Cogito

Egy szabad gondolkodásban megőszült írástudó elmélkedései

Így lettél Bolond, hogy mindenünk meglegyen

2024. február 13. 07:19 - Göbölyös N. László

Hobo: Vadászat40

hobo_cimkep.jpg

Negyvennyolc éve annak, hogy demilitarizált övezetnek nyilvánítottam magamat, miután leszereltem egy „harmadik lépcsősnek” is ótvaros garnizonból, ahol randevút adtunk egymásnak Potrien és jutasi őrmesterekkel, Milo géhástisztekkel, Dub hadnagyokkal, politikai tisztnek álcázott Katz tábori lelkészekkel.
De volt szerencsém találkozni Yossarianokkal, Svejkekkel és ügyes Tuskó Hopkinsokkal is.
„Vendégként” még jártam abban az őrtoronyban is, amely, hála hajdani megtisztelő jelenlétednek, mára a világökörség része lett. Azért minden lepusztultsága ellenére a tiszt elvtársurak hétvégenként gyakorta jártak vadászni. Engem ugyan soha nem rendeltek ki hajtónak – nem bíztak bennem – viszont emlékszem egy cigány srácra, aki fantasztikusan hegedült, őt mindig magukkal vitték, hogy bazseváljon a vadászat után bulikon, még akkor is, ha éppen fogdabüntetését töltötte, ami sűrűn megesett vele, mert magasról sz*rt a seregre.

Tehát 48 éve utálom a fegyvereket, még a Starwars-os játékfegyvereket sem látom szívesen az Unokáim kezében. Mert a fegyver számomra egyet jelent az erőszakkal, a halállal, a hatalommal, a hatalommal való visszaéléssel, az erősebb nem létező jogával a gyengébbel, a védtelennel, a kiszolgáltatottal szemben. Mindegy, hogy parancsot vakon teljesítő katonák, vagy kedvtelésből, úri passzióból lövöldöző vadászokról van szó. Azokról, akiknek a legfontosabb a saját köreikben való dicsekvés, hogy „emelhessék lábukat zsákmányuk nyakára” és eszükbe sem jut, ha van nekik egyáltalán, hogy a jó vadászat „megtanít gondolkodni, szabadságszeretetre, jó ízlésre és tiszteletre nevel. Elvezet a természet és a hozzá tartozó jelenségek elmélyült megfigyeléséhez” – ahogyan azt Major Tamás mondja a maga bölcs, cinikus, egyben mélyen megvető iróniájával.

421345401_1820119568411056_4771483119067681065_n_1.jpg

 

Drága Öreg Medve, egy vallomással tartozom Neked. Még soha nem láttam eddig élőben a Vadászatot, miután az ősbemutatóról ifjú apai teendők miatt lemaradtam és az újabb előadások is valahogy elkerültek.  A lemez persze kezdettől fogva megvan, kívülről fújom a Hajtók dalát – volt idő, amikor úgy éreztem, hogy a „nem jutott jobb neked, ezért vagy mellettem” rólam szól, de ma már szerencsére a régmúlt – a Mesél az erdőt, sokszor ordítottam Veled és a közönséggel együtt, hogy „dögölj meg fattyú” és hasított belém a „Sosem lesz vége”? (Számomra ez a vers a magyar Amerikai ima…). Így most, 40 év után, egy nyugtalan hazában kivívott belső béke állapotában állt össze igazán az egész és vált örökre megbonthatatlanná a szabad vadak/bohócok/bolondok asztaltársasága, Baksa-Soóstól Viszockijig, Petőfitől Pilinszky-n át Kerouacig, Morrisontól Faludy-ig  akik mind, együtt a Te hangodon szólalnak meg, A mesterek,  akiket mindig is tiszteltél, míg nem Magad is Mesterre váltál. Közben a vadászok hol be-, hol kivonulnak, régi és új álarcban, de valahol több ezer éve mégis ugyanazok, ahogyan a hajtók, a szolgák, az áldozatok, az űzöttek, és azok is , akiktől „üres marad a vadász marka..”

snapshot.jpg

 Az Arénában szinte érezni lehetett a visszafojtott lélegzeteket, amikor Gyurka bácsit idézted: „Csak én, csak én fogjam be a pofámat?” Jobbkor el sem hangozhattak volna ezek a szavak. De, amikor csúfságos vészbanyaként idegtépő dobháttérrel, a pimasz Shakespeare-t hívtad segítségül, akkor sem kellett nagy fantázia azokra gondolni, akiknek a hatalomért semmi sem drága. És jól ismerjük a 21.századi skizoid embert is, aki versenyt fut a szimpatikus ördöggel.

Vannak, akik már nem hajtanak Veled.  Bendzsinek, Dódinak legyen könnyű a föld, de Te soha nem maradsz méltó társak nélkül. Amikor felhangzott, hogy „Fegyver dörög vagy épp aratnak?”, azt hittem, rosszul hallok, de e Szilárd támasz mellett a többiek hallatán sem volt egy cseppnyi hiányérzetünk sem. Magyarország csavargók rongyaiba, majd a szintén önazonos csíkos pólóba öltözött legrosszabb énekesének pedig most is elhittük minden szavát.

427967779_299296576493402_6280610506526543534_n.jpg

Azt mondtad, nem gondoltad volna, hogy a Vadászat 40 év után is aktuális lesz. Nem vagy ezzel egyedül. De attól tartok, hiú remény arra várni, amikor már „csak egy letűnt kor dokumentumaként” hallgatjuk mi és utódaink. Sajnos az „isták” listája végtelen (nem is lett volna helye itt egy korábbi poénodnak mokány muzsikus barátunkról), a „rossz kis törpe hősök” is köztünk maradnak (az egyiket láttuk is közelről a küzdőtéren, egy kopasz biztonságis személyében, aki valósággal letepert egy nőt, mert az nem az engedélyezett útvonalon akart felmenni a felsőbb szintre…), kegyelmes lábakat nyaldosó kutyák, az éhes zöld-sárga sárkánykák, és sokaknak lenne szüksége olyan kijózanító pofonra, amelytől szinte valamennyien megtántorodtunk: „Mindenki a Parlamentbe igyekszik/
Ahol a Paraziták Parádéján a Patkány a prímás.” 

És valóban bolondnak és nevetségesnek kell lennünk ahhoz, hogy emberek maradjunk?

hobo.jpg

Több mint három évtizede annak, hogy a bécsi Práterben kirázott a hideg, amikor Mick Jagger a Ruby Tuesday utolsó refrénje előtt hátralépett a mikrofontól és a közönség egyként énekelt helyette. És ugyanezt éreztük most, amikor a ráadásban a Viharban születtem középső versszakait a hallgatóság zengte. Ilyen pillanatokért érdemes a színpadon és a színpad előtt állni, amikor egy dal egy vagy több generáció életérzésévé, vagy akár egy múltat és jövendőt megbűnhődött nép történelmi tudatának mindenki számára érthető megfogalmazásává válik. És benne van az a hatalmas szeretet Irántad, ami mellett már az a bizonyos végtermék, amellyel olyan nagy hévvel dobálják egymást az emberek, semmivé válik.

A koncert éjszakáján nemigen tudtam aludni, elővettem a Tőled kapott Hobo Sapienst, hogy átolvassam még egyszer az egész eredeti szövegkönyvet. Másnap Életem Párjával vidékre utaztunk, vonattal. Indulás előtt ő vetette fel, hogy jó lenne újra elővenni Faludy Villon-átköltéseit. (A vele való személyes találkozást is Neked köszönhetem, akárcsak „apánkat”,  Allen Ginsberget. Még a 2000-es években elmentünk egy könyvnapi dedikációra, amelyre Életem még rétest is sütött Gyurka bácsinak, aki nagy örömmel fogadta az ajándékot).  Könyvtáramban a költészet kitüntetett helyen van, gyorsan megtaláltam a kis zöld kötetet és magunkkal vittük az útra. Szerelmem hangosan olvasta fel az első verset, a Ballada a senki fiárólt, amelynek versszakzáró sora előtt önkéntelenül kibukott belőlem, hogy „egy-két-há-négy, Megáldva és leköpve mindenütt”. Ez már csak így marad meg bennünk. Játssz, amíg élsz!

 

 

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://cogitognl.blog.hu/api/trackback/id/tr9918324647

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gigabursch 2024.02.14. 07:46:11

Ez nagyon szép és elgondolkodtató bejegyzés lett.
Sosem volt szerencsém (időm, lehetőségem) élőben látni és megélni a Vadászatot, de örülök, hogy sokaknak sikerült.
(S persze egy icipicit irigykedem is)

Olyan lett a Vadászat, mint Hofi módszerváltás előtti poénjai, vagy mint a 1960-70-es évek színésznő lehendái azokon a filmeken (BB, CC, GL, SL):
KORTALAN.

Göbölyös N. László 2024.02.14. 08:22:22

@gigabursch: Jól látod. Sajnos, mint ahogyan Bródy is aktuális, nemcsak a saját dalai, hanem az István, a király több részlete is. És ráadásul a Vadászat az új bandával is tökéletesen szólalt meg. Tegnap beszéltem Hobóval a születésnapja alkalmából, és megállapítottuk, hogy ezekkel a betoldott dalokkal, szövegrészletekkel még inkább ül az egész.
süti beállítások módosítása