélkül néztem végig a Háború és béke Szergej Bondarcsuk-féle négyrészes mozieposzát (Talán csak a borogyinói csatajelenet időtartamát sokalltam elsőre, később már azt sem…), és innentől kezdve nem volt nehéz Pierre Bezuhovot a rendezővel azonosítani, már csak azért sem, mert a Szüleim könyvtárában talált kétkötetes mű illusztrációján a megszólalásig hasonlított Bondarcsukra. De ugyanígy nekem Bolkonszkij herceg örökre Vjacseszlav Tyihonov marad (kortársaimnak Stirlitz, a szuperkém is), miként Ljudmilla Szaveljeva Natasa és Oleg Tabakov Nyikolaj Rosztov, bár ő egyet jelent nekem a vándorszínész Mokiszinnel a Ragyogj, ragyogj csillagomból, aki művészi megszállottságában szinte fel sem fogja, hogy élethalálharc folyik a vörösök és a fehérek között… Ahhoz azonban, hogy Tolsztoj több mint ezer oldalas regényét elolvassam, egy meglepő betegség kellett fél évvel 18. születésnapon előtt: tüdőgyulladással kombinált kanyaró. Három hétig a hódmezővásárhelyi kórház lakója voltam, a gyermekosztályon, ahol kaptam egy külön szobát, mert mégis, hogy nézett volna ki egy pelyhedző állú fiatalember a 4-6 éves kicsik között. Máig látom magam előtt áttetsző fehér köpenyében a gyönyörű Ági nővért: nemcsak ő volt rám üdítő hatással, hanem én is őrá a sok síró, hisztiző kicsi mellett. Valószínűleg ott álmodtam meg, hogy egyszer egy gyógyító lesz Életem Párja… Jó előrelátással akkori otthonomból, a Szántó Kovács Kollégiumból jócskán vittem magammal olvasnivalót: Plutarkhosz párhuzamos életrajzait (az is volt vagy 1500 oldal) a Háború és béke négykötetes kiadását, amelyet több mint 40 évvel később, amikor Pataki Béla tanár úr filmet forgatott a Kollégiumról (Cseresnyés emlékezet), újra a kezembe vehettem.

Ha Miskin herceg története rólam szólt, akkor Pierre Bezuhov még inkább én voltam/vagyok. Egy ember, aki miközben szüntelenül vágyik arra, hogy elfogadja a környezete és ezért néha olyan dolgokat is tesz, ami igaz akarata ellen való – én csak asztalon táncoltam, az ablakpárkányra nem álltam ki virtusból - valahol megmarad örök kívülállónak és igazi énjét csak nagyon kevesen ismerik. Viselkedése, tettei sokszor már-már komikusak, az idő azonban végül őt igazolja. És enyém az ő végtelen békeszeretete: valószínűleg, ha én egyszer egy csatamezőre kerülnék - utódaimnak se legyen ezeríziglen ilyen élménye - ugyanúgy értetlenül téblábolnék, mint ő, hiszen nem is lehet épp ésszel felfogni, hogy emberek bármilyen „magasabb cél” érdekében halomra gyilkolják egymást. És ha belegondolok, a napóleoni háború különösen abszurd lehetett az orosz elit számára, hiszen köreikben, mint a regényből is kiderül, a „francia műveltség” kötelező volt és még Tolsztoj is elmereng azon, hogy a bimbózó Natasából hogyan áradhat a legmélyebb orosz lélek…

Most kinyitom Szüleim 1955-ös kiadású példányát, hogy idézzem Pierre-t az utolsó fejezetből:

„Csak azt akartam mondani, hogy minden olyan gondolat, amelynek óriási következményei vannak, mindig egyszerű… ha a becstelen emberek kapcsolatba lépnek egymással és nagy erőt alkotnak, akkor a becsületes embereknek is csupán ugyanezt kell tenniük. Olyan egyszerű ez!”

És egy gondolat az epilógusból:

„Az embert, akinek nincsen szabadsága, nem lehet elképzelni másképpen, csak halottnak.”

Fél évvel ezelőtt már hangot adtam némi csalódásomnak az Anna Karenina kapcsán, valahogy a két szál – Annáé és Leviné – nemigen ért számomra össze. Különös módon éppen az 1997-ben Sophie Marceau főszereplésével készült angol filmváltozat után jöttem rá arra, hogy valójában Tolsztoj számára a Levin-szál fontosabb volt, mint Annáé, és a kapocs nem más, minthogy mindketten a társadalmi konvenciókkal, a csontig beivódott hagyományokkal szembe mennek, és egyaránt elutasítással találkoznak.  De ahogy Anna nem talál más megoldást csak a halált, Levin megerősödik istenhitében és az egyszerű dolgozó emberek iránti együttérzésben. Számomra azonban az a mondata a kulcs, hogy „Legnagyobb bűnöm a kétely. Kételkedem mindenben, kétségeim vannak időm nagy részében.”

Az ő alakját viszi tovább Tolsztoj a Feltámadásban, Nyehljudov herceg alakjában. Nem állíthatom, hogy olvastam teljes egészében a művet, Szüleim könyvei között találtam egy 1912-es magyar fordítást (egy időben sokat jártunk antikváriumba, együtt is, külön is…), de ez, mint hamarosan rájöttem, csupán egy kb. felére rövidített változat.  Nyehjludovban az elnyomottak, a testi-lelki kizsákmányoltak miatti bűntudat olyan fokra jut, hogy mindenáron meg akarja védeni a száműzetésből azt a nőt, akinek romlásáért magát tartja felelősnek, kész elkísérni őt még Szibériába is.  Dacol az igazságszolgáltatással, a korrupt hivatalnokokkal, még feleségül is venné Katyusát, de egykori áldozatáról szinte lepereg minden jóság, mintha nem is értené, mit akar tőle és egy szintén száműzött „forradalmárba” lesz szerelmes. De ugyanígy értetlenség fogadja a herceget, aki felosztaná birtokát a parasztok között, ők azonban képtelenek élni a lehetőséggel, mivel számukra felfoghatatlan, hogy Nyehljudovnak semmi haszna ebből, csupán a lelkiismeretére hallgat.  Tolsztoj, túl a hetvenen, mikorra a léha nőbolondból kiábrándult öregember lett, tulajdonképpen saját vezeklését írta meg, Nyehljudovot és Tolsztojt egyaránt bolondnak tartotta környezete, az írót, amikor evangéliumi alapon kezdte istent keresni, a pravoszláv egyház kiközösítette. E könyv kapcsán nekünk, akik nagyapáinkkal, apáinkkal átéltük a 20.századot, az a kérdés merül fel, hogy egyáltalán hogyan lehet még istenben hinni, miért ölik meg vagy teszik lehetetlenné azokat az embereket, akik jót akarnak tenni embertársaikkal? Lehetséges-e, érdemes-e az emberiséget megváltani? Lehet, hogy a feltámadás nem lesz más, mint az a pillanat, amikor az emberiség jobbik része felébred tetszhalott állapotából, amelybe saját magát süllyesztette? És kell-e bárkit a saját akarata ellenére megváltani? Vagy csak „mentsük el őket” jobb időkre?

„Keressétek Isten országát. A többi megadatik nektek” – olvassa Nyehljudov a Feltámadás végén Máté Evangéliumát. És ha összevetjük az „Isten országa a ti lelketekben vagyon” tanítással, akkor máris eljutunk önmagunkhoz, az egy életen át tartó útkereséshez. És akkor már érdemes volt barátságot kötni Miskin herceggel, Pierre Bezuhovval, Konsztantin Levinnel, és Dmitrij Nyehljudovval.

Az év végi ünnepek sem tántorítottak el olvasási szenvedélyemtől, hiszen ki tudja, meddig olvashatok még és annyi mindent jó lenne, túl az újra olvasandókon. És ezúttal sem maradtam élmények híján.

Még prágai utunkhoz kötődve folytattam Franz Kafka novelláinak kötetét, így jutottam el A fegyencgyarmaton című horrorhoz, amelyet, ha valakinek elég erős a vizuális képzelőereje, nem kis erőfeszítés kell ahhoz, hogy rosszullét nélkül végig olvassa. Még azokat is próbára teszi, akik szemében banalizálódtak az emberiség által több ezer év alatt kitalált kínzási és kivégzési módszerek. Talán ilyen iszonyat akkor fogott el utoljára, amikor a Peter Brook rendezte Marat-Sade filmben a baljós figurákra szakosodott Patrick Magee, mint Sade márki hosszasan meséli el XV. Lajos merénylője, Robert Damiens kínhalálát. (Ez volt az a nyilvános kivégzés, amely után Giacomo Casanova a világon elsőként emelt szót a halálbüntetések ellen). Kafka persze nem lenne Kafka, ha – túl azon, hogy az elítélt nem tudja, mi a bűne és védekezni sincs lehetősége a bíróság előtt – nem játszana el azzal a gondolattal, hogy bármikor lehet a bíróból vagy akár a hóhérból is áldozat, ha rosszkor van rossz helyen.

Ehhez képest Charles Dickens Karácsonyi éneke már-már hollywood-i érzelmességű történet. Ezzel a sokszor, sokféleképpen feldolgozott művel még gyerekkoromban találkoztam egy tv-filmben, amelyben Pécsi Sándor alakította nagyszerűen a szívtelen öreg uzsorást, majd néhány év múlva el is olvastam, de akkor nem tett rám olyan mély benyomást, mint a film. Most, túl a hatvanon Scrooge számomra inkább szerencsétlen, mint gyűlöletes figura, hiszen, mint a szellemidézésekből kiderül, gyerekkori nyomorúságáért, elhagyatottságáért próbál bosszút állni a világon azzal, hogy rögeszméje lesz a pénz és amikor jómódba kerül, többé más nem érdekli. Csak éppen azt nem veszi észre, hogy ezáltal ugyanolyan magányos és szeretetlen maradt, mint amilyen gyerekkorában volt. Lassan tárul fel előtte egész sivár élete, és az utolsó, néma szellem mutatja meg előtte a végzetét: úgy tűnik el a világból, mintha nem is létezett volna, senkinek sem fog hiányozni. Ezek az élmények vezetik oda, hogy élete hátralevő idejében csupa jót tegyen az emberekkel. Szép, megható a történet, az a gondolat, hogy még egy ilyen rideg, gonosz embernek is van lelkiismerete, csak kell valaki, vagy valami, ami felébreszti benne. Nem véletlen, hogy a kisregény 180 éve folyamatos siker, hogy maga Dickens is több száz felolvasó estet tartott belőle annak idején. Scrooge-okból van éppen elég napjainkban is, a viktoriánus korszak sokszorosa. Csak éppen a szellemekből van hiány. De minden romantikus naivitása ellenére érdemes ma is kézbe venni a Karácsonyi éneket, ha másért nem, azért, hogy elgondolkodjunk azon: értelmes, emberi életet élünk-e, és hagyunk-e magunk után olyan nyomot, amelyre az utódok szeretettel és tisztelettel emlékeznek majd.

Szüleim hagyatékából maradt egy Csehov-összes, régi biblia-papíron közel 6000 oldal apró betűs nyomtatás. A novelláit veszem elő időről időre, többnyire két nagyobb olvasmány között, és mindig eszembe jut, hogy a nagy orosz író drámáit vígjátékoknak nevezte, hiszen gyakran valóban megmosolyogtató, máskor egyszerűen nevetséges az a testi-lelki tunyaság, tehetetlenség, amelyben hősei élnek. A novellákban pedig tökéletes pontossággal írja le a kisvárosi-falusi élet figuráit a szabályok rabjaként élő hivatalnoktól a vándorprédikátoron át a szegény tolvajig, a szinte eseménytelen történetekben valósággal láthatóvá válnak az esendő emberek, akiknek ábrázolása nem nélkülözi a hol szeretetteljes, hol a kegyetlen humort. Most éppen az 1887-es évnél tartok. A titok című novella például akár egy 20.századi abszurd is lenne, egy mindenütt felbukkanó aláírásról, amelyről végül kiderül, hogy egy sokfelé járó küldöncé, aki, ha elé kerül egy névjegyzék, vagy egy vendéglista, nem bírja ki, hogy ne írja alá. A sorsjegy akár napjainkban is játszódhatna: egy házaspár egy napig abban a hiszemben él, hogy nagy nyeremény üti a markukat, mindketten álmodozni kezdenek, új életet kezdenének, miközben egyre utálatosabbnak látják egymást, és a hirtelen jött pénztől várnák a másiktól való megszabadulást. Mondani sem kell, hogy a sorsjegy számát félrenézték…

Életemtől Karácsonyra nagy meglepetést kaptam: egy általam eddig nem ismert fiatal dalszerző, költő verseit, amelynek már a címe is meghökkentő: Féyn. Szendrői Csabáról megtudtam, hogy a harmincas éveinek közepén jár és az Elefánt együttes frontembere, amelyről eddig még nem hallottam, pedig egy Youtube-on látott koncertfelvétel és néhány klipjük látogatottsága alapján elég jelentős táboruk lehet. (Be kell vallanom, hogy a magyar pop/rock világ fejleményeit az ezredforduló óta nem követem). Ez a kis kötet azonban – Csaba harmadik könyve – nagyon megfogott. Már a borítója is tetszik: Rebák Tamás címképe arra utal, hogy bármit is mondott Einstein, Isten nagyon is szerencsejátékos. A versek pedig amolyan „szabad ötletek jegyzékeként” állnak össze, hol hagyományosabb formákban, hol szinte odavetett sorokként, találomra kipattant gondolatokként, ahogyan például Jim Morrison művelte, mégis kerek egészet képeznek: egy, az ifjúság és az érett férfikor közötti mezsgyén  egyensúlyozó írástudóét, aki belső monológban kérdez és válaszolni próbál életről, halálról, Istenről, földi létről, a költészet korlátlanságáról vagy lehetetlenségéről -  egyszerre pimasz humorral és véresen komolyan. És gyakran van az olvasónak olyan érzése, hogy hiszen ezek a gondolatok bárkiben megszülethetnének, csak nem mindenki képes azokat kimondani, vagy általában szavakba önteni.

 Melyik kétkedő énünkben nem merült fel, hogy „Az Isten az ember nélkül kinek adhatna kegyelmet. Ha mi nem látnánk a művét és nem haragudnánk és nem lennénk hálásak neki, mondd, honnan tudhatnánk, hogy létezik.” Vagy meg lehet-e fogalmazni eképp az örökkévalóságot? „Gyerek még az idő/Most egy mózeskosárban vízre teszem/Nevelje fel az óceán.” Az elmúlást megragadni, akár a sajátunkat, akár a másét, a legsúlyosabb feladatok egyike, de talán segíthetnek az ilyen mondatok: „egy elhagyott bezárt lakat/-próbálj meg lélegezni-/szétpattan egy pillanat alatt.” 

Az egész alig 69 oldalas A6-os méretű könyvet egyetlen lendülettel is végig lehet olvasni, de csak úgy érdemes, ha néhány nappal később újra elővesszük, és elölről kezdjük, vagy szemezgetünk belőle. És tesszük fel tovább Szendrői Csabával, vagy az ő ösztönzésére a kérdéseket: valóban tőlünk függ a megélt idő sebessége, és mi lesz azután, hogy mindennek vége….

Amikor ránézek dolgozószobánk könyvespolcára – és akkor még a nappali és a hálószoba nincs is előttem – mindig arra gondolok, hogy minimum 90 éves koromig kell élnem ahhoz, hogy minden el tudjak olvasni, amit szeretnék. Bár az elmúlt évtizedben sok olyan könyvtől szabadultunk meg, amit az ember egyszer elolvas, vagy egyszer sem, utána csak a helyet foglalja, így sem volt egyszerű kiválogatni azokat a köteteket, amelyek szintén lelkes olvasói Szüleim után maradtak, és ezekkel együtt némi rendet tenni könyvtárunkban, legalább annyira, hogy nagyjából tudjunk, mi a kínálat. Egy komolyabb katalogizálás még várat magára, de most, hogy már sem Párom, sem én nem dolgozunk, több időt szánhatunk az olvasásra, ellentétben a korábbi évekkel, amikor szinte lopni kell az időt e nemes tevékenységre.

Szüleim könyvtárából hoztam el régi adósságomat, Lev Tolsztoj Anna Karenináját. A Háború és békét már 18 évesen elolvastam, hála egy három hetes, tüdőgyulladással súlyosbított kanyaró miatti kórháznak, és már akkor rajongtam érte. Néhány évvel ezelőtt újra elolvastam, és nemhogy kopott a rajongás, hanem még felerősödött, megértettem belőle olyan mélyebb filozofikus gondolatokat, amelyek akkor nem jutottak el hozzám, bár a naplopó lumpból az emberek iránt érzékeny, felelősséget érző férfivá érő, a háború szörnyűségeit megérteni képtelen Pierre Bezuhov figurájával már tizenévesen is azonosulni tudtam. Ehhez képest az Anna Karenina némiképp csalódást okozott.

Talán túlságosan is nagy volt a várakozás, amit még egy személyes élmény is erősített. Az általam olvasott fordítás Németh László munkája, amelyet hódmezővásárhelyi évei alatt készített, és segítői Alma Materem, a Bethlen Gábor Gimnázium legendás tanárpárosa, Sipka Sándor és felesége, Serfőző Rózsa, az én később angol tanárnőm voltak. Rózsi néni sokat mesélt erről a közös alkotásról, így, amikor olvastam, mindig előttem volt az ő, sajnos immár 30 éve eltávozott alakja, magával ragadó személyisége és lenyűgöző tudása.

Kétségtelen, hogy Tolsztoj hihetetlenül pontos korrajzot készít a 19.század utolsó évtizedeinek Oroszországáról, a nemesi társadalom kiüresedéséről épp úgy, mint a jobbágysorból éppen csak felszabadított parasztság mozdíthatatlanságáról, de sokszor már az elviselhetőség határát súrolja az a részletesség, ahogyan egy előkelő bált vagy más társasági eseményt, egy vadászatot, egy aratást leír. Végig olyan érzésem volt, hogy az író valójában két regényt írt egyszerre, amelyeknek alig-alig volt találkozási pontja, és azok is elvarratlanok maradtak, miközben nagyon izgalmas végigkövetni a szerelméért még katonai karrierjét is feladó, ám végül beléje rögzült életét feladni nem tudó Vronszkij, és az új eszmék által megérintett Levin sorsát, a nőkhöz való viszonyuk alakulását.

No és maga Anna Karenina? A 850 oldalas regény hősnője csak a 60.oldalon jelenik meg, és végzetes tette elkövetése után még további 50 oldal vár ránk a befejezésig, miközben hosszú időkre el is tűnik a szemünk elől, főleg a Levin-szál miatt. Ennek az orosz Emma Bovary-nak a tragédiája szinte „ürügy” csupán a kor társadalmi szemléletének, erkölcseinek, a nők megítélésének, kirekesztettségének, testi-lelki rabságának szemléltetésére, és persze ez sem kevés, hiszen miközben olvassuk, rádöbbenünk: nem sokat változott a világ e téren azóta sem. Lehet a cári Oroszország végtelen elmaradottságán szörnyülködni, de ha belegondolunk, hogy a globalizáció évszázadában is megmaradt az emberiség férfiközpontúsága, hogy a nők emancipációját még ma sem hajlandó elfogadni a „teremtés koronáinak” többsége. Arról nem is szólva, hogy a „látszat” fenntartása a társadalmi megbecsülés érdekében, amelyhez a megcsalt Karenin betegesen ragaszkodik, napjainkban ugyanúgy működik – akár elmehetünk egészen a közösségi médiában mutatott imázskényszerig is, amely egyes embereket érdemtelenül kiemel a semmiből, másokat pedig minden gátlás nélkül tönkretesz. Ma is bátorság kell egy nőnek ahhoz, hogy ne törődjön bele a sorsába, hanem merjen és tudjon új életet kezdeni és még mindig többen vannak azok, akik inkább leélik boldogtalanságban az életüket, mert „nekik ez jutott”. Ha mindezt végiggondoljuk, máris egész más szemmel nézzük Lev Tolsztoj e klasszikusát. És a Feltámadás még hátra van tőle…

Jack London még régebbi kötődés. Már gyerekkoromban megvolt diafilmen a Farkasvér (Fehér agyar), és máig emlékszem, hogy a kutyaviadalos „Szépséges Smithről” így szólt a felirat: „A reszkető térdű gyávák leggyávábbja volt” ezt azóta elővettem egy-egy politikai kommenthez. Később láttam filmen is Klaus Maria Brandauerrel, miként a Vadon szavát is, Charlton Hestonnal. Persze könyvben is olvastam mindkettőt, később, Hódmezővásárhelyen, koleszos koromban, ahol egymás kezébe adtuk a jobbnál jobb könyveket, imádtam az aranyásós történeteket, később nagyon izgalmasnak találtam a Vaspata utópiáját, amelyről nekem egy kicsit Fritz Lang Metropolisa jutott eszembe. Amikor Jim Morrison-monográfiámat írtam, és igyekeztem hősöm minden kedvenc könyvét elolvasni, a kezembe került Irving Stone Sailor On Horseback című Jack London-utópiája – persze a végtelen kalandvágy és nem kevésbé az önpusztítás összekötötte őket. Sok-sok évvel ezelőtt, amikor még minden antikváriumba betértem, és szinte soha nem távoztam üres kézzel, vettem meg A korhely és a tündér című novelláskötetét, amely az 1920-as évek Athenaeum-sorozatának része volt, Tersánszky Józsi Jenő fordításában. Ebben az alig 170 oldalas könyvben is kiderül, hogy az alig négy évtizedet élt író mestere volt a tömör, mégis költői mélységű fogalmazásnak – nyilván a magyar változatban ezt erősítette Tersánszky is, aki ugyanolyan otthon volt a különös figurák ábrázolásában, mint amerikai kollégája – és micsoda érzékenységgel emberi sorsokat, a lelkek és az érzelmek mélyére ásva. A címadó nyitó novella számomra arról szól, hogy néha egy véglénynek elég egy apró emberi élmény, hogy visszatérjen bele az élni akarás.  A tékozló atya kifordítja a bibliai példázatot és egy zsarnok asszonyt és fiát elhagyó férfiban feltámad a lelkiismeret, hogy a fiút is kimentse a rabságból. Az Elbeszélik a hülyék intézetében című elbeszélést olvasva nekem óhatatlanul a Száll a kakukk fészkére jutott eszembe, a Tragédia a messze északon egy aranyásó végnapjait beszéli el kegyetlen aprólékossággal, szigorúan egyensúlyozva a tárgyilagosság és az együttérzés között. Ezt a stílust lehet tetten érni Ernest Hemingway legjobb írásaiban is.  A történet vége egy nem mindennapi szerelmi háromszög. A Tasman gyöngyei az emberi létezés két ellentétes pólusának eldönthetetlen küzdelme. Két fivér története, az egyiknek egész életét a kemény munka, a rend, a jól megszervezett élet, az anyagi biztonság  határozta meg, míg a másik, aki meghalni tér vissza a családi farmra,  egyik kockázatos utat a másik után járta, soha nem volt semmije, nagy álmai nem valósultak meg, mégis őt irigyli az öccse, mert legalább „élt”. Végül A formák örökkévalósága egy rejtélyes gyilkosság, olyan ravaszul megírva, hogy egy Edgar Allan Poe vagy egy Robert Louis Stevenson is megirigyelhette volna. Csoda hát, hogy e könyv, miután nagy örömömre előkerült, Jack Kerouac regényei mellett foglal helyet a polcomon?

Nagyobb prózák között szívesen olvasok verseket, és szeretem kedvenc költőimet is újra felfedezni. Ady Endre szintén tizenéves korom óta áll közel hozzám, nem csupán azért, mert magam is átéltem „héja-nászokat”, és nekem is nagy ihletőm volt Párizs, nem is szólva a szintén azokban az éveimben felfedezett francia „elátkozott költőknek”. És nem volt mindegy egy olyan korban felnőni, amikor Ady Endre hangjává Latinovits Zoltán lényegült át. Aztán, már készültem újságírói pályámra, amikor a kezembe kerültek Ady publicisztikái. Azóta állítom, hogy aki ma magyar létére ezt a hivatást választja és meg akarja érteni hazáját, nemcsak a múltját, hanem a jelenét is, nem kerülheti meg ezeket az írásokat. Az egyik legnagyobb hatást Bíró Lajosról szóló írása, az Egy cinikus ember meséi tette, amelyben azt írja: „Megnőtt a világ, megsokasodtak az írástudók és a farizeusok…a világ istállói tele vannak ordítozó marhákkal. Ezek között kisdeddé soha nem lesz az új megváltás embriója” – mintha a globalizációról, az influenszerekről írna! De olvassunk bele tovább is: „Prédikáltunk, erőlködtünk, bolondoskodtunk. De annyi hit egyikünkben sem volt, hogy megfeszíttessünk. Nekimentünk a koponyánkkal a falnak. Vagy megszédítettük, vagy beszakítottuk. Lettek belőlünk mártírok, keresztes vitézek, égetnivaló poéták, elátkozott bölcseskedők, kisded reformátorok, mi egyebek. Messiás nem lett egyikünk sem. Nem is lesz soha…”

De most a verseiről beszélek. Gyakran előfordul velem, hogy ránézek a polcra, és egy lemez, vagy egy könyv rám köszön. Most így voltam néhány hónapja Ady elegáns, fehér színű, fekete szalagcímes összkiadásával, amelyből először a versek jelentek meg két kötetben 1972-ben. Most az 1908-as gyűjteménynél, Az Illés szekerénnél tartok, és a jól ismert költemények mellett/helyett különösen felkelti a figyelmemet a költő Isten-keresése, amely időnként a baudelaire-i, nietzsche-i tagadásba csap át.

„Ő: Minden, de áldani nem tud,

Ő: Minden, de senkit se büntet,

Ő teljesíti az Időt,

S nem érti meg a mi szívünket…

Úgy forgatja a Mindenséget,

Mintha unott játékot űzne,

Egy-egy világot megfagyaszt,

S ötöt-hatot hajít a tűzbe”.

(Isten, a vigasztalan)

És megint itt bolyong a 21.században:

„Ha van isten, földtől a fényes égig

Rángasson minket végig.

Ne legyen egy félpercnyi békességünk,

Mert akkor végünk, végünk”

-írja a Nekünk Mohács kell című versében. Nem siratjuk-e folyton a múltat és nem uszítanak-e bennünket folytonosan ki tudja ki elleni harcra Csák Máté öröknek látszó földjén? Egy olyan országban, ahol egyre több a híg fejű törpe és egyre kevesebb a Muszáj-Herkules?

 Amikor ifjú voltam, legszenvedélyesebb pillanataimban egy igazi Lédára vágytam, az „ájulásig-csók honára” – kár, hogy Jim Morrison nem tudott magyarul, biztosan nagy Ady-rajongó lett volna, hiszen neki is megvolt a maga Lédája – érett férfiként sem hunyt ki belőlem az erős vágy, de akkor és azóta már ezek az Ady-sorok szólítanak meg:

„Szeretnék egyszer a lelkeddel hálni,

Belopózni a fejedbe,

Szűz szeretnék maradni

S valami újat lelni, kitalálni.”

Mikor a Jack Londonról és Ady Endréről szóló sorokat írtam, két John Coltrane-lemezt hallgattam egymás után, az életműve egyik esszenciájának tartott a Love Supreme-t és a Live at Birdlandet. Mindkettő 1964-ben született. Miért éppen őt? Talán azért, mert amikor egy embernek végig kell gondolni, hogy mik a fontos dolgok az életben, ahhoz az ilyen szigorúan szabad és elmélyült zene illik. Abba csak utólag gondoltam végig, hogy Jack London 40, Ady 42, Coltrane pedig 41 évbe sűrítette bele életművét…