Dolmányos Varjú alászállt és karmaival megsebezte a kutyát sétáltató Vörös Rébék fejét. A kutya megrettent, és Rebi néni is csak annyit mondott: „Hess, madár”.  Dolmányos Varjú leszállt egy bodzafa ágára és onnan szólt vissza: „Kár”.  Senki nem tudta meg soha, melyikük a boszorkány.

Megtelt a száműzöttek hajója, de még újabb és újabb egyének, családok, falvak, városok szálltak fel rá. A Költő és Élete Párja is kiszorult a fedélzet peremére és jobbnak látták elindulni a kikötőt övező mocsár felett egy keskeny pallón. Nemcsak lépteikre kellett ügyelniük, hanem arra is, hogy ne kerüljenek szemkontaktusba az ingoványban elmerültek élőhalott szellemeivel.

Húsz év késéssel érkezett meg egy levél, amelyet egy szerelmes lány élő virágokkal tűzdelt meg, és szerelme olyan erős volt, hogy még ennyi év után is édes illatot árasztottak, amikor  kedvese felbontotta és betöltötték a kopár mezőt, ahová a férfi visszavonult a soha be nem teljesült szerelem felett érzett bánatában.

Magányosan halt meg a költő kamaszkorának boxerkutyás lánya. A végtelen jámbor, barátságos eb hozta össze az egy házban lakó két családot, a költő Édesanyja és a lány kertészkedő Apja életük végéig kedvelték egymást. A fiú akkoriban még csak hazajáró volt a vidéki kollégiumból, de ha otthon volt és összefutottak, megigézte őt a lány különös szürke szeme, nyáridőben pedig elmerengett a blúza alatt szabadon hullámzó mellein, finom ívű csupasz lábfején. Mire a fiú végleg hazatért, a lány már mást szeretett, senki sem sejtette akkor, hogy számára egy életre szóló csalódás lesz belőle. Miután a költő végleg elköltözött házból, már csak akkor találkoztak, ha a fiú a szüleihez ment. Előbb a fiúnak kellett megküzdenie az ital gyilkos démonaival, majd a lányt is erre az útra lökte az egyedüllét. Már mindketten túl voltak az ötvenen, még mindig összefutottak, és a költő, immár testben-lélekben kitisztulva, egyre szomorúbban vált el a hajdan kedvesen izgató lánytól, aki már meg sem ismerte mindig. Volt egy utolsó jócselekedete: ő támogatta haza a költő Édesapját egy utcai esés után, amely az idős ember számára végzetessé vált. Most a lány odaát sétáltatja könnyed ruhájában jámbor, nagyfejű boxerkutyáját, aki lelkesen lihegve szalad üdvözölni a költő Szüleit.

Feltolulnak az egy éves kor alatti emlékek. Anya és gyermeke egy vödörben szállnak le egy mély kútba, ami első otthonuk közepén állt. A régi könyvtárból előkerül egy 56-ban Budapesten meghalt szovjet katona özvegyének könyve, Bugyonnij marsall memoárja lovashadseregéről, gyermekrajzokkal illusztrálva.

Lengyel lélektani erotikus horror, 18 éven felülieknek is csak szülői kísérettel, a kéjgyilkos pszichiátert az Ördögarcú játssza és egy-egy jelenetben feltűnik csupa ránc arcával Bíró Máté szerelme Jules és Jim hasonlóan gyönyörűen megöregedett imádottjával, csupán eldohányzott hangjukat cserélik ki egymás közt.

Egy vasúti töltés mellett félig homokba ásott telefonok, fényképezőgépek, kamerák. Egy fejkendős anyóka matat a hulladékok között, megpróbál összerakni belőlük egy-egy működő eszközt.

A vakmerő fotográfuslány számára nem létezett olyan hely, ahová ne tudott volna bejutni. Egyszer egy hatalmas ókori romvárosban járt, amely alkonyatkor teljes sötétségbe borult, csupán egy helyütt világított valami ismeretlen fény. Ahogy a vakmerő fotográfuslány közelebb ment, egy ezüstösen ragyogó szobát látott, amelyet ritka rácsok védtek. Be kellett ide jutnia mindenáron! Hogy elnyerje az ókori istenek kegyelmét, a lány mezítláb, rabszolganőnek öltözve csusszant be két rács között. Csak akkor vette észre, hogy a padló ferde és jégből van, amikor  egész testével nekivágódott a rácsoknak és véresre zúzta magát. Egy iszonyú külsejű kutya bukkant elő pokoli morgással és neki is ugrott volna, ha egy mélyből felzengő hang nem parancsol neki megálljt. A fenevad meghunyászkodva tűnt el a semmibe és a hang a lányt szólította. Nemcsak szépségét dicsérte, hanem bátorságát és az istenek iránti alázatát, amellyel az Élet és a Halál síkos mezsgyéjére lépett és ezért visszatérhet a rácsokon túlra. A vakmerő fotográfuslány legalább egy öleléssel szerette volna leróni háláját a mélyből felzengő hang gazdájának, de csak egyre halványodó árnyakat látott a ferde jogszoba falain. Ahogy visszalépett a vaksötét romváros kövére, halk, ám annál gonoszabb szándékú moraj kezdte őt körülvenni. Mintha százak, ezrek hitték volna igazi rabszolgának, és elindult volna érte egy gyalázatos marakodás.

A szabadság muszáj-bajnoka egy merész ötlettől vezérelve figyelmeztette a neocár legbelsőbb köreit, hogy uralkodójuk az életükre tör, mert saját rongy életét félti tőlük. Meglepetésére azonban nemhogy palotaforradalom nem tört ki, hanem először neki akarták megadni magukat, mert azt hitték: ő az új kegyenc. Majd hanyatt-homlok futásnak eredtek, hogy saját bőrüket mentsék. A szabadság muszáj-bajnoka pedig ott maradt magában és élete egy fabatkát sem ért többé.

Agyhalott nők kapják vissza elektrosokkal velük született nimfomániájukat. A költő, aki látta nemzedéke véglényeit az őrület romjaiból feltámadni, udvariasan előre engedi őket, mielőtt végleg megszökik.

Egy mélytengeri szörnyön kell mélyaltatásos epekőműtétet végrehajtani. A költő Élete Párja habozás nélkül elvállalja, szerelmének sem kérdés, hogy ő fog asszisztálni. Egyikük sem emlékszik arra, hogy miként kerültek a szörny belsejébe. Amikor a mélytengeri lény felébred a mélyaltatásból a sikeres operáció végén, nekik is fel kell ébredniük, hogy kijussanak egy tengeráramlaton át a friss levegőre.

(Óbuda, Földközi-tenger, Róma)

Szentendre évtizedeken óta családunk kedvenc kiránduló helyeinek egyike. Amikor ifjú koromban arra jártunk, soha nem hagytuk a Templomdombra vezető út elágazásánál lévő antikváriumot, ahol könyvtáram ma is féltve őrzött több gyöngyszemét is beszereztem. Ezek egyike volt egy kék színű, gerincén arany motívumokkal díszített kötet, Oscar Wilde versei, Radó Antal fordításaival, a Franklin Társulat kiadásában.

Wilde nevét először még korai tizenéveimben hallottam, amikor egy mozielőadás előzetesében hirdették A zöld szegfű című filmet, amely az író peréről szólt. A filmet azóta sem láttam, pedig több nagy kedvencem is szerepel benne, köztük Peter Finch (A hálózat „dühös prófétája”) és James Mason (Nemo kapitány). Valamivel később kezembe került A canterville-i kísértet abszurdja, jókat nevettem az amerikai racionalitással és reklámszövegekkel halálba kergetett kísértet sztoriján. Aztán gimnazistaként, amikor a hódmezővásárhelyi kollégiumban a haveri körben kézről kézre jártak a jobbnál jobb könyvek, egyikünk. két amerikai háborús regény között, ajánlotta A reading-i fegyház balladáját. (Megyer, legyen Neked könnyű a föld). Ez rendkívüli hatást gyakorolt rám, akkor kezdtem el igazán érdeklődni e különc zseni, a szépség szerelmese iránt, akihez hasonlóval csak a szintén ekkortájt felfedezett Charles Baudelaire-ben találkoztam. Bár az öltözködés, vele ellentétben, számomra mindig egyfajta szükséges rossz volt, én sem szerettem soha elvegyülni a szürke tömegben, sem pedig azt megmagyarázni, hogy miért vagyok olyan, amilyen.

Sokan ma is főleg híres aforizmáiról ismerik, legtöbbször azt idézik, hogy „mindennek képes vagyok ellenállni, kivéve a kísértésnek”, holott vannak ennél sokkal fontosabbak, például: „Az életet nem lehet megírni, csak megélni”. „Az ember tökéletessége nem abban rejlik, amit birtokol, hanem ami ő maga”, és nem utolsósorban: „Azok a könyvek, amelyeket a világ erkölcstelennek nevez, olyan könyvek, amelyek megmutatják a világ hitványságát.” Ő csak tudta, hiszen pere és elítélése után számkivetett lett, és műveit tilalom sújtotta a viktoriánus Angliában.

Mindig szerettem a felnőtteknek szóló meséket az Ezeregyéjszakától Andersenig. Már régóta szemeztem a könyvespolcomon A boldog herceggel, amelynek meséit Oscar Wilde 1888-ban, még nagy regénye, a Dorian Gray arcképe előtt írta. Ez a kilenc mese nemcsak nyelvezetében gyönyörű a maga látnoki  burjánzásában – Lengyel Balázs szívhez szóló fordításaiban – hanem a jóságról, az önzetlenségről, a szeretetről, az igaz hitről szóló példázatai is megragadják az érző embert. A kötet olvasása közben szinte állandóan az járt az eszemben, hogy Wilde szinte mindegyik, többnyire szomorú sorsú hősében önmagát írta meg, hiszen e történetekben a legnemesebb emberi tulajdonságok és cselekedetek már-már „másságként” nyilvánulnak meg, és alakjai is valami módon kilógnak saját körükből, akár külsejükkel, mint Az infánsnő születésnapjának törpéje, vagy Az Ifjú király, aki nem akar mások nyomorúsága, szenvedése révén gazdagon, pompában élni, és alattvalói mégis a halálát akarják, amikor rongyokba öltözik, mert hisz abban, hogy a királyi jellem a bensőben lakozik. De akár a Dorian Gray egyfajta előzményének is tekinthetjük A halász lelkét, aki, hogy megszabaduljon lelkétől, amely óvja a hableány iránti szerelmétől, egy boszorkány sugallatára tengerbe veti azt, elszakítva szívétől, és a lélek ettől kezdve csak rosszat cselekszik, míg a végzetes tévedésbe mindenki belepusztul.

És akadnak kifejezetten tanmesék is. Az önfeláldozás allegóriája a címadó történet és Az önző óriás, a kizsákmányolást állítja pellengérre Az önfeláldozó jóbarát, a talmi csillogás gőgjét pedig a híres-nevezetes rakéta, aki a király születésnapi ünnepsége fénypontjának hiszi magát, de végül senki sem figyel rá, és ócskavas lesz belőle. És elgondolkodhatunk A csillagfiú tragédiáján is: a mindenkit megvető szépséges fiúból egyszer csak világ csúfsága lesz, és kamatostól visszakap minden rosszat, amit addig mások ellen elkövetett. Csak így mentheti meg átok sújtotta királyi szüleit és foglalhatja el trónját, hogy becsületben uralkodjon, még sincsen boldog vég: belehal a sok szenvedésbe, és utóda gonosz király lesz. Mert a jó király csak a mesében létezik – int bennünket Oscar Wilde.

A 2017-ben a Librinél megjelent könyv legalább olyan kincse könyvtáramnak, mint a múlt századi verseskötet. Orosz István fekete-óarany grafikái még láthatóbbá teszik ezt a különleges mesevilágot az olvasó szemében.