07.17.

Az egyik főtanácsadó szerint a Trump elleni merénylet az uszító politika következménye. El sem merem képzelni, mi ebből a tanulság a magyar emberek számára, akik napi szinten hallják legmagasabb illetékes helyről a különböző uszításokat az állandóan napirenden tartott ellenségekkel szemben.

07.18.

„Földi lét szeplőzte szemmel nézve mintha egy vonat utasai lennénk, akiket hosszú alagútban szerencsétlenség ért, méghozzá olyan helyen, ahová a bejárat fénye nem látszik már be, a kijáraté pedig oly parányi, hogy keresni kell, és egyre elvész, amikor is ráadásul még a kijárat és a bejárat iránya sem biztos” – írta több mint 100 évvel ezelőtt Franz Kafka, pedig soha nem járt a mai Magyarországon.

Úgy döntöttem, ma dőzsölünk, vettem 6 darab retrókilfit a szupermarketünkben, összesen 834 forintért. Ami 835. Bár a „spanyol bagett” mostanában bevált, de abból is kellene 3, az pedig már 900 forint. A kovászos cipó pedig, ami csak 530, észrevétlenül egyre zsugorodik  - ha ezt az öreg Marosán, a zsemle és a pofánk összevetője megérhette volna -  de ahogyan a nem szeletelt kenyereknél mostanában szokásba jött, egyikre sem írják rá a súlyát, tehát nem kell figyelmeztetni a nagyérdeműt, hogy a termék kisebb lett…De ennél is nagyobb dőzsölés, ha a magyar ember Közép-Európa egykori gyümölcsöskertjében nyáron friss, érett, gyümölcsízű gyümölcsöt akar enni….

07.20.

Egy szombat délelőttön a fenti üzletben nagy halomban állt az ingyenes nyomtatott agymosó pénteki száma a már hírérték nélküli főpolgizással és brüsszeli háborúpártisággal a címlapján. Uncsiból jelentjük?

Globális kék halál okozott káoszt az egész világ informatikai rendszerében, állítólag még egy hacker-támadás sem kellett hozzá. teljes bénultság néhány órára. És még arról álmodozunk, hogy emberi felügyelet nélkül dolgozhatnak a mesterséges intelligenciák…Igaz, már a Teremtő is teremtményével vitette el a balhét annak tökéletlensége miatt, abból lett az „eredendő bűn”. Löw rabbi, Dr.Frankenstein és dr. Jekyll legalább rádöbbentek arra, hogy milyen kockázatos dolog „istent játszani…”

A klasszikus Don Camillóban a kisváros kommunista polgármestere és a helyi katolikus plébános ott tesznek egymásnak keresztbe, ahol csak lehet, de amikor fontos ügyről van szó, például menteni kell az árvíz elől a lakosságot, az állatokat, összefognak és segítik egymást. Nem lenne szebb, ha arról írhatnánk, hogy az új ellenzéki tömörülés és a legnagyobb magyar sportklub közösen segített a gyermekkórházon?

07.21.

Egy konteóiról közismert közgazdász-történész az amerikai szélsőjobboldal legkedveltebb tv-műsorában kijelentette, hogy a Nyugat provokálta ki az ukrajnai háborút, és ez vezető hír lett a magyar közhíradóban. A végén még  kiderül, hogy VVP tulajdonképpen nagy honvédő háborút vív…Nekünk még azt tanították, hogy egy hírértéket alapjaiban határozza meg az, hogy ki mondta, hol, mikor, kinek, milyen körülmények között…

07.22.

Az öreg, beteg amerikai elnökkel végre megértették, hogy öreg és beteg, azért vissza kell vonulnia. Vannak olyan közép-európai kollégái, akikkel szintén meg kellene ezt értetni, még akkor is, ha nem olyan öregek és – legalábbis látszatra – nem olyan betegek.

07.24.

„Az ellenségem felesége a feleségem ellensége” – mondta Frédi, miután összeveszett Bénivel és azt akarta, hogy innentől kezdve Vilma se álljon szóba Irmával. Ez jut eszembe arról, ahogyan hatalmon lévők, valamint régi és új ellenzék osztják egymást. Sosem jutunk már túl a dedó kettőn?

07.25.

A reálkeresetek emelkedése kihat a fogyasztásra – lelkendezik a foglalkoztatáspolitikáért illetékes államtitkár, miután az udvari hivatal kihozta, hogy tavaly óta a nevezett keresetek közel több mint 10%-kal emelkedtek. Azok biztosan isszák a szavait, akik nem járnak bevásárolni, vagy járnak, de saját szemüknek és pénztárcájuknak sem hisznek, mert az nem lenne kompetens az Igével…Közben sunyiban egymilliárd eurós hitelt vesz fel a hazafias kormány Kínától, hogy lehetőleg dédunokáink is adósodjanak el életük végéig….

07.26.

Amikor több mint 40 éve bemutatták Peter Sellers talán legzseniálisabb filmjét, az Isten hozta, Mr…t (Being There) olyan olvasata volt, hogy bárki, még egy analfabéta is szép karriert csinálhat az átkos Nyugaton, ha valami miatt felfigyel rá a média. A négy évtized elteltével az „átkos Nyugatot” nyugodtan kitörölhetjük az értelmezésből, számomra a mostani vetítés kapcsán sokkal inkább az jött le, hogy „múlt nélküli”, a semmiből az élet körforgásába került ember a maga primitív őszinteségével, „nagy titkoknak” hitt egyszerű, a kertészetből vett bölcsességeivel képes társadalmi beidegződéseket, akár a fennálló rendet is megbolygatni, mert senki nem meri bevallani, hogy tulajdonképpen nem értik sem a szavait, sem a viselkedését. Így jutunk el a végső jelenetekig, amikor a hajdani „királycsinálót” búcsúztató elnököt a koporsóvívő szenátorok unalmasnak nevezik és megállapodnak, hogy a kertészt juttatják be a Fehér Házba. Azt a kertészt, aki az egészből semmit sem vesz észre, miközben gyermeki ártatlansággal a vízen járva vizsgálgatja a tóban álló növényeket. De tekinthetjük Hal Ashby filmjét profetikusnak is. Shirley MacLaine a sokféle tv-csatorna láttán arra panaszkodik, hogy lassan nem lehet eligazodni ebben az információáradatban. Mondja ezt 15 évvel az internet elterjedése előtt. És azt sem lehetett előre látni, hogy ma már nem kell „burokban élni”, mint a kertész élt gazdája halála előtt, hogy valaki potenciális analfabéta legyen és annyi jusson el hozzá a világból, amennyit a képernyők sugároznak…

magmát szült Ősanya

napkitörések

tűz-lábú óaranya

loboncos máglyaölő

gyarló lelkünknek

gyógyír a túlpart előtt

2024. július 19.

Macskaarcú nő áldozza fel magát férfiérzékeimen.

Elektromos vihar járja át meztelen testem, hogy elszakadhassak a valóságnak hazudott hullámoktól. A sírkövön és a villamosszékben  véghez vitt aktus még hiányzik életemből.

A Szülők kijöttek a halottasházból, mert rosszul bántak velük, visszatértek otthonukba és ott folytatták civódásukat, ahol fél évvel korábban abbahagyták. Csupán abban értettek egyet, hogy nincs feltámadás.

A felséges csinos kislány végighajtat nyitott autóban a zebrán, ahol a költő eddigi utolsó születésnapját ünnepelte, alattvalói és tisztelői ölelik-csókolják őt, a bobby-k sorfalat állnak nekik és nem avatkoznak közbe.

A költő nem vágyott az odaátra, még akkor sem, ha gyakran nem  érezte jól magát saját dimenziójában. Egy zaklatott nap után mégis másutt ébredt önmagára és mindig nagyobb és nagyobb hajókra kellett volna átszállnia. Az utolsó pillanatban azonban újra és újra visszafordult valami haszontalan tárgyért, amit akkor, ott nélkülözhetetlennek tartott és lekéste a Nagy Utazást. Egy másik zaklatott nap után ráköszöntött a magány, amelyben már hosszú ideje nem volt része és nem hitte, hogy még valaha hiányozni fog neki. De a nősténydémonok, akik nélkül egykor egy lépést sem tett, azonnal megérezték ezt a váratlanul támadt űrt, és, testet öltve a szuperügynök tengerből felbukkanó szeretőjében, majd egy soha nem létezett bűnbánó asszonyban, rögtön felhangosították csendjét és örökre vele akartak maradni. A költő úgy tett, mintha beletörődne, majd egy szemvillanás alatt léggé vált, hogy visszaszállhasson Élete Párjához, akivel álmukban sem engedték el soha egymást.

Jöhet-e a Teremtés és a Végítélet között egyetlen pillanat, amikor a ki nem mondott vágyak magukra zárhatják az ajtót a legfőbb együttlétre?

A tengerszemmel is rövidlátó színésznő kora reggeli intim interjúra hívta otthonába kedvenc riporterét, aki ezúttal is pontosan érkezett. Az ajtóhoz érve azonban szörnyű kiabálást és törés-zúzást hallott bentről. Mivel a bejáratot nyitva találta, vette magának  a bátorságot, hogy belépjen és elhűlt attól, amit látott. A színésznő egy sarokban összekuporodva zokogott, párja pedig, akinek elege lett szerelme szeszélyeiből, darabokra tört-tépett mindent, ami a keze ügyébe került és éppen egy könyvespolcot készült ledönteni. Ekkor vette észre a gyökeret vert lábú riportert. Egy pillanatra maga is megmerevedett, végigmérte a betolakodót, majd se szó, se beszéd, eloldalgott, és becsapta maga után a bejárati autót. A tengerszemmel is rövidlátó színésznő és a riporter percekig némán nézték egymást, majd a férfi magához ölelte a még mindig minden ízében reszkető nőt, aki csak nagysokára nyelte le könnyeit. Akkor ismét néma szemezés következett közöttük. „Most menj el és ne keress többé, mert úgy jársz, mint ő…” – suttogta szomorúan a színésznő és a riporter szíve szerint maradt volna, de önkéntelenül hátrált a kijárat felé…

Lódobogás a mennyei lépcsőúton. Eladósorba került lányok vetkőznek a számkivetettek barlangjában. Az aranyhajú király és a csavargók tízparancsolója négykezest játszanak, hogy elnyomják az erősödő csatazajt.

Tömegnyomor a buszon, amely végigaraszol a gyermekkor utcáján, ott, ahol sohasem járt. A költő megpillantja nemrég elhunyt iskolai barátjának házát, ablakában egykori játékaival, könyveivel és le szeretne szállni. A busz megáll, de a költő sehol nem lát rajta ajtót. Újraindulnak, a tömeg egyre sűrűbb, pedig nem szállt fel senki. Megérkeznek a hajdani iskola elé, a költő újra le akar szállni, most meg is pillant egy ajtót, de a tömeg visszafelé nyomja…

A szabadgondolkodó Írástudó néhány nap után észrevette, hogy bármerre jár, egy nővé vált sziámi macska mindenhová követi. Egyik este saját otthona ajtaja előtt találta őt, és mivel furdalta a kíváncsiság és a kívánság, behívta egy kávéra. A nő azt állította, hogy a szabadgondolkodó Írástudó feltétlen rajongója és nincs olyan sora, amit ne olvasott volna. A Férfi próbára tette, egymás után idézett saját műveiből és a sziámi nőstény mindre hibátlanul vágta a folytatást, miközben mindegyik válasz után megszabadult egy-egy ruhadarabjától. Az Írástudó, ahogyan egész életében, most sem volt képes ellenállni a selymesen dörgölőző kísértésnek. Csak a mocskosan izgalmas együttlét tetőpontján villant belé, hogy hódolója valójában legbelsőbb gondolatainak magas szinten kiképzett kémje. Máris kész volt a terve: elkészíti azt a különleges halpástétomot, amit még gyerekkorában tanult egy katonai attasénak álcázott hírszerző tiszttől, és hozzákever egy fűszert, amely a macskákra gyilkos hatást gyakorol. Miután az ínyencségből alaposan belakmároztak, a sziámi nőstény sóvár ölelések közepette távozott és megígérte, hogy még találkoznak.

Hetekkel később a Férfi egy író-olvasó találkozóra utazott vonattal az utolsó tanítási napon. Minden kupé zsúfolásig megtelt diákokkal, csupán egyet hagytak üresen. Alighogy leült, megjelent a rajongó kémnő. „Túléltem, de nem menekülhetsz megérdemelt sorsod elől” – dorombolta kéjesen gonosz mosollyal. A szabadgondolkodó Írástudó most már tudta, hogy semmi sem maradhat titokban üldözője előtt, azt is kiolvassa belőle, hogy itt, a vonaton fogja őt megölni, miközben a rendőrök már lesben állnak a folyosón és alig várják, hogy letartóztathassák….

A panelrengeteg árnyas játszóterét ezerszínű gombamező borítja el. Több tucatnyian gyönyörködnek a soha nem látott gombákban, de úgy tűnik, senki sem mer hozzájuk nyúlni, hiszen ki tudja, melyik az ehető, melyik a mérgező, esetleg nincs-e közöttük kiszámíthatatlan hatású szent lény. A költő azonban nem törődik a veszélyekkel, és lenvászon zsákjában találomra szedni akar belőlük, de bármelyikhez nyúl hozzá, valaki a bámészkodók közül megszólal: „Az az enyém!”

Rímbe szedett nevű barátja sugallatára egy hajóra jelentkezett a Messzikedvű. Egy félbe tört ropogós cipóval és üres hátizsákjával szállt fel, a hajó szinte azonnal indul is. Joviális csíkos pólós kapitány fogadta, de nem árult semmit sem a hajóról, sem annak úticéljáról, sem pedig a munkáról, amelyre a Messzikedvű jelentkezett. Elindultak észak felé a nagy európai folyón, majd letértek egy kisebb csatornára, hogy egy idő után ismét a főmederben haladjanak tovább. A folyó azonban elapadt, kifutottak a homokos partra, ahol egy fiatalember egyetlen kötéllel átemelte a hajót egy erdei vasúti sínre, hogy eljussanak a szélesebb, mélyebb vizekhez. Ekkor a kapitány és a Messzikedvű felmentek a fedélzetre, és gyönyörködtek egy ódon városban, amelynek partján újabb és újabb mesés kőszobrok, totemek és szent épületek emelkedtek közeledtükre. A Messzikedvű ekkor fedezte fel, hogy a hajó szinte végeláthatatlanul hosszú, mégis könnyedén fordul a folyó kanyarulataiban. Abban a pillanatban eszébe jutott, hogy a sietségben még útlevelét sem hozta magával. „Ne is törődj vele – mondta a kapitány – majd csináltatunk ott, ahová megyünk” . De csak sejtetni engedte, hogy a végállomás a végtelenen is túl van…

06.19.

Szeretem a vonuló felhőket, mint Baudelaire idegenje, és a vonuló madarakat is. Az emberek vonulásától azonban irtózom.

A magyar-német meccs után a tévénk set box-a beadta a kulcsot. Elege lett a sok hazudozásból és önámításból.

06.20.

Szerencsénk volt ezzel a csakis „gyalázatos” jelzővel illetett holland bíróval. Ha nem adja meg a németek első gólját, kénytelenek lennénk bevallani, hogy esélyünk sem volt. És 0-2-nél még egy 11-est egy megúsztunk…

A becsületes állampárti média lelkesen harsogja, hogy tíz gyanúsítottja van baloldali vezetésű kerületünk korrupciós botránynak és hogy az alpolgármestert bilincsben vitték el. Megvan a példamutatás a korrupció elleni harcra. Lehetne esetleg néhány szinttel feljebb is harcolni? Csak nem félnek egy magyar Tangentopolitól?

06.21.

Talán 4-5 éves lehettem, amikor valami rossz fát tettem a tűzre, mire Édesanyám úgy döntött, hogy büntetésből elveszi az egyik kedvenc játékomat, egy sárga favillamost. Én pedig egy merész húzással úgy döntöttem, hogy ez most nekem nem kell, ezért odaadom neki. ő ragaszkodott az elvhez, hogy ő veszi el, én meg ahhoz, hogy én adom oda. Végül Édesanyám nem bírta ki nevetés nélkül kitartásomat, és túlléptünk az eseten, de még felnőtt koromban is emlegettük. Ilyesmi játszódhatott le a vezérlő és olasz barátnője között, a különbség az előbbi életkorában és a végkifejletben van. Érdekes módon több mint egymilliós követőt számláló oldalán egy szó nincsen. Túl sok lenne egy hét alatt a vereségekből a győzelmek emberének belátni, hogy Európában már a kutyának sem kell. Csak a  háborúpártiságot, ismételgeti, mint egy végstádiumban lévő demens,  miközben legfőbb támogatója naponta fenyeget atomháborúval, és a Föld talán legsötétebb diktátorával szövetkezik…

Ki tudja, miért, a moziban mindig szerettem azokat a színészeket, akiket lehetett gyűlölni. Talán azért, mert a rossz embereket is vonzóvá tudták tenni bizonyos értelemben, akár úgy, hogy nem lehetett elvonatkoztatni a figurától. Így vált kedvencemmé Erich von Stroheim, Franco Citti vagy Malcolm McDowell. Donald Sutherland egy külön kategória volt. Igaz, hogy miután láttam Bertolucci Novecentójának perverz fasisztájaként, egy darabig nem is voltam hajlandó olyan filmet megnézni, amiben ő játszott. Amikor meghallottam, hogy Fellini vele játszatta Casanovát, gondoltam, már a Maestro sem hülyül meg…aztán megnéztem, és onnantól kezdve megbocsátottam ennek a hórihorgas, lóképű, gülüszemű kanadainak, akit  hazájában először eltanácsoltak a pályáról, mondván, ilyen pofával nem lehet színész – még akkor is, ha később is lehetett gyűlölni, például a Vírusban. Most mindenki a M.A.S.H-ról, a Kelly hőseiről és a Tűről beszél – amelyet állítólag Ken Follett eleve az ő figurájára írt, és akinek minden gonoszsága ellenére még szurkolni is lehetett – de bennem legalább annyira megmaradt a Farkas az ajtó mögött Gauguinje, vagy az Északi fény demens öregembere. Most visszanéz a Mennyek Kapujából, amiben soha nem hitt és hülyegyerek-kalapja alól elengedi azt a bizonyos füttyöt, mint csalhatatlan véleményt…

Vörösvári úti piac. „Aranyoskám” standjának egyetlen férfi eladója, Sanyi éppen szilvát mér ki az egyik törzsvásárlónak. „Három héttel előre vagyunk. Mit fogunk árulni augusztusban? Legjobb, ha bezárunk” – mondja. A hét elején a legutolsó epret vettük be befőzni, lassan már a sárgabarack is lecseng, megjelent a fehér húsú őszibarack. Odakint forró, sirokkó-szerű szél, ilyent korábban csak Dél-Olaszországban éreztem. Úgy látszik, a klímaváltozásba is beletörődünk. Amíg tudunk.

„Mehetsz Ukrajnába golyófogónak” – közölte velem egy „lelkes követő”, akinek állítólag doktorátusa is van, miután bátorkodtam kifejteni a hazaárulás mibenlétét. Nem tudnak véletlenül egy üres házat egy toszkán faluban, ahol nyugalomban élhetnénk száz éves korunkig?

06.11.

A választások után valaki azt írta, hogy Magyarország még soha nem volt ennyire megosztott. A média gondoskodik róla, hogy mielőbb megosszák azokat, akik komoly változásban reménykednek. Miközben újra elszabadulni látszik az euró, ismét átléptük a 400-as eladási árat. Az inflációt pedig jól jelzi, hogy hétfő a szupermarketben a kb. 400 grammos cipó ára 450-ről 520 forintra, a piacon egy cső kukorica ára a tavalyi 250-300-ról 500-ra emelkedett, a gyümölcsárakról nem is beszélve. Mindenki győztesként ünnepli magát, csak az állampolgár megy házhoz azért a bizonyosért….

Nagyon büszke vagyok arra, hogy a rendszerváltásnak mondott sumákolás 34 éve alatt sem a családom, sem a legfontosabb barátaimmal való kapcsolataim nem estek áldozatul a politikai szakadékoknak. Ezúton közlöm, hogy ez a jövőben sem fog senkinek sem sikerülni.

Az elmúlt hetekben  Aiszóposz meséit olvastam. Történetei jól ismertek a farkast kiáltó pásztorfiútól az ostobák majomkirályáig,  sokukból népmese, közmondás lett, de belőle élt jó 2000 évvel később La Fontaine is. Amikor előveszem a klasszikus ókori szerzőket, mindig megdöbbenek, hogy mennyire ismerték az emberi természetet, szinte nincs olyan, amit ne tudtak volna róla. És ilyenkor jön a második döbbenet: 20-25 évszázad felhalmozott tudása, a felfedezések, találmányok ezrei, birodalmak és népek sokaságának tündöklése és bukása, a szűk közösségektől a globalizációig semmit sem változtatott rajtunk?

06.12.

Életemmel jó másfél éve hetente többször is Scrabble-ozunk. Korábban én sosem játszottam, a sakk volt az abszolút szellemi sportom, de amióta Édesapám elment, nincs kivel játszanom. A Scrabble-t viszont Szüleimtől örököltük, ők játszottak néha, de igazából nem lett szenvedélyük. Mi már ott tartunk, hogy ha kimarad egy játékos este, hiányzik. Jól esik agyunkat tornáztatni, miközben magunknak is felfedezzük a magyar nyelv szépségeit, a régies, a tájnyelvi szavakat, a régi és új szlengeket és büszkék vagyunk szókincsünk gazdagságára. Ilyenkor az sem számít, hogy ki győz és ki veszít. Nem ezt kellene átélni az ország mindennapjaiban is?

06.13.

Mostanában ismerősöktől és ismeretlenektől annyi bajról, betegségről, halálról hallottunk. Hetvenhez közeledve próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy velünk ezek nem történhet meg, mert jócskán van még dolgunk a világban, örülünk minden dicsérő szónak és igyekszünk élni tartalmas gazdasággal élni életünket. Számunkra csakis így érdemes.

Amikor májusban néhány napot ismét Itáliában tölthettünk, megint elfogott az az érzés, ami már oly sokszor: otthon vagyok, a hazámban. Tény, hogy kiskamaszként egy csodálatos korszakban, a 60-as évek második felében éltem ott négy évet és ez nemcsak az Olaszországhoz és az olaszokhoz való viszonyomat határozta meg egy életre, hanem az egész életemet is. Amikor Rómában voltunk, ott is készültek az európai választásokra, és ugyanúgy ezzel egy időben tartották a helyhatósági voksolást is, mégsem borított el mindent a politika szennye, az Örök Város élete ugyanúgy zajlott tovább, mint máskor.  És mennyire más volt az a gyermekkórus, amely a Szent Péter téren, miközben Ferenc pápa a Gyermekek Világnapja alkalmából celebrált mise és a Szentatyának két puszit nyomó Roberto Benigni monológja utáni áldásosztás közepette a We Are The World-öt énekelte a jelenlévő negyedmillió emberrel együtt…

Mentősök, gyermekkórházak, szeretetszolgálatok immár havi rendszerességgel küldenek nekünk támogatás-kérést csekk kíséretében. A piacunkon ma megtudtuk, hogy az egyik melegkonyhás minden héten lejár falura szegényeknek főzni…

Milyen az, amikor notórius csalók vádolnak másokat csalással? Milyen az, amikor köztörvényes bűnözők kiszolgálója nevez köztörvényes bűnözőnek valakit, aki nem bírja elviselni, hogy fasiszták szabadon grasszálnak? Mikor lesz már béke ebben a szerencsétlen országban? Vagy megvárják, amíg minden normális ember elmenekül innen?

06.14.

Hallom az erre legilletékesebbtől, hogy elmúlt a háborús veszély. Akkor tessék azt is megmondani, hogy meddig élünk még veszélyhelyzet által indokolt rendeleti kormányzásban. Vagy majd kitalálnak egy másik veszélyzetet?

06.15.

Öregapám sem látott olyant, hogy egy választás győztese megfellebbezné a saját győzelmét és új szavazást kér. Oké, 41 szavazat az nem sok, de ha arra gondolunk, hogy annak idején John F. Kennedy a szavazatok 0,2%-ával lett elnök…Erről a többségről azóta is sok szó esik, mégsem kérdőjelezi meg senki JFK legitimitását. De hát Közép-Kelet-Abszurdisztánban minden másképpen működik, vagy nem működik….A tusakodó feleknek pedig ajánlanék egy közös filmnézést: A döntő szavazatot, Kevin Costnerrel a főszerepben…

06.16.

Így rabolták el a kommunisták a magyar családok vagyonát – idézi a múltat az egyik nemzeti portál. Az akasztott ember házában lógó kötél köszöni jól van.

Most csak június 16 emlékéről feledkeztek meg az egykori álforradalmárok. Ha nem vigyázunk, a végén március 15 is feledésbe megy.

06.17.

Minden személyi kultusz hamis, mivel alapja soha nem az illető valóságos értéke. És ha a kultusz véget ér, akkor a nevezett minimum maga az ördög lesz, de legalábbis minden rossznak az okozója. Ez a sors vár a legújabb magyar világsztárra is.

hajnal-tengerem

ébresszük hanggá hímes

hullámainkat

hársfa-virágom

töltsük fel vérkörünket

illó lélekkel

nyári gyöngyfelhőm

itass örökkön szerelmed

szent esőjével

(2024. június 10)

06.09.

Mára virradóra azt álmodtam, hogy egy katonai aktatáskát kell átvennem, ami jóval nagyobb, mint egy hagyományos diplomatatáska, de megnyugtattak, hogy minden bele fog férni, ami kell. Aztán kiderült, hogy mégsem, mert egész fegyverdobozokat kellene belerakni, amelyeket amúgy sem tennék el, mert ellenkeznek több évtizedes meggyőződésemmel. Ébredés után viszont olyan morajokat hallottam hosszú percekig, amelyekben még soha nem volt részem, és a kora reggeli misére hívó harangozás is egészen másképpen szólt, mint ahogyan megszoktuk vasárnaponként. Aztán szerencsére megszólaltak a fecskék, és az ő csivitelésük mellett bújtunk össze Életemmel. Talán soha nem tudjuk meg, hogy mik voltak ezek a morajok, mint ahogyan azt sem, hogy hová tűnt hirtelen laptop-képernyőm háttérképe a Sorrentói-öbölről, két választási zaklatás között.

Aztán a délután régi-régi barátainknál töltöttünk, egykori zenésztársammal meghallgattuk közös kedvencünket, a Uriah Heep July Morningját, és ez a júniusi reggel már nem is volt érdekes.

Dolmányos Varjú alászállt és karmaival megsebezte a kutyát sétáltató Vörös Rébék fejét. A kutya megrettent, és Rebi néni is csak annyit mondott: „Hess, madár”.  Dolmányos Varjú leszállt egy bodzafa ágára és onnan szólt vissza: „Kár”.  Senki nem tudta meg soha, melyikük a boszorkány.

Megtelt a száműzöttek hajója, de még újabb és újabb egyének, családok, falvak, városok szálltak fel rá. A Költő és Élete Párja is kiszorult a fedélzet peremére és jobbnak látták elindulni a kikötőt övező mocsár felett egy keskeny pallón. Nemcsak lépteikre kellett ügyelniük, hanem arra is, hogy ne kerüljenek szemkontaktusba az ingoványban elmerültek élőhalott szellemeivel.

Húsz év késéssel érkezett meg egy levél, amelyet egy szerelmes lány élő virágokkal tűzdelt meg, és szerelme olyan erős volt, hogy még ennyi év után is édes illatot árasztottak, amikor  kedvese felbontotta és betöltötték a kopár mezőt, ahová a férfi visszavonult a soha be nem teljesült szerelem felett érzett bánatában.

Magányosan halt meg a költő kamaszkorának boxerkutyás lánya. A végtelen jámbor, barátságos eb hozta össze az egy házban lakó két családot, a költő Édesanyja és a lány kertészkedő Apja életük végéig kedvelték egymást. A fiú akkoriban még csak hazajáró volt a vidéki kollégiumból, de ha otthon volt és összefutottak, megigézte őt a lány különös szürke szeme, nyáridőben pedig elmerengett a blúza alatt szabadon hullámzó mellein, finom ívű csupasz lábfején. Mire a fiú végleg hazatért, a lány már mást szeretett, senki sem sejtette akkor, hogy számára egy életre szóló csalódás lesz belőle. Miután a költő végleg elköltözött házból, már csak akkor találkoztak, ha a fiú a szüleihez ment. Előbb a fiúnak kellett megküzdenie az ital gyilkos démonaival, majd a lányt is erre az útra lökte az egyedüllét. Már mindketten túl voltak az ötvenen, még mindig összefutottak, és a költő, immár testben-lélekben kitisztulva, egyre szomorúbban vált el a hajdan kedvesen izgató lánytól, aki már meg sem ismerte mindig. Volt egy utolsó jócselekedete: ő támogatta haza a költő Édesapját egy utcai esés után, amely az idős ember számára végzetessé vált. Most a lány odaát sétáltatja könnyed ruhájában jámbor, nagyfejű boxerkutyáját, aki lelkesen lihegve szalad üdvözölni a költő Szüleit.

Feltolulnak az egy éves kor alatti emlékek. Anya és gyermeke egy vödörben szállnak le egy mély kútba, ami első otthonuk közepén állt. A régi könyvtárból előkerül egy 56-ban Budapesten meghalt szovjet katona özvegyének könyve, Bugyonnij marsall memoárja lovashadseregéről, gyermekrajzokkal illusztrálva.

Lengyel lélektani erotikus horror, 18 éven felülieknek is csak szülői kísérettel, a kéjgyilkos pszichiátert az Ördögarcú játssza és egy-egy jelenetben feltűnik csupa ránc arcával Bíró Máté szerelme Jules és Jim hasonlóan gyönyörűen megöregedett imádottjával, csupán eldohányzott hangjukat cserélik ki egymás közt.

Egy vasúti töltés mellett félig homokba ásott telefonok, fényképezőgépek, kamerák. Egy fejkendős anyóka matat a hulladékok között, megpróbál összerakni belőlük egy-egy működő eszközt.

A vakmerő fotográfuslány számára nem létezett olyan hely, ahová ne tudott volna bejutni. Egyszer egy hatalmas ókori romvárosban járt, amely alkonyatkor teljes sötétségbe borult, csupán egy helyütt világított valami ismeretlen fény. Ahogy a vakmerő fotográfuslány közelebb ment, egy ezüstösen ragyogó szobát látott, amelyet ritka rácsok védtek. Be kellett ide jutnia mindenáron! Hogy elnyerje az ókori istenek kegyelmét, a lány mezítláb, rabszolganőnek öltözve csusszant be két rács között. Csak akkor vette észre, hogy a padló ferde és jégből van, amikor  egész testével nekivágódott a rácsoknak és véresre zúzta magát. Egy iszonyú külsejű kutya bukkant elő pokoli morgással és neki is ugrott volna, ha egy mélyből felzengő hang nem parancsol neki megálljt. A fenevad meghunyászkodva tűnt el a semmibe és a hang a lányt szólította. Nemcsak szépségét dicsérte, hanem bátorságát és az istenek iránti alázatát, amellyel az Élet és a Halál síkos mezsgyéjére lépett és ezért visszatérhet a rácsokon túlra. A vakmerő fotográfuslány legalább egy öleléssel szerette volna leróni háláját a mélyből felzengő hang gazdájának, de csak egyre halványodó árnyakat látott a ferde jogszoba falain. Ahogy visszalépett a vaksötét romváros kövére, halk, ám annál gonoszabb szándékú moraj kezdte őt körülvenni. Mintha százak, ezrek hitték volna igazi rabszolgának, és elindult volna érte egy gyalázatos marakodás.

A szabadság muszáj-bajnoka egy merész ötlettől vezérelve figyelmeztette a neocár legbelsőbb köreit, hogy uralkodójuk az életükre tör, mert saját rongy életét félti tőlük. Meglepetésére azonban nemhogy palotaforradalom nem tört ki, hanem először neki akarták megadni magukat, mert azt hitték: ő az új kegyenc. Majd hanyatt-homlok futásnak eredtek, hogy saját bőrüket mentsék. A szabadság muszáj-bajnoka pedig ott maradt magában és élete egy fabatkát sem ért többé.

Agyhalott nők kapják vissza elektrosokkal velük született nimfomániájukat. A költő, aki látta nemzedéke véglényeit az őrület romjaiból feltámadni, udvariasan előre engedi őket, mielőtt végleg megszökik.

Egy mélytengeri szörnyön kell mélyaltatásos epekőműtétet végrehajtani. A költő Élete Párja habozás nélkül elvállalja, szerelmének sem kérdés, hogy ő fog asszisztálni. Egyikük sem emlékszik arra, hogy miként kerültek a szörny belsejébe. Amikor a mélytengeri lény felébred a mélyaltatásból a sikeres operáció végén, nekik is fel kell ébredniük, hogy kijussanak egy tengeráramlaton át a friss levegőre.

(Óbuda, Földközi-tenger, Róma)

Nincs az a csodálatos utazás, amely után ne kellene felébredni és kijózanodni, miután hazatértünk. Aligha kívánhat az ember szebbet és izgalmasabbat, teljesebb testi-lelki-spirituális feltöltődést, mint egy Földközi-tengeri hajóút, meghosszabbítva néhány napos római  barangolással. Különösen úgy, hogy az ember önkéntes médiastopban él. Aztán leszállunk Ferihegyen, elindulunk taxival hazafelé és máris látjuk, hogy hol vagyunk: 10-20 méterenként sorozatban kirakott harciaskodó választási plakátok, a gyűlöletbeszéd sulykolásának látványa fogad minket.

Otthonunkba érve nem győzzük levélládánkat kiüríteni a hasonló szellemű szórólapoktól és füzetecskéktől, a liftben pedig a választási jelöltek összefirkált portréi fogadnak minket. Hazatérésünk után 24 órán belül előbb egy bolti eladónak csúfolt mázsás barom nevez csalónak, miután rosszul ütök be egy gyümölcskódot (ráadásul csak magamat csapnám be, mert így drágább a kiválasztott termék), majd egy használt műszaki cikk kereskedő néz hülyének, miután rám sózott egy kamerát, ami hol működik, hol nem, ahogy éppen a kedve tartja és be akarja bizonyítani, hogy az áru hibátlan.  Alig 24 óra alatt a korábban hónapok óta húzódó, majd a tengeren és az Örök Városban szinte teljesen elmúló köhögésem is visszatér.

És akkor most itt ez a margitszigeti dzsembori, ahol a főcserkész könnyet töröl ki a szeméből, annyira meghatja őt az éljenzés.

Nagyon közel van hozzánk Budapest legszebb szigete. Fizikai és lelki értelemben egyaránt. Még gyalog sincsen többre 20 percnél, ezért jó időben otthonunktól lesétálunk, és végigmegyünk az Árpád-hídi lejárótól a Margit-hídig. Megállunk a Zenélő kútnál, ahol már többször hallgattunk élő koncerteket, beszívjuk a kis tó körüli fűszerdomb illatait, szemezünk a köveken ülő békákkal, és megállapítjuk, hogy nem kell Monet Giverny-jébe menni színpompás vízililiomokért. Betérünk a Szent Mihály kápolnába, bejárjuk a régi kolostor romjait, amelynél sok-sok évvel ezelőtt egy nagy meditációs együttléten is részt vettünk. Nézzük a csi-kungozókat, időnként nekünk is kedvünk támad megcsinálni a nyolc alapgyakorlatot. És mindenekelőtt ott vannak az évszázados fák, alattuk költők, írók szellemei, a „régi szerelmek lábnyoma”, Föld Anyánk egész testünkkel érezhető energia-áramlása, fenséges ikerplatánjaink a nagyrét peremén, amelyek mellett nem tudunk úgy elmenni, hogy meg ne öleljük őket.

És most ezt az imádnivaló teret is meggyalázták békének hazudott háborús uszítással, az évtizedek óta közönségre találó  félelemkeltéssel, verbális erőszakkal, vezérkultusszal.

Itthon vagyunk?

Kitört a forradalom. Az emberek az utcára özönlöttek és hangyamódra tömegesen keresték a rég várt szabadságot. A kiürült házakban egymásra találtak az örök szerelmek, amelyek 40-50 év után sem hunytak ki és ott folytatódtak, ahol az idők kezdetén elszakadtak.

A doktornő, aki az első telefonbeszélgetéstől kezdve vonzódott az iszákos költőhöz, azt a terápiás feladatot adta neki, hogy írja le minden nap az italtól a megtisztulásig vezető útját. Az első napokban a költőnek nehezére esett józannak maradni, tehetetlen düh munkált benne a doktornő iránt, és mire eljött az este, írásában szabadon engedte legsötétebb vágyait. E sorok még a tapasztalt doktornőt is szó nélkül hagyták, és ahogyan újra meg újra elolvasta a naplóbejegyzéseket, úgy bukkantak fel az ő testében, lelkében ezek a sötét vágyak. Aztán elérkezett az a pillanat, amikor úgy érezte: mindezt számon kell kérnie az iszákos költőtől, hogy mindketten a tilalmakat megélve szabaduljanak meg  démonjaiktól. A költő csak erre várt…

Egy mindenre képes szuperproducer kitalálta, hogy új változatban forgatja le a bosszúszomjas, végül megtérő és megbocsátó zsidó herceg történetét. Az ő látomásában nem került volna sor a végzetes kocsiversenyre, mert a herceget, mielőtt megküzdött volna hajdani kenyeres pajtásával, egy dzsinn menekíti ki és repíti el egészen a Mindent Látó Szemig. Odáig azonban nem jutott, hogy a herceg e szemen lássa meg anyja és nővére szomorú sorsát, mert a mindenre képes szuperproducert elszabadult lovak taposták halálra.

A szelíden markáns arcú lány, amikor meglátta a medencében ellazuló férfit, hirtelen megkeményítette vonásait, majd beúszott a betolakodó idegen és az ő leszboszi kedvese közé, a víz alatt alig észrevehetően meg is rúgta őt.  A férfinak nem is tűnt fel először az elhárító mozdulat, csak amikor a szelíden markáns arcú visszanézett rá és haragos tekintettel végigmérte őt. A másik lány ugyanis teljesen hidegen hagyta a női nem örök és feltétlen tisztelőjét.

Kispályás futball-világbajnoki elődöntőt játszik egymás ellen a költő hazája és édesanyja szülőföldje. A helyszín egy kiskocsma, a költő csapattársai ismeretlenek, de az ellenfél tele van a múlt csillagaival. Hősünk a rendes játékidőben csatárként jeleskedik, majd amikor a büntetőrúgásokra kerül sor, beáll a kapunak kinevezett kocsmaajtóba.4-4-ig senki nem talál be, a költőn a sor, hogy legyőzze a háromszoros aranylabdást. Miután rájön, hogy mellette nem tudja a szűk hely miatt elrúgni, a panenkázást választja, amire a hajdani világsztár nem számít. Így jut a költő hazája a világbajnoki döntőbe, neki pedig teljesül egy régi gyerekkori álma.

Az élőhalott írástudók társaságának közép-kelet-európai, rabbiktól származó, nőbolond elnöke nagysebességű vonaton érkezik odaadó rosszféle hívével és írástudó társával a találkozó szedett-vedetten fényűző helyszínére, ahol mindenki szót kaphat ismeretségi körükből, aki valaha leírt néhány versnek tekinthető sort. Míg a szervezők a napirenden veszekednek, az elnök és odaadó híve kimennek egy sokat látott, gyakran átnevezett térre, ahol a hideg napsütésben csak általuk ismert kártyajátékba kezdenek.  Rajongók, kibicek és irigyek veszik őket körül és G-L-O-R-I-Át zengenek, egyenesen a Vad Oldalról, ahol minden temetés egy végítélet.

Vajon mi vihet rá egy gyönyörű, törékeny, mesés arcú lányt arra, hogy egyenruhát öltsön és fegyvert viseljen? – tette fel magának a kérdést a vénülő nőbolond, akit mindig taszítottak azok a szebbikneműek, akik katonásdit játszottak. Életében egyszer futott bele egybe, de az első percek után mindketten tudták, hogy találkozásuk tévedés volt.

Soha nem tudott teniszezni, legfeljebb egy kicsit tollasozni. Meg pinpongozni, azt elég jól, balkezes fonákja különösen erős volt. Amikor végre megengedték neki, hogy teniszpályára lépjen, kopott fából készült pingpongütőjével próbálkozott. Persze egyetlen labdát sem tudott átütni a hálón, így hamar elzavarták. Még szerencse, hogy a kosárlabda-csapat befogadta legalább szertárosnak.

A plátói szerelmek örök álmodója azt hitte, hogy vágyainak semmi és senki nem parancsolhat megálljt. Aztán eljött az az álom, amely tilalmasabb volt még gondolatban is mindazoknál, amelyeket lelke mélyén többször is könnyedén áthágott. Eszébe jutott egy japán regény, amelyet valamikor még ifjú korában olvasott, és próbálta elhitetni magával, hogy soha nem lesz az a hibbant vénember, aki belepusztul a teljesülhetetlenbe. És ezzel kissé alábbhagyott mélységes szégyenérzete is.

A város végső stádiumban van, menthetetlen – sürgönyözték a muszáj-megváltónak, hogy feleslegesen ne erőlködjön.

Az egymás mellé kikötött kutyák, amint magukra hagyták őket, egymásnak estek. Az erősebbik torkon ragadta a kisebbiket, a dühödt morgásra és kétségbeesett hörgésre előfutó gazdák tehetetlenül nézték, ahogy kutyáik halálra marják egymást.

Friss holttestekkel teli koporsókkal és életvidám gyászolókkal száguld a kirabolt taxisofőr kamionja. Fedélzetén nem tűri sem a szelfizést, sem pedig a lopást, pedig amikor egy piacon hajtanak keresztül, mindenki számára kéznyújtásra hevernek az illatozó eperrel megrakott ládák. Szabályainak megszegőit veréssel fenyegeti és el lehet róla hinni, hogy szavatartó ember. A halottak közé rejtettek egy titkos menekültet is, akinek kényelmetlen a szemfedő és allergiás a balzsamra is. Őrzője azonban, a Trevi-kút irgalmas nővérnek  öltözött buja fürdőzője igyekszik őt sakkban tartani, ha mással nem, mélyre hajló imádságnak álcázott csókkal. Közben gyászolók és friss özvegyek kölcsönösen kikezdenek egymással. A kirabolt taxisofőr kamionjának úticélja ismeretlen. Az út mentén humanoid állatpárok, továbbá életre keltett képregényhősök és plüssök kacagva szemlélik a baljós menetet.

A költő és Élete Párja egy erdőben sétáltak kéz a kézben. Egy tisztáson egy nagy, sima felületű követ találtak, amelyre az Asszony rögtön rajzolni kezdett életnagyságú falevél-csokrot. Amikor elkészült vele, észrevették, hogy a rajzok életre kelnek és lassan beborítják a környék összes köveit.